Nagyot fog haladni az esztétikai tudomány, ha nemcsak logikailag látjuk át,
hanem közvetlen bizonyossággal magunkévá tesszük azt a nézetet, hogy a művészet
fejlődése az apollói és dionysosi szellem kétféleségével kapcsolatos:
ugyanúgy, mint ahogy a nemek kétféleségéből támad az élet, állandó küzdelem
és csak ideiglenes megbékülések közepette. E neveket a görögöktől vesszük át,
bár ők mélységes művészi hitvallásukat nem fogalmakban fejezték ki, hanem isteneik
áthatóan világos alakjaival. A művészet e két istene, Apollo és Dionysos, födi
föl előttünk a görög világban fészkelő azt az óriási ellentétet, mely eredetét
és célját illetőleg a plasztikus képzőművészet s a nercképzőművészet, a zene,
szóval az apollói és dionysosi művészet között megvan: ez a két merőben különböző
törekvés egy úton halad, leggyakrabban nyílt harcot víva egymással, s egymást
kölcsönösen új és mindig erőteljesebb alkotásokra serkentve, hogy ez alkotásokban
megörökítsék annak az ellentétnek küzdelmeit, melyet a rájuk közösen alkalmazott
"művészet" szó csak látszólag egyenlít ki; míg végül a görög "akarat"
metafizikai csodatette révén egy párrá szentelve bukkannak elő, s e párosításukban
végül az attikai tragédia egyaránt dionysosi és apollói műformáját nemzik.
Hogy ezzel a két törekvéssel jobban tisztába jöjjünk, képzeljük
el őket mindenekelőtt az álom és a mámor elválasztott két művészi
világaként; amely fiziológiai jelenségek között ugyanolyan az ellentét, mint
az apollói és dionysosi állapot között. Álmukban jelentek meg legelőször, Lucretius
fölfogása szerint, az emberek lelkeinek a fenséges istenképek, álmában látta
a nagy szobrász emberfölötti lények elbűvölő formáit, s a görög költő a poétai
ihletének rejtelmeit tudakoló kérdésre szintén az álomra gondolt volna, s hasonló
fölvilágosítást adott volna, mint HANS SACHS a Mesterdalnokokban:
Barátom, az a költőben csodás,
Hogy álmot lát és álmot magyaráz.
Hidd el, a legigazibb mámorunk
Akkor való csak, mikor álmodunk:
És dalok, mesék, költemények
Nem mások, mint álomfejtések.
Az álomvilágok szép káprázata, melyek teremtésében minden
ember kész művész, föltétele minden képzőművészetnek, sőt, mint majd látni fogjuk,
a költészet jelentékeny részének. Gyönyörűségünk telik a forma közvetlen megértésében,
minden forma szól hozzánk, mi sem közömbös vagy haszontalan nekünk. Ennek az
álomvalóságnak legélénkebb élésén is átcsillan mégis a sejtelem, hogy csak látszat:
az én tapasztalatom legalább ez, melynek gyakori, sőt normális voltáról egy
csomó tanúbizonyság s költők kijelentései beszélnek. A filozófusember még azt
is érzi, hogy e valóság alatt is, melyben élünk és vagyunk, rejtőzik egy másik,
egészen másfajta valóság, s hogy ilyenformán amaz szintén csalt látszat; és
SCHOPENHAUER épp azt az adományt nevezi a filozófiai képesség ismertető jelének,
hogy valaki az embereket s minden dolgot időközönként káprázatok és álomképek
gyanánt látja. Mint ahogy a filozófus a lét valóságához, úgy viszonylik a művészi
hajlamú ember az álomnak valóságához; beléje néz tüzetesen és örömest: mert
a képekből sejti meg az életet, rajtuk képezi ki magát az életre. Nemcsak a
kellemes és vonzó képek azok, melyek benne megértésre találnak: a komor, a
borús, a szomorú, a sötét dolgok, a hirtelen akadályok, a sors csúfotűzései,
a szorongó várakozások, szóval az élet egész "isteni komédiája" az
Infernóval egyetemben elvonul előtte, nem mint puszta árnyak játéka - mert ő
maga is együtt él és szenved a jelenetekkel -, s mégis nem egészen úgy, hogy
a dolgok tüneményvoltát legalább sejtve ne érezze; s tán emlékeznek rá néhányan,
mint magam, hogy az álom veszedelmesben és rémségeiben nekibátorodva és sikerrel
így kiáltottak magukhoz: "Hisz álmodom. Tovább akarom álmodni ezt az álmot!"
Mint ahogy csakugyan hallottam emberektől, akik egy és ugyanazon álmot három
egymást követő éjszaka voltak képesek végigálmodni: oly tények, melyek nyilván
tanúskodnak arról, hogy legbensőbb valónk, mindnyájunk lelkének közös alapja,
mélységes örömét leli benne és örömteljes szükségét érzi az álomnak.
Az álombeli élményeknek ezt az örvendetes szükségét a görögök
Apollo alakjában testesítették meg: Apollo, a formateremtő erők istene, egyúttal
a jósisten. Ő, aki legbensőbb tulajdonságánál fogva a "káprázatok",
a fény istensége, uralkodik a képzelet benső világának szépséges tüneményein
is. A fölsőbb igazság, az álomvilág tökéletessége, szemben a csak hézagosan
megérthető mindennapi valósággal, hozzá az alvásban és álomban gyógyító és erősítő
természet mélységes tudata egyben szimbolikus analógiája a jövőbe látó képességnek
s egyáltalán a művészeteknek, melyek lehetővé és élésre érdemessé teszik az
életet. De annak a finom vonalnak, melyet az álomkép nem léphet át anélkül,
hogy pathologikussá ne váljék, mely nélkül a látszat otromba valóságként szedne
rá bennünket - nem szabad hiányoznia Apollo alakjából: a mértékletes határt-ismerésnek,
a vadabb indulatoktól való mentségnek, a szobrász-isten bölcs nyugalmának.
Eredetéhez méltón, tekintetének "napsugarasnak" kell lennie; akkor
is, ha haraggal és gondteljesen néz, a szép látomások szent fényének kell pihennie
rajta. S így szólhatna Apollóról, excentrikus értelemben véve, az, amit Schopenhauer
mond a Maja fátylával borított emberről: "Mint a tobzódó végtelen tengeren,
mely üvöltve torlasztja és mossa el a hullámhegyeket, egy puszta csolnakon ül
a halász, a gyönge alkotmányra bízva életét; úgy ül nyugodtan, a gyötrelmek
világának közepette, az egyes ember, a princípium individuationisra bízva magát."
Igen; azt lehetne mondani, hogy az ebbe a princípiumba vetett rendületlen bizalomnak
s a vele áthatott ember nyugodt biztosságának Apollo a legfenségesebb kifejezése,
sőt Apollóban láthatnók magát a princípium individuationis gyönyörű istenségét,
kinek mozdulataiból és pillantásaiból az illúziók világának egész öröme és bölcsessége
szól hozzánk, szépségével egyetemben.
Ugyanazon a lapon Schopenhauer leírta a hajmeresztő borzalmat,
mely megszállja az embert, ha hirtelen kétség lepi meg a jelenségek megismerési
formáival szemben azáltal, hogy az oksági-kapcsolat érvénye, valamilyen alakjában,
látszólag megszűnik. Ha e borzalomhoz hozzáadjuk a gyönyörteljes elragadtatást,
mely a princípium individuationisnak ilyen megtörésével fölfakad az ember, sőt
a természet legbensőbb lényegéből, akkor belepillantunk a dionysosi állapotba,
melynek még jobban közelébe léphetünk a mámor analógiájának segítségével. Vagy
a narkotikus ital hatásától, melyet a primitív emberek és népek mind himnuszokban
zengenek meg, vagy a tavasz hatalmas, az egész természetet kéjesen átható közeledtétől
támadnak életre azok a dionysosi gerjedelmek, melyek fokozásával az ember szubjektivizmusa
a teljes önfeledtségbe olvad át. A német középkorban is ugyanaz a dionysosi
hatalom táncoltatott meg egyre növekvő tömegeket, melyek dalolva és bokázva
vonultak egyik helyről a másikra: Szent János és Szent Vitus etapjának e táncosaiban
ismerünk rá a görögök bacchikus chorusaira, melyek eredete Kis-Ázsiában, Babylonban
s a szák orgiákban vesz el. Vannak emberek, akik tapasztalatlanságból vagy bárgyúságból
gúnyosan vagy a maguk egészségének tudatában sajnálattal fordulnak el az ilyen
jelenségektől, mintha azok "járványos nyavalyák" volnának: szegények
persze nem is sejtik, milyen halottfakó és kísérteties színt ölt éppen az ő
"egészségük", mikor végigviharzik mellettük a dionysosi rajongók
izzó élete.
A dionysosi igézet nemcsak az embert fűzi össze újra az emberrel:
az elidegenített, ellenséges vagy megigázott természet is újra békeünnepét üli
tékozló fiával, az emberrel. Önként kínálja adományait a föld, és békülékenyen
jönnek elő a sziklák és sivatagok vérengző vadjai. Virággal és koszorúkkal van
telehintve Dionysos kocsija: párducok és tigrisek vannak a hámba fogva. Tegyük
át képbe Beethoven ujjongó dalát az "Örömhöz", s ne legyen lomha a
képzelőerőnk, mikor milliók remegve roskadnak a porba: ilyenformán közelébe
léphetünk a dionysosi állapotnak. A rabszolga most újra szabad emberré válik,
leomlanak mind a merev, ellenséges határok, melyeket a szükség, a kényszer vagy
az "arcátlan divat" vont az emberek közé. Most, a világharmóniának
evangéliumától, minden ember nemcsak kiengeszteltnek, megbékültnek, egybeolvadottnak
érzi magát embertársával, hanem egynek vele, mintha Maja fátyla széjjelszakadt
volna, s már csak rongyokban libegne a titokzatos Ős-Egy-Ok előtt. Dalolva és
táncolva nyilatkozik meg az ember, mint tagja egy felsőbbrendű közösségnek:
a járást és beszédet elfeledte, s azon az úton van, hogy táncolva röpüljön a
légbe. Taglejtéseiből varázslat szól. Mint ahogy most beszélnek az állatok,
s a föld tejet és mézet kínál, úgy az emberből is valami természetfölötti hang
csendül ki: istennek érzi magát, ő maga most oly elragadtatva és fenségesen
jár, mint azelőtt az isteneket látta megjelenni álmában. Az ember nem művész
többé, ő maga művészi alkotássá vált: az egész természet művészi ereje, az Ős-Egynek
legteljesebb gyönyörűségére, a mámor viharzásában nyilatkozik meg. A legnemesebb
anyag, a legdrágább márvány, az ember formálódik és mintázódik itt, s a dionysosi
világművész vésőütéseit az eleusisi misztériumok kiáltása kíséri: "Porba
rogytok, milliók? Világ, sejted az alkotót?" …
A görög ember ismerte és érezte a lét gyötrelmeit és borzalmait:
hogy egyáltalán viselni tudja az életet, velük szemben a ragyogó olimpusi álomvilágot
kellett megteremtenie. A természet titáni hatalmaitól való szörnyű aggodalmat,
a minden megismerés határán fölül könyörtelenül trónoló Moirát, az emberiség
nagy barátjának, Prometheusnak keselyűjét, a bölcs Oedipus rettenetes sorsát,
az Atridák nemzetségére nehezedő átkot, mely Orestesből anyagyilkost csinál,
szóval az erdei isten egész filozófiáját, a velejáró mítoszokkal egyetemben,
mely a komor etruszkokat romlásba vitte - mindezt a görögök az olimpusiak ama
közbenső művészi világával szakadatlanul leküzdötték, vagy legalábbis elpalástolták
és leplezték. Hogy elbírják az életet, ez isteneket kellett a görögöknek teremteniök,
mélységes szükségből: amely folyamatot úgy kell képzelnünk, hogy a rémségek
ősi titáni istenvilágából fejlődött ki lassú átmenetek után, az apollói szépségösztön
varázsától, az örömnek olimpusi istenvilága: mint ahogy rózsák hajtanak ki tüskés
lombok közül...
Apollo, etikai istenség létére, övéitől mértéket kívánt, s
hogy e mérték betartható legyen, önismeretet. És ilyenformán a szép esztétikai
szükségletével párosul az "Ismerd meg tenmagad" és a "Ne menj
túlságba!" követelménye, míg viszont az elkapatottság és túlságba menés
a nem-apollói szférából való ellenséges démonok, s ezért az Apollo előtti időszakba;
a titáni korba és az Apollón kívüli világba, a barbár villágba tartoznak. Prometheust
az emberekhez való titáni szeretete miatt kellett a keselyűnek marcangolnia.
Oedipusnak mértéktelen bölcsessége miatt, mellyel a sphynx rejtélyét megfejtette,
kellett rémtettek pusztító örvényébe zuhannia: így interpretálta a delphi isten
a görög múltat.
"Titánnak" és "barbárnak" tartotta az
apollói görög azt a hatást is, melyet a dionysosi szellem idéz elő: bár
nem leplezhette, hogy őt magát is bensőséges rokoni kötelék fűzi ama bukott
titánokhoz és herosokhoz. Sőt, ennél többet is kellett éreznie: egész élete,
minden szépségével és mérsékletével, a szenvedés és megismerés rejtett szakadéka
fölé épült, melyet a dionysosi szellem ismét fölfedett előtte. Mivel Apollo
mégsem élhetett meg Dionysos nélkül A "titánira" és "barbárra"
végül is éppen olyan szükség volt, mint az apollóira ( Képzeljük el immár, ebbe
a látszatra és mérsékletre épített és mesterségesen körülsáncolt világba mint
kiáltott bele mindig csábítóbban és megejtőbben a dionysosi ünnepek extatikus
szava, hogy csattant ki bennük átható kiáltással a termősége! Képzeljük el,
mit érhetett e démoni népénekkel szemben Apollo zsolozsmás művészete és kísérteties
hárfapengetése. A "ragyogó látszat" művészeteinek múzsái haloványra
váltak attól a művészettől, mely mámorában az igazságot kiáltotta ki, a Silén
bölcsessége fenyegette a derűs olimpusiakat: jaj nektek) Az individuum, minden
határt szabása és mértéké mellett, tönkrement a dionysosi mámor önfeledtségén,
s elfeledte az apollói megszabásokat. A szertelenségről kiderült, hogy igazság;
az ellentmondás, a fájdalomban fogant gyönyör a természet szíve szerint szólott
és nyilatkozott meg. Így aztán mindenütt, ahol a dionysosi szellem befészkelte
magát, megtört és megsemmisült az apollóinak ereje. De az is bizonyos, hogy
ott, ahol az első ostromban helyt állt, a delphi isten tekintélye és fensége
még szigorúbb és fenyegetőbb színt öltött. A dór államot és dór művészetet nevezetesen
csak mint az apollói szellem szüntelen hadviselését tudom megérteni…
…A dionysosi művészet is a lét örökkévaló öröméről akar meggyőzni
bennünket: csakhogy ezt az örömet nem a jelenségekben, hanem a jelenségek mögött
kell keresnünk. Be kell látnunk, hogy mindaz, ami létrejön, fájdalmas pusztulásra
van ítélve, bele kell pillantanunk az egyéni élet borzalmaiba - s mégsem kell
elszörnyednünk: metafizikai vigasz hirtelen kiszakít bennünket a változó jelenségek
forgatagából. Néhány pillanatra mi maga vagyunk az őslényeg, melynek érezzük
féktelen létösztönét és életkedvét; ekkor már szükségesnek találjuk a jelenségek
küzdelmét, kínját, megsemmisülését, látva az életre törő létformák túláradó
bőségét, a világakarat szertelen termékenységét; e kínok rettenetes pengéje
ugyanabban a pillanatban döf át bennünket, amelyben a dionysosi önkívület hatása
alatt megsejtjük ennek az örömnek elpusztíthatatlan, örök voltát. A félelem
és részvét ellenére is megtelünk az élet boldogságával, de nem mint egyedek,
hanem mint maga az élő Egy, melynek teremtő kedvével összeolvadtunk.
- vissza -