VIII. ÓKERESZTÉNY ÉS BIZÁNCI MŰVÉSZET


Az ókeresztény művészet; Bizánc kialakuló uralma

A keresztény művészetet sajátos módon rögtön a festészetével kell kezdenünk, mert kialakulásának időpontja alatt a művészeti és politikai környezet nem tette lehetővé az összművészetben való elterjedését.


Festészet és kezdete

Nagy Konstantin ideje alatti nagylendületű építészeti tevékenységig nem beszélhetünk egyértelműen keresztény építészetről. A keresztény közösségek magánházakban éltek és tartották istentiszteleteiket. A ritka építészeti emlékek közül említést érdemelnek a későbbi - római nevén - titulusok.
Az üldöztetések miatt a kezdeti időszakban - mint minden üldözött művészeti, vagy politikai irányzat - a hatóságok látóköréből kieső területen bontakozhatott ki. Ehhez persze szükségük volt a szimpatizánsok segítségére. A római családok a városfalon kívüli saját földterületükön temetkezhettek. A pogány családok megengedték a keresztényeknek, hogy ide temetkezzenek. Ezeken a területeken a hívek szorgos munkával bonyolult folyosó rendszereket ástak ki.
Itt a katakombákban alakult ki a már említett ókeresztény falfestészet. Ez a festészet sajátosan Rómára jellemző. (Más városok területén is találunk hasonlót, de egyértelműen Róma a művészeti központ.)
A katakombák festészetéhez szorosan kapcsolódik az ott talált szarkofágokat díszítő plasztika.

Szimbólumrendszerük a II. - III. század fordulóján kezdett egységesedni, és a IV. század folyamán tisztult le és terjedt el. A mai tudásunk szerint temetőművészetük fénykora a IV. század volt, amikor a vértanú-kultusz a közösségeken belül általánossá vált. A kultuszközpontok a római katakombák voltak, amelyek fontossága a későbbi nagy keleti szentélyekhez vagy martyriumokhoz hasonlíthatóak.

A festészetük legrégebbi példái a II.-III. század fordulóján keletkeztek (Flaviusok hypogeuma, Domitilia-katakombák, Ampliatus-kripta, Priscilla-katakomba Capella Greca). Itt még az egyszerűség, a lineáris díszítés, a mérsékelt színek a jellemzőek. (Ne feledjük ekkor a Pompeji festészeti irányzat az elterjedt.) A falakat és boltozatokat behálózó vonalak között szimbolikus alakokat "rejtettek el": Krisztus és hívei, Jó Pásztor és Oransok.
Ezek olyan ikonográfiának a kezdetét jelentik , melyek kezdetben az antik mitológia elemeivel keverednek - Orpheusz-Krisztus, Nap-Krisztus, vagy keresztény temetkezési helyen Apolló a Nap szekerén stb...
Díszítőművészetük is keveredett, vagy helyesebben a pogány díszítőművészeten alapulva jeletésmódosulással jelent meg - pl. az Isola Sacrában - az egykori volt pogány temetkezésekben elterjedt ikonográfia elemei.

Oransi szarkofág részlete

Részlet az ún. Oransok szarkofágjáról. A kecses alak linoman rajzolódik ki a sápadt kékben játszó fehér márványon. Ez a lV. század végi alkotás valószínűleg Karthágóból származik.

A Jó Pásztor vagy az Orans alakja mellett a falakon Dánielt ábrázolták az oroszlánveremben, Jónásnak és más prófétáknak a történeteivel együtt, akik a keresztényi utat jelölik követendőnek, szemben a bűnnel, melynek velejárója a halál. Ezeken kívül ótestamentumi történeteket is ábrázolnak - Zsuzsanna története - a már említett antik eredetű díszítőelemek keretében. A III. század közepe felé már klasszikusabb formák ábrázolására törekedtek, s ennek a törekvésnek jó példája a későbbi Priscilla-katakomba velatio-kamrájának híres Oransa, két oldalán Mária a kisdeddel és egy tanítómester.

Ez a stílus a IV. század végéig követhető nyomon, bár a IV. század második felében egyéb irányzatok is megjelennek, mint az un. stilo bello .Ennek legelterjedtebb képviselői a Via Latina katakombáinak festményei. Itt egymást váltják a keresztény és pogány témájú sírkamrák. Ezek a cubiculák valószínűleg magántemetők voltak, ahol a család egyes, még pogány tagjai kitartottak régi hitük mellett.
A század végén megjelentek azok a győzelmi vagy triumfális témák, amelyek később jellemzője a monumentális egyházi művészetnek. Ilyen pl. a traditio legis , vagy az apostoloktól körülvett trónoló, győzedelmes Krisztus, és mellette a Misztikus Bárány ( San Pietro e Marcelino-katakomba).


Építészetük kezdetei

Az egyházbéke időszakáig nem létezett konkrét keresztény építészet. Az istentisztelet és a hittel kapcsolatos egyéb dolgok az említett titulusokban - vagy loca ecclesiastica, Domus ecclesiae, vagy a III. századtól Domus Dei - zajlottak.
Az egyház III. századi hangtalan létezésével szemben gyökeres változást hozott Nagy Konstantin 313. évi ediktuma, valamint a császári család támogatásai, és a határozott elképzelésű egyházpolitika, ami a teokratikus monarchiához vezetett.
Konstantin "hagyomány teremtő" építkezési lendületét követték az utána következő későbbi császárok. Konstantin családjának építkezései folyamán alakult ki a bazilikális szerkezet, amely különösen Rómában terjedt el, illetve a centrális elrendezésű matyriumok. A martyrium a jeruzsálemi Golgota hegyén, Krisztus sírja fölé emelt aedicula épületének változata; ez volt a par excellence maryrium.
A IV. század vége felé az építészetben kialakultak a szigorúan vett szabályok. Róma mindig elől járt példáival, ám amikor az udvar átköltözött Milánóba kialakult egy egészséges rivalizáció a két város között, melyet fokozott egy harmadik igen jelentős város, a 405-től császári udvarhelyként működő Ravenna.

Ariánusok keresztelőkápolnájának kupolamozaikjai az Ortodoxok kápolnájának mintáját követik, de itt az apostolok lepelell borított kezükben az üdvözültek győzelmi koszorúját viszik, s a Mindenhatóra váró üres trónszékhez igyekeznek. A trón az ún. Hetoimaszia, az Utolsó ítélet előkészületét, Jézust jelenti (balra lent), amely mellett tiszteletteljes tartásban Szent Péter és Szent Pál áll. A középső körben a Jordán folyó istenének pogány alakja koronaként egy rákot visel, kezében jogar gyanánt nádszálat tart.
A kompozíción belül szerepe ugyanolyan hangsúlyos, mint Keresztelő Szent Jánosé.

A keresztény templomokat hamarosan, hellenisztikus mintára bazilikáknak nevezték el. A kialakulásnak eredeti forrása a mai napig is vita tárgya. Egy biztos, a IV. század folyamán létrejött római bazilika típus háromhajós volt, apsziszáródással, és nyeregtetővel, boltozat nélkül. A hajókat oszlopok és árkádívek választották el egymástól, a főhajót magasabbra építették, így lehetőség nyílott a fényhatások jobb kihasználására. A legkorábbi kereszthajók a Konstantin-kori épületekben találhatóak - Milánó, Santa Tecla. A kereszthajó az oltár jelentőségét növelte, és egyúttal a fényhatások segítségével növelte esztétikai szépségét is.
A Konstantin-féle nagyszabású építkezések jelentősebb példái 312 - 330 között készültek. 312-319. San Giovanni, 324-390. Szent Péter - bazilika, Santa Croce, San Pietro e Marcellino - bazilika, Sant ' Agnese - a mai Santa Costanza.
Figyelemre méltó a Basilica Apostolorum - a mai San Nazaro, amely 382- ben építetett Abrosius - kereszthajója is, mert később sok esetben ehhez a példához térnek vissza.
A Szent Ambrus építtette nyolcszög alaprajzú keresztelőkápolnát a Santa Tecla keleti homlokzatához csatolta 386-ban. Ez az épülettípus a császári temetkezési helyek prototípusa volt, és az évek folyamán széles körben elterjedt mind Itália északi részén, mind Nyugat-Európa egész területén.
Míg Milánó új, erős hatású típusokat hozott létre, addig Róma állandósította a IV.-V. századi épülettípusait. (Ebben az időben - 410-ben - Alarik és gótjai tették látogatásukat Rómában, melynek eredménye egy kincsekkel megrakott gót hadsereg és egy kissé kifosztott Róma lett.)

A korábbi császári támogatásokat felváltották az egyházfői támogatások. Ilyen támogatásból épült a Santa Maria Maggiore 352 és 366 között. Ennek alaprajza háromhajósra egyszerűsödött, és ez a megoldás újbóli ismétlése a 422 és 432 között épült Santa Sabina in Aventino-bazilika harmóniájának. A már említett Sta Maria Maggiore-t III. Sixtus pápa átalakíttatta, mozaikdíszítést kapott, melyet később a 384 és 399 között épült Santa Pudenzianában is alkalmaztak.
A Rómán kívüli nagy épületegyüttesek közül említést érdemelnek a salonai, a konstantinápolyi és ravennai. Ravenna 405-től fővárosként fontos irányadója volt a nyugatrómai birodalom művészetének. A ravennai építkezések az V. század elején a római - milánói ókeresztény hagyományokat és az exarchátus bizánci konvenciókat követték. Ennek a vegyes stílusnak az egyik említésre méltó példája a Santa Croce (402 - 425). Ehhez az épülethez kapcsolódik a Galla Placidia- mauzóleum, mely nagyrészt a milánói stílust követte. A mauzóleum eredetileg Szent Lőrincnek szentelt templom volt. Galla Placidia- mauzóleumának centrális alaprajzát követi Theodorik síremléke a germán jelleget kiemelő sajátosságaival. Ugyanez az alaprajzi megoldás érhető tetten Neón, vagy az Ortodoxok keresztelőkápolnáján, ám ennek a megoldásnak a legszebb emléke a ravennai San Vitale- templom (526 - 547), ahol a jóval későbbi keleti befolyás hatásait megelőlegező elemeket is találunk.
330-tól Konstantinápoly lett a keletrómai birodalom fővárosa, melyet Nagy Konstantin alapított. Az 518 és 602 között uralkodó Iusztiniánusz-dinasztia ideje alatt számos fontos épület született, ám a legkiemelkedőbb építészeti alkotás a Hagia Sophia (532 - 560) építészeti megoldásaival új fejezetet nyitott a térlefedés technikájában. A templom alaprajzi megoldása a hosszházas és a centrális térkompozíció egyesítéséből jött létre, és hatalmas belső teret fedtek le a csegelyes főkupola segítségével. Az épületet sokszor átépítették, illetve restaurálták; a mai formáját 1453-ban nyerte el, amikor török mecsetté alakították át, és kívül minaretekkel egészítették ki.

A Hagia Szophia megőrzi az ókeresztény templomok külső egyszerűségét, bár a látványt a kupolák sora gazdagítja.
A minareteket és gyámfalakat később a törökök építették hozzá. A külső egyszerűség azonban csak a gazdag belső tér burka, amelyben a hatalmas kupola (lent) lebegni látszik a negyven ablakból beáramló fényben, valóságos "mennybolt', ahogy
a bizánci udvar költői emlegették. A kupola felső részét díszítő iszlám felirat a XlX. századi Musztafa lzzet Efendi kalligráfus alkotása.


A mozaik

Nagy Konstantin és Iusztiniánusz közti időben készült mozaikok nagy része elpusztult. Az erre az időre utaló emlékeink csak néhány, a Hagia Sophiában fennmaradt dekoráció, illetve keresztet ábrázoló mozaiktöredékekre korlátozódnak.
A Nagy Császári Palota hatalmas mozaikpadlóján a mindennapi életből vett jeleneteket örökítettek meg, friss, közvetlen, és a humort is felhasználó elbeszélő modorral. Itt azonban találkozhatunk a legkülönbözőbb állatábrázolásokon túl, a fantasztikum démonjaival is. Ezek a mozaikok egyes feltevések szerint II. Iusztinianosz uralkodása (685 - 695) alatt készülhettek.

Theodora Theodora császárné és kísérete (532-547, Ravenna, San Vitale; mozaik)

Az V. század kiemelkedő emlékei a thesszalonikéi Hagiosz Georgiosz-templomban kerültek elő. A kör alakú épület bejáratánál elhelyezkedő fülkék boltíveit arany alapra helyezett vörös mozaikkazetták, gyümölcsök és különféle madarak díszítik. A kupola alatt végigfutó mozaikfrízen kisázsiai hellenisztikus épületeket találunk, melyeket keleties fantáziával alakították át.
Ugyan ennek a századnak a közepén készült az ekkor legjelentősebb apszismozaikja, a thesszalonikéi Hossziosz David-templmban. A mozaik Ezékiel látomását jeleníti meg.
A Iusztinianosz kori ravennai mozaikművészet remekei kimagasló helyet foglalnak el az egész korai bizánci festészetben. A San Vitale-templomot díszítik ilyen, a mozaikművészet elkápráztató remekeit felsorakoztató megoldások. A lenyűgöző, színekben gazdag, és festészetileg páratlan erővel sugárzó mozaikok a látogatót egy más dimenzióba kalauzolják, ahol érezhetően jelen van a krisztusi hatalom.

San Vitale Az 526-547 között épült ravennai San Vitale centrális elrendezésű épület, kupolával és szentélykörüljáróval. Az alaprajzát képező négyszög átmérője 34 méter. A kupola nyolc kétszintes, oszlopos exedrára támaszkodik, a Hagia Sophiához hasonlóan.

Az egész mozaikegyüttesre jellemző az igen erős hellenisztikus hatás, és a frontaneitás. Az arany vagy a kék háttérként való használatának kánonja itt kialakulni látszik. A Krisztusképek pantokrátori megfogalmazása itt párosult az építtető személyének fontosságával. A ravennai mozaikművészet legkésőbbi hatásai a San Apollinare Nuovo kb. 500 és 570 között készült mozaikján jelentkeznek.
A keleti tartományokban fontos szerephez jut a padlómozaik. Témájuk nem csupán dekoratív jellegű, hanem sokszor szimbolikus jelentéssel is bír, nagyjából olymódon, ahogy a katakombák pogánygyökerű motívumainál már említettük.

San't Apollinare in Classe Ravenna Az 549-ben felszentelt San't Apollinare in Classe Ravenna egyik legszebb bazilikája. A templomot idillikus környezet veszi körül.

A freskó

A korai időszak freskóit többnyire csak leírásokból következtethetjük ki.
Egyiptomban a khalkédoni zsinat után az őslakos keresztények - a koptok - a monofizita irányzathoz csatlakoztak, s így eltávolodtak a "hivatalos" teológiai irányzattól. Ennek az etnikai és politikai ellentétnek a sajátos gyümölcse a kopt hellenisztikus gyökerű falfestészet. Persze ez sem ilyen egyszerű, mert Alexandria vonzáskörében ez helyes megállapítás, ám másutt, a távolabbi, egyszerűbb települések jóval elzártabb közösségeiben a helyi hagyományok érvényesültek elsősorban. Amit a vegyes lakosú, és görög alapítású településeken találunk, az nagyrészt egyezik a korábban tárgyalt jellemzők nagy részével. Amit érdemes hozzátenni, az a színvilág visszafogottsága és a statikusabb beállítások sugallta rendreutasító megfogalmazás.

 

Az ikon

Maga a szó: ikon - eikon - csak egyszerű képet jelent, ám az idők folyamán e jelentés gazdagodott, illetve specializálódott az egyházi festészetben teret nyerő "szentkép" különleges fajtájává. Egyéb iránt akárki nem festhet ikont - szent képet - csak az a szerzetes, aki meggyónta bűneit, aki böjtölt és buzgón imádkozott, hogy műve a kegyelem világát szolgálja. A legkorábbi ikonok még a realitás és a hellenisztikus hagyományok hatása alatt készültek, de a fővárosi művészet világa egyre inkább az absztrakció, a természetfölöttire való törekvés felé irányult.
A kopt táblaképfestészetnek legtöbbje elpusztult, és a korai freskókhoz hasonlóan többnyire csak leírásokból következtethetünk milyenségükre. Az egyetlen biztos pont a bawiti Apollón- kolostorból származó kétalakos kompozíció: Szent Ménasz Krisztussal. A kolostorban található falképekkel rokonvonású, és feltehetően a VI. század vége felé készülhetett.

Ménasz

A Bauitból származó fára festett ikon (Vl. század, Párizs, Louvre) Krisztust és "Abu Menas"-t, az egyiptomi csodatévő Szent Ménaszt ábrázolja. Jellegzetes kopt sajátosság az aránytalanul nagy fejek, a frontalitás, a szinte egymásbaérő dicsfények és a merev redőzött ruhákkal borított testek ábrázolása.


Az elefántcsont faragványok

Az V.- VII. századi Konstantinápoly iparművészei számos finomművű kisplasztikai alkotást készítettek. Ezek a tárgyak jól tükrözik a kora bizánci iparművészet kettős tematikáját, illetve az ebből fakadó új gondolkodásmód első sikeresebb példáit.
Ezek közül is figyelemre méltóak az elefántcsontból készült diptichonok, könyvborítók, ikonok, és a császári pompa kiegészítői.

Flavius Anastasius konzul diptyhonja Flavius Anastasius konzul diptyhonja. (517;London, Victoria and Albert Museum; diptyhon) A részletek jellegzetesen bizánci pontosságról és gazdagságról szólnak. A konzul timpanonnal díszített tribünön ül, az egyik kezében jogar, a másikkal jelt ad a cirkuszi játékok vagy kocsihajtóverseny megkezdésére.

Az elefántcsont- faragás fontos központja Antiokhea volt a késő ókortól Bizánc kezdeti fellendüléséig. Ravenna volt a legszorosabb kapcsolatban Szíriával, és itt őrzik a VI. századi elefántcsont- szobrászat legszebb példáját: Maximiánusz érsek trónusát.


A Bizánci birodalom első kulturális és politikai válsága

A képrombolás kora (726-843)

A VI. - VII. század átmenetet képez a Földközi-tenger térségében az antik világból, az új, keresztény világnézetet hordozó feudalizmus irányába. A VI. század mélyreható változásokat hozott a birodalom lehetőségeiben. (642 arab előretörés; Egyiptom, Szíria, és a VIII. század elején Észak- Afrika hódolt be; 751 Ravenna bukása, sorozatos germán betörések, Róma önállósulása; a balkáni szlávok egyre erősödő szerepe a közéletben stb.)
A szorongatott helyzetben Bizánc egyetlen biztos támaszai a kisázsiai területek népei voltak.

Ebben az időben éles vita kerekedett III. León bizánci császár és II. Gergely római pápa között a képek tiszteletével kapcsolatban. Ezt a vitát megelőzte egy nagyon válságos időszak, amikor a császári hatalom anyagi feltételei apadni kezdtek, mert a különböző nemesi, birtokosi érdekek egymás ellen fordultak. Az egyház ezzel szemben határozottan törekedett vagyonának növelésére és a szabad községek és kisbirtokosok földjeinek elfoglalása révén tekintélyes politikai előnyre tett szert. Ez a gazdasági indíttatású harc nagyszabású vallási küzdelmet indukált.
A kegyelemdöfést a vita kultúrált menetének Edessza elesése adta meg, ahol - a hagyomány szerint - Krisztus hiteles képmását őrizték.

A képrombolók (ikonklasztok) teológiailag is alátámasztották érveiket, ám a teológiai vita 726-ban, III. León parancsa folytán - a Khalké-templom bejáratát díszítő hatalmas Krisztus-képet távolítsák el - tettlegességig fajult. A fanatikus asszonyok megtámadták a parancsot végrehajtó férfiakat. Még ebben az évben a császár és fia, Konstantin nevében kiadott egy törvénykönyvet, amelyben szörnyű testi kínokat jelölt meg büntetésül, és amelynek szelleme messze távol esik a Iusztiniánusz-féle jogrendtől, illetve az evangélium tanításaitól. A császár ezt követően 730-ban rendeletben tiltotta meg mindenféle emberalakú ábrázolását Krisztusnak, Máriának, az angyaloknak, és a szenteknek, illetve elrendelte az ilyen képek megsemmisítését. Ugyancsak 730-ban az ikonodulok legelhivatottabb, és műveltségével messze kimagasló, szíriai származású szerzetes- zenetudós Ioannész Damaszkénosz védelmébe vette az ikonokat. Írásaiban támadta a császárt, mert önmaga rendeletével is ellentétbe került, ugyanis udvarában is voltak szentképek, melyek például Krisztust ábrázolták. Teológiai fejtegetései pedig újplatonista jellegűek voltak; az alapgondolat Pszeudo-Dionüsszosz Areopagitész 500-ban megfogalmazott álláspontját követte.
A császári rendeletek és a "lázadók" közti vita megosztotta a birodalom lakosságát. Sok szerzetes kényszerült száműzetésbe, illetve Rómába menekültek, és ott alakítottak ki kisebb közösségeket.

V. Konsztantinosz (741 - 775) mindenben megpróbált apja nyomdokaiba érni. A monumentális építkezéseket végrehajtó, és apja törvényeit betartó, és betartató császár 754-ben Hiereiában tartott zsinaton megnyerte magának a püspökök nagyobbik táborát, és ezzel egy időre megnyerte az évek óta húzódó vallási csatát. Ezen a zsinaton elfogadtatta velük elveit, a képek üdvösséget közvetítő szerepe ellen is.
Ennek értelmében a fővárosban a pátriárka parancsára megsemmisítettek minden arany-mozaikképet, és enkausztikát. Ezeknek a képeknek a helyére a IV.- V. századi kisázsiai-hellenisztikus gyökerű ornamentikus, és állati díszítés került.
V. Konsztantinosz halála után megváltozott a helyzet. Fiát IV. Leónt (775 - 780) VI. Konsztantinosz követte a trónon (780 - 797), aki helyett az anyacsászárnő uralkodott. Eiréné, mint a bizánci nők általában, a szent ikonok buzgó tisztelője volt. Tanácsadója Ioannész Damaszkénosz követője Theodórosz Sztuditész segítségével 787-ben összeült Nikában a zsinat, ahol visszaállították az ikonok kultuszát. A VII. egyetemes zsinaton 367 püspök támogatta a császárnői elveket, és teológiailag is állást foglalt.
Ám ez a diadal sem tartott sokáig. A császárnőt 802-ben száműzték és újabb képrombolásra került sor. Az utolsó ikonromboló császár V. León dédunokája, Theophilosz (829-842) volt, aki ragyogó épületeket emelt a fővárosban.
A hagyomány számos ikon csodálatos megmenekülését jegyzi, és ezek a mai napig is csodatévő szentképek hírében állnak.

 

A Bizánci birodalom stabilizálódása és Konstantinápoly eleste

Bizánc fénykora és hanyatlása (843 - 1204)

III. Mikhaél (842 - 867) kezdeményezésére a 843-as zsinat visszaállította a képek tiszteletét. Az ő megbízásából Bardasz a főváros kulturális szerepét átszervezte, mert az arab előrenyomulás miatt a birodalom korábbi kulturális központjai elvesztek. Tartós, szilárd, jól ellenőrizhető központot teremtett a politikai, egyházi és tudományos élet vezetői számára. A főiskola vezetésével Leónt, a kiváló matematikust bízták meg.
A IX. század második felében a birodalmat kettős veszedelem fenyegette: a török, és a normann. Ezzel egyidejűleg a gazdaság válságos helyzete is egyre szorítóbbá vált. A XII. században I. Manuél Koménosz (1143 - 1180) még utoljára megkísérelte Bizánc régi fényét helyreállítani, de az utána következő dinasztia uralma alatt olymértékben csorbult a császári tekintély, hogy a meggyengült birodalmat könnyedén, 1204. április 13-án elfoglalta a keresztes haderő, és megalakította a "latin császárságot".


Az építészet

E korszakban a liturgiát teljes mértékben kiszolgáló építészet volt a meghatározó. Ez olyannyira igaz, hogy az egyéb nem kifejezetten egyházi funkciójú épületeket is a keresztkupolás megoldásokhoz igazították.
A keresztkupolás templomépítészetnek a makedón dinasztia kori ránk maradt legkorábbi emléke, a 847-ben épített boiótiai Skripiumban található. Ennek a dinasztiának egyik legszebb építészeti megoldása volt I. Baszileosz császár Nea palotatemploma, amelyet 881-ben szenteltek fel. Sajnos csak korabeli leírásokból következtethetünk a pompázatos épületegyüttesre, a kainurgioni palotáról is csak az írás maradt ránk, vagy a X. századi világi építészet nagy részét is csak a könyvek őrzik.
A visszaállított képkultusz egyértelműen sarkalta a korábban meghurcolt szerzetesek bőkezű támogatására a császári hivatalokat. Egyre- másra épültek a kolostorok, I. Romanosz (920 - 944) megalapította a Mürelaion-kolostort, és 963-ban az Arthósz tetején a katholikont.
A X.-XI. századi bizánci templomépítészet egyik legszebb emléke a sztirszi Hosziosz Lukasz-templom. A templom egy helyi szent emlékét őrzi; 942-ben épült, de a jelenlegi formáját a XI. században nyerte el. Hasonló megoldású IX. Konsztantinosz Monomakhosz császár által alapított khioszi Nea Moné-kolostor, és leírások szólnak arról, hogy neki tulajdoníthatjuk a Nagy Szent György mártírról elnevezett kolostort is.
A X.-XIII. századi fővárosi egyházi építészet egyik legnevezetesebb épülete a Haigosz Theodorosz.
A XI. századi építészet - különösen a balkánon - áttér a kisebb léptékű épületek építésére. A monumentalitás eltűnni látszott.
Ennek ellentmond a korai XII. századi császári építkezés. II. Ioannész Komnénosz feleségével, I. László magyar király leányával, Piroska-Eirénével (1118 - 1143) építtette a fővárosban a Pantokratór-templomot, amely a közép bizánci korszak utolsó nagyszabású építkezése volt Konstantinápolyban.


A mozaikok

E korszakban - a makedón dinasztia korszaka alatt - alakult ki a keresztény feudális ideológiára támaszkodó bizánci udvari triumfális művészete, amelynek alkotásai a baszileoszt és a baszilisszát a Pantokrátor vagy a trónoló Istenszülő társaságában örökítik meg. Az egyházi művészet és a császári hatalom egyértelműen összefonódott, és ennek gazdasági jelei is voltak, igaz ugyan ez korábban sem volt titok - gondoljunk a pénzük két lapját díszítő császári és krisztusi, vagy theotokoszi portrékra. Ebből következik, hogy a művészet legfőbb mecénása a császári pár volt.
A makedón dinasztia korszaka alatt készült mozaikok nagy része elpusztult, így például I. Baszileosz császár Nea palota-templombéli mozaikjai is csak a könyvekben léteznek. A közép bizánci korszak templomainak díszítőrendszere a Phótiosz által leírt sémát követte.
Ez a séma szinte építészetileg hierarchizálja a szenteket, az egyház-történetben elfoglalt szerepükhöz méltóan. A vallási követelmények által szigorúan meghatározott képi kifejezésmód, a merev előírások azt is eredményezték, hogy a közép bizánci festészet képe sokkal egységesebb, mint a koraié, nem beszélve arról, hogy a már említett kulturális központok mennyire hiányzottak a festészetből, és ennek egyértelmű az akademizáló hatása.
Ebből az időből ránk maradt jelentősebb mozaikok a Hagia Sophia-templom falain találhatóak. A kupolában Krisztus menybemenetelét a művész - alkalmazkodva a kupola ívéhez - az alakokat igencsak megnyújtotta, és a fák között álló apostolok figuráit is egyértelműen a főkompozícióhoz igazította. Ugyan itt található a IX-X. században készült, az apszis északi falát díszítő Mihály arkangyal-ábrázolás.
A makedón korszak művészetében lépésről lépésre haladó stilizálási folyamat következő stációja a II. Baszileosz alatt készült - Hagia Sophia-templombeli - mozaik, amely a díszes trónuson, zöld párnán ülő, sötétbíbor ruhában, gyermekét ölében tartó Istenanyát úgy ábrázolja, hogy balján a város alapítója, Nagy Konstantin áll, kezében Konstantinápoly modelljével, jobbján I. Iusztiniánusz, aki a székesegyház makettjét ajánlja fel. Ugyancsak X. századi alkotás az a mozaik, amelyik az egyházatyákat ábrázolja a mai napig is kánon ortodox ábrázolás szerint.
Ezekkel az arisztokratikus jellegű művekkel szemben, archaizálóbb, keletiesebb azoknak a mestereknek a művészete, akik a sztiriszi Hosziosz Lukasz-kolostor templomjának mozaikjait készítették 998 és 1050 körül. A templomot teljesen elborító mozaikoknak a nagy része megmaradt, kivéve a kupolai Patokratórt, amelynek későbbi freskó változata maradt meg.
A Hosziosz Lukasz-templom egyes mozaikművészeinek stílusa közti különbséget nyomon követhetjük a különböző Mária ábrázolásokon. Az ellentétes szemléletű, archaizáló, stilizáló és a plaszticitást jobban hangsúlyozó klasszikusabb mesterek együttese a közép bizánci művészetben gyakran egymás mellett élő irányzatok érdekes példáját mutatta.
A makedón korszak utolsó éveinek vallásos témájú mozaikművészetéről az elpusztult fővárosi emlékek helyett csak a khioszi Nea Moné templomának mozaikciklusa nyújt képet, amely IX. Konsztantinosz Monomakhosz idején készült. A hajó és a narthex mozaikjainak központi témája Jézus élete az Angyali üdvözlettől az Anasztasziszig.
A XI. század végén, a Komnénosz-dinasztia uralmának idején újabb klasszikus hullám tört előre, amelynek példái Daphni templomának mozaikjain figyelhető meg.
Ebben a korban az orvostudomány - az emberi test iránti tudományos érdeklődés - a középkori viszonylatokban a legmagasabb nívóját érte el. Ennek a "tudományos fejlődésnek" az egyértelmű hatása a Krisztus megkeresztelését ábrázoló mozaik; az egyik legharmonikusabb bizánci aktábrázolás.
A korábban tárgyalt Hosziosz Lukasz és a Daphni közti stiláris különbséget a különböző arkangyalfejek megoldásain is megfigyelhetjük.
Több mint fél évszázaddal később, 1118 táján készült a Hagia Szophia utolsó, a bizánci császárkultuszra vonatkozó monumentális mozaikkompozíciója, amely az álló, gyermekét tartó Theotokoszt II. Ióannész Komnénosz és felesége, Eiréné-Piroska társaságában ábrázolja.
Bizánc hatalma Itáliában a X.-XII. században egyre kisebb területté zsugorodott. Két területen volt még mit keresnie: Szicíliában, ahol katonailag, és közigazgatásilag akart uralkodni, illetve Velencében, ahol csak gadaságpolitikailag akart nyomást gyakorolni.

{Az említett két helyen körmérkőzéses volt a bennmaradási esély - 827. Arab birodalom-Bizánci császárság, 1059 Normann szabadcsapatok-Bizánci császárság bátor vitézei. A két küzdelem visszavágójára II. Roger (1101 - 1154) a legnagyobb normann fejedelem tett pontot. 1147 Korfu elfoglalása, majd Korinthosz válogatottja is veszített, és nemsokára rá Théba városa is második lett ebben a kétszereplős csatában. Ez csak azért volt kínos, mert itt készültek a korabeli selyemipar legszebb darabjai. Ezt a normannok is jól tudták, ezért szanálták az itteni iparágat, és Palermóba "hívták" a mestereket - meg a hernyókat is - , s ebből is jól látszik, hogy a normannoknak szükségük volt a bizánci iparra és művészetre.)

A XI. század közepére a normannok - északi emberek (nordmann) - teljesen uralmuk alá hajtották e két központot is. II. Roger (1101 - 1154) székvárosában, Palermóban számos bizánci jellegű mozaik maradt fenn. Az uralkodó királyi kápolnájának, a Capella Palatinának mozaikjai 1143 - 1166 között készültek. A mozaikok szimbólumrendszere a bizánci kánonra alapul, bár kissé nagyobb szerepet kapott a katonai dicsőség sugalmazása, amely nem is csoda, hisz ők győztek itt, s nem más.

Cefalú székesegyháza Cefalú II. Roger által építtetett székesegyházának homlokzata, a bejárati oszlopcsarnokot szegélyező két karcsú toronnyal állítólag a legszebb Szicíliában.
Mozaik A fent említett Cefalú híres székesegyházának a XII. században keletkeztek kifinomult mozaikjai. Az apszisban (fent) Krisztus alakja pontos rajzával, ritka tökéletességével és szépségével Konstantinápoly legkiemelkedőbb alkotásainak színvonalát éri el A béma vagy presbitérium boltozatán (lent) négy szeráf látható, szemekkel kirakott hat szárnyuk az Apokalipszis leírását követi.

A képmagyarázó szövegek a görög mesterek részéről görögül íródtak, de igazodva az új elvárásoknak, latinul is készültek ilyenek, valószínűleg a tanítványok vagy a helyi, esetleg háttérbeszorított mesterek keze munkája révén.

Hasonló hatás érződik a Palermó melletti monrealei templomban is. A mozaikok többsége II. Vilmos (1171 - 1189) idején készültek. A hajót díszítő mozaikok stílusa keveredik a románkori Itália festészetével. Ebből - és más jelekből - arra következtethetünk, hogy a normannok tudatosan egyesítették a bizánci triumfiális művészetet az itáliai románkori hagyományokkal. Erre példa a capuai San Angelo in Formis-templom festményein látható. A bencés kolostorhoz tartozó templom építtetője, Desiderius apát, bizánci mesterekkel dolgoztatott, akiknek helyi munkatársaik is voltak.
A másik központ Torcello volt, amely város leginkább Velencének és az ott folyó kereskedelemnek köszönhette kulturális fellendülését. Az itt és másutt jelenlevő bizánci művészet hatása fennmaradt Itália egészen a gótikus művészetéig ívelő történelmében.


A freskó

A közép bizánci freskófestészet jelentős része megsemmisült, a fővárosi emlékekből semmi sem maradt. A falfestészetükről leginkább kappadókiai és makedóniai emlékek alapján alkothatunk magunknak képet.
A kappadókiai falfestmények jórészt jelképes díszítésűek, de néha egy-egy szentnek a képe is megjelenik rajtuk. A X. századi freskók igen gazdag anyaga között szépszámmal találunk apokrif témájú képeket is. Ilyen például a Kilikar kilisze-i barlangtemplomban található, az ártatlanságot bizonyító vízpróba témája is, ahol József és Mária alávetik magukat a szertartásnak.
A birodalom nyugati részén a legkorábbi freskók az ohridi Hagia Szophiában találhatóak. Az itt látható freskók némelyikének előképei vagy mintái mozaikképek voltak.
I. Manuél Komnénosz idején Geórgiosz Pakurianisz, a balkáni bizánci seregek kaukázusi származású vezére, 1083-ban a mai Bulgária területére eső Bacskovóban sírtemplomot építtetett magának. A sírkápolnát Jézus életéből vett epizódok díszítik, és igen gazdag a színvilága, a figurák markánsak, életszerűek.
I. Manuél Komnénosz császár idején a Balkán északi része Bizánc fontos katonai és kulturális bástyája volt. Ekkor, vagyis 1164-ben készültek Makedóniában a nerezi Hagiosz Panteleimón-templom freskói. A képek fő témája az előbbi példához hasonlóan Jézus életéből vett epizódok. A makedóniai bizánci festészet igen fontos központja a görög-albán határ menti Kasztória, ahol 72 templom, kápolna vagy kolostor őrzi ezeket a műveket.
A közép bizánci falfestészet késői példái a Hagiosz Geórgiosz-templom falain találhatóak. Ezek a falfestmények 1191-ben, tehát az Angeloszok ideje alatt készültek. A figurák expresszív tálalásmódja kissé túlzó dekorativitással párosulva már-már barokkos megfogalmazásban tárul elénk.


IkonAz ikon

A képrombolás korszaka utáni idő az ikonfestészet első virágkora. A templomokban ekkorra már általánossá vált, hogy a szentélyt és a hajót elválasztó falat képekkel borították.
A korábbi ikonfestészettől eltérő finomsággal készítették a Konstantinápolyból orosz földre került híres Vlagyimíri Istenanya ikont, amelyen Máriát és a kis Jézust bensőséges, anya-gyermek viszonyban ábrázolja. Érdekes átmenet a szobrászat és a festészet között Eudoxia színes márvány inkrusztációs díszítésű emléke a XI. századból.


Az elefántcsont-faragás

E kor legfejlettebb iparművészeti ága az elefántcsont-faragás volt. Különösen a makedón uralom alatt élte virágkorát, de leginkább a X.-XI. század ideje alatt. Ezt a fellendülést Bizánc kereskedelmi életének felpezsdülése váltotta ki. A legkorábbi példákat az elefántcsont ládikákon találhatjuk. Ezeken a faragványokon keveredik a hellenisztikus hagyomány, a Távol-Kelet művészete és a bizánci triumfális ikonográfia stílusvilága. Erre jó példa a Troyes-ben őrzött láda, vagy a Veroli-ládika.
Ezekkel a témájukban is antikizáló alkotásokkal szemben külön tárgyalja a kutatás azokat az emlékeket, amelyek II. Romanosz koronázását ábrázoló dombormű köré csoportosít. A X. századból két, a császárkultusszal összefüggő elefántcsont táblát ismerünk, s mindkettőn Krisztus koronáz császárt. Az egyiken VII. Konsztantinosz Porphürogennétoszt, a másikon II. Romanoszt és feleségét, Eudoxiát. Ezzel a művészet is kifejezte a császár feudális "isteniségét", alakja egyre közelít a szentek elvont képmásához, s elveszíti "halandóságát".
A X.-XII. századi elefántcsont-faragványok külön csoportját alkotják a klasszikus jellegű triptichonok, s ezen belül is a legnevezetesebb az úgynevezett Harbaville-triptichon. Hasonló triptichonok számos gyűjteményben láthatóak. A legtöbbjük alapfelépítése hasonló, csak esetleg a középső kép témája lehet eltérő.
A jászberényi múzeumban őrzött úgynevezett Lehel kürtje eredeti rendeltetését a rajta lévő faragványokból következtethető ki. A cirkuszi jelenetek valószínűsítik, hogy a kürt a cirkuszi játékokhoz kapcsolódhat, ám Magyarországra kerülése után új funkcióval ruházták fel, valószínűleg fejedelmi jelvényül szolgált. (Nem lehet, hogy innen jön az a mondásunk, hogy: na itt van, nesze fújhatod?) Hasonló kürt több gyűjteményből is ismert.
A makedón dinsztia alatt a szteait igen kedvelt anyaga volt a szobrászatnak. Noha nem vetekszik az elefántcsont anyagának nemességével, mégis igen alkalmas kisplasztikák készítésére. A legtöbb szteait faragvány témája egyházi jellegű; a 12 főünnep jeleneteit örökítik meg, Máriát, angyalokat vagy szenteket.
A kisplasztika felhasználta a különböző drágaköveket is. Ezek a gemmák, amulettek, vagy gyűrűk.

Művészet a latin császárok idejében (1204 - 1261)

Bizánc hegemóniájának utolsó évszázadai

A keresztesek szörnyű pusztításai után keserves napok következtek Konstantinápolyra és népére. Bár II. Ince pápa a "sötétség napjának" nevezte a "legkeresztényibb Bizánc" kegyetlen kirablását, mégis az új, az úgynevezett latin császárság egyházi hatalmának képviselői az erőszak eszközével akarták létrehozni a keleti és a nyugati egyház unióját.
A római pápa hatalmától független ortodox papság és a nép szélesebb körű ellenállása következtében szó se lehetett békés kulturális együttműködésről. A templomok nagy részét bezárták, a liturgia latinul folyt tovább, és a hatalom jogfolytonosságát a Kis-Ázsiában alakult nikaiai császárság képviselte.
A birodalom területén a bizonytalanság uralkodott el. Az uralkodók igyekeztek házasságok révén szövetségesekre szert tenni. Dukasz Vatasztész (1222 - 1254) II. Frigyes veje lett. A nikaiai császárság egyre terjeszkedett, és a bizánci birodalom jó részét egyesítette; azonban 1259-ben Mikhael Palailogosz megdöntötte a Laszkarisz-dinsztiát, ezzel megszüntetve a nikaiai császárságot, majd 1261-ben Konstantinápolyt is elfoglalta seregével, megdöntötte a latin császárságot.

 

Nyugati művészet a bizánci kultúrában

Az ikonok

Nyugat művészete új, közvetlen kapcsolatba lépett a bizánci világgal.
A keresztes hadak nem csak Konstantinápolyban arattak nagy sikereket, hanem elfoglalták Ciprust, sőt eljutottak a Szentföldön keresztül a Sinai-félszigetre, ahol a keleti keresztény művészet ősi kultúrájával is találkoztak.
Az 1958 és1965 közötti expedíciók a Sinai-félszigeten 120 olyan ikonra találtak, amin egyértelműen látszik, hogy latin - főként olasz és francia - mesterek készítették görög illetőleg keleti keresztény elődeik hatására. Nagy részük a Sinai hegyen, Akréban készült.
Az ikonok ikonográfiájukban a keleti keresztény hagyományokhoz kapcsolhatóak, szerepük azonban más, mert a latin keresztény liturgiában nincs szerepe az ikonosztázisznak. A keletre jött nyugati művészek ennél fogva átalakították saját szertartásaikhoz, hagyományaikhoz a keleti egyház művészetét, és ez gyakran érdekes új típusokat szült. Mózesnek a keleti kultúrában két "arca" létezett: szakálltalan ifjúi, és hosszúszakállú, ószövetségbeli prófétai.
Nos a Sinai hegyen talált Mózest ábrázoló ikon egyik kritériumnak sem felel meg - rövid bajusz, vékony körszakáll, kiugró pofacsontok, szigorú tekintet - és minden stilizálás ellenére portrészerűnek hat.
Fontos a Krisztus-ábrázolásokban létrejött változásokat ikonográfiai és ikonológiai szempontokból is nyomon követni.
A kora bizánci időben a kereszten függő Megváltót hosszú ruhában, nyitott szemmel, mint élő diadalmas királyt ábrázolták. Ez a szemlélet a közép bizánci idők folyamán gyökeresen megváltozott: majdnem teljesen ruhátlan, fejét lehajtó, halott Krisztus lett belőle. Ez a szemléleti változás, amely a Megváltó szenvedésének emberfeletti felmagasztalása helyett a fájdalom döbbenetes drámáját tárja elénk, nemcsak a bizánci teológiában bekövetkezett vallásos szemlélet változására utal, hanem Nyugaton is érvényesült.

 

Késő bizánci művészet (1261 - 1453)

Konstantinápoly örökre török lett

Újjászületés és bukás

{IDE JÖN KHORA1.JPG}

Mária elszenderedése Mária elszenderedése (halála) - Koimeszisz -, Quirinus kormányzó jelenlétében jegyzékbe veszik Máriát.
A két mozaik a konstantinápolyi Karíye-dzsámi főhajójában, illetve exonarthexében található. A kolorit gazdagságának és a kompozíció dinamizmusának e kitűnő példáit a XIV. század elején Theodorosz Mezokitész logotéta, korának egyik legműveltebb és legkifinomultabb személyisége parancsára készítették. Ma is tökéletes állapotban vannak.

Atanásztisz mozaikja

A felső kép a Kariye-dzsámi (a khorai Megváltó-templom) paraklészion apszisának Anasztászisz-mozaikja. Ez a Metokitósz irányítása alatt, szintén a XlV. században készült ábrázolás a középkori festészet egyik mesterműve. A vakító fehér köpenybe öltözött Krisztus alászáll a holtak birodalmába és a sírból kikelő Ádám és Éva kezét fogja. Körülöttük ótestamentumi királyok és próféták állnak. Krisztus lábai alatt a pokol kapuja összezúzza a halál angyalát.

VII. Mikhaél Palailogosz 1259-ben megszüntette a nikaiai császárságot, és 1261. augusztus 15-én Mária elszenderedése napján visszafoglalta Konstantinápolyt.
Új korszak nyílott tehát a bizánci világ történelmében, az utolsó fellángolás a teljes pusztulás előtt. A sikerek ellenére VII. Mikhaél pontosan látta az uralmát fenyegető veszélyeket, különösen az oszmán-török birodalom hódító törekvéseit.
Szövetségére volt szüksége, és ezt a római pápaságban kereste. 1272-ben létrejött az első unió a bizánci és a római egyház között. Ez azonban nem bizonyult tartósnak.
A XIV. századelején Bizánc helyzete egyre kínosabb lett, meggyengült és a törökök ugrásra készen álltak. Káosz uralkodott. A császári tekintély soha nem volt olyan mélyen, mint a XV. században.
VIII. Ioannész alatt, 1430-ban a török elfoglalta a birodalom második legfontosabb városát, Thesszalonikét. 1438-ban Ferrarában elkezdődtek a zsinaton az újratárgyalások a két egyház egyesüléséről. A tárgyalásokat 1439-ben Firenzében folytatták, ahol július 6-án kiadták a két egyház újraegyesüléséről a bullát. Igen ám csakhogy elkéstek a döntéssel és a nyugat nem támogatta kellőképpen a keletet.
A magyarok és a balkáni szomszédok erejükön felül próbáltak segíteni egészen 1444-ig, amikor Várnánál súlyos veszteségeket szenvedtek a törökökkel szemben.
1449-ben meghalt VIII. Ioannész. Murad, török szultán pártfogoltja, az elhunyt császár öccse, XI. Palailogosz-Dragasz Konsztantinosz (1449 - 1453) lépett a trónra. A korabeli írások nagytudásúnak írják le, és kimagasló képességűnek, ám ellenfele, az 1451-ben trónra lépett II. Mohamed szultán, kegyetlen, modern és jól megszervezett túlerővel rendelkezett.
Az új szultán 1252 koratavaszán elhatározta, hogy minden haderejét Konstantinápoly elpusztítására fordítja. A városban a különböző érdekek harcoltak egymással, vakon, nem látván a közelgő veszélyt. 1453. elesett a Fekete-tenger melletti Meszembria, egy újabb fontos kulturális központ.
1453. május 29-én a törökök betörtek a városba. Maga a bizánci császár seregének élén harcolt, és a csatamezőn esett el.
Janus Pannonius 1453-ban írt epigrammájában gyönyörű ívét rajzolta meg Bizánc történelmének:
"...Constantinus alatt emeléd nevedet fel az égig,
Constantinus alatt dőlt le a porba fejed...."

 

Az építészet

A Palailogosz-dinasztia legfőbb feladatának tekintette, hogy újjáépítse az elpusztult Konstantinápolyt. VIII. Mikhaél templomokat, lakóházakat épített, nővére zárdát alapított, fia II. Andronikosz Palailogosz (1282 - 1328) pedig folytatta a városok fejlesztését, újjáépítését.
A Palailogosz-kor legkiemelkedőbb épülete a Hagioi Aposztoloi-templom. A görögkereszt alaprajzú, öt kupolás, nyugati oldalán két narthexszel végződő épület Niphón konstantinápolyi pátriárka emeltette 1312 és 1315 között.
A Palailogosz-korszak kulturális megújulásában az új dinasztia nagymértékben támaszkodott a szerzetességre, annál is inkább, mert a kolostorok voltak a legszilárdabb ellenállási fészkei a keresztesekkel szembeni mozgalomnak. Egyik ilyen kolostor volt az 1270-ben épült Pantokratór-kolostor.
A XIV. században épült különös kolostorváros Meteóra, a harcok elől menekülő szerzetesek építették a megközelíthetetlen sziklák csúcsára, párkányára. Magát a Meteóra-kolostort az úgynevezett Platüsz Lithoszon 1356 és 1372 között alapította Athanasziosz remete öt társával együtt.
1388-ban Athanasziosz tanítványa, Ioszeph került a közösség élére. A királyi vérből származó szerzetes új szellemet vitt a kolostorok kissé merev légkörébe. Ésszerű rendszabályainak köszönhetően szervezettebb lett az életük, és ez idő alatt lett Meteóra a leggazdagabb "fecskefészek" a sziklák között.
A késő bizánci kultúra történetében különleges színfoltot jelent a Peloponnészoszi-félszigeten, Spárta közelében épült "bizánci Pompeji": Müsztrasz. A várost szintén a keresztesek 1204-es győzelme nyomán alapították. Ez a város politikailag önálló volt, annyira amennyire deszpotész néven császári leszármazottak uralták. Ebben az időben épültek Müsztrasz legszebb templomai. Ilyen például a Hagiosz Theodórosz-kolostortemplom, amely a Nea Moné hagyományait követi, illetve az 1310-es Aphendiko-templom is.


A mozaik

Bizáncban hiányzott a szabadságnak az a légköre, amely az itáliai városállamok művészeit éltette. A XIII. század végén és a XIV. században, a Palailogosz-dinasztia virágkorában a korabeli leghaladóbb festészettel egyenértékű alkotások születtek Konstantinápolyban, Thesszalonikében, és Müsztraszban.
A XIV. század elejének nagy bölcselője Theodórosz Metokhitész új formát adott a klasszikus harmóniaelméletnek, amely az egységet hangsúlyozta a sokféleségben. A polifóniának ez a megfogalmazása érvényes a kor festészetére is.
A késő bizánci mozaikművészet legjelentősebb ciklusai a Konstantinápolyi Khóra-templomban láthatóak. A templom mozaik tümpanonja a templom újjáépíttetőjének alakját is megőrizte. A narthexben található mozaik Mária életét beszéli el, és ennek stílusa a hellenisztikus hagyományok utolsó példája.
A másik fontos kulturális központban, Thesszalonikében a Hagia Aposztoloiban látható jelentős mozaikciklus. A kupolát a Pantokratórt ábrázoló mozaik díszítette, az íveken az evangélisták láthatóak; a legjelentősebb a Jézus életét ábrázoló mozaikok.


A freskó

A Khóra-templom mellékkápolnájában található a freskóciklus csúcspontja, az egyetemes megváltás gondolatát kifejező Anasztaszisz jelenete.
A thesszalonikéi iskola hatása a Palailogosz-dinasztia alatt messze kiterjedt a Balkánra. Ennek példáit megtalálhatjuk Szerbia területén, vagy akár Novgorodban is.
A Palailogosz-dinasztia alatti festészet egyik fontos központja: Müsztrasz.
A Szent Demeter tiszteletére emelt Métropolisz legrégebbi falképei még a XII. századi miniatúrák stílusát követi. Az itt található leggazdagabb freskóciklus őrzője a Peribleptosz-templom.
Sajnos a XIV. század végének falfestészetéből sem a fővárosban, sem Müsztraszban nem maradt semmi. Csupán írásokból tudunk valamit róluk.

 

Az ikon

A XIV. században a táblaképfestészet igen előkelő helyet foglalt el. A Palailogosz-dinasztia alatt az ikonfestők maximális támogatottságot élveztek. A kor humanista felfogásának, az újjáéledő hellenisztikus hatásoknak megfelelően a szentek arcának ábrázolásában is jelentkezett egy bizonyos realisztikus igény, ám ezt korlátozta a szigorú aszkétikus irányzat, amely a megdicsőült emberalak megjelenítésére törekedett. E korszak zárta le a bizánci ikonfestészet fejlődését, sajátos különállását a nyugati egyházművészettől, s ekkor alakult ki véglegesen az a hieratikus formanyelv, amely a mai napig is meghatározza az ortodox egyházművészetet.


Iparművészetről

A Palailogosz-dinasztia alatti iparművészet, talán a textilművészetet kivéve, nem hozott semmi újat. Sőt ha lehet mondani az ötvösművészetük árnyéka a korábbi mesterműveknek.
A textilművészetük is tulajdonképpen csak az epitaphionokra korlátozódik, melynek néhány valóban mesteri példái elkápráztatják a nézőt. Ilyen például a Nagy Károly-dalmatika.


A késő bizánci művészetről

A klasszikus világ nosztalgiája, a bizánci keresztény művészet újjászületése együtt járt a növekvő mohamedán térfoglalással és ízlésvilággal. A korszak ábrázolóművészetében a kettős hagyomány küzdelmét és összefonódását láttuk.
A bizánci kultúra hagyománya kétarcú. Az egyik fő irány az antik korok tudományának és hagyományának tisztelete, a másik az új, feudális kultúra, amelynek hatása a nyugati kultúrkör életét nagymértékben befolyásolta.
Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk elindulásától a bizánci művészetben egyfajta merevedés figyelhető meg; de ne gondoljuk, hogy teljesen elcsontosodott ezen művészeti irány. Egészen az 1900-as évekig számos stílusbeli változás zajlott le. Csak 1900-ban tartott gyulafehérvári-fogarasi zsinaton döntöttek úgy, hogy az egyetlen elfogadható irány a bizánci konvenció, nehogy a képekbe profán vonások kerüljenek, ami a jámbor lelkeket megzavarná.

 


FELHASZNÁLT IRODALOM

- feladatok -

- vissza a tematikához -