Habsburg Ottó: Emlékezés Eckhardt Tiborra

Eckhardt Tibor

Polgármester Úr, dr. Tóth, Hölgyeim és Uraim és azt mondhatom, kedves Barátaim!

Rendkívül hálás vagyok, hogy ezt a napot megélhettem, mert mikor először jártam Makón, folyton arra az emberre gondoltam, aki legjobb barátaim egyike volt abban az időben, amikor együttműködtünk távol a hazától. Habár Eckhardt Tibornak nem adódott meg az a siker, amit reméltünk, mégis századunk egyik legnagyobb magyarja volt.

Hölgyeim és Uraim! A leleplezendő emléktáblán áll: államférfi. Azt hiszem, ez jellemzi a legjobban azt, mi volt Eckhardt Tibor. Van sok politikus, sok eszes politikus, de sajnos ezen a világon kevés az államférfi. A kettő között nagy a különbség: az államférfi a nemzetre és az eljövendő nemzedékekre gondol, a politikus a legközelebbi választásokra. Eckhardt Tibor mindig az eljövendő nemzedékekre, a nemzet jövőjére gondolt.

Volt egy másik, véleményem szerint döntő jelentőségű képessége. Az államférfiú fő jellemvonása, hogy a nemzeti politikába képes a bel- és a külpolitikát összekapcsolni. Eckhardt Tibornak az volt a nagysága, hogy a belpolitikát külpolitikai távlatban, a külpolitikát pedig a magyar ügyek távlatában látta. Egy egységes kép lebegett előtte a magyarság sorsáról. Mindig szem előtt tartotta azt a nagy célt, amelyért dolgozott.

Mégsem volt sikere. Úgy vélem, Eckhardt talán nemzetünk egyik legtragikusabb egyénisége volt. Egy államférfiúnak nincs feltétlen szüksége a sikerre, az a fontos, hogy a nemzetnek egy irányvonalat mutasson és talán sokszor évtizedekkel halála után valósul meg az, amire gondolt, amit egy előző korban előkészített. Van egy gyönyörű mondat: Ha az ember meghal, és megjelenik a Mindenható előtt, a Mindenható sose fogja tőle megkérdezni, sikeres volt-e vagy sem, mert a sikert vagy a kudarcot ő adja; ellenben azt fogja kérdezni, hogy mindig azt tette-e, amit föladatának elismert. Eckhardt Tibor olyan ember volt, mint Charles de Gaulle Franciaországban, vagy Franz Josef Strauss Németországban; az utóbbi éppen úgy nem volt sikeres világi szempontból, mint Eckhardt Tibor, de valamennyien európai perspektívában tekintették nemzetük sorsát és javát.

Először 1937 nyarán találkoztam Eckhardt Tiborral. Akkor még nagyon titokban tartottuk kapcsolatunkat, vigyáznunk kellett, mert mindenhol a gestapó ügynökei leselkedtek. A budapesti kormánynál is voltak egyesek, akik nem igazán örültek annak, hogy mi ketten találkoztunk. Titokban akartuk tartani, és ezért Lyonban, Franciaországban folytattunk több órás megbeszélést. Alapgondolatunk az volt, hogy egy minél szélesebb magyar összefogást kell létrehozni a hitleri veszedelemmel szemben. Akkor ez volt a fő problémánk. Jól tudtuk  37-ben,  hogy az osztrák vonal,  amit  akkor Schuschnigg kancellár képviselt, nem fog tudni ellenállni az erős nyomásnak, és ezért valamit ki kell gondolni Magyarország megmentésére. Ennek megvalósítására egy egységes, demokratikus nemzeti frontot kellett létesítenünk. Sajnálattal mondom, az akkor országié rendszerben az ember nem mindig találta meg azokat, akik ezt a politikát követni akarták. Ahogy tudják, nem sikerült a terv, habár mégis azt lehet mondani, hogy akkor létrejött a magyar ellenzékben egy bizonyos mértékű összefogás a kereszténydemokraták, a kisgazdapárt, a liberálisok és a szociáldemokraták között. Peyer Károly, valamint Rassay, Siray ugyanarra a vonalra álltak. Ennek a politikának a szolgálatában ment Eckhardt külföldre. Sokan rossz néven vették tőle, hogy annak idején a kormány fölkérésére elment az országból, de azt hiszem, igaza volt.

Akkor már attól kellett tartani, hogy Magyarország elveszíti függetlenségét, ennek folytán szükségünk volt valahol egy magyar képviseletre, amely fönntartja a magyar állam eszméjét, és amely képviseli a magyar nemzet érdekeit. Ezért Eckhardt mégis elfogadta a föladatot, bár nem nagyon tetszett neki, szeretett volna itthon maradni, mert nagyon ragaszkodott a magyar földhöz, de külföldre ment, és így találkoztam vele, s akkor egy több éves munka során alkalmam volt igazán megismerkedni Eckhardt Tibort.

Dr. Habsburg Ottó emlékezik Eckhardt Tiborra

Mindenek előtt igazi demokrata volt, teljes leikével harcolt a totalitárius rendszerek ellen. A legbecsületesebb demokraták közé tartozott. Harcolt a titkos szavazás törvénybeiktatásáért, mert úgy érezte, n titkos szavazás az előfeltétele a demokráciának. Ez érthető, hisz Gömbös pontosan tudta, mit jelent a titkos szavazás, amely akkor rengeteg atrocitáshoz vezetett országunkban.

Eckhardt Tibor akarta a földreformot, erről sokat beszéltem vele, csak azért is, mert nekem is voltak kapcsolataim a népi írókkal, a Viharsarok szerzőjével és másokkal. Meg voltam győződve arról, hogy egy széles és erős kisgazda réteg elengedhetetlen Magyarország veszélyeztetett helyzetében. Azonkívül voltak bizonyos tapasztalataim arra nézve, hogy tényleg ez nemzetünk egyik fő belpolitikai, gazdasági és szociálpolitikai gondja. Annak idején legidősebb nővérem 1936-ban a magyar tanya problematikájából doktorált. Elmentünk Dániába, hogy az ottani viszonyokat tanulmányozzuk, példaként arra, hogyan lehetne végre megoldani az Alföld nagy tömegeinek problémáját. Tudom, Eckhardt Tibor is reformokat szeretett volna, amelyek lényegesen javították volna a kisgazdák és főleg a földmunkások helyzetét a magyar társadalomban.

Őszintén mondom, alig találkoztam életemben emberrel, aki nagyobb hazafi lett volna, mint Eckhardt Tibor. Mindent feláldozott a hazájáért és mindig a haza érdekére gondolt. Eckhardt Tibor igaz ember volt, akiben meg lehetett bízni. Élete vége felé — és ez talán logikus volt — igaz keresztény is lett. Megtalálta azt a szálat a kereszténységhez, amely talán fiatalságában nem volt olyan erős, de amely élete végén személyisége egyik fontos jellemzőjévé lett.

Először Washingtonban kezdtünk működni. Úgy éreztük, feladatunk ab­ban áll, hogy az amerikai kapcsolatok révén megpróbáljunk mindent elérni, ami elérhető a nemzet érdekében. Feladatunk súlya megnőtt, amikor megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Magyarország és az Egyesült Államok között. Az akkori magyar követ, Pellényi János nem tért haza, hanem elment egyetemi tanárnak az Egyesült Államok északi részébe, úgymond kiesett a politikai tevékenységből. Mi ketten ott maradtunk az Egyesült Államok fővárosában, és próbáltunk valamit tenni. Ebben egyéni előnyöm az volt, hogy ismertem Roosevelt elnököt, és tudtam, hogy nagy magyar barát, mert az I. világháború előtt mint fiatalember egész Magyarországot bejárta kerékpáron. Megismerte a magyar nemzetet és megszerette a magyar népet. Sokat beszéltem Roosevelttel erről az ügyről, ő tényleg akarta segíteni Magyarországot, csakhogy ezzel a beállítással nagyon egyedül állt. Környezete többségében magyar ellenes volt.

Eckhardt Tibor volt Közép-Európa jó szelleme, Benes Eduárd a rossz szelleme. Kevesen emlékeznek már az utóbbira, aki igazán a gonoszságnak a szimbóluma lehet, mert rendkívül eszes és dolgos ember volt, de mindazt, amihez hozzányúlt, azonnal tönkretette. Benes gyűlöletből élt és a magyarságot gyűlölte. Az amerikai sajtóban, ahol óriási befolyása volt, széles propagandát fejtett ki. Támadta Eckhardt Tibort és azokat, akik együttműködtek vele. Jó kapcsolataink voltak a lengyel exil kormánnyal, főleg Sikorskij tábornok idejében, aki bennünket nagyon jól informált mindarról, amit a csehszlovák exil kormány tervezett ebben az ügyben, úgyhogy mindig sikerült már az elején valamit tenni ellene. A kitelepítés gondolata például csak Benestől származott. Sztálin kezdettől tudta, hogy ez a kitelepítés és az, ha az oroszok túl mélyen behatolnak Európába, hátrányára lesz. Én ma is állítom, hogy ha annak idején Sztálin gondolatát elfogadták volna, ma mindnyájan az Atlanti-óceánig kommunista rendszerben élnénk. Sztálin ugyanis a Nyugatnak nem akarta megmutatni az oroszokat és az oroszoknak pedig nem akarta Nyugatot. Persze Kárpát-alját is akarta! És persze Lengyelországban is megkívánt szerezni bizonyos pozíciókat, de a többit — mint pld. Magyarországot — egyelőre szabadon hagyta volna. Akkor a háború végén szimpátia alakult volna ki az oroszok iránt, és az amerikaiak azonnal visszavonultak volna Európából, mert nem látták volna a veszélyt; az oroszok ellenben 4—5 év múlva az Atlanti-óceánig hatoltak volna.

Benes meggyőzte Sztálint, hogy Roosevelt akarja a kitelepítést, Rooseveltet meggyőzte arról, hogy Sztálin akarja a kitelepítést, és így tervét keresztül tudta vinni. Ez ellen Eckhardt rendkívül erélyesen fellépett. Ugyanakkor működő kapcsolatokat teremtett Budapesttel, amelyek a háború alatt fennálltak, amíg Szálasi hatalomra nem jutott. Eckhardt Tibor azt gondolta, hogy direkt kapcsolatot kellene létesíteni Portugálián keresztül, ahol akkor egy Wodiáner nevű magyar nagykövet volt. 1941 végén vagy 1942 elején egy portugál barátomat, Saldanha Gamat, aki Salazarnak, az akkori portugál miniszterelnöknek közeli barátja volt, áthívtuk Washingtonba, és megbeszéltük vele, hogy építsen ki közvetlen kapcsolatot közöttünk és a budapesti kormány között a magyar követség útján, ahol voltak bizonyos, inkább alacsonyabb beosztású tisztviselők, akik száz százalékig együttműködtek velünk. Nagyon kellett vigyáznunk mindig, hogy Imrédyék és mások ne tudják meg, miképpen akarjuk kimenteni az országot a háborúból. Nagyon jól együttműködtünk Kállay miniszterelnök úrral, aki igazán akarta a békét. - Persze Bárdossyval lehetetlen volt, de amikor Lakatos tábornok miniszterelnök lett, akkor főleg Henyei Gusztáv külügyminiszter révén tartottuk a kapcsolatot, vittük a magyarországi üzeneteket az amerikaiaknak és vice versa.

Dr. Sánta Sándor polgármester átadja dr. Habsburg Ottónak a Makó díszpolgára kitüntetést

Héjja Margit Aliz igazgató köszönti dr. Habsburg Ottót. Háttérben Gyurkovics Béla és Mádai Richárd plébánosok

Készülődés a Szent Gellért Diákotthon emléktáblájának avatására. Katona Pál, dr. Habsburg Ottó és Gyurkovics Béla

Segített ebben a lengyel exil kormány is, amelynek jó lehetőségeit fölhasználhattuk. E tárgyalások egészen Szálasi hatalomra jutásáig folytatódtak. Mindig az volt a célunk, hogy Magyarországot valamiképpen kimentsük a háborúból.

Nehézségek voltak mind a két oldalon. Ahogy már jeleztem, az amerikai oldalon Benesék részéről és mindennel, ami Benessel összefüggött, azonkívül Budapesttel is, mert voltak olyanok a magyar fővárosban, akiket nagyon nehéz volt meggyőzni. Bethlen Istvánnak ellenzékéhez tartoztam, amíg mi­niszterelnök volt, de ekkorra megértette a helyzetet és látta, mit kell csinálni, így Eckhardt és Bethlen között a viszonyok nagyon jók lettek.

Ebben az időben Eckhardt Tibor irt Spellman amerikai bíboros számára egy több mint száz oldalas külpolitikai memorandumot elemezvén, hogy mi fog történni, hogy mit lehet csinálni és hogyan lehet azt a helyzetet megoldani. Én nem tudom, hol van ez a memorandum, talán nekem is megvan valahol. Azt hiszem, az amerikai magyar ház irattárában is van egy példánya. E memorandumból kiviláglott Eckhardt Tibor hallatlan éleslátása.

Munkánk azonban nem végződött sikerrel. Én már a háború vége előtt visszatértem Európába. Eckhardt Tibor nem tudott visszatérni. Akkoriban kezdeményezte egy magyar ház megalakítását New Yorkban. Ebben a munkában tehetős amerikai magyarok, mint Chorin Ferenc vagy Páthy György erélyesen támogatták anyagiakkal, úgyhogy sikerült egy magyar központot létesíteni, amely ma is létezik és ott van az a könyvtár, ahol azt hiszem, még sok anyagot lehet találni Eckhardt Tibor tevékenységéről.

Hölgyeim és Uraim, ez volt Eckhardt Tibor munkássága élete utolsó éveiben. Tragédia számunkra, hogy 1972-ben meghalt. Szomorú, hogy nem tudott hazatérni, abba az országba, amelyért föláldozta egész életét. Tragikus ha az ember nem hisz abban, hogy van egy mindörökké való élet, egy boldogabb világ földi pályafutásunkon túl. Eckhardt Tibor ma is közöttünk van, és sokat tanulhatunk tőle a jövőben is arról, hogy mindenek fölé kell helyezni a magyarság érdekét.

Ezért örülök, hogy most újra éled ennek a nagy magyar hazafinak az emléke, jelen van mint példakép, s mutatja az utat, amely a magyar jövő felé vezet!