Előző fejezet Következő fejezet

A három szentkirály

TÖRÖK JÓZSEF

 

Földeák templomának Szent László a védőszentje, de a hívők buzgósága Szent Istvánnak és Szent Imrének is emléket állított.

S z e n t  L á s z l ó   u r a l k o d á s a

Szent István nagy műve, vagyis az állam, amit alapított, és az egyház, amit szervezett, a halálát követő nehéz évtizedek alatt kellő ellenállásról tett tanúságot. Mégis, a XI. század utolsó negyedében szükség volt egy olyan uralkodóra, aki egyszerre válhatott a hit és a haza bajnokává, s újra egybefogta, megerősítette mindazt, amit az első király alkotott.

I.  Géza király elhunytakor (1077. április 25.) a két fia, Kálmán és Álmos még kiskorúak voltak, alkalmatlanok az uralkodásra, kiváltképp az adott helyzetben, amikor is Salamon a német uralkodóra támaszkodva próbálta visszaszerezni a hatalmat. Annál inkább alkalmas volt Géza öccse, László, aki a dukátus élén számtalanszor bizonyította rátermettségét, akár hadakozásról, akár irányításról volt szó. Nála tehát az idoneitas elve ugyancsak érvényesülhetett, s ha az ősi, hagyományos hatalom-átörökítés felől közelítették meg a kortársak az utódlás kérdését, László a senioratus elvének – lévén a család legidősebb tagja az elhunyt után – szintén megfelelt. A közakarat érvényesült, mert „Hungária nemeseinek teljes sokasága … általános egyetértésben, egyhangúlag és közös akarattal megválasztotta őt az ország kormányzására.”

Békés belpolitika

Vajon a fegyverforgatásban fiatalon híressé vált László tényleg kiérdemelte, vagy inkább csak kikényszerítette királlyá választását? László a harcot és a küzdelmet nem öncélúan, kalandvágyból kedvelte, hiszen már bihari dukátussága alatt elsősorban az ország védelmében fogott fegyvert, és Salamon ellen kényszerből támadt. Ezt igazolja a Nyitrán töltött idő is, amikor László Pozsony várát ellenőrizte és katonailag semlegesítve Salamont, Géza uralkodásához békét teremtett. A koronás, bár méltatlan királyt nem ellenségnek, hanem lovagi ellenfélnek tekintette, és még Géza életében az is megtörtént, hogy az egymással szembenállók, Salamon és László lovagi tornát vívtak, ami minden vetélkedés ellenére egymás kölcsönös becsülését jelentette.

Az új királynak, Lászlónak már a külseje is azt sugallta, hogy uralkodásra termett. A XII. század végén írt életrajza így örökítette meg: „Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott: így árasztotta el az adományok teljessége, s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára.” A legenda másik változata szerint a hős király a mondabeli Trója utolsó királyához, Priamoszhoz hasonlított. Ez a leírás nem üres szépen szólás a középkori szerzőnél, hanem azt – minden irodalmi párhuzam ellenére – László megnyerő, tiszteletet gerjesztő, uralkodói termete, nemes arckifejezése ihlette. A franciaföldi Saint Gilles-monostor 1091-ben hazánkba jött szerzetese joggal nyilatkozhatott Lászlóról úgy, hogy ő az elegantissimus rex.

VII. Gergely pápa Nehemiás esztergomi érsektől értesült az új királyról, akit elfogadott és válaszlevelében választott királynak nevezett. Két évvel később írt levelében már elhagyta a „választott” (electus) jelzőt, és Lászlónak mint „a magarok királyának üdvözletet és apostoli áldást” küldött. A magyar király VII. Gergelyt támogatta IV. Henrik elleni harcában, ezért is kérhette 1079-ben VII. Gergely tőle, hogy a császár menekülni kényszerülő ellenfeleit fogadja be, vagy legalábbis segítse. Az egyházi reformokat is megértéssel fogadta, legföljebb azokat az általa helyesnek tartott módon a körülményekhez alkalmazta.

Királyként Salamonnal szemben folytatta a megbékélés politikáját. Kivárta a kedvező pillanatot, amikor ellenfele 1080-ban Pozsony várát önként feladta, a hatalmon viszont az országért érzett felelőssége tudatában nem volt hajlandó vele osztozni. Salamon egy év múltán föllázadt a türelmes László ellen, aki jogosan záratta őt a visegrádi várba. Azonban megbocsátott és megfogadta a bökénysomlyói apáca, Karitász tanácsát: 1083-ban István király szentté avatásakor szabadon engedte Salamont. László ekkorra már oly mértékben megszilárdította az ország helyzetét, hogy nem kellett félnie az idegenbe, előbb a németekhez, majd a moldvai besenyőkhöz távozott Salamontól.

Ez a szilárd kezű, magabiztos, bölcs kormányzás az első pillanattól kezdve nagy körültekintésben mutatkozott meg, s erre legjobb példa a koronához fűződő kapcsolata. A föntebb idézett legenda szerint: „Mikor ugyanis tetszésén múlott, hogy a királyi méltóságot isteni végzésből magának tulajdonítsa, nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát: a királyi jelvényeket tisztelettel maga előtt vitetve nem azért töltötte be a királyi méltóság feladatát, hogy az első legyen, hanem hogy hasznos legyen.”

„Mikor pedig a királyi méltóság feladatát méltó módon elvállalta, szavakkal nem lehet kifejteni, mennyire, s miképpen látta el.” A „méltó módon vállalás” a későbbi megkoronázására vonatkozik, ami föltehetőleg azután történt, hogy 1078-1079 táján feleségül vette Rudolf sváb herceg, IV. Henrik vetélytársának a lányát, Adelhaidot.

A kormányzás elsőnek a törvényesség helyreállítását szolgálta, és a királyi hatalom átvétele után rögtön intézkedett a tulajdont védő törvények kibocsátásáról. Ez az ún. III. törvénykönyv 29 cikkelyből áll és rögtön, László trónra lépése után született. Emiatt létezik olyan vélemény, hogy talán már korábban, Géza uralkodása alatt keletkezett. A hatalmi harcoktól terhelt áldatlan évtizedek alatt a Szent István-i törvények betartása sok kívánnivalót hagyott maga után, s érthető, hogy a tulajdon (egyházi, királyi, magán-) jogi védelmének szigorításával az egyházi és világi társadalom alapjainak megszilárdítása történt. Ezt követte egy másik törvénygyűjtemény. A törvények szigorának okát az anarchia felé haladó közállapotokban, s nem a király valamiféle despotikus hajlandóságában lehet és kell keresni.

Az ország védelme

Királyként három alkalommal szállt hadba Szent László az ország védelmében. Először az 1085-ös esztendő során, amikor a Felső-Tisza vidékére moldvai besenyő sereg rontott, Salamon bíztatására. (Késői, nehezen bizonyítható hagyomány szerint Salamon az isztriai Pólában remetéskedett, és ott halt meg szentség hírében.) László maga vezette seregeit, és a rabló hordát kemény küzdelem után megfutamították. A győzelem emlékére a döntő csata színhelyén hamarosan templom emelkedett, s hirdette, kinek tulajdonítja László a győzelmet. A besenyők-kunok következő betörése 1091-ben szinte a fél országot felperzselte. Az Al-Duna vidékén tanyázó nomád lovasnép harcosai Kapolcs vezérükkel a törcsvári szoroson át Erdélyt rohanták le, majd a meszesi kapun át a Lászlónak ifjúkora óta kedves bihari tájakat pusztították, onnan távoztukban a Tisza sem állította meg őket, mert azon átkelve, déli irányba haladva feldúlták a Duna-Tisza közét. A Képes Krónika így őrizte meg az eseményeket. „László király pedig (ekkor) embereivel Sclavoniában (vagyis Horvátországban) volt. Amikor visszatérésekor mindezt hírül vitték neki, amilyen gyorsan csak tudott, hazatért és vitézeivel sebesen utánuk lovagolt. A Temes folyó környékén talált rájuk. Azok azt hitték, hogy már teljesen megszabadultak, és szívesebben vadászgattak, mintsem háborúztak.

László király pedig ezt mondta vitézeinek: „Jobb nekem veletek mehalni, mint feleségeteket és fiaitokat fogságban látni.” Így szólván könnyekre fakadt és vörös zászlója alatt elsőnek támadt a kunok táborára. Az Úr felmorzsolta a kunokat a magyarok színe előtt. László király így kiáltott vitézeihez: „ne öljük meg ezeket az embereket, fogjuk el őket, és ha megtérnek, maradjanak életben.” Kapolcs és a főemberek meghaltak, a többiek legnagyobbrészt fogságba estek.” A kunokat az ország belsejében telepítette le, ugyanakkor van olyan vélemény, hogy a székelyeket ő költöztette Erdélybe a határok védelme miatt.

A következő évben orosz földre kellett hadat vezetnie, hogy a kunok támadásának elejét vegye.

Az ország békéjének megőrzése mellett Szent Lászlónak gondja volt annak gyarapítására. Nővére, Ilona ugyanis Zvonimir horvát király felesége volt, és a királyné férje halála után a magyar király segítségét kérte a pártharcok megszüntetéséhez. Álmos herceget ott hagyta horvát királynak, és visszasietett a kunok kiűzésére.

II. Orbán és László

Az akkori pápa, II. Orbán (1088–1099) ezt nem vette jó néven, mert Zvonimir az országát még VII. Gergelynek hűbéri formában elkötelezte, s a későbbi keresztes hadjáratot meghirdető, elindító Orbán pápa nem akarta meglazítani a Szentszék és a Horvátország közötti kötelékeket. A pápai követ Magyarországra küldésének volt előzménye magyar részről, mert 1091-ben László Montecassino apátjához, Oderisiushoz levelet küldött, amelyben egy „lelki” bevezető („Jóllehet bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül…”) után beszámolt a provence-i Saint Gilles-apátsággal teremtett kapcsolatról, a pápához küldött követeiről és végül Szent Benedek ereklyéi közül kért „valamit”. Biztatásként pedig hozzáfűzte: „Szomszédként tudsz már ugyanis eljárni, mert már csaknem az egész Szlavóniát (Horvátországot) megszereztem.” A pápa követe, Teuzo bíboros 1091 őszén Somogyvárra érkezett, a Saint Gilles-monostor segítségével Szent Egyed tiszteletére emelendő apátság alapításához. László azonban, meg a horvát királlyá lett Álmos nem fogadták el a követ által képviselt pápai álláspontot Horvátország hűbér-jellegének átöröklődésével kapcsolatban és nem tettek vazallusi esküt. A követ dolgavégezetlenül tért vissza. László ekkor különbséget téve a pápa lelki és evilági hatalma között, az előbbit tiszteletben tartva, az utóbbival szembeszegült. Valójában László dinamikus külpolitikájának fordulatai az állásfoglalásai, hiszen az 1087-es speyeri birodalmi gyűlésre küldött követei uruk nevében a törvényes, III. Viktor pápát (1086–1087) támogatták a császár ellenpápájával, III. Kelemennel (1080–1100) szemben. Később az akkor ravennai székhelyű, IV. Henrik császártól támogatott III. Kelemen ellenpápa oldalára állt. Inkább jelképes tett volt ez, álláspontját aláhúzandó, mintsem a péteri folytonosságot megtestesítő pápa semmibevétele, hiszen kiváló egyháziak segítettek Lászlónak, hogy eligazodjon az ilyesfajta kérdésekben. László, hogy a horvát területeket minél szorosabb kötelékkel fűzze a Magyar Királysághoz, 1092-ben (vagy talán csak 1094-ben) Zágrábban püspökséget alapított Szent István király patrónussága mellett.

Szent László rendelkezett a bihari püspökség központjáról is, mert Váradon monostort állítva a Boldogságos Szűz tiszteletére, valójában a váradi székesegyház alapjait vetette meg. A bihari püspök Váradra költözött, s a bihari egyházi központ ezzel megszűnt. László az óbudai Szent Péter káptalannak évente 360 penzányi adományt juttatott, és ezzel megszilárdította annak anyagi alapjait. A nyitrai társaskáptalant gazdagon ellátta adományokkal, s nem lehetetlen, hogy ő maga akarta püspökséggé szervezni a nyitrai részt, amit később az utóda, Kálmán király 1113 táján meg is tett. A mainzi érsekség alá tartozó prágai püspökség ugyanis szerette volna erre a vidékre kiterjeszteni joghatóságát és Szent László adományával, az egyháziak munkájának támogatásával ezt akarta megelőzni.

Szembenállása a Szentszékkel nem olyan mértékű és jellegű volt, hogy károsította volna az Egyházhoz fűződő kapcsolatát. Őszinte vallásosságának számtalan tanújelét adta. „Mert ámbár a világ virágjában ragyogott rá, mégis elhervadt az ő szívében; csak az a vágy vonta kínpadra: bár ő maga is Isten gyermekei közé jutna. Ennek okáért halandó testében már nem is ő maga élt, hanem benne a helyes, igazi, katolikus hit.” A magyar középkor királyai közül rajta kívül csupán Szent Istvánról állítanak ilyet a hitelt érdemlő források, jóllehet pillanatnyi érdekek szinte mindegyik királyról hasonló állításokat sugallhattak volna. Mégis, csak Szent Lászlóról jegyezték föl, hogy: „bőkezű volt az ínségben, nagytürelmű a tűrésben, … meggyötörtek vigasza, elnyomottak támasza, árvák megkönyörülője, gyöngék gyöngéd gyámszülője”.

Őszinte bűnbánat jellemezte. „Ha pedig úgy esett, hogy éjszaka virrasztással és hosszas imádkozással kifárasztotta magát, nem kívánt puha párnát, hanem a templomok csarnokában pihent meg egy órácskát.”

Az egyházszervezés Szent István által megkezdett munkáját László tovább folytatta.

László és a szerzetesek

A XI. század második legkiemelkedőbb királya, László a szerzetesek pártolása, monostorok alapítása terén is méltó párja Szent Istvánnak. Igaz, hogy száz évvel később a himnuszt, amely a haza bajnokának (athleta patriae) nvezi Szent Lászlót, nem szerzetes, hanem világi pap írta, aki föltehetően a váradi székesegyház klerikusai közé tartozott; de a szerzetesek is joggal magasztalhatták emlékét. A Szűz Mária tiszteletét hirdető, Nyitra megyei Kolos alapítása (1077) csak feltételesen köthető Lászlóhoz, mert késői és hamis oklevél tartalmazza ezt az adatot. A Szent Mihály arkangyal pártfogását élvező Báta monostora (1093) Tolnában cáfolhatatlanul az ő alapítása. Ez utóbbi helyen később a középkor folyamán olyannyira kedvelt Szent Vér-ereklyét őriztek, s emiatt igencsak látogatott zarándokhelynek számított. Azonban ennél is fontosabb, sőt országos jelentőségű szenthely, nemzeti szentély lett a váradi egyházmgye legnevezetesebb apátsága, a Szűz Mária tiszteletére szentelt szentjobbi apátság.

Erdélyben Szent Benedek fiainak csak két monostoruk létesült, s mindkettő, ha távolabbról is, de kötődik Szent László személyéhez. A hagyomány szerint a meszesi apátságot Antiochiai Szent Margit tiszteletére II. Béla király atyja, Álmos herceg alapította még Szent László életében, vagy 1096-1106 között. Amennyiben ez a hagyomány a valóságot adta tovább az utókornak, úgy ahhoz sem férhet kétség, hogy itt is Szent Benedek reguláját követték, jóllehet a források az itt élő szerzetesi közösség rendi hovatartozásáról nem szólnak. A szentjobbi apátsághoz hasonlóan később ez is hiteles helyként működött, a tatárjárás pusztítását túlélte, utolsó okleveles említése 1361-ből való.

A meszesi monostornál lényegesen fontosabb a Szűz Máriáról nevezett kolozsmonostori apátság, amelyet egy 1370 után 1268-i kelettel hamisított oklevél I. Béla (1060-1063) alapításának tart. Mivel a királyi alapítású monostorok szinte kivétel nélkül a XI. században keletkeztek, igen nagy a valószínűsége annak, hogy Kolozsmonostort tényleg a XI. században, sőt I. Béla idejében alapították. Egy 1341-es oklevél Szent László király alapításának tünteti föl, talán azért, mert ő tovább gazdagította birtokadományokkal. A korai alapításra utal az is, hogy az erdélyi püspök, az illetékes főpásztor nem avatkozhatott be a közösség életébe, például apátválasztáskor.

A somogyvári Szent Egyed-monostor alapítása – amelyről a Magyar Királyság és a Szentszék közötti, Horvátországgal kapcsolatos vita miatt, föntebb már szó esett – azért emelkedik ki a királyi alapítások sorából is, mert szerzetesei Franciaországból, Provence híres Saint Gilles-apátságából érkeztek. Saint Gilles féltékenyen őrködött függetlenségén, mégis elfogadta a Cluny híres apátja, Szent Hugó (1049-1109) által javasolt reformokat.

Szent László király 1091 nyarán Montecassino apátjához – már idézett – levelet intézett: „Tudd meg, hogy én Szent Egyed apátjának Magyarország földjén sok javadalmat adtam, ez legyen előtted példaképe eljövendő javadalmaknak, ha egyszer engem követeid által megkeresnél…”. A levél idézett sorai a somogyvári apátság alapítására vonatkoznak. A király ugyanis a somogyi földvárat és megfelelő birtokot ajánlott föl a provence-i Saint Gilles-monostornak. Maga az apát, Odilo jött el az alapításra. Teuzo pápai legátus is jelen volt. Mivel a Saint Gilles-i apátságot szoros szálak fűzték Szent Péter székéhez, a somogyvári apátság Szent Péter, Szent Pál és Szent Egyed tulajdona lett. A középkor általános fölfogása szerint egy monostor, templom igazi tulajdonosának nem a közösség számított, hanem maga a szent, a patrónus. A Szent Péternek fölajánlott apátságokat, így elsősorban Clunyt szoros szálak fűzték Szent Péter mindenkori utódához, a római pápához. Az apostolfejedelmek, Péter és Pál patrónussága, védnöksége, valamint a pápai legátus jelenléte arról tanúskodnak, hogy Somogyvár az alapítástól kezdve nem csupán az alapító Saint Gilles-apátságon keresztül, hanem közvetlenül is kötődött Rómához. Az alapításkor kibocsátott oklevél nem maradt fönn, de Szent László határozott egyházpolitikája kiművelte azt a kellő egyensúlyt, ami az apátság királyi alapításának tényét és a külföldi kapcsolatokat egyaránt tartalmazta. E kapcsolatoknak is tulajdonítható, hogy Szent Egyed ereklyéje, valamint Szent László időleges itt nyugvása és az erre emlékeztető, véglegesen itt maradt valamely ereklyéje miatt nemzetközileg is ismert, számon tartott zarándokhelynek számított a hazai viszonylatban nagyméretű, 60 méter hosszú templom. A királyi egyházpolitika virágzó jövőt biztosított az új, főként francia származású szerzetesekből álló közösségnek, a közösség pedig hosszú időn keresztül hatékonyan segítette a francia-magyar kapcsolatokat. Emellett Szent László „szemrebbenés nélkül” visszautasította a II. Orbán pápa által elvárt hűbéri esküt.

A korábban idézett levél a montecassinói apátsággal részben diplomáciai okok miatt igyekezett kiépíteni jó kapcsolatot, ám a király szándékaiba beleférhetett egy esetleges Montecassino általi alapítás is. Különösen, ha tudott arról, hogy már Szent István szeretett volna szerzeteseket hívni a Szent Benedek tekintélye miatt kiváltságos apátságból.

A szabolcsi zsinat

Szabolcs földvárában 1092. május 20-án László Szent István király példáját követve „országa valamennyi főpapjával, apáturával és minden előkelőivel, mind az egész papság és a nép jelenlétében zsinatot tartott és kánonok szerinti törvényeket hozott.” Ez az időben harmadik törvénykönyv viseli az I. számot. Negyvenkét törvénycikkelyt tartalmaz, amelyből negyven az egyházi élettel kapcsolatos, mindössze az utolsó kettő világi tartalmú, rendelkezvén a királyi bíráskodásról.

A papok, illetve püspökök házasságával foglalkoznak az első törvények (1–4.), s ebből fakad a szokványos következtetés, hogy csak VII. Gergely vezette volna be a latin egyházban a papi nőtlenséget, de a magyar egyháziak még a pápa kívánságának is sokáig ellenálltak. Ez a sommás megállapítás téves, mert a papi nőtlenség apostoli hagyományra megy vissza és a IV. század elejétől mindenütt bizonyítható. A keleti egyházban a VII. századtól kezdve ezen változtattak és a papságra jelöltek még nősülhettek, de csakis pappá szentelésük előtt. A püspöknek a keleti egyházjog szerint is nőtlennek kellett lennie. Valójában László király sem volt elutasító a papi nőtlenséget sürgető egyházi reformmal szemben, hanem a papoknak adott engedménnyel (mármint első és törvényes házasságuk ideiglenes megtartásával) kapcsolatban a pápára hagyatkozott, „amíg nekünk ebben az ügyben az apostoli szentatya tanácsot fog adni” – íratta a király. Ugyancsak négy cikkely (5., 6., 23., 24.) az egyházi vagyont védelmezi. Rendelkezni kellett a lerombolt vagy elpusztított templomok újjáépítéséről (7., 8.): „A lázadás (ti. 1061-es) miatt elpusztult vagy felégetett templomokat, a király parancsára, az illető egyház papjai állítsák vissza. Kelyheket és ruhákat a király költségén adjanak, könyvekről a püspök gondoskodjék. A régiség miatt elpusztult egyházakat a püspök építse újjá.” Lászlónak gondja volt arra, hogy az izmaelitának, magyarul böszörménynek nevezett török etnikumú, iszlám vallású, főként kereskedéssel foglalkozó alattvalók, ha egyszer fölvették a keresztséget, többé vissza ne térjenek Mohamed vallására. A zsidók nem vehettek feleségül keresztény nőt, nem tarthattak keresztény szolgát (10.). Kilenc cikkely foglalkozik a hitélettel (11–12., 14–16., 25–26., 31., 37–38.), vagyis előírja az ünnepek, böjtök megtartását, a vasárnapi misén történő részvételt, a templom mellé temetkezést. Kiemelkedően fontos az új magyar szentek ünnepeinek méltó módon történő megülése: „Ezen a szent zsinaton a tiszteletre méltó László király elrendelte, s az összes jelenlevők helyeselték és szentesítették, hogy meg kell ünnepelni: Boldog István király előestéjét és Gellért vértanúét, amelyen szenvedett és három napot Szent Márton ünnepe alkalmával.” A zsinat büntette a házasságtörést (13., 20.), a nemi erőszakot (32.), az erkölcstelenséget és a kuruzslást (34.), a pogány áldozatokat (22.), szabályozta a tizedszedést, intézkedett, hogy a hívek ne vándoroljanak templomtalan vidékekre (19.), s egyházi személyekkel kapcsolatban számos rendelkezést (17–18., 21., 28–29., 35–36., 39.) fogalmazott meg, köztük tanúk alkalmazását az istenítéletkor, lett légyen az „akár vízzel, akár vassal”.

Szent László halála

László, ha azt helyénvalónak tartotta, szembeszegült IV. Henrik császárral, ami egyúttal a törvényes pápa, II. Orbán melletti fölzárkózásnak számított. Ez történt 1094-ben, amikor Henrik elűzött felesége, az orosz Praxedis számára menedéket nyújtott, majd továbbengedte Kijevbe. Ebben a vezető nagyhatalommal történt külpolitikai összeütközésben is úgy jelent meg, mint a lovagi eszménykép tökéletes megtestesülése. Amikor 1095 nyarán cseh hadjáratra indult, az 1192 táján írt életrajza szerint útközben „váratlan betegség döntötte le lábáról, testi ereje már-már elhagyta: összehívta az ország főembereit, s bejelentette, hogy testi feloszlása közeleg. Ezt hallván, az oly kegyes király halálán jajveszékelő tömeg sírása az egekig hatolt. De a király magához vette az oltáriszentséget, amelyben híven hitt, amelyet egész szívével szeretett, s amelyet az erények teljességével keresett, boldogan tért meg az Úrhoz.”

Szent László a váradi székesegyházat temetési templomának szánta. Mégis, először a somogyvári apátságban temették el, majd innen tetemét 1113 után – akaratához híven – átvitték Váradra, véglegesnek szánt s azzá lett nyugvóhelyére.

S z e n t   I s t v á n,  a  k e r e s z t é n y  k i r á l y

Amikor István megörökölte a nagyfejedelmi hatalmat, attól az úttól kezdve, amely őt Nyitráról az Esztergommal szemközti bényi erődbe vitte, majd onnan harcosai – magyarok és németek – élén Veszprém felé, nagyfokú határozottság jellemezte a fiatal uralkodót. A hatalomgyakorlás különböző megnyilvánulásainak olyan egybefüggő rendszere bontakozott ki, amely az évtizedek során életműbe testesült. Amint az aranyból vert érem két oldala bár két képet mutat, mégis egészet alkot, úgy tartozott egybe nála az államalapítás és az egyházszervezés, még akkor is, ha mindkettő komoly előzményekre támaszkodhatott. A nomádállamból, melyet apjától örökölt, három év alatt keresztény királyságot formált, ami nem tizenéves, tanácsosainak, főurainak, harcosainak óhatatlanul is kiszolgáltatott ifjúnak tulajdonítható; hanem érett, uralkodásra felnőtt, karizmatikus személyiségnek, aki már pajzsra emeltetése – tehát szűk vagy bő évtized – óta tudatosan készült bevégzendő feladatára.

A keresztényként nevelkedett ifjú nagyfejedelem még beszélte a sztyeppék nyelvét, és aki csak ezen értett, ő e nyelven szólt hozzá. A döntő csatában életét veszített Koppány holttestét a sztyeppékről hozott bolgár-török szokás szerint a harcosok felnégyelték, s a győztes parancsára az országba szétvitték, négy vár (Veszprém, Győr, Székesfehérvár, Gyulafehérvár) kapujára kiszögezték. Ez a keresztény szempontból halottgyalázásnak tűnő tett a bolgár-török íratlan-írott törvénykezés bevett megoldása volt égbekiáltó bűnök esetén, s megoktatta az értetlenkedőket. Ennek köszönhetően István hosszú uralkodása (997-1038) során mindössze még két alkalommal kényszerült fegyveres fellépésre az országon belül, magyarok ellen. Az erdélyi Gyula, anyai nagybátyja Gyulafehérvár, Ajtony pedig Marosvár központtal olyan tartományuraságot hozott létre, ami az államszervezéshez nélkülözhetetlen hatalmi központosítást veszélyeztette. Amikor 1003-ban hadba vonult Gyula ellen, sikerült a vérontást elkerülni, s az erdélyi részek István haderejének fölvonultakor meghódoltak. Ajtony vezér viszont a délkeleti végeken 1028-ban (vagy talán már 1008-ban) fegyveres ellenállást tanúsított és „fegyver által veszett el”. Ajtonyt István vezére, Csanád győzte le. Az a tény, hogy a két tartományúr bizánci rítusú keresztségben részesült, nem játszott szerepet, hiszen a kereszténység ekkor még egynek tudta magát.

Esztergomi koronázás

Szent Adalbert mellett Magdeburgban, Rómában, Prágában, Mainzban ott volt az a szerzetes, aki apátként működött, majd kalocsai, végül esztergomi főpap lett és a forrásokban hol Asztrik, hol meg Anasztáz néven szerepel. Neki jutott az a föladat, hogy világlátottságát István kérésére kamatoztassa a magyarság javára. Mesterétől, Szent Adalberttől abban különbözött, hogy ő nem lelkipásztori helyét hagyta el királyi akaratból, hanem szerzetesi közösségét, és a monasztikus életet cserélte föl a főpapi királyi tanácsnok klerikusi életére.

Asztrikot mint szerzetest azért is érdemes részletekbe menően megismerni, mert rajta és munkásságán keresztül megelevenednek a magyar egyház születésének körülményei. A Szent István életrajzát tartalmazó és 1077 táján írt Nagy Legenda a kettős nevű szerzetest a következőképpen mutatja be. „Asztrik apát társaival együtt tisztes fogadtatásban részesült. A Vasas (Mecsek) hegy tövében cönobiumot épített Szent Benedek atya tiszteletére. Gyülekezete mai napiglan ott virágzik szerzetesi fegyelemben. Világi jószág bőven adja élésüket, semmiben sem látnak fogyatkozást – csakhogy alázatban kövessék az evangélium tanítását és követtessék másokkal is.” Ez a megállapítás nem a hamis pécsváradi oklevél alapján 1015-re tett eseményről tudósít, hanem a 997-ben vagy 998-ban történtekről. Szent Istvánnak a környező országokba szétküldött hívására érkezett Asztrik és kísérete hazánkba, s monostor-alapítás feladatával költözött a pécsváradi királyi udvarházba. Asztrik rövid ideig az ország délvidékén térített, és távollétében került a helyébe apátként Querfurti Brúnó, aki a maga során ezt a megkezdett térítést délen, esetleg délkeleten, a „fekete magyarok” között folytatta. Asztrik ezt a köznép körében végzett munkát félbeszakítva kapta Szent Istvántól az igazi, nagy küldetést: menne Itáliába és kérne felségjelvényeket a római pápától a magyar fejedelem számára. Asztrik kevéssel az 1000. év karácsonya előtt II. Szilveszter pápától (999-1003) koronát és zászlós lándzsát, vagyis felségjelvényeket hozott Magyarországra. (Létezik olyan nézet Ademarus Cabannensis kortárs krónikás értesülésére támaszkodva, ami szerint III. Ottó császár Gizella és István házasságkötésekor Gézának ajándékozott zászlós lándzsát.) A koronázást az ismeretlen eredetű Domonkos püspök több püspöktársa segédletével végezte az 1000. év karácsonyán Esztergomban, a protomártír tiszteletére épített egyházban. Azzal, hogy Szent István kérését a pápa teljesítette, az egész keresztény Nyugat tudomására hozta: az új állam és uralkodója önállóságát, mint Szent Péter apostol utóda és a lelki hatalom letéteményese elismeri, jóváhagyja. Már csak a koronahozás miatt is fontos, hogy Asztrik előzőleg a Rómában hosszabb ideig élt Adalbert köréhez tartozott.

Az államalapítás meg az egyházszervezés szorosan egybefonódott, s a kettős folyamat munkásai nem tudták és nem akarták a teendőket elkülöníteni. István király, valamint segítői számba vették az egyre inkább helyhez kötődő, de még igencsak változatos népesség területi elhelyezkedését, és megszülettek a döntések a püspöki és a várispáni székhelyeket illetően. A király bajor mintát követve hamarosan kibocsátotta az első pénzeket. Közöttük figyelmet érdemel az a dénár, amelynek veretképén a Lancea regis (király lándzsája) köriratban felhőből kinyúló manus Dei (Isten karja) zászlós lándzsát tart. A Regia civitas (királyi város) köriratú pénzérme Esztergomra utalhat, ahol az első pénzverde működött. Ekkortájt fogalmazódott meg az I. törvénykönyv, karoling minták alapján. A törvénycikkelyek meghatározták a püspökök és az egyházi személyek feladatait, munkaterületeit, bíráskodás terén élvezett kiváltságukat. Az egyházi vagyon királyi védelmet érdemelt, a magán- és a királyi tulajdon sérthetetlenségnek örvendett. A keresztény hit életre váltása szintén megfogalmazódott a vasárnapok és ünnepek, böjtök megtartásával, a szentségek vételének előírásával. A törvények tiltották a tízparancsolatba ütköző cselekedeteket (gyilkosság, hitszegés, leányrablás, házasságon kívüli kapcsolat, gyújtogatás, varázslás, kuruzslás); ugyanakkor tételesen meghatározva óvták a különféle szabadságjogokat.

A keresztény koronázott király a hatalom adta kereteket új és európai tartalommal töltötte meg; törvényei és egyéb intézkedései révén a nomád társadalom eresztékei szétestek, s önpusztító belharcok nélkül megteremtődött a korszerű keresztény társadalom a Kárpát-medencében, s vele a latin rítust követő keresztény Magyar Királyság.

Szent István halála és temetése

Szent István halálát és temetését a Kis Legenda a következőképpen tartalmazza: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évközben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.” Hartvik püspök leírása ezzel összhangban áll, csak lényegesen hosszabban, drámai részletekben gazdagon tárul az olvasó elé előbb az ország fölajánlása tanúk jelenlétében Szűz Máriának, majd a király ünnepélyes, nagy nyilvánosság előtt végbement halála, s végezetül temetése.

Szent István király „karját és tekintetét a csillagok felé emelte, és így kiáltott fel: „Mennyországnak királynéja, dicső megújítója a világnak, ez utolsó könyörgésemben a te oltalmadra bízom a szentegyházat püspökeivel és papjaival, az országot főembereivel és népével együtt, s tőlük végső búcsút véve lelkem a te kezedbe ajánlom.” Jeles ünnep közeledett akkor éppen, ugyanazon mindenkor szűz Mária mennybevételének angyalok és emberek által egyaránt megült napja, s mivel úgy sejtette, hogy nagyobb irgalmat remélhet, ha ennek örömében távozik testéből, külön fohászokkal könyörgött érte, sóhajok és könnyek között próbálta kieszközölni. Beköszöntött hát ez a boldog nap, mely az ő halála révén majdan még boldogabbá lesz. Ott állott körben a papság meg a püspök atyák, s szolgák hada mellett az ispánok vezérkara, ahol az Istennek oly kedves király feküdt középen. Miután a lelki kenet szentségét felvette, szent lelkét a mi Urunk, Jézus Krisztus testéből és véréből vett útravalóval frissítette fel, s azt az Úr megtestesülésének 1038. esztendejében a mindenkor szűz és a szent angyalok kezébe átadta, hogy az örök, mennyei boldogság nyugalmába kísérjék. Rokonainak körében hangos siránkozás, az angyalok közt nagy öröm támadt, de az a siránkozás később örökös vigasságra fordult a majdan születendő és az akkor élő emberek számára egyaránt. Temetési szertartására seregestül érkeztek Pannónia valamennyi vidékéről. Testét a királyi székhelyre, vagyis Fehérvárra vitték, s mivel a Boldogságos Szűz tiszteletére általa emelt templomot még nem szentelték fel, a főpapok tanácsot tartván úgy határoztak, hogy előbb szenteljék fel a bazilikát, s csak azután bízzák testét a földre. A szentelés ünnepi szertartásának végeztével a szent testet az épület közepén álló, hófehér márvány szarkofágba helyezték, ahol az Úr sok éven át részesítette az ő érdemeire tekintve számtalan jótéteményben a sok szerencsétlenség sújtotta, hideglelős, búját-baját kikiáltó vagy ítélet terhét hordozó embert.” Az a fehér márvány koporsó, amely római-kori szarkofágból lett átfaragva és csodával határos módon épségben megmaradt, ott állt Hartvik szeme előtt és befolyásolta a leírást. Nem szabad elfelejteni, hogy a győri püspök az 1083-as szentté avatás után írta meg Szent István legterjedelmesebb életrajzát. Szent István sírja körül csodálatos gyógyulások sorozata kezdődött, s mialatt az utána következő évtizedekben az országot nyomorúságok egész sorozata sújtotta, a köznép emlékezete ébren tartotta az első koronás király alakját, tetteit. Nem felejtették el, miként rángatta meg az alamizsnát követelő koldus az álruhás király szakállát, miként kísérték természetfölötti jelenségek magányos imádságát.

Kései krónikák szerint Szent István halálát égi jelek kísérték, tűzvészek, földindulások, az emberek két Napot is láttak az égen. Ezek az állítások inkább a kortársak és utódok megrendültségét fejezik ki, mintsem a történteket.

A bazilika régészeti föltárása ugyan nem adott eddig feleletet arra, hogy hol állhatott benne az a kimagasló, minden bizonnyal márványból faragott ülő alkalmatosság, ahol a király kiemelkedő fontosságú alkalmakkor helyet foglalt; ám föltehetően Szent István kifejezett akaratából készült aacheni minta alapján a királyság első széke (regni sedes principalis). Aachenben Nagy Károly sírja fölött trónszék állott, s Nagy Ottó 931-es beiktatásakor erre kifejezetten hivatkoztak, a hatalom folytonosságát, jogosságát hangsúlyozandó. Szent István a trónörökös Imréhez írt Intelmekben fia lelkére kötötte a mos maiorum tiszteletben tartását, és ezt hangsúlyozta a sírjához közel, a főhajó közepén álló márványtrónus, ami Fehérvárnak megadta a „székes” jelleget. A regni sedes principalis magasából országló, törvényt alkotó, fölkent és megkoronázott király annak szellemében és örököseként volt köteles uralkodni, aki ott nyugodott a fehérmárvány szarkofágban, aki a temetkezési bazilikát az ország szakrális középpontjának szánta, s következésképpen azt akarta, hogy a királyi hatalomban utódok koronázása is itt történjék.

S z e n t   I m r e  t r ó n ö r ö k ö s

Szent Istvánnak több gyermeke volt. Igaz, hogy az elsőszülött fiú neve, Ottó, csak későbbi forrásból ismeretes, mégis, a korabeli névadási szokások alapján biztosnak vehető, hogy létezett. A trónörökös Ottó serdülő korában halhatott meg, és ekkor öccse, az 1007 táján született, Henriknek keresztelt Imre örökölte a nagy feladatot, vagyis a felkészülést az uralkodásra. Szent István az országalapítás és egyházszervezés, a védelmi hadakozás és Európára nyitott külpolitika mellett az először egyházi pályára szánt, majd bátyja halála után trónörökössé lett Imrét segíteni akarta a fölkészülésben és megíratta számára az Intelmeket. Az egyik liturgikus ének Szent Istvánt műveltsége miatt mint doctort említi. (A középkorban a művészi alkotásoknál gyakran megtalálni az ideator-artifex párost. Az első kigondolja a művet, az ötleteket adja, a másik kivitelezi. Egyáltalán nem erőltetett ennek alkalmazása Szent Istvánra az Intelmek esetében.) Az Intelmek soraiból atyai gyengédség és szigor, szeretet és felelősségérzet árad, melyet István egyaránt érzett vér szerinti leszármazottja és népe iránt.

Nem tudni pontosan, 1018-1031 között mely esztendőben véglegesült a pontos címén Erkölcstanító könyvecske (Libellus de institutione morum), de az biztos, hogy éveken át töprengett rajta István és névtelen munkatársa. Ez utóbbi olyan világi pap vagy szerzetes, tehát minden bizonnyal egyházi férfiú volt, aki komoly filozófiai, teológiai, állam- és társadalomelméleti jártassággal rendelkezett, valamint a latin nyelvet mesteri szinten bírta. A személyes hangvételű bevezető után a király – a szerzőn keresztül – maga sorolja föl a tíz kifejtendő témát, melyek a következők: a katolikus hit megőrzésének fontossága, az Egyház helyzetének megszilárdítása, a főpapok tisztelete, főemberek, katonák megbecsülése, a kíméletesség és az elfogulatlan ítélkezés megőrzése, a vendégek marasztalása és ellátása, a tanács fontossága, a gyermekek engedelmessége, a rendszeres imádság, a jóság és irgalmasság, valamint a többi erény. Az államelméleti mű utolsó mondata méltó zárása, egybefoglalása a királyi intelmeknek: „Mindaz, amit föntebb vázoltunk, együttesen alkotja a királyi koronát, s ezek nélkül sem itt nem uralkodhat senki, és az örök királyságba sem juthat.”

István király a trónörökös Imrének – aki a bihari dukátusban tanulta az önállóságot mint dux ruizorum (oroszok vezére), vagyis a varég-orosz zsoldos katonák parancsnoka – Bizáncból hozatott menyasszonyt, akit, gyermek lévén, a veszprémvölgyi monostorba telepített görög apácák gondjaira bíztak. Létezik olyan föltevés, ami szerint már István anyja, a keleti rítusban megkeresztelt Sarolt telepítette oda a bizánci szerzetesnőket, ám nagyobb a valószínűsége – és a veszprémvölgyi apácamonostor görög nyelven írott, keltezetlen alapítólevele is azt látszik megerősíteni –, hogy a hercegi ara kedvéért létesült a görög nyelvű közösség. „Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében – kezdődik az alapítólevél. – Én, István, keresztény s egész Hungria királya, miután létesítettem, felállítottam és berendeztem a szentséges Istenanya veszprémi, érseki monostorát, s összegyűjtöttem benne apácák seregét a magam, nőm és gyermekeim, valamint egész Pannónia lelki üdvéért, így rendelkezem.” Ezt követi az adományok – falvak, birtokok, szolgálónépek – részletes fölsorolása s végezetül anathema a királyi akaratot megszegőkre. A monostor érseki jelzője az esztergomi érseknek – és nem a közeli, terület szerint illetékes veszprémi püspöknek – való alávetettséget jelenti, hiszen a királyi család papja az esztergomi érsek. A király gondoskodott a közösségről, a közösség imádkozott a királyi családért. Imre Veszprémben kötődött ahhoz a Szent György-körtemplomhoz, amelyben még egyházi pályára készülve tisztasági fogadalmat tett. Az apácák között nevelkedő bizánci jegyes jelenléte nem jelentette feltétlenül az előzetes fogadalom feladását. Miként oldhatta fel Imre mint trónörökös azt a belső vívódást, hogy megköttetendő, majdani házasságából nem hagy maga után vér szerinti utódot? Apjának hozzá intézett Intelmei mutatják azt az irányt, amerre keresni kell a választ. István nevelési elvei mögött ott volt a szándék, hogy Imrének alkalmassá kellett válnia az uralkodásra. Ez elsősorban nem bölcsességet, politikai jártasságot jelentett (bár ezekre is szükség volt), hanem azt, hogy a király személyes kiválósága, alkalmassága (idoneitas) miatt egyben Isten választotta legyen. Ebben a korabeli Nyugaton elterjedt uralkodói eszmény ismerhető fel. István király az Imre herceget 1031-ben – föltehetőleg a bihari Igfon erdőben – ért vadászbaleset előtt nem gondolt arra, hogy neki kell majd igénybe venni az idoneitas elvét utódja kijelölésekor.

A király számára nagy próbatétel volt elsőszülött fia, Ottó elveszítése. Ennél még súlyosabb csapás várt rá és az országra akkor, amikor a második trónörökös, Imre 1031-ben egy vadászaton halálát lelte. Unokaöccsét, Vazult életmódja miatt nem tartotta alkalmas utódnak, ezért az elűzött velencei dózse és Szent István nővére fiát, Orseolo Pétert jelölte utódjául és 1032-ben udvarába hívta, hogy a helyszínen, vagyis a magyar királyi udvarban készüljön fel az uralkodásra. A mellőzött Vazul merényletet kísérelt meg az idős, beteg király ellen. A sikertelen merényletre adott válaszában István ismét megmutatta nagyságát, mert nem a legsúlyosabb büntetést szabták ki a vétkesre: Vazult megvakították; fiai, András, Béla és Levente az országot elhagyhatták. Mintha Szent István előre látta volna, hogy Vazul unokájában, Szent Lászlóban majd méltó utóda terem, aki félszázad múltán befejezi a nagy művet. Az utókor rágalma, miszerint Vazul fülébe ólmot öntöttek, minden alapot nélkülöz.

A szent király bizalmára, amelyben Orseolo Pétert részesítette, a történelem sajnos rácáfolt. Az a bizalom viszont, amellyel Szent István Krisztus Anyja, a Boldogságos Szűz Mária iránt viseltetett, a későbbiekben bőségesen kamatozott.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet