(...)
Pontról pontra elmondom, úgy, ahogy bennem él, mi idegenít el ettől a költészettől.
Véleményemet nem tartom csalhatatlannak. Csak egy ember szava ez. De egy olyan
ember szava, aki pályája során elégszer tanúságot tett arról, hogy hű egyetlen
meggyőződéséhez és hitvallásához, az irodalomhoz, s a jobb- és baloldal íróit
pártatlanul ítéli meg. A vitairat természetéből folyik az is, hogy nem időzöm
ama versei mellett, melyeket az elsők között ismertem el, hanem azokat a különbségeket
emelem ki, melyek elválasztanak tőle, s munkásságát a szememben inkább ellenszenvessé,
mint rokonszenvessé teszik, inkább korccsá, felemássá, mint egésszé és tökéletessé.
(...)
Gondolatvilágának főtengelye: a messianizmus. Az a tudat, hogy a világ boldogtalan,
s az a hit, hogy valakinek, egy új megváltónak kell jönnie, s az majd mindent
egy csapásra jóvátesz és rendbe hoz. Ezt a keleti miszticizmust átveszi minden
prófétáló kenetességével, s megfejelve újabb szózatokkal, valami ellentmondó
bölcseletté gyúrja. Állandóan szólogatja a Holnapot, mely szebb lesz, mint a
Ma vagy a rút Tegnap. Az a huszonnégy óra, mely az időhatárok között elmúlik,
döntő. A nagybetűs szavak titkos jelképek gyanánt szakadatlanul ismétlődnek
verseiben. Nemegyszer ezt olvassuk: Mák, ami nem az ismert növény, hanem a "ma"
többes száma, s egy ízben ezt is olvassuk: "életemnek csak mája fázik",
ami nem az ismert epeválasztó szerv, hanem a "ma" egyes száma. Úgy
látszik, hisz abban, hogy a Ma, mely tegnap még dicső Holnap volt, és holnap
már rút Tegnap lesz, nem hasonlít lényegében minden siralmas naphoz, mely a
világ teremtése óta lepergett a boldogtalan, szenvedésre és halálra rendelt
emberiség fölött, s abban is hisz, hogy évezredek lesújtó tapasztalata egyszerre
semmivé válik. Tehát ha nem is huszonnégy óra, de kétszáznegyven nap vagy kétezernégyszáz
esztendő meghozhatja a végleges, örvendetes megoldást. Pesszimizmusa ennélfogva
nem mély, csak külsőleges. Alapjában egy felületes, könnyen hivő optimizmus
lakozik benne.
Lehet, latin műveltségem és hajlandóságom tesz képtelenné arra, hogy bármely
ilyen mítoszt, bármely ilyen bölcseletet elfogadjak. Szeretem az élet tragikumát
színről színre, a maga nyerseségében, a legnagyobb fényben szemlélni. Logikai
ellentmondásai talán ezért bántanak. Tudom, egy költőtől nem szabad betű szerint
való logikát követelni. Végre ő nem az értelemre, hanem az érzésre föllebbez.
Világnézete azonban annyira sérti értelmemet, hogy érezni is képtelen vagyok
vele. Hangja nem oly meggyőző, hogy bírálatomat el tudná némítani. E messianizmus
által elveszti az idegrendszeremmel való kapcsolódást. Nem meri tudomásul venni
a könyörtelen, pogány természetet, melyben sokkal több rejtély van és rémület,
mint efféle kölcsönkért kabbalisztikus építményben. Ez eltakarja előle azt,
ami igazán fontos, létünk változhatatlan siralmát, s kisebb dolgok felé irányítja
figyelmét.
Ő maga is "küldetést" érez, mégpedig többfélét. Az első körülbelül
az, hogy ennek a földnek a Messiása legyen. Hogy miből áll az ilyenfajta küldetés,
nem tudjuk. Gyakran halljuk, hogy "harcol", és fajtáját ostorozza
a jövő felé. A beállítás kissé az irodalomtörténeti könyvek mintáira emlékeztet.
Hiszen a politika manapság midenütt mesterség lett és tudomány. Éppen ezért
a politikai költészet pusztulóban is van. Egykor, mikor az élet még nem hasadt
rétegekre a munkafelosztás elve szerint, a társadalmak régi szervezetlenségében,
mikor a sajtó, vezércikk, kortesbeszéd, parlament nem szippantotta el minden
mondanivalóját, még lehetett tárgya és értelme. Türteiosz, aki egy kezdetleges
ókori társadalomban "lanttal kezében buzdítja a csatát", azért megrázó,
azért nem nevetséges, mert van reménye arra, hogy szavának közvetlen hatása
is lesz. A modern költőnek alig. Vajmi kevéssé valószínű, hogy egy költő, a
jelenkor reklámparkjai, kormányrendszerei közepette mindaddig követeli verseiben
az általános, egyenlő, községekre is kiterjedő, titkos választójogot, a hadikölcsönök
valorizációját, a munkáskórházakat és napközi otthonokat, míg azokat meg is
adják. Aki komolyen és őszintén ilyen hivatást érez magában, az helyesebben
teszi, ha hatásosabb eszközökhöz folyamodik. Mint képviselő vagy utcai agitátor
inkább előmozdíthatja célját. A költő a kifejezés művésze. Hivatása az, hogy
a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet
megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlanból,
s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. Ha politikai költészetre vetemedik,
két veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit akar, s akkor tartalmas,
de művészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre, messziről, tétován,
s akkor pufogóvá, fráziscséplővé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptribunná.
Ady - ez tagadhatatlan - elsősorban mint politikai költő híres, emlegetett.
Művészi szempontból itt támadható legerősebben. Az írástudatlanok, akik egy
költőt mindig az életkörülményei s a témái szerint ítélnek meg, nem pedig a
belső mivolta, vagyis a művészete, a formája alapján, szeretik Petőfivel együtt
emlegetni, melléje, sőt sokszor magasan föléje helyezni. Ady nem bírja ki az
összehasonlítást ezzel az isteni zsenikölyökkel, aki a világirodalom legáradóbb,
legtermészetesebb, leggazdagabb, legrokonszenvesebb, legösztönösebb, legfrissebb,
legcsodásabb lírai lángelméje. Petőfi huszonöt éves korában hal meg, s akkor
be is fejezi megmagyarázhatatlan, őseredetiségéből táplálkozó fejlődését. Ady
ebben a korában még kortársainak zsúrversikéit utánozza. Petőfi magába öleli
az egész életet, minden nagyságot és kicsiséget, minden tragikumot és komikumot,
aminthogy ez a kettő soha sincs külön-külön, hanem együtt, örökös kölcsönhatásban.
Ady attól kezdve, hogy párizsi tartózkodása alatt megleli hangját, a politikai
küldetés és halál pózában áll, anélkül hogy kimozdulna belőle. Petőfi a legmélyebb
értelemben humoros is. Ady humortalan, száraz és izzó. Petőfi ragyogó megfigyelő,
éles elme, a valóság érzékletes művésze, alakjai lélegzenek, tájképei élnek,
még prózája is folyékony. Ady prózája csak a hírlapi vitában melegszik föl,
különben csikorgó, kurta lélegzetű, emberei papirosfigurák. Petőfi tanult fő,
literátus, a betű tisztelője, Shakespeare ihletes fordítója. Adynak a francia
szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi. Petőfi,
aki sohase látta a tengert, és Ausztrián kívül nem járt külföldön, világvárosi
jelenség. Ady, minden Párizs-rajongása ellenére, nem az. Petőfi nyugat-európai
formában fejezi ki, hogy magyar. Ady melldöngető, magyarkodó formában fejezi
ki, hogy nyugat-európai. Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos,
hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj,
tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló, egy élő, szeszélyes,
örökké változó ember. Ady mindig csak a szomorú Vátesz. Petőfi egyszerűen a
nép fia, tőrőlmetszett demokrata, senki más. Ady szintén demokrata, de túlontúl
sokat emlegeti, hogy úr is, Ond vezér ivadéka. Petőfi forró egyéniségében minden
ellentét, minden ellentmondás szervessé olvad. Adynál néha csodálkozom, hogy
a dekadens énekes Esze Tamás és Tyukodi pajtás kuruc "komája" is.
Petőfi hazafisága a földé, a gyermeki, ősi kegyeleté, egy néppé tágult családé,
az ösztöné. Ady egy tudományos értelmi tételre esküszik, az ő "szent jásziság"-ára.
Petőfi forradalmi heve, az úri renddel való vagdalkozása, királygyűlölete, fennkölt
világpolgársága az őszinteség elsöprő erejével hat, mert mögötte egy gyermeklelket
érzünk, a hit ércfedezetét.
Csak egyetlen dolog indokolja és fogadtatja el a politikai költészetet: a teljes
elfogultság. Az az elfogultság, amely nem tekint sem jobbra, sem balra, hanem
vakon hisz abban, amit hirdet, végletek közt hánykolódik, nem bánva, hogy fölszakad
belőle a természet minden sara, önzés, gyűlölet, harag. Efféle kitárulás megrázó,
mert emberi és szép is lehet, mert a költőnek művészi lendületet, teremtő erőt
adhat a dühe.
Adynál ezt ritkán tapasztaljuk. Politikai verseit többnyire megrendelésre írta
a napilapok tárcarovatába, vagy a Galilei-kör március 15-i ünnepére, mintegy
versenyezve Ábrányi Emillel, aki ezen a napon csengőbb rímekben és ötletesebb
formában a másik, jobboldali tábort szolgálta ki. Ezek a versei nagyhangúak,
döcögősek, fáradtak. Olyan általánosságokon nyargal, melyeket egy névtelen vezércikkíró
is átallana vállalni. Emellett kétkedő. Vajon hogy gyúljak lángra ezeknél a
formában is ósdi rigmusoknál, melyekben a szavak kacér magakelletéssel handabandáznak,
mikor csak így biztatja ifjú társait:
Indultok? jó, ideje már bizony,
(Tartok veletek, váltig, holtig, persze)
Bizom egy kicsit és mégse bizom.
(Levél ifjú társakhoz)
Máskor ilyen suta:
Igaz álom a merész álom,
Hol megnő az álom mezője
S ahol minden ember, ki igaz,
Másiknak dacos szeretője
S ahova majd vérhajók visznek.
(Igaz, uccai álmok)
Ez az erőteljesebbek közül való:
Minden a Sorsé, szeressétek
Öt is, a vad, geszti bolondot,
A gyújtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje,
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
(Rohanunk a forradalomba)
(...)
Mindenesetre súlyos vád egy költő ellen, ha valaki azt állítja róla, hogy nincs
benne ízlés. Adynak, különösen a kezdő korszakában, gyakran vannak ihletes pillanatai,
amikor az alvajáró ösztönével biztosan leli meg a hangját, s diadalmasan végigénekli
nótáját. Művészi ízlése rendes körülmények között ki-kihagy. Ekkor riadtan,
észbe kap. Leplezni próbálja pőreségét. Valami kacskaringós, agyafúrt, elkényszeredett
stílust húz magára, mely alól mindinkább kikandikál ízléshiánya. Mindenáron
eredeti akar lenni. Ez a vágy az eredetiség halála. Fél az egyszerűségtől. Attól
tart, hogy ezzel üressé válik. Az egyszerűség valóban csak akkor tartalmas,
ha mögötte van is valami. Ehhez igazság kell és alázat. Verseit egy költőprimadonna
világbolondító mozdulatával "küldi" - nem "ajánlja" híveinek.
Egyik ajánlás szóról szóra így hangzik: "Lesznai Annának, ennek a nagyszerű
nőnek, de sokkal inkább valakinek és nőnél különb nagyszerű embernek kezébe
helyezem e verseket, melyek egy vagy több fiatal nőhöz búgnak, epekednek,
de vétkesek, tehát egy korrekt Lesznai Anna védelmére bizony rászorulnak,
s ez így van jól." Nehezebb volna egyetlen mondatban több ízetlenséget
összehordani. Ilyen részletek után lesütjük szemünket, elpirulunk s igyekszünk
másra gondolni.
Minden költőben van egy modor, melyet magára öltött. Voltaképp ez a modor a
lényege, az értéke. Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem
ír. Az, aki ír, szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki, redőzi előttünk,
azokat az érzéseit ismételgeti, melyek parancsoló rögeszmékként kísértik, azokat
a szavait visszhangozza, melyek meghatározzák őt, maga és mások előtt. Shakespeare
modora is áttetsző. Előre lehet sejteni, hogy mit fog művelni: most muzsikál
a szerelemről, most mély lélegzetet vesz, és egy briliáns hasonlatot vág ki
a holdról, most elsiratja a bukó hőst, majdnem mindig ugyanazzal az ütemmel,
ugyanazzal a szócsoporttal. A nagy költőknél ez a modor jóízű. Egyenesen várjuk
a dallamokat, a betéteket, a zeneszólamokat, és mikor visszatérnek, mindig meglepnek,
mindig fölfrissülünk általuk. Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy
visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok,
a szent Élet, a nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok
és Hullások, a Bizonyok és Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is.
Ez már nem modor, hanem - érzés és gondolat híján - modorosság.
Amint vallja, az életben kettő érdekelte igazán: "Csupán Politika és Szerelem."
Szerelmi költeményeinek zöme beállított. Az Új versek elé ezt az ajánlást
írta: "Ezek a versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta
őket. Én el szoktam pusztítani verseimet, fogyó életem növő lázában, mély
viharzásban, a poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem.
Engedtem őket életre jönni, és átnyújtom őket Léda asszonynak."
Egy kissé vidékies trubadúr hangja ez. Ebben az édeskés lovagi formában udvarol,
intézi szakadatlan vallomásait a nőkhöz. Mindegyik ilyen szerelmes versének
legmegfelelőbb címe ez lehetne: "Hozzá". Megverseli az ideálok haját,
fehér vállát, kék vagy barna szemét. Rendszerint keresztnevüket is szerepelteti,
mert az ideált valahogy meg kell szólítani. Érzelmesnek ritkán érzelmes. Annál
gyakrabban érzelgős.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
(Szerelem és ravatal)
Ennek az avult romantikának olykor maga is érzi a komikumát. Ezért ellensúlyozni
igyekszik a túlontúl édeset. A nők: kis senkik és éhes csukák. Egy zsurnaliszta
fölényével szól róluk:
Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem,
S kérdem: szeretek, ím, egy új leányt,
Szeressem, ne szeressem?
(Kérdés kék szemekhöz)
(...)
Egy kritikus ezt írta róla: "a magyar nyelv sohase hallott zenéjét szólaltatta
meg". Fölháborodva kérdezem, hogy ezt a megállapítást, melyet Vörösmarty
wagneri zenekara, Petőfi harsonája, Arany andalító mélyhegedűje után tett, vajon
erre is vonatkoztatta-e, erre a süket citerára, erre a nyafogó csimpolyára?
Kötetei hemzsegnek ilyesmiktől:
Jaj, be szép, hogy vagyok,
Jaj, be szép, hogy vagynak,
Jaj, be szép, hogy minden Való szép,
Jaj, be szép a Szép.
(Szép a Szép)
Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja,
melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy "érthetetlen".
Az a baja, hogy érthető. Gondolják meg, hogy ezrével és ezrével vannak lelkes
gyerkőcök, akik önöknek, komoly felnőtt férfiaknak tanúbizonyságára elhitték,
hogy remekírójuknak minden igéje a legnagyobb mélység és a legmagasabb művészet,
s amikor az iskolapad alatt láztól zöld arccal és piros füllel olvasnak ilyen
klapanciákat, akkor úgy tekintenek rájuk, mint egy oromra, melyet egykor nekik
is el kell érniök. Emlékezzenek vissza, hogy amikor a külföld többszörös kísérletezés
után jóakaratú vállvonogatással fogadta verseit, akkor önök azt mondották, hogy
"ezt a sohase hallott zenét nem lehet semmiféle más nyelvre átültetni".
Hát itt az eredeti. Legyen vége ennek a hazugságnak, ennek az áprilisjáratásnak.
Legalább én mindaddig, míg meg tudom különböztetni a merészséget az ízléstelenségtől,
az erőt a nagyhangúságtól, a rejtett, nemes célzást, a gondolatok titáni ugrándozását
a tartalmatlanságtól, ellenszegülök ennek a léha divatnak.
Hallom a vádat, hogy kipécézett idézetekkel bármely költőóriást meg lehet semmisíteni.
Hajlandó vagyok a kétkedőket több óráig hasonló idézetekkel szórakoztatni. Most
pedig azt az ellenvetést hallom, hogy a részletek nem számítanak, csak az egész,
s egy igazi zseni nem is törődhet a szókkal, mint holmi szóbogarász. Kérdezem:
mivel törődik az az igazi zseni, aki véletlenül ír is, ha nem a szókkal? Talán
a lombfűrészeléssel? Vagy a lóidomítással? Vagy talán az Élettel, a nagy, véres
Élettel, melyről sohase tudni, hogy zenés kávéház-e vagy szerkesztőség? Az írástudatlanok
eddig mindig azzal állottak elő, hogy csak az élet fontos, az élmény. De miben
van az író élete, élménye, aki egy papírlaphoz szögezte magát, ha nem a betűiben?
Mi ad fogalmat életéről, élménye izzásáról, ha nem a betűi? Nincs-e minden teremtett
embernek élete és élménye, anyja, kedvese, fájdalma és halála? Nem mindegy-e,
hogy az, aki az álmatlanságról vall, tizenöt éjszaka nem aludt-e, vagy csak
egy éjszaka? Mit ér az élet, az élmények száza, ezre, ha azokat nem tudja kifejezni?
Hát nem a kifejezés eredetisége, ereje által magasztosodik valaki költővé?
Az, amit a garázda írástudatlanok elkövettek, bűn volt az irodalom, az ifjúság,
a jóhiszemű közönség és maga Ady ellen is. Lehet, hogy ez a kritika kegyetlen.
Olyan kegyetlen, mint az igazság. De ők kegyetlenebbek voltak hozzá. Olyan kegyetlenek,
amilyen csak a langyos puhaság lehet. Amikor pápává emelték, s minden sorát
kéjelegve szürcsölték a nagy nyilvánosság előtt, amikor a költőt kilökték az
utcára, az irodalmi sehonnaiak bálványául, a "szürkék hegedősévé"
tették őt, azzá, amivé nem akart lenni. Van azonban egy másik Ady is. Ez még
mindig az előkelő szellemek, a szenvedő lelkek lírikusa. "Iskolát"
nem teremtett. Mindez a politikai hűhó folytán került a köztudatba s néhány
szajkózó könyvbe. Sok hangos híve volt, de tanítványa, követője alig, néhány
korán letűnt, értéktelen epigont kivéve, aki nagybetűit, hányavetiségét majmolta.
Azok, akik vele együtt jelentkeztek, a maguk útján jártak. Lendülete bátorítólag
hatott egyesekre, de vezérkedése csak társadalmi jellegű volt. Az irodalmi matéria,
melyet hozott, nem alkalmas a folytatásra, mások fejlesztésére. Csak jelszavai
keringenek, de szavai nem váltak vérré, mint Petőfiéi vagy Aranyéi. Nyelve sokszor
ízesen magyar, de szókincse nem gazdag. Azok az újítások, melyekkel kísérletezett,
összetételei, elvonásai nem szerencsések, többnyire kiagyaltak, mesterkéltek.
(Tavasz-várás, Csók-kunyhó, göth, hars stb.) Kevés költő hagyott maga
után annyi selejtest, művészileg idétlent, és modorost. Mégis jelentős tehetség
volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés
termékének tekinthető. Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs
is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes,
csonka nagy tehetségek között. Akadhatnak olyanok, akik ezután is sokkal elnézőbben
látják alakját. De lehetetlennek tartom, hogy a művészetre fogékony, tisztafejű
emberek között nagy különbségek tátonganának megítélése tekintetében.
- vissza -