Előző fejezet Következő fejezet

Halász Bálint: Páger Antal élete legendák nélkül

 

I. ÉRTŐL AZ ÓCEÁNIG

Auctor abit operis,

sed tamen extast opus

Páger Antal a múlt század utolsó évében, 1899. január 29-én Makón, a jelenlegi Barcsai u. 5. számú házban látta meg a napvilágot. Heten voltak testvérek, de csak hárman élték meg a felnőtt kort. Édesanyja Czimbrik Rozália jegyszedőként dolgozott az egykori makói Hollósy Kornélia színháznál, és gyakran elvitte magával Tóni fiát a színházba. A családi összetartó erőt megtestesítő anya nagyon céltudatosan készítette az életre a családot. A gyerekek jövőjét saját képességük határozta meg. így jutottak révbe: ki a tanulmányok útján, ki misként. A kis Antal eleven, éles eszű, rendkívül gyors felfogóképességű gyermekként tágra nyílt szemekkel gyönyörködött az operettekben, népszínművekben. Ezek hatására passzióból a volt makói pénzügyigazgatóság udvarán -ahol édesapja, Páger Sándor hivatalszolgaként kereste kenyérét- kis színházi előadásokat is rendezett. Az ifjú Páger ebben a Maros-menti mezőségi városban ébredt tudatára, hogy képességei és akaratereje értelmes élettel ajándékozták meg. Pályája nem átlagos. Ehhez hozzásegítették genetikai kódrendszerében elődeitől öröklött talentumai és ösztönei. Egyéni tartása is sajátos: igazságérzete, követelményrendszere önmagával s másokkal szemben. Diákkorában - miután nagyon szegények voltak- meg kellett keresnie a tandíjára és ruházatához szükséges költségeket: "Végig dolgoztam az egész gyermekkoromat, hogy legyen ruhám és tandíjam, úgy hogy én voltam szerelő, sze­reltem Piano arató gépeket Glück Samunál, majd következő évben cséplőgéphez mentem munkásnak, summásnak, ahol fél részt kaptam, hordtam a rudast meg a pelyvát, és 14-15 évesen cipeltem a búzás zsákokat. A parasztokkal együtt a kazal tetején ugyanazt a munkát végeztem, mint ők Ugyanúgy viselkedtem és éltem, mint ők." Mindezek erős jellemformálő erőt, bátorságot, éles látásmódot, tiszta erkölcsöt adtak az életbe kilépő ifjú Págernek. Gyermekkorában Makón, a Szent János téren talált egy százkoronás bankjegyet, melyet az egyik köztiszteletben álló iparosmester, Kucses Imre műbútorasztalos segédje vesztett el. A pénzt Páger Antal hiánytalanul visszajuttatta a károsultnak. Legnagyobb jutalmát a maga tisztességében találta meg. A makói Csanád Vezér Főgimnáziumban 1918. június 15-én érettségizett. Nem volt erős oldala a tanulás. A humán tárgyakban viszont jeleskedett. Hoffman János tanára inspirálására a legjobb rajzolók közé tartozott, későbbi életének alakulását ez a sajátos tehetsége jelentősen meghatározta. A zene iránt is érdeklődött, erről így emlékezett: " A zene is vonzott. Egy iskolatársamnak volt hegedűje, kértem, mutasson meg néhány alapfogást. Kölcsön is kaptam a hangszert. Hazavittem, bementem az ud­varon lévő fáskamrába, ott próbáltam pengetni a húrokat, nehogy valaki meghallja. Belőlem jó hegedűs lehetett volna, de az apám széttörte a fejemen a hegedűt". (Életének ezt a kis epizódját megjeleníti az 1963-ban készült Hattyúdal című filmjében) Az érettségit követően katonai szolgálatot teljesített az olasz fronton és kadét őrmesterként szerelt le: "... még a katonaságnál is Téni voltam... Téninek hívtak, illetve Téni bácsinak". (1899. február 2-án keresztelésekor Rappert Lajos szepességi szász áldozópap nem tudta kimondani, hogy Tóni, csak úgy, hogy Téni, és ez a név rajta maradt.) Katonaság után Budapesten beiratkozott a tudományegyetem jogi fakultására: "azért a jogra, mert ott a folyosón, ahol ácsorogtunk, mindenütt sokan álltak, csak egy ablak előtt nem állt senki, s ennél a jogra lehetett beiratkozni De bizony még a beiratkozás költségeit is a barátok adták össze, mert nekem egy vasam sem volt, szegény apámtól nem várhattam. Úgy gondoltam, elvégzem a jogot, és tálán még bíró is lehetek". A színészi pálya varázsa és mámora mindjobban magával ragadta, egyetemi tanulmányait nem folytatta. Édesapja ellenezte, hogy Thália deszkáira lépjen, mert nem tartotta kielégítő egzisztenciának. Édesanyja és nővére, Rózsika csendes menedzselő " cinkostársaivá" szegődtek, akik a maguk módján egyengették színészi szárnypróbálkozásait. Az első beugró fellépésére 1919. április 21-én került sor a makói egykori Hollósy Kornélia színháznál, mint műkedvelő játszott özvegyek és árvák javára, majd a szerepkör növekedett, táncos komikus lett: "Hangom is volt, táncolni is tudtam, tánctudásomat gyarapítottam úgy, hogy a végén én lettem a darabok koreográfusa is". 1919. nyarán Makón járt Báthori Illés, a székesfehérvári színház titkára, hogy Andor Zsigmond megbízásából leszerződtesse színésznek a fehérvári színházhoz 2000 korona gázsival. Az ott töltött három év szoktatta a szereptanuláshoz, a gyors, pár nap alatti elkészüléshez, a színpadhoz, a publikumhoz, a partnerekhez. A szerepe mindig bővült, sikere egyre nagyobb lett: "Én lettem a kedvence a színháznak, a közönségnek. A gázsim emelkedett állandóan." Felismerte, hogy az igazi színész nem restelli a fáradságot arra, hogy úgy elkészüljön, hogy két órán át kikapcsolja a közönséget a mindennapokból. Páger Antal, mint hárfás tudott játszani a kedélyek húrjain, mert a publikum vele együtt sírt, nevetett, szisszent föl, vagy méltatlankodott. Tehetségét és népszerűségét elismerve Versengtek érte a színházak. Játszott Kecskeméten, Pécsett, Nagyváradon és 1926-tól négy évig Szegeden. A Tisza parti városban töltött idő mély nyomokat hagyott benne, és rányomta bélyegét egész színészi pályájára. Eleinte a szegedi Nemzeti Színházban operettekben lépett fel, majd később karakter szerepekőt alakított. Abból az időszakból emlékezetes produkciója volt Molnár Ferenc Liliomának címszerepe és Móra Ferenc Aranyszőrű bárányának fergeteges sikere. Nagy szó volt Szegedre szerződni színművésznek: "Kiváló színház volt városi kezelésben, néhány év alatt 3 milliót költöttek a színházra, ragyogó új ruhákra, kellékere, felszerelésekre, mindenre, nem volt spórolás." Szeged szolgáltatta abban az időben Budapest igazi sztár színészeit. A színésztársulat akkori tagjainak nevét képezték többek között: Dajka Margit, Kiss Manyi, Jávor Pál, Földényi László, Tárai Ferenc, Hajmássy Miklós, Bilicsi Tivadar, Ajtay Andor, Neményi Lili. Páger Antal Szegeden évente 25-30 főszerepet kapott. A gázsiját 1200 pengőben ál­lapította meg Tarnay Ernő, a színház direktora. A művész a Tisza Szállóban lakott és nagyon jól érezte magát Szegeden: "Citroen gépkocsit, amerikai gyártmányú Indián típusú kéthengeres, 600 köbcentis motorkerékpárt tudtam venni, és hazajártam anyámhoz Makóra, aki akkor az Iritz-féle ház mögött lakott a Hunyadi utcában". Művészetéről 1927. júliusában Juhász Gyula költő (egykori főgimnáziumi tanára) a Délmagyarország hasábjain elismerően itt?Páger Antal elragadó volt mint ember, mint színész." Páger szegedi évei alatt a színészi hivatás összes "műhelytitkát" magába szívta és mindezekből későbbiekben sokat kamatoztatott mint befutott művész:" Itt megtanultam mindent: a mozgást, a zenét, a ritmust"

1930-ban Budapestre kapott meghívást, a Belvárosi, majd a Vígszínház szerződtette. Horribilis sztárgázsiban részesítették. 250 pengő honoráriumot kapott naponta! Méltányolták jellemző erejét, játéka finomságait. Minden szerepében nagy művészi alakítást nyújtott.

1933-ban megindult a magyar hangosfilm. A nem sokat mondó filmekben is olyan figurákat személyesített meg, melyek nem pusztán a történetek megfogalmazóinak fejéből, hanem a magyar földből, az itteni tájak ízeiből-zamataiból keletkeztek. Amit csinált és ahogy csinálta, abban benne volt az eredetiség, az utánozhatatlaság: "Az volt az egyetlen politikám, hogy kemény vonásokkal megmutassam a lenn hagyottakat, akik közül való vagyok, hogy a kisemmizettek lássák bennem és alakításaimban, hogy ők is valakik, hogy ővelük, őbennük lehet hősöket állítani a magyar színpadra és filmre". Sugárzó játékkészsége olyan átütő erejű és magától értetődő volt, akár a természet körforgalma. A legapróbb részletekig az emberi karakterek, magatartások, gondolkodásmódok, olyan sokféleségét és sokszínűségét volt képes ábrázolni, hogy mind a publikum mind a producerek csodálatát kiérdemelte. A legünnepeltebb szüir és filmművészek sorába emelkedett: "Mondhatom a legszerencsésebb ember voltam..., nem kellett a pénzért harcolnom. A pénzemberek, akik pénzt adtak a filmre, főleg akkor adták a nagy pénzt, ha meghallották, hogy Páger. Akkor zsebből kaptam a nagyobbikat. Szerettem volna titokba tartani, de mindig kipattant. Ők fecsegték ki, hogy mennyibe került nekik Páger. Sokba, volt úgy, hogy 40 000 pengőbe. Amikor már "naggyá" nőttem, alapgázsim 25 ezer volf. 1936 őszén József Attila élete legnagyobb szabású tervét érlelte magában. Ez a terv a Thomas Mann irodalmi emlékest megrendezése volt. A magyar szellemi élet legkiválóbbjai - élén Móricz Zsigmonddal, Kodály Zoltánnal, Hubayval, Págerrel - vállalták a közreműködést az est megtartására. A plakátok már az utcán voltak, Thomas Mann Budapesten tartózkodott, amikor Keresztes Fischer Ferenc az előadás előtti napon (1937 januárjában) a már megadott engedélyt visszavonta.

1939-ben került színre Kodolányi János Földindulás című darabja, melyben Kántor Jánost Páger Antal "formázta" meg. Ez egy stiláris váltás volt a magyar színészetben, a parasztábrázolás itt fordult át realizmusba. Az idillikus paraszt­ábrázolás helyett Páger megalkotta a szociográfiai színészetet. Azt valósította meg művészi eszközeivel, amit Márai Sándor Kassai polgárokkal vagy Kodály Zoltán a zeneművészetben a Háry Jánossal. "Az emberek bennem élnek, soha nem utánoztam őket". Partnerei tisztelték, becsülték, mert soha nem lépett bele mások szerepébe. Ha valaki tehetséges volt, a tűzbe tudott menni érte. Felismerésével és támogatásával több makói polgárból lett idővel színész: Oláh György a debreceni Csokonai színháznál működött, Kanalas László Miskolcra került, Török Imre Budapesten lett művész, Alföldi Imre a nagyváradi szín­háznál hódolt a színészi pályának.

Páger Antal fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy fiatal kollégái megismerjék a szakma mélyebb titkait, s arra törekedett, hogy mindenkiből rátermettségének megfelelően a legtöbbet hozza ki. A művész szinte maszk nélkül, pusztán átéléssel különös légkört teremtett abban a miliőben, ahol játszott, ahol dolgozott. Tudta hogyan kell gazdálkodnia erejével, összpontosítani minden energiáját a nagy pillanatokra, úrrá lenni az indulatok felett a cél, az ábrázolás érdekében. Tudta a titkot: ha a színész elveszti az uralmat önmaga, önnön indulatai felett, megszűnt uralkodni a publikumon, és elveszti az alakítás, az alkotás nagyszerűségét.

1939. december 17-én a Délvidéki Független Hírlapnak nyilatkozta: "Világéletemben mindig megelégedett ember voltam. Mindig beértem azzal, ami van... az ember szeresse a munkát, szeressen keményen dolgozni minden fillérért..., nem utolsó dolog, ha nyugodtan alhatunk éjszaka és mindig tiszta bátorsággal tudunk más ember szemébe nézni Jó érzés az is, ha minél több ember tartja rólunk, hogy nem tudunk még a légynek sem ártani, és végül úgy, hogy soha senki sem sajnálhasson". Páger Antal a teljesség elkötelezettje, a mindenség "nagykövete" volt. A művész átváltoztatott világában egyetlen parányi terület az egészről szóló üzenetté vált. Át tudott lényegülni mérnökké, professzorrá, arisztokratává, festőművésszé, molnárlegénnyé, halásszá vagy bármi mássá, mindenben művészete legjavát nyújtotta. Rendkívül széles skálán tudott játszani.

A Bors István bemutatójára 1939-ben került sor Bánky Viktor rendezésében. Bámulatos a filmben Páger ügyes lavírozása a mese szőtte valószerűtlenségek és a realitások pólusai között. 1941-ben alig két hónapi munkával készült el Vaszary János szövegkönyve alapján Daróczy József rendezésével a Miért? című film. A fordulatos társasági vígjáték nagy közönségsikert aratott. Páger egy temperamentumos festőművészt alakított. Bókay János a Színházi Magazinban a következő méltatást írta: "Páger Antal és. Muráti Lili nagyszerű színpadi tapasztalatait kamatoztatja újra, zenés összhangban a többiekkel, Hajmássy Miklóssal, Vaszary Pirivel, Mihályfi Bélával, Makláry Zoltánnal, Greguss Zoltánnal". Az 1941-es év produkciói közül jelentős volt az András, melyben Páger hiteles, visszafogott módján jelenítette meg a társadalmi igazságtalanságtól sújtott, tehetséges, feltörekvő, utat találó paraszti figurákat. A sztori szerint a lezüllesztett nohapusztai birtokra kerülő új ispán -András- föld- és munkaszeretetével csodákat művel. A Dr. Kovács István (1941) az arisztokrácia jelképe. Vidéki ifjú, akiből egyetemi tanár lesz. A módos Török fiskálisék (Mihályfi Béla és Ladomerszki Margit) lányának (Simon Erzsi) udvarol. Eljegyzésre kerül sor. Törökék lenézik Kovács szüleit és azt a környezetet, ahonnan Kovács származik. A Dr. Kovács István nem aratott osztatlan sikert. Az akkori Országos Nemzeti Filmbizottság elnöke figyelmeztetésben részesítette. 1943-ban mutatták be Fekete István forgatókönyvét, az Aranypávát. A történet hőse, Forintos Mátyás szerelmes gazdája lányába, Annába. Az idős molnár úgyszólván édes fiaként neveli Mátyást, és a majdan összeházasulandó párra akarja hagyni a malmot, míg közbe nem lép egy csábító városi asszony, majd Mátyás végül észre tér, visszakerül a malomba Zeke Annához. 1943-ban kerül a publikum nyilvánosságához Vaszary János darabja az Egy nap a világ címmel, melyben Páger Antal Tamást, partneré,; Muráti Lili Máriát, egy önkéntes ápolónőt személyesített meg. Páger és Muráti mellett megcsodálhatjuk a film­ben Bilicsi Tivadart és Vaszary Pirit is. A darabbal kapcsolatban idézzük Págert: "Muráti minden allűrtől mentes, kivételes intelligenciával rendelkező, igazi kollegina volt. Nagyon hasonlított Greta Garbóhoz. Ezt Iá is hangsúlyozta, mert jól állt neki". 1944-ben Kerecsendi Kiss Márton és Apáthi Imre forgatókönyvével elkészül Az első című film. A főszerepben Páger művészete legjavát nyújtja, remekel. Az első központjában a házasság áldását és értelmét, örök energiaforrását és tartalékát, az élet kontinuitásának emésztő vágyát jeleníti meg Szeleczky Zitával és Rajczy Lajossal. A darab színpadi adaptációja is elkészült. Brilliáns sikerrel játszották a vidéki színházak, többek között Győrött, Sopronban, Kolozsvárott és Kassán.

A művész 1943-tól kezdődően alaptalan vádak, rágalmazások sorozatát kapta a sajtótól. Nyilatkozataiból csak töredékrészleteket közöltek, amely ép­pen belefért egy-egy szerkesztői szoba koncepcióiba. Valósággal versenyt rendeztek az újságírók, hogy ki tud nagyobb hazugságot kitalálni és tálalni a művész ellen. Ebben a légkörben egyedül a "Kis Újság" maradt mértékletes és tárgyilagos. 1943. január 21-i számában a következő tudósítás jelent meg: "Köztudomású, hogy a művész semmiféle politikai pártnak sem tagja, az irodalmi esten is csak úgy tépett fel, hogy a belépőjegyek árából származó tiszta hasznot - a teljes bevételt - a Vöröskeresztnek szolgáltatják be..." Páger Antal a nyilas uralom idején humánus érzésektől vezéreltetve messzemenőkig igyekezett a környezetében lévő üldözött zsidó ismerősein, orvosokon, ügyvédeken és színészeken segíteni. Dr. Zágon Andrásról, (aki két lánya, Juliska és Judit születésénél közreműködött) a megbélyegző sárga Dávid-csillagot ő szedte le. A művész felesége gyakran instanciázott Jaross Andor belügyminiszternél, hogy a bajba jutottaknak menleveleket szerezzen. Mindez az akkori szituációban csak titokban mehetett. A Talmud'szerint: "Ha megmentesz egy zsidót, annyi, mintha a mindenséget mentetted volna meg". Ennek ellenére a kisemberek szava nem ért az egekig, a kompetens pénz- és iparmágnások nem vették védelmükbe a művészt, amikor alaptalan rágalmazások sorozatát kapta. A címkézések, kitalációk egyetlen célja az volt, hogy a szimpatizáns publikumot ellene hangolják. Plutarkhosztól maradt fenn a következő mondás: "Audacter calumniare, semper aliquid haeret"- vagyis, merészen rágalmazz, valami mindig megmarad belőle. Páger becsületes maradt egy vérzivataros világban. Nem fújt hamis nótát a többséggel, hidat vert az elidegenedett emberek között. Tudta a receptet, hogy egy ellenséges világ közepén is élhet ügyi mintha Assisi Szent Ferenc imáját valósítaná meg: "Uram, tégy engem békéd eszközévé..." Későbbi években erről az átélt időszakról a művész így nyilatkozott: "Én bűnt soha nem követtem el életemben, a negyvenes évek alatt sem. Embertársaimnak soha nem akartam ártani Tévedni annyit tévedhettem, amennyit minden ember tévedhet. Nagy tévedések nem voltak Mindenkinek számot kell adni egyszer a tetteiről a legnagyobb Bíró előtt, és jó, ha az ember elgondolkodik a zsoltárossal:" Uram, Te megvizsgálsz és ismersz engem".  (Zsolt.  139,7)  1944. augusztus 20-án családjával elhagyni kényszerült a fővárost, és Pornóapátiban telepedett le, majd az orosz intervenciós erők offenzívája után, 1945. március 28-rói 29-re virradó éjjel lépte át az osztrák határt. Neki kellett indulnia egy ismeretlen és bizonytalan jövő felé. Futnia kellett, meg nem állni még lélegzetvételre sem. Menni az idegenbe ide­gennek! Menni a sötét foltok felhőivel, vajon milyen lesz az ismeretlen ország, szívesen fogadják-e mint idegent, helyesebben megtűrik-e mint menekültet? Az önkéntes emigráció súlyos lelkiismeréti kérdés volt számára, de Platón Kriton-jával erősítette magát, melyben Szókratész megjegyzi: "minden állampolgár joga, hogy elmenjen hazájából, ha nem akar részt venni cselekményekben, melyeket nem tart a haza érdekében valónak". 1945. július 28-án egy belügyminiszteri rendelettel a művész valamennyi elkészült filmjét -összesen 112 alkotást- irredentizmus vádjával indexre helyeztek, és megtiltották azok további forgalmazását. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága a budai Orbán-hegyi Páger-villát Balázs Béla filmesztéta, írórendezőnek és az őket kiszolgáló személyzetnek utalta ki. Ha itthon marad, ezer ürügyet találták volna elhallgattatására: internálják, bebörtönzik, jobb esetben örökös szilenciufnra ítélik. Az itthon'maradott művészek közül meghurcolták Szakáts Zoltánt, Vízváry Mariskát, Kiss Ferencet, Makláry Zoltánt, Ladomerszky Margitot, Kiss Manyit és sokan másokat. Népellenes bűnösként kezelték Dohnányi Ernőt, a világhírű magyar zongoraművészt, korának egyik legegyetemesebb muzsikusát. Mint háborús "bűnöst" kikérték a Szövetségesektől Szeleczky Zitát, Muráti Lilit és Páger Antalt is. így kezdődik 12 éven át tartó Odüsszeiája, melynek során végigjárja Dél-Amerikát Argentínától Venezueláig. Sehol sem talál igazi otthont, mindenütt csak vendégnek érezte magát, sokszor nem szívesen látott vendégnek.

 

II. DÉL-AMERIKAI ÉVEK

"Mindenki, aki egy ismeretlen ország

felé utazik, örül, ha útja során olyan

valakivel találkozik, aki tud valamit

arról az országról"

(Selma Lagerlöf 1858-1940)

1948. január 24-én - két évi ausztriai és hét hónapi franciországi tartózkodás után - a Desirade francia utasszállító hajóval Argentínába érkezett. Reménykedett, bízott, hogy néhány év múlva hazatérhet, ha megfordul és más irányt vesz a történelem menete. Sajnos a reményei messze voltak a beteljesedéstől. A kezdeti nehézségekkel birkózva sokszor eszébe jutott korábbi itthoni élete, de aztán rájött, hogy nem érdemes a múlton rágódni, a kiszolgáltatottság nem váltotta ki belőle a másik énjét, amely irgalmatlansággal fizetne az őt ért sérel­mekért: "Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk, helyezzük a múltat Isten kezébe, bízzuk reá a jövőt, és éljük át teljesen minden pillanatot, egyiket a másik után". Páger emigrációja idején Dél-Amerika népei tudtak lelkesedni, hinni és főleg élni. Az Argentínába települt magyarságnak nem kellett a befogadó ország mentalitásához igazodni, mert az argentinok majdnem olyanok, mint a magyarok: az értelmük helyett az érzelmükre hallgatók, könnyen lelkesülők, nyíltszívűek, barátságosak, félrevezethetek és hirtelen haraguak.

"Dél-Amerika Párizsában", Buenos Airesben népszerű, keresett festő-grafikusként dolgozott. Műtermében egyik vászon a másik után került az állványra. A festői eszközökkel kimondott gondolat lett a célja, melyet a természettől kölcsönzött. A rögtönzött vízió jobban imponált neki, mint a sablonos formula. Legszívesebben pasztell színekkel dolgozott, ezek kombinációi a vásznán pazar pompában ékesültek. Mint tapasztalt színkeverő nem töprengett, hogyan állítson elő egy bizonyos zöldet, csak nyúlt a kobaltja és a citromja felé. Motívumaiból, ábrázolásmódjából soha nem hiányzott az a tűz, amely mögött ott volt a hitelesen megélt élet élménye és olthatatlan szeretete. Ötévi munka után elis­mert művésznek tekintették. Grafikusként önfejlődése belső törvényei szerint lépett a követendő lépcsőfokra, és találékonyon rázta mindig újuló kaleidoszkópját. Eleinte a holt Dunát, a Marost, á Tiszát, az Alföldet festette meg, a felesleges, oda nem illő dolgokat elhagyta. Amikor a tenger horizontját nyaldosta a narancssárga napkorong és eltűnt a vízszint mögé, akkor is hazájára gondolt. A.legfontosabb megadatott neki, hogy az alkotás békéjében folyhattak napjai: "Á festőnek elsőrangú feladata, hogy jó képet fessen. A legnagyobb eszme se varázsolja művészetté a sivár képet". Festőművészetét elismerték és megbecsülték. Volt önálló tárlata Venezuelában ( 6000 dollár honoráriumban részesítették). Brazíliában a Sao Pauló-i Biennálén 45 képpel szerepelt, és festményei 150 ezer cruzeiro tiszteletdíjért találtak gazdára. Uruguayban egy-egy festményért a műértő közönség 200-300 dollárt is adott. Egy szénrajza vagy akvarellje 50 dollárért kelt el. Voltak Páger Antalnak kisméretű képei, egyszerű technikával készültek, temperák is. A budai villájában volt egy festménye, amely lovaskocsit ábrázolt. Ez a kocsi nagyon emlékeztetett szülővárosa régi hagymásvilágára, mert a ráfok, a lőcsök, a saroglya , de még a por is, amit a kocsi felver, minden makói azon a képen: "...Azokon a festményeken amelyeket külföldön festettem, mindnyájan ott vannak szülővárosom nyomai".

A festészet mellett Buenos Airesben, Montevideóban, Caracasban szívesen vállalt szerepeket, rendezett, sőt egyik-másik darabnak ő volt a díszlettervezője is. Buenos Airesben a színház a lakosság széles rétegeinek legjelentősebb szük­séglete. A bevándorlók sokszínű befolyását magán viselte, és mindig magasra helyezett mércével állította színre a XIX. század eleji komédiáit táplálva velük a nemzeti hátteret, és a háború utáni realista szerzők műveit. Színházi szezonban (áprilistól novemberig) harminchét színház a felnőtt, és tizenhat a gyer­mek nézők számára tartott előadást rendszerint táblás házzal. A Buenos Aires-i színházat a nemzet emelte, de a hagyományos színházak is az élmezőnybe tartoznak. Híres a Teatro Colon, amely egy egész városkát alkot, több mint 200 alkotási visz színre minden évben a tíz hónap alatt. Az összes színház közül az argentin fővárosban leghíresebb a Caminito (Kicsi utca), amely a Boca-körzet középső részétől jobbra található. A színházak kitárták kapuikat a vállalkozó szellemű alkotó elmék előtt, amelyek új életre keltették a portenyos (kikötő népének) rivaldafényeit. A Buenos Aires-i színházak Páger száműzetése idején is a korlátlan lehetőségek tárházai voltak. Rendelkeztek a színírók nemzedékének sokszínűségével, felölelve minden szellemiséget, az alkotó elevenséget és a szakadatlan fejlődést. Páger Antal művészi eszközeivel bizonyította a magyar nép tehetségét, növelte az egész magyarság külföldi megbecsülését. Szolgálatával valóra váltotta a legnagyobb és legigazibb magyar, gróf Széchenyi István mondását: "Egy népnél sem vagyunk alábbvalóak." Elbűvölő könnyedséggel tudott minden szerepében másképpen és mindig hitelt érdemlően megszólalni. 1951-ben megkapta az argentin állampolgárságot, ami számára akkoriban annyi előnyt jelentett, hogy utazásoknál nem kellett a hazátlanokkal sorba állnia. 1954-ben egyik fellépését követte a másik. 1954. augusztus 14-én a Buenos Aires-i Casa de Catalunya színháznál az ő rendezésével, díszlettervezésével és főszereplésével bemutatták Curt Goetz A montevideoi ház c. színdarabját, október 23-án színre került Mary Chase Én és Harvey c. darabja, majd a Teatro Versaillesben december 4-én Vaszary János A kaméliás asszony c. színműve zárta a sort. 1955-ben Caracasban járt, hogy Gárdonyi Géza Bor c. színművét mutassa be a publikumnak. A bemutató előtt a venezuelai kultusz államtitkár tartott méltatást Páger Antal művészetéről. Az 1955-ös évtől kezdődően csak vendégjátékokon vett részt. Olthatatlan vágy támadt benne a szülőföld, és a szűkebb pátria, Makó iránt: "... hiszen a szülőföldet és a hazát nem feledjük el soha..., csak az otthoni emlékek élnek bennem". Páger Antalban mind jobban érlelődik az elhatározásavisszatelepülésre. Döntéseiben az emóciók kerültek felül, a logikai konzekvenciák levonása nélkül. Diákéveiben a makói főgimnáziumban megtanulta Tompa Mihály szomorú hangú költeményét, a Levél egy kibújdosott barátom után címűt, melynek zárósorai refrénszerűen motoszkáltak gondolataiban: "Szívet cseréljen az, ki hazát cseréir Csendes meditációiban olvasta a Bibliát spanyolul. Sorsának beteljesedésében a Zsoltár (56, 8.) sorai jutottak emlékezetébe: "Bújdosásomnak számát jól tudod, szedd tömlődbe könnyeimet". Gyakran volt álmaiban magyar földön. Emigrációjából Gerzanits Elemér makói barátja tanácsára jött vissza Magyarországra. Szerette volna látni elhunyt hozzátartozói sírját, itthon élt bátyját, özvegyen maradt, anyagi gondokkal küzdő nővérét. Ellátogatni egykori makói iskoláiba, felkeresni még élő ismerőseit, barátait, bemenni a makói Szent István plébánia-templomba, ahol a beavató szentségekben részesült, imádkozni a főoltár képe előtt, amint Szent István felajánlja az ország koronáját a boldogságos Szűz Máriának. Tudta, hogy magyar szellemi élei, magyar jövő csak abból fakadhat, amit itthon alkot és tart fenn. 1956 augusztusában különrepülőgéppel Bécsből mindössze 1000 Ft költőpénzzel érkezett haza. A budai Orbán-hegyi egykori Páger-villára nem lehetett ráismerni. Szétszaggatták az ajtókat, ablakokat. A kertből hiányoztak a féltő gonddal ültetett díszfák és cserjék, amelyeket még a harmincas években a távoli földrészek botanikus kertjeiből hozatott. A házból szinte minden mozgathatót elvittek, még a tető nagy részét is lebontották. A súlyos károkat szenvedett Páger-villa részleges lakhatóvá tétele, majd eredeti állapotba történő visszaállítása több mint 3 évbe került, addig a művész a Hotel Gellért lakója volt. Átélte 1956 októberének forradalmát, amikor a főváros a kíméletlen külhatalom és a mindenre elszánt hősiesség szimbóluma lett. 1956 decemberében a művészt a Gellért Szállóban telefonon felhívta Edward T. Wailes, az USA magyarországi követe: "Művész Úr! Maga még itt van? Küldök kocsit Önért, menjen kérem vissza Amerikába."

Páger Antal azt válaszolta: "Vészterhes időket élünk, kétségtelen, bármi legyen az én egyéni sorsom, akkor sem hagyom el újból a hazámat. Egyébként köszönöm a figyelmességét Excellenciás Úr!"

 

III. FÉNYEK ÉS ÁRNYÉKOK

1957-től Molnár Ferenc A hattyú hercegének alakításától Mrozek Tangó című komédiájában egy nagybácsi" színre viteléig (1986-ban bekövetkezett haláláig), 29 év pályájának második szakasza. Mindvégig a Vígszínház tagja maradt. Őrült, hogy jobb és jobb szituációkat hozhatott ki megszemélyesített hőseivel, együtt élhetett velük, elkeseredett vagy nyomorgott figuráival. Átélte megformált szereplőinek elesettségét, kínjait, szenvedését, ellentmondásait vagy örömét. Miért voltak képesek alakításai örömet fakasztani, őszinte nevetésre bírni? Azért, mert magáévá tette az emberben lappangó bánatot, könnyes nevetés! és a világ érzelmének keresése utáni vágyat. Modern drámai és vígjátéki szerepeket egyaránt alakított: átéléssel, bravúrral, sikerrel. Addig formálta, építgette szövegkönyvét, amíg az egészen rá nem illett, mindaddig, hogy otthonos természetességgel simuljanak rá gondolatok, érzések, helyzetszituációk: "Vizuális emlékező tehetségem van, a szövegben a sorokat is látom, olyankor eszmbe jut a szöveg. A munka úgy indul el, hogy a rendező instrukcióit meghallgatja az ember és akkor abba a helyzetbe be kell illeszteni a semmiket, a valamiket, amit honorál a rendező is. Ha a rendező lelkileg is velem tart, akkor arany élet a színjátszás, akkor boldogság játszani, közös nevezőn vagyunk". Olyan példaképe volt Petes Imre személyében, aki szintén a semmiből lett nagy színész. Páger Antalt mindig a jövő érdekelte. Naplót nem írt, fényképeket, színlapokat nem őrzött meg. Lakásában fotódokumentációkat nem őrzött alakításairól, azt vallotta, hogy azok összegyűjtése a színháztörténészek dolga. Számára nem volt munkaidő, csak hivatás. A munkakezdésbén és a köszönésben soha nem lehetett megelőzni. Hajnalban kelt, számára mindig rövid volt a nap, amelybe bele kellett, hogy férjen a színházi próba, fellépés, filmforgatás, szinkronizálás minden gondja-baja. Nem éjszakázott, ebéd elköltése után - hacsak tehette - rövid sziesztákat beiktatott önregenerálődás végett. A sekélyes életmódot elvetette. Hitte, hogy van értelme szépet álmodni, hogy a szépség nem vész el: " Sohase jártam -tudomásom szerint- a magasban , de mindig derűlátó voltam. Vitt az adottság, a rátermettség. Tettem, amit hajlamaim előír­tak, a többi jött magátóF. Elhitte a holland közmondást: "Az élet koncertjébe senki sem tud műsort írni". Művészalkat volt a szó legszélesebb értelmében is. Magasra helyezte a jellem, az alkotómunka mércéjét. Bármibén játszott, az egy-egy koriényomat volt. Konokul, monomániás daccal perlekedett hazájáért, nemzetéért, magyarságáért. Minden darabjában az emberi tisztességet, a morális magatartási formákat sorakoztatta fel. Szemet nedvesítően jelenítette meg parasztjait (Kálvária 1960), heroizálta az 1848/49-es szabadságharc mártírjait (Tizennégy vértanú), szuggesztív erővel formálta meg vitéz nemes dalnoki Miklós Béla vezérezredest, a magyar királyi 1. sz. honvéd hadsereg parancsnokát (Honfoglalás 1963). A nyugati filmforgalmazó cégek az 1960-as évektől elsőbbséget kötöttek ki a Páger főszereplésével készült fümkópiák megvételéhez. A kedvező nemzetközi fogadtatás annak volt tulajdonítható, hogy a társadalmi izgalmakon túl, olyan általános érvényű, "üzeneteket" tartalmaztak filmjei, amiket mindenütt megértettek, mert a becsület az becsület szerte a földkerekségen. Vallotta, hogy "a színművészet éppen úgy, mint a művészetek más ágai, szervesen épülnek a hagyomány alappillérére, amelyen a nép lelke, nyílt, baráti szívétyessége, a mindig talpra állás, mindig megújulás teremtő nagyszerűsége szinte egyedüli harmóniába ötvöződik'. 1961-ben (felújítva 1969-ben) a Vígszínház mutatta be Molnár Ferenc Játék a kastélyban c. vígjátékát, Turai szerepében jelentős sikert aratott. 1965-ben Henrik Ibsen John Gábriel Borkman színművében a címszerepet játszotta, 1967-ben Tenesse Williams Macska a forró tetőn drámájában Atyus megformálásában a gesztusok felülmúlnatatlansága tükröződött. A Pesti Színházban 1970-ben került színre Szakonyi Károly Adáshiba c. komédiája (partnere Bulla Elma volt). Ő maradt az erkölcsi győztes, indulatai emlékezetesek voltak. 1974-ben mutatták be Aldo Nicolai Hárman a padon c. darabját Bilicsi Tivadar, Bulla Elma és Páger alakításában. Minden támasztékuk egy pad volt, pódiummal. Maszk nélkül játszottak: "Mindezek nélkül is olyan jellemzőnek kell lenni, hogy sikerüljön visszaadni a megjátszott személy jellemét, arcát, lelkét11. Páger Antal művészetét elismerték itthon és külföldön egyaránt. 1963 április 2-án Kiváló Művész címmel jutalmazzák, 1964-ben a Pacsirta e. film főszerepéért a legjobb férfíalakítás megosztott díját kapta, 1965-ben kiemelkedő művészi teljesítményei elismeréséül Kossuth-díjjal honorálták munkásságát, 1965-ben a Húsz óra című filmje elismerést arat és elnyeri a IV. Nemzetközi Filmfesztiválon a filmkritikusok nemzetközi szövetsége zsűrijének díját, a Fipresci nagydíjat és a velencei fesztivál nagydíját is. Páger Antal szomjasán kereste Istent. Lelke mélyén meggyőződéses hívő volt. Ezt a mentalitását jól illusztrálja Morris West Az ördög ügyvédje című regény Thurzó Gábor adaptációjában 1966-ban került színre a Vígszínházban (partnere Tomanek Nándor volt). Az általa formált prelátus szerepében szinte torkáig ért az indulat. Említhetnénk Galgóczy Erzsébet Szent Kristóf kápolnája szeretetet sugárzó plébánosát, amelyben a hit átéléséről, a kegyelem létezéséről, a latin liturgikus szöveg megjelenítésétől szemléletesebb példával aligha találkozhatunk. 

Páger életében legtöbbre tartotta a lelki szegénységet:" Ez a nyolc boldogság közül az első, amelyet Máté 5, 3-10-ben így ír le: " Boldogok a lélekben szegények..." Világlátásomat meg nem tagadva, Ft. Bellon Gellért megyéspüspök úr szavaival azonosulva, így elmélkedem: Vedd el, Uram, tőlem a szükségesnél több­höz való ragaszkodás lelkét és add, hogy ne irigyeljem azokat, akiknek többjük van! De add rám az igénytelenség lelkét, mely jól érzi magát az utolsó helyen is, mely megelégszik a legkevesebb emberi szolgálattal, a legkisebb emberi jósággal, a csöppnyi tapintanál is, a csöppnyi megbecsüléssel, amely kegyelmedből is beéri a leglényegesebbekkel. Tudom, hogy a világ legutolsó zuga is a tenyered, ahol minden vágyamoh túlcsorduló vigasztalásod vár rám."

A Vígszínházon kívül baráti érzésekkel volt a vidéki színházaknál működő kollégáival is: "Én jól érzem magam kollégáim között. Állítólag szeretnek, és én is nagyon szeretem őket, főleg a tehetségeseket, mindegyiket szeretem a fiatalságu­kért". Páger Antallal mindig a mai ember jelent meg a színpadon és a filmen. Nagyon sok igazság, megfigyelés, tanulás, próba volt abban, amíg az eszközök tömegét magára húzta: "Bűnös dolog, hogy bennünket színészeket megfosztottak az alkotói címtől. Azt senki ne mondja, hogy nem vagyunk alkotók. Kezembe ka­pom a szerepet, akkor a szereptanulás közben jönnek a gondolatok, a felfedezések, hogy mi van mögötte. Ebből a megtalálásból származik az egyszerűség, a sponta­neitás, néha apóén is, amit talán még a szerző sem érez, amikor írja".

Rajongásig szerette családját. Juliska lánya 1970-ben Dél-Amerikából hazatért. Idővel férjhez ment. Majd jöttek az unokák, Páger Antal nagy-nagy boldogságára: Krisztina, Antal és Beáta.

A művészt hosszú évtizedes barátság kötötte szülővárosabéli néhány kortársához és mindazokhoz, akik a hagymás kisvárosból származtak el. Soha senkinek a barátságával nem élt vissza. Humanizmusa sokrétű volt és összetett formában öltött testet. Nagyon feldúlta makói barátja, Gerzanits Elemér halála, aki végigkísérte a művész pályafutását, és soha egy percre sem hagyta cserben.

1975-ben Makón járt, kerekasztal beszélgetést tartott a József Attila Könyvtárban "színészi hitvallásáról". Ebből idézünk: "Egy színésznek nincs kora, egy művésznek mindig meg kel! újulnia. Én nagyon szemérmes vagyok ezzel a pályával szemben, és nagy hódolattal és nagy alázattal csinálom ezt a pályát, és én nem tudok nyugdíjba menni, mert én azt a szót, hogy nyugdíjas, ezt a címet eltaszítom magamtól. Valószínű, úgy fogok hazamenni egyszer, hogy a második felvonásnál ab­bahagyom a játékot, és soha többé nem megyek vissza. Ez lesz az én nyugdíjazásom. Kegyellen pálya ez, kegyetlenül kelt bánni vele, néha önmagunkkal is. Az élet minden formáját és kegyetlenségét felhasználjuk, de csak lélekkel szabad csinálni. Ezer és ezer ember él bennünk. Az életnek ez a drámai része. A művész az, aki képes kiszakítani az embereket a napi életritmusból, és képes átadni saját érzelmeit. Ez a mi harcunk, hogy azt akarjuk, hogy ez mindig a legjobban sikerüljön, de ez nem mindig lehetséges. Mert hiszen mindent az életből játszunk el.

1979-ben az egyik fővárosi kórházbán súlyos operáció után betegen feküdt. Akkor értesült Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója haláláról. Amolyan évődő viszony volt közöttük, de mint művész a művésszel egy hullámhosszon dolgoztak: "Nem voltam vele testi-lelki jó barátságban, csak kölcsönös szimpátia volt közöttünk. Az Egon, a gazdasági főnökünk, halála előtt elment meglátogatni Várkonyit, és azt kérdezte, hogy megújítsuk-e Páger szerződését? S azt mondta Várkonyi: Págernak? Amíg akarja, és amíg él, a Vígszínházhoz kell tartoznia. Meg kell újítani a szerződését.

 

IV. NAPLEMENTE

Páger Antal azt adta nekünk művészetében, ami bensőjéből nőtt fel, ért meg az elméjében és a szívében. Hazánk kultúrájának -közelebbről a színház és filmművészetének- megismeréséhez Páger Antal is hozzátartozik. Idős, fekete fejkendős néni még ma is emlegeti a művészt valahol a Szatmár megyei Vásárosnaményban, mert a 30-as években láthatta egy film főszerepében. Gróf Pejacsevich Péter 1984-ben Dunai Ákosnak nyilatkozta: " Argentínában rendkívül színvonalas kultúrtevékenység bontakozott ki, a külfödön élő magyar művészek legjobbjai léptek fel: Páger Antal, Vaszary Piri, Szeleczky Zita, Eszenyi Olga, Hajmássy Miklós, Celle Lajos". (Magyar főnemesek az emigrációban. Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, Ohio im. 255.p.) 1979.január 28-án a Vígszínház bensőséges ünnepség keretében aranygyűrűt adományozott részére hat évtizedes színészi munkásságáért. Akira Kurosawa japán filmrendező a magya­rok Jean Gabinjának nevezte Páger Antalt. El nem vitatható, hogy a világ legjobb színészeinek sorába tartozott, olyan nevekkel egyvonalban mint Charles Laughton vagy Ugo Tognazzi. 1983-től a Pesti Színházban a lengyel Slawomir Mrozek Tangó című komdiájában Gobbi Hildával és Darvas Ivánnal egy nagy­bácsit játszott nagy sikerrel. A Kőmíves Kelemenről szóló rockballadában, mint bölcs, öreg Vándor szerepelt. A Filmspigel 1984. évi 3. száma egy teljes oldal terjedelemű laudácíót szentelt a 85-éves művésznek: "Antal Páger-Nestor der ungarischen Sehauspiller" azaz Páger Antal a magyar fimművészek nesz­tora címmel. 1986. szeptemberében a Farkasréti temetőben utolsó útjára kísérte kedves kollegináját Ruttkai Évát. 1986. október 4-én lépett fel a felújított szegedi Nemzeti Színház gálaműsorában. Szegeden hajolt meg az ezerfejű Cézár előtt, de ez a főhajtás a Maros-parti Konstatinápolynak is szólt. Senki sem sejtette, hogy élete végéhez közeledik. Szűk családi körben a halált gyakran érintette beszélgetése közben: "Mikor unokáimmal beszélgetek, igyekszem természetes módon említeni az elmúlást. Nem kerülgetni, mert borzalmas, hanem hangsúlyozni, hogy éppoly természetes dolog, mint a születés. Akár egy ha­lott madár fekszik az országúton, akár valamelyik szereitcink hal meg, mindez szervesen az élethez tartozik". 1986 december 12-én Sarkadi Imre Elveszett paradicsom c. darabjában Sebők professzort játszotta. A felvétel félbe maradt... kollegáinak kellemes víkendet kívánt.

 

V. EPILÓGUS

"A derék nem fél az idő mohától,

A koporsóból lator és eget kér,

Érdemét a jók, nemesek s jövendő

Századok áldják".

( Berzsenyi Dániel)

1986 december 14-én délután szívrohamot kapott, és visszadta lelkét Teremtőjének. Halála után öt órával megszólalt a TV-ben Sir Laurence Olivier szinkronhangjaként. Filmek sora őrzi alkotásait. Példája itt él tovább minden ember szívében, mert művészetével felajánlotta nagylelkűen szolgálatát, mint Thália papja, ezért méltányos, hogy most nyilvánosan is viszonozzuk ezt neki. 1986 de­cember 30-án vett tőle búcsút a nemzet a Farkasréti temetőben. A művész végakarata volt, hogy a római katolikus anyaszentegyház szertartásával búcsúztassák. Piarista atyák végezték a beszentelést, ezt követően felcsendült a patinás egyházi ének fájdalmas hangja: "Circumdederunt me gemitus mortis, dolores inferni". A Credo imája után koporsóját az előtérben gyászdrapériával borított katafalkra helyezték. Művésztársai csendes némaságban - ki-ki lelkiismereti felfogása szerint keresztvetéssel, illetve főhajtással - tisztelgett a magyar színház- és filmművészet nagy doyenje földi maradványai előtt. Délelőtt 11.35-kor vette kezdetét a polgári szertartás. A pályatársak nevében Hegedűs D. Géza Jászai-díjas színművész búcsúztatta. Sírjánál Szilágyi Tibor színművész mondott elköszönő szelíd szavakat, majd a Szózatot énekelték el.

A Krisztus békéjében elhunyt Páger Antal szín- és filmművész lelki üdvéért 1987 január 29-én este 18.30-kor a makói Nagyboldogasszony (volt Szervita) kápolnában Antal József templom- és egyházzenei igazgató, püspöki tanácsos rekviemmel egybekötött szentmise áldozatot mutatott be. 1989. januárjában, születésének 90. évfordulóján a makói hívek szentmiséi mondattak Páger Antalért, Makó város jeles szülöttéért, hogy hűséges szolgáját fogadja be mennyei hazájába Megváltó Jézusunk.

Páger Antal
 
Az 5. gimnazista Páger Antal rajza
 
Páger Antal 1931-ben
 
Muráti Lilivel
 
Buenos Airesben
 
Festés közben1974.
 
Viharban c. festménye előtt
 
Páger Antal a Korona előtt 1974-ben
 
Páger Antal hintaszékben

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet