A 24-28. hét anyagaiban az esztétika felvételin szereplő szövegeket tárgyaljuk. Mivel egyetemenként változik a követelményrendszer, igyekszünk az összes listán szereplő művek közül válogatni.

Kosztolányi Dezső:
Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről

   Talán nem volt a magyar irodalomnak (és pillanatnyilag nincs is) olyan fontos orgánuma, vagy köre, mint a Nyugat folyóirat volt. A lap fennállása során, sőt még ma is rengeteg vitát vált ki, és megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Míg előtte (és utána) legjobb esetben is negyed-évszázadonként jelent meg egy-egy géniusz a magyar irodalomban, addig a Nyugat három nemzedéke (valljuk be, hogy azért talán az első a leginkább) bővelkedett velük. Elég Ady, Babits, Csáth, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc nevét említenünk. Érdekes megfigyelni azonban, hogyan vélekedtek egymásról a nagyok. Tudjuk például, hogy Babits főszerkesztősége alatt számtalan cikk jelent meg, melyben az ő nagyságát méltatják.
   A most vizsgált szövegünk, melynek Kosztolányi a szerzője, aki az első (nagy) nemzedék tagja, ettől merőben eltér. Nézzük meg a dátumot: 1929. Ady Endre régen halott. Az a líra, melyet ő képviselt, divatját múlta. Sok minden történt az irodalomban tíz év alatt. És Kosztolányi mégis akkor írta (indulatos?) cikkét. Sokan övön aluli ütésnek tartották, hisz halott költőről ír. A mai irodalmi kánonban, és most főleg a közvéleményre gondolok, három magyar költő (miért nincs prózaíró köztük?) jutott el az írói Panteonba: Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila. Ennek a fényében is érdekes megvizsgálnunk a szöveget. A felütés szerény, hisz a mondanivaló annál súlyosabb lesz. Csak egy ember szava ez. Már az elején leszögezi, hogy Ady művészetéről ír kritikát, és nem tárgyalja politikai állásfoglalását, mely megjelenik a verseiben. Kosztolányi ezeket a verseket figyelmen kívül hagyja, ami értékelő gesztusként fogható fel. Ady két fő témáját bírálja. Ha az Ady kapcsán első asszociációnkat kellene mondanunk, akkor az talán a messianizmus lenne. Kosztolányi erősen bírálja Ady messianizmusát, mondván, hogy - és ez majd a későbbiekben előjön még - műveletlenségéből egy ellentmondó bölcseletet gyúrt. Ady másik fontos motívuma a Ma. Kosztolányi komolytalannak és felszínesnek tartja az idősíkokkal való ilyen foglalkozást.
   Későbbiekben Ady műveltségét ostorozza, mondván, hogy hiába járt Párizsban, mintha semmi sem ragadt volna rá. Információit kocsmában szerezte, stílusa közelít a publicisztikához. Ostorozza Adyt, mondván, hogy számtalan pózt talált ki magának, s egyike közülük saját fajtájának ostorozása. Kosztolányi szerint ez irodalomtörténeti könyvek mintájára készült. Egy hosszú részt szentel Petőfi és Ady összehasonlításának. (érdekes, hogy Petőfi mellé mégis Ady került, és nem Kosztolányi. Elképzelhető, hogy a kánonformáló politikának jobban megfelelt egy forradalmár - demokrata Ady, mint egy polgári értékeket valló Kosztolányi.) Ebben a versenyben Ady valahányszor alulmarad. Ady humortalan, száraz, nem hatott rá a francia műveltség, szomorú Vátesz, nem tudja, melyik osztályhoz tartozik.
   Kosztolányi elismeri, hogy súlyos vádakkal illeti Adyt, azonban mégis kimondja: nincs benne ízlés. Mindenáron eredeti akar lenni. Kineveti a nőknek címzett versei stílusa miatt, és egy nagyon erős példával él: Ilyen részletek után lesütjük szemünket, elpirulunk s igyekszünk másra gondolni. Adynak sajnos nincs modora, csak modorossága, érzelmesség helyett érzelgőség van a verseiben.
   Kosztolányi Dezső talán a magyar nyelv legnagyobb játékosa, és ez mind prózájában, mind verseiben megnyilvánul. Adyt azzal vádolja, hogy költészete helyenként rút és ostoba.
Sorait azzal zárja, hogy lehet, hogy e kritika kegyetlen, de ha Adyt nem magasztalták volna ennyire, talán jobb költő lett volna. Hogy tompítsa kritikájának élét, mégis hozzáteszi, hogy azért vannak jó versei, mégsem tarthatjuk számon a nagy költők között, hisz életműve torz.

Hogy ne foszoljon szét Ady Endréről alkotott képünk, olvassuk el, mit ír róla másik jeles írónk, akinek prózai (és kritikai) ópusza nagyságrendekkel kisebb Kosztolányiénál.

Pilinszky János: Vallomás Adyról

   Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégy éves koromban. Mégis tökéletesen megértem, miért hanyatlott napjainkban költészete iránti szeretetünk, lelkesedésünk. A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember után mit kezdjünk Ady királyi pózaival? József Attila mérésadatai az emberről és a mindenségről kétségtelenül sokkalta pontosabbak, használhatóbbak számunkra.
   Ady helye a világirodalomban? Sajnos, Adyt fordítani szinte lehetetlen. Költészete főként nyelvi és képi szuggesztiókból él, ami sehogy se tűri meg a fordítás - minden fordítás - nélkülözhetetlen értelmező munkáját. Igaz, minden költői nyelv szimbolikus, nemcsak Adyé. De például József Attila szimbólumai valamiféle hyperkonkrétság szabatosságával hatnak - tökéletesen fotogének, hogy úgy mondjam, tehát fordíthatóak, előhívhatóak, átvihetőek bármelyik idegen nyelv képernyőjére.
   Ady jövője? Az értékelésében mutatkozó apály - szerintem - előbb-utóbb eltűnik majd. Hiszen épp költészetének "királyi eleme" rendkívül gazdag, sokrétű, ha sokszor több is van benne - sajnos - a nietzscheánus, mint az evangéliumi királyságból.
   Ady és a modernitás? Számomra - mindenek ellenére - döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már.
   Hatása? Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él. Legnyilvánvalóbban Juhász Ferenc lírájában, aki Ady kozmikus sugallatait igyekszik lenyűgöző részletmunkákkal egy az egyhez arányban konkretizálni.

(1969)

- vissza -