Előző fejezet Következő fejezet

Csepregi prelátus hazatér

 

Csepregi Imre prelátus, Makó-Belvárosi plébános 56 évvel ezelőtt, 1955-ben halt meg. Ma már kevesen vannak Makón és a környező településeken (Eleken, Földeákon, Püspök(Maros)lelén, Csanádpalotán, Kiszomborban) akik gyermekként még ismerhették őt. Még kevesebben, akik érett elmével tanúi lehetnének kiváló szellemi képességeinek, nagyszerű tudásának, a múlt iránti szeretetének, szűkebb pátriájának, a hajdani Csanád vármegyének és igazi otthonának – a Csanádi püspökségnek története iránt elkötelezett krónikásnak. Pedig ez az életmű szinte követeli, hogy hősét, a papot, a tudóst, a közéleti embert példaként állítsuk napjaink emberei elé.

„Rossz korban” élt. A sötét pártállami diktatúra legrosszabb, egyházellenes korszakában halt meg. Az ezt követő évtizedek szintén nem azt az időszakot jelentették, amikor egy papot, egy lelkipásztort, egy a híveiért kiálló közéleti embert példaképül lehetett állítani. Ha ma végre kézbe vehetjük naplója első kötetét, megismerhetjük gondolatait, saját koráról alkotott véleményét.

Micsoda szemtanú volt! Született a hajdani monarchia fénykorában, az igazi békebeli Magyarországon. Tanult a kor egyik legmagasabb színvonalú „tudásházában”, a bécsi Pázmáneumban, a magyar katolikus egyház elitképző intézményében. Elkötelezett tanítványa lett püspökének, a múlt iránt érdeklődő, kiváló egyházfőnek, gróf Dessewffy Sándornak. Élete nagy élménye volt, hogy elkísérhette a csanádi püspököt 1900-ban Velencébe, hogy a püspökség alapítójának, Szent Gellértnek ereklyéit elhozzák. 1904-ben ismét Itáliába, Rómába és Velencébe kísérte elöljáróját. Majd a megbetegedett püspököt haláláig (1905–1907) ápolta. Szolgálta a későbbi esztergomi érseket, Cserhoch Jánost, aki 1908–1911 között volt csanádi püspök. Megélte az I. világháborút és szenvedő alanya lett a trianoni békének. Ezt már leghosszabb ideig hivatalban lévő püspöke, Glattfelder Gyula (1911–1942) mellett. A Trianon után Magyarország része maradt kis Csanádi püspökségnek két jelentős városa volt: Makó és Szeged. Az 50 éves Csepregi Imrét Gyula püspök nevezte ki Makón plébánosnak 1931-ben. Itt élte át azokat a harci eseményeket, amelyek 1944 őszén a „felszabadító” szovjet hadsereg ideérkezte kapcsán Makót és környékét sújtották. Ekkor már új püspöke volt Hamvas Endre személyében. Maga is érezte, hogy súlyos események tanúja, ekkor fogott neki naplót vezetni. De már nemcsak plébánosként, hanem az új püspök által kinevezett püspöki helynökként.

Személyes példája, helyben maradása, a háborús viszonyok között az élet szervezése, reményt, erőt adott híveinek, bizakodást sugallt a reménytelen körülmények ellenére. Maga is látta, hogy az újonnan alakult átmeneti rendszer, majd az azt követő, úgynevezett „népi demokrácia” minden, csak nem demokrácia. Ha olyan eseményt írt le, amiről maga is érezte, hogy veszélyes lehet rá, a krónikásra, a magyar szövegben latinra váltott. Természetesen ez nem óvta volna meg az ÁVH-tól, de szerencsére őt nem tartóztatták le. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában személyére minimális anyagot találunk. Annál többet főnökére, Hamvas Endrére. Bizonyára Csepregi Imre is „terítékre” került volna, de ettől 1955-ös halála megóvta.

Nagyszerű életműve az örök feledés homályába merült volna, ha a most közlésre kerülő naplója nem kerül elő. A mi feladatunk, hogy közzétételével törlesszünk abból az adósságból, amit a pártállami rendszer okozott, amely az 1948–1989 közti időszakban nem engedte az egyháztörténeti kutatást, a publikálást. Így ránk maradt, hogy Csepregi Imre életét, munkásságát az utókor elé állítsuk példaként.

Szeged, 2011. március 15.

 

Zombori István

 

   
Előző fejezet Következő fejezet