Előző fejezet Következő fejezet

„Magyarországról jövök…” Az én városom: Makó

 

1
 
2

 

rtv részletes, 2002. nov. 29. 16,20.

 

Tóth Ferenc múzeumigazgatóval beszélget Takács András

  Makó nevét hallva, szinte mindenkinek a hagyma jut eszébe. Pedig mennyi egyéb érték van ebben a városban: patinás épületek, jeles képzőművészek, rangos kiadványok, kitűnő emberek. Közülük is kiemelkedik a város szellemi kincseivel foglalkozó Tóth Ferenc, a városi múzeum egykori igazgatója. Igazi élmény, ha vele járjuk a várost, mert nincs az a makói utca, nincs az a makói ház, amelynek múltjáról, lakóiról, életéről ne tudna hosszasan és érdekesen mesélni. A műsorban ő varázsolja elénk a város szellemi örökségét: múltját és jelenét – mindazt tehát, ami a jövőjét is meghatározza. (Szerk.)

  Tóth Ferenc: Tóth Ferenc vagyok, a makói József Attila Múzeum nyugalmazott igazgatója.

Takács András:És Makó történelmének legjobb ismerője. Milyen múltra tekint vissza a város?

Tóth Ferenc:Makó Árpád-kori település, a Csanád nemzettséghez tartozott a terület. Földesura Makó bán volt, a nevét is tőle kaptuk. 1299-ben még említik a régi nevét: „Felvelnök, amelyet újabban Makófalvának neveznek”. Fokozatosan magába olvasztotta a sz omszédos helységeket, és nevéből lekopott a -falva végződés. Sajátos karaktere is hamar kialakult; Bálint Sándor professzor a legöntudatosabb alföldi városnak nevezte. Már a mohácsi vész előtt kezdett kialakulni népességében egy kiváltságos szemléletű várostudat. Sose volt privilégiumlevele, de az itt lakók szentül hitték, hogy ők előjogokkal rendelkező polgárok. A hódoltság idején – ami nálunk 140 évet jelentett –, háromszor pusztult el a város, kétszer úgy, hogy pusztává vált. De Makó ennek ellenére talpra állt, mégpedig úgy, hogy a szomszéd települések – szám szerint tizenhét falu – lakói ide menekültek. Makó hász, tehát kincstári város volt, évente csak egyszer adózott a töröknek. A szomszédos helységek szpáhi települések lettek, azokat annyiszor sarcolta meg egy-egy török vezér, ahányszor akarta. Érdemes volt ide menekülni.

Makó a mohácsi vész idejére mezővárossá fejlődött. A váci harmincad vámnak van egy csodálatos jegyzőkönyve: 1563-ban hét hónapon át följegyezték, hogy hány szarvasmarhát hajtottak át az ország különböző részéről Vácon keresztül. Debrecenből kétezret, Szegedről ezerhétszázat vámoltak el, Makóról pedig háromezer-százat. Tehát a helység nagykiterjedésű határában marhatartásra rendezkedtek be. Népessége ekkor meghaladta a hétezret. Fenyvesi László történész találóan „hódoltság kori fővárosnak” nevezte városunkat.

Amikor Szegedet 1686-ban fölszabadították a török elnyomás alól, a visszavonuló tatár hordák Dél-alföld jelentős részét – így Makót is – fölégették, úgyhogy utána tizenhárom esztendeig néptelen puszta volt. Három évszázaddal ezelőtt települt ujjá a város. Ekkor királyi szabadosoknak nevezték magukat. Mivel Mária Terézia a mindenkori csanádi püspök földesúri hatósága alá rendelte eleinket, így lakói püspöki jobbágyok lettek. A személyes úrbéri szolgáltatás alól mentesültek. Szerződésben, kontaktusban meghatározott összeget kellett évente befizetniük az uradalomnak.

Makó a hagymatermesztés révén, viszonylag kedvező körülmények között fejlődött. Amikor a belső legelőt 1861-ben kiosztották, a zsellérházak után is kimértek 2200 négyszögöl területet. Külterjes gazdálkodással ekkora földterületből nem lehetett megélni, de akkor a hagymatermesztés Makón már legalább százéves múltra tekintett vissza. Paraszti nemesítéssel megteremtették a makói tájfajta vöröshagymát, kialakult a helyi természeti viszonyokhoz alkalmazkodó dughagymás termesztési mód, sőt sajátos eszközanyaga is. Ily módon a volt zsellérek képesek lettek a föld intenzív megmunkálásával kisparaszti szintre fölemelkedni. Az amerikai kivándorlás idején Makóról úgyszólván senki nem települt ki. Ha tudott dolgozni, ha egészséges volt, akkor a hagyma révén jól meg tudott élni. Így Makón a szolgamódtól való szabadulást a hagyma jelentette. A város népessége ugrásszerűen növekedett. Száztíz évvel ezelőtt Makó – a mai határokon belül – az ország hetedik városa volt, nagyobb, mint az akkori Pécs, Kolozsvár, Brassó vagy Miskolc. Sajnos Trianon bénítóan hatott városunk életére. Gazdasági kapcsolataink a Bánság és Erdély irányába voltak erősek, Az útlevél-könyvek tanulsága szerint – pl. a 19. század közepén – hagymatermésünket szinte kizárólag a bánságiak és az erdélyiek vásárolták meg.

Takács András:A városnak mit jelent a Maros?

Tóth Ferenc: Az Árpád-korban, a Maros volt az ország legfontosabb sószállító útja. A kiegyezés idején pl. a marosi hajók hordképessége meghaladta az évi négymillió tonnát, amikor a Tisza forgalma ennek felét sem érte el. Az erdélyi fát hatalmas tutajokkal szállították. Nemcsak hallal, de kitűnő ivóvízzel is ellátta a Maros a makóiakat. Úgy tartották, hogy a Fekete-Körös után a Maros vize a legjobb italú. A Marosnál voltak vízmeregető helyek. Onnan hordták talicskába rakott cserépkantákban a vizet. A 19. századtól pedig igen keresett lett a marosi homok. Szemcsenagysága miatt falazáshoz és vakoláshoz a legjobb építőanyag. A nagy szegedi árvíz után a marosi homokkal épült föl az Alföld metropolisza. A marosi iszapot mintegy negyven éve nyilvánították gyógyiszappá. Keringési zavarok és érszűkületek gyógyítására különösen kiváló.

         Takács András:Az tudjuk, hogy a történelemben szerepe volt a Duna jegének, kevésbé közismert, hogy a Maros vizének is.

Tóth Ferenc: 1939-ben, Péter Pál napján a Maroson alapították meg a parasztpártot. A rendőrség a korábban kiadott engedélyt visszavonta. A pártalakításra érkezett vendégek homokszállító dereglyére szálltak, és a Maroson föl s alá hajókázva, regényes körülmények között döntöttek a Nemzeti Parasztpárt megalapításáról. Mindezt Pesten törvényesítették.

József Attila diákéveiben szívesen tartózkodott a Maros-parton. Megfáradt ember című szonettjét itteni élmény alapján írta. Ebben a legszebb makói költeményében a fáradtság és a bánat egyetemes harmóniává oldódik föl: „a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok”.

Van egy népi históriánk is, amely a Marossal függ össze. Az 1821-es nagy árvizet egyik parasztköltőnk is megénekelte: „Én Gilitze István, aki is ezt írtam, Makónak romlásán ugyan jelen voltam, Ne gondolja senki, hogy mástul hallottam; Hanem amit írtam, szemeimmel láttam!” A paraszti história Szegeden nyomtatásban is megjelent. Ezek a ponyván terjesztett énekek tiszavirág-életűek. Gilitze Istváné kivétel, ugyanis 130 évvel később, 1951-ben, Várnai Péter zenetörténész a Szeged melletti Tápén fonográfra vette a makói árvíz históriáját, és ennek közreadásával köszöntötte a 70 éves Kodály Zoltánt, a tiszteltére kiadott emlékkönyvben.

        Takács András:Buzás Péter Makó polgármestere, de nem új ember a Városházán.

         Buzás Péter:Huszonkét évesen kerültem a Városházára. A tanácsi rendszerben pénztárosként kezdtem, végig mentem sok területen: beruházási- igazgatási osztály, titkárság. A rendszerváltás előtt vb. titkár voltam, majd félrevonultam, mert úgy gondoltam, hogy egy rendszerváltás attól hiteles, hogy a korábbi arcok kicserélődnek. Négy évig kertészkedtem, majd 1994-ben indultam, megválasztottak polgármesternek, és most már a harmadik ciklusban választottak újjá.

Takács András:Makó városának milyen szerepe van a térségben?

Buzás Péter:Makó 230 éven át Csanád megye székhelye volt, de azon belül mindig volt makói vagy központi járás. Igaz, hogy az ide tartozó települések köre folyamatosan módosult, de nagyjából ezek azok, amelyek most Makó térségi társulás néven együttműködnek. Olyan fejlesztéseket próbálunk megvalósítani, ami nemcsak Makót látja el, hanem a községeket is. Amikor egy kórházat újjáépítünk, amikor a gimnázium rekonstrukcióját megvalósítjuk, vagy fejlesztjük a fürdőt, akkor ez azt jelenti, hogy Makó 26 ezer lakosán kívül gondoskodunk a térség községeiről is.

Takács András:Milyen Makó népességmegtartó képessége?

         Buzás Péter:Ez a népességmegtartó képesség folyamatosan csökken. Makó Trianon következtében peremterületté vált. Valamikor 38 ezres volt a lakónépesség, ma 26 ezer alá csökkent és folyamatosan fogy, de bízom, hogy ezen fordítani tudunk. Most, amikor az Európai Unió tagjai leszünk és a makói határátkelő schengeni határ lesz, a népességfogyás megállítható. Abban is bízom, hogy ha megépül az M 5-ös autópálya Szegedig, utána pedig a kormányközi megállapodásnak megfelelően megépül a Helsinki 4-es autópálya, ami Makótól északra, Nagylak fölött töri át a román-magyar határt, ez a makói térség lélekszámára megbízható, európai szintű létet fog teremteni, és dinamikus fejlődést tesz lehetővé, amitől a népesség csökkenése megfordul. Nem beszélve arról, hogy a csatlakozás után a Dél-alföldi régióban a turizmus nagyon fontos bevételi forrást jelenthet, ami kiválthatja a hagyományos mezőgazdasági termelést. A turizmust segíti a gyógyfürdő, azon belül is a gyógyiszap. A Maros-parton összegyűjtött iszapot használják a szegedi és a debreceni klinikai körzetben. Akik elemzik ezt a gyógyiszapot, azt mondják, bizonyos paramétereiben jobb, mint a hévízi gyógyiszap. Van, aki külföldi értékesítésében lát lehetőséget.

Ne felejtsük el, hogy a makói hagyma az 1882-es Brüsszeli Világkiállításon aranyérmet nyert. A makói hagyma tehát a múltat illetően világhírű, a jelene azonban elég eklektikus. Ma Makón székel az első, vidéki központtal létrejött Hagyma Terméktanács, és bízom benne, hogy a hungarikumoknak az EU-csatlakozást követően olyan értelemben is lesz jövőjük, hogy nem az átlagosba olvadnak be. A makói hagyma sajátos íz- és zamatanyaga, továbbá az, hogy szárazanyag-tartalma másfélszerese a többi vöröshagymának, azért valamikor érvényesül majd.

Takács András:Ha a város nevét kimondom, Makóról mindenkinek a vöröshagyma jut az eszébe.

Tóth Ferenc:Igen, és most a Hagymakutató Állomáson vagyunk. Vendéglátónk dr. Barnóczki Attila igazgató.

Takács András:Amikor jöttünk kocsival Makó felé, Halász Péter kollegám megkérdezte tőlem, hogy ittam-e már hagymapálinkát? Mondtam hogy nem, hát az milyen? Azt mondta, hogy eladják a hagymát, és az árából pálinkát vesznek. Igazgató úr most mégis vöröshagyma-pálinkát tett az asztalra.

Barnóczki Attila: Örömmel tettem, ugyanis ezt a fajta hagymapálinkát kevesen ismerik, és szeretnénk, hogyha minél többen megkóstolnák. A hagymafesztiválok idején az idelátogató vendégeket feltétlenül megkínáljuk ezzel a különlegességgel. Hagymából ugyanis ilyen formában a világon egyedül nálunk készítenek hagymapálinkát.

Takács András:A makóiak mennyire ismerik az Önök makói hagymafajtáit?

Barnóczki Attila:Nagyon jól ismerik, bár mi újat a makóiaknak nem nagyon tudunk mondani. De az újabb kutatások során mégiscsak egymásra vagyunk utalva. Szeretnénk, ha az általunk előállított fajták technológiai alkalmazása minél nagyobb körben terjedne, s ebben nagy segítségünkre vannak a környék termesztői, forgalmazói, feldolgozói. Legfontosabb partnerünk a Hagyma Terméktanács és annak tagjai.

Takács András:Hallottam, hogy holland fajtát is termesztenek Makón. A holland fajtának is más íze van, mint a Hollandiában termesztett holland fajtának? Még ha ugyanarról a hagymafajtáról is van szó?

Barnkóczki Attila: Mondanék egy érdekes dolgot. Hollandia nagy hagymatermesztő ország, ugyanakkor makói hagymát vásárolnak. Tudjuk, hogy a hollandok nagyon sok hagymát használnak a ruszli nevű termékükhöz, de a holland hagymában lényegesen kisebb mértékben vannak jelen az ízanyagok, ezért makói hagymát kevernek bele. Így kevesebb hagymával ugyanazt az ízhatást érik el. Ezért, mint vevők a hollandok is számításba jöhetnek. Ugyanígy a németek, mint nagy termelők, de vevőként is szerepet játszanak.

Takács András:Milyen jövője van a makói hagymának, a makói hagymatermesztésnek?

Barnóczki Attila:Olyan szerencsés helyzetben van a makói hagyma és a fokhagyma is, hogy az uniós országokba kvóta nélkül szállítható. Ez azt jelenti, hogy nincs mennyiségi korlátozás, a keresettsége folytán lehetőség van a kivitelre. Az adottságok megvannak, biztos vagyok benne, hogy ezután is vevők lesznek a külföldi fogyasztók.

Takács András:Az önök állomásának ez mit jelenthet?

Barnóczki Attila:Nekünk fontos, hogy a mi hagymafajtáinkat termesszék, ugyanis a szaporítóanyag előállításra az Intézet zártkörű rendszert dolgozott ki. Ez azt jelenti, hogy a szaporítóanyag előállítása kizárólag a Gabonatermesztési Kutatóintézet területén folyik. Minden máshol előállított, illetve forgalomba hozott makói fajtájú vetőmag illegálisan előállított, hamisított magnak számit. Így ki tudjuk zárni, hogy a piacon makói hagyma néven mást forgalmazzanak.

Tóth Ferenc:Ellátogattunk a Maros Táncegyüttes irodájába. Szeretettel köszöntöm Tóthné Döme Máriát, aki nagy eredménnyel gyűjti és tartja számon a makói és a Makó környéki néphagyományt.

Takács András:Előbb körülnéztem az irodájában, úgy tűnik, az emléklapokat, az okleveleket és a díjakat gyűjti inkább.

Tóthné Döme Mária: Kénytelen vagyok gyűjteni, hiszen annyi helyen megfordulunk, szép sikereket érünk el, és ezeket rendszerint oklevelekkel és elismeréssel szokták jutalmazni.

Takács András:Ez a név, hogy Maros Táncegyüttes, hány táncegyüttest takar?

         Tóthné Döme Mária: Most hét csoportot, csaknem 170 gyerek működik ebben, a törpéktől a nagyokig. A legkisebbek 5-6 éves gyerkőcök; aztán következik a Margaréta, az első-másodikosok; majd a Kispántlika-csoport, 3-4. osztályosok; a Boglárkások, ők öt-, hat-, hetedikesek; az Utánpótlás-együttes – ők már inkább középiskolások; a Felnőtt-együttes főiskolás és középiskolás hallgatókból, egy-két munkás fiatalból áll; az ÖTYKE – Öreg Tyúkok és Kakasok Együttese – a szülőkből egy éve összeverbuválódott társaság, azt mondták, hogy amit a gyerek meg tud csinálni, azt ők is. 1957-ben alakult az együttesünk, 1980 végén megszűnt, mert nem volt utánpótlás. Én 1981-ben végeztem a főiskolán, 1981-ben szerveződött újra a jelenlegi felállásban ez az együttes.

Takács András:A repertoárban mi szerepel?

         Tóthné Döme Mária: Elsősorban magyarországi táncok, továbbá fölvállaltuk, hogy a Felvidék, Erdély, valamint a Vajdaság magyar táncait feldolgozzuk és színpadra visszük. Itt van közelünkben Apátfalva, nagyon gazdag hagyománnyal, viselettel, dalokkal. Három évvel ezelőtt fölújítottuk az apátfalvi lakodalmast, ez egyértelműen az apátfalvi hagyományra épült.     Takács András:Könnyű volt megszervezni, újraszervezni ezt az együttest?

Tóthné Döme Mária: Azért volt könnyű, mert bementem az iskolákba, és megkértem az ott tanító pedagógusokat, igazgatókat, segítsenek ebben a munkában, hogy a néphagyomány bemutatását – a gyerekjátékoktól a legnehezebb táncokig – meg tudjam valósítani. Minden makói iskolából volt növendékem. Tehát csak az indulás volt egy picit nehéz, amíg a gyerekek megszokták egymást Az iskolából el kellett jönni egy központi helyre, az akkori Hagymaházba, de utána már sínen volt a dolog.

Takács András:Nagyon fontosnak tartja a hagyományőrzést?

Tóthné Döme Mária: Természetesen. A nélkül nem lenne jövőnk. Olyan sok szép begyűjtött anyag van az Akadémián, a Szakmai Házban, most már úgy hívjuk, hogy Hagyományok Háza. Nagyon-nagyon gazdag, egyedülálló egész Európában, felmérhetetlen az a kincs, amit a magyar néprajzkutatók összegyűjtöttek. Táncanyagban, zenében, nagyon sok mindent vissza kell tanulnunk, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a jövőnk biztos legyen. Én így látom, és nem engedem, hogy ez elvesszen.

Takács András: Úgy tudom, hogy a Ford T-modellnek, illetve a tervezőjének, Galamb Józsefnek is köze van Makóhoz.

Tóth Ferenc: Galamb József makói paraszti családból származott, Szegeden végzett gépipari tanulmányok után indult el külföldre. Eljutott a Ford Művekhez, és 1907-ben megszerkesztette a T-modellt. Ebből 15 millió készült. Henry Ford megbízta a Fordson traktor elkészítésével is. Ez is világmárka lett, és olyan szerencsések voltunk, hogy a föltaláló jóvoltából Makón is létrejött egy Ford-lerakat. Ez 1944-ig működött, tehát itt megvásárolható volt a világ legkorszerűbb traktora.

Takács András: Teljesség igénye nélkül kikre büszkék még a Makóiak?

         Tóth Ferenc: Városunk sok tehetséget adott az országnak, világnak. Marczibányi István – Budán tér van róla elnevezve – 250 éve született. Ő Széchenyit húsz évvel megelőzve ötvenezer forintot ajánlott fel a Magyar Tudós Társaság létrehozására, de akkor nem volt rá fogadókészség. Az általa alapított díjjal jutalmazták Széchenyi Istvánt, Vörösmarty Mihályt, Eötvös Józsefet és másokat. Makó négy akadémikust is adott az országnak. Egyet hadd említsek: Erdei Ferencet, aki két ízben is főtitkára volt az akadémiának. Rajta kívül csak Arany János töltötte be két ízben ezt a tisztséget. A színészek közül Páger Antal makói születésű. Mi egy kicsit Kelemen László, az első magyar színigazgató szellemében is élünk. Bár Kecskeméten született, de minden őse makói volt. Amikor megszűnt színtársulata, orgonista kántorként idetelepült. Ma utcanév és emléktábla őrzi emlékét.

Makó befogadó és kibocsátó település volt egyszerre. Hosszabb-rövidebb ideig a makói gimnáziumban tanított Juhász Gyula, Győrffy István, a botanikus, Banner János, a régész, itt kezdte a tanári pályáját Tettamanti Béla szegedi professzor.

József Attila annyira szerette városunkat, hogy Maros-parti Konstantinápolynak nevezte. Osztályfőnöke, Eperjessy Kálmán a tizenötéves diákot így jellemezte: „Tehetséges, kötelességtudó, bátor fellépésű, a versíráshoz nagy hajlama van”.

Szívesen emlegetjük két kiváló prédikátor nevét: Szirbik Miklósét, akiben városunk első történetíróját tiszteljük és Szikszai Györgyét, aki itt írta Keresztyéni tanítások és imádságok című könyvét. Ez a mű száz kiadást ért meg, jelenleg is kapható. Ennél nagyobb példányszámban csak a Biblia és a Zsoltáros könyv jelent meg.

Takács András:Minden makainak megdobban a szíve, ha a rádióban a Brahms Magyar táncait játsszák.

Tóth Ferenc: Hát igen, hiszen az egyik makói népdal zongora földolgozását 1850-ben kiadta egy zeneszerző, és ez a kotta Brahmshoz is eljutott. Amikor a Magyar táncokat összeállította, a huszonegy táncból a tizenötödik a makói csárdás.

Honismeret, 2004.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet