Előző fejezet Következő fejezet

Makai Endre: Emlékirat Makai Emilről (részletek)

 

Makai Endre (1884—1972) Makai Emil unokaöccse Temesváron született. Édesapja Braun János az Első Magyar Biztosító Társaság főkönyvelője fiatalon, 33 évesen tbc-benJialt meg. Édesanyja Fischer Rozália (18581908) Makai Emil nővére — a maga idejében ismert író volt. Makai Endre orvosi tanulmányait Budapesten végezte, 1906-ban avatták doktorrá. Dolgozott korboncnokként, majd sebészként az I. sz. Sebészeti Klinikán. 1910-től a Rókus Komázban Herczel professzor osztályán. 1912-ben Kraljevóban és Belgrádban kórhá­zat vezetett. 1917-ben a Budapesti Állami Gyermekmen­hely sebész főorvosa 1944-ig, amikor politikai okokból nyugdíjazták. 1948—61 között a Budapesti II. sz. Gyermekklinika sebészeti osztályát vezette. 77 éves korában vonult nyugdíjba. Szakirodalmi tevékenységét több mint száz dolgozat és több monográfia foglalja össze. Emlékiratain élete utolsó szakaszában dolgozott. Emlékiratait a család több tagja őrzi, az elsősorban családtörténeti érdekesség, de éppen Makai Emilről szóló leírása szélesebb érdeklődésre számíthat. Az emlékirat III. része 229 gépelt oldalból áll, melynek 29 oldala Makai Emillel fog­lalkozik. Ennek rövidített szövege olvasható itt, első ízben kerülve nyilvánosság elé.

Fischer János

 

Makai Emil

 

Emillel kezdem, akit az egész család Emil-Bubinak becézett és akit én is így neveztem szinte haláláig, amely harminc éves korában ragadta el. Nemcsak azért kezdem vele, mert korában országosan ismert és elismert nagysikerű költő volt, nemcsak azért, mert az ő írói álnevét választotta később névmagyarosítása alkalmával a család minden leszármazottja (megjegyzés: kivéve Jakab ágát!), hanem azért is, mert az ő fejlődésén át, amelynek nagyrészt tanúja voltam, lehet legjobban megismerni az egész család szellemi mértékét és irányzatát. Emiilel olyan benső viszonyban voltam, olyan közel álltam hozzá, ahogy csak a korkülönbség megengedte. De ez a korkülönbség kisebb volt, mint az, amely tőle legidősebb nővérét elválasztotta és legfeljebb annyi, ami édesanyám és Emi között volt.

Fischer Antal (megjegyzés: Makai Emil apja) első feleségének Hermann Ninának (aki 1838 körül született és 1873-ban halt meg) jóságáról, kedvességéről korán árvaságra jutott gyermekei kifogyhatatlanul tudtak mesélni. Nagyszüleim házasságából négy leány és két fiú született. A legfiatalabb Makai Emil, a költő, akit édesanyja éneklő madárkájának nevezett mindig, és aki mindössze 3 éves volt, amikor valósággal imádott anya hirtelen meghalt. A papné egy kolerában elhalt barátnőjének temetésén a ravatalnál rosszul lett, mire egy pohár vizet adtak neki innia. Három nap múlva már ő sem volt, reá ragadt a betegség. Halála után a két idősebb leánygyermek Hermin és a nála két évvel fiatalabb 15 éves Rozali (édesanyám) vette kezébe a házvezetést, és nevelte a fiatalokat félig anyás, félig testvér érzésekkel.

Nagyanyám családja nagyon megbecsült lehetett, többször hallottam mesélni, hogy sátoros ünnepek alkalmával a zsidóknál szokásos sátor díszítésre Reviczky Ádám kancellár, két livrés lakája szokott évente egy kosár virágot hozni. Erről a helyről származott a finom, érzelmes, kedves családanya és ezt a csillagot veszítette el a fiatal, de népes család.

A gyermekek értetlenül állottak, amikor apjuk hamarosan újra nősült. Én már gyermekkoromban, még nagyapám élete alatt és különösen hosszú betegsége folytán tisztában voltam azzal, hogy egy vidéki lelkész négy leánnyal (akik közül a legidősebb sincs még 17 éves) és két fiatal gyerekkel, akik közül az ifjabb alig 3 éves, nem hagyhatta a házát asszony nélkül. De hol akad feleség 6 kisgyerek mellé? Nagyapám egy vallásos családból származó, felvidéki fiatal özvegyet vett el, aki még két leányt hozott a házhoz.

Az elhalt édesanyjuk emlékét féltőn őrző gyerekek persze nem nagy rokonszenvvel fogadták mostohájukat, akinek lelki és szellemi színvonala nem érte el az elveszett anyáét, de még az övékét sem. Egymás iránt rajongó szeretet és a „jövevényekkel" szemben való konok ellenállás vaskapocsként fűzte véd- és dacszövetségbe a 6 anyátlant. Azt hánytorgatták fel mostohájuknak, hogy nemcsak érezhetően, hanem láthatóan előnyben részesítette saját gyermekeit a legkisebb gyermekkel, Emillel szemben. Hiszen tulajdonképpen ezen lehetetlen csodálkozni, csak hogy a csiszolt szokásokhoz szokott nagyobbacska gyerekek nehezebben bírták az egyszerű kendőzetlen lélek részlehajlását.

Az én benyomásom szerint alapjában véve jólélek lehetett, akit persze a hideg, sőt lenéző tartózkodás megint csak elkeseríthetett. Leányai­nak nevét ismerhettem, hiszen Regina és Fáni néninek szólítottam, de a nagynénémnek tulajdonnevét vagy pláne családnevét sohase hallottam senkitől, és nem tartottam illőnek, hogy a „Fischer" gyerekektől ilyesmit megkérdezzek. Arról tanúskodhatom és később is mindig tanúskodtam anyám és testvérei előtt, hogy korai és hosszas vendégeskedésem folyamán a nagyapai házban részéről mindig csak a legnagyobb kedvességet tapasztaltam, pedig az ő terhét jelenlétemmel, ha nem is nagyon, de bizonyára fokoztam.

A rabbi gyermekei természetesen csak a zsidó iskolába járhattak, Makón pedig csak elemi iskola volt ilyen. Volt ott azonban egy nagyon kiváló tanító, Steinhardt Márk, akire még magam is jól emlékszem. Komoly, sőt talán túl szigorú, de jó modorú, okos és feltűnően műveit férfi, aki nemzedékeket oktatott, tanítványai szerint káprázatosan sokoldalúan és megbízható mély tudással. Velem sokszor beszélgetett igen nyájasan. Az azonban, amit az elemi négy vagy hat osztályában tanultak, persze nem volt elég Fischer Antal gyermekei számára. Esténként a nagy asztal mellé ülve hallgatták apjuk oktatását, és ez a szoros szellemi kapcsolat olyan területeken, amelyek az új feleség és gyermekei számára nemcsak járatlanok, de teljesen érdektelenek is voltak, kínai falként választotta ketté a két idegen világot. A tudós kedves, de szellemiekben követelő és szigorú apa felolvasott nekik és magyarázatokat fűzött az olvasmányhoz, melyek főleg a történelem, az irodalom és a művészet köreire vonatkoztak. Fogalmam sincs, vajon szóba kerültek-e és milyen mértékben a reál tudományok, a számtan stb. A valláserkölcsi nevelés, a jó modor csiszolása és a nyelvek, nevezetesen a német tökéletes elsajátítása játszotta a vezérszerepet. Az olvasmányokat szeminarisztikusan beszélték meg. Hosszas és nagy viták is folytak, melyekbe az apa csak a végén szólt be, a legkülönbözőbb kérdésekről.

Anyám elbeszéléséből tudom, mennyit vitatkoztak azon, hogy ha történetesen Rómába kerülne apjuk, szabadna-e belépnie a Szent Péter bazilikába vagy szabadna-e azt megtekintenie.

A legismertebb országos nevű családunkban a legifjabb gyerek, Emil volt, akiről később még sok szó fog esni. De a nagyocska lányoknak már voltak irodalmi sikereik, mielőtt még Emil elhalt anyjának éneklő madárkája írni tudott. De már az első elemiben verset írt Emil, és azt büszkén mutatta anyámnak. Nem vers ez Emil-Bubi, mert öt általában így nevezték, még én is, a nála 14 évvel fiatalabb. Nem vers ez, hiszen még csak nem is rímel (a gyereke első „verse" rendesen nem ritmusos, hanem csak makáma szerű verselés). De hiszen nem írtam végig a sorokat, válaszolta Emil, nézzétek csak meg, nem végződnek ezek egyformán.

A nagytekintélyű papot és apát, aki nagy igényekkel, nagy követelményekkel és nagy szigorúsággal nevelte gyermekeit, ezek ellenére (vagy talán éppen ezért) rajongásig szerették gyermekei. Anyám csaknem negyed századdal apja halála után is csak könnyes szemekkel tudott reá emlékezni és beszélni, és kifogyhatatlan volt a szülői ház élményeinek elmondásában. Fénypont volt az, amikor estefelé, lámpagyújtás előtt a kissé már fáradt apa a paplak kis udvarában fogócskát játszott gyermekeivel.

A makói pap családjára, a Fischer fiúkra és leányokra és ezek leszármazottaira a „Fischer—gén"-re jellemző a kötelességtudás, a szorgalmas, sőt megfeszített munka, egy bizonyos fokig az érvényesülni akarás, de tartózkodás a törtetéstől. Ezentúl ritka és nem kiáltó kivétellel: a szigorú erkölcsösség, a mély érzések, az anyagi eszközök megbecsülése, de nem túlbecsülése és mindezek corolláriuma gyanánt a felelősség­vállalás.

A testvérek egymáshoz való erős kötöttsége, egymásban való tör­hetetlen bizalma a családi összetartás, a családfő halálával sem szűnt meg Évről évre meglátogatták a szülők sírját, noha ez a szegény nővé­rektől nem kis anyagi megterhelést kívánt. A két fiútól pedig hosszabb és fáradságos utazást és hivatásuktól nem könnyű elszakadást. A makói sírkertben a rabbi sírja a „legelőkelőbb helyen" volt, legtávolabb a temető bejáratától. Pár lépésnyire tőle van nagyanyám sírja, mindkettő héberbetűs felírással csupán.

Makai Emil egy családi körről szóló szép költeményében azt írja:

Árva lett házunk, árvábbak a hantok,

Ti fekete felhők, ha arra rohantok,

Sírjátok el ottan temetetlen gyászunk.

Mi a sírjainkra csak innen vigyázunk...

Míg mi hazajártunk, csöndesen nyári éjjel

Egy-egy pillanatban mennyi bánat fér el,

Míg mi odavoltunk, mire visszajöttünk

Valami azt súgja: ő járt itt közöttünk.

A család ő számára a családfő volt, hiszen édesanyját Emil nem is­merhette. Halálos ágyán azt kívánta, hogy Makón temessék el. Ott is temettük el, és a romantikus-szentimentális kettétört márványoszlop aljá­ra, amely sírhantján áll (ajánlatomra) egyik verséből, ill. fordításából idéztük a következő sorokat:

Oh, szüleim, kik itt nyugosztok

Oh, jaj, az élet fáj nagyon.

Egy sírhalom, amire vágyom,

Mellettetek pihenni vágyom

Egyetlen vágyam, óhajom.

Sírlátogatásaim során elsősorban magától értetődően édesanyám sírját szoktam felkeresni, de természetesen a többi családi sírt is felkeresem (nagynéném, Hermin néni, férje Lőwenstein Adolf szintén itt van eltemetve) megnézve nincs-e sírjukon valami rendbe hozni való. Egyszer Emil sírkövén tintaceruzával felírva a következőt olvastam: itt járt hű nővéred, Regina (a mostoha nővér) és ezt követőleg címe is részletesen fel volt tüntetve. Talán abban a feltevésben írta ezt, hogy eszébe juttatja nevét a családtagoknak, vagy talán még inkább a költő sírját látogató idegeneknek. A sírt ti. eleinte igen sokan látogatták, különösen Budapestről Makóra ránduló művészek. Egyszer azt az újsághírt olvastam, hogy Újházy Ede, a budapesti Nemzeti Színház legkiválóbb művésze is meg­látogatta Emil sírját. Ez az újsághír mindkettő nevét eszébe juttathatta a nagyközönségnek, és talán ilyesmire gondolt a szegény Regina is. Mondhatom elég rosszul esett ez a szokatlan helyen való „felhívás kerin-gőre", ahogyan annak idején az ilyen eszébe juttatást gúnyosan megjelölték. Siettem ezt a „grafrtti-t" azonnal lemosni.

Emil korában országosan ismert és elismert nagysikerű költő volt. Különösen fiatalabb korában gyakran volt nálunk elsőnek megözvegyült nejének földerítéséért, és én ilyenkor különösen boldog voltam: elsősorban azért, mert Emil az én hálóhelyemre került, nekem pedig ágya mellett, földre fektetett matracokra vetett ágyat, „ahonnan nem lehet leesni".

Vakációban egyébként én is néha hónapokig tartó vendégségben voltam a makói paplakban, talán többször, mint a többi unoka, hiszen mindenki közül én jutottam leghamarabb árvaságra. És Szeged, ahol mi laktunk, közelebb esett Makóhoz, mint a többi Fischer lány és fiú lakóhelye.

Emil nevelése nem különbözött többi testvérétől, legfeljebb annyiban, hogy idősebb nővérei anya helyettesként mindig különösen foglalkoztak vele és külön megvédtek a mostohatestvérek és mostohaanya „rossz szellemétől." A két idősebb lánynak irodalmi kvalitásai voltak, nem egy munkájuk látott már napvilágot nyomtatásban és különösen édesanyám volt már leány korában rendszeres „tárcaíró." Hatásuk kis öccsükre annál intenzívebb kellett hogy legyen, hiszen édesapja már az 50. életévében járt, amikor ő iskolába került. A két lány az átlagosnál nemcsak nagyobb szellemi műveltségű, hanem még nagyobb igényű lélek is volt, akiknek példája kétségtelenül hatott Emilre.

Hogy milyen volt a Fischer gyerekek nevelése és iskoláztatása, arra meggyőző bizonyíték Fischer Emilnek birtokomban lévő saját kezűleg írt hosszú beszéde, amelyet 13 éves korában avatási ünnepélyen (un. bar micvojan — annyi mint a frigy fia) mondott el. Ez az alkalom a hitben való megerősödést (konfirmáció) jelenti és egyszersmind azt, hogy az illető érett férfi korba lépett. Azért jelenti ez utóbbit, mert ettől a kortól fogva a zsidó szokások és szertartások rendje szerint az ifjú már egyenértékű a felnőttekkel, pl. tízre egészítheti ezt a létszámot, amelyet a szertartásos istentisztelet megkövetel. Arra nincs közvetlen bizonyítékom, hogy ő maga teljesen segítség nélkül írta meg ezt a hosszú, legalább egy óráig tartó héber szentírásos idézetekkel megtűzdelt írást, de ez nagyon valószínű. Ez volt családunkban mindig a szokás, az enyémet is én magam szerkesztettem és ezért könnyebben is tanultam meg szabad előadás céljából.

Van azonban egy közvetlen bizonyítékom arra, hogy Makai Emil önálló munkája ez. Lehet, hogy kapott bizonyos útbaigazításokat, pl. a hivatalos vendégkoszorú előtt illő, hogy a rabbi fia ebből az alkalomból megemlékezzék „koronás királyunkról" is. De sem apja, sem felnőtt nővérei, akik egyébként már nem laktak Makón, sem a családtól távol állók nem biztathatták arra, hogy nevelő (mostoha) anyja jelenlétében (akiről egyébként elég kedvesen emlékezik meg a beszédben) alig ismert édesanyjáról, oly szenvedélyesen kitörő fájdalommal keseregjen. Éppen ez a „tapintatlansága" szól amellett, hogy sem nem készítették, sem nem fésülték át saját szövegét. Egyébként a beszéd olyan magyarsággal van megírva, amelyet akkoriban egyetlen makói zsidóról sem tudunk feltételezni, mert ezeket körülbelül mind ismertem 10 éves koromtól fogva. Még nagyapám magyarsága sem volt olyan kifogástalan, mint Emil beszéde, ahogy ezt megmaradt magyar egyházi szónoklatainak szövegével való összehasonlítás alapján mondható, pedig a korabeli magyar irodalmat és költészetet jól ismerte. A gyerekek persze már Petőfi, Arany, Vörösmarty és mint legmodernebb: Kiss József verseit tanulták nagy szenvedéllyel. Emiltől halottam, hogy egyszer azt mondta Kiss Józsefnek: nővéreim a te strófáidat mondogatják a reggeli fésülkődés közben. Persze, hogy az ő nyelvérzéke már ezeken és hasonló példákon csiszolódott.

Az ilyen konfirmációs beszédeknek vannak persze hosszas, évszázados, majd azt mondom évezredes megszokások alapján kialakult, szinte stereotip részei is pl. az, hogy a 13. születésnappal lezárult a gondatlan ifjúkor, e naptól fogva a teljes felelősséget kell vállalni stb. Mégis a 13 éves Fischer Emil fogalmazásában más, zenei ritmussal közvetlenebbül, mégis ünnepélyesebben hangzanak el még az elcsépelt frázisok is.

Elmúlnak a mai reggeltől életemnek virágos játszi napjai, elmúlt gyermekkorom aranykora. Egy a múltamnál komolyabb idő, a jövő tárul fel szemeim előtt. Iskola és szülők voltak eddig az én világom. Ah!, nemsoká eljön az idő, midőn az utóbbit is el kell hagynom. Midőn válnom kell az enyéim szűk és kedves körétől, hogy távolban, idegen helyen töre­kedjem életcélom felé... Légy tökéletes, ez a második szava Istennek (az egyik héberül idézett mondatból). Én ezért hagyom el a szülői házat, ezért távozom messze vidékre, hogy a tudomány szolgálatába lépjek, hogy ismereteket szerezzek magamnak, amelyek engem tökélyre képesítenek, hogy tökéletes legyek a jámborságban az Ur előtt, tökéletes a szeretetben az emberek előtt, tökéletes akkor, ha emberi és vallási kötelességeimet teljesítsem. (Figyelemre méltó, hogy a pap fia az ilyenkor szokásos nagy és félhivatalos gyülekezet előtt az emberi kötelességeket a vallásos kötelességek előtt említi.) ... Egy szív, amely Istent szereti, nem gyűlölheti az embereket. Egy szív, amely Istent szereti, mentnek kell hogy legyen minden csalástól és hamisságtól, egy szívben, amely Isten­hez ragaszkodik, nincs helye az ámításnak és tettetésnek, nem lehet benne bűn és rossz szenvedély ... amily fiatal vagyok, én sem lettem megkímélve Istennek sújtó, megpróbáltató kezétől. Gyermekkorom legel­ső éveiben ragadta el a kérlelhetetlen halál leghívebb, legszeretőbb, leggondosabb anyámat, akinek ma a hála szavai helyett az emlékezés keserű könnyűit szentelem ... Vallásunk alapelveiben a tudomány a legszebben van méltányolva: ...A tudomány életet ad, csak a gondolkodó ember él valóban... Ismeretei mértéke-szerint dicsértessék mindenki... A föld népei azt fogják mondani: Izrael nagy nemzet: mily bölcs és értelmes. Tehát nem földi erőink és hatalmunk, nem gazdagság és vagyon, hanem bölcsességünk, értelmünk, erényeink és erkölcseink mutassák meg és tüntessék ki, hogy Izrael népei vagyunk.

Hiszen valószínű, hogy ezeket a gyöngyszemeket, ha nem is válogatták ki számára, de mindenesetre válogatott gondolatok közül meríthette csak egy 13 éves gyermek. És lehetne-e jellemzőbb a Fischer ház szellemére, amelyből anyjának „dalos madárkája" kiröppent, mint azok a mondatok, mint amelyekkel beszédét befejezte.

Nincs más őszintébb óhajom, vágyóbb kívánságom, mint hogy visszatérjek békében, becsülettel, mint érdemre méltó fiú atyám házába, hogy házunk becsületét, családunk fényét ne csak ne zavarjam, hanem lehetőleg emeljem."

így is lett, így történt ez 17 év múlva a családi hamvak körébe került vissza Emil. Hiszen azok közül, akik ezt a beszédet hallották, talán volt olyan, aki túlságosan nagyképűnek, kenetteljesnek, fellengzőnek és erőltetettnek tartotta a vézna gyerek „frázisait". Én azonban tanúskodha-tom arról, hogy ezek nemcsak pufogó üres szólamok voltak, ezeket a gyerek átérezte és tudatosan mondta el. Nemcsak azért, mert jelleme és kedélye ilyen volt, cinizmus legnagyobb sikerei között sem férkőzött hozzá, noha az akkori környezetben és divat szerint ez szinte csodálatos.

Bárhova kalandozik el az ember — a valóságban éppúgy, mint a gondolatban — a maga eredeti miliőjét úgy viszi magával, mint ahogy a test felszínét burkoló keskeny levegőréteget. Az ifjúkor, sőt talán a legif­jabb kor környezete is mindenkinek valami letöröl hetetlen bélyeget, karaktert, indelebilist kölcsönöz. Az angol azt mondja: The child is the father of the man. A hatás módosulhat ugyan, de mint a hosszú időre kötelező aláírásoknál szinte kívánatos, hogy ne változzék. Makai Emil szerénysé­ge, finomsága, tartózkodása nem változott, noha egy inkább keleti, mint nyugati fővárosba jutott: Budapestre és olyan emberek közé, akiknek természete erősen elütött attól, amit a makói paplakban megszokott.

Mint apja, Emil is, „teljeskorúsága" évében, 13 éves korában került el az apai házból. 1884-től 1889-ig, amikor gimnáziumi érettségit tett, a budapesti rabbiképző gimnáziumának tanulója volt. Hogy itt és még két évig milyen eredménnyel fejlesztette magát, arról mesterei mondottak hivatott íteletet: az biztos, hogy a felépítményhez már széles és szilárd alapot hozott magával.

Útravalóul azonkívül talán nővéreitől a könnyed szellemességet, amit nem szabad összetéveszteni a szellemeskedéssel, a ridegebb kötött formák enyhe feloldását, a hajlékonyságot, mindazt, ami Közép-Európában a XIX. sz. utolsó évtizedeiben kezdett divatba jönni.

Bajosan hiszem, hogy ez a divat a 80-as évek elején már Makóra is eljutott volna, hiszen ez a város egy fél évszázad alatt, amelynek során volt alkalmam megfigyelni, alapvető stílusban alig változott. Valószínűnek tartom, hogy Emil szellemessége és könnyedsége budapesti környezeté­ben csak jobban kinyílt, de semmi esetre sem csak az új környezet hatására fejlődött. íme, egy részlet a 16 éves szeminaristának egy leveléből amelyet szüleimnek írt, megjegyezve, hogy apám csaknem két évtizeddel volt nála idősebb, bár családi körben igen feloldódott ember: Szeretett Jánosom és Rosalym! Igazán nem is tudom, hogy mivel untassalak a meleg napokban, mit írjon egy diák a szünidőben? Nem írhatja azt, hogy sok a lecke, hogy nem ért rá ími stb. De ha még úgy ráér is, higgyétek el kedveseim, nincs tárgy, amiről írhatnék. Isten veletek kedveseim! A kedves gyermekeket számtalanszor öleli és csókolja sírig hű Emiletek. Olyan öreg emberekkel lenni, mint amilyen én vagyok, hogy érezhesse e sorok zamatját, a szentimentalizmussal elvegyülő könnyedség ízét. Hiszen nagyapám az akkori idők szokása szerint még gyermekeinek írt levelét is Fischer névvel és jellegzetes kacskaringóval írta alá.

A rabbi szeminárium önképzőkörében figyelt fel rá legelőször Kiss József és Bánóczi József, a kiváló pedagógus, irodalomtudós és bölcsész. Ez utóbbi nemcsak megkedvelte, hanem bevonta családi körébe is.

Makai Emil első verseskötete, a Vallásos énekek, a költő 17 éves korában jelent meg. Erre még előfizetőket gyűjtöttek és anyámnak egy szép rózsaszín selyembe kötött példány jutott. 1892-ben követte a Zsidó költők c. eredetiből készült műfordítás-gyűjtemény. Ennek nevezetessége az, hogy címlapjának rajzát (amely szentföldre leboruló Juda Halévit ábrázolja, mielőtt a monda szerint a szaracén lovas agyontaposta volna) éppúgy, mint a könyvdíszeket László Fülöp rajzolta, aki egy kis dél— magyarországi város fényképészsegédjéből lett a világ első arcképfestője és angol knight. Sir Philiph, XIII. Leó pápa átszellemült portréjával jutott el művészetének tetőpontjára. Ő illusztrálta egyébként Emil Énekek éneke c. könyvét, nézetem szerint egy kissé édeskésen. Emil igen korán feltűnt és ugyanilyen hamar került be fiatal írók és költők meghitt társaságá­ba is. Ez bizonyára erősen közrejátszott abban, hogy vallásos érzése lassanként vagy talán nem is olyan lassan, elhalványodott.

Egy vallomással kell kezdenem, amely itt csak abból a szempontból fontos, hogy magamat nemcsak a Fischer család leszármazottjának, ha­nem erkölcsi hagyományai letéteményesének is tekintem. Noha évtize­dek óta vagyok felekezeten kívüli, a vallásos érzéseket nem tudom cinizmussal bírálni. Őszintén szólva igazán vallásos embert csak nagyon keveset ismertem: egész népes, családomban csak nagyapámat és (katolikus) Endre fiamat. Nagyapámon kívül csak még egy papot, egy katolikus szerzetest, a piarista Bontó (Oravcsik) Józsefet.

Emil nagybátyám jóval idősebb volt, vagy 20 éves, amikor a valláshoz való kötődése lazulni kezdett. Ez természetes. Az apai ház, amelyben otthon nevelkedett és eleinte a budapesti új környezet is sokkal zár­tabb és szigorúbb volt, nevelési iránya sokkal kötöttebb, mint pl. a miénk, a Fischer testvérek gyerekeié. De a fiatal szeminarista hamar észreve­hette azt, ami papi hivatás vállalásában megingathatta: a fővárosi emberek szkepszisét, sőt cinizmusát és ezt leginkább azokon, akikkel a verselő fiatal emberek társasága iskolatársain kívül kibővült.

Olvasmányai, bölcseleti tanulmányai a felekezetiség szűk korlátainál messzebbre mutattak: tudományos módszerek megismerése lehetetlen­né tették számára a dogmatikus felfogást, ami minden vallás összekötő kapcsa (religio, összekötöttség), és amely nagyon kevés szabad és önálló mozgást enged meg az igazán hithű embereknek.

Makai Emil természetesen kötelességének tartotta nemcsak édes­apja, hanem testvérei előtt is lelkiismeretesen megindokolni kialakult meggyőződését: azt, hogy többé nem érez hivatottságot a papi pályára.

Nemcsak az ősz pap, de az egész család minden módon iparkodott Emilt elhatározásának megmásítására bírni, pedig egyetlen testvére sem rejtette leikébe azt a mély hitet, amely édesapjuk legjellemzőbb tulajdonsága volt. Legidősebb nénjétöl és Jakabétól eltekintve mindegyikből (legelőször és leggyorsabban édesanyámtól) lassanként nyom nélkül el­párolgott az élő hit. Makai Emil szentségtörésnek tartotta, hogy hit nélkül építsen, meggyőződés nélkül prédikáljon, és olyan sivatagon át vezessen jóhiszemű embereket, amelyet nem tartott egyedül célhoz vezető útnak az ígéret földje felé.

Fájt, nagyon fájt az öreg papnak, hogy fia megmaradt elhatározása mellett, de talán jobban fájt volna, ha sikerül elhatározását megmásítani. Ha volt valami, amit csodáltam és tiszteltem az emberekben — és ennek első, talán legkimagaslóbb példája nagyapám volt, — akkor a megrendít-hetetlen ragaszkodás ahhoz, amit alapos megvizsgálás után igazságnak tartanak, még ha később rájöttek is arra, hogy tévedés. A gyarló ember tévedhet is és téved is gyakran és rendesen nagyot: de aki tudatosan követi e) azt, aminek tévességét legalább is gyanítja, az nem igaz ember. És Fischer Emil igaz ember volt. Egyszerűen el sem tudom gondolni, hogy Fischer Antal nem így gondolkodott. Édesanyám így gondolkodott, arról biztos vagyok és minden amellett szól, hogy Makai Emil is így gon­dolkodott. Vagy tíz évvel idősebb testvénbátyjához intézett levelében így ír erről a fájó kérdésről: Nem vagyok elég jámbor, nincs elég vallásos meggyőződésem, hogy szószékre álljak őszinte szívvel. Anélkül pedig fagarast érnek a legjobb vizsgák is. Az igaz, hogy egész múltammal szakítok, de az is igaz, hogy független és szellemi koriátokkal el nem zárt új életbe lépek. Márciusban vagy októberben okvetlenül leteszem a doktori vizsgát s azután egy év alatt tanár leszek. Ha még hozzáteszem azt, hogy kedves papa némileg örült a kérdés ilyen gyökeres megoldásának, úgy a lelkiismeret megnyugvásával kezdem meg az új érát. Türelmetlenül várom soraidat, hogy azután valamennyietek beleegyezésével rázzam le magamról azt a kényszerzubbonyt, amelytől eddig mozogni sem tudtam.

Emil nem hagyta el a zsidó vallást, sőt nem is rejtegette zsidó költő voltát. Meg vagyok győződve, hogy a kikeresztelkedést nem tartotta a maga szempontjából kevésbé lehetetlennek, mint, hogy zsidó pap legyen.

Mikor Emil kiugrott a reverendából, kilépett a rabbi szemináriumból, akkor azt nem Murger bohémjeinek gondatlanságával és szeleburdiságával tette. Gondolkodni kellett azon, hogy miből él meg, mert hiszen eszébe sem juthatott, hogy 20 éves létére tovább is apja terhére lehessen. Noha első verseskötete még 17 éves korában látott napvilágot, a Vallásos énekeket csak előfizetők gyűjtésével lehetett kiadni és természetes, hogy ezek túlnyomó részét vallásos zsidó körökből toborozták össze. A 21 éves korában megjelent Zsidó költők már nagyobb nyilvánosságot nyertek, és feltűnést is keltettek. Mindebből azonban nem lehetett megélni, és ezt Emil eleinte a tanári pályától remélte. Ebben a korban azonban ez a pálya is ugyancsak tövises volt és a Deák mondás szerint akit az istenek meggyűlöltek, azt tanítóvá tették. Valami keveset azonban költe­ményeivel is megkeresett, elsősorban kapcsolatokat, amelyek az újságírói pályát nyitották meg számára.

A legbiztosabb volt az a fizetés, amit mint házitanító kapott. Fiatal tanítványának szépsége és bája (amely még egy félszázad után sem hervadt el, amit valahányszor az utcán találkoztam vele, újból és újból megragadott) hamarosan meghódította a nála vagy hét évvel idősebb (de még mindig nagyon fiatal) tanárjának szívét és Makai versei révén a leány hamarosan közismert lett. A leány stilizált apja, mint kőkemény és dúsgazdag üzletember ment át — túlzás nélkül mondva — a köztudatba, nem egészen hitelesen. A család csakugyan előkelő volt, de nem éppen gazdagsága miatt.

A Margit dalok megihletője „társaságban" és természetesen még inkább a családunkban sokat vitatott kérdés volt: valódi szerelemről van-e szó vagy pedig csak ún. költői ábrándról? Ha pedig Emil valóban boldogtalan szerelmes volt, megengedhető volt-e, hogy a kisasszony nem érzett viszontszerelmet és ezzel az ifjú költőt végképp boldogtalanná tette. Édesanyám és a magam érzése szerint is Emil túlságosan exponálta a nyilvánosság előtt érzelmeit, mert Pest akkor még nem volt (és voltaképpen soha sem lett) oly világváros, amelyben a különböző körök és társadalmi rétegek egymástól teljesen elszigetelve, idegenül és érdektelenül állottak. Budapest akkor még nem volt olyan Bakony, mint Ady Endrének Párizs. Nemcsak az egy társasághoz tartozók tudtak egymásról mindent vagy nagyon sokat, hanem a különböző körökhöz tartozók is, sokat, túl sokat, a legtöbbször sokkal többet a valóságnál. Ez úgy látszik Margit családjának nem volt kellemes és ez nagyon is érthető volt. A pletyka, amelyet Emil egy költeményében egyenesen segítségül hív, meglehetősen széleskörű volt s ahelyett, hogy ezt Emil megértette, s méltányolta volna, egy nem éppen tapíntatos lépésre szánta el magát.

A Magyar Szalon egy szépirodalmi havi folyóirat a „Józsefek" — Hevesi és Fekete — szerkesztésében egy egész számát szentelte Emil szerelmi problémájának és Magyarország minden kisebb, nagyobb poétája Margit című versével tüntetett a költői szabadság joga mellett. Mert mint Emil írta:

Vonalzott üzleti papíron

Rám üzent a papa,

A lányomhoz ne írjon

Ily verseket maga,

Ha szereti, ajánlom önnek,

Hogy nézzen más után,

Mint akik zsúrjaimra jönnek

Csütörtök délután.

Végre arról senki sem tehet, hogy milyen érzéseket kelt egy idegenben, még ha költő is. Alig hiszem, hogy Emilt a szó szoros értelmében boldogtalanná tette volna a viszonzatlan szerelem, azt sem, hogy komoly, borongós hangulatának ez lett volna a forrása. Az bizonyos, hogy pár nappal oly korai halála előtt így szólt nővéréhez: koporsómra ne tegyetek virágot, csak ha ő küldene. Így is történt és egy csomó sárga rózsa került a halott keze mellé.

A költőnek azonban, amíg a koporsóba nem került, mégis csak élnie kell. De miből? Különösen fogós ez a kérdés, ahol irodalmi igényű olvasóközönség bizony csak kevés van. Emilnek ritka szerencséje volt anyagi boldogulásában. 23 éves volt csak, amikor barátja és kollegája, Szomaházy István így informálja testvérbátyját, iparkodva megnyugtatni azt, aki távolból túlzott aggodalommal szemléli a dolgokat: Emilre nézve teljes őszinteséggel mondhatom: nincs igaza. Az én felfogásom szerint neki abszolúte nem vált kárára, hogy újságíró lett. Nemcsak én csodálom, de az egész szerkesztőség valósággal bámul, milyen rövid idő alatt s milyen kitűnően megtanulta ő az egész mesterséget. Mindenki szereti őt s egyhangú a vélemény, hogy ő sokra fogja vinni ezen a pályán, és higgye el, hogy az újságírás ma már igen komoly és érdemes pálya s a tehetséges emberek itt nagyobb karriert csinálhatnak, mini bárhol másutt. Emil 40 forint fizetéssel lépett be a laphoz, mert akkor még bizonytalan volt, hogy egyáltalán használhatják-e? Most 80 forint a havi fizetése, de amint hallom, nemsokára megint emelik a gázsiját, és ezt igazán meg is érdemli, mert nagyon törekvő és szorgalmas fiú és igen nagy hasznát veszik.

Emil író társaságának minden tagja eleinte a legnagyobb csodálkozással fagadta ezt a tisztességes, nyílt és őszinte fiatalembert: észrevet­ték, hogy milyen okos, művelt, szolgálatkész, milyen meglepően megbízható és szorgalmas.

Vállalt minden munkát, a szerkesztések technikai részét is, akár­hányszor a nyomdában virrasztóit addig, amíg az első példányok elkészültek. A szerkesztő lassanként rájött, hogy nyugodtan bízhat reá akármit és lassanként maga mellé vonta második embernek, segédszerkesztőnek. Így szerepelt Kiss József Hét c. hetilapjánál, a Pesti Naplónál, majd a Pozsolt Kálmán szerkesztette Fővárosi Lapoknál, amely napilap létére túlnyomórészt irodalmi irányzatú volt, és amelynek „hivatalosan" is segédszerkesztője lett. Ez már nagy szó volt és Emil el is dicsekedett vele testvéreinek, beküldte nekik gyöngyírásával olvashatóvá téve a szerkesztő alig olvasható sorait: Kedves barátom: pihentetem az eszemet és miután korrigálnivaló kéziratot úgy is kapsz eleget, hát nem írok sokat. Csak hálás köszönetet mondok azért a megbecsülhetetlen ba­rátságért, amellyel vakációmat nyugodtabbá teszed — azzal a gonddal és tapintattal, amivel a lapot csinálod. Igazán szerencsés vagyok, hogy rád és rátok bízhatom azt.

Emil korai halála után pályatársa és barátja, Heltai Jenő így írt róla a Hétben: Minden ízében nemes és becsületes volt, érzésében nemes és önálló, büszkén és öntudatosan szerény, szilárd a szeretet tengerének hízelgő hullámcsapásaiban!

A Tudós Hatvány premierjén a felvonás közben Jókai Mór megjelent páholyában, átölelte és megcsókolta. Mikor azonban Emil az előadás után testvérei véleményéről tudakolódott, anyámtól ezt a feleletet kapta: Emil, ez egy nagyon szép könyvdráma! Ezzel mindent megmondtál — volt a válasz. A félsiker nem siker. Emil mindig azt hajtogatta, hogy szigorúbb igazságosabb kritikusa nincs testvéreinél.

A lírai költő, hogy megélhessen, az újságírás mellett és azt mindinkább háttérbe szorítva a színházak felé orientálódott. Az akkor divatos angol operettek verseit fordította, és fordításai dallamosságuknál, csattanósságuknál fogva közkedveltek-lettek és viharos tapsot váltottak ki.

Emil egy Teréz körúti bérkaszárnya udvari szobájában lakott. Mikor anyámmal a millennium évében feljöttünk Budapestre és késő délután meglátogattuk, megrökönyödve álltunk meg, amikor a folyósóra nyíló ablakon át egy női kalapot láttunk az ágyán. Nem tudtuk, menjünk-e be, de aztán hamarosan kiderült, hogy egy másik nővér utazott át váratlanul Pesten, és ő szaladt megnézni Emilt. Nagyot kacagott a három testvér a „kínos eseten".

Valószínű, hogy főleg anyagi okokból foglalkozott színdarabok for­dításával, azután rájött lassanként az ízére és maga is írt korában nagyon népszerű monológokat, meg darabokat. Az elsőt egy verses dramolettet Széchy Ferenccel, a Vígszínház dramaturgjával közösen Kaland címen. Széchy, aki a verseléstől távol állott, persze csak a darab­írás technikai részére szorítkozott, de ez nem sikerült valami különösen. Emil versei azonban nagyon tetszettek.

Beöthy László — a Nemzeti Színház igazgatója — barátját, Makai Emilt hívta meg titkárnak és egyben a drámabírálói bizottság jegyzőjének. Mint a Nemzeti Színház tagja megrendelésre írta Vörösmarty színdarab­ját, amelynek ünnepi alkalommal kellett volna az ország első színpadán előadásra kerülnie. A darabot elfogadták előadásra, és nagyban folytak a próbák, amikor Széli Kálmán, aki Vörösmarty leányának volt a férje és politikai nagyhatalmasság közbelépett. Csak nem engedhető meg, hogy egy firkász úgy állítsa be a dolgot, hogy az ő apósa mást szeretett, mielőtt anyósát törvényes hitveséül kérte. Gavallérosan kifizette az állam a honoráriumát, de a darabot nem volt szabad előadni.

Emil 1901 nyár elején súlyos betegségbe esett. Kezelőorvosa — Herczel Manó ajánlatára, szanatóriumának belgyógyásza — dr. Preisach Izidor volt. Kitűnően képzett, komoly és lelkiismeretes orvos.

Az újságírók éjjel-nappal megszállva tartották a Vörösmarty utcai házat, amelynek III. emeletén volt Hermin néni három szobás lakása, s egy udvari helyiségben Emil szobája, amelyben életét befejezte. Zsúfolásig megtelt az utca s az (úgy hiszem 63. számú) bérház szűk udvara, amikor Emilt legelsőnek Rákosi Jenő búcsúztatta. Ő egyébként az erősen jobboldali Esti Újságban olyan vezércikket írt Emilről, hogy az országos feltűnést keltett.

Bennem a nem elmondott, hanem felolvasott búcsúztató beszéd, amelynek kéziratát a fekete lepellel borított egyszerű fakoporsóra fektette, keltett gondolatokat. Azzal kezdte, hogy a halált helytelenül ábrázolják kaszásnak, aki rendre vágja le azt, amit maga előtt talál. Egy kegyetlen csizmával gázoló óriás az, aki ötletszerűen pusztítja el azt, ami a talpa alá kerül, és aki most egy éppen csak kinyílt virágot taposott le kegyetlenül. Megrázó a Hét-ben Lineknek két oldalt elfoglaló szénrajza, amely a rítus szerint a földrefektetett költőt ábrázolja a kiaszott halott arc éles kontúrjával egy magányos gyertya lángjától megvilágítva.

Emilt kortársai közül nem csak barátai szerették és tartották nagyra. Egy budapesti vendéglős, akinek különszobájában hetenként egyszer együtt étkezett Emil társasága, megfesttette arcképét Zilcer Antallal, a jó nevű festővel (akit később az a szerencsétlenség ért, hogy megvakult). A kép némi idő múlva unokafivére, Makai Ernő birtokába került, ő pedig nekem adta át megőrzés végett, amikor elhagyta hazáját és Izraelbe költözött. A kép Emil összes műveinek élén álló jól sikerült fotográfiája alapján készült, és jelenleg várószobámban van felfüggesztve. Nem egy barátom és betegem jegyezte meg kedveskedve, hogy mily kevéssé változtam meg az évtizedek során ezen fiatalkori portrémhoz képest. (Feltételezve azt az ízléstelenséget, hogy várószobámba akasztom ki képmásomat.)

Mester Jenő a nem tehetségtelen fiatal szobrászművész, megmintázta Emil alakját. Herczegh Ferenc összehívta a Makai Emil szoborbizottságot, de ez a vállalkozás elaludt. Nem lehetetlen, hogy Herczegh Ferenc azért indította meg a mozgalmat, mert kapcsolatban volt a Singer és Wolfner céggel, amelynek kiadásában megjelenő Új Idők szerkesztője volt. Ez a kiadó jelentette meg Makai Emil összegyűjtött munkáit.

Emil munkái jól keltek és a halála után kialakult „kedvező légkörben" egy 2000 példányra tervezett összegyűjtött művek gondolatával a kiadó a családhoz fordult. A családot természetesen kevésbé érdekelte az őt megillető honorárium, mégis azt gondoltuk, hogy talán egy díszesebb, Emil egyéniségének és jelentőségének megfelelő síremléket állíthatunk belőle.

Amilyen jó (sőt túlhízelgő) volt a sajtó Emil életében, különösen annak végén és a gyász első napjaiban, annyira fanyar, sőt igazságtalan volt később. Nem mintha a közönség kiábrándult volna a holt költő műveiből, mert még évek múlva is sokan emlegették, később azonban a politikai divatok nem igen kedveztek már a kifejezetten zsidó költőnek. Egy ideig még megjelentek Emilről könyvek — pl. Sebestyén Károly műve — aki hamarosan elismert esztéta lett, és a színművészeti akadémia tanára.

Koránt sem vagyok illetékes Emil költői tehetségéről mértékadó véleményt nyilvánítani, meggyőződésem azonban, hogy nyelvtisztaságban és verselési készségben a legjobbakkal vetekszik. A nála fiatalabban elhalt Petőfi szárnyalását el nem érte ugyan, de e részben talán a polgári élethez, a családi élethez, a csendes és a mértéktartó élethez való szoros kötöttsége, neveltetése, szokásai stb. korlátozták.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet