Kecskés Pál:
A bölcselet története

Platón   Platón filozófiája a szókratészi párbeszédes módszert követő s a saját művészi hajlamainak megfelelő dialógusaiban maradt fenn. Legnagyobb részük az alkalomszerűség jellegét viseli, nem egy egységes filozófiai rendszer részleteit fejti ki.
   A korai dialógusok a szókratészi erkölcsi elvek igazságát hirdetik a vitatkozó szofistákkal szemben. Szókratész a vezető alakja a későbbi dialógusoknak is, amelyekben már Platón a saját gondolatait adja mestere ajkára. Az öregkori dialógusokban eltűnik Szókratész alakja. A dialógusok drámai elevensége, fordulatokban gazdag vitája nincs mindig az érthetőség előnyére.
   A dialógusok vagy valamelyik szereplő személyről, vagy a vitatott tárgyról kapják címüket. A legfontosabbak időrendben: Protagorász, az erény lényegéről. Menon, az erény elsajátíthatóságáról. Gorgiász: a szofisták bírálata. Phaidon, a lélek halhatatlanságáról. A lakoma (Symposion), a szép szeretetéről. Az állam (Politeia, szokásos rövidítése: Resp.) a legterjedelmesebb dialógus, az eszményi államról s Platón egyéb alapvető tanításáról. Phaidros: a retorika és a filozófia viszonyáról. Parmenidész: az idea-tan igazolása. Timaios: a természetről. Törvények (Nomoi) a késői államelmélet, Platón utolsó műve. Életéről és működéséről szól a 7. levele. Platón összes műveit lefordította és kiadta 2 kötetben a Magyar Filozófiai Társaság. Budapest 1943.
   2. Platón szerint a dialektikus (filozófus) célja a synopsis: a sokféle valóság egységes szemléletben történő átfogása, megragadása. Ehhez csak fokozatosan emelkedő ismerettel juthat az elme. Érzékleteink tárgyai folytonosan változnak, csak vélekedésre (doxa) adhatnak alapot, nem nyújthatnak maradandó ismeretet. Magasabb fokú a matematikai ismeret, melynek a fogalmai általános érvényűek, nem a konkrét, érzéki létre vonatkoznak. A magasabb fokú gondolkodást elősegítő értéke miatt becsülte nagyra Platón a matematikát s ismeretét tanítványaitól megkívánta. A matematikai ismeretet a dialektikai ismeret haladja túl, ennek tárgya az érzékfeletti, változatlan lényeg. Ez nyújtja a feltétlen igazságot, a tudományos ismeretet (epistémé).
   Hogy vannak olyan ismereteink, amelyek egyetemes, érzékfeletti tárgyakra vonatkoznak, Platón a hipotézis módszerével igazolja. Ez egy feltételesen (,,hipotetikusan") felállított tétel igazolásában áll. Ha az ilyen tételre visszamenő bizonyítás során ellentmondás nem merül fel, az elégségesnek, bizonyítottnak tekintendő. Pl. az az állítás, hogy jogtalanságot elkövetni helytelen, egyetemes elvként felállítható, mihelyt kimutattuk, hogy a jogtalanság boldogtalanná teszi az embert, ellentmond a boldogság elvitathatatlan egyetemes igényének.
   3. a) Helyes ismereteink, Platón szerint, létező tárgyra irányulnak. Ami nem létezik, nem ismerhető meg. A dialektikus ismeret tárgya a legteljesebben létező valóság, az idea. Az ideák mindennemű létezés, megismerés és értékelés előfeltételei és meghatározói. A valóság dolgaiban egyedi különbségeik mellett is, van olyan megegyező, közös vonás, ami által faji egységbe tartoznak (pl. az emberség minden egyes emberben). Az egyedi dolgokban egy közös lényeg nyilvánul meg. Ismeretünk akkor helyes és teljes, ha ezt a közös vonást, a lényeget megragadta. Cselekedeteink akkor helyesek, ha a jóságukat meghatározó ideával megegyeznek. A műalkotás akkor tökéletes, ha az eszményi képet, az ideát láttatja meg.

   Az ideák közt hierarchikus rend uralkodik. A legfőbb idea - a szókratészi tanításnak megfelelő -- Jó, amelyet néha Platón az Egy, vagy a Szép nevén is emleget. Az abszolút ősvalóság, az Ősjó a földi Naphoz hasonlóan sugározza fényét a többi ideára; az ő melege minden létnek és növekedésnek a forrása; ő világítja meg a lélek szemét is az ideák meglátására. A legfőbb idea néven emlegetett ősvalóságot Platón késői műveiben Istennek nevezi.
   A platóni világszemlélet áthidalhatatlan szakadékot, űrt (chorismos) lát az ideák érzékfeletti világa és a természet érzékeinek alá eső világa között. A két világ mégis viszonyban áll egymással. De ennek a viszonynak a módját Platón csak hasonlatokban, képekben fejezi ki. A leghasználtabbak: a) az érzéki dolgok a részesedés (methexis) viszonyában állnak az ideákhoz, különben egyáltalában nem létezhetnének. b) Az ideák az ősminták (paradeigmata), hasonlóságukra lettek alkotva az érzéki valóságok. Ezért él minden lényben a vágy, hogy lényegének megvalósításával hasonlóvá váljék ideájához, eszményi mintájához. c) A Parmenidész dialógus a lét és a megismerés szempontjából vet fel nehézségeket az idea-tannal szemben. Ha az érzéki dolgok a ,,részesedés" viszonyában állnak az ideákkal, vagy az egész ideában részesednek, vagy csak egy részében. Az első esetben az idea a sokféle dologban megsokszorozódik, az utóbbiban részekre bomlik. Az ideák abszolút létük mellett csak valami közbülső közvetítő révén kerülhetnek viszonyba az alájuk tartozó dolgokkal. A létező dolgokról ítéleteinkben sokféle állítmányt állíthatunk. Pl. az emberről színére, alakjára, nagyságára, lelki tulajdonságaira nézve. Hogyan állhat az egyes dolog a sokféle (olykor ellentétes) ideával vonatkozásba, ami előfeltétele a dolog -- ideának megfelelő -- tudományos ismeretének?
   E nehézségek megoldását Platón az ideák összefüggése, egybetartozása alapján adja. Mindegyik idea azonos a léttel, de sajátságos határozottsága folytán különbözik minden más ideától. Bizonyos ideák összetartoznak, mások egymással ellentétesek; a magasabb rendű alá tartoznak az alacsonyabb rendűek. Az ideák tehát a nemi és faji fogalmaknak megfelelő szerepet kapják. A fogalmak kettémetszése (diairesis), tartalmuk szétbontása, elemzése, az ideák ennek megfelelő alá-felérendeltségi viszonya alapján lehetséges, az ismeret és a lét rendjének tökéletes megegyezése alapján.
   Az idea-tan utolsó változata (a Philebosz dialógusban) az ideáknak a számokkal való azonosítása. Eszerint az anyag mint határtalan valami a számviszonyok határoló hatása szerint alakul konkrét valósággá.
   4. Bár szerinte a teljes értelemben létező valóságok az ideák, Platón nem tartotta merő látszatnak a természetet, ami ellenkezett volna a görög valóságérzékkel. Azonban a Timaiosz dialógus mítoszszerű előadása eléggé kifejezésre juttatja, hogy érzéki tapasztalatunk megbízhatatlan adatai alapján, a természetről csak valószínű, nem teljes bizonyosságú tudással beszélhetünk.
   Az ideák változatlan, örökkévaló világával szemben, a természet jellemzője a változás. Ennek alapja az anyag, amely öröktől létezett mint rendezetlen, kaotikus mozgásban levő tömeg. Ebből az anyagból hozta létre a Világalkotó, a Démiourgosz az ideákra mint ősmintákra tekintve az érzéki dolgokat. Az ősanyagot a Démiourgosz matematikai viszonyok szerint alakította. A különböző geometriai formájú elem közös alapformája: a háromszög, tette lehetővé az elemek vegyülését. A Kozmosz kialakítása a célszerűen tevékeny isteni értelem műve, annak alárendelve mint társokok működtek az anyag mechanikai törvényei (Démokritosz ellentétes felfogásával szemben). A Démiourgosz a kozmosz kialakításánál először a világlelket hozta létre, mely az egész világegyetemet áthatja s önmozgásával a világ szabályos rendjét biztosítja. ,,Így tehát a valószínű okoskodás alapján azt kell állítani, hogy ez a világ valóban lelkes és eszes élőlénnyé lett az Isten gondviselése folytán" (Tim. p. 30.). A Timaios volt a keresztény ó- és középkorban Platón legismertebb dialógusa. melyet a keresztény teremtéstörténettel is leginkább összeegyeztethetőnek tartottak. Isten adja Platónnál a valóság végső értelmét. ,,Amint az ősi tan mondja, az istenség tartja kezében minden dolog kezdetét, végét és közepét... nyomában jár szüntelen Diké (a Jog és Igazságosság istennője), aki bünteti azokat, akik mulasztást követnek el az isteni törvénnyel szemben" (Nom. p. 716a). Ha Platón istenekről is beszél, ebben a közfelfogáshoz való alkalmazkodását láthatjuk, nem az egyistenhit bizonytalanságát, melyet rendszere egészében feltételez.
Nem kerüli el figyelmét azonban a rossz sem. Idealistától nem várt realizmussal állapítja meg: ,,életünkben sokkal kevesebb a jó, mint a rossz". De ,,a rossz okát mindig valami másban kell keresnünk, nem pedig az Istenben." (Resp. p. 379) Az erkölcsi rossz okozója az ember; a fizikai rossz pedig abból érthető, hogy ,,a jónak mindig kell lennie ellentétének" (Theait. p. 186). Az anyag a rossz eredeteként csak a platonizmus későbbi fejlődése során (az újplatonizmusban) jelenik meg.
  5. a) Ha már a korai természetbölcselet felismerte az emberben a lélek felsőbbrendűségét, ezt a tényt fokozottan emeli ki Platón a mitikus-pythagórikus lélek-fogalom felismerhető hatása alatt. Azt tanítja, hogy a lelket a világlélekből történt létrehozása után a Démiourgos egy csillagra helyezi. Onnan kerül a test börtönébe. Lélek és test két lényegesen különböző világhoz, létrendhez tartozik, köztük nem állhat fenn benső, közvetlen létegység. Az ember erkölcsi élete határozza meg további sorsát; további vándorlását az újabb megtestesülés során, vagy az ideák világába való megtérését.
   A lelki küzdelmek tapasztalati ténye s a hármas felosztásból az államtanra vonható következtetés késztethették Platónt a lélek három részének a megkülönböztetésére. Az eszes lélek (logistikon) a megismerő tevékenység szerve, a lélek legnemesebb része. A harag lelke (thymoeides) a szervezetet védi a káros behatások ellen s az eszes lelket támogatja az érzékiség elleni harcban. A vágy lelke (epithymétikon) az érzéki ösztön és vágy hordozója. A három lélekrész kettős fogathoz hasonlítható, amelyet az ész kormányoz. A harag lelke engedelmesen követi irányítását az ideák világa felé; ám a vágy lelke a föld felé vonzódik s az észnek csak kelletlenül engedelmeskedik (Phaidr. p. 246). Később Platón a három lélekrészt a test három részébe, az agyba, a kebelbe s az alsó testbe helyezi (Tim. p. 69). A három lélekrész közül csak az értelmes lélek halhatatlan. Ezt Platón a léleknek az ideákhoz tartozásával (Phaid. 77-84) s az erkölcsi szentesítés túlvilági valósággal (Nom. p. 905) bizonyítja.
b) Lélek és test laza, külsőséges kapcsolata, együttléte mellett, a lélek az értelmi ismeret tárgyát képező ideákat nem az érzéki dolgokból ismeri meg. A lélek értelmes, halhatatlan része mielőtt a testbe jutott volna, közvetlenül szemlélte az örök ideákat. A testi életben ez az ismeret elhomályosult. Minthogy azonban az érzéki dolgok hasonlók az ideákhoz, azokat szemlélve a lélek visszaemlékezés (anamnésis) által felismeri a földi léte előtt közvetlen szemlélt ideákat (Phaid. p. 72, 82-85). A tapasztalat tárgyai tehát nem forrásai az értelmi ismeretnek, hanem alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az ideákra visszaemlékezzünk, mint ahogyan eszünkbe jut barátunk, ha lantját látjuk.
   Tökéletes ismeret Platón szerint az ideaszemlélet. Ennek két feltétele van. Az egyik az értelemre, a másik az akaratra, az ember erkölcsi életére vonatkozik. Az értelmi előkészítést a dialektika adja, mely fokozatosan vezet az ideák felé. (Resp. p. 532). A testi szem a konkrét, egyedi, érzéki dolgot fogja fel. Magasabb fok, ha az elme a dolgok közös jegyét megrögzíti a fogalmi ismeretben. Ennél tökéletesebb tudás a szemlélődés (theória), mely már nem fogalmak révén, hanem közvetlen látással, intuícióval ragadja meg a tárgyat. A szemlélődésben látott ,,nem foglalható szavakba, mint egyéb tudomány tárgya; az érte szakadatlanul végzett közös munka és az igazi életközösség eredményeként egyszerre csak felvillan a lélekben -- akárcsak egy kipattanó szikra által keltett világosság -- s azután már önmagától fejlődik tovább" (7. levél 341).
   De nemcsak értelmünkkel, egész lelkünkkel kell az igazság, az ideák világa felé törekednünk. Az embert nemcsak a tudásvágy, hanem egy irracionális erő, az erósz is mozgatja, mely a szép és jó után sóvárog. ,,A valóban tudományszerető embernek természetében van a lényegért való küzdelem. Ő nem áll meg a sok látszólagos jelenségnél, hanem tovább megy, nem csügged, s nem hagy alább a szerelme (eros), míg magának az egyes valóságnak a természetét meg nem ragadja lelkének azzal a részével, amellyel az ilyesmit el lehet érni, ti. a vele rokontermészetű résszel, amellyel megközelíti a valóságos létezőt; vele egyesülve, észt és igazságot nemz, s aztán már mindent ismer, valóságos életet folytat, és igazi táplálékkal táplálkozik, s csak ekkor szűnnek meg szülési fájdalmai, előbb nem." (Resp. p. 490). E lelki felemelkedés előfeltétele a megtisztulás (katharsis): a lélek felszabadulása a test bilincséből, amivel lehetővé válik összpontosulása önmagában (Phaid. p. 67). Az igazságismeret erkölcsi követelményeinek elengedhetetlensége maradandó hagyománya lesz a platonikus gondolkodásmódnak.
6. Platón erkölcstana a gondolkodása középpontját alkotó idea-tannak az emberi tudatos cselekvésre alkalmazása. A lélek az ideák világához tartozik, onnan szakadt el a földre, az élet célja tehát az örökkévaló értékek, az ideák világához való igazodással a lélek visszatérésének a biztosítása. Ennek megvalósításához etikája a szókratészi egyoldalú intellektualizmustól a pythagoreusok aszketikus életideálja felé mutat közeledést.
   Platón elismeri, hogy a boldogság vágya az emberi természet alapösztöne (Symp.). Ennek a tartalmát azonban nem a gyönyör, az ösztönös vágyak kielégítése, hanem a lélek eszményi törekvéseinek a teljesülése adja. A lélek emelkedésében erősen érzi a test terhét. Ezért, ha a korábbi dialógusaiban a szókratészi tanításhoz híven, az erényt fenntartás nélkül a tudással azonosította, később a tudás irányító jelentőségének kétségbevonása nélkül, egyéb lelki képesség jelentőségét is figyelembe vette, s az erény lényegét a rendben, az összhangban állapította meg. Rendezett, harmonikus akkor lesz az ember élete, ha mindegyik hajlam, lélekrész a természetének megfelelő cselekvési készséggel rendelkezik (Resp. p. 435 kk). Az értelmes lélek erénye a bölcsesség (sophia); a harag lelkéé a bátorság (andreia); a vágy lelkéé a mértékletesség (sophrosyné), az érzékiség az ész uralma alá rendelése. Ha mindegyik lélekrész megteszi a maga feladatát, valósul meg az igazságosság (dikaiosyné) erénye, a lélek rendje. Az erény által válik az ember hasonlóvá az istenséghez, örök rendeltetéséhez (Resp. p. 613; Phaid. p. 67; Nom. p. 716).
   7. Platón a szofisták individualisztikus törekvésével szemben, az ember erkölcsi célját csak a közösségben, az állam támogatásával tartja megvalósíthatónak. Szemében az állam a nagy erkölcsi közösség, amelynek a javát az állampolgárok a közös cél érdekében kifejtett önzetlen együttműködése biztosítja. A demagógia útvesztőjébe sodródott állami élet orvoslását az erkölcsi reformban látja. Ehhez a mintát az ideák világában uralkodó rendben, igazságosságban találja. A platóni eszményi állam arisztokratikus rendi tagozódású, az arisztokráciát nem a születési előjogok, hanem a szó eredeti értelmében, a szellemi-erkölcsi kiválóság előjoga értelmében véve.
   A Politeia az állam népét -- a három lélekrésznek megfelelően - az egyedek lelki sajátságai alapján három rendbe osztja. A vezetők vagy kormányzók a filozófiailag képzettek rendje, akik a bölcsesség erényének birtokában erre hivatottak. Tökéletes csak az az állam lehet, amelyben a filozófusok királyok s a királyok filozófusok (Resp. p. 473). Platón szemében (az idea-tanból következően) a filozófus nemcsak észben kiváló, de erkölcsileg is feddhetetlen jellem. A harag lelkét képviseli az állami organizmusban a harcosok, őrök, tisztviselők rendje, mely a bátorság erényével felvértezve, távol tartja az állam rendjét fenyegető veszélyt. Hogy a vezetők és az őrök hivatásukat teljes odaadással gyakorolhassák (tehát ideális szempontból), le kell mondaniuk a magántulajdonról és a családi életről. A harmadik a földművesek és kézművesek rendje, amely a mértékletesség erényével a vágy lelkének megfelelő szerepet látja el. Ha a három réteg mindegyike legjobb képessége szerint végzi teendőit, megvalósul az állami életben a Jó tökéletes eszméje, az igazságosság erénye.
   A vezető réteg jelentőségének tudatában, Platón a tervszerű elitképzés szószólója. Az ideális államban a gyermekek közül kiválogatják a legtehetségesebbeket s azokat gondos nevelésben részesítik. Ez a katonai, matematikai, asztronómiai és zenei kiképzéssel kezdődik. Ennek sikeres elvégzése után, harminc éves korukban a dialektika tanulmányozására bocsátják őket. Majd hosszabb katonai vagy hivatali szolgálat után, ötven éves korukban válnak alkalmassá arra, hogy vezető állásba jussanak. A polgárok összes életviszonyait, a gazdasági rendet is, az állam irányítja s az erkölcsi élet felett is szigorú ellenőrzést gyakorol. A zene, a költészet és a képzőművészet csak annyiban engedhető meg, amennyiben az erkölcsök nemesítését szolgálja. Ellenkező hatásuk kívánja az eposz, a tragédia és a komédia tilalmát. Ezek, Platón tapasztalata szerint, az ideák tökéletlen utánzatát képező érzéki valóságot szemléltetik, s az utánzat utánzásával távol kerülnek az igazságtól, az ideák világától (Resp. p. 595 kk). (Arisztophanész pl. ,,Felhők" c. komédiájában Szókratészt mint szofistát teszi gúny tárgyává.) Platón öregségében államelméletét újra végiggondolja s arra a belátásra jut, hogy az emberek tökéletlensége miatt az ideális állam nem valósítható meg. Utolsó politikai tárgyú dialógusaiban (Politikos, Nomoi) lemond a filozófus kormányzók uralmáról, a nő- és vagyonközösség elvéről a vezető rendeknél, s az igazságos törvények szerint vezetett (kevésbé tökéletes) állam háromféle formáját tartja lehetségesnek: a királyságot, a nemesek uralmát és a népuralmat, amelyek elfajulásai a zsarnokság, az oligarchia és a demagógia.
   8. Platón az eleáták változhatatlan létfogalmát a folytonos változás hérakleitoszi tanával s a pythagorikus dualista világmagyarázattal hozza eredeti szintézisbe. Költői lelke az ideákban pillantotta meg a görög plasztikus látásnak megfelelő ősképeket, ősvalóságokat. E látomáshoz képest a természet változó dolgai az ideáknak csak halvány, tökéletlen utánzatai. Az ember lelke az ideák világához tartozik s a test börtönében való ideiglenes tartózkodása alatt arra kell törekednie, hogy visszatérjen eredeti hazájába.
   Platón filozófiája az idealizmus ősi mintája, mely, minthogy az ideáknak tárgyi, objektív (nemcsak gondolati) létet tulajdonít, objektív idealizmus. Gondolatirányának eredménye: a változó és mulandó valóságnak előfeltétele a változatlan, örökkévaló lét, csak az abban való részesedés által létezhetik.
E gondolkodásmódnak jellemzője a szellemi és anyagi valóság éles megkülönböztetése és szembeállítása. Vele jár az ismeretelméleti apriorizmus: az értelem ismerettárgyát nem az érzéki szemléletből elvonás útján meríti, hanem az érzékelés nyújtotta alkalommal az eszmei tárgyat mint a priori, eleve meglevőt ragadja meg. Összefügg ezzel a lélek és a test közti laza kapcsolat állítása. E magyarázattal szemben nehézségként jelentkezik az ideák megismeréséhez az érzéki ismeret (habár alkalmi, mégis) nélkülözhetetlen voltának az elismerése. Az anyag tökéletlen volta mellett, mégis valóságos léte elismerése s eredete magyarázatának a nehézsége. S problematikus marad anyag és szellem (test-lélek) együttlétének és együttműködésének az értelmezése az emberben.
Platón jelentőségét és hatását misem bizonyítja jobban, mint az, hogy a problémáknak általa adott megoldásával lépten-nyomon találkozunk a gondolkodás történetében. Az ő gondolatvilága éled újjá az újpythagoreizmus és az újplatonizmus rendszerében. A platoni objektív idealizmus szolgál alapul hosszú időn keresztül a keresztény hittudósoknál és bölcselőknél, Szent Ágostonnál, Szent Anzelmnél, Szent Bonaventuránál -- hogy csak a legnagyobbakat említsük -- a keresztény tanok spekulatív kifejtésére, bölcseleti igazolására. De a renaissance is nagyra értékelte, Marsilius Ficinus Firenzében platonikus Akadémiát létesített. Szellem és anyag platoni éles szembeállítása jellemzi a modern filozófia atyjának, Descartes-nak a rendszerét, a Platón által megalapozott ismeretelméleti apriorizmus tovább él az újkori bölcseletben s a modern idealizmus irányai a platoni filozófia új renaissanceát hirdetik.
De Platón történeti jelentősége nem merül ki egy filozófiai irány megteremtésében. Őtőle nyert indítást legnagyobb tanítványa, Aristotelész, ki a történeti fejlődés újabb fordulóját képviseli. Aristotelész annak, a bölcselettörténet folyamán gyakran ismétlődő ténynek a legbeszédesebb kifejezője, hogy olyan gondolatrendszerek is, melyek Platóntól eltérő megoldásra jutnak, Platónnak maradnak adósai. Ebben az értelemben találó Emerson mondása, hogy: ,,Platón a bölcselet s a bölcselet Platón".
Platón modern értelmezése Schleiermacherrel kezdődik. Az utána következő fontosabb értelmezéseket ezekbe a csoportokba sorolhatjuk:

  1. Immanentisztikus értelmezés: Hegel és követői;
  2. A neokantiánus
    értelmezés: Natorp és a marburgi iskola;
  3. Az oxfordi iskola (Burnet, Taylor);
  4. A fenomenológiai és egzisztencialista értelmezés (Freymann, Gadamer, Heidegger);
  5. A különböző legújabb strukturális és nyelvfilozófiai elemzések (formális és logikai szempontok tudományos elemzése, főleg angolszász körökben: Robinson, Bochenski, Dürr,
    Vlastos, Sprague, Cornford, Ryle, Bamboourgh, Allen)

- vissza -