A
70-es évek második feléig az epika jórészt a realizmus művészetről vallott felfogásnak
hatása alatt állt. A realizmust nem temporális irányzatként, hanem a művészet
örökérvényű ábrázolásmódjaként értelmező, s lényegében értékkategóriaként kezelő
szemlélet a megtörtént esemény fikciójának felkeltését, a történet linearitását,
az összefüggéseket ok-okozati alapon összekapcsoló és megvilágító narráció elkötelezettje
volt. Az irodalom feladata e nézőpont szerint a társadalmi valóság feltárása,
bemutatása és nyelv által történő közvetítése. Az objektív megismerésbe vetett
hitből fakadóan a szöveg az elbeszélt igazság státuszára tartott igényt, mintegy
felvilágosította olvasóját a valós viszonyokról. Ez a narratív helyzet a mindenkori
olvasót a passzív befogadó státusába kényszerítette, hiszen a realista meghatározottságú
próza bizonyosságot közöl, így fel sem merül annak a lehetősége, hogy a jelentés
igazsága az olvasás aktusában, a művel folytatott párbeszéd során teremtődik
meg. A magyar epikai hagyományban e politikailag támogatott fő irányzat mellett létezett egy másik epikai tradíció is, amelyet az Újhold c. folyóirat köré csoportosult szerzők képviseltek. A korabeli kultúrpolitikai osztályozás szerint a "megtűrt" kategóriába tartozó szerzők művei nem a realizmus, hanem a Nyugat klasszikus- és későmodern hagyományaihoz kötődtek, valamint olyan korszerű európai irányzatokhoz, mint a francia újregény (Mészöly). A rájuk jellemző poétika közös vonásai a szöveg megalkotottságának hangsúlyozásában (textualitás), az elbeszélői hang folyamatos elszemélytelenítésében, a történetszerűség visszaszorulásában, a valóság megismerhetőségével, illetve az elsajátított ismeret elbeszélhetőségével szembeni kételyben, a nézőpont relativitásának hangsúlyozásában jelölhetők meg.
A 70-es évek második felében fellépő szerzők az ottliki eljárást radikalizálva teljes mértékben szakítottak a lineáris, szukcesszív, ok-okozati elvre épülő metonimikus elbeszélésmóddal, s ugyanakkor egyre erősebben távolodtak attól a példázatszerűségtől is, amely az újholdas prózától sem volt teljesen idegen. A személyiség elbeszélésében tovább fokozódott a szubjektum egységébe vetett kétely, mely most már nem csupán a temporalitásban érzékelte az identikus, változatlan lényeg köré centrált szubjektum-elképzelés tarthatatlanságát, hanem egyre inkább tudatosította annak fragmentált jellegét is. A "valóság" helyett egyre inkább a nyelviség került e próza érdeklődésének középpontjába, ami előkészítette a posztmodern poétika megjelenését, melyet többnyire Esterházy Péter Termelési regény c. művével szokás összefüggésbe hozni. A nyelvi megelőzöttség tudata ezt követően egyre erőteljesebb befolyást gyakorolt a prózai elbeszélésmódokra, s napjainkban is folyamatosan erősödik e termékeny poétika hatása, mely már eddig is világirodalmi rangú műveket eredményezett.
A lírai köznyelvben a 70-es évekig az Adynak tulajdonított költőszerep késői utánérzéseként dominás maradt a képviseleti költészet, amely a közösséget emelte ki értékkategóriaként. Emellett jelen volt a Nyugat szecessziós, esztétizáló beszédmódjának öröksége is, s a kiemelkedő esztétikai értékeket képviselő újholdas költészet. Ez utóbbi a személytelenné váló versbeszéd, a metafizikai lényeg felé forduló, de annak megragadásának nehézségeit is tematizáló hermetizmus, valamint az élménylírát elutasító fenomenológiai szemléletmódból fakadó tárgyiasság révén olyan költői beszédmódot teremtett, amely minőségével messze kiemelkedett a korabeli lírai köznyelvből. Ez a hagyomány azonban transzcendens irányultsága miatt a későbbiekben egyre kevésbé tűnt folytathatónak, bár ösztönzése kimutatható például Tandori korai költészetében is. Az önmagát túlélt képviseleti költészet s az ún. újnépiesség által jellemezhető költői beszédmóddal kezdetben a neoavantgárd törekvések igyekeztek a leghatározottabban szakítani. Ezek a kísérletek részben a párizsi Magyar Műhely c. lap körül jelentkeztek, részben a szomszédos országok magyar irodalmában (pl. Tolnai Ottó), de Tandori híres kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása is ebbe a vonulatba sorolható. A 70-es évek lírapoétikai törekvéseiben fontos szerep jutott az önlefokozás és a versszerűtlenség jelenségeinek. Az Újhold költészete még nem távolodott el a lírai megszólalást kivételes pillanatként, ihletett beszédként, végső soron ünnepi szituációként felfogó klasszikus modern szemlélettől, mely mögött még a romantikus költői szerepek is felsejlettek. A költő, ha már nem is kiválasztott, de szerepének egyfajta szakralitását mégis megőrzi a hermetizmus költészetében. Ezzel szemben az újabb líra eltávolítja magától ezeket az időszerűtlennek és patetikusnak tartott költőszerepeket, s a szerepnélküliséggel vagy a lírai én lefokozásával cseréli fel őket. Ezzel párhuzamosan visszaszorul a költői nyelv autoritása, a lírai alany nem kivételes személy, hanem profán alak, aki igyekszik "költőietlen", köznapi vonásokkal az olvasó elé lépni. Szakítva a romantika és a klasszikus modernség költészetértelmezésével a lírai beszédmódot nem egyfajta ünnepi dikcióval azonosítják, hanem hétköznapiságát hangsúlyozzák. A nyelvnek olyan stílusrétegei válnak a lírai nyelv részévé, amelyek hangsúlyozottan profanitást hordoznak. A versformák feloldódnak a beszélt nyelvben, s a tematizált tárgyaktól ugyancsak idegen bármiféle emelkedettség vagy rendkívüliség. A líra területén is egyre fokozódik a nyelv iránti érdeklődés (Parti Nagy Lajos), ami itt is létrehozza a nyelvi megelőzöttség tapasztalatát, s ennek ismert poétikai következményeit. Újabban a posztmodern személyiségértelmezés is kihat a lírai beszédmódokra, ami a lírai én fogalmának átértékelésében, illetve lebontásában érhető tetten. A versbéli ént a szövegszerűség jegyében az újabb lírapoétika egyre inkább pusztán grammatikai jelenségként fogja fel (persona). A versnek tehát nem áll a középpontjában egy értelemadó szubjektum, aki a szöveg jelentésességéről önmaga kinyilvánításával gondoskodik. Nem egy individuum szólaltatja meg a nyelvet, hanem a nyelv beszél egy grammatikai személyen keresztül. A decentrált, önmaga identikus lényegét tagadó szubjektum új szituáltsága az egységes énként elképzelt lírai alany fogalmát is dekonstruálja.