Irodalmi hagyományok

Tömörkény István makói diákévei

Tömörkény István a magyar tárca- és novellairodalom legjelesebb mesterei közé tartozik. Nála a novella, rajz nem melléktermék, mint sok magyar írónál; kizárólag ebben a kisméretű műfajban gondolkodott és alkotott. Az élet apró jelenségeiben is meglátta a jellemzőt.

Nevét mintha feledné korunk. Műveit nem igen látjuk a könyvesboltok polcain. Érdemtelenül. Ady igazi rokonának tartotta, Krúdy Gyula szeretettel írt róla, Márai Sándor is nyomatékkal említette. Szegedhez eltéphetetlen szálak fűzték. A Tisza-parti Metropolisznak éppúgy rabja lett, mint Móra Ferenc, Kálmány Lajos vagy Juhász Gyula. Páratlan művészi érzékkel, bölcsességgel, humorral és kritikával örökítette meg a sajátos Szeged világot és életet. Mindig a népet figyelte.

Makón három évet töltött, ezt is fiatalon. Százharminc éve, 1877-ben került ide. Még surbankó gyerek, mindössze tizennégy éves. Megtetszett neki városunk nyugtalan szellemisége. Sajnos itt már róla forrás alig áll rendelkezésünkre. Apjának, Steingassner Istvánnak beadványait fél századnál is régebben kiselejtezték a levéltárban. Nem tudhatták, hogy a normann eredetű név mögött a későbbi legalföldibb író apjának neve húzódik meg. Iskolájának, a református algimnáziumnak anyakönyvei és iratai is az enyészeté lettek. Még szerencse, hogy akkoriban voltak ún. nyomtatott értesítők, bár Makón már ilyenre sem bukkantam, el kellett törekedni Debrecenbe, a Református Kollégium könyvtárába.

Steingassner István, a Korona bérlője

Az iparkodó Steingassner család régi vendéglős nemzetség. Állandó bérlői voltak Pesten a Pannonia szállodának. Írónk anyai nagyapja szintén vendéglős Szegeden. Apja a szegedi Fekete-sasnak lett a tulajdonosa, sőt felesége öröksége révén balástyai birtokos. Valami miatt tönkrementek, és így kerültek Makóra. A Korona nagyvendéglő ekkor a püspöki uradalom tulajdonát képezte, de nem velük került bérleti viszonyba, mert azt egy zsidó vállalkozónak akkorra már kiadták. Így Steingassner István a nagykocsmát, mint albérlő vette ki három évre. Ez meg azt eredményezte, hogy az uradalom irataiban sincs ennek nyoma.

Tömörkény életében már nem állt a Mária Terézia-kori makói nagykocsma. Helyére, a Deák Ferenc utca vonalába 1854-ben épült föl a mai Korona régi szárnya, ezt vette bérbe a Steingassner apa. Az épület tovább bővült 1905-ben a mai hősök szobra, 1929-ben a gimnázium felöli épülettömbbel. A Tömörkényék használta épület akkor is kétszintes volt, ablakkiosztása sem változott. Az akkori viszonyokhoz képest jó tömeghatású, kényelmes, tágas volt, sőt kerthelyiséggel is ellátták. Vasútvonal még nem lévén, a vendégfogadó mozgalmas helynek számított. Az átutazók megszállhattak, a lovakat beköthették az istállókba. A bérlő viszont csak úgy tudta a megállapodott díjat fedezni, ha a hősök szobra és a mai könyvtár felől három–három helyiséget kiadott. A Deák Ferenc utca közelében volt Topcsi László borbély és fodrász üzlethelyisége. Ennek későbbi bérlője, a hasonló foglalkozású Frank Ferenc még tudta, hogy a Tömörkény család az üzlethelyiségek fölött lakott. A biliárdasztalokkal fölszerelt vendéglő és a kávéház a főtér sarka felé esett. A konyha, kamra, raktár szintén a földszintet foglalta el; néhány vendégszoba lent, a többi fönt volt kialakítva. A kaszinó is az emeleten kapott helyet. A kocsiszín, a vendégistálló, a cselédszállás az udvaron.

Juhász Gyula érzékletesen jegyezte meg: a Korona abban az időben olyan volt, mint valami karaván-szeráj. Tömörkény erről így vallott: „Makón szerettem lenni mint gyerek. A nagyvendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, gülbabás törökkel, a megyegyűlésekre érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a gyermeklélek figyelmét… A kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal, szabad volt biliárdozni, mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem éreztem haza, a város és a rokonok iránt.”

A fiatal Tömörkény István

A nagyvendéglő hangulatát A nagyárvíz kapcsán mutatta be: „Letettem a könyvet, s kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekező helye volt. A makói népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy ősz szakállú török zarándok, aki Gül Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház rendes esti képe. A búzakupecek Lloydot és a Fremdenblattot olvasták, a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a biliárdokon játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ez úttal azonban nem volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű nyilvános helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már mindenki sejtette, hogy ezen a viharos süvöltőszeles éjszakán el fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja az asztalnál a nagy csöndben:

– Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Úgy lehet, a jövő tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.”

A Korona ablakai a piactérre néztek. Tömörkény a makói főteret római mintára fórumnak nevezte.Amint írta: „Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra tódult, s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja… A makói fórum is nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak”.

A gimnázium a református egyház tulajdona, de fönntartásához évi háromezer forinttal a város is hozzájárult; ezért a 12 tagú igazgatótestületet fele-fele részben a városi képviselő-testület, illetve az egyháztanács választotta. Az algimnázium a Kálvin tér 7. alatti református nagyiskolában működött, amely árkádos udvari homlokzatával kellemes hatású klasszicista épület. A lépcsőház ma is használt falépcsői eredetiek, tehát Tömörkény István is ezen járt; a tetőből kiemelkedő hatszögű harangtornyot 1945 után elbontották.

A tanári karnak négy rendes tagja volt. Nagy tisztelet övezte Molnár Albert (1839–1909) igazgatót, a latin nyelv oktatóját; Szalárdi Antal a tanári könyvtár őre tanította a vallást, történelmet és földrajzot. 1877-ben választották meg 18 pályázó közül Szundy Károly volt esztergomi főgimnáziumi tanárt, pannonhalmi bencés áldozárt a „mennyiségtan és a természettan tudományok” oktatására; valamint 5 pályázó közül a Kolozsvárott végzett Varga Imre tanárjelöltet a német és francia nyelv „tanszékére”. Varga Imre már szeptember 16-án a városháza nagytermében „osztatlan figyelem és zajos tetszésnyilvánítások” közepette előadást tartott Petőfi Sándorról. Vitába szállt azokkal az irodalomtörténészekkel, akik „honárulónak”, „hongyűlölőnek” mondták a költőt. „Vagy talán – mondotta – a Corpus iuris valamelyik §-át kellett volna szeme előtt tartania, mikor a Talpra magyar, Tiéd vagyok, tiéd hazám halhatatlan dalait írta?”

A rendes tanárok mellett voltak rendkívüli és segédtanárok is. Steinhardt Márk könyvvitelt és váltóismeretet, Nagy Gábor (1853–1921) – Nagy Gyula szobrász édesapja, Erdei Ferenc tanítója 1918–19-ben – rajzot és szépírást, Juhász György és Horváth Illés jó idő esetén testnevelést tanított. A római katolikus, görög katolikus és görög keleti hittant az adott felekezetek segédlelkészei oktatták.

Tömörkény István eredményesen tanult. A második osztályban történelemből és földrajzból jeles; latin, tornászat, ének/zene elégséges; a tantárgyak zöméből jó (magyar, német, természetrajz, mennyiségtan, fogalmazás, dolgozatok külalakja, rajz/szépírás). A következő tanévben már jutalomban részesült. Harsányi Sándor közgyám díjazásra 3 ezüst forintot ajánlott föl, ebből egyet ő vehetett át.

A makói diákévekről Hantházi András kétszer is hangulatos képet festett: 1927. május 22-én a Szegedi Naplóban, 1942. május 16-án az Új Időkben. Diósszilágyi Sámuel úgy vélte, hogy a szerző Grúber Antal volt. Valójában Hantházi önmagát cserkészte be a kis memoárba:

– Tömörkény azt kérdezte tőlem nagy titkolódzva:

– Te, Gazsi, nem ismersz te itt Makón egy nagy magas embert? Fél keze van.

– Fél keze? Nagy ember? Hisz ez a félkezű Nagy János…

Tömörkény István

Visszaemlékezésében önmagáról megjegyezte: „Járt a gimnáziumba egy László Gazsi nevű jó eszű diák is, aki parasztos kiszólásaival, parasztot utánzó beszédével, mókáival halálra tudott bennünket nevettetni. A Gazsi egészen népszerűvé vált közöttünk s vele együtt a parasztos, tréfás beszédmód is, úgyannyira, hogy mi szűkebb társaságunkban, melynek Tömörkény is tagja volt, ugyancsak uzováltuk mink is ezt a parasztosdit. Szinte virtuskodtunk, melyikünk tud igazabb parasztisággal beszélni”.

Tömörkény halála után negyed évszázaddal pedig magáról így vallott: „Volt ugyanis a gimnáziumban egy jóízű, bohókás diák: László Gazsi (később csanyteleki kántor lett), aki sokféle mókáival, de különösen parasztos kiszólásaival olyan népszerűségre tett szert a diákok közt, hogy valamennyien utánozni kezdtük, s szinte versenyeztünk, melyikünk tud parasztosabban beszélni.” Diósszilágyi Sámuel egy s mást megtudott László Gazsiról. A matrikula szerint László Gáspár Menyhért Boldizsár 1866. január 5-én született Makón; apja László János, anyja Tóth Emília. Akkor a 157. (ma Kossuth u. 18.) számú házban laktak.

Hantházi András cikkeiből a Kertész (József Attila) utcai baráti kompánia sem maradhatott ki. A társaság igencsak Füzesséry László uradalmi ügyész lakásában, a számtartói lakban a mai Ipartestület (József A. u. 3.) épületében találkozgattak. Tömörkénynek osztálytársa volt Füzesséry Aladár és Elemér; Facsinay Antal ügyvéd három gyámfia, a három Starck-fiú a gimnáziumi névsorokban nem szerepel; de Hegedűs Andor – Hegedűs Sándor birtoknyilvántartó fia – viszont két évvel fiatalabb volt. Tömörkényt Gróf Pista ismertette meg a baráti körrel, aki szintén Szegedről került ide.

Tömörkény makói karcolatai 1991-ben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének füzetsorozatában Péter László utószavával jelentek meg. A makói monográfia készülő néprajzi kötete hozza majd remekbeszabott anekdotáit: többek között Possonyi Ferenc polgármesterről, Gül Baba zarándokairól. Szellemes, életet idéző írások.

Ez úttal Tömörkényről nemcsak a szépíróról szólunk, hanem a néprajzkutatóról is. Már Makón ösztönösen kialakult benne a néprajzi érdeklődés. Forrásértékűen mutatta be a népviseletet.

Makói szőrhímzés – Tömörkény gyűjtése

A makói nép abban az időben tiszta fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból való, a nyári „liszter” csak később került divatba. Öregebb gazdák subában mentek föl a fórumra, s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birka-prémmel a nyaka körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint gyengülés jelét viselni restellte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a fórumon meleg nyáron, mint hideg télen is. Pedig az akkori népies divat szerint a makói ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért. Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized, s ma már az ilyen testedzettség ritkaság számba megy.

Tömörkény múzeumi pályafutása 1899-ben kezdődött, ekkor nevezték ki a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum könyvtárosává, amelynek Reizner János halála után igazgatója lett. Móra Ferenc szerint: „Az életmű, amelyet létrehozott, a legjelentősebb, amelyet a szegedi múzeum falai között valaha is megalkottak.” Polihisztori gyűjteményfejlesztéséből a néprajzi tárat emeljük ki, amely működése során több mint hat és félezerre gyarapodott; figyelme a tiszai bőgőshajótól a bőrdudáig mindenre kiterjedt. Öt vármegyét járva munkásságával a szegedi gyűjteménye tárgyi anyagát tekintve a Néprajzi Múzeum után következett.

Olykor Makóra is átjött. Üvegnegatívon örökítette meg népi építészetünk néhány jellemző darabját: nádtetős házakat, díszes deszkakerítéseket, cifra kéményeket, szobabelsőket, viseletet.

Fölfigyelt sajátos szőrhímzéses párnáinkra, az általa begyűjtött darabok valóságos remekmunkák. Nem volt rest hagyományos tárgyakért a makói tanyavilágba is kikocsizni. Sajnos, még a szakirodalomban sem tudatosodott eléggé a makói szőrhímzéses párnavégek értéke, pedig az idegen nyelvű kiadványokban a dél-alföldi szőrhímzést – beleértve Vásárhelyt is – kizárólag makói tárgyak képviselik. A magyar népművészet című összefoglaló munka a Dél-alföldi tájegységről kizárólag a makói tulipános és a Kristó-féle mustrát közölte. Ezek ellenére a köztudat a makói párnákat hódmezővásárhelyi szőrhímzés néven emlegeti. Erre a tisztázatlan fogalomhasználatra jellemző, hogy a néprajzi lexikonban Fél Edit a hódmezővásárhelyi hímzés szócikkét három makói és egy vásárhelyi párnahímzéssel szemléltette.

A makói tulipános mustrát szerkezeti rajza, az egész és a részek aránya, a színek harmóniája és visszafogottsága, eleganciája és bája népművészeti remekművé emeli. A hímzőfonal pasztellosan lágy tónusú, a minta rajzolata és színhatása jól meg van komponálva; a középső sáv dinamikáját a fönti és lenti sáv egyszerűsége és nyugodtsága zárja le.

Tömörkény Istvánt szívébe fogadták a makóiak. Két makói emlékhelyét – a Koronát és a nagyiskolát – emléktáblával jelölték meg, földolgozták itteni életét, kiadták helyi vonatkozású novelláit, emlékülést rendeztek tiszteletére.

Tömörkény István szerette a makói „célszörű szögény emböröket”. Tárcáiban, rajzaiban maradandóan megörökítette emlékeit. Néprajzi gyűjtőként meg valóságos leletmentést végzett városunkban.

 Marosvidék. 2007/1. 12–17.

Makai Emil, a költő. Rezeda nyílik most porából

Szűkebb pátriánk művelődéstörténetét tündöklő üstökösök és fényes bolygók egyaránt beragyogták. Vajda János szavaival az üstökös pályája egyenes, vissza sohasem tér. Ilyen íróink voltak: József Attila, Juhász Gyula, Tömörkény István, akik valahonnan jöttek, átmenetileg itt éltek közöttünk, elkápráztattak tehetségükkel, emberségükkel, és elmentek, ahová hivatásuk sodorta őket. De akadtak ragyogó bolygó egyéninek is, akik hűségesek maradtak a makói sárgolyóhoz. Itt születtek, valameddig ennek a tájnak voltak neveltjei, pályájuk bejárva naprendszerünket, majd visszatértek örök pihenőre a hazai földbe. Erdei Ferencek, Makai Emilek tették meg ezt az utat.

A magyar nyelvű zsidó irodalom születése szorosan összefügg a 19. századi reformmozgalmakkal. A nemzeti törekvések a makói zsidóságot is megérintették. A hazai zsidó templomok közt a makói zsinagógában hangzott el először, 1814. augusztus 2-án magyar nyelvű prédikáció. Az 1867. évi törvények kimondták a magyar zsidók polgári egyenjogúságát. Az ezt követő országos zsidó kongresszus elfogadta a neológ hitközségek szervezeti szabályzatát. Ekkor szakadt ketté a makói zsidó hitközség, és jött létre az ortodox és a neológ gyülekezet. A makói neológ egyházközség első rabbija Makai Emil édesapja, Fischer Antal Énoch volt. A nagytekintélyű pap Makóra a szegedi, aradi, kecskeméti és óbudai rabbi egyhangú javaslatára került. Szigorú volt önmagával, de az övéivel szemben is. Mély rabbinikus tudományával és széleskörű világi műveltségével az ország legelső rabbijai között tartották számon.

Makai Emil

Makai Emil 1870. november 17-én született a gimnáziummal szemközti, azóta lebontott, tágas paplakban. Édesanyja Bubinak becézett fiát madárkájának nevezte. Az anyai szeretetet nem sokáig élvezhette, ugyanis hároméves korában a mamát elvesztette. A kis Emil a makói zsidó iskolában tanult, amelynek ekkor kiváló tanítója volt Steinhardt Márk személyében. Följegyezték róla, hogy túlszárnyaló ismeretekkel bocsátotta diákjait életútjukra. Az édesapa kívánságára 1884-tól tanulmányait a budapesti rabbi képző gimnáziumban, majd a szemináriumban folytatta. 17 éves, amikor Vallásos énekek című kötete megjelenik. Négy év múlva a Zsidó költő című műfordításai hagyják el a sajtót. 1889. január 20-án örömmel számol be, hogy az önképzőköri szereplését öt percig tartó taps és éljenzés követte. „A gyűlés után – írja levelében – hozzám jött Kiss József (költő), kezet fogott velem, s oly sok szépet mondott, hogy igazán restellem”.

Megható a Péntek este című verse, melyben az öreg makói zsidó papról gyermeki kegyelettel szól: „Templomba hívják, péntek este. /...Csitt, csendesen jó emberek! / Az orvos senkit sem ereszt be, / Az öregúr nagyon beteg. /A romlás ellen mi a zsoltár? / Tízen vagyunk épp, - mondjuk el. / Hisz ahol ő van, nem kell oltár, / Az Isten háza az a hely.” Vallásos énekei egy magános lélek fohászai. Bennük megcsendülnek a gyermekkori emlékek, az igazság panaszai. „Fájó emlék gyötri lelkem, / Mert akit úgy szerettem, / Kinek ajkán csüggtem vágyva, / Elköltözött szebb hazáha. / Ott pihen már… messze… távol… /Messze a világ zajától, / Hol örök hajnal hasad, / Szomjúhozza irgalmadat.” Teológiai tanulmányait csaknem négy évig folytatta, 1893-ban búcsút mondott a szemináriumnak. Bátyjának írta: „Nem nekem való a papi pálya. Nem vagyok elég jámbor, nincs elég vallásos meggyőződésem, hogy szószékre állhassak... Egész múltammal szakítok..."

Makai Emil emléktáblájának avatása 1995-ben

Tóth Ferenc, József Etelka, Forgó Gábor, dr. Forgó István

Miután becsapta maga mögött a szeminárium Bérkocsi utcai kapuját, a héber dalok költőjéből pogány trubadúr lett. Házitanítónak szegődött, tanítványa a Margit dalok ihletője volt. A szépséges szőkeség felületesen fecsegő, akarat nélküli báb, de a költő szemében eszményképpé magasztosult. A szerelem csak a költő fantáziajátéka, a gazdag úrilány nem ereszkedik le a félegzisztenciájú poétához. „Álmomban vallok csak szerelmet, / Legfeljebb még - papíron: / S nem árulom el, hogy szeretlek / Én édes, szőke Margitom.” Versciklusa az örök vágyódás, a be nem teljesült szerelme verseiből áll össze: az ábrándozás és álmodás vágyaiból szövődik, de a leány számára elérhetetlen marad. „Hisz úgy sem hittem soha, hogy valóság / Fürteid selyme, arcodon a rózsák. / Szemedbe is félig remegve néztem/ Hogy ne legyen nehéz az ébredésem. / Úgy őriztem egy sugarát szemednek, / Mint lopott kincset, melyet visszavesznek: / Mögöttem ott ólálkodott az árnyék, / Hogy szerelmünk csak egy tündéri játék.”

A társadalmi korlát áthághatatlan. Az imádott hölgy az Alpesek közt mulat, a szegény trubadúr kis szerkesztői szobájában gürcöl. Poétánk beérné a viszontszerelem morzsáival, de megjelenik Prágából a nyolc-kilenc parafagyárral rendelkező dúsgazdag kérő, és feleségül veszi a szegény lantos imádott szerelmét. A Margit ciklus 1895-ben jelenik meg, a Magyar Szalon c. lap egy egész számot szentel költőnk szerelmi verseinek. Egyszeriben ismert poéta lesz, és irodalmi berkekben mindenki róla és a be nem teljesült szerelmükről beszél.

Hamar beletanul a szerkesztői munkába. A Pesti Naplóhoz, majd a Fővárosi Lapokhoz szegődött, végül a Hét segédszerkesztője. A színház iránti vonzalma életének utolsó éveiben teljesedik ki: a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának jegyzője lesz, közben drámákat ír és fordít. Tudós professzor Hatvanivígjátékának premierjén a páholyban a közönség dübörgő tapsa közt Jókai Mór átölelte és megcsókolta.

A költészet számára fölfedezte a nagyvárosi élet szépségeit: a gázlámpák fényét, a korzók kavargó nyüzsgését, a délutáni teák intim hangulatát. A könnyű, szórakoztató műfajok keretei között föllazította a hagyományos költői stílust. A városi élet köznapi hangján adta vissza a zsúr hangulatát „Végre, hogy Önt is látjuk egyszer / Szép igazán, hogy ránk akadt. / Ezerszer hívtuk s ön ezerszer / ígérte, hogy meglátogat. / Rumot parancsol a teába? / Nem iszik egy kis cognacot? / Mióta itt volt utoljára, / Ön igazán megváltozott.”

Megemlékezés Makai Emil síremlékénél a makói zsidó temetőben – 1923.

Balról 4. Espersit János, 5. Juhász Gyula, 6. Makai Ödön, 8. Étsy Emília (világos ruhában), 9. Nagyfalusi Jenő, 10. Kecskeméti Pál, Juhász Gyula mögött balról József Attila, jobbról Eidus Bentian, fehér girardi kalapban

Vág Sándor, mögötte Donászy Kálmán

Itta és hajszolta Budapest nappalainak és éjszakáinak örömeit. Amit Petőfinek a Kiskunság jelentett, az volt számára az Andrássy út. „Te vagy a legszebb útja Pestnek / Ugy-e bár? / Mivel a legszebb lánya Pestnek / Arra jár.” A könnyű, városi líra megteremtője lett. Bóka László szerint „...utat mutatott arra, hogy amit a szószékről nem lehet elmondani, azt el lehet mondani olcsó pódiumról”.

Költőtársaival, Kiss Józseffel és Heltai Jenővel megteremtette az urbánus irodalmat. Ekkoriban a népi irodalom mélypontját élte, a Petőfi-epigonok, a Szabolcska Mihályok megelégedtek a népies formával. Makai Emil könnyű városi lírájával utat nyitott ugyan Ady költészetének, de nem ismerte a tényleges magyar valóságot, a „magyar Ugar” fölismerésétől távol állt, költeményei az idő rostáján kihulltak, az irodalmi köztudat még nevét is alig ismeri.

Pedig halálakor – alig múlt harmincéves, mikor elragadta a halál – számtalan méltatás jelent meg róla. Ady „fiatal magyar Hafiz”-nak nevezte. Kosztolányi pedig a Budapesti Szemle akadémikus szemléletével szemben megvédte Makai Emil költészetét, leszögezvén, hogy Makai verseivel többet ért el, mint a nagy magyar zseniket utánzó, kivénhedt írógárda. Ő volt az első, aki a modern élet természetes hangján szólalt meg.

Makó városa is megbecsülte költő fiát. Hármas koporsója a vasút külön kocsijában érkezett meg a szülővárosba Margit föliratú nagy koszorúval átölelve. Petrovics György polgármester az első világháború alatt mozgalmat indított szülőházának emléktáblával való megjelölésére és szobrának fölállítására. Juhász Gyula 25 éves költői jubileumának makói ünneplése alkalmával, 1923. június 17-én megkoszorúzták Makai Emil sírját. Ekkor verset is írt Régi költő címmel. Makai Emil emlékének áldozva: „Tavaszi temetőben jártam, / S egy költő sírjára találtam.../ Rezeda nyílik most porából / Mint régen ének ajakáról.”

Makai Emil születésének századik évfordulóján József Attila nővére, Makai Ödönné jelenlétében emléktáblával jelölték meg a szülőházat.

Reggeli Délvilág. 1995. dec. 2.

Felültem a Fakóra, gyerünk, lovam, Makóra

A hintaló címen írt tárcájában szerepel Móra Ferencnek ez a találó rigmusa. Ő Makóra valóban csak látogatóba járt. Szeged másik két írója viszont élt is itt. Móra – a maga varázslatos stílusával – ezt érzékletesen tárja elénk. Juhász Gyula, „a költő ott hetelt, sőt ott hónapolt. Nagyon szerette ezt a várost, amelynek lelke Tömörkény írásaiban is sokat hazajárt, aki ott töltötte a gyermekkorát. Juhász Gyula a termő férfikor derekán szokott oda, sok, soha le nem hulló virágot nyitott már a lelke az Espersit János födele alatt. Tejben fürdette, mézben hempergette a hűséges barát a költőt, bár ezek az agrártermékek nem értendők szó szerint. Legtöbbet azonban az a csönd és békesség jelentett, amit Makó adott neki”.

Diósszilágyiék házában

Móra Ferenc is baráti kapcsolatba került azzal a makói értelmiséggel, akik József Attila öreg barátai, pártfogói voltak, de a legmélyebb barátság Diósszilágyi Sámuel főorvoshoz kötötte. Diósszilágyi Sámuellel 1911. november 27-én Szegeden találkozott először. Együtt léptek be az akkor megalakult Szeged szabadkőműves páholyba, egyszerre avatták őket szabadkőművessé. Kapcsolatuk a húszas években mélyült el.

„Petrovics György néhai való polgármesternek – emlékezett vissza Diósszilágyi Sámuel – a háborús égést követő első években, jelesen 1920 nyarán az a vágya támadt, hogy »őrtüzeket élesszen a maradék Magyarország végváraiban«. Erre a célra legalkalmasabbnak a szegedi Dugonics-Társaságot találta.” Még tartott a Tisza–Maros szög szerb megszállása, amikor 1920. június 5-én a Dugonics Társaság illusztris tagjai – Hódmezővásárhely felé kerülve – átjöttek Makóra fölolvasó estet tartani. A rendezvényt Szalay József, a literátus rendőrkapitány, a Dugonics Társaság elnöke nyitotta meg. Juhász Gyula Zrínyi, a költő címmel tartott előadást. Móra Ferenc kisleányáról, Pankáról írt verseit olvasta föl és Kisforró Zsuzsanna címmel írt hosszabb elbeszélő költeményét. Az esten Sz. Szigethy Vilmos és Cs. Sebestyén Károly is föllépett, Baranyi János zongoraszámokkal szerepelt.

Ez a látogatás melegebbé szőtte Móra és Diósszilágyi kapcsolatát. Diósszilágyi ismét előadásra hívta Mórát. „Mi a manónak mennénk mink Makóra felolvasni – jött 1921. március 8-án a válasz –, mikor vagytok ott írástudó emberek elegen? Ahogy nézegetem az Éva-dalokat, arra gondolok, hogy inkább neked kell egyszer egy csomó versedet összemarkolnod, és átjönnöd vendégfelolvasónak a Dugonics Társaságba. … Hanem, kedves fiam, most bejöttél az utcámba. Tán olvastad a pesti lapokban, hogy nekem nemrégiben egy verseskötetem jelent meg, első s gondolom, utolsó is. Hogy én miért adtam ki, elmondja a mellékelt gyűjtőív. Úgy számítottam, ha minden jól megy, egész életem költői munkásságából kikerül egy disznóra való. Hát még nem egészen került ki, mert vagy 50 példányom van az amatőr kiadásból. A többi elment kézen-közön – de persze az előállítás majd 50 ezer koronába került. Mutatónak ide mellékelek egy példányt, hogy ne kínáljatok zsákba macskát azoknak, akiket esetleg megrohamoztok. (Mert Fried [Ármin] barátunk is alattomban értetődik.) Eleinte gondoltam Makóra (Vásárhelyen elment vagy 20 db könyv), de aztán, mondom, jó emberek vagytok, nem bántalak benneteket. De ha már megjelentél, – íme, hálóba kerültél.”

A Könyes könyvből 20–25 példányt sikerült Makón elhelyezni. Rövidesen meg is érkezett a hálálkodó levél. „Kedves Samukám, szó ki nem mondhatja, mekkora respektussal nézünk innetrül Makóra, a háláról nem is beszélve. Te, nem ti hárman adtátok össze azt a borzasztó sok pénzt, amit ma kaptam? Aztán szegény polgármester urat nem veti ki Makó magából, hogy ilyesmiben serénykedik? No bizony nekünk Szegeden nem kellene az ilyen ember.”

1923-ban mintegy három hétig, július 5-től 26-áig tartózkodott Makón. Részben pihent Diósszilágyiéknál, részben ásatást végzett a Táncos-halomnál. Itt tartózkodása utolsó napján, július 26-án részt vett Diósszilágyiné névnapján, Anna napon. Ekkori a Könyes könyv feledhetetlen dedikációja: „Samukám, ha még egy hétig itt maradtam volna nálatok, bizonyosan vissza feketedett volna a hajam és a Könyes könyvből javított kiadást kellett volna csinálni és annak Mosolygós könyv címet adni. Én magam fordítva jártam: mosolyogva jöttem ide, és könnyes szívvel hagyom itt a paradicsomot. Makó, 1923. Annanap Móra Feri.

Móra Ferenc

Móra 1930. szeptember 5-től október 11-ig kiszombori ásatásai alatt Diósszilágyiéknál lakott, onnan ment ki naponként a terepre. Önvédelem gyanánt tárcájában írta: „Nekem olyan szerencsém volt az idén, hogy találtam olyan temetőt, ahol negyven sír közül tizenkettő lovas volt. Mégpedig – s ez a historikusokat érdekelheti – két lovas sírba, a kengyelek és ékszerek típusa szerint, avarokat temettek, tízbe honfoglaló magyarokat. Az avarokat egész lóval, a magyarokat csak a ló fejével és négy lábával”. Ekkoriban adta át szállásadójának Az aranyszőrű bárány kötetét kissé ironikus bejegyzéssel: „De rég volt, Istenem, de rég, mikor e bárányt ellették! Milyen vén birka lett belőle s még ma sincs neki arany szőre! Makó, 1930. aug. 29. úgyis mint Lajoska”.

A sikeres kiszombori ásatása alkalmából Levél – Makóra címmel meghatóan szép tárcát írt a helyi lapban. A föld vallatása során Diósszilágyi Sámuel nemcsak kosztot és kvártélyt adott számára, de éveken át autója is rendelkezésre állt a reggeli és esti szállításhoz. Ezt nyilvánosan meg is köszönte: „A kiszombori hunok, gepidák, avarok és a honfoglaló magyarok föltámasztásának dicsőségében, neki több része van, mint nekem…”

Nyílt titoknak számított, hogy Móra Ferenc és Diósszilágyi Sámuelné Dybisewszky Anna (1889–1970) között mély szerelem szövődött. 1921. november 22-én kelt az első lap, amelyet Ninuskának írt, az utolsó képeslapot pedig 1933. szeptember 20-án. Diósszilágyi Sámuel már korábban elhidegült feleségétől, az ágytól elváltak, de az asztaltól nem. A főorvosnak Mórához fűződő meghitt barátságát nem zavarta meg ez a viszony. Napjában olykor több levél is érkezett Makóra. A több ezerre becsült levélből 169 maradt meg. Wallinger Endre pécsi újságíró, egykori makói gimnáziumi diák szerezte meg a leveleket.

A csapodárság gyanújába keveredő Móra 1927-ben betegségével próbálja menteni a helyzetét: „Azt írod, Kedves, ne bántsalak. Nem szoktam én bántani senkit, s nem vagyok én rossz senkihez, csak magamhoz. Rád, ha még úgy gyűlölsz is, sose gondolhatok másképp csak könnyes hálával. De akkor engedd meg, hogy én is kérhesselek arra: hidd el, hogy én is kereszt alatt roskadozok, nem romantikus fájdalomban, hanem el nem kerülhető nyomorúságban, testem, lelkem betegen, amikor nincs már semmi kívánságom, csak addig eltengetni az életemet, míg a becsületes néven kívül egy karaj kenyeret is hagyhatok az ártatlan unokámnak – én is arra kérlek téged, ha más nem, nézd bennem az elkínzott, nyomorult, szétbomlott idegzetű embert, és te se bánts engem a szemrehányásokkal és vádakkal, a kiújult keserűséggel, és ne engem tégy felelőssé az elrontott életedért, aki a magam életével is elbuktam. Legalább most ne bánts, amikor úgy keresztre vagyok szegezve, mint ágyad felett a Jézus… Ha gyűlölet lendíti is felém a kezedet, megcsókolja szomorú és fáradt szívvel beteg Ferkód.”

Kapcsolatukról a dedikációk meghittsége is árulkodik. A Georgikont 1925 karácsonyán így ajánlotta: „Ninuskának, akinek a szeme láttára írtam ezt a könyvet egy napsugaras nyáron, amelynek aranycsipkés volt még a bánata is; az örökkévalóságig tartó hálával és egész szívvel: Ferkóka.”

A makói közönség szívében

A Stefánia Szövetség – amelynek Diósszilágyi Sámuel titkára volt – 1922. december 29-én műsoros estet tartott. Ezen Móra Ferenc Az aranyszőrű bárány című hosszabb elbeszélő költeményét olvasta föl. Juhász Gyula verseivel szerepelt. Espersit János Móra és Juhász Gyula verseiből olvasott föl, végül „József Attila főgimnáziumi tanulónak egy Juhászhoz írt szonettjét is előadta”. József Attila itt szerepelt nyilvánosan először.

Petőfi születésének centenáriumát Makón 1923. február 17-én ünnepelték. Erre Diósszilágyi Sámuel Móra Ferencet is meghívta. „Egy kicsit fáradt vagyok ugyan – írta Móra az invitálásra – de viszont Makó olyan kedves nekem miattatok, hogy lehetetlen el nem mennem. Szülővárosomat, Félegyházát kikosaraztam.” Szereplését a makóiak fergeteges tapssal jutalmazták. „Móra akkor – emlékezik vissza Diósszilágyi főorvos – az Aranyszőrű báránnyal olyan őszinte és nagy sikert ért el, mint előtte és utána írók közül Makón még senki. A bolondos meséjű vers szokatlan humora és határtalan naivsága annyira megfogta a hallgatóságot, hogy a végén egészen elfelejtkezett Petőfiről s nem bírt Mórával betelni.”

Könyes könyv borítója

Móra a maga jószántából nem törekedett színházi babérokra, minden esetben barátai unszolására engedett. „1924 őszén – emlékezett Diósszilágyi Sámuel – Kiss Árpád, a huszárkapitányból lett színdirektor társulata játszott nálunk, s jóllehet még erősen a milliós konjunktúrás világban éltünk, bizony nem a legfényesebben ment sora a társulatnak. Ezért azt ajánlottuk a direktornak, hogy próbáljon attrakciókat hozni. De hát kit? Hát itt van mindjárt Móra, – tettem meg az ajánlatot, – akiről tudtam, hogy van egy egyfelvonásosa. Aztán Juhász Gyula is írt egy kis színdarabot, amit már Szegeden nagy sikerrel adtak elő. Ezek közel vannak, s pénzbe se kerülnek. Ők ketten aztán kerítettek egy harmadikat a szintén szegedi Réti Ödön személyében, akinek szintén volt véletlenül egy egyfelvonásosa.”

Diósszilágyi Sámuel szerint „ez volt Móra első színpadi szereplése. Az előadáson a szerzők egymás darabját konferálták be. […] Móra Ferencet a publikum már előre zajosan tapsolta. Tudta, hogy szellemes, felvillanyozó szavakban lesz része. Egy jó negyedóráig konferált, egyik szép ötlet a másik után kedvesen röpködött. Darabja is csupa derű, mosolygás és kifigurázás a Csőszfogadás keretében”.

Irodalomtörténet Makón

Az emlékezetes színházi bemutató alkalmából készült a Hollósy Kornélia Színház lépcsőjénél az a híres fénykép, amely a város irodalmi életének legbecsesebb dokumentuma. Az ehhez fűződő anekdotát Móra Ferenc is papírra vetette.

„Akkor meg Diósszilágyi Sámuel barátunknak támadt ötlete, a főorvosnak.

– Ohó, előbb a tettesek lefényképeztetnek.

A főorvos úrral nem lehet kukoricázni, különösen nekem, mert az én házigazdám meg ő szokott lenni a kiszombori ásatások idején. (Meg is ígértem neki, hogy ha meglesz Attila, átengedem neki annak a megállapítására, hogy csakugyan orrvérzésben halt-e meg? Vagy az asszony arzénezte el, hogy ő ülhessen be a birtokba?!)

– No, üljetek le a padra itt a színkör előtt, már itt a fényképész is.

Csakugyan ott volt, maga Homonnai uram, művésze a mesterségének – azóta végkép el is bújt a fekete lepel alatt, Isten nyugtassa szegényt. Elrendezett bennünket a mester, engem ültetett középre, mint aggastyánt, tőlem jobbra-balra ültek a tettestársak, mögöttünk egy-egy makói férfiú állt, Vertán Dudi, a vármegyei főjegyző, Diósszilágyi meg Espersit.

A Hollósy Kornélia Színház előtt 1924. nov. 24-én

Juhász Gyula, Móra Ferenc, Réti Ödön

Hátul: Espersit János, József Attila, Károlyi Lajos,

Vertán Endre

Úgy rémlik, mintha még a kezüket is a vállunkra tették volna, hogy stílusosabb legyen a csoport.

Hogy az előadás hogy sikerült, az nem tartozik ide, és külön tárcát kíván. A fölvétel azonban olyan elsőrendű volt, hogy Homonnai mester érdemesnek találta megnagyítani, és kitenni a kirakatba, hadd gyönyörködjön benne Makó. Rá is akarta írni, hogy Irodalomtörténet helyben, de aztán meggondolta a dolgot. Volt akkor témája a makói nemzetnek a nélkül is – vert a hír az újságokban róla, hogy odaviszik az aradi vértanuk szobrát – hát minek kellene halmozni a szenzációkat?

Így legalább találgathatták a népek, hetipiackor, hogy ki lehet az a hat úrforma, aki farkasszemet néz velük a kirakatból. De bizony nem jöttek volna rá, ha egy tejföláruló szüle ki nem okosítja őket:

– Én úgy nézem, hogy az aradi tizenhárom ez, akikrül annyit firkál az újság.

Egészen biztos, hogy Juhász Gyulát nézte Damjanich tábornoknak, ami nyílván olyan szíve szerint való tisztesség a költőnek, hogy arra mindig büszke lesz. S így jutott ki a dicsőségből nekünk is az ő szakálla árnyékában.”

Makói alkotás-e a Georgikon?

1924 nyarán a munkában kimerült Mórát néhány hétre áthívta Diósszilágyi Sámuel Makóra pihenni. Dolgoznia nem volt szabad, mégis egyik alkalommal egy tekercs írópapír esett ki a zsebéből. „Így született meg Makón – idézte föl a főorvos – a Georgikon, az a könyve, melyet legjobban szeretett, s amelyet talán legkevésbé ismer az olvasóközönség. Mikor karácsonyra megjelent a kéktáblájú könyv, maga hozott belőle nekünk egy-egy példányt, s az enyémbe ezt írta: „Diósszilágyi Samunak, drága jó pajtásomnak, akinek házában írtam ezt a könyvet, testvéri szeretettel: Szeged, 1925. karácsony Feri” .

Péter László írta meg erről a rideg valóságot: „Sajnos, csalódást kell okoznom a makaiaknak. Hogy is hitte Samu bácsi, hogy Makó volt Móra Homokországa? Hol van Makón homok? Ósika sem lehetett Sárika, hanem valami Józsika névre hallgató kisded tanyai férfiú. Emlegeti Móra az erdőőrt is, a Rívó-erdőt is, s ezek mind félreérthetetlenné teszik a helyszínt: Móra Ferenc Homokországa a város tanyája, azaz Várostanya, a mai Ásotthalom volt, a szegedi tanyavilág homoktengerének oázisa”.

Móra Ferenc 1924. augusztus 6. és 22. között valóban Makóról küldte a Georgikon néhány darabját a Világ szerkesztőségébe. Könyv alakban karácsonyra jelent meg, 1925-i keltezéssel.

Vajda László, Móra Ferenc életművének legkiválóbb ismerője a Georgikon több fejezetéről kimutatta, hogy az író sajátos alkotói módszerét itt is alkalmazta, régebbi munkáját átdolgozta, gyakran „fejeli” és „talpalja”, valami időszerű eseményhez igazítja, tanúságot von le, változtat a műfajon.

Himnusz a búzamezőn fejezet első megfogalmazása 1902. június 29-én a napi hírekben jelent meg a Szegedi Naplóban Péter-Pálkor címmel. 1905. július 4-én. Az új kenyér címmel vezércikként látott napvilágot a Szegedi Naplóban. Gyermekmesét formálva belőle Az Én Újságomban 1906. július 1-jén Hajnal a búzaföldön változatban bukkant elő. Pitypalaty címen ismét közre adta a Szegedi Napló 1908. június 28-i számában. A Világban vezércikk formájában volt olvasható 1923. július 1-jén. Végül szépirodalmi karcolatként a Georgikon részeként ugyancsak a Világban, könyv alakban 1925-ben.

A Georgikoin ajánlása Diósszilágyinénak

A pöleldős, vagyis főerdész élő személy volt, Móra kedves barátja, Kiss Ferenc főerdőtanácsos. Az írás először 1913-ban jelent meg. – A Nem nagyon tudományos kísérletek egy darázzsal címűt először A mi darazsunk címmel 1912. február 4-én a Szegedi Naplóban adta közre. A pártfogók és Az Istenadta búza Az Én Újságomban meseként szerepelt.

Móra a Georgikon tizennyolc fejezetéből ötöt írt Makón: a Harena refugii, Újságok, Légből kapott hírek, A jó Isten kenyérsütögetője és a Proelia ventorum címűket. A többit itt öntötte végső formába. Művét tehát nem makói élmények formálták. Csupán A jó Isten kenyérsütögetőjében található városunkra utalás: „Mire kimondta, már fönt is jártam a mennyországban. Először azt hittem, hogy Makó, mert az egyik ház sarkán az volt a táblára írva: Paradicsom utca”.

A kötet Epilógusában Móra a tehetséges tanyai fiúról, Messzi Imriskéről írt. Azt latolgatja, érdemes lenne-e tanulnia, értelmiségivé képeznie magát. Keserves gondolatait Erdei Ferenc méltónak találta arra, hogy 1938-ban Parasztok című könyvének a végén, epilógusában szó szerint idézze. A szegedi egyetemi könyvtár őrzi Erdei Ferenc Parasztok könyvének azt a példányát, amelyben az ügyész kék ceruzával a margón megjegyezte azokat a helyeket, amelyek alapján Erdei Ferenc ellen izgatási pört akart indítani. Az ügyész megjelölte a Mórától átvett részletet is.

A Georgikon szépirodalmi kötetté Makón formálódott: a kötet meleg líraisága föltétlenül makói vonás. Szerette városunkat. Ezt fejezte ki bejegyzése az alispán vendégkönyvébe: Móra Ferenc, a tiszteletbeli makai.

Makói História. 2004/2. 18–22.

Juhász Gyula rajzol

Közel négyévi tartózkodása idején annyira megszereti Juhász Gyula Makót, hogy a későbbiek során is sokszor átjön, felkeresi régi barátait, főleg Espersit Jánost, az önzetlen mecénást. A vendéglátó figyelmessége, lakásának nyugalma, alkotói csendje olyan varázslatos légkört teremt a költő számára, hogy nemcsak kipihenve, testileg-lelkileg újjászületve, de rendszerint sok új kézirattal is távozik.

1926. decemberében is hosszabb időt tölt Espersit Kazinczy utcai lakásán. Szokás szerint most is az alsó épületben szállt meg, ahol korábban József Attila hónapokat kihúzott, de napközben a könyvekkel és műtárgyakkal teli utcai helyiségekben tartózkodik.

elmókázott vele, és egy-egy szem cukorkával is mindig megkínálta. Egy ilyen látogatás során – szülei biztatására – Magduska költőnk elé állt:

– Gyula bácsi, legyen szíves egy verset írni rólam.

Juhász Gyula maga mellé ültette, és egy négysoros kis versikét rögtönzött.

Csenei Magduska	Juhász Gyula rajza

Poétánk a talpraesett kislányt nagyon megszerette és a negyedíves papírlapocska üres részeit még tele is rajzolta. A képek alá egy-két szavas aláírás is került: Gém, pille, galamb, trombita, kisegér, nyuszika, madár, talyiga, söröspohár, hajas baba, váza.

Ezen a hideg esős napon még másik két versikét is rögtönöz. A lapra bánatos önarcképét is oda rajzolja, mellé pedig Pepilió – Vén Emil festőművész – karikatúráját. A versecske így hangzik:

A harmadik versike alatt is ott áll:

Magduskának írta: Juhász Gyula bácsi. 1926. december 2.

A Makói József Attila Múzeum tulajdonát képező bájos rajzocskák Juhász Gyula ügyes rajzkészségén túl egyéniségének egy kevéssé emlegetett oldalát – a gyermeki lélekhez való ragaszkodását – is jól példázzák. Csenei Magduskának ez volt az első maradandó találkozása a költészettel. Később Sík Sándor tanítványaként sokat szaval. Rendszeresen ott van a Szép Szavak délutánján, és annyira kitűnt tehetségével, hogy professzora egyszer úgy mutatta be: „A jövő Tőkés Annája”. Előadóművészi pályája kezdetén – a Rádióban kétszer szerepelt – 21 éves korában ragadta el a halál.

Csongrád Megyei Hírlap. 1973. júl. 1.

József Attila makói pártfogói

Az egykori Csanád megye székvárosából, József Attila szavaival a „Maros-menti Konstantinápoly”-ból hozom Szabó Ferencnek a barátok, tisztelők köszöntő jókívánságait. A megbecsülés kétirányú, hiszen feledhetetlen számunkra az ünnepeltnek vallomása a hagyma városáról: „Ha egyszer arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy az Alföldön melyik várost tartom múltjával és jelenével együtt hozzám legközelebb állónak Békés megye határain kívül, akkor Makó nevét talán legelőször említeném”.

Eperjessy Kálmán

József Attila születésének centenáriuma alkalom arra, hogy az ifjú poéta városunkhoz való kötődését és otthonra találását fölidézzük. A Mama halála után oda a meleg családi otthon. Makay Ödön gyámapa hazugságra épülő frigyre lépett, ugyanis elhíresztelésük szerint nem József Jolánnal, hanem egy Lippe Lucie nevű fiumei vagy erdélyi ismerős menekült leánnyal kötötte össze életét. Házasságuk képmutatásra, alakoskodásra épült. Életük színjáték: a „bűn s erény” játéka. Adott a sikeres, csillogó dáma, a többiek megalázott szolgák. József Attila menekül és lázad a jólét rabságából, a megalázó a gyámapa doktor uramozásából, a lealacsonyító kifutói szerepkörből, nővérének Lucia asszony megszólításából. A 15 éves gyámfiúnak ez többé nem otthona. Ha a gimnáziumban szénszünetet rendelnek el, épp úgy nincs hová hazamennie, mint a nyári szünetekben.

Galamb Ödön

Gebe Mihály (1869–1927) internátusi igazgatótól kapta az első emberi, sőt atyai szót. A kisdiák 1920. október 1-jén betegen érkezett meg az internátusba. Szinte az igazgató karjaiba esett, aki betegszobába fekteti, majd korházba viteti. Törődik vele, lakásának ajtaja is megnyílik előtte. Előfordul, hogy a karácsonyi szentestét is ott tölti. Gebe Márta pedig múzsája lesz.

Galamb Ödön (1888–1944) internátusi nevelője, latin különbözeti vizsga fölkészítője, gimnáziumi tanára, majd barátja, sőt irodalomtörténeti méltatója. Kezébe adja Ady Endre A magunk szerelme, Új versek, A halottak élén köteteket. Mély barátságukat köteteinek ajánlása tükrözi leghívebben. Szépség koldusa: Dr. Galamb Ödönnek – atyám helyett – ölelő szeretettel. Makón. Nem én kiáltok: Galamb Ödön bátyámnak, akivel ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött: Ugye, hogy nagyon szeretjük egymást! Makón, 1925. febr. 3. József Attila.

Eperjessy Kálmán (1893–1976) József Attilának osztályfőnöke, nekünk, ezen tudományos ülés résztvevőinek közvetlenül vagy közvetve a helytörténeti búvárkodásban egyik legfőbb tanítómesterünk. Kéziratban maradt emlékiratában így vallott városunkról: „Makót megismertem, megszerettem, és kezdtem második szülővárosomnak tekinteni. Be kell vallanom, hogy egy kicsit makói lettem. Nem csak ifjúságom legszebb évei, családi kapcsolataim, hanem az emberek, az emlékek, a táj is visszahúznak ide. Nem mentem el egészen. Ma is van egy darab belőlem Makóból […] Makói meglátásaim végig kísértek egész pályámon. Ami utána következett, az csak folytatása, kiteljesedése volt annak. Makó után Csanád megye, az Alföld, a dél-alföldi város, a magyar falu és a történelmi magyar város következett. Valaki Makó-centrikusnak nevezte módszeremet. Vállalom. Legközelebbi munkatársaimként azokat tisztelem, akik távol a központtól, Szegeden, Makón, Szarvason, Gyulán – és folytathatnám a felsorolást – példamutatóan végzik a helytörténeti kutatás feladatait”.

Az ötödikes diákról helytálló jellemzést jegyzett be: „Tehetséges, kötelességtudó, bátor fellépésű. A versíráshoz nagy hajlama van”.

Tettamanti Béla

Tettamanti Béla (1884–1959) közvetlen modorával, emberségével mély nyomot hagyott tanítványában. József Attilát átmenetileg magyarra és németre tanította, de főleg az önképzőkör szakvezető tanáraként kerültek közelebb egymáshoz. Sajátos modorából adódóan Attilát korholó szeretettel nevelte. Mennyi melegség húzódik meg az ilyen megszólításban: Kedves Attila, Te elvetemült költő! Szépség koldusának ajánlása: Kedves Tanáromnak, Tettamanti Bélának, aki mindig szidott ezekkel együtt, de azért mégis tudom, hogy szeret egy kicsikét, küldöm meleg szeretettel.

„A Nem én kiáltok verskötetét Attila már csak kinyomtatva, szépen bekötve hozta el hozzám. Mikor a címet adó bevezető versét elolvastam, ezt mondtam: Na, Attila, most már én is azt mondom, hogy költő lett belőled. Ez a vers szép. Attila erre nyakamba ugrott, megölelt, és Igazán, Béla bátyám?! felkiáltással körültáncolta a nagy ebédlő asztalt.”A Nem én kiáltok kötetének dedikációjában nyoma sincs a sértődöttségnek: Tettamanti Béla bátyámnak, gyönge gyémántjaim hű ojtogatójának: Nyissuk ki egészen magunkat, hogy minden testvérünk egyszerre juthasson a szeretetbe, ha napszívünk kisüt szép homlokunkon. Makó, 1925. febr. 4. József Attila. Neki ajánlotta Őszi alkonyat, Harc a békességért, És keressük az igazságot című verseit is.

József Attila 1927-ben Galamb Ödönnek írt levelében tanáráról mégis fennhéjázóan nyilatkozott: „Ő nagy úr, szipkából szíjja a tanárpurzicsánt, nem ír egy bötüt [!] sem válaszkép[p]en bár az is igaz, hogy nem tudom hamarjában, hogy mikor, két vagy három éve van-e, hogy még rohantam aimableligneimmel – de megérdemli, hármast adott a nyolcadikban, és képzeld, még akkor sem volt hajlandó minden fönntartás nélkül elhinni, hogy én vagyok a világ teteje. Néki speciális üdvözletet küldök, és mondd meg néki, hogy elismeréssel vettem tudomásul azt a magába szállását, mely szerint Ady az smafú. Ezt megjutalmazandó, hattyúkat kívánok halastavára, homlokára pedig két libanoni cédrust, a nevét meg csupa gömbölyű betűkkel írom és egy sorba egyedül: T e t t a m a n t i ”.

Almási Gyula Béla – Saitos Gyula

József Attila gyakran megfordult a szerkesztőségekben, barátságot kötött az újságírókkal. Saitos Gyulát „palántanevelő szerkesztőjének” tekintette. Bécsből is nosztalgikusan emlékezett a Makói Friss Újság szerkesztőjére: „Nekem a Te lapod esemény, ha az én versemet hozza, hiszen ott nőttem majdnem az ollód szárai között”. Párizsban keltezett Szabados dal vers kéziratát mesterének ajánlotta: „Saitos Gyulának, első szerkesztőmnek szívbéli és életemmel való barátomnak több szeretettel, mint amennyi gyűlölettel ebben a versben el-kiordítani bírtam”. A mester megírta visszaemlékezéseit József Attila Makón címmel.

József Attila és a fiatal újságírók között is mély barátság szövődött, így mindenekelőtt a rohanó riporterként emlegetett Kocsis Ernővel, a fiatalon meghalt publicistával. Az ifjú költő törekvéseit, vágyait, lelkivilágát mindenkinél jobban ismerte. Éjszaka is gyakran kopogtatta rájuk az ablakot: Nyissatok ajtót, és fogadjátok be az éj vándorát.

Jól forgatta a tollat a Makói Friss Újság zseniális dilettáns újságírója, Kemény Sándor is.József Attilával kedvenc időtöltésük volt a lapcím-anagramma játék, a lapcím szétvágott betűiből tréfás címek összerakása. Ebben a játékban József Attila volt az abszolút győztes.

A különbözeti vizsgára készülő József Attilát iskolatársai strébernek tartották. Igaz barátság csak Balog Józsefhez fűzte. Mivel a hetedikes diáknak az internátusból kitelt az esztendeje, átmenetileg barátjánál lakott. Osztálytársához fűződő kapcsolatát maradandóan fejezte ki a Szépség koldusa ajánlásának közvetlen hangneme.

Balog Jóskának, kenyeres-kujon pajtásomnak,

 Aki úgy pendül egy húron velem

 Miként H mellett az A.

 Micsoda disszonancia!

 Alvó Titánt legyecske így gyötör:

 Tagadja, hogy versem mily gyönyör.

 Fülébe zengem büszke rímeim,

 De ő dicséri rossz galambjait

 S hogy zseni vagyok el nem ismeri

 Pedig naponta bömbölöm neki.

Amint elindul poétánk a Parnasszus felé, a város radikális gondolkodású értelmisége éppúgy szárnya alá vette, miként korábban Juhász Gyulát vagy Móra Ferencet. „Sok helyen jártam – nyilatkozott Juhász Gyula, – de kis helyen ennyi igaz embert, mint Makón, nemigen találtam”. Ennek a körnek legjelesebb alakja, Espersit János (1879–1931) jó nevű ügyvéd, 48-as, majd köztársasági párti politikus, polgári radikális lapszerkesztő, lelkes közéleti férfiú, irodalmi és művészeti mecénás. Lakása két évtizeden át Dél-alföld egyik legjelentősebb szellemi központja.

József Attila 1923. január végén kész tervekkel állt Espersit János elé:

• Ott hagyom az iskolát
• Mit csinálsz?
• Magánúton fogom lerakni a vizsgáimat.
• De addig hol leszel?
• Itt János bácsinál. Az alsó lakásban meghúzódom. Kosztomat meg majd megkeresem.

„Ha nem egyezem bele, még valami szamárságra lett volna képes, mert az aszpirinmérgezéssel már harmadik öngyilkossági kísérletét követte el. El is jött az iskolából. Befészkelte magát nálam. Az udvaron két különálló szobám volt, s oda húzódott. Éjjeli bagoly volt. Nappal néha délután négy óráig is aludt, s éjszaka verseket csinált. Volt, hogy egész éjjel fent ült nálam, a szobámban, rakta a tüzet, és skandálta a verseket.”

Szeretete jeléül pártfogójának átadta legféltettebb kincsét, édesanyja fényképét az alábbi ajánlással: Dr. Espersit Jánosnak, atyámnak, barátomnak szeretettel, mint ahogy halálos liliom kertészetillatával simogatja.

József Attila 1924-ben

1923. év elején Makóról Pestre költöző József Attilát családja úgy fogadta, mint egy csavargót szokás, ezért hónapokon keresztül mély lelki megrázkódtatást élt át. Espersit rossz néven vette, hogy védence nem válaszolt leveleire, és nem osztotta meg vele bánatát. „Te egy félévig megállottad – szól a kioktató levél –, hogy csak életjelt se adjál magadról. … Neked kellett volna először is megnyilatkoznod, hogy János bátyám élek, megérkeztem, nem vesztem el, itt vagyok, sok a bajom, sok a gyötrődésem, bántanak, véreznek, vájkálnak bennem, fáj, de érezzed te is, mert tudom, hogy szeretsz …, hiszen a Jézusnak is volt a Kálvária úton egy kereszthordó társa, ama czirénebeli Simon, aki könyitett a megsanyargatotton. … Én ismerem a művész pszühét, tudom, hogy nekik sok minden szabad, felül állanak a társadalmi konvenciókon, az illendőség kérdésén, szabad nekik kérdésekre, levelekre is nem válaszolni. Ezt megteheted mással, közönséges ember fiával, vagy nálad magasabban állóval is, büszkeségből, de nem teheted meg velem szemben, aki téged nem a konvenció, a társadalmi elhelyezettség, a vérrokonság mértékével mér, hanem azt hiszi, hogy több volt neked, mint más s te is több voltál neki, mint más, mert megnyilatkozott előtte sokszor a lelked, a sirásod, a fájásod, és akkor én vettem a kezembe a szivedet és megsimogattam a meggyötörtet és akkor tudtad, hogy gyónásod, őszinteséged jó helyen történt, mert jól esett a simogatás, a becézés, mert megenyhültél, megerősödtél általa, mert érezted, hogy van mégis valaki, aki önzetlenül, hála kivánás nélkül is szeret.”

Kesztner Zoltán

1923. év elején Makóról Pestre költöző József Attilát családja úgy fogadta, mint egy csavargót szokás, ezért hónapokon keresztül mély lelki megrázkódtatást élt át. Espersit rossz néven vette, hogy védence nem válaszolt leveleire, és nem osztotta meg vele bánatát. „Te egy félévig megállottad – szól a kioktató levél –, hogy csak életjelt se adjál magadról. … Neked kellett volna először is megnyilatkoznod, hogy János bátyám élek, megérkeztem, nem vesztem el, itt vagyok, sok a bajom, sok a gyötrődésem, bántanak, véreznek, vájkálnak bennem, fáj, de érezzed te is, mert tudom, hogy szeretsz …, hiszen a Jézusnak is volt a Kálvária úton egy kereszthordó társa, ama czirénebeli Simon, aki könyitett a megsanyargatotton. … Én ismerem a művész pszühét, tudom, hogy nekik sok minden szabad, felül állanak a társadalmi konvenciókon, az illendőség kérdésén, szabad nekik kérdésekre, levelekre is nem válaszolni. Ezt megteheted mással, közönséges ember fiával, vagy nálad magasabban állóval is, büszkeségből, de nem teheted meg velem szemben, aki téged nem a konvenció, a társadalmi elhelyezettség, a vérrokonság mértékével mér, hanem azt hiszi, hogy több volt neked, mint más s te is több voltál neki, mint más, mert megnyilatkozott előtte sokszor a lelked, a sirásod, a fájásod, és akkor én vettem a kezembe a szivedet és megsimogattam a meggyötörtet és akkor tudtad, hogy gyónásod, őszinteséged jó helyen történt, mert jól esett a simogatás, a becézés, mert megenyhültél, megerősödtél általa, mert érezted, hogy van mégis valaki, aki önzetlenül, hála kivánás nélkül is szeret.”

József Attila másik öreg komája Kesztner Zoltán (1875–1942), a villanytelep igazgatója volt, aki az ifjú poétával mindig komolyan vitatkozott, egyenlő vitapartnernek fogadta el. Egyéniségére a játékos különcködés és a filozofikus mélység egyaránt jellemző volt. 1929-ben, Ady Endre halálának tizedik évfordulóján József Attila vallomásnak beillően megjegyezte: eddigi életének s talán mind annak az időnek, ami még hátra van, legboldogabb esztendeje a makói villanytelep cseresznyefáinak árnyékában telt el.

A Nem én kiáltok című kötetből hármat is ajánlott az öreg barátnak. A XIII. számozott és aláírt példányban a belső címlap előzéklapján: Kesztner Zoltán bátyámnak, minden világosságok gyűjtőjének; a XV. számozott példány előzéklapján: „Kesztner Zoltán bátyámnak magammal és szeretettel, hogy együtt ügyeljünk a kristályderekú gépek énekeire a fényesség érésekor”, egy lappangó példányon: „Kesztner Zoltán bátyám fogadja szeretettel és szeretve. Talán széna van itt kazalra hányva: Akad-e szélvihar, amely mindenüvé elvigye szagát? – Ültessük arcunkba a villanytelepeket, érett égboltok csüggenek szívünkről: Menjünk együtt az utakon, mindenki lássa, hogy mennyire barátok vagyunk. – Megrázhatom fáimat, már közelednek a testvéreim. De Zoltán bátyámnak mit adhatok még?”

A kis vidéki várost elhagyva búcsúversében öreg barátoktól is elköszönt.

Van itt még néhány idős komám,

ölelő csöndje néhány öreg háznak;

szeretlek, mint álmodó a méhest.

Ó, itt a nyugalom zenél fülünkben,

ha esténként békák harmonikáznak.

Nagyon szeretlek, néhány jó komám.

József Attila makói emlékhelyei meghaladják a félszázat, mindegyikben lelkes pártfogók laktak, de 1923-ban, keserves lelkiállapotában három atyai barátot hiányolt, nem volt itt „János Bácsi meleg, bíztató szeme, simogató keze, Galamb Ödön szerető magához való ölelése és Tetta-Manti Béla szerelmes, férfias, bátor kézszorítása”.

Az Alföld nehéz hűségében.

Dolgozatok a 75 éves Szabó Ferenc tiszteletére. Orosháza, 2010. 47–51.

 „Mártának hangja jut eszembe mostan…”

Gebe Márta fia és unokaöccse látogatott haza március első napjaiban. Otthonosan jártak, keltek a városban, hiszen ezer emlék köti őket ide. Ismerőseik, barátaik már nincsenek, így hozzám kopogtattak be. Szívükben a boldog gyermekkor emléke él, hiszen számukra Makó az otthon, az együvé tartozás helye, ugyanakkor az értékek, a virágzó szellemi élet városa is. A bensőséges makói kötődés kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig tartott, mert szép sorjában, egyenként távoztak el a Maros-parti városból, és sodródtak el Pestre, az országba vagy éppen külföldre.

A Gebe család leszármazottai az Espersit-házban

Görgényi Pál, Görgényiné Förnster Erzsébet, ifj. Koncsek László, Koncsekné Magdolna Gramreschlag, Tóth Ferenc

József Attila makói múzsájának, Gebe Mártának fia, Koncsek László Németországból ruccant haza, hozta magával német feleségét, Magdalena Gamerschlag könyvtárvezetőt; a másik vendég, Görgényi Pál, Márta unokaöccse Pestről, kísérője szintén a feleség, Förstner Erzsébet gazdasági újságíró, szerkesztő. A házastársak először jártak Makón, humán érdeklődésüknél fogva minden érdekelte őket. Magdaléna asszony még vaskos noteszában adatokat is rögzített.

A Gebe famíliának ez a korosztálya már nem kötődik a DMKE internátushoz, lelkükben viszont mélyen él a Szép u. 13. alatti Gebe ház emléke. Oda már be sem nyitnak, mert az a többszöri átalakítással elveszítette régi hangulatát és varázsát.

Versek Mártuskának

Vendégeim nem üres kézzel jöttek. Görgényi Pál hozta múlt évi látogatásáról készült fotókat. Koncsek László pedig József Attila kézirathasonmásokkal lepett meg, amelyeket azzal nyújtott át, hogy végrendeletileg az eredeti kéziratokat is Makóra hagyja. A meglepetésként hozott egyik másolat Őszi alkonyat címen ismert vers; a kéziraton Vers Mártának, első sora Az őszutói barna alkonyat, a másik Vers Mártuskának ajánlással Távol zongora mellett című jól ismert költemény. A másolatok olyan kitűnőek, mintha eredetieket tartottam volna kezemben. Egyrészt a papír megsárgult tónusa, az archív barna foltok, a házilagos celluxos ragasztás sötétebb árnyalata, másrészt szinte érezni a toll sercegését, sőt az ifjú poéta érzelmi hangulatát árulja el az ajánlás betűnként tagolt nyomatékos írásképe vagy a bánatom szó ösztönös hangsúlyozása.

Gyorsan előkaptam a Stoll Béla-féle 2005. évi József Attila kritikai kiadás köteteit, hogy a jegyzetek miről árulkodnak. Nos, szövegforrásról megdöbbenve olvastuk: Kiss Ferenc tulajdonában. (Gebe Mártától.) Hasonmása: Kiss Ferenc 1993. 12. A másik vers Távol zongora mellett című, melynek szövegforrásánál szintén az áll: Kiss Ferenc tulajdonában. (Gebe Mártától). Hasonmása Kiss Ferenc 1993. 7. Mikor ezeket fölolvastam, Koncsek László nagyot kacagott. Ismeri Kiss Ferencet, még telefonon is jelezte neki kézirat-vásárlási szándékát.

Gebe Márta

Ösztönösen védeni kezdtem a kritikai kiadás szerkesztőjét, hogy Stoll Béla az ország egyik legkitűnőbb textológusa. Magam is dolgoztam vele, a Kiszombori versesfüzet hasonmás kiadását 1997-ben együtt rendeztük sajtó alá, és két éve kezdeményezésemre a Korona nagytermében József Attiláról tartott előadást.

Gondosabban megnézve a jegyzeteket, Stoll Béla hivatkozik az általa használt forrására: a Kiss Ferenc által írt és szerkesztett „Őriznek engem, óvnak szeretnek”. József Attila kéziratainak és dedikált könyveinek kiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban című 1993. évi kiadványra.

Koncsek Lászlónak Makóra kellett jönnie, és hoznia a hasonmást, hogy bebizonyosodjon, ezek nála és nem Kiss Ferenc tulajdonában vannak. A kézirattolvajlásáról elhíresült Kiss Ferenc tehát az 1993. évi kiadványban nem írt igazat, amikor ezeket a Márta-verseket is magáéként tűntette föl.

Stoll Béla két grandiózus munkájában, József Attila születésének centenáriumára megjelent kritikai kiadás és a levelezés kötet jegyzeteiben számtalanszor jelezte sok relikvia bizonytalan eredetét, de ezt jobbára csak a szakma olvasta.

Az időközben elhunyt Szőke György a Stoll Béla-féle kötetek jegyzeteit az Élet és Irodalom 2008. jan. 25. számában Kis(s) kéziratgyűjtő krimi címmel a nagyközönség elé tárta. Erre a citátumgyűjteményre Kiss Ferenc az Élet és Irodalom február 1-jei számában válaszolt: „Kéziratgyűjtő – most már antikvárius is – vagyok abból a fajtából, aki gyűjtői filozófiájából vezéreltetve szereti kincseit, felfedezéseit megosztani a kutatókkal és a nyilvánossággal”. Kijelentette, hogy egyetlen József Attila kéziratot sem adott el, és az a vágya, hogy egyszer mindenki számára hozzáférhetők legyenek valamilyen múzeumban.

Erre a hozzászólásra az Élet és Irodalom február 28-i számában József Etelka fia, a Londonban élő Makai Ádám válaszolt, és részletesen föltárta a tolvajlás történetét. „1993-ban kezdődött, amikor megismerkedtem a [Kiss] Ferivel, ezzel a művelt, lelkes, megnyerő modorú, halk szavú, mindig mosolygó, tisztelettudó és segítőkész fiatalemberrel. K[iss Ferenc] először meghívás nélkül állított be hozzám egy üveg borral, mint József Attila és anyám, József Etelka nagy tisztelője, és azonnal megkedveltem. Kellemesen elbeszélgettünk Attiláról és családjáról. Könnybe lábadt szemmel megvizsgálta Pőcze Borcsa nagyanyám stoppolófáját, majd ajánlatot tett a falon függő egyik kép és a stoppolófa megvásárlására. Nagyon szimpatikusnak találtam, és imponált, hogy egy ilyen nagyszerű ember mennyire szeret bennünket, amit magatartásával teljesen nyilvánvalóvá tett. Amikor lelkesen fölajánlotta, hogy segít 1991-ben elhunyt testvérem, Makai Péter díszlet- és jelmezterveinek katalogizálásában, örömmel fogadtam ajánlatát. Nagy tervei voltak Péter képeivel: kiállítás Párizsban, marketing, kezdetben szerény, majd növekvő árak stb. Így nyílt meg előtte a kapu egy kéziratgyűjtő álmainak Aladdin-barlangjába, édesanyám Andrássy úti lakásába.”

József Etelkának, majd Makai Ádámnak elképzelhetetlen volt, hogy ez a buzgó, segítőkész barát tőlük bármit is eltulajdonítson. Sokszor az volt a kedvenc trükkje, hogy elviszi restaurálni. Történt azután, hogy nagy tudású irodalomtörténészek fölhívták figyelmét, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum 1993. évi katalógusában sajátként föltüntetett kéziratokat korábban József Etelkánál látták. Már pedig köztudomású, hogy ő magánszemélynek sohasem adott el relikviákat. Erre Makai Ádám tapintatosan megkérte Kiss Ferencet, nézze át gyűjteményét, hátha keveredett közéjük tőlük származó kézirat. A nemleges válaszra ismét barátilag ismételte meg kérését. Erre kategorikusan kijelentette, hogy semmi sincs nála hagyatékukból. Följelentéssel fenyegetve 51 kéziratot visszaszolgáltatott. Az ügy azzal zárult, hogy Kiss Ferenc ünnepélyesen szavát adta, nincs már nála semmilyen, a Makai családtól származó dokumentum. Makai Ádám végül nem tett neki szemrehányást; úgy gondolta, szenvedélye betegség, amit megért.

Az Élet és Irodalomnak múlt évi irodalmi-textológiai vitának hullámai tehát Makóig eljutottak, és örökre el kell felejteni Kiss Ferenc félrevezető állításait.

Az ajándékba kapott két hasonmást átadtam dr. Halmágyi Pál igazgatónak, aki máris elhelyezte az Espersit ház József Attila kiállításának vitrinébe a többi Márta-vers mellé. A múzeum nevében ez úton is köszönjük a nagylelkű ajándékot.

József Attila 13 költeménnyel ajándékozta meg Gebe Mártát. Ebből az említett kettőt fia, Koncsek László őrzi. A Névnapi dicséret című vers – ahogy nekem Tusika 1988-ban elmondta – annyira megdöbbentette, hogy Attila előtt széttépte. Ennek ellenére a Névnapi dicséret című versből a makói múzeum rendelkezik azzal a példánnyal, amelyet József Attila Espersit Jánosnak ajándékozott, 1977-ben Espersit Máriától sikerült megszereznem. A vers a Kesztner Zoltán hagyatékából általam fölkutatott és a makói múzeumnak megvásárolt A legutolsó harcos kéziratos füzetben is olvasható, a Nyugatban is megjelent. Istentelen fohászkodás című a budapesti József Attila Gimnáziumba került. A Petőfi Irodalmi Múzeum négy költeményt szerzett meg: az Üdvözlés, Hűség, Scrilegium és Csókkérés tavasszal címűket. A makói múzeum kettőt őriz: Tavaszi ének és Tusikának, az Országos Széchenyi Könyvtár Tusikának címzett képeslapot. Kiss Ferenc gyűjtőhöz került Nagy ajándékok tora és a Köntösök című vers.

Beszélgetésünk során Koncsek László szóba hozta, hogy nagyapjáról, Gebe Mihályról készült olajfestményt végrendeletileg szintén szívesen Makóra hagyná, ha az részét képezhetné a József Attila kiállításnak. Valóban ennél méltóbb helyre nem is kerülhetne.

Gebe Mihály

A szerteágazó család

A család mai nemzedékeiben már jobbára csak elbeszélésekből él Gebe Mihály internátusigazgató jóságos, derűs arca, szívének meleg szeretete, atyai jóindulata, hiszen koruknál fogva vele nem találkozhattak. Melegen őrzik viszont a nagymamának, Gebe Mihálynénak az emlékét. Mindketten a Kálvária utcai katolikus temetőben nyugszanak.

Számukra már inkább József Attila múzsája, Gebe Márta (1906–2002), illetve, ahogy otthon hívták, Tusi jelentette a családot. József Attila is az ibolyás képeslapon Tusikának vallott szerelmet. Ő lett a család összetartója. Nemcsak megjelenésében volt bájos, sőt Madonna-arcu, de egyben sugárzott belőle a jóság, a szeretet. Kerülte a föltűnést, végtelenségig szerény volt. Mindenki szerette és becsülte. Képtelenség lett volna a költő múzsájaként egy pódiumra fölcsalni. A József Attila kutatóknak sem igen szeretett nyilatkozni. Amikor olykor fölkerestem, még a magnetofon bekapcsolásától is irtózott. A mintaszerű családi élet szellemét otthonról hozta, hiszen öten voltak testvérek. Leánypolgárit és felsőkereskedelmit végzett. Galambos (korábban Kürthy) Tibor kórházi gondnokkal kötött házassága nem sikerült. Koncsek László (1905–1981) római katolikus lelkészi hivatásáról mondott le miatta, 1938-ban léptek frigyre. A férj újságíróként szép pályát futott be, a Tiszántúli Független Újság, a Debreceni Újság szerkesztője. Észak-Erdély visszacsatolásakor Szatmárnémetiben települtek le. Innen 1944-ben a románok elől elmenekültek, mindenük odaveszett, egyetlen bőrönddel jöttek el. A szattyánbőr-kötésű Szépség koldusa és a tucatnyi verskézirat átvészelte a menekülést. Budapestre, majd 1945 februárban Makóra költöztek, a nagymama Szép utcai házába. Koncsek László előbb a Makói Népújság (1945–48), majd Csanádmegye (1948–50) című lap felelős szerkesztője. Mivel Csanád megyét szétdarabolták, 1951-ben Győrbe költöztek, és a Győr-Sopron Megyei Hírlap főmunkatársa lett. 1956-ban jelent meg Emberek… Győri írók antológiája. 1957-től 1965-ig a Népszabadság munkatársa. Külföldi tudósítóként többek között az Eichmann-perről közölt emlékezetes beszámolókat. Erről könyvet is írt Bibliai földeken címmel. 1961-től a lap berlini tudósítója. Ekkor készült Oderától a Genfi tóig riportkönyve. Több népszerű ifjúsági regényt írt, és gyerekeknek szóló műveket fordított. 1975-ben Aranytoll fődíjban részesült.

Gebe Márta első házasságából született Galambos Baba, akit a makói Batka István orvos fia, ifj. Batka István építészmérnök vett nőül. Az Ybl-díjas építész kedvtelésből festegetett is, akvarelljeiből 1958-ban Makón kiállítás nyílt. Amikor lányukat, Máriát nem akarták a budapesti József Attila Gimnáziumba fölvenni, az édesapa fölháborodva hozta tudomására az igazgatónak, hogy József Attila múzsájának unokájáról van szó. Az iskola megkapta ajándékba Istentelen fohászkodás című Márta-verset. Koncsek László ma is őrzi édesanyja ajándékozó és az igazgató köszönő levelét. Nem jó gazdának bizonyultak, a költeménynek az óta nyoma veszett.

Ma is emlegetik Makón, hogy nemcsak Márta, de Baba és Mária is feltűnően szép lány volt. Március 2-án az idelátogató fiúk Babát is hívták ifjúságuk városába, de betegsége miatt már nem tudta vállalni az utat, rá tíz napra meghalt. Temetése március 27-én a Farkasréti temetőben volt.

Süveges Gergő

Ma a Gebe család legismertebb tagja Batka Istvánék unokája, Gebe Márta dédunokája, Süveges Gergő (*1976), a Magyar Televízió híradójának műsorvezetője. A budapesti József Attila Gimnázium elvégzése után az ELTE magyar nyelv és irodalom szakára, majd magyar, mint idegen nyelv szakára iratkozott be, s azokkal párhuzamosan a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakán hittanári képesítést is szertett. Az ezredfordulón a Duna Televízió Vallási Szerkesztőségében dolgozott, s 2001-től a Magyar Televízió híradójának műsorvezetője. Rendszeresen publikál az Új Ember című hetilapban, valamint a www.hirado.hu oldalon folyamatosan jelennek meg az Apa-kép-írás sorozat darabjai. Ezekből az írásokból válogatott munkája 2008 áprilisában látott napvilágot. Pethő Tibor-emlékérem (2007) díjazottja.

Márta második házasságából 1940-ben Debrecenben született ifj. Koncsek László, a József Attila kézirathasonmások adományozója. Boldog gyermekkorát a makói Szép utcai házban töltötte. Nagyanyja kertjének hangulata a csodálatos gyümölcsfákkal ma is mélyen élnek emlékezetében. A Szegedi utcai általános iskolában tanult. Gimnáziumi tanulmányait Győrben végezte, de Budapesten a Toldi gimnáziumban érettségizett. A műszaki egyetem vegyészmérnöki karán diplomázott 1963-ban. Átmenetileg a NDK-ban a BUNA-műveknél dolgozott. Két év múlva hazaköltözött, 1968-ban NSZK-ban telepedett le, 2005-ben a Bayer művektől vonult nyugdíjba. Első házasságából Albert nevű fia született. Második feleségével, Magdalena Gamerschlag könyvtárvezetővel látogatott el Makóra.

Gebe Margit

Merényi Elemér

Gebe Margit (1910–1975) – Márta kishúga – a szegedi konzervatóriumban tanult, végül táncpedagógus volt. Makón társastáncot, Keszthelyen balettet és népi táncot oktatott. Feledhetetlenek számomra a Korona nagytermében tartott nyári diáktánc- és illemtan foglakozásai. Merényi Elemér tánctanár, katonatiszt, hangversenyszervező vette feleségül, aki öt évig parkett-táncos volt Budapesten. Amikor ők Makón báli nyitó táncot roptak, élményt jelentett a közönségnek. A második világháborúban katonai szolgálatot teljesített. A Vásárhelyi utcában diákként hallhattam rendkívül kemény, érces hangú vezénylését. Sőtér István professzorom rá, mint egy Krúdy novellahősre emlékezett:

„Iskolaszázadunk parancsnoka volt Merényi százados. Barna, alföldi férfi, civilben állítólag Makón volt tánctanár. Alakját legendák vették körül. Mesélték, hogy feleségével egyszer konflison hajtatott be Budatétényről a fővárosba. … Esténként már láthattuk az ágyúk torkolattüzét, melyek valahol Solt környékén lobbantak. Szomszédságunkban egy SS-alakulat táborozott, és egyik társunk bejelentette Merényi századosnál, hogy kilép a honvédségből, és felvéteti magát az SS-be. Az esti szemlére felsorakozott század elé Merényi százados az SS-jelöltet kiléptette, valamennyiünk láttára felpofozta, és a fáskamrába záratta. Két héttel a Szálasi-puccs után Merényi százados magához hívatott, bizalmasan közölte, hogy a századot nemsokára Nyugatra helyezik, de ha én itthon akarok maradni, beutal a 11-es helyőrségi kórházba. Így kerültem Kálló esperes utódainak oltalma alá. Merényi századossal az 50-es évek elején találkoztam újból és utoljára késő este a Vérmező egyik villamosjáratán. Szurtos munkaruhában villamos sínhegesztésre indult az Alkotás utcába.”

1947-ig a demokratikusnak nevezett hadseregnek is tagja volt. Nyugatra való szökése nem lett szerencsés, elfogták, egy évet ült Szombathelyen. 1951-ben a keszthelyi művelődési ház gazdasági vezetője, 1958-tól igazgatója, felesége ugyanott táncoktató lett, ő hangversenyeket szervezett, megújította az újkori Helikon Játékokat. Feleségével együtt a makói temetőben nyugszik.

Leánya, Merényi Judit (*1946) 1975-től az Óbudai Társaskör igazgatója, előadóművész, a Magyar Rádió Egy rádiós naplójából sorozat munkatársa volt. 2005-ben a Korona nagytermében József Attila verseket adott elő.

Gebe Mihálynak a két lányon kívül három fia is volt: Zoltán, Mihály és László. Az első szülött Gebe Zoltán (1904–1982) a Magyar-Olasz Bank tisztviselője, Barna János felsőkereskedelmi iskolai igazgató húgát, Annit vette feleségül. Fölvette a Görgényi nevet. Fia, Görgényi Pál mélyen őrzi a makói hagyományokat, szeretettel látogatott tavaly és most márciusban is haza. Megajándékozott Barna Jánosnak, városunk monográfia-írójának színháztörténeti tanulmányaival, műfordításaival, családtörténet munkáival, amelyek azóta a múzeum helytörténeti gyűjteményét gyarapítják.

Merényi Judit

Ifj. Gebe Mihály (1907–1955) ludovikát végzett, katonatiszt, majd tisztviselő lett. Tarnay Ivor alispán leányát, Kornéliát vette feleségül. Házasságukból három gyermeke közül Mihályt tanítottam a gimnáziumban, mérnök lett; Gábor karnagy Debrecenben és Kornélia.

Gebe László (1909–1981) szintén fölvette a Görgényi nevet. Történelem-földrajz szakos nevelőként 1936-tól 1939-ig a makói gimnáziumban is tanított. Ráckevén, az Ady Endre Gimnázium tanáraként 1975-ben József Attila tiszteletére – Szántó Imre grafikus közreműködésével – emléklapot alapított, amelyekkel kiemelkedő irodalmi eredményt elért diákot jutalmaztak.

 Vendégeinkkel az Espersit-házat megtekintve mélyen belém nyilalt az a szakadék, amely a radikálisan gondolkodó Espersit János köré csoportosult értelmiség és a Gebe Mihály által reprezentált humán beállítású pedagógusok világa között tátong. Mindegyik külön életét élte, nem jártak össze, nem barátkoztak. Gebe Mihály gyermekeinek élete viszont a vármegyei-városi főtisztviselői elit értelmiségéhez kötődött. Zoltán a nemesi eredetű Barna, Meskó és Makai Petrovics családba házasodott be; Mihály pedig Tarnay Ivor alispán leányával, Kornéliával lépett frigyre, és fölvette a Tarnay nevet, hogy a kiváló alispán neve ne haljon ki; Margit a vármegyei gazdasági felügyelő fiával kötött házasságot.

Gebe Mihály és Gebe Márta neve József Attila révén került be köztudatunkba, de a szűkebb és tágabb értelembe vett Gebe család egyben meghatározó szerepet töltött be városunk és a csanádi régió közéletében, művelődésében is. A família tagjaival történt találkozásunk alkalom arra, hogy emlékezzünk mindkét áldásos tevékenységükre.

Marosvidék. 2009/1. 40–47.

A Szépség koldusának emblémája

A házitanítónak Kiszomborra elszegődő diákköltő 1922. augusztusában szívhez szóló levelet kapott Juhász Gyulától: „Higgye el, hogy ha van ma hazai költő, aki magát szívből szereti és becsüli, első sorban Juhász Gyula az. Bízzék, ne lankadjon…” József Attila igaz szeretettel köszönte meg a szívből-fakadt bíztató sorokat; de nem elég a levélváltás, találkozniuk is kellett. Juhász Gyula levele annyira lázba hozta az ifjú poétát, mit számít az a huszonnégy kilométer, begyalogolt Szegedre. Koroknay József nyomdász visszaemlékezéséből annyit tudunk, hogy ez szerdai napon történt. Mivel József Attila levele augusztus 18-i keltezésű, ez a látogatás 23-án történhetett. Juhász Gyula Ipar utcai lakásában született meg József Attila első verseskötetnek, a Szépség koldusának kiadási terve. A nyomdász vidéken tartózkodott, költőnk csak az édesanyjával találkozott. Másnap, a nagy hőségben ing nélkül, pecsenye vörösre sülve, mezítláb állított be a villanytelep udvarába, Kesztner Zoltánékhoz. Örömét meg kellett osztania makói pártfogóival.

Mindez ismert a József Attila irodalomból. A szegedi beruccanás részleteit 1980. január 20-án Brauswetter Bélától tudtam meg, akivel akkor magnetofonos interjú is készült. A Megyeház u. 36/b alatt lakó Brauszwetter család tagjaiból jobbára a feleséget, az Aradi utcai iskolában tanító Bimbit, Rózsa Kornéliát (1916–2000) valamint a leányokat: a Damaszkuszban élő Zsuzsát és a Pesten lakó Évát ismerik.

Adatközlőmtől tudtam meg, hogy Juhász Gyula – hosszas és termékeny beszélgetés után – fölvitte vendégét a Munka c. lap egykori szerkesztőségi szobájába, a magánalkalmazottak és magántisztviselők Vár utcai első emeleti szobájába, és bemutatta az ott tartózkodó ifjú szegedi költőknek: Keck József Gáspárnak, Berczeli Anzelm Károlynak, Kormányos Istvánnak, Brauswetter Bélának. A diskurzus a régi Royal kávéházban folytatódott, ahol a fiataloknak törzsasztaluk volt. Ekkor kötött József Attila barátságot az ifjú szegedi írókkal. Éjszakára egyik új barátja, Kormányos István adott számára szállást.

Brauswetter Béla (1904–1982) maga is verselt. Egyik kötetéhez Móra Ferenc írt előszót. Juhász Gyula javaslatára Borus Béla néven vonult be az irodalomba. Jó tollú újságíróként szülővárosában, Vásárhelyen, Gyulán és Makón dolgozott. Városunkban a Makó és Vidéke szociáldemokrata lapot szerkesztette.

A Szépség koldusának nyomdai munkálataiból a szedésbe – Koroknay elfoglaltsága miatt – Keck József Gáspár és Borus Béla is besegített. A címlap emblémája egy korábbi kisgrafika átdolgozásából született. Békeffy György festő-grafikus nem sokkal korábban Borus Bélának ex librist készített, amelyen a halálfej fölé újságírókat jelképező~kigúnyoló motívumként kacsát és ollót helyezett. Az embléma készítésekor a művész ezeket az elemeket elhagyta, és köriratként a loboncos hajú, művésznyakkendős Keck József Gáspár kedvenc idézetét használta föl. A klisét Pesten készítették. Ez az embléma a Szépség koldusán kívül Borus Béla Korai bánat című Koroknay kiadású könyvén fordult még elő.

A Szépség koldusa 1922 karácsonyára jelent meg. A buzgó makói előfizetők érdeme, hogy nagyobb példányszámban látott napvilágot, mint amennyi legutolsó, legkiforrottabb kötetéből, a Nagyon fáj címűből egyáltalán elkelt.

Marosvidék. 2005/1. 48–49.

Utószó a Szépség koldusához

József Attilát 1922 nyarán foglalkoztatta először önálló verseskötet elkészítésének és kiadásának gondolata. Korábban füzetekbe tisztázta le verseit, de a szerkesztésnek nyoma sem fedezhető föl. Bennük egyetlen szempont, az időrendiség elve érvényesült. A Lovas a temetőben című füzete volt az első, amelyben már nem a kronológia játszott szerepet, hanem a költő által kialakított szerkesztési elgondolás. 1920-tól 1922-ig írt verseiből válogatott. Titkos terve lehetett ennek kiadása, de a megjelentetés módjának még a körvonalai sem rajzolódtak ki. Az ebből kiválasztott 10-12 verséből készülhetett 1922. június 23–25 körül az ún. illegális kötet, amelyet a nyomdatulajdonos megsemmisített.

A házitanítónak Kiszomborra elszegődő diákköltő augusztusban őszintén kitárulkozó levéllel jelentkezett Juhász Gyula Ipar utcai lakásán, amelyhez legújabb verseit is csatolta. Ezekre a sorokra szívhez szóló, bátorító választ kaphatott: „Higgye el, hogy ha van ma hazai költő, aki magát szívből szereti és becsüli, első sorban Juhász Gyula az. Bízzék, ne lankadjon, írjon tovább, tanuljon tovább, magának nem szabad és, ha akarja, nem lehet elkallódni! Durate et vosmet rebus servate secundis! Ez a horáci sor legyen jeligéje és győzni fog!”

Levélváltásukról nővérének, Etusnak azon nyomban el is dicsekedett: „A verselés és a költészet terén igazán szép haladást tettem. Meglehet, hogy egy hónapon belül ott leszek a beérkezettek között. Lám, Ti nem irtatok és Magyarország most élő költőinek legnagyobbikától – olvasd csak el! – kaptam levelet”.

Juhász Gyulának meghatódva válaszolt: „Igaz nagy szeretettel köszönöm szívből fakadt meleg levelét! Jaj, nemis tudom az én nagy örömömet, hálámat, szeretetemet sehogyse kifejezni. Én magamat igazán sohase értékeltem annyira, hogy ilyen szeretetet megérdemeljek. Bocsásson meg kedves Juhász Bátyám, hogy annyira elragad az érzések vihara, de most igazán úgy vagyok, mint az óceánjáró erőskarú kormányosa, ki tomboló viharban egészséges, nagy mellel szíja az acélos levegőt és tudja, hogy vihar után annál derűsebb és kellemesebb, gyönyörű, szivárványos ég alatt vitorláznak odébb”.

Nem elég a levélváltás, találkozniuk is kellett. Juhász Gyula meleg sorai annyira lázba hozták az ifjú poétát, mit számít az a huszonegy kilométer, begyalogolt Szegedre. Mit számít ekkora út, amikor a költői kibontakozásról van szó!

A szegedi beruccanás a vártnál is eredményesebben sikerült. Megszületett az első verseskötet kiadásának terve, ismeretséget kötött a fiatal szegedi költőkkel, eljutott a Koroknay nyomdába.

A hosszas és termékeny beszélgetés után Juhász Gyula fölvitte vendégét a Munka c. lap egykori szerkesztőségi szobájába, a magánalkalmazottak és magántisztviselők Vár utcai első emeleti szobájába, és bemutatta az ott tartózkodó fiatal szegedi költőknek. A diskurzus a régi Royal kávéházban folytatódott, ahol a fiataloknak törzsasztaluk volt. Ezen az első összejövetelen kötött József Attila barátságot a szegedi fiatal írókkal. Éjszakára egyik új barátja, Kormányos István adott számára szállást.

Másnap, a nagy hőségben ing nélkül, pecsenye vörösre sülve, mezítláb állított be Kesztner Zoltánékhoz, ők estek ugyanis legközelebb a szegedi országúttól. Örömét meg kellett osztania makói pártfogóival.

Koroknay Józsefnek (1888–1955) a Somogyi-könyvtár mai helyén, a Templom tér 3. alatti nyomdája névjegykártya, meghívó nyomására volt berendezkedve. A tulajdonos szerint „amerikai gépparkkal” volt fölszerelve. Ez két tégelytaposó nyomdagépet jelentett, amely a Szépség koldusát kétoldalanként nyomta. Egyszemélyes nyomda volt, Koroknay édesanyja töltötte be a berakólány szerepét.

Papírkészlete nem volt, és Koroknay a költségeket megelőlegezni nem tudta. A Szépség koldusához szükséges papír beszerzésére megkezdődött az előfizetők toborzása. A kötet ára előfizetőknek 150, a tényleges ár 200 korona lett.

Az ifjú szerző október 10-én elújságolta Jolán nővérének: „már vagy 150 előfizetőm van”. Gyámjának, Makai Ödönnek békülékeny hangú levélben hozta tudomására, hogy „decemberben jelen meg első verseskönyvem: Szépség koldusa, Juhász Gyula előszavával, Szegeden. A kiadó a tiszta bevétel 50%-t adja nekem. 300 pldon nem sok nyereség lesz a 150 K.”

Juhász Gyula már nyári levelében azon tűnődött, hogyan kellene a költőpalántát „okosan és szépen fölfedezni”, bemutatni a szegedi vagy pesti lapokban; „maga még ráérne, de a sorsa miatt nem érhet rá”. Ezt az ígéretet most lehetne beváltani. „Kérem, Kedves Juhász Bátyám – így a fölkérés –, az előszót írja meg, hogy amikor én elsején Szegedre megyek, meglegyen, mert én a kéziratot meg akarom tartani, s Juhász Bátyám levélben úgy se küldené el, máskor – nincs pénz – nem tudok bemenni, míg most elsején Koroknayval dolgom van.”

Juhász Gyula a Lélekszirteken című vers kihagyását javasolta, a tanári cenzúra néhány Márta-verset törölt. Nyomás közben derült ki, hogy az átadott versek nem töltik ki a három nyomdai ívet. A költőnek pótlólag újabb verseket kellett küldenie vagy vinnie. Így viszont nem jutott hely a tartalomjegyzéknek.

A nyomdai munkálatokba – Koroknay elfoglaltsága miatt – a költemények szedésébe, hajóra való ráemelésébe és a lekötésbe két ifjú költőtárs, Keck József Gáspár és Borús Béla is besegített. A beállítás és a tördelés Koroknay munkája volt. Az elemekből álló oldaldíszt is a nyomdász formázta meg.

A címlap emblémája egy korábbi kisgrafika átdolgozásából született. Békeffy György festő-grafikus nem sokkal korábban Borús Bélának ex librist készített, amelyen a halálfej fölé újságírókat jelképező-kigúnyoló motívumként kacsát és ollót helyezett. Az embléma készítésekor a művész ezeket az elemeket elhagyta, és a négy oldalon körbefutó oszmánli szöveget a loboncos hajú, művésznyakkendős Keck József Gáspár javaslatára kedvenc jelmondatát alkalmazta: AVAN1N LEZZATI, SZUNÚNUN DERDI - SZUNÚNUM ZAHMETI, AVANIN RANATl! Magyar átültetésben: A HANGZÁS ÉDESSÉGE, AZ ALKOTÁS KÍNJA, AZ ALKOTÁS FÁRADTSÁGA, A HANGZÁS KÜLLEME- ezek adják az igazi irodalmi művet. A klisét Pesten készítették. Ez az embléma a Szépség koldusán kívül több Borús Béla Korai bánat című Koroknay kiadású könyvön fordult még elő.

A Szépség koldusának borítója – a nyomdai betűkészlet és dísznyomda-minták ügyes fölhasználása – Koroknay József művészi tipográfiai érzékét dicséri.

A Makói Friss Újság november 12-én hírül adta, hogy a „makói főgimnázium VII. osztályú növendéke, kinek versei irodalmi körökben általános feltűnést keltettek, legközelebb könyvvel lép a nyilvánosság elé. A tehetséges fiatal költő könyvébe Juhász Gyula írt előszót. A könyv címe Szépség koldusa s decemberben jelenik meg egy jó nevű szegedi nyomda kiadásában. Ára 150 korona”.

A hasonmás kiadáshoz a Kesztner Zoltánnak dedikált – Péter László tulajdonában lévő – példányt használtuk föl. Ennek könyvészeti jelentősége, hogy József Attila csak Kesztner Zoltán, Gebe Mihály és Baruch Ilonka példányában élt hibaigazítással: a 44. lapon a Parasztanyóka című versét egy sorral, tintaceruzás bejegyzéssel kiegészítette:

S az öreg anyó olyan szomorú.

József Attilának a makói múzeumban őrzött és hasonmásban már szintén kiadott kiszombori kéziratos füzetéből (Versek. 1922. julius augusztus, szeptember) derül ki, hogy a Szépség koldusa e három példányának hibaigazítása is csonka maradt, hiszen a költő ezekből is kifelejtette a verses füzetében még szereplő utolsó sort:

Tán elesett szép-szál fiára gondol.

A rímek ezt a bővítést is diktálják.

A makói napilapok a karácsonyi számukban méltatták a Szépség koldusát. A Makói Friss Újságban – név föltüntetése nélkül – valószínűleg a lap főszerkesztője, Saitos Gyula hívta föl olvasói figyelmét a tehetséges diákra: „Sokat ígérő, itt-ott súlyos költői értékeket csillogtató poémák ezek, egy magasba lendülő fiatal élet biztató indulója. Témáiban, gondolatokban, költői képekben egyformán gazdag, és a formák megválasztásában, verselési technikájában is értékes tehetséget árul el”.

Espersit János a Makói Reggeli Újságban ismertette a kötetet: „Vékony füzet, alig 45 vers ... Verőjük egy fiatal fiú, nincs tizennyolc éves, tanul, küszködik, keresi magát, marcangolja lelkét, de nem dohog, mert érzéseinek hangot tud adni, szép hangot, s bár árva, szegény és küzdelmes az élete, nem a szépség koldusa, mint könyvének címében annak kifejezést akar adni, hanem a szépség királyfija, kiből szépségkirály lesz, akárki meglássa”.

Galamb Ödön közléséből tudjuk, a Szépség koldusából csak Makón többet jegyeztek, mint amennyi legutolsó, legkiforrottabb kötetéből, a Nagyon fáj címűből egyáltalán elkelt.

József Attila Makóról indult el a Parnasszus felé. Az „öreg komák” házainak „ölelő csöndjében” bontakozott ki költői tehetsége. Nem véletlenül nevezte városunkat Maros menti Konstantinápolynak.

József Attila Szépség koldusa. Hasonmás kiadás. Makó, 2005.

A „Megfáradt ember” versben és szoborban

A Megfáradt ember nemcsak Makó irodalmi emlékei között áll első helyen, de József Attila költészetében is kimagasló hely illeti. Az ifjú költő legkiforrottabb költeménye. Vágó Márta nem ok nélkül állapította meg 1929-ben, hogy „máig is a legszebbek közé tartozik”. Babits Mihály szerkesztésében 1932-ben a Nyugat kiadásában megjelent Új Anthológia – Fiatal költő száz legszebb verse című kötetbe két József Attila költemény került: a Megfáradt ember és a Tiszta szívvel. Amikor a Magyar Rádió 1935. augusztus 14-én műsorra tűzi József Attila és Sárközi György költeményeinek bemutatását, először ennek sorai hallhatók az éter hullámain. Maga a költő is igen kedvelte. Prágától Szegedig, Soprontól Kolozsvárig a legkülönbözőbb lapokban megjelentette. Stoll Béla szívességéből közöljük a megjelenés helyeit is: Makói Friss Újság, 1923. december 25., Ma Este, 1924. augusztus 28., Reggeli Hírlap (Miskolc), 1924. augusztus 29., Nem én kiáltok, Budapest 1924., Kecskeméti Lapok, 1925. február 14., Prágai Magyar Hírlap, 1925. december 6., Szeged, 1924. augusztus 10., Pásztortűz (Kolozsvár), 1928. január, Új Magyar Föld, 1929. január, Nincsen apám se anyám. Budapest 1929, A Mi Lapunk (Losonc), 1930. 1. sz., Mai Magyar Múzsa. Budapest, 1930, Forum (Sopron), 1930. 5. sz., Magyar Írás (Tornalja), 1932., Babits: Új Anthológia. Budapest 1932, Friss Újság Vasárnapja, 1932. június 19., Békésmegyei Közlöny, 1934. november 18., Medvetánc. Budapest, 1934.

A Megfáradt ember kézirata

A vers értékét talán az is kifejezi, hogy akadt, aki még eltulajdonítására is hajlandó volt. Egy Ádám Béla nevű – magát pécsi lakosként megnevezve – lopta el a verset, hívta fel rá a figyelmemet Stoll Béla, ugyanis Sopronban (1930) saját verseként adta közre. A szerkesztő megjegyzése sem érdektelen: „Írásait várjuk. Határozottan tehetséges.”

A költő pályaképében vízválasztó szerepe van, vége az útkeresésnek, Szabolcsi Miklós szavaival: „Végpontja egy fejlődési szakasznak, és kiindulása egy újnak”.

A vers keletkezése

A vers hatvan éve keletkezett, 1923 karácsonyán jelent meg a Makói Friss Újságban. Korunkra három kéziratban maradt fenn és egy eredeti gépiratban. Ezekből kettőt a makói múzeum, egyet a Petőfi Irodalmi Múzeum, a gépiratot az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi. Egy negyedik kézirat létezéséről is tudomásunk van. Minden bizonnyal az Espersit Jánosnak szóló levél hátlapján található kézirat a legkorábbi. A levélről viszont lemaradt a keltezés, de egy időbeni fogódzó van benne. Beszámol ugyanis az érettségi írásbeli vizsgáiról, mondván: „Mindhárom fényesen sikerült, a szóbeli a jövő héten lesz”.

1923. december 13-án mentegetőzve írta Tettamanti Bélának: „Az eddigi gonosz hallgatásomért, úgy vélem, bocsánatot hoz nekem az érettségi. Ma délelőtt volt meg az Attila utcai gimnáziumban”. Így tehát az Espersit Jánosnak küldött levél az előző héten, vagyis december 3–9. között keletkezett. A vers azonban korábbi – valószínűleg nyári – ihletésű. Ezt életrajzi adatai is alátámasztják, ugyanis a nyarat Makón tölti, szeptembertől viszont Budapesten tartózkodik.

Saitos Gyula szerint: „Erről a versről maradandó emlékem, hogy egy késő délutáni, kettesben tett Maros-parti sétánk ihlette születését”. A költemény valóság élménye viszont nem sétához kapcsolódik, hanem pihenéshez (egymás mellett fekszünk a folyó meg én…), a gondolati tartalom pedig nem feszültséget oldó dialógushoz, hanem töprengő magányhoz.

Meglepő, hogy a költemény kiforrottan jelenik meg, nincsen szövegváltozata. Csak a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött kézirat 11. sora tér el: „pihen most az ég is” helyett „a szellő is alszik” fordul elő.

Megformálás

Nem előzmények nélküli a vers. Az impresszionista tájleírás Juhász Gyula-indítású: „A földeken néhány komoly paraszt / hazafelé indul hallgatag”. Ady Endrének klasszikus sorai: „Sem utóda, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse…” is visszacsengnek: „Se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér…” De van, aki Kassák Lajos vagy Szabó Dezső, ismét mások Goethe és Schiller szövegszerű vagy hangulati nyomait vélik felfedezni. Szabolcsi Miklóssal együtt mondhatjuk: „Ezeket a különféle helyekről származó elemeket szerves, harmonikus, újfajta egységbe olvasztotta a költő”. Versében befutja a földet, a gyenge füvet, a csöndes folyót, a felragyogó csillagokat.

A vers alaphangulata a fáradtság, a rezignáltság, a melankólia. Munkában elfáradt parasztemberek képével indul, valójában ő maga a megroskadt, az élet terhébe belefáradt ember. A hazafelé ballagó parasztokat a fizikai megterhelés, őt a lelki bánat súlya nyomasztja. A fáradtság rádöbbenti magányosságára, egyéni gondjaira és nyomasztó terheire. Még sem válik ez a költői remekmű tragikus hangvételűvé, ugyanis „A folyó csöndes nagy nyugalmat görget”, a természet ölén megpihenő költő ezer gondja és terhe eloszlik, harmattá válik, a feszültség feloldódik, a természetbe való belenyugvás harmóniává válik.

A szobor-költemény

A vers keletkezésének hat évtizedes jubileuma egybeesett egy bensőséges eseménnyel: Somogyi József Megfáradt ember című szobrának felavatásával.

Nem hiszem, hogy József Attila lényét valaki Somogyi Józsefnél mélyebben képes lett volna megragadni. Nem egy vers szobrászi illusztrációjáról van szó. Aki egy kicsit is ismeri Somogyi József igényességét, erre nem is gondol, hiszen ő mindig a legnehezebb szobrászi megmintázásra törekszik, az olcsó rögtönzések távol állnak tőle.

– Nem illusztrációt akartam – nyilatkozott a mester – inkább a fáradtságnak valamiféle plasztikai megformálását. A plasztikai illusztrációtól egy kicsit idegenkedtem. Azt próbáltam megragadni, amit egy irodalmi mű, jelen esetben egy versidézet bennem kiváltott, a gondolat asszociációját, amely valamiféle plasztikai képletben jelent meg bennem.

A mester ágyánál állandóan ott fekszik József Attila kötete, megkülönböztetett módon szereti verseit. A Megfáradt embert különösen kedveli, két sorát olyan időtlen, mély gondolatnak tartja, hogy ez került fel súlyos ólombetűkkel a szobor talpazatára: „A békességet szétosztja az este / Meleg kenyeréből egy karaj vagyok”.

Czine Mihály felavatja A magfáradt ember szobrot

Dr. Forgó István, Somogyi József és dr. Czine Mihály

Ez a kitűnő szobor tehát nem csupán egy vers megmintázása, ez is, de ennél sokkal több. Kifejezője József Attila egész költői pályájának: a vélt kudarcoknak, a nehéz sorsnak, a be nem teljesült vágyaknak, a csalódásoknak, az élettől kapott pofonoknak; de szimbóluma az álmoknak, messiási elhivatottságnak, a szebb jövőbe vetett hitnek. Ez a szobor egyszerre képes elpanaszolni József Attila fájdalmait és az emberben való hitét. Ilyen értelemben válik a vers legmagasabb szintű plasztikai megfogalmazásává. Miként a költemény, maga a szobor is kettős hangulatú, a bronzba öntött alak is többrétegű mondanivaló hordozója. A költeménynek és a szobornak erre a mély eszmeiségére mutatott rá Czine Mihály is avató beszédében.

– József Attila szépséget és fáradságot látott a Maros partján, de ebben a fáradságban is ott van a magasra tekintő szív. Hogy minden lehet. Lehet, hogy nyomorúságban van most az ember, lehet, hogy most az öngyilkosság kerülgeti, lehet, hogy senkije sincs, de holnap már süthet a nap, holnapra már felragyoghat a szív.

Somogyi József - Megfáradt ember

– Somogyi József hasonlatos lélek, akiben együtt van a József Attila-i kemény lélek és lágy képzelet, aki a maga történeti alakjaiban mindig fel tudja mutatni a jövendőt is. És itt a Megfáradt emberben nemcsak a fáradtságot mondta el, nemcsak a bánatot, nemcsak a tragikus hangoltságot, de azt is, hogy ez a lehajló nyak föl tud egyenesedni holnap, hogy ez a kinyúló kéz a maga ujjaival formálni tudja majd a jövendőt. Ez az ember, aki most még csak az utca és a föld fia, holnap is az utca és a föld fia marad, de világot formálóan.

Somogyi József tökéletesen tudott azonosulni a vers kettős hangulatával, és a József Attila-i életmű kettősségével. Amikor Makó városától ezt a megbízást kapta, a költőhöz hasonlóan őreá is ránehezedett az élet nyomasztó, talán fojtogató súlya. Benne lappangott már közeli betegsége. Lelkében átélte a lét és nemlét dermesztő tragédiáját, de a jövőért való tenni akarás ösztöne betegségének mélypontján is munkált benne. Ő Csillaghegy pázsitján élte át, amit József Attila a Maros partján. Kertjének csöndje, békés hangulata hozta meg számára a megnyugvást. A gond és a teher benne is harmattá vált, és jött a holnap: a testben és lélekben megfáradt mester újra fel tudott egyenesedni, és ujjaival ismét formálni tudja a jövőt. A szobor pedig időtlen időkig őrzi ennek a legszemélyesebb pokoljárásnak kínjait, de a győzelmet és a feltámadást is.

Csongrád Megyei Hírlap. 1984. jan. 25.

A József Attila kéziratvásárlásáink kálváriája

Levél Péter Lászlónak

Kedves Lacikám!

Makó, 1997. szeptember 15.

József Attila Kiszombori verses füzetét és A legutolsó harcos kéziratát legendás körülmények között sikerült megvásárolnunk, és az óta – ha jól tudom – a Petőfi Irodalmi Múzeum után nekünk van legtöbb József Attila verskéziratunk, megelőzve az Országos Széchenyi Könyvtár gyűjteményét is.

Előbb néhány szót ifjú Kesztner Zoltánról. Makón született 1912. február 29-én a villanytelep épületében, Liget u. 3. alatt. Édesanyja Molnár Mária Auguszta volt. Keresztszülők Kesztner Antal és Bikfalvi Ilona. Azt korábban sokszor hallottam, hogy Molnár Zoltán festőművész, a Mezőgazdasági Múzeum restaurátora sokszor megfordult náluk. Nyilván a mama közvetlen rokona volt. Zoltán hetedik gyereknek született, minden testvére szüléskor vagy csecsemőkorban meghalt. Ezért Zolinak otthon minden meg volt engedve, elkényeztették, és a szigorú nevelésnek még nyomai sem mutatkoztak. Az irodalmat és a zenét szerette, de az apját is túlszárnyalta bohémságban. Vitorlás csónakját diákkoromban megcsodáltuk a strandon, ma is mint különcködőt emlegetik. Szenvedélyesen horgászott és fotózott. Ez laborálást is jelentett. Feleségétől Balla Sárikától kaptam 18×24-es barnított nagyításokat. A marosi tájfotók mellett szép madárfölvételek is voltak közte. Szakmája nem volt. 1945-ben vásárolt egy teherautót, azzal járt föl Pestre feketézni. Balla Sárikával négy évig élt együtt. (Balla Sárika 1912. augusztus 1-én született Makón, 1975 április 5-én halt meg. Sírja sírkővel nincs megjelölve, fia a temetőben a csupasz hantra teszi le a virágot.) Ellentétes egyéniségek voltak. Sárika pontos, határozott személyiség volt, Zoltán lezser, mának élő. Házasságukból egy gyerek született. A kis Zoltánt nagyon szerette Zoltán is, talán ezért nem váltak el korábban. Egybekelésüket hosszú udvarlás előzte meg, Balla néni sürgette a házasságot. 1949-ben hagyta el az országot. Csehszlovákiában letartóztatták, de megszökött. Németországban fölszolgáló, Párizsban alkalmi munkás volt. Véglegesen Ausztráliában telepedett le. Ott valami horgász boltot (egyesek szerint horgász bódét) nyitott, abból élt, egyébként tengett, lengett. Elment a hegyekbe aranyat keresni. Magyar barátokkal ott is rendszeresen horgászott. Ma is él. Eddig írogatott Vári Lászlóné Dragon Erzsébetnek, újabban csak telefonálgat, reszket a keze, betegeskedik, fáj a lába. (Dragon Erzsébet első szerelme volt.) Mielőtt elment volna Makóról, találkozott a fiával a szervita kápolnánál. A Lélek cukrászda előtt vettek búcsút egymástól. Mindketten sírtak. Dragon Erzsébet még kikísérte az állomásra. Útközben, Pesten fölkereste dr. Tézsla József ügyvédet, ekkor adta át a három József Attila verses füzetet. A Lovas a temetőben című volt a harmadik. Fiával egyetlen levelet sem váltott. Amikor Dragon Erzsébet erre rákérdezett, azt mondta, erről ne beszéljünk. Raffai István makói újságíró a hatvanas években a József Attila versek okán írt neki, de a levél visszajött.

Kesztneréknek volt egy cigány háztartási alkalmazottjuk, Matyi Rozália. Családtagnak tekintették, egy asztalnál étkeztek. Rozika csupa szív, csupa lélek volt. Ő viselte Zolinak a gondját. Este Zoli addig nem aludt el, míg az idős Kesztner a Koronából nem ért haza, mert ilyenkor mindig kapott süteményt. Rozika éjfélekig mesélt. Sokszor kérte, mesélje el a Pénteket. Hogy ez mi volt, nem tudni. Grimm meséket és Robinzont olvasott föl neki. Ausztráliából egyszer írt Rozikánák, arról számolt be, hogy éppen olyan kalandos körülmények között került ki, amilyen történeteket olvasott föl neki valamikor. Egy fényképet is küldött, ilyen szöveggel: „Szeretettel Rozikának a régi Zoltán”. Rozikánk Honvéd szélen lakott, a Bimbó utcában. A szobája tele volt Kesztner tárgyakkal. A bérét sokszor egy-egy ajándékkal egyenlítették ki. Az Espersit-ház berendezésekor tőle vásároltunk néhány Kesztner alkotta rézdomborítást, egy kandeláberszerű petróleumlámpát, egy különös zsúrasztalt. Amikor meghalt, a cigány rokonoktól semmit sem tudtunk megszerezni. Úgy emlékszem, Rozikával készítettem egy magnós beszélgetést.

A másik főszereplőnk dr. Tézsla József. Ifjú Kesztner Zoltán, Tézsla József és Erdei Ferenc gimnáziumi osztálytársak voltak. Tézsla eminens tanuló volt, ezt mindig hangsúlyozta. Az ötvenéves érettségi találkozóra engem is meghívtak, Erdei Ferenc már nem élt. (...) Kesztner Zoltánt igen mély barátság fűzte Tézslához.

A József Attila kutatók Makón jártukban mindig fölkeresték Balla Sárikát, aki nem rejtette véka alá, hogy a három József Attila verses füzet Tézsla József birtokában van. Ezt rajta kívül dr. Benke Tiborné Kapitány Mária is megerősítette, aki Tézsla József unokahúga volt. Mária többször elmondta nekem is, hogy Jóskáéknál volt a kezében a három füzet. (...) Tézsla József szintén Makón született a Kerkápoly u. 7-ben. Jóska bíztatására egyszer elmentem fényképezőgéppel oda, az akkor már roskadozó házba. Szoba-konyha-kamrás épület nádtetős volt. Ajtaján csak lehajolva lehetett belépni. A mestergerenda olyan alacsony volt, csak görnyedve lehetett elmenni alatta. Ezt látva értettem meg, miért hencegett Jóska az érettségi találkozón. Nagyon mélyről tört föl. 1910. március 16-án született, 1988. október 30-án halt meg, itt temették el. Édesanyja Páger Rozália. Keresztszülei Árva János és Páger Etel voltak. Feleségét, aki 4–5 évvel élte túl Jóskát – Vinkó Rozáliának hívták.

Tézsla Józsefet több József Attila kutató ostromolta a kéziratok ügyében, de eredménytelenül. Egyik alkalommal a Budapesti Makóiak Baráti Körének összejövetelén mutattam be Tézsla Jóskának Stoll Bélát. Jóska igen ügyesen és okosan hárított el minden ilyen megkeresést. Ezekből azt szűrtem le, hogy mint ügyvéd letétbe kapta meg a kéziratokat, és ő korrekt volt, az ügyfél-barát érdekeit nem árulta el.

Valamikor 1987-ben Tatár István matematika szakos makói tanár újságolta, hogy Sydneyből megérkezett az apósának az öccse, Tóth József, aki Kesztner Zoltán halálhírét hozta. Ausztráliában tartották egymással a kapcsolatot, diákkori barátság fűzte őket össze, ugyanis Tóth József járt valameddig a makói gimnáziumban. Néhány nappal később Tézsla Jóska meglátogatott a múzeumban, ekkor újságoltam neki Zoli halálát. Hosszasan diskuráltunk, és akkor mondtam Tézslának, most már nem köt semmiben az ügyvédi letét. Sőt egyáltalán letét volt ez? Nem arról volt szó, hogy halála után ez rád száll? Mire Jóska annyit mondott, másnak nem adom el, csak Makónak, és kérdezte, mikor tudok fölmenni Pestre. A következő hét hétfőjén egy nagy púpos kenyérrel beállítottam az Alkotmány u. 9- be, mert ha hozzá mentem, mindig elvárta a makai kenyér vitelét. Elővette a füzeteket, ő lapozgatta, én nem vehettem az ereklyét kezembe. Tízezret ígértem a versekért, ő tizenötöt kért. Azzal érveltem, vannak ebben értékesebb és kevesebbet érő darabok, József Etelkától is ilyen áron vettünk verseket. Azt kijelentette, hogy néhány vers nem eladó: Megfáradt ember, A kukoricaföld, Fiatal Életek indulója.

Itt kell szólnom Apró Antalról. A Kazinczy utcában, az Espersit házzal szemben lakott valamikor Weiczig szobafestő. A felesége az első háború idején a szegedi lelencből kihozta Apró Antalt, akit ki is taníttattak a szobafestő szakmára. Tóni bácsi engem nagyon kedvelt, makói diskurzusaira olykor engem is elhívtak, mert ha arra volt kíváncsi, mi lett Iricz Dusival, Könyves-Kolonics Lacival vagy Gebe Tusival, ezekre Forgó István tanácselnök nem tudott válaszolni. Nyugdíjazás felé közeledtem, tehát 1988 januárjában lehetett, amikor meglátogatott a múzeumban, és kérdezte: Na, öreg, mi újság? Vagy tizenöt évvel voltam fiatalabb, de ez a megszólítás a bizalom jele volt. Ekkor mondtam, nagy bajban vagyunk, mert egy halom József Attila verset most meg tudnánk venni, de nincs rá pénzünk. Mire ő csak annyit mondott, ezt írjam meg neki. El is kezdett kilincselni, még Pozsgay Imrét is megkereste a népfrontban. Trogmayer Ottó a minisztériumot környékezte meg, létrejött az üzlet.

A vásárlást Tézslánéval bonyolítottam, mert időközben Tézsla József bekerült a kórházba. Pár hónapra rá meg is halt. Temetésén, itt Makón Benke Tiborné Jóska fiát tájékoztatta, hogy a makói múzeum „potom” pénzért megvásárolta a verseket. Ebből egy nagy per kerekedett, a Legfelső Bíróság elutasította a keresetet. Közben Apró Antal közvetítésével a Helikon kiadta A legutolsó harcos kötetet. 1992-ben Tézslánétól a visszatartott kéziratokat is megvásároltuk.

Közben kiderült, hogy Kesztner Zoltán él. Neki meg Dragon Erzsébet megírta, hogy a legjobb barátod, Tézsla Jóska eladta a Te tulajdonodat képező verseket, busás pénz ütötte a markát. Zoltánt azonban mindez egyáltalán nem érdekelte, talán már azt sem tudta, hogy füzetek is voltak a világon.

Ilyen körülmények között az én fejemben viszont megfordult, ha ezeket Kesztner nem ajándékozta oda Tézslának, akkor a tulajdonjog Kesztner fiát, a legifjabb Kesztner Zoltánt illeti meg. Itt a fonal megszakadt vagy a fölbujtás elmaradt.

Olyasmit is hallottam, hogy Tézsla fia rátalált a lappangó Lovas a temetőben kötet kéziratára is, de vesztes per után Makóval nem tárgyalt. Fölértékelésre bevitte a füzetet az Országos Széchenyi Könyvtárba, de nem tudtak az összegben megállapodni. Állítólag K. F. Svájcban vagy Németországban élő gyűjtő vásárolta meg, ezt Stoll Bélától lehetne megérdeklődni.*

A viszontlátásig ölel:

Feri

Makói História. 1999/2. 6–9.

* Péter László a levél vétele után fölhívta telefonon a nevezett személyeket, nem került elő a harmadik verses füzet.

Tamási Áron makói vendégszereplése

Tamási Áront, a legtehetségesebb magyar kisebbségi írót a makóiak már hat-hét évtizeddel ezelőtt is mélységesen tisztelték. Az ide sodródott székely tanítók, orvosok, ügyvédek az első világháború előtt is nagyon összetartottak, ez különösen fokozódott a trianoni békediktátum után. Az egyes székely családok is összejártak, de a férfiak alkalmanként eljárogattak a meghittebb vendéglőkbe, ahol borozgatás közben idézték a múltat, keseregtek a jelenen, álmodoztak az igaz jövőről. Ilyen hangulatban kezdeményezte az Erdély-barátok makói asztaltársasága egy Tamási Áron irodalmi est megrendezését.

A meghívást dr. Mihalovits Sándor vállalta magára, őt mély ifjúkori barátság kötötte az íróhoz, osztálytársak voltak ugyanis a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban. Tamási Áron akkoriban vidéki szereplést nemigen vállalt, de a baráti meghívásnak nem tudott ellent mondani. Különös szimpátiával és érdeklődéssel figyelte az akkori Makó szellemi törekvéseit is.

Diósszilágyi ház teraszán

Első sor: dr. Diósszilágyi Sámuel, dr. Mihalovits Sándor, Saitos Gyula, Bauernfeid Mihály;

Második sor: Erdei Ferenc, dr. Könyves-Kolonics József, Schreiber Magda, Tamási Áron,

Dybisewszky Sándorné, Gallyas Ferenc; harmadik sor: Gajdi István, H. Szabó Imre

Írónk valamennyi erdélyi irodalmi és kulturális mozgalommal kapcsolatot tartott: a Helikonnal, a Korunkkal, az Erdélyi Fiatalokkal. Az ottani haladó ifjúság Marosvásárhelyen nagyjelentőségű konferenciát tartott, amely Vásárhelyi Találkozó néven került be a köztudatba. Ez a konferencia a Márciusi Front makói kiáltványával egy időben, 1937. október első napjaiban ülésezett. Tamási Áron a konferencia elnökeként többek között ezeket mondta: „Felelősségünk tudatában jöttünk össze az ország különböző részeiből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfélmillió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető úton”. Ebben az időben nevezte Féja Géza Makót a Márciusi Front Mekkájának. A két szellemi mozgalom sok közös vonást mutatott. Tamási Áron nagy figyelemmel kísérte a Márciusi Front és a Válasz folyóirat törekvéseit.

Tamási Áron makói irodalmi estjét 1937 tavaszán tartották, tehát túl voltunk már a Koronában megrendezett február 28-i Válasz irodalmi esten, ahol Kovács Imre, Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza és Erdei Ferenc előadásaival zászlót bontott a Márciusi Front.

Az Ábel írója április 29-én délben egy órakor érkezett makói kísérőivel a SZECSEV állomásra, ugyanis dr. Kerekes Vilmos tanácsjegyző és dr. Mihalovits Sándor küldöttségileg Szegedig elébe utaztak. A város fogatán az osztálytárs lakásán lévő szállására hajtottak. Az ünnepi műsort a Gazdasági Egyesület nagytermében tartották. Az estet dr. Bogdán József fogorvos nyitotta meg, utána Kelemen Ferenc polgári iskolai tanár Irodalom és nemzet címmel tartott előadást. A makói zenekedvelők Donáth Antal vezényletével két zeneszámot adtak elő. Az irodalmi est előadójáról a korabeli lap, a Makói Újság így számolt be: Tamási Áron ezúttal szemüveggel lépett a függöny elé. Ezzel a csupahomlok ember még muzsikusabb külsőt kapott. Szelíd és póztalan nyugalma, komolysága s kesernyés humora egy csapásra egészen közel hozta alakját a közönséghez, amelyből szeretet, megértés és lelkes hódolat áradt feléje. Előbb egy olyan írólélektani tanulmányfélét olvasott fel az ő egyéni és személyes kapcsolatairól Ábellel, tisztázta azt, amit a figyelmes olvasók már eddig is sejtettek regényeiből: hogy élet és regény, író és regényalakok közt mélységes kapcsolatok vannak, s hogy az író kollektív népsorsok bontó, közvetítő prizmája, akin keresztül szivárványos tündérség lesz a szürke életből s valóságos élet a szivárványos mesevilágból. Népszakértők című, fölényes humorral megírt karcolatában azt mutatta meg, hogyan lehet nagykép és terjengős stílusgyakorlatok nélkül összefogó és megkapóan találó kritikát írni egyszerre három intellektuell típusról. Művészete abban csúcsosodik ki, hogy a keserű igazságokat is édes mosollyal fogadja az olvasó, s fölényét sohasem érzi művészgőgnek. Tamási Áron a szerény fölényesség mestere.

A nagysikerű előadást – melyen Kászonyi Richard főispán és Nikelszky Jenő polgármester is jelen volt – dr. Mécs László ügyvéd zárta be. Az íróvendég annyira tűzbe hozta a makóiakat, hogy Gyenge Miklós újságíró dalra fakadt, és Ábel a réten címmel Tamási Árontól tanult humorral és kedéllyel – ha nem is azzal a költői vénával – virágéneket költött, sőt ajánlott a székely írófejedelemnek. Ez a lap hasábjain látott napvilágot.

Az irodalmi est másnapján Diósszilágyi Sámuel lakásán találkozott Tamási Áron az akkori Makó népi értelmiségével. A főorvos vendégkönyve is dokumentálja az eseményt, a puritán bejegyzés ennyi: Tamási Áron, 1937. április 30.

Az irodalmi érdeklődésű főorvos jobbára a Márciusi Front szellemi mozgalmához tartozó személyiségeket látta vendégül. Ott volt a Futóhomok szerzője, Erdei Ferenc; a 48-as eszme legfőbb makói harcosa, Könyves-Kolonics József; H. Szabó Imre és Saitos Gyula, a város határán kívül is ismert két jeles újságíró; Gallyas (Glósz) Ferenc, a tollfogató tanár; a fiatalok közül Gajdi István tanítóképzős növendék, a tragikusan elpusztult költő-tehetség és Schreiber Magda hetedikes gimnazista, később pesti újságíró; továbbá két vendég dr. Mihalovits Sándor és Brauernfeid Mihály, valamint Diósszilágyi anyósa, Dybisewszki Sándorné. A díszes vendégkoszorút egy ismeretlen fotográfus a Diósszilágyi ház terasza előtt örökítette meg.

A két iskolatárs alkalmi levelezésen túl nemigen tartotta a kapcsolatot. Amikor viszont Mihalovits Sándor egzisztenciája politikai értelemben a kommunizmus hajnalán megingott, barátja segítségére sietett. „Nyilatkozat: Dr. Mihalovits Sándor orvos és szakorvos urat már ifjú korától kezdve ismerem. Osztályos társak voltunk a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban. Az iskola elvégzése után nagyon ritkán találkoztunk, majd az 1930-as esztendők végén, Makón találkoztunk össze, ahol én irodalmi estélyen szerepeltem. Ennek az irodalmi estélynek a megszervezése főleg a Mihalovits érdeme volt, aki Makón fogorvosi rendelőt tartott fenn. — Ahogy visszagondolok hosszú közös ismeretségünkre és főleg a makói találkozásunkra, Mihalovits doktorról az a véleményem alakult ki, hogy jószándékú, dolgos, a magyar művelődést megbecsülő ember, kinek a munkája bizonyára hasznos lehetne a demokratikus magyar társadalomban is. – Vele sem rokoni, sem üzleti kapcsolatban nem állok. – Szükség esetén, akit illet, fentieket szóbeli vallomásnak is veheti. Tamási Áron író, nemzetgyűlési képviselő, Budapest, 1946. június 17.”

Ezt a család által féltve őrzött kéziratot a nemrégiben elhunyt dr. Mihalovits Andor gyermekorvos ajándékozta múzeumunk részére.

A harmincöt éve elhunyt Tamási Áronra ezzel a kis helyi irodalomtörténeti adalékkal emlékezünk, akinek sírja máris a magyar turisták zarándokhelye, és szállóigévé vált, amit a világjárt Ábel szájába adott: Mi célra vagyunk a világon? És amire a férfi Ábel hosszú bolyongása végén megfogalmazta végleges érvényű fölismerését: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Marosvidék. 2001/2. 9–11.

Nobel-díjra fölterjesztett makói őstehetség

„A Nobel-díjak odaítélésének – szól a Szirbik Antal-féle fölterjesztés – alapszabályszerű feltételei vannak, melyek között legelső, hogy az illető író műveiben ideális, népeket boldogító magasrendű etikát hirdessen, amelynek végcélja a lélek nemesítése és a békés erkölcsök ápolása. Szirbik Antal tősgyökeres magyar ember Írások című könyvében elálmélkodva olvastuk az író kinyilatkoztatásszerű földöntúliságait, biblikus mélységű etikáját, a homo sapiens tökéletes világát, melyet a rendszeres filozófiák soha meg nem közelítettek. Eget-földet kapcsoló művészi alkotások Szirbik írásai. Szirbik Antal prózájában és költészetében egyaránt a világ legnagyobb élő szelleme, mintha az ő lelki világáról másolták volna le a Nobel-díj alapszabályait. A Biblia és az írások sarkcsillagok a mélységben botorkáló emberiség számára. Nincs kétség az iránt, hogy a világ minden kultúrnyelvén meg fognak jelenni a halhatatlan írások.”

Szirbik Antal a magyar irodalom zseniális dilettánsa volt, őstehetség. Minden iskolázottság nélkül vált költővé, gondolkodóvá. Tehetsége és hindu szemléletű bölcselő írásai tették őt alkalmassá, hogy 1942-ben irodalmi Nobel-díjra fölterjesszék.

Makón született 1888. augusztus 15-én. Apja napszámosként tengette életét. Gyerekként kanászkodott, dinnyecsőszködött; legény korában beállt asztalosnak, hentesnek, fazekasnak, ácsnak, kőművesnek, mészárosnak stb. Semmiféle foglalatosság nem érdekelte, csak a verselés. Ez pedig bajt hozott nyakába. Gúnyverset írt a szomszéd Jóska fiúról, és ezért a bíróság egynapi elzárásra ítélte. A Vili-dalok ihletője egy szépséges makói leány volt, de a múzsa apja eltiltotta tőle. Zelli, a gépíróleány is megihlette. Ezek a versek 1909-ben Fehér dalok. Rózsaszín álmok címmel jelentek meg, hányt-vetett élettörténete 1910-ben Egy költő vallomásai című kötetében.

Csajla kalapjával, malaclopó köpönyegével, hosszú hajával valami különös garabonciásnak számított a főtéri korzón, ahol a makói széplányokat figyelte. Már az első világháború előtt bebarangolta az országot, sőt Itáliában is megfordult. Előbb Szegeden, majd Pesten telepedett le, szűkebb hazája végül Dunaharaszti lett.

Szirbik Antal

Főleg Ady-ellenes támadásaival hívta föl magára a figyelmet. A Tatárkölykök 1912-ben hadüzenet a Nyugatosoknak. A kritikus szerint: „nem tucat poéta, hanem egy valaki, aki versben danol. Nem szenzációsan, de őszintén és eredetien. [...] Sok képzett, talentumos, ügyes versírót láttam már, akik nívós köteteket adtak ki. De ez majd kilencven percentjében egyik olyan volt, mint a másik, föl lehet a nevüket cserélni. Ez a Szirbik Antal tán sohase fog nívós verseket írni, de mindig csak Szirbik Antal lesz. Ha pedig a nívóra is föl tudja magát vetni, akkor aztán igen messze el fog a szava hallatszani.”

Bár „többet koplalt, mint lakmározott”, a verselés életeleme lett. 1913-ban látott napvilágot a Tatár versek füzete. Ennek már egyértelműen kedvező volt a fogadtatása: „Ez a kötet vers – írja róla a Budapesti Napló – az életnek egy regénye, mert benne van egy ember egész képe. Teste és lelke. Álmai és valósága. Irigység nélkül való jókedvű szegénysége. Szeretete annak, ami szép és tiszta. Az elfogulatlanság természetes őszintesége; az egyszerűségnek, keresetlenségnek a vonzó bája... Gyönyörködik mindenben, ami szép. Keresi, ami jó. Szereti, ami igaz. Nem akar látszani, nem, se jónak, se rossznak. Amit rímbe foglal, mindig vallomás, majdnem gyónás számba megy. Igazat érez, igazat gondol, igazat beszél... Olyan a dala, oly keresetlen, mint a természetes nevetés, a természetes sírás, olyan, mint a lélegzés. [...] Azon az ösvényen jár, amelyet a nagy irodalmak kiválói tapostak, midőn pályájuk zenitjén eljutottak a természetesség, az egyszerűség tökéletességeihez és rokonságba léptek a népdallal.”

Költő és gondolkodó volt egy személyben. Életszemlélete rokon a régi hindu bölcsek fölfogásával. Nézeteit prózában is megfogalmazta; ezek egy része prózavers. Az 1920-ban kiadott aforizmagyűjteménye világsikert hozott. Közreadott aforizmáiból kirajzolódik sajátos filozófiai látásmódja:

– Én már megtaláltam a boldogság titkát! Egész egyszerű az! Jónak lenni! Lehetetlen, teljesen lehetetlen, hogy valóban boldogok legyünk jóság nélkül! – Aki csak egy nemzet boldogítására törekedik, nem elég nagy ember! Aki az egész emberiségére, még az sem elég nagy!

Aki az egész világ, az összes lények boldogságát igyekszik növelni, szeretete által vezéreltetve, ez az igazi nagy ember! Ez az Isten kedve szerint cselekvő, az igazi boldogság felé haladó lélek!

– Lassan lassan rá fogtok eszmélni, hogy testvérek vagytok a föld, a világ minden lényével, teremtményével! Azokkal is, kiket most legázoltok, azokkal is akiket igába hajtotok és akiket lemészároltok!

S ha majd felébred a lelkiismeret, gyötrelmes lesz, oh, nehéz lészen annak a szavát elszenvedni!

– Minden itt egyenlő értékű: növény, állat, ember. Egy lélek hatja át. Az én lelkem, a te lelked, az Isten lelke. Tudd ezt és minden teremtett lényre ekként tekints!

– A gyenge szem nem bírja a fényt. A gyenge lélek nem bírja a világosságot!

– Mennél több világi dologról lemondasz, annál gazdagabb lész lelki kincsekben. Mennél több vágybilincset leteszel magadról, annál szabadabb vagy! Mennél több mindentől itt elfordulsz, annál jobban látod a világteremtőt, az Istent.

– A fák az én szerelmeseim! Az ég a kedvesem. A föld a szeretőm. Minden, mindenek az én szerelmeseim!!

A Nap, a csillagok, a hegyek, völgyek, minden, mindenek az én szerelmeseim!

Az emberek, jók, rosszak, az én szeretteim! Az állatok, a mezők füvei, virágai.

Átölelem őket lelkemmel, itt tartom szívemen mindeniket.

Ahogy átölel a kék ég is karjaival. És a föld a kebelén tart engem.

A Harmónia könyvét több világnyelvre lefordították. Az első világháború után Szirbiket Angliában vagy Svájcban jobban ismerték, mint nálunk. Megkapta a főváros irodalmi díját. Az újságírók fejedelme, Rákosi Jenő írta: ha miniszter volna, megszámlálhatatlan példányban hozná forgalomba könyvét, állami pénzen, hogy gazdag, szegény egyaránt olvashassa. Carpenter angol professzor szerint a könyv „tele van előkelő, nemes gondolattal”. Vilmos császár barátságosan üdvözölte a szerzőt; a Nobel-díjas írónő, Lagenlöf Zelma mély bölcsességűnek mondta írásait. Lord Róbert Cecil angol államférfi – aki a népek lefegyverzéséért munkálkodott – szintén sokra becsülte. A Bund svájci lap többek között ezt írta róla: „Ezek az írások a maguk egyszerű fenségében úgy hangzanak a valósággal, mint az Evangélium.” Voltak lapok, amelyek XX. századi Szókratésznek, mások a magyar Rabindranath Tagorenak nevezték a szerzőt. Amikor Szirbik Antal személyes ismerőse, Sirdar Umraosingh Sher-Gil hindu tudós Simla városában Brit-India alkirályának fölolvasást tartott róla, csodálkozásának így adott kifejezést: „Hisz ez egy schéma az Universum harmonizálására."

Könyveit a továbbiakban rendszerbe foglalva adta ki:

Írások I. A harmónia könyve. 1920, 1926.

Írások II. Igazságok könyve. 1927.

Írások III. Törvények könyve. 1927.

Írások IV. A harmónia dalai. 1933.

Írások V. Az új élet könyve. 1940.

Versei I. Ifjúság. Hangulat. Élet. Bölcselkedés. 1931.

Versei II. Kiadatlan régi versek. Új versek. 1938.

Versei lII. Világszemlélet, filozófia. 1938–1941.

Versei IV. Jókedvű versek. (Humor, szatíra, szerelmi élcelődés). 1943.

Filozófiai nézetei több vallásban felfödözhetők, főleg a hindu zoroasztrizmusban és az indiai brahmanizmusban. Nem tudunk róla, hogy Szirbik ezeket a vallási tanokat ismerte volna. Sirdar Umraosingh Sher-Gil hindu tudóst – aki az első világháború alatt hazánkban, közelebbről Szirbik lakhelyén, Dunaharasztiban élt – egyszer megszólította a villamoson: „egy szegényes ruhájú, széles homlokú, derűs szemű ember”, és összebarátkozott vele.

A jeles tudós fontosnak tartotta leszögezni, hogy nem ő vezette be a költőt a hindu gondolkodás világába: „Akadtak, akik azt mondják, hogy ő kölcsön vett a hindu filozófiából és talán én lettem volna a közvetítő. Valóban beszéltem vele róla, de nyugodtan mondhatom, hogy Szirbik nem tartozik semmivel a hindu filozófiának, vagyis nem vett tőle! Igaz, akadtak hasonlatos eszmék írásai[ban], hogy egyet említsek: a Bhagawad-Gita egyes helyei közt. Előfordult sokszor, hogy magam is megjegyeztem egyes írására, eszméjére, hogy ezt ekkor meg akkor, ez meg az a régi hindu bölcs már elmondotta. Ilyenkor Szirbik tréfálkozva mondta: »Ejnye, ejnye, hát nem lehet már semmit is nekem kitalálnom, amit a hinduk már el nem gondoltak volna«. Bizonyos azonban, hogy Szirbiknek semmi készsége más emberek eszméit átvenni! Az a véleményem, hogy Szirbik semmi más, mint saját maga, és az ő írásaiban nincsenek más emberek gondolatai. Én azt hiszem, az ő intuíciója elég erős ahhoz, hogy a szellemi atmoszférából ilyeneket felvegyen, ő eléggé inspirált, hogy ilyen írásokat írjon. Ritka ember, ki nem áll az irodalom nagy szellemeinek befolyása alatt, és nem merít kincseikből. Nem mindenkinek adatik meg, hogy teljesen eredeti legyen, de Szirbik kétségtelenül az!” Gondolkodását a világ egyetemessége hatotta át:

Minden teremtmény védelmében

„Kiáltó szó a pusztában"

Hallgassatok rám emberek,

Ilyet tennetek nem szabad:

Fúrtok tengermély kutakat,

A Föld testébe belevájtok,

Ősanyátok így gyilkoljátok!

Ebből jó dolog nem lehet!

Ugyancsak: a magasba szálltok,

Óriás gépszörnyetegekkel

Összeszántjátok az eget,

Másik szerelmes ősanyátok –

Hol repdesnek a madarak;

És kimentek a tengerekre,

Nagy hajókkal azt bolygatjátok,

Ahol tanyáznak a halak

S ezer másfajta vízilények.

Ott azokat nyomorítjátok,

Szíveiket szomorítjátok.

Ilyen biz' jóra nem vezet,

Ilyet csinálni nem szabad.

Ég, Föld s a sok meggyötört lélek

Mind átkot hullat reátok...

S tudjátok meg, hogy megfogan

Minden igaz, jogos átok!

S szólott egy bölcsnek szelleme:

Ha nem akarsz sokat

Halálból itt, s fájdalomból –

A tragikus sorsú fiatal makói költő, Gajdi István (1923–1949) írta 1943-ban: „Ma az emberek szégyenlik a jóságukat, inkább bűneikre hiúk. Szirbik Antal visszaadja a hitet, hogy érdemes jónak lenni és jót tenni... Engedd lelked kertjében megnőni a virágokat és ápold, mert a gazok megfojtják. Szeresd az embertársaidat, a gonoszokat és az ostobákat is... Légy gyermek a szeretetben és férfi a munkában.”

A szegedi Délmagyarország 1942-ben elsők között adta hírül: Nobel-díjra ajánlották a magyar Rabindranath Tagorét. „Olyan rendkívüli egyéniséggel állunk szemben – szólt a méltatás –, amilyennel sok évszázadokon keresztül nem találkoztunk sehol.”

A háború miatt 1943-ban nem adták ki a Nobel-díjat. Ilyen egy nagyra hivatott, makói születésű költő szerencséje! Ezzel lezárult Szirbik Antal nagyszerűen ívelő pályája. A szocialista realizmus eszméit hirdető új kurzus alatt már nem jelenhettek meg írásai. Magányos remeteként bibliai szegénységben élt tizedmagával Dunaharaszti Rákócziligeten.

Diósszilágyi Sámuel szeretett volna segíteni ifjúkori barátján, ezért Ortutay Gyulának, a Hazafias Népfront főtitkárának segítségét kérte. Leveléhez mellékelte a hajléktalanná vált költő versét, amelyben rosszallta, hogy József Attila-szobor állítására pazarolják az állam a pénzét, amikor a költőnek betevő falatja sincs. „Szirbiket most így éheztetni egyenesen bűnös »reakció«.” Ortutay mit sem tudott Szirbik Antal költői előéletéről, nem csoda, hogy a leépülőben lévő poéta utolsó, ismert verse nem nyerte meg tetszését.

Az Univerzum harmóniájának apostola Budapesten halt meg 1971. június 7-én.

Marosvidék. 2004/1. 27–31.

Draskóczy Ede, a délvidéki szellemi élet apostola

Évtizedekkel ezelőtt komolyan foglalkoztatott egy makói életrajzi lexikon szerkesztésének gondolata. A szócikkek névanyagának gyűjtését lexikonok, helyi újságok és érettségi-találkozók szervezőinek megkeresésével szándékoztam megkezdeni, de hamar rájöttem, hogy egy ilyen munkát még lelkes kutatógárdával sem lehet a teljesség igényével elkészíteni. Hányszor kellett volna szembesülnünk, hogy abból igen fontos személyek kimaradtak.

Mostanság különösen restelkednék, hogy ebben a megálmodott munkában dr. Draskóczy Edéről, az Óbecsére sodródott hazánkfiáról bizonyára egy sor sem jelent volna meg, akinek életéről, publicisztikai írásaiból, beszédeiből, tanulmányaiból a közelmúltban 330 oldalas kötet látott napvilágot. Ilyen terjedelmű írások makói nagyjaink közül csak Erdei Ferencről, Galamb Józsefről és Pulitzer Józsefről jelentek meg. A tervezett makói életrajzi lexikonban minden bizonnyal szerepelt volna Draskóczy Ede evangélikus esperes és unokája dr. Draskóczy Ede makói ügyvéd, a város díszpolgára. Bár az utóbbi személyhez régi barátság fűz, a múzeumi baráti kör összejövetelei után éjfélekig sétálgatva álmodoztunk a város bontakozó életéről, de Édesapjáról alig esett szó. Egyik alkalommal megmutatta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán szerkesztésében 1943-ban kiadott Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933 könyvritkaságot, amelyből édesapjával váltott levelei sem hiányoztak. A Szabadkán 1940-ben kiadott Magyar Irodalmi Lexikon nem jutott el hozzám, de abban az óbecsei jogászt kizárólag ügyvédként mutatták be, művelődéstörténeti tevékenységére még utalás sincs. Péter László viszont a Marosvidék 2009. második számában adatgazdag tanulmányt írt Három Draskóczy Ede címen.

Egy becsei születésű lokálpatrióta kutatóra, Mák Ferencre volt szükség, aki több évi aprólékos kutatással, teljesség igényével összegyűjtötte Draskóczy Edének a kisebbségi sorra jutott magyarság ügyében a délvidéki magyarság irodalmának megszervezéséért kifejtett munkásságát.

Mák Ferenc óbecsei születésű művelődéstörténésszel, a Magyar Szó egykori újságírójával, a kecskeméti Forrás volt munkatársával, a Szabadkán megjelenő Aracs közéleti folyóirat korábbi fő- és felelős szerkesztőjével, Sinkó- valamint Üzenet-díjjal, a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság 2009–2010. évi díjával kitüntetett íróval, kutatóval 2011. áprilisában ismerkedtem meg. Ekkor a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság képviseletében az újvidéki Pastyik Lászlóval és a törökkanizsai Szabó J. Józseffel a makói könyvtárban Álom a Helikonról. A közösségét szolgáló Draskóczy Ede címmel tartott előadást. Az est vendégeinek Makón első útjuk – lokálpatriotizmusuktól fűtve – a római katolikus temetőbe vezetett, ahol megkoszorúzták Bárány Ágostonnak, Dél-Magyarország első történetírójának emléktábláját, akinek tragikus sorsú pályája Makón fejeződött be.

Ez év februárjában Draskóczy Ede. Bizonyítás egyszerű utakon című kötetet előbb az óbecsei, majd a makói könyvtárban Mák Ferenc szerző és Pastyik László irodalomtörténész mutatta be.

A kötet szerzőjének, szerkesztőjének, megálmodójának Mák Ferencnek nevét hiába keressük a könyv borítóján vagy a címlapon, csupán a hetvenoldalas bevezető végén búvik meg a név, még az általa összeállított bibliográfiából is lemaradt. Ez nem csupán határtalan szerénység nála, de lokálpatriotizmusából kifolyóan számára kizárólag az volt a fontos, hogy szülőföldjének értékeit föltárja és közreadja.

Dr. Draskóczy Ede

Ez az összegző munka – amely dr. Draskóczy Ede születésének 120. évfordulójára jelent meg – nemcsak a makóiaknak jelent meglepetést, de az óbecseiek részére is. Ők is elfelejtették egykori neves ügyvédjük áldásos tevékenységét, nem is volt tanácsos róla beszélni, és az általa képviselt hagyományt ápolni, pedig Szenteleky Kornélon kívül senki sem tett annyit a vajdasági magyar irodalom intézményes alapjainak megteremtésében, mint Draskóczy Ede.

Draskóczy Ede 1891. november 21-én született a makói evangélikus paplakban, 1913-ban a kolozsvári egyetemen szerzett jogi doktorátust. Joggyakornokként három évig dr. Székely Igácz óbecsei ügyvédnél szolgált, akinek irodáját rövidesen át is vette.

Mák Ferenc a kötet bevezető tanulmányában részletesen bemutatja Draskóczy Ede intézményes irodalomszervezői tevékenységét, amely lapszerkesztéssel kezdődött. A korábbi Óbecsei Újság jogutódjának, Tiszavidéknek 1922 őszétől a lapnak 1934-ben történt megszűnéséig lett a főszerkesztője, aki jogászi világból egyszeriben felnőtt az újságírói hivatás magaslatára. Kisebbség-politikai írásait a Vajdasági Írás és a Kalangya is közölte.

Művelődéstörténeti harcait az Óbecsei Magyar Népkör élén vívta, amelynek 1925-ben elnökévé választották. Első dolga volt, hogy a Népkörnek székházat vásároljon, ahol megkezdődhetett a magyar kulturális élet megszerzéséért folytatott küzdelme. A Népkörnek 1928-ban már 271 tagja volt. Évenkénti elnöki beszámolói valódi kultúrtörténeti számvetésnek is tekinthetők. Előbb kultúresteket, majd művelődési szabadegyetemi előadásokat tartottak, magyar könyvtárfejlesztési programot hajtottak végre, könyvállományuk néhány év alatt meghaladta a hatezret. Később a szerda esti találkozókat intézményesítette.

Mi sem volt természetesebb, hogy 1928-ban megünnepeljék a Magyar Népkör 60. évfordulóját. Csakhogy Draskóczy Ede ezt nem egy szűk körű óbecsei megemlékezésnek, hanem a vajdasági magyarság egyetemes kultúrmozgalma szempontjából is kiemelkedő ünnepségnek szánta. Irodalmi találkozóra hívta a vajdasági írókat, költőket, újságírókat, a hasonló céllal megalakult, de stagnáló kulturális egyesületek vezetőit. A jubiláló ünnepség beváltott minden reményt, Draskóczy Ede szerint „a vajdasági magyarság öntudatának születésnapja volt e nap”. Joggal írhatta Fenyvesi Ferenc, hogy „dr. Drakóczy Ede tudását, képességeit, lelki nemességét és ambícióját a magyar politikai vezetésben nem lehet nélkülözni”.

Mák Ferenc tanulmánya arra is kitér, hogy a legifjabb Draskóczy Ede, az óbecsei szerb gimnázium hetedikes tanulója néhány diáktársával lakásukon irodalmi önképzőkört szervezett a magyar irodalom megismertetése céljából, és Vagyunk címmel diáklapot adott ki. A megjelent két számot írógépen állították elő. A tanári kar az ifjú Draskóczyt és két társát két évre kizárta a gimnáziumból, ezért a szervező 1940-ben Újvidéken érettségizett. Az apát – mivel megsértette a gyülekezésről szóló törvényt – a bíróság ötnapi rendőrségi elzárásra és 1500 dinár pénzbüntetésre ítélte. Ekkor döbbent rá, hogy a népek közösségéről vallott elképzelései meddő álmok maradtak.

A Draskóczy család 1944 őszén Óbecsén már nem érezhette biztonságban magát, ezért Emma testvéréhez, Budapestre költözött. Az ostrom alatti bombázás során a ház megsemmisült, az 54 éves ügyvéd holtteste a romok alá került.

Dr. Draskóczy Edének Mák Ferenc által felvázolt életútját színessé teszik a kötetben közreadott publicisztikai írások, a Népkörben éveként elmondott elnöki beszédek és tanulmányai. Mindezt a szerkesztő kiegészíti a neves ügyvédről, irodalomszervezőről összegyűjtött dokumentumokkal is.

Marosvidék. 2012/1. 71–73.