Előző fejezet Következő fejezet

Tóth Ferenc: Erdélyi Vazul életútja

 

Annak ellenére, hogy Erdélyi Vazul kizárólag gyermekkorát töltötte Makón, mindvégig ragaszkodott a Maros-parti városhoz, féltő gonddal ügyelt az itteni görög katolikus egyházközségre, ápolta a rokoni kapcsolatokat.

Élettörténetének kutatását rendkívüli módon nehezíti, hogy a makói görög katolikus parókián csak születése után hat évvel, 1800-ban kezdték vezetni a keresztelési, házassági és halotti anyakönyveket, így a család származási rendje kizárólag alkalomszerű adatok alapján követhető. A névhasználatban magyar, ruszin és román hagyomány keveredik. Családjuk eredeti neve: Árgyelán volt, aminek magyar megfelelője az Erdélyi név. Püspökünk unokahúgát, Kristó Károlynét kereszteléskor Árgyelán Flóra, házasságkötéskor Erdéli Rozália néven jegyezték be; sógornőjét, Árgyelán Péternét hol László Mária, hol Gole Mária, hol pedig Oláh Mária néven emlegetik. A rovatos összeírás Erdélyi Vazul nevét következetesen Erdélyi Lászlónak tünteti fel.

Jelenleg még nehezíti a kutatást, hogy Erdélyi Vazulra vonatkozó nagyváradi források magyar részről még nem igen kutathatók. Püspökünk testvérhúga Belényesre került, ez a Bihar megyei település szintén Romániához tartozik.

A családnak ma már nincs olyan leszármazottja, aki a família múltjáról felvilágosítást tudna adni. Több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1938-ban Sólyom Fekete Géza ganzgyári főmérnök (Budapest VII. Akácfa u. 18. alatti lakos) a makói paróchustól érdeklődött felesége nagyanyja, Erdélyi Mária után, aki a püspök unokahúga volt. Rohály Ferenc paróchus ekkor felkereste a 80-82 éves Kristó Amáliát (özv. Siklován Spiridionnét), aki még értékes adatokkal szolgált. Mivel a püspök bátyját, Erdélyi Jánost a rokonok gondnokság alá kívánták helyezni, ezért a Csanád megyei árvaszéki, sőt a törvényszéki iratok is tartalmaznak a családra vonatkozóan járulékos adatokat. Ügye a királyi ítélő táblához is felkerült.

Minden valószínűség szerint Erélyi Vazul nagyapja, Árgyelán György az 1760-as években települt be Makóra, aki görög keleti vallású, román nemzetiségű juhászt volt. A nagyapáról egyik unokájának, Erdélyi Jánosnak 1864. augusztus 6-án kelt orvosi szakvéleményében ez áll: "Nagyatyjától, Erdélyi Györgytől öröklött néhány birkát, azokat a makói piacon teleltette." Makó 1781. évi urbáriumában és a Tabella Geometricaban Oláh György néven szerepel.

Püspökünk szülei Árgyelán György és Bogyilka Naszti voltak. Szintén a juhászatból éltek. Róluk az említett orvosi szakvéleményben ez áll: "Erdélyi György és Bogyilka Naszti igen szegény kis házikóval bíró cseléd juhász emberek; sem magok, sem ismerős ősük soha tanodába nem járván, sem írni, sem olvasni, sem imádkozni nem tudtak..." Házasságukból négy gyermek született: János, Vazul, egy ismeretlen nevű leány és Péter.

Erdélyi János tizenhat évig a császári hadseregben közvitézként szolgált, 1836 tájékán Csikós Juliannával házasságot kötött, de ez a frigy rövid ideig tartott, gyereke nem volt. Egy ideig juhászaiban dolgozott, de csak nappali bojtárként alkalmazták, majd püspök-öccse gondoskodott ruházatáról és élelmezéséről. Az orvosok nem elmebetegnek, hanem együgyűnek tartották. János 1792-ben (?), Vazul 1794. augusztus 1-én született.

Ismeretlen nevű leánytestvérük egy Dán nevű férfivel kötött házasságot. Gyerekeik: Dán János, Anna (Major Jánosné), Antal, Márta (Lukács Ignácné).

A legkisebb testvér, Péter (Petrus Argyilán) 1800 előtt, vagy 1802. július 20-án vagy 1804. június 9-én született. László Péter adaptált leányával, Máriával 1822. január 20-án kötött házasságából öt gyereke született: Mária (Végső Gellértné), Rozália (született 1823. október 19-én, Kristó Károllyal házasságot kötött 1841. október 14-én.), János, Péter, István.

Erdélyi Vazul szülei házas zsellérek voltak, az urbárium szerint egy nyolcadnyi, tehát a lehető legkisebb házhellyel rendelkeztek, amelyen egy szegényes kis házikó állt. A szülőház helyét ma már nem tudjuk meghatározni, de annyi bizonyos, hogy a görög katolikus városrész periferikus részén lehetett, ugyanis a románok akkoriban kezdtek beszivárogni, amikor a Nagyorosz (Erdélyi püspök) és a Kisorosz (Toldy) utca már beépült. Házuk az un. Kisoláh utcában lehetett, amin a mai Szemere utcát és a Bajza utcának a Szemere és Murányi utcai szakaszát kell érteni.

Erdélyi Vazult a hagyomány szerint kisgyermek korában elállították kiskanásznak, majd egy görög katolikus nemes ifjú inasaként elkerült a nagyváradi premontrei gimnázium konviktusába, ahol az inasi szolgálatok teljesítése mellett tanult is. Tehetségével oly mértékben kitűnt, hogy papi pályára léphetett. Tehetsége révén egyre magasabb egyházi beosztásokba került.

Előbb őrkanonoknak nevezték ki, majd tudományos felkészültsége alapján a nagyváradi kis-szeminárium rektora lett. Nagyváradi püspöknek V. Ferdi­nánd király 1842. augusztus 2-án nevezte ki, XVI. Gergely pápa 1843. január 30-án prekonizálta, pünkösd ünnepén, június 11-én a balázsfalvi székes­egyházban Leményi János püspök szentelte fel, nagyváradi beiktatására jú­nius 18-án került sor.

Első teendője volt, hogy végig járja a püspökségéhez tartozó egyházközségeket. Makóra 1844. június 4-én érkezett meg, szentmise áldozatot mutatott be, majd megvizsgálta a templom és plébánia külső és belső helyzetét. A kanonika vizitáció alkalmával felvett jegyzőkönyv sokoldalúan és részletesen taglalja a makói viszonyokat.

A következő évben a balázsfalvi szeminárium néhány nacionalista szemléletű román tanár és papnövendék fellázadt a ragyogó szellemű Leményi János püspök ellen. A kényes ügy kivizsgálására - Kopácsi József esztergomi érsekkel egyetértve - V. Ferdinánd király 1845. február 18-i keltezésű leiratában Erdélyi Vazult küldte ki Balázsfalvára. A békétlenek írásban tiltakoztak Erdélyi Vazul kiküldetése ellen, és királyi biztosi feladatának végrehajtásában megakadályozták, valósággal kiutasították Balázsfalváról. A királynak írt jelentésében megállapította, hogy Leményi püspök papjaival és híveivel békében él, de a féktelen pártszövetség titkos gyűléseket rendez, az egyházi fegyelmet semmibe veszi, nem hallgat a királyi biztosra, magának az uralkodónak sem hajlandó engedelmeskedni. Miután a felkorbácsolt indulatok valamelyest csendesedtek, 1846. január 27-én Gaganacz József eperjesi püspök az ügy kivizsgálását és lezárását sikerrel végrehajtotta. Mindebből kitűnik, hogy a román elégedetlenkedők nem tartották Erdélyi Vazult számukra megbízhatónak.

Mivel a görög katolikus iskolákban a reformkor idején a tanítás még első zsengéjében volt, a tanítók műveltsége alacsony fokon állt, ezért püspöksége kezdetétől a tanítás színvonalát emelni kívánta. A Csanád megyei népművelési bizottság elnöke, Nyéki Antal 1844-ben örömmel tapasztalta, hogy Erdélyi Vazult e tekintetben is hazafiúi lelkesedés fűti; mindent megtesz a magyarosodás és a tanítás ügyének előmozdítása terén. 1847-ben a nagyváradi szeminárium keretén belül tanítóképzőt hozott létre, ahol szegény sorsú, de jó tanuló fiataloknak a felvételét elősegítette.

Az utolsó rendi országgyűlésen Erdélyi Vazul is részt vett, de kizárólag egyházpolitikai kérdésekhez szólt hozzá. Nézeteit a király iránti tisztelet és a haza mélységes szeretete hatotta át. 1847. december 10-én erről hitvallást is tett: "Tökéletesen meg vagyok győződve, hogy minden igaz hazafi, ki törvényes jogoknál fogva ezen országos tanácskozási terembe belép, oly szilárd akarattal és tiszta szándékkal lép be, hogy itten tehetsége és ereje szerint csak a trón és a haza javára, s a magyar nemzet erősbedésére fennálló alkotmányos épületnek javítására s tökéletesbítésére lelkesen közre munkálkodjon." Mélységesen tiszteli mások véleményét, gondolkodását az alkotmányosság és a tiszta hazafiság határozza meg. Szerinte a nemzet igazságos sérelmeit az országgyűlésnek kell orvosolnia. Legfőbb egyházpolitikai elve a vallási egyenlőség. Leszögezte: miként a polgári jogok szabadságát, úgy a vallási szabadságot is lelkéből tiszteli. Az egyenlőségnek a viszonyosságon kell alapulnia. Ha a görög nem egyesült vallásról át lehet térni más vallásra, akkor a más vallásúaknak is legyen szabad áttérni az ő vallásukra. 1848-ban az áprilisi törvények vitájában abból indult ki, hogy olyan törvényt kell szerkeszteni, amely mindenkit megnyugtat, senkinek fennakadására és aggodalmára ne szolgáljon.

A szabadságharc idején a nagyváradi görög katolikus egyházmegye papságának túlnyomó többsége igen lojális magatartást tanúsított a magyar haza iránt, hívei közül sokan harcoltak a magyar hadseregben. Ez nyilván nagyrészt annak a hazafias magatartásnak köszönhető, melyet Erdélyi Vazul tanúsított.

A szabadságharc bukása után Leményi János püspöknek le kellett mondania, Erdélyi Vazul viszont megmaradt a helyén, ugyanis az uralkodó iránti feltétlen elkötelezettségéhez nem fért kétség. A románoknak - a szabadságharc alatti dinasztia iránti hűségükért - a bécsi udvar politikai jogokat nem akart adni, de egyházi kiváltságokat igen. A magyarországi és erdélyi román görög katolikus egyházak rendezésére, illetve előzőleg annak tanulmányozására és előkészítésére a bécsi udvar utasítására Scitovszky János esztergomi érsek egy külön bizottságot szervezett, amelynek elnöke Erdélyi Vazul lett. A bizottság 1850. június 15-én ült össze és napokon át tartó tárgyalás után javasolta egy román érsekség és két püspökség felállítását. IX. Pius pápa 1853-ban a fogarasi görög katolikus püspökséget Gyulafehérvár - Fogaras néven érseki rangra emelte, és ennek rendelte alá a nagyváradi, valamint a lugosi és szamosújvári görög katolikus püspökségeket. Ezzel az erdélyi püspökségek kikerültek az esztergomi érsekség irányítása alól.

A román ortodoxok és görög katolikusok között gyilkos küzdelem kezdődött, ugyanis az ortodoxok azt állították, hogy a görög katolikusok megbontották a románság egységét, hogy magyar barát politikát folytatnak. A hívek elhódításában versenyezni kezdtek, de a nacionalizmus szellemében ez úgy fogalmazódott meg, hogy kik a jobb románok. Az ortodoxok románságát senki nem vonta kétségbe, ezért a görög katolikusoknak kellett bizonyítaniok. Ezt a sajátos politikai körülményt Erdélyi Vazul tudomásul vette, egyházának védelmében a románságnak engedményeket tett, de a szélsőséges nacionalizmustól igyekezett távol tartani papjait és híveit. Nagyváradi püspök utóda, Dr. Papp-Szilágyi József már a nacionalizmus szellemében kormányozta egyházmegyéjét. A magyar egyházközségekbe is nacionalista román papok kerültek.

Erdélyi Vazul nehéz történelmi időkben kormányozta egyházmegyéjét, tudomásul vette a románok jogos követelését. Két malomkő között őrlődve a népek megbékéléséért küzdött. Ez a szerepkör nem volt hálás; magyar részről neki tulajdonították Esztergomtól való elszakadást; román érdekeket szolgálva megteremtette az erdélyi román görög katolikus egyházszervezetet, a nagyváradi görög katolikus székesegyházban a márványba vésett püspök nevek közül egyedül az övé hiányzik.

Humanitárius beállítottságú volt. A belényesi görög katolikus gimnáziumot értékes fizikai szertárral gyarapította, a nagyváradi iskolák számára ala­pítványokat létesített, az egyházmegye árva- és özvegy alapnak 4000 forintot adományozott, egyházmegyéjére 42 000 forintot hagyott. Beteg bátyjáról folyamatosan gondoskodott; ruházatára és élelmezésére folyamatosan utalt át pénzt, végrendeletileg 6800 forintot hagyott.

1862. március 27-én hunyt el, a szülőföld őrzi emlékét.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet