Előző fejezet Következő fejezet

Tóth Ferenc: Emlékezés Bálint Sándorra

 

Tanítóképzőbe járó barátom, Nagymiklósi Ferenc mindig rajongással beszélt Bálint Sándorról, a magyar tanáráról. Amikor 1947-ben készültem beiratkozni a szegedi egyetem magyar–történelem szakára, lelkemre kötötte: egykori tanárom óráit föltétlenül vedd föl! A nyomtatott tanrendben természetesen elsőnek a néprajzot kerestem.

A Tisza-parti városban csodálatos szellemi légkör vett bennünket körül. Egyetemi polgárként mindenekelőtt éreztük, hogy Szeged valóban az Alföld metropolisza. A szegedi egyetem általunk megismert arculata 1940-ben alakult ki. Ekkor ugyanis a második bécsi döntés után a Ferenc József Tudományegyetemet visszaköltöztették Kolozsvárra, Szegeden pedig megalakították a Horthy Miklós Tudományegyetemet. A pécsi egyetemről – mert ott 1940-től a bölcsészkart „szüneteltették” – Szegedre helyezték Birkás Gézát, Bognár Cecilt, Halasy-Nagy Józsefet, Kerényi Károlyt, Klemm Antalt, Koltay-Kastner Jenőt, tehát azt a stabil tanári kart, amelynek tagjai hét év múltán a mi professzoraink is voltak. A kolozsvári magyar egyetem fölszámolásakor, 1947-ben Várkonyi Hildebrand és Zolnai Béla – egykori szegedi professzorok – Budapesten folytatták működésüket. Sík Sándor 1945-ben a pesti egyetemre került, majd 1948-ban tartományi főnök lett és megvált az egyetemi katedrától.

Makóról magunkkal hoztuk a népi írók mozgalmával való szimpátiánkat. Osztályfőnökünk, a parasztpárti Giday Kálmán is erősítette ezt bennünk. Az érettségi tabló készítésekor az osztály kétharmada – kifejezve népies szemléletünket – kihajtós inggallérral, a többiek nyakkendővel álltak a fényképezőgép lencséje elé. Szegeden előbb nosztalgikusan a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának hagyománya élt bennünk. Mi sem volt természetesebb, hogy a Föld és Ember, a Dolgozatok, a Népünk és Nyelvünk évfolyamaiban hamarabb búvárkodtunk, mint az országos folyóiratokban. Egyre többet tudtunk meg az antropológus Bartucz Lajos igazgatósága alatt működő Alföldi Tudományos Intézetről, amely az 1920-as évek derekán indult Szegedi Alföldkutató Bizottságból fejlődött ki. 1943-tól az alföldi régióra kiterjedően valamennyi tudományágat fölölelve élénk tudományos élet bontakozott ki Szegeden. Az értékes munkaprogramokat, vitaanyagokat, hozzászólásokat, kisebb tanulmányokat évkönyvekben adták közre. Tálasi István és Gönyei Sándor az alföldi néprajzi kutatásokról, Bálint Sándor Szeged néprajzának tervezetéről, Szeghy Endre az alföldi népzenekutatásról, Klemm Antal az Alföld nyelvi földolgozásáról, Hermann Egyed a történeti kutatás föladatairól, Banner János a módszeres régészeti föltárásokról, Kádár László a földrajz kutatási céljairól, Farkas Béla és Szent-Iványi József az Alföld állatvilágának kutatásáról, Zólyomi Bálint a növényföldrajzi fölmérésről, Eperjessy Kálmán a magyar városról vázolta föl a szisztematikus búvárkodás föladatait. Nemcsak tervek születtek, a munka is megindult. Két fonográfot, viaszhengereket, hengercsiszoló gépet vásároltak, kottalapokat nyomtattak. A Somogyi- és az egyetemi könyvtár bibliográfia összeállításába kezdett. Bartucz Lajos – mint egy huszadik századi Bél Mátyás – mindenre kiterjedő népismereti kutatási tervet dolgozott ki, és ennek megnyerte az Alföld számba vehető szakembereit. Korosztályunk jobbkor nem is kerülhetett volna Szegedre. Egyszerre megvolt a színvonalas egyetem és a szinte beláthatatlan perspektívát fölvállaló, akadémiai igényű kutatási intézet.

A teljes tanszabadság nem csupán a professzori karra, de ránk, a surbankó hallgatókra is vonatkozott. Bizonyos számú szaktárgyi órákon túl, azokat a kollégiumokat, azaz eladásokat vettük föl és hallgattuk, amelyek érdekeltek bennünket. Még olykor Bibó István előadásaira is átjártunk a jogi karra. Feledhetetlenek voltak Halasy-Nagy József filozófiai stúdiumai. Magyar irodalomtörténetet Koltay-Kastner Jenőtől, az olasz intézet igazgatójától hallgattunk. Két bencés tanárunk volt: a nyelvész Klemm Antal és Bognár Cecil pszichológus. Történész professzorunkat, a premontrei rend tagját, Hermann Egyedet egyetlen egyszer láttam fehér reverendájában. A professzori kar katolikus szellemisége sohasem kapott hangot oktatásuk során. Erre akkor már a kollégiumok meghirdetésekor is különös gonddal ügyeltek. Bálint Sándor nem az egyházi év ünnepeiről, hanem több évig a magyar tájak néprajzáról tartotta előadásait; Hermann Egyed pedig a centenárium kapcsán a 48-as forradalomról és szabadságharcról. A koalíció politikai csatározásai a fiatalság körében még nyomokban sem jelentkeztek. A Dóm téri Szívgárda összejövetelekre nyíltan eljárhattunk. Szabad időnkben a Somogyi-könyvtárat látogattuk.

A bölcsészkar tanárképzésre volt berendezkedve, a muzeológiai tanszékek is ennek szolgálatában működtek, önálló muzeológusi képzés Szegeden nem folyt. Ezen a szakterületen egyébként 1947-tel új oktatógárda állt munkába, de ez akkor nem politikai váltással, sokkal inkább a kolozsvári magyar egyetem megszűnésével függött össze. Banner János már a pesti egyetem régész professzora. Szegedi demonstrátora, Korek József még végigvezetett a Régiségtudományi Intézet kongóan üres helyiségein. Közben már Szegedre helyezték az addig Kolozsvárt működő Roska Márton régészt és Felvinczi Takács Zoltán művészettörténészt. Ugyancsak ekkor lett tanszékvezető egyetemi tanár Bálint Sándor.

Mivel egyaránt vonzódtam valamennyi muzeológiai tárgyhoz, még a szaktárgyak rovására is igyekeztem jelen lenni minden régészeti, néprajzi és művészettörténeti előadáson és foglalkozáson. Az első időszakban néhány makói barátommal a régészeti intézetben találtunk otthonra. Roska Márton atyaian törődött velünk. Pestről lejárva a régészeti tanszéken lakott. Az általa főzött ebédet olykor nekünk is meg kellett ízlelnünk. Órái is családias körben zajlottak. Nyáron már régészeti ásatásra is sor került Apátfalván. Professzor úr nálunk, Makón, majd Apátfalván Tari Jancsi évfolyamtársunknál szállt meg.

Akkoriban különös kapcsolat szövődött a hallgatók és a tanszékek fizikai dolgozói között. Ahogyan Móra Ferenc életművében állandóan jelen volt „személye körüli minisztere”, Kotormány János, sok vonatkozásban ilyen volt a Régiségtudományi Intézetben Broda Sándor. Laboráns vagy restaurátor lehetett hivatalosan, de nekünk nélkülözhetetlen támasz. Valójában mindenes volt a tanszéken, a szakirodalmat is ismerte, sőt bölcs diplomáciai tanácsokkal is ellátott bennünket. Az intézet vezetői és munkatársai változtak, ő viszont maradt. Évtizedekre visszamenően mindent tudott, és bármiben kérhettük tanácsát, szívesen rendelkezésünkre állt. Engem, mint makóit különösen bizalmába fogadott. Kiderült ugyanis, hogy ő is a Maros-parti város szülöttje, és édes testvére a polgári leányiskola igazgatójának, Broda Bélának. 1925-ben ő készítette Apátfalván azokat a maradandó értékű néprajzi fölvételeket, amikor fináncnak nézték a minden után érdeklődő Banner Jánost és Kelemen Ferencet. Ő restaurálta 1943-ban a Csanád megyei régészeti anyagot, amelyet a DMKE internátus épületében kialakított múzeumi termekben helyeztek el. Tőle vettem birtokba 1953–1955-ben a régészeti laboratóriumot, amikor tanársegédi státusban a Történeti Intézetben könyvtároskodtam. Ez a helyiség a tanszemélyzet közül senkit nem érdekelt. Lefújva a port, üzembe helyeztem a régi duplakihúzatalú, harmonikás nagyítógépet, és a filmhívás, valamint a nagyítás folyamatába Szádeczky-Kardos Sámuelnét próbáltam bevezetni. A Földrajzi Intézet laboránsa, Hegedűs Imre túlélte Broda Sándort. Első pályamunkáinkhoz már ő készítette a reprodukciókat. Az anyagárat is tuszkolva fogadta el, de elvárta, hogy tájékoztassuk dolgozatunk sorsáról.

Felvinczi Takács Zoltán művészettörténeti előadásait a Koch Sándor-féle ásványtani intézetben tartotta, mivel a bölcsészkari tanszékeken vetítőgép nem állt rendelkezésre. Ezeken az esti órákon rendszeresen mintegy tucatnyian vettünk részt. A hallgatók a fölsőbb évfolyamokból kerültek ki. 1948-ban ketten szereztek bölcsészdoktori oklevelet: Dávid Katalin és Lehel István. A családias légkörre mi sem jellemzőbb, mint hogy Lehel István hallgatótársait vacsorán látta vendégül. A különleges ételeket mind ő készítette. Professzorunk megjegyezte, nemcsak a képzőművészetben, de a szakácsművészetben is kiérdemeli a summa cum laudét. Egy szűk esztendeig Dávid Katalin tanársegédként működött a bölcsészkar legkisebb tanszékén.

A néprajznak a háromemeletes épületben mindössze professzori szoba és szemináriumi terem jutott. Egyszemélyes tanszékként működött, évekig nem hoztak létre még demonstrátori állást sem. De a békesség szigete volt. Azzá tette mindenekelőtt Bálint Sándor egyénisége.

Professzori debütálása nem indulhatott volna kedvezőbben. A Házassági népszokások című kollégiumát mindig zsúfolt teremben tartotta. Fölüdülés volt minden órája. Határtalan szeretet áradt belőle szaktárgya, de hallgatói iránt is. Nem megközelíthetetlen professzorként állt előttünk, hiszen így mondtuk: megyünk Bálint Sanyika órájára. Valójában a tudatunkban ugyanolyan magas piedesztálra helyeztük őt, mint Halasy-Nagy Józsefet, de Bálint Sándorhoz mély vonzalom, szeretet, melegség is fűzött bennünket. Etikai magatartást sugárzó személyisége különösen magával ragadott. Idegen volt tőle a modorosság és a kivagyiság. Közvetlen volt és mindenekfölött ember. A szenvtelenül fölolvasó tanárainkkal ellentétben Bálint Sándor átélte mondanivalóját, szeme csillogásával, melegségével is beszélt és magával ragadott. Az egyetemi katedrán szegedi tájszólással adott elő. Nem egyszerűen ö-zve nyilatkozott meg, ez a fonetikai hangzás nála párosult a szegedi tájnyelv szóhasználatával, mondatfordulataival, sőt a szegedi nép gondolkodásmódjával. Nyugodtan, patetikusságtól mentesen beszélt, de fokozatosan beleélve magát mondanivalójába, egyre nagyobb átéléssel fogalmazott. Ahogyan írásmódjában az a-betűt előbb a fölső, majd újabb kézemeléssel az alsó ívét húzva formázta meg szabályos írásjellé, így fűzte egymásba gondolatait is. Mondanivalóját kiváló didaktikai érzékkel nem deklarálta, hanem elmagyarázta. Nemcsak tudós volt, de kitűnő pedagógus is. Mindig önmagát adta. Puritán beállítottsága harmonizált a tárggyal, amelyet tanított. Mások kutatási eredményeit is Bálint Sándor-os átélésben ismerhettük meg. Benne élt a szegedi népéletben, jelenében és múltjában, mindez az ő művelődéstörténeti szemléletének részét alkotta. Nagyon mélyek voltak alsóvárosi gyökerei. A Szegedi szótárról egyszer meg is jegyezte, szókincsének ő a legfőbb adatközlője. Amikor szóba jött, hogy valaki ugródeszkának használta föl a szegedi egyetemet, elítélően nyilatkozott róla.

Politikai okok miatt sohasem hirdetett meg szakrális témájú előadást. Különösen nem kerülhetett erre sor a fordulat éve után. 1948 őszén még szegedi néprajzi iskolát létrehozó terve lehetett, ekkor központi elvárásoktól függetlenül teljességre törekvő koncepcióval állította össze előadásait: Bevezetés a néprajztudományba, a Magyar tájak néprajza, a Magyarság Európa népéletében.

Első beszélgetésünk során érdeklődésére megjegyeztem, hogy makói vagyok, azonnal makaira javította. Tari Jancsi viszont öntudatosan vágta ki: pátfalvi vagyok! De szépen mondta – jegyezte meg tanárunk. Szemináriumi föladatként Szirbik Miklós krónikája alapján Makó néprajzának bemutatását kaptam. Rengeteget dolgoztam rajta, hogy ne maradjon ki belőle semmi fontos adalék. Majd egy óráig olvastam a számomra fontos, a társaim részéről érdektelen dolgozatot. Éppen a régi földrajzi nevek ismertetésébe kezdtem, amikor vége lett az órának. Ekkor bejelentettem, hogy a következő alkalommal folytatom, mire a professzor úr – nem bántóan – megjegyezte: Isten ments!

Bálint Sándor

 

Meghatározó volt egyetemi éveinkben a Klemm Antal-féle nyelvészeti tanszék is. Ott akkor Péter László volt a demonstrátor. Ténylegesen bevezetett bennünket az egyetemi életbe, a mindennapos szakmai gondjainkban is önzetlenül segített. Ha lyukasóránk volt, a nyelvészeti szemináriumi teremben töltöttük az időt. Annyira bennfentesek lettünk, hogy kulcsot is kaptunk. Itt olvasgattunk, uzsonnáztunk, ez lett az Ady téri épületben az otthonunk. Különösen nagy hasznát vettem abban az évben, amikor bejáró voltam. Klemm Antal a fonetika kapcsán a népnyelv iránti fogékonyságot is fölébresztette bennünk. Ennek köszönhetően 1950 júniusában Szegedről négyen-öten részt vettünk a pesti egyetem egyhetes nyelvjáráskutató konferenciáján. A Nyugati pályaudvaron Deme László várt bennünket. A pesti nyelvészek elméletben és gyakorlatban egyaránt beavattak bennünket a módszeres nyelvjáráskutatás alapjaiba, mindenekelőtt a fonetikus írásba. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából már 1950-ben a szóföldrajzi–nyelvatlaszi munkálatokba kapcsolódtam be, majd ragadványnévgyűjtést végeztem, továbbá vezeték- és keresztnév-statisztikát állítottam össze Makóról. Annyira komolyan vették a vidék bevonását a gyűjtésbe, hogy – a körleveleken és A Néprajzi Múzeum Adattárának Értesítőjén túlmenően – Lőrincze Lajos az MTA Nyelvtudományi Intézetéből, Morvay Péter a Néprajzi Múzeumból egyedi levelekkel is irányította munkánkat.

A nyelvészeti intézetben Klemm Antalon és Péter Lászlón kívül sokat köszönhetek Temesi Mihály pécsi főiskolai tanárnak, aki egyetemi magántanárként tartott Szegeden előadásokat. Miként Fabius Maximus cunctator minden beszédét azzal fejezte be, hogy egyébként az a véleménye, hogy Karthágót el kell pusztítani; ő következetesen azzal vált el tőlünk, hogy menjünk ki a terepre és gyűjtsünk. Egyik alkalommal szekérrajzot mutatott, a részeinek föltüntetésével. Erre a bíztatásra városunk sajátos teherhordó eszközének, a talicskának a részeit írtam össze. Ebből a morzsából diákköri, sőt országos néprajzi pályamunka, szakdolgozat, majd néhány publikáció született. A makói hallgatók közül Császtvay István a fésűsmesterségről írt dolgozataival vett részt országos pályázaton. Néhányan Szeghy Endre népzenei óráit is fölvettük, és nem hiányozhattam a Csanádvármegyei könyvtár szerkesztőjének, a tanárképző főiskola igazgatójának, Eperjessy Kálmánnak helytörténeti előadásairól sem. Nem lettem hűtlen a régészethez sem. 1950-ben két hétig Párducz Mihálynak Tápé-Lebőn, majd három hétig Bálint Alajosnak Nyársapáton végzett ásatásán botladozhattam.

Nyári szünetben Császtvay Istvánnal a szegedi múzeumban ingyenes néprajzi gyakornokok lettünk. Péczely Attila beavatott bennünket a leltározás titkaiba. Egyik alkalommal, a mézeskalácsdúcok szétpakolásakor toppant be Bálint Sándor tanár úr. A száznál több dúc közül pillanatok alatt fölfödözte az őt érdeklő két szakrális témájút, gyönyörködve vette kézbe ezeket. Ekkoriban feledhetetlen néprajzi élményben volt részem. Péczeli Attila és Várnai Péter 130 évvel a nagy makói árvíz (1821) után Tápén fonográfhengerre vette Gilitze István makói árvízi históriáját.

Ennek az aranykorszaknak fokozatosan vége szakadt. Egymásután távolították el az egyetemről a professzori kar tagjait. Elsők között Birkás Gézát és Halasy-Nagy Józsefet. Roska Mártont bíróság elé állították és lecsukták. Legnagyobb „bűne” az volt, hogy előadásaiban többször hangsúlyozta, hogy Magyarország és Erdély geoökonómiai egység. Prinz Gyula dékán 1949. március 30-án levelet kapott a vallás- és közoktatási minisztériumból Szabolcsi Miklós aláírásával, hogy Hermann Egyed – Birkás Gézához hasonlóan – „megromlott egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjazását kérhetné”.1 Erre a sorsra jutott 1949-ben Mester János, 1950-ben Bognár Cecil. Felvinczi Takács Zoltánt 1950-ben, elérve a hetvenedik évét, nyugdíjazták. (Kényszernyugdíjazás lehetett, mert még meghirdette előadásait, indexünkből a Rektori Hivatal érvénytelenítette a bejegyzéseket.)

Közben megreformálták az egyetemet. Középiskolás jellegű, kötelező órarend lépett életbe. Bevezették a jelenléti ívet, sőt némelyek névsort is olvastak. A jelenlétet később a hallgatókból kijelölt tanulmányi felelős tartotta nyilván. Mivel 1950. szeptember 29-én nem voltam jelen Sőtér István professzor előadásán, Tettamanti Béla dékán aláírásával fölszólítottak a hiányzás azonnali igazolására. „Magatartása – szól a levél – a burzsoá egyetem hallgatójához illik, de nem való a szocializmus építését szolgáló egyetem diákjához.”. Az ekkoriban végbement eszmei–politikai változásra mi sem jellemzőbb, hogy a Történeti Intézet élére Gerő Ernő feleségét, Fazekas Erzsébetet nevezték ki. Vezetésével a pártgyűlések délután 3 órától hajnalig tartottak. Ilyen hetenkénti virrasztás után tanulócsoportunk egyetlen kommunista párttagja, Dobó Ilonka igencsak elszundikált a délelőtti előadásokon. A bölcsészkari ifjúsági szervezetet, a MEFESZ-t is harcos politikai szellem jellemezte. Egyik alkalommal évfolyamtársam, Kun Szabó Pali töredelmes vallomást tett: rádöbbent, hogy apja népnyúzó kulák, és ezért minden kapcsolatot megszakít szüleivel. Népünk államától kapott ösztöndíjból fog megélni és tovább tanulni. Az első marxista szellemű középiskolai történelem tankönyv szerzőit 1949-ben – horribile dictu – Kossuth-díjjal tüntették ki. Alkotói (Heckenast, Incze, Lukács, Spíra) között volt a szegedi egyetem docense, Karácsonyi Béla is. Amikor alapvizsga szigorlatra készültünk, kérésünkre egyik tanárunk sem merte mondani, hogy pl. a Hóman–Szekfű Magyar történetéből készüljünk, a történeti materializmus szellemű középiskolai tankönyvet voltak kénytelenek ajánlani. (Évtizedek múlva is ironikusan szögezték nekünk a pestiek: hogy van a Kossuth-díjas történészetek? Neki ez a 115 oldal terjedelmű írása volt a legterjedelmesebb publikációja.2 A mi évfolyamunk őt már nem hallgatta, órái didaktikusan fölépítettek voltak. Informátoraitól – mint egy középiskolai osztályfőnök – mindent tudott tanítványairól. Azokat a leányokat, akik pl. újdonságnak számító nylon harisnyát vásároltak a dolgozó nép államától kapott ösztöndíjon, behívatta elbeszélgetésre.) Persze a korábbi tanszabadság időszakának is voltak visszásságai. Magyar történelemből pl. három félévig a forradalom és szabadságharc korát hallgatta az 1–4 évfolyam, alapvizsgáznunk viszont az őshazától 1790-ig terjedő korszakból kellett.

A balos politikai irányzatból kifolyóan a bölcsészkar professzori kara kicserélődött. Ilyen színvonalzuhanás a természettudományi karon nem következett be. Ott továbbra is megtűrték Ábrahám Ambrust az állattan, Bartucz Lajost az embertan, Budó Ágostont a kísérleti fizikai, Greguss Pált a növénytani, Koch Sándor a kőzettani, Prinz Gyulát a földrajzi, Kalmár László és Szőkefalvi-Nagy Bélát a matematikai tanszékek élén. A bölcsészek is nagy tisztelettel voltak irántuk. Másodéves koromban hallgattam Koch Sándor Muzeológia című lebilincselő kollégiumát. Greguss Pálnál A természettudományos műveltség alapjai tárgyából kollokváltam is.

A bölcsészkari professzorok közül nyugdíjazásig ott maradt a két kiváló nyelvész, a légynek sem ártó, csendes, szerény Klemm Antal, a tudomány szentje és Mészöly Gedeon, akinek finnugor összehasonlító nyelvészeti órái szellemi fölüdülést jelentettek a nyelvészet iránt nem érdeklődő hallgatóknak is. Klemm Antalnak – aki az egyházi rendek föloszlatása után eredeti keresztnevét, Imrét használta – köszönhetem a népnyelv iránti érdeklődésem fölkeltését. Miután a Püspöki Nevelőotthoni szállása megszűnt, a Petőfi sugárúton lakott. Amikor egy hétig ágynak esett, hallgatói közül hárman éjszakánként fölváltva az előszobájában aludtunk. Megtűrték az olasz intézet igazgatóját, a lelkiismeretességéről, aprólékosságáról, precizitásáról ismert Koltay-Kastner Jenőt, aki nekünk régi magyar irodalmat adott elő. 1949-től lett a pedagógiai tanszék vezetője Tettamanti Béla, József Attila egykori tanára. Első kollokviumomkor megpillantotta az indexemben, hogy makói vagyok. Attól kezdve atyai pártfogásába vett. Ha a városban összetalálkoztunk, belém karolva kísérhettem a mai Gyertyámosi utca 6. alatti lakásához. A világirodalmat átmenetileg a német tanszék vezetője, az ország legfiatalabb professzora, Halász Előd tanította, a magyar irodalmi tanszék élére pedig a szárnyaló előadásokat tartó Sőtér Istvánt nevezték ki. Egy szemeszterben Devecseri Gábor idézte föl előttünk a huszadik század magyar irodalmát; nem irodalomtörténeti stúdium volt ez, az irodalmi élet mutatta be. Egyik óráján kiderült, hogy Babits Mihálytól a Jónás könyvét nem ismerjük. Ekkor a fess, őrnagyi tiszti öltözékű költő (valamelyik katonai főiskola tanára volt ugyanis) fölállt és kapásból elszavalta a terjedelmes költeményt.

Ebben a változó korban Bálint Sándor a helyén maradt. 1949 őszén a magyar szakosoknak kötelező volt fölvenni Bálint Sándortól a Népköltészet és néphagyomány című kollégiumát. Ebből stencilen sokszorosított jegyzet is készült. Egyetemi éveim alatt más néprajzi jegyzetét nem adták ki. Szakaszosan megjelenő jegyzetéről beszélgetve véleményemet kérte. Szemelvények beiktatását indítványoztam. Ezt azzal a megjegyzéssel fogadta el, hogy a vidékre kikerülő tanárjelöltek nem föltétlen jutnak hozzá népköltészeti irodalomhoz.

A szabadon választható előadásain viszont ekkor már megcsappant a létszám. Akik fölvették óráit, azok sem igen látogatták. 1950-től igencsak hárman-négyen vettünk részt a foglalkozásokon. Egyik alkalommal egyedül voltam jelen. Az előadását akkor is megtartotta. Ezek családias légkörben, a szemináriumi teremben zajlottak. Ekkor sem rutinból tartotta meg előadásait. Óráira behozta kézzel írt jegyzeteit, de legföljebb idézet fölolvasásakor nézett beléjük. A témától nem kalandozott el, ragaszkodott az előre elgondolt óramenethez, de kedveltük művelődéstörténeti kitérőit. A részletekben is érzékeltette az egyetemességet. Jellemző volt előadásainak fölépítésére, hogy óra végén, befejezve az adott témakört, fölvázolta a gondolatmenet folytatását. Következő alkalommal előadását már ennek fölidézésével kezdte. A néprajzi szeminárium akkor már nem gyakorlati foglalkozás volt, ott is előadást tartott. Az egyik szemeszterben Zelenin összefoglaló munkája alapján bemutatta az orosz néprajzi kutatás eredményeit.

Bár előfordultam Tömörkény utcai lakásán, de kapcsolatunk a tanszékhez kötődött. Lakásán járva megmutatta a Szegedi szótár cédula tömegét. Kedvemért előszedte a Makó címszót tartalmazókat, majd elterelve róluk a szót, gyorsan visszadugta a helyére, mit sem törődve azzal, hogy a cetlik kicsit meggyűrődtek.

Előbb a szemináriumok oldottabb légköre hozta meg a bizalmasabb kapcsolatot, később a kis létszámú előadások után valameddig igencsak ott maradt közöttünk, és kis családot alkotva folytattuk szakmai jellegű beszélgetéseinket. Szigorú időbeosztással dolgozott, mindig sietett valahová, de szívesen vette, ha valamiben véleményét, tanácsát kértük. Ilyenkor mindig szóba jöttek a makói néprajzi sajátosságok. Személyiségem alakításában is jelentősen hatott rám. A kollokviumok – ha ez a kifejezés vizsgáztatására egyáltalán alkalmazható – szintén kötetlen beszélgetések voltak. Azt hiszem, mindenki jelessel távozott. Az utolsó esztendőben már a beszélgetés ceremóniáját mellőzve írta be indexembe a jegyet. Ekkoriban is fontosnak tartotta, hogy a maroknyi csapatot elkalauzolja a paprikamalomba vagy a múzeumba. Máig irántam kifejezett szeretetét és a szakmára való tudatos előkészítést érzem abban, hogy hétvégen elvitt magával Tápéra gyűjteni.

Közéleti szerepéről alig tudtam valamit. Erdei Ferenc szociológiai, falukutatói tevékenységét példamutatónak tartotta. Egyetemi éveikben a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában mindketten megőrizték különállásukat, és közösek voltak a gyökerek; „mi voltunk egyedül a parasztfiak a mozgalomban” – idézi Bálint Sándor szavait Péter László.3 Gyakran fölhívta figyelmemet Erdei megállapításaira, folyóiratokban (pl. Népünk és Nyelvünk, Tér és Forma) megbúvó cikkeire. Egyszer utalt arra, hogy 1944 őszén a fronton át hazajövő Erdei átmenetileg nála lakott. Decemberben az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, Debrecenbe Bálint Sándortól kölcsön kapott télikabátban ment el.4 Országgyűlési képviselőségéről egyetlen emlékem van. A Demokrata Néppárt 1947-i makói választási nagygyűlése azért is emlékezetes, mert a népi szónok első mondata után belesült beszédébe. Az őt követő Bálint Sándor viszont nyugodtan, frázisoktól és szónoki fogásoktól mentesen, meggyőzően ismertette pártjának programját. A politikai közszereplés nem volt kenyere, de erkölcsi kötelességből vállalta. Ha ez a tevékenysége szóba jön, mindig Babits Jónása jut eszembe, aki „rühellé a prófétaságot”, de lelkiismerete nem hagyja nyugton, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”.

Szerettem volna néprajzból diplomázni, de ez nem jött össze. Prinz Gyula dékán 1949. február 10-én engedélyezte ugyan a néprajznak mint mellékszaknak a fölvételét, de végső megoldást a pesti egyetemre átiratkozás jelentette volna. Tápé-Lebőről Párducz Mihály támogató levelét csatolva Tálasi István közbenjárását is kértem, de pesti dékáni hivatal válasza elutasító volt.

A politikai élet radikalizálódásával egyre jobban megritkult Bálint Sándor körül a levegő. 1951-ben már megvonták előadási jogát. Levélben vettem tőle búcsút:

Mindig hálával fogok visszatekinteni Professzor Úrra mint néprajzosra és mint emberre egyaránt. Most azonban csak mint professzoromtól búcsúzom és nem mint etnográfustól, mert ha nem zavarok túlságosan, fel fogom keresni Professzor Urat szóban vagy írásban néprajzi problémáimmal. Megbecsüléssel és mélységes tisztelettel: Tóth Ferenc.

Ma is meghatódottsággal veszem kezembe szeptember 12-i válaszát.

Eddigi kapcsolatunk ugyan megváltozik, de remélhetőleg a jövőben is erősnek és meghittnek fog bizonyulni.

Az oktatási szilencium kezdetekor Tóth Ferencnek írt levele

Amikor az ezt követő napokban összetalálkoztunk, lelkemre kötötte, hogy a továbbiakban járjak sokat gyűjteni, és professzoraim a nép fiai, az adatközlők legyenek.

Az Alföldi Tudományos Intézet 1947 szeptemberében különvált az egyetemtől. A kultuszminisztérium alá rendelésétől a rendszeres állami javadalmazásukat várták. Erre 1948 augusztusától nyílt lehetőség, Ortutay Gyula miniszter és Tolnai Gábor osztályvezető – az egykori művészeti kollégium alapítói – havi államsegély kiutalásával lehetővé tették a munka újraindítását. Ekkor kapcsolódott be az intézeti munkába a Kálmány Lajos Kör lelkes gárdája: Péter László, Ökrös László, Lőkös Zoltán. Fölolvasóüléseken hívták föl a figyelmet az alföldi kutatások fontosságára. Újból megindult a néprajzi (Belovai Sándor, Nyíri Antal), népzenei (Szeghy Endre, Ökrös László), szociológiai (Seress József), népi jogszokás (Tárkány Szűcs Ernő, Jégh Károly), népnyelvi (Péter László, Garamszegi József), növénytani (Timár Lajos), népitánc (Szilágyi László, Keresztes Imre), állattani (Ferencz Magdolna, Mészáros Margit, Horváth Andor), embertani (Bartucz Lajos) kutatás. Hiába tűzték maguk elé a célt, hogy a Alföld ne legyen többé a tudomány számára terra incognita, az intézettől megvonták az anyagi támogatást. Az intézet tudós gárdájának egy része szétszóródott az országban, másokat a katedrától is megfosztottak. Még az igazgató, Bartucz Lajos is Pestre került. Csak Bálint Sándor és Szeghy Endre maradt itt, de ők sem voltak kegyeltjei a kornak. Az intézet megszüntetése (1949) óriási tudományos presztízsvesztesége lett Szegednek és a Dél-Alföldnek.

Bálint Sándor az oktatási szilencium (venia legendi) alatt Tóth László történész professzorral az egyetemi könyvtárban kaptak egy kis szobát két íróasztallal, ahová délelőttönként néhány órára kötöttségektől mentesen bejártak. 1956-ban Németh Gyula akadémikus megtekintve a Szegedi szótár hatalmas cédulaanyagát, közbenjárt előadási jogának visszaadása érdekében. 1957-től hirdethette meg ismét óráit.

Egyetemi tanulmányaimat befejezve Klemm Antal professzor úr ajánlására a tanulmányi osztály kinevezésre az MTA Nyelvtudományi Intézetéhez terjesztett föl. Az Akadémia személyzeti osztálya 1952. szeptember 26-án arról értesített, hogy státushely hiányában elhelyezésemről nem tud gondoskodni. Ezt Péter Lászlónak, a makói múzeum akkori igazgatójának azonnal megírtam, aki új perspektívát vázolt föl előttem: „Baj, hogy nem helyeznek Pestre, de öröm is, mert most már biztosra veszem, hogy Makóra kerülsz, és segítségem, majdan pedig örökösöm leszel.” Az idézett leveleket Veszprémben vettem kézhez, mivel ott katonáskodtam. Kimenő alkalmából ellátogattam a Bakony Múzeumba. Vajkai Aurél múzeumigazgató Bálint Sándorról érdeklődött. Szótlanul és elkomorodva hallgatta végig a szilencium történetét.

Makói gimnáziumi tanárként is váltottam Bálint Sándorral néhányszor levelet, de kapcsolatunk 1964 után vált ismét élővé, amikor – Péter László jövendölése valóra válván – a makói múzeum élére kerültem. Első találkozásuk alkalmával letegezett, majd fölajánlotta, hogy doktoráljak nála néprajzból. Ennek témájául a hagymát vetettem föl, de Vida Zoltán akkoriban írt nála disszertációt ebből a témakörből, így Makó népi építészetének földolgozásában állapodtunk meg. Ez azért is közel állt hozzám, mert a népi építészetről 1950 tavaszán féléves kollégiumot hallgattam tőle.

Az 1960-as évek végén a város lokálpatriótáiból alakult múzeumi baráti kör hetente tartott összejövetelt. Szívügyemnek tekintettem, hogy Bálint Sándort már a kezdeti hónapokban meghívjuk Makóra. 1968-ban még a régi múzeumi épületben többszöri levélváltás után, június 6-án láthattuk vendégül előadónkat.Professzorunk a bírósági meghurcoltatás után is rendkívül megfeszített időbeosztással, reggel öt órától dolgozott. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy a makói előadásért egy napját föláldozza. Reggel Apátfalvára ment, előadás után makói barátjánál szállt meg, másnap Földeákra készült. A makói múzeum és főleg a mindenféle alapszabály nélkül működő múzeumi baráti kör Erdei Ferenc országgyűlési képviselősége alatt politikai védettséget élvezett, hiszen ő kezdeményezte ilyen értelmiségi körnek létrehozását. Bálint Sándor még akkoriban nyilvánosan sehol sem szerepelhetett. Úgy tudom, ez a makói előadása törte meg a jeget. Szegeden még 1970-ben sem engedélyezte a politikai vezetés, hogy J. Balog Tünde kiállítását a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai épületében Bálint Sándor nyissa meg. Városunkban a párt ideológiai titkára, Lantos István – szintén Bálint Sándor tanítványa, Juhász Antal évfolyamtársa – tapintatosan nem vett tudomást rendezvényünkről.

Múzeumi baráti körünknek oszlopos tagja volt Hamvas István (1929–1986), a püspöki rezidenciánk kápolnájában működő templomigazgató. Őt mély barátság fűzte Bálint Sándorhoz. Mindketten tagjai voltak az egyházmegye egyházművészeti és műemléki bizottságának. Kiszombori káplánként szorgalmazta a pusztuló Árpád-kori rotunda fölújítását, a Vigiliában szakcikket tett közé.  P. Brestyánszky Ilona művészettörténésszel végigjárta az egyházmegye plébániáit, ennek a hozadéka lett 1970-ben Brestyánszky Csongrád megye iparművészeti kincsei című kötete. Az óföldeáki templomdombon az 1960-as években régészeti ásatást kezdeményezett. Hamvas Endre püspök unokaöccseként eljutott Rómába és a Szentföldre is. Rendkívüli eseménynek számított, hogy pap létére Makón diavetítéses előadást tarthatott. 1969-ben – Antal József káplánnal – gregorgikán scolát hozott létre, és a vasárnapi szentmisén gregorikánt énekeltek a Liber Ususalis szerint, amelynek hat példányát Vág Imre professzortól kapták erre a célra kölcsön. Ekkor kezdett a makói kis kápolna a liturgikus megújhodásnak egyik fészkévé válni. Hamvas István 1971-től Szeged-Alsóváros plébánosa lett. Bálint Sándor hatására és segítségével újította föl az alsóvárosi búcsúkat. Ő lett professzorunk lelki végrendeletének végrehajtója, temetési szertartásának megszervezője. Beszédében az ő életvitelét példaként állította magunk számára.

Hamvas István vitte el Bálint Sándort J. Balog Tündéékhez. Kapcsolatuk kölcsönös megbecsülésből mély barátsággá alakult. Művészünk ekkor fordult igazán a népi témák felé. 1969-ben, makói kiállításának rendezésekor ismertem meg Bálint Sárát, a feleséget. (Én róla és házasságukról addig csak pletykaszinten hallottam. 1950-ben, a nyelvjáráskutató konferencián Féja Géza a szegedi csoporthoz szegődve emlegette esküvőjüket. Bálint Sándor egy mondatára emlékszem: Ugyan, Sárika, ne helytelenkedjünk, inkább tegyünk föl egy hanglemezt.) Bálint Sárát a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese, Solymár István azzal a nyilvánvaló szándékkal hozta le Makóra, hogy a Művészet szerkesztőségének munkatársaként írjon a makói kiállításról. Végül „Andika” – vagyis Bálint Sándor – írja meg a vallomásszerű méltatást. Bálint Sára kisugárzó személyiségként áll előttem. Fejedelmi tartásából a műveltség, okosság és a  határozottság áradt.

Főtéri kápolnánkba Hamvas István helyére templomigazgatónak Antal József (1940–1997) került, öt szintén meleg barátság kötötte Bálint Sándorhoz. 1971. október 11-én Battonyáról – megyei egyházzenei igazgatóként – levélben megkereste Bálint Sándort, hogy az egyházmegye kántorainak indított tanfolyamon A szentzene néprajzi vonatkozásai címmel tartson előadást, amelyet sokszorosítva is közreadnának.5 Egyházzenei igazgatóként legfőbb törekvésének a liturgikus éneklésnek a gregorikán és ősi népdalkincsünk alapján történő megújítását tekintette. Arra kérte dr. Udvardi József püspököt, hogy a „zsinat kifejezett követelménye érdekében állítsák vissza az őt megillető jogaiba a gregorikán éneket, legalább a székesegyházi konvent-miséken… A másik gyökér: népünk ősi dallamai. Hamvas plébános úrnak gyönyörű terve van: Alsóvárost tenni olyan szellemi centrummá, ahol és ahonnan kiindulva másutt is megszólalnának a kódexek és kéziratos gyűjtemények eddig csak a tudósok által ismert és a szakemberek és könyvtárak könyvespolcain konzervált dallamai. Nagyon jelentősnek tartom ezt az elgondolást, amelyet Bálint Sándor professzor úr is támogat, akinek a gregorikán is nem kevésbé szívügye.”6 Antal József 1971-ben elkészítette Zsoltárok és Alleluják című összeállítását. Szerette volna, ha ezt a püspökség sokszorosítva szétküldi a plébániákhoz, és elrendeli a zsoltározás bevezetését. Mindez sértette a Harmat–Sík-féle Szent vagy, Uram! énekeskönyv egyeduralmát, nem is került ki a kántorokhoz. Templomigazgatóként kapcsolatot teremtett a makói születésű Béres György bécsi plébánossal, a gregorikán tudós és elkötelezett hívével. Tőle kapott kottákat. Bálint Sándor és Antal József közötti kölcsönös megbecsülés lelki kapcsolattá mélyült. Bálint Sándor bíztatására eredményesen kutatta a 18–19. századi vallásos népénekeket. Zenei téren Rajeczky Benjáminnal, Dobszai Lászlóval és Szendrei Jankával konzultált. Kezdeményezésére az egyházi népénekeskönyvbe pótlólag fölvettek egy Mária-éneket. Szorgos munkával a II. vatikáni zsinat szellemében Egyetemes magyar cantionale és antifonale címmel ökumenikus népénektárat hozott létre, melynek kiadása még várat magára. Kéziratban maradtak fönn Mária címmel himnuszfordításai, a gyermekek hitoktatására írt Kis hozsannája és verses bibliai történetei. Zeneművei (Beat-mise, Szent István oratórium) előadásra várnak. Bálint Sándor halála után a szakrális hagyományok ápolása terén ezt a baráti és szakmai szerepkört Barna Gábor néprajzkutató vette át. A mintegy kétszáz kötetes népénekes-könyvgyűjteményét is reá hagyományozta. A szegedi egyetem tanszékvezető docensének dolgozószobájában két fénykép függ a falon: Bálint Sándoré és Antal Józsefé. Ez a két szempár őrködik munkáján.

Bálint Sándor születésének 70. évfordulójára a Somogyi-könyvtári Műhely és az Ethnographia szerkesztősége különszámot jelentetett meg. A szegedi kiadványban a makói gabonás kasról készült összegzésemmel köszöntöttem tanáromat. Erre a szánkótalpas gabonatárlóra – mint jellegzetes helyi sajátosságra – egyik beszélgetésünk alkalmával hívta föl a figyelmem. A Néprajzi Társaság folyóiratában a makói parasztházak telkéről szintén professzorom indíttatásából írtam összegzést.

A doktorálásra egy évtized múltán került sor Ferenczi Imre tanszékvezetése alatt. Egykori professzorom 1976. február 11-én meleg hangú levélben köszöntött:

…csak írásban tudok gratulálni annyira megérdemelt doktori fokozatodhoz. Bár én lehettem volna a kérdező professzorod még akkoriban.

Levélváltásunk 1976-ban ismét gyakoribbá vált. Ennek hozadéka a múzeumi hónap keretében, október 18-án A víziélet hagyományai címmel megtartott előadása volt. A korai autóbusszal érkezett, és ekkor Trabantommal meglátogattuk Kövegyen Lotz Antal plébánost – a szegedi hittudományi főiskola későbbi történeti tanárát –, aki perifériára helyezve, Kövegyen Juhász Kálmán egyháztörténeti gyűjteményét kezelte. Délután Maroslelén Gyurkovics Béla plébánost kerestük föl. (Ő volt a „furulyás pap”, ugyanis bárhová ment, vitte magával furulyáját, és környezetét népdalokkal szórakoztatta.) Professzorom az egyházi anyakönyvek névanyagát tanulmányozva örömmel födözte föl a sok szegedi eredetű családnevet. A kövegyi látogatás meghozta számomra Lotz Antal barátságát. Délben Sándor bácsi nálunk ebédelt, feleségem csirkepaprikást készített tarhonyával. Feleségemnek – akit Lelkömnek szólított – nagyon dicsérte. (Mi a krumplistarhonyát nagy szemű, a pörkölttarhonyát aprótarhonyából csináltuk.) Ebéd után megkértem, hogy legalább nevével lássa el könyveit: Szeged reneszánsz kori műveltsége: Tóth Ferenc kedves tanítványomnak és barátomnak; Tombácz János meséi: Tóth Ferencnek baráti szeretettel; A szegedi nép: Tóth Ferencnek szíves szeretettel; Néprajz és nevelés: szeretett barátomnak; Népünk ünnepei: barátomnak nagy szeretettel. 1970 húsvétján Szegeden megajándékozott Tápé falutörténet és népélet írásával: Tóth Ferencnek szeretett barátomnak. Bálint Sándor munkássága: Tóth Ferenc nagyon szeretett makai tanítványomnak és barátomnak 70. születésnapomon Bálint Sándor bejegyzéssel. Régi szegedi katonaélet. Népi emlékezet és helyi hagyományok: Tóth Ferenc igen kedves tanítványomnak 1973 szept. 3.

Espersit János születésének centenáriumán, 1979. január 18-án avattuk föl Makó irodalmi emlékmúzeumát, az Espersit-házat. Ezen Bálint Sándor is részt vett. Jó volt látni, amint örömtől sugárzó, derűs arccal járta be az épületet. Sok száz érdeklődő tekintettel találkoztunk ott, de olyan melegség, megelégedettség senkit nem hatott át. Mint egy jóságos nagyapa sétálgatott a termekben. Bennem az ő jelenléte oldotta föl a feszültséget. Osztozott a sikerünkben. Jóságos szemével és bársonyos tekintetével láthatatlanul simogatott meg. Ez volt számomra akkor a legnagyobb elismerés.

Másnap egyik múzeumi baráti köri tagunk büszkélkedve mutatta a József Attila Termelőszövetkezet Május 1. brigádjának naplóját Bálint Sándor bejegyzésével:

Az Espersit-ház felújítása igazán iparművészeti remeklés. Első sorban nemes egyszerűségével ragad meg. Nem akar feltűnni, versenyezni a gyűjtemény értékével, de méltó keretbe foglalja. Így együtt: az Espersit-hagyaték meg új környezete különös tanulság és gyönyörűség, egy magyar kisváros európai rangú látványossága. Bálint Sándor.

Mivel akkor kiadvány is készült az Espersit-házról, szerettem volna, ha professzorom újdonsült irodalmi múzeumunkról részletesebben is leírja benyomásait. Ő ezt azzal hárította el: „Maradjon úgy, ahogy a szép, ünnepi pillanat diktálta.”

1979. július 19-én sugározta a televízió Trogmayer Ottó beszélgetését a 75 éves Bálint Sándorral A legszögedibb szögedi címmel, amely rehabilitálás félének számított. Ízes, ö-ző kiejtése, lendületes és lelkes vallomása Szegedről és kutatásairól meglágyította még ideológiai ellenfeleit is.

Az októberi múzeumi hónapra szintén néprajzi előadásra hívtuk, de az időpont-egyeztetés nem járt sikerrel. Személyes találkozás mégsem maradt el. Katona Pál makói plébános a korábban Makó határához tartozó Mezőkopáncs Árpád-kori román stílusú műemlék templomot fölújította és lelkigyakorlati házat épített. Műszaki átadásakor, 1979. október 17-én ünnepséget rendezett. Ezen Ezer éve született Gellért püspök címmel Bálint Sándor tartott előadást. Professzorunk kilenc évvel korábban, 1970. szeptember 24-én a Fogadalmi templomban szentbeszédet mondott Gellért püspök ünnepén, de a mezőkopáncsi beszéd liturgiától mentes volt, egyetemi előadásainak szellemében magával ragadóan mutatta az egyházmegye első püspökét és a táj történetét. Az ünnepségről néhány fölvétel is készült. Bálint Sándor alakját megörökítő más fényképünk nincs. Elhangzott beszédét magnószalagon őrzöm.

Szerencsésnek tartom magam, hogy Bálint Sándort hallgathattam, neki köszönhetem, hogy a múzeológiai pályán köthettem ki. Ha a politika nem szól közbe, a Bálint Sándor-i szegedi néprajzi iskolát ma úgy emlegetnék, mint a debrecenit. Hiányt pótló összefoglaló munkáival viszont egy ország tanítómestere lett.

 

 

Lábjegyzetek:

1. Hermann Egyed emlékkönyv. Szerk. Sümegi József–Zombori István. Bp., 1998. 28–29.

2. Szegedi egyetem almanachja. Szeged, 1971. 80.

3. Péter László: Mindörökké. Szeged. 1997. 458.

4. I. m. 459.

5. A levelet Muraközi Edit szívességéből ismerem.

6. A levél keltezése 1971. december 20. Muraközi Edit szívességéből idézem.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet