|
|
Amikor a 18 éves József Attila elhagyja Makót, szorongó érzéssel vesz búcsút néhány jó idős komájától. Az elköszönő szelíd szavak elsősorban Espersit Jánosnak szólnak, ki nemcsak a helyi irodalmi, de a művészi életnek is legkiemelkedőbb pártfogója volt. Az ő személyes baráti kapcsolatának köszönhető, hogy 1925-től kezdődően Rudnay Gyula Makóra hozza tanítványait, és itt művésztelep létesül. Nyaranta 15-20 főiskolás hallgató tölti Makón a szünetét; közülük nem egy ma is a magyar képzőművészet élvonalába tartozik (Barcsay Jenő, Vén Emil stb.). A gazdasági válság közeledtére háromévi eredményes működés után megszakad az állandónak induló művésztelep.
Hosszú hallgatás után az elmúlt években újra hallat magáról a város képzőművészete. Balog Tünde folklórba gyökerező batik képei, Takács Győző szakadatlanul újat kereső grafikái és festményei, Pethő János naiv mester őszinte, tiszta világa, a múzeum évi 20-25 kiállítása a képzőművészet felé fordította az érdeklődést. Ilyen körülmények között már csak egy szikrára volt szükség, hogy a sokat emlegetett művésztelep ismét megvalósuljon. Szalma István igazgató beadványára a Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága egy izzó hangulatú ülésen megszavazta a művésztelep megteremtéséhez szükséges gazdasági alapot, és a szervezéssel megbízott Takács Győző széles körű ismeretséggel hetek alatt elvégezte a meghívásokat és az előkészítő munkákat.
Vinkler László - Maros-parti vadászlak
Egy induló müvésztelepnél feltétlenül felmerül, képes-e nyújtani az adott város elegendő élményt a messzi földről összesereglő művészeknek. A mi esetünkben a hegyvidéknél egyhangúbb alföldi táj, a város jelenlegi szellemi arculata bír-e elég vonzerővel. Ma már tudjuk, ezek felesleges aggályok voltak. A hangulatos Maros-part, az ártéri erdők, a sajátos makói utcák, az öreg épületek, a helyi népélet – mint egykor a Rudnay-tanítványokét, úgy most is – szinte egy csapásra meghódította a művésztelep tagjait. Nagyobb élményben volt részük, mint ahogy hitték. Találóan írta a vendégkönyvbe Pogány József: „A Nagy Sömmi helyett a város Nagy Lelkével való találkozás élményét viszem magammal. Dicsértessék ez a város!”
Kezdettől foglalkoztatott bennünket, lehet-e homogén egy induló művésztelep. Úgy éreztük, az egyneműség jelszavával nem szabad prokrusztesz-ágyba kényszeríteni a különböző vidékekről összesereglő különböző tehetségű és vérmérsékletű, más-más hagyományvilágon felnőtt, sokféle eszközzel, anyaggal, technikával dolgozó művészt. Már a feltételek meg-teremtésénél is fontos irányelvünk volt, hogy a résztvevőknek lehetőségük legyen képessé-geiknek megfelelően kísérletezni. Széll Imre kovácsmester műhelyében tűzzománc-, Füzes Károly műbútorasztalosnál intarzia-, a Háziipari Szövetkezetnél pedig agyag-munkákra nyílt lehetőség. Ezek a műhely-munkák kitűnően beváltak, a jövőben is indokolt beállításuk.
A kéthetes szorgos munka szintézisét a zárókiállítás adta, mely érdekes és figyelemre méltó. A termekben újra viszontláttuk a látványtól elvonatkoztatott makói embert, tájat, utcát, a Maros-partot, mely áttételesen, elvontan ihlető forrása volt legtöbb képnek.
Dér István: Hagymaszedők
Balog Tünde Megfáradt ember
Dér István – a telep művészeti vezetője – Hagymaszedők c. alkotása mélyen a makói valóságban gyökerezik. A tájnak és az embernek az egysége maradéktalanul tükröződik a képen. Az egyik művész meg is jegyezte: ahogy az asszonyok térdelnek a földön, nem is asszonyok tulajdonképpen, hanem földhalmok; ugyanakkor maga a táj is mintha lélegezne, élne, emberré válna. Érdekes összevetni Horváth János egyalakos Hagymaszedőjével. Dér grafikai vonalvezetéssel lezárt formái helyen Horváth széles ecsetkezeléssel nemcsak a munkát, de a munka eredményét is ábrázolja egymásra dőlt zsákokon és a jellegzetes makói talicskán keresztül.
A puritán egyszerűségű református öreg templom több művészt megihletett. Zöllei Mária még a látványból indul ki, de a villogó fehérek és az árnyékok kontrasztja jó lényeglátást tükröz. Zombori László történetiségében ragadja meg ugyanezt a témát. Képkivágással a templom legjellemzőbb részeit emeli ki, ezeket egymástól elcsúsztatja és kevés színnel, hangsúlyozott kontraszttal ábrázolja. Iványi Ödön lírai hangvételű, rendkívüli finomságú akvarelltechnikával megalkotott öreg templomán viszont nyoma sincs a grafikai vonalvezetésnek, az elmosódó színfoltokkal inkább csak sejteti az épület monumentalitását. Pogány József a templom legegyszerűbb részét, a hátsó bejáratot egyszerű festői eszközökkel maradandóan ragadja meg.
A város legrégibb építészeti emléke, az 1730-ban épült kálváriakápolna a grafikusok kedvenc témája volt. Szántó Melánia a jól hangsúlyozott valóságélményt sommázza, Takács Győző szimbolikus tusrajza humanizálja a Golgotát, az evilágban élő ember kálváriáját alkotja meg. Takács Dezső linója az ó-egyiptomi festészet legnagyobb felületelvét ötvözi az őskereszténység gazdag szimbólum világával. Eltérő témában igen kvalitásos grafikai műveket alkot K. Nagy Emerencia. Vinkler László a sok-sok makói élményét, benyomását egy-egy képben sűrítve mondja el. A Maros-parti vadászház c. művén egy külön ráhelyezett táblán – a megfestett szemek és a távolságot mérő ujjakon keresztül – maga a festő is jelen van, a táblaképen pedig mozaikszerű felvillanásokban a vadászház erkélyéről szerzett benyomásait örökíti meg.
Maros-parthoz kötődő irodalmi élményt jelenít meg Balog Tünde Megfáradt ember c. batikképén. Ha a műhöz feliratot szeretnénk keresni József Attila verséből, akkor nehéz helyzetbe jutnánk, hiszen nem egyszerűen valamelyik sor képi megfogalmazásáról, illusztrálásáról van szó, hanem a vers hangulatát teremti újjá. A mű a táj és az ember harmonikus egységére épül. Az emberrel együtt pihen a természet is. A fűzfa ágai nemcsak nyugosznak, de ölelő karjaikkal védik is a megfáradt embert. A Maros-parti fűzfákat megragadó Schnur József dinamikus vonalvezetéssel kellemes hangulatú képeket alkot A művésztelep néhány tagja eredményesen kísérletezik az absztrakt festészettel. Valkovits Zoltán és Porkoláb Sándor ezt évek óta következetesen csinálja, Takács Győző egy kis kirándulásnak, „emócionális világban való fürdésnek” tekinti. Képeinél magasfokú tudatosság érvényesül, de a monotípiánál a festék viszkozitása, egymásba hatolása a véletlen szerepét is megengedi. A látványfestészetet Dégi László, Szalay Béla, Czimbalos Endre és részben Tenkács Tibor alkotásai példázzák.
A szobrászatot kiemelkedő szakmai tudással a makói születésű Hadik Magda képviseli. A kisplasztika világa néhány napra elcsábította Boross Ilonát és Balog Tündét.
A művésztelep munkájának összegezése során dr. Forgó István tanácselnök kilátásba helyezte, hogy a jövőben a telep működési idejét 3 hétre növelik és a felszereléseket gazdagabban biztosítják.
Művészet. 1971/12. 14–15.
Makó szellemi életének egyik legjelentősebb eseménye az évről évre megrendezésre kerülő Maros-menti Művésztelep tevékenysége. A programot tartalmazó, ízlésesen összeállított füzet néhány héttel ezelőtt elkészült címlapján Balog Tünde Kádár Kata című munkájával.
A művészek augusztus 7-én érkeztek szálláshelyükre, a Kun Béla Általános Iskola diákotthonába. A meghívást kapott alkotók között az ismert törzstagok mellett sok név is szerepel, többek között: Cs. Pataj Mihály, Fodor József, Fontos Sándor. Hat jugoszláv vendég érkezését is várják.
A telep ünnepélyes megnyitására ma, szerdán délelőtt kerül sor a városi tanácsház dísztermében. Ezt követően a telep két tagja – Nemcsik Anna és Szántó Melánia – kamara-kiállításának megnyitására kerül sor a könyvtár helyiségében.
Egy héttel később Takács Dezső pécsi grafikus mutatja be kisgrafikáit. Néhány alkalommal előadások szervezésére is sor kerül. Így ellátogat Makóra Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese, Gazdag Gyula filmrendező, Lator László költő, Csete György építész, Lantos Ferenc festőművész. A telep közel kéthetes munkáját augusztus 20-án munkakiállítás zárja. Az idei programnak ismét az a legnagyobb erénye, hogy nem zsúfolt; a művészek tág lehetőséget kapnak élményeik, benyomásaik feldolgozására, az alkotásra.
A makói művésztelep egyik nagyszerűen bevált speciális sajátossága az alkotó műhelymunka megszervezése. Az eddigi gyakorlatnak megfelelően a résztvevőknek megint módjuk nyílik – érdeklődésüknek megfelelően – különböző technikákkal is kísérletezni, így az intarziával, a tűzzománccal, a kerámiával és plasztikával, amelyre saját műtermeikben legtöbbször alig nyílik lehetőség. E cél érdekében a napokban folyt egy elektromos kemence beszerelése, amely nagyban segíti majd a Művésztelep további munkáját. (Ez a fontos felszerelési tárgy az év többi részében inspirálója lehet a helyi művészi és szakköri tevékenységnek is.)
A szervezők ígéretet kaptak a betegeskedő Vén Emil festőművésztől, hogy néhány napra szintén ellátogat hozzánk a 48 évvel ezelőtti, az akkori Rudnay Gyula-féle makói Művésztelep legtöbbet emlegetett tagja, sőt a mester távollétében a telep vezetője is. Jelenléte bizonyíték is amellett, hogy a Maros menti Művésztelep az 1925–27. évi képzőművészeti hagyományokra épül.
Csongrád Megyei Hírlap. 1973. aug. 8.
A legenda szerint János patríciusnak és Liberius pápának 352. augusztus 5-ről 6-ra virradó éjszaka ugyanazon látomása volt: a Szűzanya utasítást adott, hogy tiszteletére azon a halmon építsenek templomot, ahol másnap havat találnak. Mindketten az Esquiliniuson találtak friss havat, a hófolt bazilika alaprajzára emlékeztetett. Az itt fölépített Santa Maria Maggiore bazilika titulusa Havi Boldogasszony lett, a napja pedig augusztus 5. A főhajóhoz V. Pál pápa bal oldalt kápolnát építtetett, a Capella Paolinát. A kápolna oltárképe a Havi Boldogasszony-kép. A cédrusfára festett kegykép a legenda szerint Szent Lukács evangélista alkotása, de a 20. századvégi restaurálás során 7. századinak tartják. A régész J. Wilpert szerint: a „legszebb kép ez az Istenanyáról, amelyet valaha láttam”. Igaza van P. Foncknak: „oly fönséges, hogy minden szemlélőre feledhetetlen hatást gyakorol”.
Szegeden már 1310-ben működtek ferences barátok, ők a renden belül a mariánus csoportot alkották. Cesarini Julián pápai legátus 1444-ben a bogumil és huszita eretnekség elleni küzdelem végett telepítette le Szegedre a ferences rend szigorú, obszerváns ágát. Az eretnekek elleni harc inkvizítora Marchiai Jakab volt. Ő volt az a gvárdián, akinek a nevéhez fűződik a magyar bútortörténet legrégibb támlás karszéke. A mariánusok a palánkon belül, az obszervánsok Alsóvároson építettek kolostort és templomot. Az utóbbiak rendháza 1459-ben már állt, mert Mátyás király a Szűz Mária kolostor előtt hetivásár tartására adott jogot. A hagyomány szerint Mátyás király lett volna fejedelmi pártfogójuk, de ennek ellentmond a fejedelmi bőkezűség hiánya. Az alsóvárosi Szent Péter ispotálytemplomot az obszervánsok valamelyest rendbe hozták, de 1503-ra új templomot építettek, a magyar gótika legérettebb alkotását, a Havi Boldogasszony templomot. Monumentalitásban a templom és a rendház együttese Pannonhalma után következik. Építője János ferences testvér lehetett, aki a nyírbátori templomot is építette. Nem a gazdag formaképzéssel, sokkal inkább monumentális méreteivel és egyszerűségével ragad meg.
Hazánkban ez volt az első templom, amelynek titulusa a Havi Boldogasszony lett. Sok bonyodalmat és vitát okozott, hogy a Havi Boldogasszony tiszteletére emelt templom főoltárképe nem a római kegyképet, hanem az ég királynéját, a Napbaöltözött Asszonyt ábrázolja.
Mivel a makói Szent István plébániatemplom őriz egy Havi Boldogasszony-képet, Csepregi Imre pápai prelátus szívügyének tekintette, hogy róla minden adalékot összeszedjen, kutatásait 1937-ben könyvalakban közzé is tette. A makói kép a Szűzanyát ábrázolja, bal karján a kis Jézussal, aki baljában könyvet tart, jobbjával áldást oszt. Szűzanya kékszínű palástját a homlok fölött kereszt, a jobb vállán csillag díszíti. A kép fölső sarkában egy-egy angyalfej látható.
Akik a szegedi főoltár képének történetével foglalkoztak, szinte valamennyien abból indultak ki, hogy azt eredetileg a Havi Boldogasszony képe ékesítette. A kép sorsáról a ferences atyák levéltárában őrzött följegyzésben ez áll: „Az előző képet ugyanis – mint azt hitelt érdemlő öregek előadják – a Havi Boldogasszonyról, az 1552. évi zűr-zavar idején, amikor a törökök Szegedet első ízben elfoglalták, s minden ami szent, felforgatva megszentségteleníttetett, bizonyos szegediek a veszedelem elől kimentették, és megmenekülve a legközelebbi városba, Makóra magukkal vitték, ahol tényleg látható a templomba belépőnek baljára eső oldalon, a mellékoltáron és a nép nagy tiszteletben tartja”.
A makói Havi Boldogasszony-kép
Ordinansz Konstantin ferences barátnak A Libanns havasai alatt illatozó titkos értelmű rózsa, avagy nemes szabad királyi mező Szeged városának Havi Boldogasszony tiszteletére szenteltetett királyi templom hajdani idők óta ájtatos tiszteletben tartott és segítő Boldogasszonynak neveztetett kegyelmes kép történeti lejrajzolása címen 1831-ben Szegeden, Grün Orbán örököseinél 103 lap terjedelmű könyve jelent meg. Ebben szintén a főoltárkép Makóra kerüléséről tájékoztat: „Ami pedig különösen a Boldogasszony képet illeti: azt a képet, mely Mátyás király korában ott tiszteltetett, valamely ájtatos keresztény 1552-ben a közveszélyből kiragadta és hihetőleg Makó városába átvitte, hol a templom egy oldal oltárán, a bemenetel balfelén van elhelyezve s a mai napig is tiszteltetik. E kép a római Havi Boldogasszony-képének igazi másolata. Páter Székesy Gábor azt írja, hogy ő e szent képet tulajdon szemeivel ott látta, sőt azon oltárnál a szentmisét is szolgáltatta az 1819-ik évben.”
A jelenlegi alsóvárosi főoltárképről Ordinansz Konstantin azt állította, hogy 1552-ben Csanádról hozták az oda elfutamodott hívek. A kegykép sok viszontagságon ment keresztül: „Nem sokára azután a lángok között tökéletesen épségben maradván ez a kép, bátorságos menedék helyet talált a mocsárban. Tudni illik Máriának egy ájtatos tisztelője azon szent kinccsel elszaladt, de a török ellenségtől űzőbe vétetvén, midőn más bátorságosabb helyet hamarjában nem talála, a szent képet összegöngyölgetve a klastrom kertje mellett lévő mocsárba, mely most is csöpörkének neveztetik, egészen elmerítette. Ott volt a kép mintegy iszapba rejtett gyöngy majd egész 1630-ig; mely idő közben a szegediek az elenyészett szent kép formájára egy kőből díszesen kifaragott képet emeltek, minthogy az mind e mai napig is a templom fő ajtaja előtt ékesen kiszobrászolt oszlopon fennáll és szakadatlanul tisztelik.”
Lugosi Döme föltételezése szerint a főoltárképet Szeged első ismert festője, Stephanusz Piktor vagyis Képíró István készítette. Amikor a templom a tűz martaléka lett, a kép kerete is porrá égett, a hívek „hálaadó énekkel akasztották vissza a koromtól szennyes régi helyére. A nagy zaj oka felől a törökök érdeklődni kezdtek, s mikor értesültek a nagy öröm okáról, a képet legöngyölítették s a többi rablott holmival együtt hajóra rakták. Sok rablott holmitól a hajó süllyedni kezdett, mire óriási ijedtség támadt a törökök között, akik a gyors mentési munkálatokhoz a parton ácsorgó szegedieket munkára kényszeríttették, s a rablott holmi egy részét a partra hordatták. Az egyik munkásnak feltűnt az összegöngyölt vászon, azt kibontotta, és amikor felismerte benne a templom főoltárképét, azt ködmene alá rejtette és a templom felé iparkodott. A törökök üldözőbe vették a képpel... "
A történeti hagyományokat tisztelő dr. Csepregi Imre pápai prelátus a fenti közlemények ismeretében 1937-ben levonta a következtetést, hogy a ferences atyák Havi Boldogasszony-templomának főoltárképe 1552-től van Makón.
Néhány év múlva Bálint Sándor is írt a Délvidéki Szemlében a szeged-alsóvárosi templom kegyképéről. Ekkor átvette Csepregi Imre álláspontját: „Templomunk dedikációja Róma egyik legősibb és leghíresebb Mária-kultuszára, a Santa Maria Maggiore bazilika alapításának legendájára és a vele kapcsolatos Havi Boldogasszony kegyképre utal. A mi templomunknak eredeti főoltárképe ennek a kegyképnek volt a másolata, de később, talán még a 17. században Makóra került. Most is a makói öregtemplomban látható. Ennek helyét foglalta el, egyenlőre tisztázatlan körülmények között, de bizonyára még a török hódoltság idején, a mostani kegykép”. Mindezt 1944-ben szó szerint beillesztette Sacra Hungaria kötetébe is.
Csepregi Imre tisztában volt azzal, hogy a római kegyképet – a pápák kiközösítés terhe mellett – tilos volt másolni. Borgiai Szent Ferenc a Szent Szűzben vélte föltalálni Brazília missziós területének védőszentjét, sikerült elérnie, hogy Szent Pius pápa engedélyezte másolat készítését. 1572-ben el is készült a másolat. Az első példányról több másolat készült: 2 Azevedói Ignác és Aquaviva Rudolf misszionáriusoknak, egy-egy a római, a brünni, a krakkói s az ingolstadti rendháznak, öt különböző fejedelmi udvaroknak (Katalin portugál királyné és Sebesyén portugál király; II. Fülöp spanyol király; II. Miksa császár neje Mária; Johanna madridi hercegnő; Erzsébet, IX. Károly francia király neje) küldtek ajándékba.
Mivel a Mária-képet 1552-ben Makóra menekítették, és a római kegykép másolási tilalmát 1572-ben mentesítette a pápa, mindebből Csepregi Imre azt a következtetést vonta le, hogy a makói kép a másolási tilalom előtt keletkezett. Valószínűnek tartotta, hogy a római és a makói Havi Boldogasszony-kép eredete közös előképre vezethető vissza, Cimabue Madonnájára.
Bálint Sándor 1975-ben hívta föl a figyelmet a makói Havi Boldogasszony-kép újabbkori keletkezésére. Szeged reneszánsz kori műveltsége kötetében elhibázott kísérletnek tekintette Csepregi Imre magyarázatát, hogy ez „a kép volna az eredeti középkori szegedi kegykép. Ezzel szemben bizonyos, hogy a makai képet csak a XVIII. században festették. Minden más, a makai kép régisége mellett kardoskodó állításnak csak mondai értéke van. Másfelől is elképzelhetetlen volna, hogy egy kegyképet csak úgy oda ajándékozzanak egy másik templomnak. Ilyesmire régebben is csak hatalmi erőszakkal került sor”.
Csepregi Imre a szájhagyományon alapuló írásbeli adatokat hiteles történeti forrásként kezelte, pedig ezek a szép szegedi történeti mondák arról is tudósítottak, „több öregember beszélte”, „amint azt hitelt érdemlő öregek előadják”. Az már neki is föltűnt, hogy a makói szájhagyomány semmit sem tudott a képről és az is, hogy itt különösebben nem becsülték, még állandó helye sem alakult ki a templomban. A kórus alá, a sekrestyeajtó fölé, majd a jobboldali oratórium falára akasztották. Csepregi Imre prelátus kultuszt akart teremteni a Havi Boldogasszony-képnek. Az 1930-as évek végén – a római Santa Maria Maggiore bazilika Capella Paolinához hasonlóan – a templom főhajójától balra kápolnát építtetett, annak oltára fölé helyezte a képet. 1948-ban a Mindszenty József féle Marosmenti Mária-nap szabadtéri oltárát is ez az alkotás ékesítette.
A makói Havi Boldogasszony-kép eredetét tekintve két fölfogás áll tehát szemben: Csepregi Imrének lokálpatriotizmusától áthatott, romantikus látásmódja és Bálint Sándornak realitásokkal számoló nézete. Péter László 1984-ben a szeged-alsóvárosi kegyképről írt összegzését azzal zárta, Csepregi Imre és Bálint Sándor álláspontja közötti véleménykülönbséget csak korszerű művészettörténeti, elsősorban technikai vizsgálat (röntgen, festékelemzés stb.) hozhatja meg.
A makói Belvárosi Római Katolikus Egyházközség megbízásából 1994–95-ben a makói Mária-képet Brutyó Mária makói születésű restaurátorművész nagy hozzáértéssel restaurálta. A festészettechnikai elemzést Szabó Zoltán okleveles vegyész, régész, egyetemi docens végezte a kép négy különböző helyéről származó minta mikroszkopikus megfigyelése alapján. A Képzőművészeti Főiskola Restaurátor Intézetében a képről fotótechnikai vizsgálatok (uv. lumineszcens, infrakamerás) fölvételek készültek. A kép kora a technika alapján az 1700-as évekre valószínűsíthető. A Szépművészeti Múzeumban készült három röntgenfölvétel azt igazolta, hogy a jelenlegi kép alatt töredékes, kopott festmény rejtőzködik, ami kvalitásos munkának tűnt, ellentétben a durva és ügyetlen átfestéssel. A Havi Boldogasszony-kép fizikai vizsgálata és restaurálása mindenben Bálint Sándor nézetét igazolta. Kora nem régibb a 18. századnál.
A makói egyháztörténeti kutatás nem vette figyelembe, hogy a kép állítólagos Makóra menekítésekor, 1552-ben nem is volt városunkban katolikus templom, azt akkor a helvét vallásúak használták. A török hódoltság alatt a város többször elpusztult, 1596 után 7 évnek, 1686. után 13 évnek kellett eltelnie, hogy az üszkös romok közé a lakosság visszamerészkedjen. A kép a török hódoltság után, az 1699-ben történt újjátelepülést követően kerülhetett városunkba.
Az átfestések eltávolítása
A makói Havi Boldogasszony-kép semmiképpen nem Cimabue Madonnájára vezethető vissza, a római kegykép másolatának a másolata lehet, amelyet később átfestettek. Föltételezésünk szerint – mivel a mondáknak mindig van valóságelemük – az oltárkép Szegedről kerülhetett Makóra ferences közvetítéssel. A szegedi ferencesek két ízben látták el az itteni hívek lelki gondozását: 1700–1713-ban és 1759–1764 között. Ezen időhatárok egyikében hozhatták ide. Mivel a szegedi templom díszes barokk főoltárát 1713-ban emelték, valószínűnek látszik, hogy ekkoriban került városunkba, és a török után újjá települt város paticsfalú templomát ékesíthette.
A római kegykép bizánci modorú, a makói oltárkép barokk alkotás. A Rómában őrzött alkotás háttere aranyozott, a makói képen a térbeliség érvényesül. A sötét felhők között – amelyek mintha hegyek és völgyek lennének – a megnyíló eget ábrázolja. Azzal, hogy szétnyílik az ég kárpitja, Szűz Mária megdicsőülését is kifejezi. Ezt a római kegykép a glóriával érzékelteti, de az ott összefolyik az arany háttérrel. A makói képen a dicsfény is hangsúlyt kap. A makói kép a térbeliség érzékeltetésére fény-árnyékhatást is alkalmaz. Leheletfinoman festi meg Szűz Máriának beárnyékolt homlokát vagy a kis Jézusnak félárnyékba eső nyakát. A makói alkotás realizmusára adalék, hogy – Szilárdfy Zoltán megállapítása szerint – itt már a kis Jézust 18. századi virágos ruhácskába öltözteti a festő, Szűzanya vonásában magyar parasztleányarc elevenedik meg. A két kép születése között ezer esztendő telt el.
„Szent ez a föld…” Néprajzi írások az Alföldről.
Szerk.: Barna Gábor–Mód László–Simon András. Szeged, 2005. 94-97.
A múzeumi hónap makói rendezvényei közül kiemelkedő eseménynek számít a Munkácsy-díjas Szilvásy Nándor 25 plakátot bemutató kiállítása.
Az első élmény
Az ismert reklámgrafikus Makó város szülötte, első művészi élményeit itt vetette papírra. Erről az indulásról korábban így vallott: „Talán az első színes ceruzával kezdődött. Nagy lelkesedéssel firkáltam papírra, járdára és bizony néha a falra is. Azóta sem tudtam abbahagyni. Közben akartam lenni pap és katona, kéményseprő és pilóta. És tanár is. Csak tanuló nem szerettem lenni. Most már szeretnék…!”
Szilvásy Nándor
Eredetileg illusztrátorként dolgozott, de 15 év óta, mint plakátművészt tartják számon. Az év legjobb plakátja díját három alkalommal nyerte el.
Mostani kamaratárlata – nagyobb kiállító helyiség hiányában – csak ízelítő a művész munkáiból. Ha vázlatosan is mutatja be működési területét, mégis alkalmas arra, hogy reprezentálja Szilvásy életművét, de a magyar reklámgrafika mai törekvéseit is.
Alkotások és törekvések
A kiállítás során megkérdeztük:
– Milyen módszerrel dolgozik, hogyan születnek plakátjai?
– Azt lehetne mondani – válaszolta –, hogy nincs állandó útja, minden egyes alkalommal másként készülnek. Filmplakátoknál előfordul, hogy nézem a filmet, és a közepén van egy pillanat, egy kép, egy jelenet, amelynél úgy érzem, az egész filmet elmondja, mint egy jó vers, amely rámutat a vers egész lényére. A filmek, a színdarabok alkalmasak arra, hogy csak ki kelljen ragadni belőlük egy mozzanatot vagy képet, és alkalmasak arra, hogy plakáthoz ötletet adjanak. Máskor meg napokon, heteken keresztül töpreng az ember, összegyűjti magában a témára vonatkozó ismereteit, és hogy korszerűen fejezzem ki magamat, mintegy komputer kiértékeli az ember a számba jövő eszközöket, és végül valamelyik mellett dönt.
– Ilyen az angol portrékiállítás plakátja. Öt évszázad anyagából készült a kiállítás, semmi közös nem volt ezekben a képekben, sőt nívóban is különböztek. Egyetlen közös vonásnak tekinthető bennük, hogy valaki meg akarta magát örökíteni. És amilyen természetes lehetett ez régebben, ma az én számomra egy kicsit furcsa, sőt nevetséges póz, ezért egy kicsit karikaturisztikus eszközökhöz nyúltam. Az angol nemzeti büszkeséget egy angol zászlóval érzékeltettem, bevonva vele egy kényelmes ülőbútor felületét. Erre ültettem egy erősen stilizált fehér ruhás figurát, hogy azután a portréknak két jellegzetes felhasználási módját is érzékeltessem: egy keretet és egy medalionba helyezett kis nyakláncra függesztett képet tettem. Ezek már valódiak, reprodukciói a kiállításon szereplő képeknek.
Filmplakát
– Egy művész régebbi alkotásait mindig kritikus szemmel nézi: van ami szorosan hozzá nő, másokat pedig megtagad. Jelenleg melyik a legkedvesebb munkája?
A kiállítás epizódja
A kiállítás során kedves kis epizódnak voltunk tanúi. A Farkas Imre általános iskola Csipolino őrse megkérte Szilvásy Nándort, hogy az őrsi naplójukba rajzoljon valamit. E kérést lehetetlen volt nem teljesíteni, és megemlékezésül egy ökölbe szorult kezet rajzolt oldalnézetből, a kinyújtott mutatóujjat ceruzává formálva.
A kiállítást megnyitó Lator László József Attila díjas költőt is körül kapták a kis úttörők, aki az alábbi kis versikét rögtönözte:
Nándi bácsi kiskorában
már rajzolt az iskolában.
Húzta-vonta, kezdte újra,
míg ceruza lett az ujja.
Ettől aztán persze
jól megnőtt a mersze.
Ilyen csudát ki látott,
fest festményt és plakátot.
Akár mi jut eszébe,
leszalad a kezébe,
onnan meg a papírra.
Szeretettel írta: Lator László
Szilvásy Nándort évtizedek óta ismerem. Megszokott a hangja, modora, ötletessége, de legutóbbi találkozásunk alkalmával mégis meglepett, ahogyan bonyolult beszédtémákban is milyen szellemesen elindít vagy lezár valamit. E huszárvágások és lakonikus fogalmazás, sűrítés és szelektálás képesség, ötletesség és szellemesség nélkül nincs plakátművészet. És mindez annyira életelemévé vált, ha szóban nyilatkozik, akkor is öntudatlanul így fogalmaz. Ha megkérdeznék tőlem, mi kell ahhoz hogy valaki kiváló reklámgrafikus legyen, így válaszolnék: szellemesség és rajztudás.
Csongrád Megyei Hírlap, 1973. okt. 30.
A múzeumi élet pirosbetűs napjai a kiállítások, de különösképpen vonatkozik a muzeumi hónap rendezvényeire. Szekeres István kiállításának jelentőségét az adja, hogy egy makói származású művész alkotásaiban gyönyörködhetünk.
Makói gyökerek
Szekeres Istvánt a makói valóság nevelte: a bogárzói, a vágotthalmi tanyák, az újvárosi utcák, a feltörekvő, újat óhajtó, bálványokat nem ismerő makói nép, a kiváló hagyományokat őrző gimnázium, a marosi táj. Ez a – szomszédos paraszt-városoktól nagyon is különböző – makói vizuális látvány Szekeres István munkáiban elvonatkozottan és áttételesen ma is jelen van.
Amikor a makói gimnázium küszöbét átlépte, magával hozta a szolgaságtól mentes, szabad szellemű paraszti lét nyíltságát és egyetemességét, emberségét és puritánságát, tisztaságát és romlatlanságát. Ehhez az erkölcsi magatartáshoz sohasem lett hűtlen. Az iskola fölébresztette benne a magasabb kulturális igényt, és Ecsődi Ákos nemcsak művészetével, de puszta magatartásával, személyének varázsával is mély hatást tett rá.
Érettségi után az Iparművészeti, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán folytatta tanulmányait. Itt sajátította el azt az összetett látásmódot, amely nélkül sohasem válhatott volna igazán nagy művésszé. Diplomamunkáiról mestere, Konyecsni György a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott: „Az itt látott borítók közül három Európa bármelyik könyvesboltjában megállná a helyét”.
Szekeres István Emblémák
Az emblémák világa
Szekeres István művészeti pályájának negyedszázada alatt, mint alkalmazott grafikus rendkívül sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Ebből a gazdag művészeti világból – e kiállítás kapcsán – egyet kívánnánk kiemelni: az emblémákat.
A jelképnek, a szimbólumnak mindig fontos szerepe volt az életben, olykor a művészetben is. Az írástudatlanság idején már segítette eligazítani az embert a világban. Korunkban sem csökkent szerepe, hiszen az ipari forradalom következtében felgyorsult tempó arra késztet, hogy egy villanásnyi idő alatt képesek legyünk a jelek felfogására.
Az emblémák alkalmazási köre igen tág: kerülhet árura, levélpapírra, prospektusra, csomagolópapírra, dobozra, plakátra, cégtáblára… stb. Kismérete ellenére monumentális műfaj. Készülhet filléres nagyságban, de felnagyítható tűzfalméretűre is. Vizuális jellegénél fogva nemzetközinek mondható, nincs feltétlenül egy nyelvterülethez kötve.
A művészi alkotómunkában az embléma személytelen jellegű. Annyira tőmondatos megfogalmazást igényel, hogy a művész neve sohasem kerülhet munkájára. Az ilyen feladatvállalás a középkori szerzetesek alázatát kívánta meg alkotóitól. Ebből az anonim-világból csak így, kiállítások alkalmával léphet elő a művész. Ekkor azután meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ismert emblémák közül melyek az ő alkotásai. Így van ez jelen esetben is, hiszen nem egyet régi ismerősként látunk viszont. Elég utalnunk az AMFORA talpas poharára, vagy az erfurti kertészeti kiállítás háromlevelű lóheréjére.
Szekeres István egyéniségéhez különösen közel áll az emblémák világa. Lényeglátása, tömörítési készsége alapján vált ennek az alkalmazott grafikai műfajnak kiemelkedő alakjává. Akkor kezdett el vele foglalkozni, amikor Magyarországon még nem tartozott a megbecsült műfajok közé.
Az embléma korábban leíró jellegű volt, túl sokat akartak bele sűríteni. Hogy Magyarországon is lakonikustömörségűvé vált ez a műfaj, ebben Szekeres Istvánnak is nagy szerepe van. Kiállításunk „Jelek és képek" címét a Ferunion láncprospektusához készült szimbólummal fejezi ki. Ennek egymásba fonódó „j” betűi maguk a jelek, a két láncszem pedig a jelkép. A Ceglédi Háziipari Szövetkezet emblémája konkrét és elvonatkoztatott egyszerre. A tűbe fűzött cérna az öltésnek is kifejezője, de a cérna vonalvezetésével kialakított kalligrafikus „C” betű egy rendkívül artisztikus monogramot is ad. A Postás Szimfonikus Zenekar emblémájában a „P” betűnek is a hegedű fejének jelenléte egyértelmű.
Külföldi sikerek
A művésznek ebben a műfajban akkor van sikerélménye, ha olyan dolgot tud érzékeltetni, amit szóban is csak körülményesen vagy körülírással, lehet kifejezni: Kosztolányi szavai jutnak eszembe:
– Hidd el, nincs, nagyobb művészet a törlésnél... Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki, vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot!
Szekeres István – Stadion
Szekeres István is, amikor megkapja egyik-másik cégtől a tervezői megbízatást, felsorolva, hogy mit is kérnének az emblémába belesűríteni, Kosztolányi módszerével hánt le róla minden felesleget, míg végül elkészül az epigrammatikus tömörségű jelkép. Büszkék vagyunk, hogy nevét és munkáit a nemzetközi élmezőnyben tartják számon. A milánói gyűjteményes kiállítás óta – ahol mind a tíz beküldött emblémáját bemutatták – személy szerinti meghívást kapott a legrangosabbnak számító tokiói kiállításra. Hazánkat itt egyedül ő képviselte. Az idei tavaszon a Helikon Galériában rendezett Emblémák és szimbólumok című kiállítása az első magyar önálló kiállítás volt ebben a műfajban.
Felesége – a szintén makói Kiss Mária – férje minden munkájánál bábáskodik. Manuálisan is segít: ragaszt, kasíroz, présel, de véleményt mond, tanácsot is ad. Ő belülről, de külső szemlélőként is – mintegy első kritikusként – együtt él a művel.
Szívből óhajtjuk, hogy a művészész és a város között olyan kapcsolat maradjon fenn a továbbiakban is, amely nemcsak Antheusnak ad erőt; de a szülőföldnek is dicsőséget hoz.
Csongrád Megyei Hírlap. 1979. nov. 4.
Az új makói művészkolónia Maros-menti Művésztelep néven 1971-ben alakult meg. A telepnek voltak szabadkai és zentai tagjai: Torok Sándor, Gyurkovics Hunor, majd Nemes Fekete Edit, de Erdélyt ekkoriban senki nem képviselte. Solymár István biztatására hívtuk meg Kusztos Endrét, akiben Nagy István művészetének továbbélését fedeztük fel. Emberi habitusa és művészete olyan közel állt hozzánk, mintha évtizedek óta a legszorosabb kapcsolat fűzött volna bennünket össze. Miként Nagy Istvánnál, úgy Kusztos Endre kezén is a fekete ezernyi árnyalatú, a nyelvezete monumentális erejű. Kusztos Endre rajzai szűkszavúságukban is sokat kifejező tartalmi és érzelmi mondanivaló hordozói. A tömörség, a lakonikus rövidség jellemzi formanyelvét, idegen tőle a cicoma, a virágnyelv. Az egyszerűség és az őszinteség lényéből fakad. Munkái, sohasem idillikusak, balladai drámaiság, filozofikus mélységű vívódás, a természet pusztulásától való félelem gyötri. A katarzis átélésének mélysége tekintetében a görög tragédiákhoz hasonlítható.
Kusztos Endre 1973 nyarán fordult meg először a makói telepen. Hajnalban kelt, és mindenkinél szorgalmasabban rótta a paraszti városrészeket. A helyi népi építészet emlékeiből egy tárlatnyi kollekció született. Máig sajnálhatjuk, hogy ez a homogén rajzfüzér tabló alakban nem látott napvilágot. Mivel ekkor a múzeum romokban hevert, kiállítását húsz évvel ezelőtt is ebben a könyvtárban rendeztük meg. A művész nem lehetett jelen, hiszen néhány hónapon belül kétszer nemigen lehetett akkor útlevelet kapni.
Kézenfekvő, hogy felidézzük az akkori és a mai Kusztos Endre látásmódját. A makói házakról készült szénrajzai a népi világ iránti vonzalmából születtek. Vonalai akkor is szigorú zártságot fejeztek ki. A házak falai vakítóan fehérek voltak, ott ült az elfojtott feszültség, de a drámaiság nem fokozódott katarzissá. A két évtized során művészünket sok tragédia érte. 1977-ben elveszítette legigazibb pártfogóját, Solymár Istvánt, tragikus gépkocsibaleset során szörnyethalt három erdélyi barát. Felesége után urnában vitte haza gyermeke hamvait is. Nem csoda, hogy látásmódja drámaivá fokozódott. Fia tragédiáját átélve Clevelandban készült az itt is bemutatott Reccsenés, Partravetve, Megtört virágzás című műve. A keserű megrázkódtatások emlékétől nem lehet menekülni. Súlya alatt alkotta a múlt évi makói telepen Kiégve, Fiam emlékére című rajzát.
Kusztos Endre művésznek ez év májusában Százhalombattán rendezett kiállítását egy brazil csoport is megtekintette. „Megrázó ez a kiállítás – állapították meg –, mint akinek nagy gyásza van. Itt ez a fa olyan, mintha egy férfi a halott fiát cipelné.”
Korábbi művei a maitól nemcsak a drámai hangvételben különböznek. Akkoriban nagyobb szerepet kapott a ráérzés és az ösztönösség. Ma megkülönböztetett érzékenységgel és tudatosan dolgozik. A kiválasztott témára olykor többször visszatér. A fekete-fehér foltok arányára, a vonalak tömörségére, foltszerűségére, vékonyságára, puhaságára tudatosan odafigyel.
Ihletője a természet. Faábrázolásain keresztül mondja el tépelődéseit a lét problémáiról. Fáival egyetemes gondolatot fejez ki. Az elmúlás, a megrázkódtatás, a természet pusztulása, a létért való küzdelem foglalkoztatja. Képei hátborzongató jajkiáltások. De ahogyan Vörösmarty a Bach-korszak kilátástalansága közepette megfogalmazta: „A vak csillag, ez a nyomorúságos föld... / Tisztuljon meg a vihar hevében, / És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy új világot zár magába”, ugyanúgy Kusztos Endre is kívánja, hogy az ember állítsa meg a természet pusztulását. Megújhodva címet viselő lapján a fa ága emberi kéz ujjaivá formálódnak. Ezzel érzékelteti, hogy egyedül az alkotó ember vethet gátat a pusztulásnak. Művészünk világszemléletének alappillére az élet hétköznapjaiban éppúgy, mint ars poétikájában a legtisztább humanizmus.
1971-ben a művésztelep vendégkönyvébe Pogány József ezt írta: „A Nagy 'Sömmi' helyett a város 'Nagy Lelkével' való találkozás élményét viszem magammal. Dicsértessék ez a város.” Ezt a gondolatot makói nézőpontból így fejezhetném ki: a Kusztos Endrék nagy lelkével való találkozás élményét örökre szívünkbe zárjuk. Dicsértessenek művésztelepünk régebbi és mostani tagjai, akik a Maros-parti város szellemi arculatát immár évtizedek óta széppé, gazdaggá és maradandó értékűvé formálják. Köszönjük ezt mindnyájójuknak, Kusztos Endrének a kiállítással nyújtott élményt, és ezúttal is további sikeres művészi pályát kívánunk.
Reggeli Délvilág. 1994. aug. 17.
A Maros a legkedvesebb folyóm. Gyerekkorom óta együtt élek vele. Miként József Attilának a Duna, úgy nekem a Maros a „múlt, jelen és jövendő”. Diákkori emlékeken túlmenően áttételesen is sok minden köt hozzá.
Édesapámtól hallottam, hogy a zombori strandnál azért keletkezett a nagy porond, mert Erdélyből a római kori faragott köveket szállító hajó azon a helyen süllyedt el. Hiába próbálták a partra kivontatni, a súlyos rakományú hajó keresztbefordult, és gátat képezve a Maros fogja maradt. Pósa Lajos barátommal éppúgy igaznak véltük a népi hagyományt, ahogyan Trója régésze, Schliemann Henrik is meg volt győződve Homérosz hőskölteményének történeti hitelességében. Gondoltuk, Makó tovább már nem hagymájáról lesz híres, hanem a római kori szobrairól, szarkofágjairól. Ásót és lapátot ragadtunk, hogy fölszínre hozzuk a sok kincset. Fél napot hiába kubikoltunk a nyári kánikulában, ábrándjaink szertefoszlottak. De talán ennek a romantikus álmodozásnak is része volt abban, hogy életem a múzeum világa felé sodródott.
Valaki rátekint ezen írásomra,
Fordítsa szemeit Makó városára.
Édes hazám, Makó, de gyászba borultál,
Számtalan károkat víz miatt vallottál.
Mindenki csodálkozott, miként lehet az, hogy a népi emlékezés 130 év múltán ismeri ezt a ponyván árult népi históriát. Várnai Péter ennek közreadásával köszöntötte Kodály Zoltánt, a zeneszerző születésének 70. évfordulójára kiadott kötetben. Húsz évvel később, az 1821. évi árvíz 150. évfordulójára pedig sikerült Gilitze István históriás énekét díszkiadásban megjelentetni. Jámborné Balog Tündét megihlette a népi história, batik képei be is kerültek a kötetbe. Egy újabb érvforduló alkalmából pedig meghívtuk Makóra Faragó Laura énekesnőt, aki nem mindennapi átéléssel adta elő a klasszikus értékű históriát.
A Maros ihletettségű alkotások között különösen fontos szerepet tölt be József Attilának egyik legszebb szonettje, a Megfáradt ember.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.
A múzeumi baráti kör egyik ülésén, 1967-ben fölvetődött, hogy valahol a Maros-parton föl kellene állítani József Attila Megfáradt emberének plasztikai megformálását. Ennek az épületnek irodalmi múzeummá avatásán 1979-ben kiállítottuk Somogyi József szobrászművésznek kisméretű, samottból megmintázott Megfáradt emberét. Ilyen előzmények után készült el 1984-ben bronzba öntve a múzeum előtt fölállított Megfáradt ember. A város festői, főleg Torma Imre, Vén Emil szívesen örökítették meg a csendes Marost, a horgonyzó tutajokat, Lúdvár erdejét, a kanyargós töltést vagy a mellette húzódó kubikgödrök világát. A város szülöttje, Kubinyi Anna iparművész közel fél évig csomózta a Maros-part c. textilkárpitját, amely a helyi művelődési ház féltett kincse.
Az 1971-ben létrehozott művészkolónia nevében is hirdette, hogy itt a Maros-menti Művésztelep jött létre. Ide akkoriban erdélyi és szabadkai művészek jártak. Ennek a szelleme él tovább a Makói Művésztelep tevékenységében.
Jámborné Balog Tünde és Gilinger Katalin kiépítették a Maroson, a határon túli festők, szobrászok fogadására a művészet mólóját. Ez nemcsak erdélyi, vajdasági, de kárpátalji és felvidéki hajók kikötőhelye is. Hozzák magukkal a Kárpát-medencei magyarság kultúrájának gazdagságát, művészetüknek sokszínűségét, műfaji és stiláris változatosságát. Alkotásaikban éppúgy benne van a szülőföldi ihletettség, mint az általános emberi mondanivaló.
A Makói Művésztelep 11. évében, 2001-ben három hétig a meghívott művészek Folyónk, a Maros témakörben alkottak. Ebből a gazdag anyagból készült ez a kiállítás, amely a helyszűke miatt csak válogatás. Ahogyan Balog Tünde megfogalmazta: „Ezen a tárlaton mint cseppben a tenger, megmutatkozik Kárpát-medence művészetének gazdagsága: realista szemléletű tájképektől a szűrrealista látomásokig." A Maros-lány Sípos László nagyméretű tollrajza fájdalmas mosollyal tűri a kettészakítottságot. Kusztos Endre döbbenetes erejű szénrajzain görcsbe csavarodott öreg fűzfái vallanak a sors csapásainak ellenálló dacról és a megmaradásról. Küllő Margit a konkrét folyó témától eljut az idő folyásához; Herakleitoszt idézi: kétszer nem lehet ugyan abba a folyóba lépni. Bíró Gábort már korábban megihlette a Maros, a folyó hullámzását olyan nagyszerűen visszaadta, hogy az egyik művész, Antal Imre azt mondta: ezt olyan művészien megoldotta, hogy ő ezzel nem versenyezhet. Földessy Péter és Veres Péter szűrrealista fogantatású festményein szörnyek kavarognak a zöld lombok között, szárnya nő a toronynak, a vízparti fák mögött tündérek, manók tanyáznak, és előttünk átlejt a Maros menyasszonya egy hófehérbe öltözött bokor. Jámborné Balog Tünde Lúdvári kisasszonyok batikja fölidézi Picasso Avignon-i kisasszonyok és Renoir Fürdő nőkkel kompozícióinak variációját. Karsai Ildikó ceruza rajza szépen visszaadja azokat az elemi erőket, amelyek a vízben, a Marosban, a természetben jelen vannak. Nemes Fekete Edit kerámia plasztikáján méltóságosan emelkedik a hullámok fölé a dicső múlt jelképe: Marosvár. Vékony Lajos samott ladikjaiban megjelennek a vásárba menő népi figurák, a horgászok és a butella-testű sellők.
A kiállított képeken sokféle hang, sokféle stílus jelenik meg, de a műveket egységbe fogja az élmény közvetlensége.
A Maros tehát jelenti az éltető múltat, amely vonzóvá, virágzóvá tette a marosi tájat. A Maros hű tükre a jelennek is. A trianoni békediktátum sorompót emelt a szabad közlekedésnek, a Maros elveszítette a vízi közlekedésben évezredek alatt betöltött szerepét.
Ha a jövő meghozza a határok átjárhatóságát, akkor a Maros az együvétartozásnak, a népek barátságának is jelképe lesz. Addig is, amíg ez nem lesz valóság, a művészet eszközeivel lehet kifejezni konkrétan és áttételesen is a Maros összekötő szerepét.
Azon gondolatok jegyében nyitom meg Folyónk a Maros c. kiállítást, hogy megköszönöm a Makói Művésztelep szervezőinek és tagjainak a szebb jövőnkért való munkálkodásukat.
Elhangzott a 2002. május 3-i Városnapon
Tehetség és igényesség, múltba nézni és a jövőn álmodozni, tisztelni a hagyományt és újat teremteni, sohasem megállni, de magasabbra lépni, bolyogva keresni és hazatalálni...
Kilépve az alföldi tájból találkozott a tengerrel, a végtelenség és a mélység élményével. Másutt a madár, a levegő bűvöletébe került. Kőszegen a zöldgesztenyésben barangolva magába szívja a természetvédelmi terület hangulatát. Itt nem tudta kivonni magát a földélmény hatása alól. Ettől kezdve művein az őselemek kiteljesedve bukkantak elő: a víz, a föld és a levegő (madár). Közben a mikro- és a makrovilág kapcsolata is foglalkoztatta. Megjelentek a színes ceruzarajzok, de előjöttek a fekete alapú fehér tollrajzok is. Ez külön izgalmat, egy másfajta világba, az éterbe való felemelkedést jelentette számára.
Karsai Ildikó
A csapda-sorozat élménye a pókhálós, nedves, hajnali ködös mezőn sétálva a pók által csapdába fogott bogarak vergődése volt, amely körül különleges fényhatások vibráltak. A Csapda előbb tollrajzban, majd rézkarcban készült el, sőt az arany színt is alkalmazta. Számára az arany színnek szimbolikus jelentése van. A keresztény hittel kapcsolatos témánál is fontos szerepe lesz. Olaszországban járva a Pompei-i és a római építészet élményei annyira megragadták, hogy ennek lenyomata akkori rajzaiban nyomon követhető.
Az emléknyomok, a faélmények vezettek el a Boszorkányfa megalkotásához. Fái emberfák, antropomorf jelenségek. Az ősgesztenyés fáinak hatalmas a gyökérzete, a kérge, a lombja. Korhadt törzsén föl lehet kapaszkodni. Olyanok, mint a magyar népköltészet égig érő fái. Vallomásából kiderül, hogy a legszemélyesebb élmények hordozói is egyben: Már az elsőkbe, a Boszorkányfába, a Sárkányfába belerajzoltam nagyanyám emlékét, lényének varázsát, egész mágikus jelenvalóságát. Az ember időnként beszélget az őseivel, nem kell ahhoz kimenni a temetőbe. Igazi nagy próbák előtt szükség van erre. S arra is, hogy megőrizzük a lenyomatokat őseinkről. Erre valók a fáim, egy nagy családi arcképcsarnokot alkotnak.
A famitológia sorozat a Boszorkányfával indult. A fekete alapon megjelenő fehér tusrajz mitikus mélységet tár elénk. Formailag nem is akar hasonlítani a hétköznapi értelemben vett boszorkányra, de mégis olyan, mintha benne volna. A Sárkányfa öreg, mondhatni vén fa. A dicsfény-szerű háttérrel kortalanságot, megfoghatatlanságot és sejtelmességet sugall a művész. Az idő vén fája az időmúlás jelképe. A fák nála nem pusztán növényi megfelelések. Sajátos mítoszok, hiedelmek kötődnek hozzájuk. Számára a ’fa’ nem egyszerűen törzsből, gyökérből, ágakból, levelekből álló képződmény, hanem valami olyan szubsztancia, ami az egész természetben mindenütt és mindenben megtalálható. Rajzain elemi erők működnek, elválaszthatatlan élő és élettelen, alacsonyabb és magasabb rendű létforma. Lényege az ellentét: a kirobbanó, dinamikus erő vagy jelenség és a tiszta, hűvösen elegáns előadásmód között.
A tér és idő kérdésein töprengő, az állandóság és az örökkévalóság titkait fürkésző, a mitológia és a filozófia rejtélyes világába elmélyedő művész egyszeriben felfedezi a marosi tájban rejtőző szépséget. Hazatalált. A korábban már megfogalmazott alapkérdések érettebb megfogalmazást nyertek. A Marosi Madonna a megszemélyesített Maros-menti fát idézi, amint elmereng a nyugodt Maroson. Ars poétikája: Munkásságom fókuszpontja a Maros-parti táj. Az ideutazó idegen számára unalmas ásítás e vidék, üres kongás végtelen perifériája. Számomra mégis a titkok labirintusa, amelynek varázsából már megsejtettem valamit, próbálom kilesni lelkét.
Karsai Ildikó: Szemmagasság. Makó, 2004. 5.
Mester és tanítvány – Két tárlat Makón
Ecsődi Ákos első önálló kiállítása
Bármennyire is botfülű és botkezű vagyok, mégis gimnáziumi éveimből egy életre szóló hatást gimnáziumunk énektanára, Donáth Antal és rajztanára, Ecsődi Ákos gyakorolt rám. Ők nemcsak művészetükkel, de személyiségükkel is formáltak bennünket. Ma is fülemben zsong matematikatanárunknak, Kertész Antalnak a megjegyzése: ők kultúrált művészek. És valóban, ne fogjon a húrok pengetéséhez, akinek a génjeiben, a zsigereiben nincs ott a kétezeréves európai kultúrának formáló ereje. Ők tanárságuk alatt zenei és képzőművészeti kultúrát teremtettek Makón. Iratgyűjtőkben őrzöm mindkettőjükről a rájuk vonatkozó adalékokat. Az 1950-ben életbelépő oktatási törvény eltörölte a gimnáziumokban az ének és a rajz tanítását. Donáth Antal biológiát, Ecsődi Ákos ábrázoló-geometriát taníthatott valamelyik általános iskolában. Michelangelo legalább széklábat faraghatott a falanszterben, tanárainkat viszont eltiltották a művészeti oktatástól. Mindketten itt hagyták Makót, ezzel a makói zenekultúra és képzőművészeti élet visszaesett a 19. századi színvonalra. Donáth Antal a Közoktatásügyi Minisztérium főelőadójaként a Kodály által kezdeményezett ének-zenei általános iskolák országos hálózatának kiépítője lett; Ecsődi Ákos néhány festménye meg bekerült a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe.
Iratgyűjtőimben szaporodó emléktöredékeket inkább csak irántuk érzett tiszteletből és megbecsülésből tettem félre, mégis hasznosultak. Donáth Antalról néhány héttel ezelőtt fogalmaztam meg a makói monográfia megfelelő fejezetében zenekultúránk kialakításában betöltött úttörő szerepét; Ecsődi Ákosról összegyűlt forrásmunkákat viszont már több alkalommal forgattam.
Ecsődi Ákos – Tanárok
Múzeumba kerülésem első heteiben fölvettem a kapcsolatot festőművész tanárommal, cikket, önvallomást kértem tőle pályájáról. Ez távol állt az ő puritán lelkétől, de Torma Imréről volt szíves egy meleg hangú méltatást írni. Makó képzőművészetéről rendezett első kiállításunkra Pestről nem állt módunkban Ecsődi képet leszállítani, de azért nem maradt ki a tárlatból, Jámborné Balog Tündééktől kölcsönkaptuk Leány babával c. alkotását.
Szinte hihetetlennek tűnik, hogy Ecsődi Ákos első önálló kiállítása hét évvel nyugdíjba vonulása után, művészeti pályájának ötvenedik évfordulóján Makón nyílt meg, és igazán megtisztelő számomra, hogy erre én kérhettem föl. A múzeum akkor le volt bontva, és egy kamaratárlat rendezésére kitűnő helynek bizonyult a városi könyvtár. Ekkor a következő levelet kaptam tőle:
Kedves Ferikém!
Köszönettel nyugtázom 29-én vett, az előkészületet mellékelt meghívókkal is lezáró leveled. Így hát tényleg megnyílik sok fáradozásod gyümölcse, szerény kis kiállításom. Nekem, a festőnek életbevágó élmény lesz, hogy így kirendezve együtt látom 17 képem által, hosszú idő után magamat. Ez éles önkritikát ébreszt és ha nem késő még, új indítékot ad.
Hálás vagyok neked, Domokos Lacinak és mindazoknak, akik fáradoztak, és köszönöm magának Makónak, hogy vendégül látja képeimet.
Szilvásy Nándi annyira kedves volt, hogy vasárnap (szept. 28.) családjával együtt eljött hozzánk és szép délutánt töltöttünk, 3-án leautókáznak.
Pöncike [dr. Galamb Erzsébet építészmérnök, makói kiállításának megnyitója] 29-én volt nálunk, ő is a megállapodás szerint kapcsolódik.
Engem Dr. Sziklássy [István római katolikus lelkész, volt gimnáziumi tanítvány] pénteken visz le Mamájával és az ő családi holmijával a negyedik férőhelyen. Judit lányomat én várom este a vonatnál. Joli néni [Ecsődi Ákosné] itthon őrzi Eszterkét, a kis 4 éves unokánkat.
Judit már 29-én elintézte a kétágyas szoba megrendelését a Koronában 2 napra. Úgy, hogy nagyszívű gesztusodat nem fogja kísérni, Ferikém, házatok felkavarása. Van egy háziasszonynak elég baja, és van neked elég mozgalmad.
Remélem, ezt a levelemet még idejében megkapod, most szerdán délben postázom.
Hogy aztán oda érkezve milyen táncot járat velem az idő, titok előttem, már 21 éve, hogy eljöttem Makóról.
Isten veled Ferikém, sok szeretettel ölel: Ákos bátyád
1975. okt. 1.
A kiállítás alkalmából kiadott katalógus előszavában magam is bemutattam festőművészünket a makói közönségnek.
Igazi művészalkat. Életét, szemléletmódját, gondolkodását, egész személyiségét velejéig a művészet hatja át. Nincs benne póz, semmi hivalkodás, csak valami mélységes alázat, puritán egyszerűség és határtalan szerénység. Csendben él és úgy is dolgozik.
1902-ben született a dunántúli Pusztaalmás-Naszályon. A gimnáziumot Budapesten végezte. A Képzőművészeti Főiskolán Csók István osztályán 1925-ben tanári oklevelet szerzett. Negyedévesként Csók tanársegédje, aki két éves továbbképzésre külön műtermet biztosít számára. A Szinyei Társaság ösztöndíjával 1927–28-ban egy fél évet Párizsban tölt. 1928-ban és 1930-ban az Ernst Múzeumban szerepel munkáival. A Vörös kalapos nő című alkotását Szinyei-díjjal tüntették ki. 1938-ban tanári állást vállal. Így kerül Makóra, ahol 1938–1954-ig tanít. Városunk ebben az időben már korántsem az a pezsgő szellemiségű, mint ]ózsef Attila éveiben. „A makói földön szétterülő, sarjasztó és gyűjtő szorgalom atmoszférájában a múzsák félénken hagynak lábnyomot – írja Ecsődi Ákos –, de szerettem Makót, mert emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvéseimben." 1954-ben Budapestre helyezik, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1968-ig tovább folytatja a tanári munkát.
Mint festő sohasem a látványt örökíti meg, inkább annak elvont fogalmát. Általános festői igazságokat keres, a teljességet kívánja megragadni, így bizonyos mértékig a metafizikus látásmód is hatással van rá. Munkáira a rendkívüli igényesség és műgond jellemző. Befelé élő és gondolkodó ember, filozofikus mélységű, töprengő egyéniség. A hozzá eljutó disszonáns hullámokat, feszülő konfliktusokat humanitárius életbölcsességgel oldja fel a szépség és az összhang érdekében. Ezt sugározza kellemes, halk személyisége és egész festészete.
Jó érzés, hogy születésének centenáriumán személyéről és művészetéről Pesten és Makón is méltóképpen megemlékeznek.
Ez a város nemcsak József Attilának számított Maros-parti Konstantinápolynak, de a későbbi diákoknak is; függetlenül, hogy itt születtek-e, vagy az élet sodorta őket ide. Makó – mint valami nagy kohó – különleges módon ötvözte az embert, szellemi nagykorúvá gyúrta már a középiskolás tanulót is. Mert a gimnázium is fároszi világítótorony volt. Nem kötötte gúzsba a gondolatot, hanem szárnyaló eszméket oltott belénk. Tanáraink személyi varázsától öt-hat évtizedes távolból sem vonhatja ki magát az ember. Így van ezzel Szilvásy Nándor is, hiszen székesfehérvári kiállításának katalógusában egykori makói tanárának, Ecsődi Ákosnak szavait idézte: „Nem jelenséget ír le a kép, ellenben maga törekszik látvánnyá lépni elő”. Szilvásy Nándor Székesfehérvárott nem a tárlatlátogatók által ismert főiskolás tanáraira: Barcsay Jenőre, Hincz Gyulára, Koffán Károlyra hivatkozott, hanem abban a körben idegen, senkitől sem ismert makói művésztanárra.
Szellemi ébredésünket a hagymás város sajátos arculata határozta meg. Ifjúságunk éveiből néhány olyan epizódot idézek föl, amelyek Szilvásy Nándor lelkében sem múltak el nyomtalanul.
A Verekedő kakasok kép előtt
1940-ben, a könyvnap alkalmából nagybátyámnak, Horváth Ferenc könyvkereskedőnek főtéri könyvsátrában ott dedikált Erdei Ferenc, Diósszilágyi Sámuel, Kelemen Ferenc, Nagy Károly, Kerek György, sőt néhány költő is: Antal Ádám, Erdei Lajos, az Erdélyből Makóra került Szőcs Pál és Nagylaki Jenő. Ekkor jelent meg Diósszilágyi Sámuel Orvosi intelmek c. füzetének második, bővített kiadása, amelyről Móricz Zsigmond és Illyés Gyula is elismerően nyilatkozott. Ezt az aforizma-gyűjteményt Fáy Lóránt, a gimnázium művész rajztanára illusztrálta. Bár tudtuk vagy inkább sejtettük, hogy Fáy tanár úr fest, szobrot mintáz és grafikában is jeleskedik, de tulajdonképpen az Orvosi intelmekből tárult elénk rajztanárunk tehetsége. Ha bekukkantottunk a rajzszertárba, csodálatos világ tárult elénk. Hetekig ott mintázta Szöllősy Jenő portréját a néhány évvel fölöttünk járó Kamotsay István, a később Munkácsy-díjjal kitüntetett szobrászművész. Mi a tizenegy-két évesek ámulattal néztünk föl Fáy tanár úrra, megcsapott bennünket az a légkör, amely belőle felénk áradt.
Már korosztályunk elhagyta a makói alma matert, amikor 1947 decemberében a mai kereskedelmi szakközépiskola emeleti termeiben megrendezték a makói művészek gyűjteményes tárlatát. Az olajos padlójú, sivár tantermek a művészet szent csarnokává váltak. Sokunk számára ez volt az első mély nyomot hagyó, egész életre szóló, élményt jelentő képzőművészeti kiállítás. Az ismert makói művészek munkái között ott volt már a főiskolás Szilvásy Nándor egyik rajza is. Ez a tárlat motiválhatta, hogy muzeológusként elsőnek Makó képzőművészete címmel rendezzek kiállítást. Bevallhatom, nem sikerült annak az emlékezetes 1947-i kiállításnak a hangulatát megközelítenem.
Az 1848-as forradalom centenáriumára jelent meg a Csanádi kalendárium, amely keresztmetszetét adta a háború utáni Makó szellemi életének. A benne megjelent írásokat azóta sem lepte be a por. Ebben látott napvilágot Ecsődi Ákosnak Csanád képzőművészete című írása, amely az előző évi kiállítás élményéből született. Kiérlelt tanulmánya klasszikus értékű tárlatvezetésként rögződött bennünk.
Ecsődi Ákos nemcsak az oroszlánkörmöket mutogató ifjú művészekre gyakorolt maradandó hatást, de halk szavú, puritán egyéniségével, filozofikus mélységű bölcsességével, kulturáltságával mindnyájunk tiszteletét és megbecsülését élvezhette. A művészettörténeti órák élményét is őrizzük. Bíró Bélának, a makói születésű művészettörténésznek Művészeti alkotások című könyvéből tanultunk. Ezeken az órákon is érezhettük, hogy Ecsődi tanár úr milyen mélyen benne él az egyetemes művelődéstörténetben, és egyetlen ecsetvonása is hordozója a több ezer éves európai kultúrának.
Plakátember
A Csanádi kalendáriumban megszólaltak korosztályunk tagjai; igen sok ígéretes tehetség volt közöttünk. De az emberi sors kifürkészhetetlen. Magasra ívelő pályák épp úgy akadtak, mint érdemtelen bukások. Töretlen pályát futott be Lator László, a költő, műfordító; Domokos Mátyás irodalomkritikus, Bécsy Tamás irodalomtörténész. Császtvay István életére már nyomasztóan hatott a felsőházi tag nagyapa. Gajdi István, a minden ellen lázadó költő Jugoszláviába szökött, és máig tisztázatlan körülmények között halt meg. Gáti Imre Londonba kerülve szakadt el az irodalomtól. Az osztálytársak között két ifjú művész volt. A rajzban és filozófiában is tehetséges Pilbát Ferenc Nyugaton kallódott el, Szilvásy Nándor pályája viszont meredeken magasba ívelő lett.
Érettségi után volt egy tétova mellékvágány az életében, szíve ugyan a festészethez húzott, de a szülői ház sugallatára mégis a műegyetemre építészmérnöknek iratkozott be. Bár kiváló építőművész lett volna belőle, ott is szükség lett volna rá; de átment előbb az Iparművászeti, majd a Képzőművészeti Főiskolára. 1952-ben végzett, diplomamunkájával, Gorkij Három ember című regényével osztatlan sikert ért el. Előbb mesekönyveket illusztrált, Csanádi Imre játékos mondókáihoz készített rajzait máig kedveli. Az 1956-os forradalom után volt életében egy rövidebb publikálási kényszerszünet, ekkor alkotta színpompás kollázsait, amelyekből korábban néhányat Makón is kiállítottunk. Átütő sikert plakátjaival ért el, egyszeriben ünnepelt reklámgrafikus lett. Alkalmazott grafikái ötletesek, látványosak és rendkívül igényesek voltak. A szuggesztív erő sugárzott át művein, az elegancia, a választékos ízlés, a gazdag fantázia és műveltsége révén egy kimondottan szilvásynándoros szellemesség, olykor a nézőre való odakacsintás, egy kis fintor, enyhén finom irónia is.
Az elismerés sem késett. Az év legjobb plakátja díjat ötször nyerte el. 1968-ban a varsói Nemzetközi Biennálé különdíjában, 1977-ben a melbourne-i nemzetközi kiállítás első díjában, 1962-ben Munkácsy-díjban, 1978-ban Érdemes Művész kitüntetésben részesült.
Alkalmazott grafikai pályája csúcsán, 1990-ben Budáról Révfülöpre költözött, és azóta kedvtelésének, a festészetnek él. Ennek az utóbbi néhány évnek terméséből állt össze a mai kiállítás. Merőben új korszak ez Szilvásy Nándor életében, ma már úgy tekint reklámgrafikai korszakára, mint biztos megélhetést nyújtó művészi tevékenységre. Persze mi ezzel a megállapítással vitázunk, hiszen a magyar alkalmazott grafika csúcsait is meghódította. Nyugdíjba vonulása véletlenül egybeesett a magyar reklámgrafika hanyatlásával, beszűkülésével is. A multinacionális cégek nemcsak termékeikkel lepik el az országot, de elárasztják utcáinkat a magukkal hozott, hatalmas méretű plakátjaikkal is.
Szilvásy Nándor a hajszás évtizedek után végre azt csinálja, amihez kedve van. Így egy csodálatos festői korszakának lehetünk most tanúi. Munkásságának ez az új szakasza nem útkeresés, hanem csak egy más megnyilatkozási forma. Nem kísérletező, nem útkereső, hanem mint egy Pallas Athene teljes fegyverzetben áll előttünk. Ahogyan Gerzson Pál megfogalmazta: egy igazi festővel találkozunk. Szakmai gyakorlata sokoldalú. Hibátlan ízlése, mértéktartása és született erénye: az elegancia fölmentik minden korhoz, pályatársakhoz igazodás kényszere alól. Legnagyobb erénye, hogy hű marad saját lelkének sugallatához.
Absztrakt képeket alkot, amelyek mégis közérthetőek. A téli Balaton című festményén például a rianás összetöri a jeget, a szél kinyomja a jégtáblákat a partra. Vége a télnek, az úszó egymásra türemkedő jégtáblák között megcsillan a víz. A jégkockák mozgalmassága igazi absztrakt képpé teszi ezt az alkotást, de a háttérben megjelenik a Balaton túlsó partjának dombvonulata, ez egyszeriben mindnyájunk által érthető balatoni tájképpé teszi az egyébként absztrakt alkotást.
Alkalmazott grafikai korszakában, tehát egy életen át korlátozva volt a színek alkalmazásától. Ezen a téren végre kiélheti magát. Most már a legfestőibb eszközzel, a színekkel fejezi ki mondanivalóját. Színei vibrálóak, a valóságot a színek fölfokozásával mutatja be. Elkápráztató ez a színvilág. Ugyanannak a színnek a különböző tónusait kedveli. Kompozícióit sohasem a kontrasztra építi. A kiegészítő színek csak itt-ott villannak elő, és csak olyan mértékben, hogy fölfokozzák az alkalmazott szín erejét. A Tűzmadár címet viselő képén mintha minden irányban robbanna valami. Mozgás, dinamika, szín uralja a képet, miként a Pulykák és madarak címűt is, de ez jellemző többi kiállított munkájára is. Kedveli a véletlenszerűséget, mert semmi sem lehet olyan oldott és fölszabadult, mint ami véletlenül keletkezik. De Szilvásy Nándor munkáin a véletlenszerűség párosul a nagyon is tudatos képszerkesztéssel.
Megpróbálja álmait is képpé formálni. Amikor népművészeti témát ragad meg, nem egy szűrmintát vagy népművészeti motívumot csempész be a képbe, nála a madarak vagy állatok az éjszaka homályában elszöknek a népi tárgyról, a bútorról és életre kelnek; az eredeti állapotuktól függetlenné válnak, és élik mozgalmas álomvilágukat. Egykori emlékei, makói élményei is ott élnek kompozícióin. A tehénjáráson föleresztett sárkányainak színei itt vibrálnak képein.
Különös világa van Szilvásy Nándor festményeinek. Keveredik bennük a valóság és az absztrakció, az ösztönösség és a tudatosság, a szárnyaló fantázia és a szigorú rend, a mozgás dinamikája és a színek tobzódása.
Kívánom tárlatlátogatónknak, hogy ezekből az alkotásokból felénk áradó derű feledtesse napi gondjainkat, művészünk pedig sok ilyen maradandó élménnyel gazdagítson bennünket.
Marosvidék. 2003/1. 19–25.
Városunk első történetírója, Szirbik Miklós krónikájában neve után megjegyezte: hazafi. Ez alatt azt értette, hogy ő – a többi prédikátorral ellentétben – a szűkebb haza, Makó szülöttje. Szirbik Miklósnak viszont nem csupán a bölcsőjét ringatták itt, de benne élt városunk történetileg kialakult szellemiségében, vagyis mentalitásában is makói volt.
Szekeres Istvánhoz, a makói tanyavilág, közelebbről Bogárzó jeles szülöttjéhez sok évtizedes barátság köt, így meggyőződéssel állíthatom, hogy ő nem pusztán Szirbik Miklós szóhasználata szerint hazafi – tehát makai –, de gondolkodásmódjában is az. Ezt már elsőéves egyetemistaként tapasztalhattam. Tudta rólam, hogy Bálint Sándor néprajzi előadásait hallgatom, ezért megkért, hogy cserkészőrsének a néprajzi gyűjtés módszeréről beszéljek. Ekkoriban döbbent rá ugyanis, hogy a makói parasztság sokszínű hagyományvilága egyre pusztul, és az érettségi vizsga előtt álló diákként úgy érezte, ebből minél többet meg kellene menteni. Néprajzi tárgygyűjtés a cserkészek körében már addig is folyt, hiszen a gimnáziumi cserkészszobát a makói népművészet remekbe szabott fali tékái díszítették. Engem is egy kék alapszínű, virággal díszített támlás székre ültettek. Három témát beszéltünk meg: mit gyűjtsünk, hogyan gyűjtsünk, és miként dolgozzuk föl a gyűjtött anyagot. Szeki barátomat tehát már akkor is igaz lokálpatriotizmus hatotta át, és ez a szellemiség egész életében meghatározó maradt.
A Kis Szekeres
Mindent komolyan vett, a továbbtanulást is. Két alkalommal bebiciklizett a szegedi pályaválasztási és lélektani intézetbe, ahol a tesztek alapján a rajzolói, grafikai pályát ajánlották. Múzeumba kerülve a baráti kapcsolat kibővült szakmaivá is, vázlatosan ennek a mozaikkockáit idézem föl.
1965-ben rendezett csoportos kiállításunkon tervező grafikusként szerepelt, a három bemutatott alkotásával meg is ajándékozta múzeumunkat. Munkásságát akkor tömören így összegezte: „Könyvborító, kötésterv, embléma, prospektus, plakát és más grafikai munkák tervezésével foglalkozom”. A régi múzeum lebontása utáni interregnumban kiállításainknak a könyvtár adott helyet. 1978-ban Szeki Jelek és jelképek kiállítását is ott rendeztük meg. Nevét és emblémáit ekkor már a nemzetközi élmezőnyben tartották számon. Az új múzeum avatására elkészítette a József Attila Múzeum emblémáját.
Az 1980-as évek végén elindult városunkban egy megújhodási folyamat, és napirendre került az utcanév-revízió, egy baráti társaság létrehozása, a városnap bevezetése, a díszpolgári cím kiadása és mindenekelőtt a városcímer elfogadása. Ez utóbbiban meghatározó szerep jutott Szekeres Istvánnak. Küldöttségileg kerestük föl, és természetesen azonosult ezzel a föladattal. A makói címer heraldikai kutatásába kezdett, még Györffy György akadémikus tanácsait is kikérte, és egykori címerünk ismeretében megalkotta az 1990-ben elfogadott mai városcímerünket. A városi képviselő-testület tizenöt év múltán ezt a grafikai címerváltozatot Szekeres Istvánnal olajfestmény formájában is megfesttette. Ezt követően merült föl, hogy, a mű teljesedjék triptichonná, egyik bővítmény utaljon Makó megyei székvárosi jellegére, a másik világhírű hagymájára. Mindezt rendkívül igényes festőtechnikával oldotta meg.
Oda, vissza szinte forródrót kapcsolat alakult ki művészünkkel. A Budapesti Makóiak Baráti Köre, a Makói Hagymatanács és a városi könyvtár vele készíttette el emblémáját. Természetesen őt kértük föl a Makói Monográfia vagy Csongrád megye építészeti emlékei borítójának tervezésére. A gimnázium százéves évfordulójára kiadott kötetek tervezője is ő lett. 2002-ben meg is kapta Makó város díszpolgára elismerést.
A bogárzói kiállításra nem emblémákat, védjegyeket, betűgrafikát, könyvborítókat hozott el, hanem könnyed, dekoratív rajzait. A maga kedvére készített rajzai elbűvölően leleményesek, sziporkázóan szellemesek, sőt ironikusak is, olykor van bennük kis fricska. Ezek az egyedi technikával készült lapok túlmutatnak a grafika mai tipizálásán, festményértékű alkotások. A barna filctollal rajzolt Kis szekeres tréfás önarckép, a gyermekrajzok játékos derűje sugárzik belőle. Ez az ötletes rajz ennek a kiállításnak jelképes darabja, hiszen a kis kordé Bogárzóból indult el. Itt kapta azt az alkotóerőt, amely elementáris erővel hajtja a lovacskáit fölfelé, a csillagok fölé. A Göncölszekér bakján ülve teremtette meg a maga mikrokozmoszát, amelyeknek papírra tett jeleivel itt ismerkedhetünk meg.
Tisztelt bogárzóiak, tekintsék meg a kiállítást, és hallgassák meg művészünk tárlatvezetését.
Marosvidék, 2009/3. 68–70.
Kubinyi Anna makói tárlatát 2011-ben Tóth Ferenc nyitotta meg
Textilművészünk bölcsőjét a Klebelsberg Kunóról elnevezett katolikus polgári fiúiskola, a mai Szent István egyházi gimnázium igazgatói lakásában ringatták, ahol édesapja igazgatóként működött. Bár Kubinyi Zoltán debreceni volt, pedagógusi tanulmányait Nyíregyházán végezte, de a Maros-parti városban töltött 22 év alatt ízig-vérig makóivá vált. Igazgatóként vallotta: az iskola nemcsak kőből és habarcsból épül, de lélekből is. Nagy rátermettséggel alakította ki iskolája szellemiségét. Kitűnő oktatógárdát hozott létre, kikkel olyan vonzóvá tette a makói iskolát, hogy az egyes osztályok létszáma – párhuzamos osztályok kialakítására nem lévén lehetőség – olykor megközelítette az ötven főt. Ifjúsági szervezeteikben is színvonalas munka folyt: a Szent Imre önképzőkör rendszeresen föllépett a katolikus körben; énekkaruk a fővárosi szakértők elismerését is kivívta, a Szent István királyról elnevezett 596. sz. cserkészcsapat bükki, szilvásváradi, püspöklelei nagytáborai máig emlékezetesek; a Szent László sportkör három korosztályban és három szakosztályban végezte gyakorlatait. A vallásos szellemiség mellett a hazafias nevelés, a nemzeti tudat is mélyen áthatotta iskolája szemléletét. A Felvidék visszacsatolásakor, 1939-ban emléktáblát állítottak az épület lépcsőházában. Ennek tömbjébe ipolysági, lévai, füleki, ungvári, munkácsi, kassai, alsó-vereckei, érsekújvári, rimaszombati, rozsnyói, losonci, komáromi, beregszászi, uzsoki iskoláktól kapott porszemeket helyeztek, hogy hirdessék a magyarok együvé tartozását.
Ez a szellemiség micsoda indíttatást jelenthetett egy makói születésű leendő művész számára – kiegészülve azzal a várostudattal, amelyből Tömörkény István, Juhász Gyula vagy József Attila is alkotó módon részesült. De a történelem közbeszólt, és Kubinyi Anna számára Makó mégsem a boldog gyermekkort jelentette. Születése előtti esztendőben ugyanis államosították az egyházi iskolákat, és a szocialista korszakban édesapja pályája bizonytalanná vált. Egy évig még igazgatta a középfokúból általános iskolává minősített Szent István téri iskolát, de amikor iskolaigazgató barátait meghurcoltak, sőt internáltak, a hatgyermekes család lelki válságba került. A süllyedő hajóból 1952 decemberében Szegeden találtak menedéket. A Tisza-parti város a béke szigetévé, otthonukká vált. Ekkor Kubinyi Anna három és féléves volt. Szegeden nőtt föl, itt bontakozott ki tehetsége.
Kubinyi Anna Ezeréves fa
Első önálló kiállítása, – amelyet 1983-ban a szegedi múzeum kupolacsarnokában rendeztek – lenyűgöző hatást váltott ki belőlünk. Mi egy textilművészeti kiállítás megnyitására mentünk, ahol várhatóan olyan tetszetős gobelineket csodálhatunk, amilyeneket pl. egykori gimnáziumi osztálytársam, a Munkácsy-díjjal is elismert Bángi Mária alkotott. De Kubinyi Anna új textiltechnikai módszerével óriási meglepetést okozott. Alkotásai kiléptek a kétdimenziós síkból, és domborműfelületet alkottak, amelyekkel megteremtette a textilplasztikát. Ez a technikai eljárás azóta is jellemző munkásságára, és ez különbözteti meg más textilművészektől. Kubinyi Anna számára az új művészeti technika eszköz, hogy gondolatainak, érzelmeinek áradatából mondanivalóját érvényre juttassa. Ezekhez ugyanis a torontáli szövés, a perzsa szövés, a klasszikus francia gobelin nem alkalmas. A víz hullámzását, a kőzet gyűrődését, a szenvedélyek érvényre juttatását csak a technika megújításával tudta megvalósítani.
Újszerűség nála az is, hogy kompozícióit nem gyapjúból, hanem triviális anyagból, a szegedi kenderből valósítja meg, mert csak ez alkalmas rusztikus felületek, változatos textúrák létrehozására. A gyártásközi állapotú kendert tekercseli, fehéríti, színezi, és a tervezéstől a végtermékig mindent maga csinál.
Kubinyi Anna – Maros-part
Eleinte művészetének kifogyhatatlan forrása a természet volt, az élet szépségeit figyelte. Munkái derűsek, optimisták, de színesek és mozgalmasak is voltak. A vastag alapanyagba leginkább kartoncsíkokat szőtt, máskor domborító elemnek kenderkötegeket használt. Háromdimenziós korszakát követte a viszonylagos kisimulás, amikor a felület szépségével, az intenzív színekkel ért el gondolati, érzelmi hatást. Az ezredfordulótól a nemzeti sorskérdések foglalkoztatják. Erdélyi utazásaival megismerte az ősi magyar motívumokat, és megalkotta csodálatos székely kapuit.
Kubinyi Anna tipegő kisleányként került el Makóról, választott világa Szeged, majd Székelyföld lett; nála a gyökér nem csupán motívum, de tápláló erő is.
Ha nemzetről, hazáról van szó, az Ezeréves fa alkotása villan fel előttem, melynek lombozata a Kárpátokkal övezett Magyarország festői képe; ha Makóra gondolok, a Maros-part című munkája kápráztat el. Ez nem csupán méretével – ugyanis több mint öt méter hosszúságú – válik monumentális alkotásává, de úgy érzem, természetihletésű korszakának is meghatározó műve. Ebben érzem azt a személyes jelleget, hogy ez az alkotása nem csupán egy búzamező, egy felhő, ez a szülőváros folyója, melynek bársonyos vizét nem a strandon, hanem szugolyi gyümölcsösüknél ismerte meg. Művének előképe a Balaton és a Barokk című textília, de számomra a Marospart a kiforrott alkotás. József Attilához hasonlóan nála is „a folyó csöndes, nagy nyugalmat görget”, „harmattá válik bennünk a gond és teher”. De ugyanakkor a Maros selymes víztükre alatt erősen hullámzik a folyó, amely nem csupán homokot vagy iszapot sodor, de Erdély üzenetét is hozza. Ez az első műve, ahol megjelenik a gyökérmotívum. Számára ugyanis nagyon fontos, hogy honnan jövünk, mi az a tiszta forrás, amelyből merítünk.
A szülőváros nevében kívánom Kubinyi Annának, hogy művészi kárpitjaival a bartóki utat járva továbbra is népi kultúránk értékeinek őrzését, egyetemességét szolgálja és hirdesse. Ehhez kívánok jó erőt és egészséget!
Marosvidék. 2011/3. 64–66.
Nehéz lenne rangsorolni, hogy József Attilának makói éveiben mi jelentett legtöbbet. Az iskola-e, melynek „majd a legjobb fia” volt, vagy „az első egyetlen leányszem”, talán „ölelő csöndje néhány öreg háznak”, netán Espersit János „meleg, bíztató szeme, simogató keze, Galamb Ödön magához való ölelése, Tettamanti Béla szerelmes, férfias, bátor kézszorítása”. Minden fontos volt számára, ami közelebb vitte a költészethez, a versíráshoz. Micsoda örömet jelentett az apátlan, anyátlan árvának az első tanári dicséret, az első önképzőköri siker, az első kritika, amely világgá kürtöli: „Ma még ismeretlen a név, de nemsokára a magyar lapok hosszú sora egymással fog versenyezni, hogy verseit közölhessék”. Gyönyörűségtől fuldokolva írta gyámjának: „A Parnasszusra is elindultam!” Hát még, amikor Juhász Gyulától „Magyarország most élő költőinek legnagyobbikától” kap bíztatást. Mintegy karácsonyi ajándékként jelenik meg 1922-ben a Szépség koldusa. Juhász Gyula váteszként mondja az előszóban: „A jövendő magyar poézis legjobbjai” közé fog emelkedni. A makói lapokban Espersit János „A szépség királyfiját”, Saitos Gyula a „sokat ígérő tehetséget” köszönti.
Csoda-e, ha József Attila nevét viselő utcában az utcanév táblát tervező szobrász szintén a Szépség koldusa témakörben gondolkozik. Ebben teljesedik ki a makói időszak. E felé sodródik elementáris erővel, ha tanulásával a tudás várát ostromolja, ha múzsái iránt epekedik, ha öreg barátai az ő meggyötört szívét simogatják.
Egy évtizeddel ezelőtt merült fel, hogy néhány makói utcában annak névadójára képzőművészeti értékű utcatáblával is fel kellene hívni a figyelmet, hiszen ez is a hagyományőrzés egyik fajtája. Elsőnek a gimnázium melletti József Attila utcának megjelölése vetődött fel. Egyértelmű lett az is, hogy egy ilyen tábla kivitelezésére Makó tehetséges szülöttjét, Kocsis Imrét, a Képzőművészeti Főiskola tanárát kérjük fel. Nemsokára együtt róttuk Budapest belvárosának utcáit, és olyan helyen is találtunk szebbnél szebb utcatáblát, ahol máskor észrevételük nélkül mentünk el. Ez a séta inkább erősítette bennünk az elhatározás helyességét, hiszen Makónak annyi művelődéstörténeti értéke van, és ezeket újra és újra fel kell fedezni, és a köztudatba bevinni.
Kocsis Imre - József Attila utcatábla
Mint minden képzőművészeti alkotásnak, egy utcanév-táblának is környezetbe illeszkedőnek kell lennie. A József Attila utcának főtér felőli oldalán egy szép vidéki szecessziós épület, rajta pallérok által készített stilizált portré. A gimnázium előcsarnokában a költő bronz domborműve. Így figurális ábrázolás nem jöhetett számba: de szöveges tábla sem, hiszen a szecessziós épületen József Attila szegény ember versei ihletőjének, a jakobinus szemléletű politikusnak, Könyves-Kolonics Józsefnek áll az emléktáblája, a gimnáziumon pedig három szöveges márványtábla, közöttük József Attiláé. József Attila nem csak a szóban forgó épületek falai között élt, tanult, álmodozott, de rótta a nevét viselő utcának járdáit is. „Kis kopott ember”-ként járva-kelve skandált verset „bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról, a körülötte elterülő néma magyar pusztaságról”. Így támadt Kocsis Imrének az az ötlete, hogy az aszfaltba építse be József Attilára való emlékezés tábláját, hiszen a költő nemcsak átvitt értelemben, de szó szerint is „az utca és a föld fia”-nak vallotta magát.
Korunk fedezte fel, hogy a köztéri szobrokat nem kell feltétlenül magas alapzatra állítani, az utca kövén, a föld pázsitján elhelyezett mű emberközelbe kerül. Elég. ha Varga Imre macskaköveken álló, korlátra támaszkodó Radnótijára utalunk. Kocsis Imre nagyszerű újítása és merészsége, hogy ezt meg meri tenni az utcanév táblával is. A homlokzatok magasságából a földre helyezi – sőt tovább megy – fekteti alkotásait. És ezt úgy valósítja meg, hogy nem válik kegyeletsértővé, nem kisebbíti költőnk nagyságát, egyáltalán nem deheroizál. József Attila, a városi proletárgyerek ezer szállal kötődik az aszfalthoz, hiszen ő az utca fia. Ha van költő, akinek a járda szurokjába lehet helyezni emléket, az mindenekelőtt József Attila.
Koroknay József szegedi nyomdász Espersitnek szóló ajánlása: „József Attila rímei alá – nagy örömmel – én adtam az ólomlábat; az ő dolga, hogy bedörögjön vele a magyar irodalomba!” A Szépség koldusa címlapjára Békeffy György szegedi festő kisgrafikája került, a címoldal és a borító Koroknay József kitűnő tipográfiai érzékét dicséri. Kocsis Imre ezt a borítót veszi alapul az utcatábla megmintázásakor, ugyanis ez a nyomda-grafikai megoldás hitelesen tükrözi a kort, de a makói József Attila utca elején levő eklektikus-szecessziós környezetbe is jól beillik.
Képletesen Koroknay nyomdász magasnyomású kliséjét nagyítja fel Kocsis Imre és teszi monumentálissá. A klisé mindig tükörképet jelent, ettől a művésznek el kellett térnie, mivel a szöveg visszafelé olvasása nehezítené a megértést. A szobrász keze alatt a Szépség koldusának címlapja jelképpé válik, az ifjú költő makói éveinek szimbólumává emelkedik.
A tábla járdába helyezésének alapötletéhez tartozik a városi tanácsház bejáratánál lévő rézbetűs felirat: „Magyar Asphalt Részvénytársaság”. Akármennyire is tetszetős ez a járkálástól fényesre csiszolt reklám, ebben a formájában művészünk mégsem találta alkalmasnak.
– Bronzból vagy rézből – nyilatkozott – nem tudnám elképzelni. Ahogy kifényesedik, csiszolódik, kiaranyozottnak tűnne. Nem elég komoly, nem elég sprőd anyag erre a célra. Az öntöttvasat József Attilához valóbbnak éreztem.
Amikor Kocsis Imrében már megérlelődött az aszfaltba ágyazott utcanév-tábla gondolata, éppen Szovjetunióba vezetett egy hónapig művésztelepet. Akármerre járt kelt Leningrádban vagy Moszkvában egyre csak az öntöttvas aknafedeleket nézegette, mi az a mélyedés, amelyen az emberek nem botlanak meg, figyelte a technikai kivitelezés mikéntjét. Így lett alkotása enyhe plasztikájú.
Ahhoz hogy a művész fejéből kipattanhatott az a szikra, amely az alkotás alapötletét jelentette, az aszfalttársaság reklámján túlmenően az is hozzájárult, hogy József Attila születésének hetvenötödik évfordulóján jelent meg a Szépség koldusának hasonmás kiadása, amely Kocsis Imre kezéhez is eljutott. Az alapötlet sok-sok töprengés, meditálás közben tovább finomodott: hol szélesedett, hol szűkült a téma megragadása. Egy ilyen momentum kapcsán betekinthetünk az alkotás folyamatába.
– Arra gondoltam, az öntöttvas tábla közelében esetleg felteszek a falra egy kisebb akácfa kompozíciót. Mindkét anyagot komolynak és szilárdnak éreztem. Felvetődött bennem, hogy bronzból lábnyomformákat építek be az aszfaltba, de elvetettem, mert bőbeszédűnek éreztem, a probléma megkerülését láttam benne.
Kocsis Imre legújabb korszakát hiperrealista törekvésnek jellemzi. Jelen munkáját is ennek jegyében alkotta. Műve mindnyájunk számára konkrét és közérthető, de merészsége és újszerűsége miatt meghökkentő és mellbevágó is, hiszen Kocsis Imre tartalomban és formában új utakat kereső művész. Rá is vonatkozik a költő megállapítása: „Nem kellenek a megálmodott álmok”. Realizmusa utcatáblája esetében sem illúzióromboló, nem dehonesztáló és nem kegyeletsértő. Fogalmazása tőmondatos tömörségű, alkotása igazi jelképe az ifjú költő makói önmegvalósulásának.
Csongrád Megyei Hírlap. 1984. jún. 24.
Kelemen Lászlóra, a magyar nemzeti színjátszás megteremtőjére emlékezünk születésének 250. és halálának 200. évfordulója alkalmából. Számunkra azért is fontos az ő személye, hiszen családja makói volt. Nagyszülei – Kelemen András és Almásí Mária – a katolikus népiskolában tanítottak, nagyanyja volt Makón az első tanítónő. Édesapja, Kelemen Mihály – a jeles kántor – itt kötött házasságot Török Annával. A Török családban erősen élt a makóiak függetlenségi érzése, Török István 1673-ban egy társával küldöttségben a pozsonyi udvari kamaránál elérte, hogy a város lakói megszabadultak a jobbágyi terhektől, és királyi szabadosok lettek. Az édesapa, Kelemen Mihály sikeres pályát futott be. Az ország egyik legelismertebb kántora volt, aki makói, pécskai és kecskeméti állomáshelyek után Pestre került, a ferenciek templomába. Kelemen Lászlót 1762. július 26-án Kecskeméten tartották keresztvíz alá. A szülők nagy gondot fordítottak taníttatására. A budapesti piarista gimnáziumban tanult, majd jogot végzett. Külföldi tanulmányútja és a hazai művelődési viszonyok érlelték meg benne a hivatásos magyar színjátszás megteremtésének gondolatát.
Kelemen László és az első magyar színtársulat
II. József hírhedt nyelvrendelete a nyelvmozgalomnak viharos sodrást adott. Bessenyei a magyar tudós társaság életre hívását szorgalmazta, írván: „Az ország boldogulásának egyik legfőbb eszköze a tudomány”. Szállóigévé vált: „Egy nemzet sem tehette eddig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga nyelvébe bé nem húzta”. A magyar írók, élükön Kazinczy Ferenccel mozgalmat indítottak a magyar nyelv ápolására, terjesztésére, pallérozására. Dugonics András egyetemi előadásait nem német nyelven, hanem magyarul és latinul tartotta. Az irodalom magyarul, a nép nyelvén bontogatta szárnyát, így a legfőbb cél, a nemzeti irodalom és a nemzeti színjátszás megteremtése lett. Magát Kazinczyt is foglalkoztatta a gondolat, hogy elszegődjék színésznek. Nagy buzgalommal le is fordította a Hamletet.
Kelemen László arcképe
Mindenekelőtt az országgyűléstől játszási engedélyt kellett szereznie. Ezt Kelemen László unokaöccse, Szilágyi Pál színész memoárjában úgy írta le, mintha a színjátszás útja rózsaszirommal lett volna teleszórva. Amikor a protonotárius a rendek előtt felolvasta Kelemen folyamodványát, „mintha a mennykő ütött volna a tekintetes rendek és karok közé, felugráltak és kiabáltak (még pedig nem a legillendőbben) - Le vele! Hazaáruló! A nemzetből csúfot, komédiást akar csinálni, a magyart bukfenceztetni akarja! Bolondokházába vele! ... stb. - Végre hosszas rimánkodására az elnöknek csend lett, mire az elnök kérte a tekintetes karok és rendeket, ne törjünk pálcát addig valaki fölött, míg ki nem hallgattuk, hallgassuk meg hát okait is, mi készteti Kelemen László uramat teátrális társulat alakítására. Halljuk hát, halljuk! A protonotárius fölolvasá a folyamodványt, melyben elősoroltatott a színészet szükségessége és haszna mind nyelv, mind erkölcsi tekintetben – lassú moraj, mint a tenger, mikor vihart érez, végre kitört, még nagyobb lárma, kiabálás, mint elébb, csakhogy egészen ellenkező értelemben. Éljen Kelemen László! Éljen! Ez az igazi magyar, ő a nemzet dicsősége! Ő a magyar nyelv megmentője!”
Az országgyűlési felhatalmazással 1790. szeptember 1-jén alakul meg az első Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság, melynek alapító tagjai: Kelemen László vezetése alatt, Soós Márton, Horváth János, Baranyai Balázs, Ráth Pál, Ungvári István, Moor Anna, Permeczky Franciska, Nagy Erzsébet és Nagy Mária.
A magyar színjátszás születésnapja 1790. október 25. Ekkor mutatták be nagy sikerrel a budai várszínházban Simai Kristóf Igazházi című darabját. Két nappal később, szintén telt házban megismételték a pesti Rondellában.
Erről az eseményről szépírói megfogalmazásban Szilágyi Pál színész ad megható képet. „Kelemen Mihály midőn meghallotta, hogy fia, László színtársulatot szándékozik alakítani, eltiltotta a házától, búsult mint magyar, hogy oly fiút nevelt, ki házára, nevére szégyent hoz, szégyent nemzetére, mert komédiás lesz, s szegény öreg, ki fiát, mint minden gyermekét nagyon szerette, – tovább esztendőnél nem látta László fiát, hasztalan igyekezett őt kiengesztelni bárki is, megmaradt kimondott szavánál, búsult és lesütött fővel járt a városban dolgai után, félt ismerőseivel találkozni, nehogy arcáról leolvassák a szégyent, mit fia hozott rá. Végre eljött a rettentő nap, 1790. év október hó 25-ike, széthordták a színlapokat, s tudatták a közönséggel a magyar színészet első előadását. Borzasztó nap volt ez az öregre nézve, ki nem mert menni hazulról, otthon ült szótlanul, bezárkózott s még nem is ebédelt családja körében. Szerencsére másnap dolga volt a helytartótanácsnál, Budán, lesütött fővel sietett a hídon, nehogy valakivel találkozzék, de hasztalan, a sors elől nem lehet elbújni. Laczkovics huszárkapitány rákiált: Megálljon, Kelemen uram, hová siet olyan gyorsan, engedje legalább, hogy üdvözölhessem, oly apa mint ön, ki oly derék gyermeket nevelt a hazának, megérdemli minden igaz magyar üdvözletét. Kelemen Mihály: Nem tudom, mivel érdemlem e gúnyt? Laczkovics: Gúny, micsoda beszéd ez, Kelemen uram. Négylovas fogat állott meg mellettük, Batthyány József, Magyarország prímása hajolt ki a hintóból, köszöntve Kelement, ki még mindig szontyolodva állott Laczkovics mellett. Nyújtsa kezét, Kelemen uram, hadd szorítom meg, mert derék fiút nevelt Lászlóból, szép örömet szerzett apjának.”
A második előadás után a konkurenciától tartva a német színháztulajdonos visszavonta a játszási engedélyt. A kényszerszünet szétzüllesztette a társulatot, néhányan végleg eltávoztak. Végre a budai kikötősoron Kelemen László ráakad egy faépítésű raktárépületre, a Reischl-házra, amelyet egy esztendőre saját költségén bérbe vesz. Itt az első két páholyt fehér vászonnal boltozták. A deszkaszínházban dobozszínpadot alkalmaztak. Az egyik színdarab rendezésekor pl. a függő kárpit felhúzásával tömlöcöt formáltak, majd függő kárpit leengedésével kertet. Itt négy esztendeig – 1792. május 5-től 1796. május 6-ig – működtek; 144 bemutatóból 449 előadást tartottak.
A pesti Rondella
A társulat első igazgatójának Ráday Pált kérték fel, de az egyesület lelke Kelemen László volt. Minden levelet, beadványt, kérvényt ő fogalmazott. Nagy odaadással végezte a szervező és az adománygyűjtő tevékenységet, de a díszlet és jelmeztár kialakítását is. 1791. szeptember 1-től 1792 április 26-ig Kelemen László a társulat igazgatója. A Bécsi Kurír 1792-ben rosszallóan írta, hogy társaságnak nincs direktora, nincs közöttük sem első, sem utolsó. Kelemen Lászlót valóban botcsinálta vezetőnek tartották, aki megpróbál mindent elrendezni, de nincs érzéke a közösségformáláshoz. Nincs benne alkalmazkodási, sőt diplomáciai készség. Egymaga akar mindent elintézni, és ez intrikákhoz vezetett. Minden lépését a társulat fenntartása és jövője határozta meg. Vele szemben a társulat vezető színésze, Sehy Ferenc gonosz lélek, bajkeverő. Attól sem riadt vissza, hogy belépjen a Martinovics-féle szövetségbe, hogy azokat spionként leleplezze. Sajnos a társulat koporsóját maguk az intrikusok ácsolták.
Nehezítette a társulat munkáját a színpadi írók hiánya. Eredeti magyar színpadi mű alig állt rendelkezésükre: Bessenyei Ágis tragédiája, A filozófus mellett eredményesen mutatták be Dugonics Andrásnak az Arany percek, a Toldi Miklós és a Bátori Mária című színművét, valamint Jolánka és Etelka regényének színpadi változatát. Kelemen László lefordította Shakespeare Othelloját és Moliere Tettetett betegét (Képzelt beteg). A színészek a darab szövegét jól elmondják, de nem eljátsszák. Kelemen László ösztönös színész volt, komikus és katonás szerepeit jól alakított. Bessenyeinek A filozófus c. darabjában Pontyi alakításában ért el legnagyobb sikert.
Az udvar a Martinovics-féle összeesküvés után a színészeket a magyar rebellió szítóinak minősítette, működésüket ellehetetlenítette, így a társulat négyévi csodával határos működés után, 1796. április 10-én feloszlott. Kelemen László színtársulatának a továbbiakban Kecskemét, Nagykőrös, Eger, Miskolc, Nagykároly és Nagykálló voltak állomáshelyei. Az újabb sikerek átmenetiek voltak, a hivatalos szervek részvétlensége miatt vállalkozása csődbe ment, magát Kelemen Lászlót az adósok.börtönébe zárták. Segítői ugyan kieszközölték szabad lábra helyezését, de nemcsak az ő és felesége ingóságait vonták árverés alá, de a színház teljes fölszerelését is. Kelemen László kiszabadulása után a balsors csapásai ellenére új terveket szőt; Szegeden, Kecskeméten, Pesten, Esztergomban és Győrben szándékozott előadásokat tartani. Panaszos beadványára Pest megye a vármegyékhez fordult, de azok már elzárkóztak az érdemi segítségnyújtástól. Be kellett látnia, a magyar színészetet halottaiból már nem lehet föltámasztani.
Kántoroskodás
Varga Mátyás domborműve
Kelemen László kudarc, csalódottság, szenvedés, nélkülözés, bukás után kénytelen volt apja foglalkozását folytatni. Előbb Ráckevén remélt nyugodt megélhetést, de ott leégett a templom, a parókia és a kántorlak. Ekkor a Pest megyei Újhartyánba helyezték, de közben találkozott Pásztory Imre makói kanonok-esperessel, aki 1806-ban meghívta a Maros-parti városba, Tari József kántor helyére. Egy esztendei fizetése készpénzben 100 rhénes forint, 2 öl puhafa, fél sessió szállásföld (pontosabban 5/8-ad sessió, ami 34 holdnak felel meg, 1100 négyszögöllel számítva holdját), szolgálati lakás kerttel és stóla.
Kelemen László a makói évek során rendszerető, szókimondó, igazságot kereső személyként áll előttünk, de ugyanakkor hirtelen természetű, deklaráló alkat, elvárta, hogy az egyszerű makói rokonok hajbókoljanak előtte. Unokatestvérei, sógorai ellenfelek, sőt haragosai lettek. Ha valaki első szóra nem vette tudomásul akaratát, azonnal tollat ragadott, máris hatósági útra terelte az ügyet, és jogi eszközökkel kívánt vélt vagy tényleges igazának érvényt szerezni. Igazától nem lehetett eltéríteni, hajthatatlan maradt, végig kívánt menni a megkezdett úton; ugyanakkor türelmetlen, lobbanékony is volt. Nem tudta megőrizni nyugalmát, hiányzott belőle a tolerancia. Makói ellenlábasait nem tekintette magával azonos szintű ellenfeleknek, az iskolázottságot tekintette egyedüli mércének. Valójában nem tudta megemészteni a kudarcot, idegronccsá vált, és tulajdonképpen azt tette, mint az a szőlősgazda, akinek a termését elverte a jég, maga is botot ragadott.
Ráckevén két, Makón három gyermeke született, a héttagú család ellátásához kevés volt a kántori jövedelem, ezért 1812. február 1-jén átköltözött Csanádpalotára, ahol fizetése valamivel nagyobb lett, mivel nemcsak kántori, de iskolamesteri teendőket is ellátott. 1814. december 24-én szerencsétlenség érte; szekerének megbokrosodott lovait a részeg kocsis nem bírta megállítani, Kelemen László a kocsiból kiesett, koponyaalapi törést szenvedett, és rövid haláltusa után meghalt. Csanádpalota krónikása, Asztalos P. Kálmán azt is tudta, hogy olykor nem kántorhoz illő dolgokat művelt, a gyermekekből bohócot csinált. Franyó nagyapjától azt is hallotta, hogy a gyerekeket és az iparos legényeket magyarul daloltatta, ez lett a veszte. A németajkú kincstári ispán nagy ígéretekkel rávette Kónya Ferkó kincstári kocsist, hogy Kelement alkalomadtán fordítsa az árokba, de úgy, hogy kimúljon. Mikor ez bekövetkezett, Kónya Ferkó lábát törte, azután koldusbotra jutott.
A Kelemen László kultusz születése
Évtizedek során a magyar nemzeti színtársult megteremtőjének még a neve is feledésbe merült. Közel kétszáz éven át nem tudták Kelemen László születésének helyét és idejét sem. Sírját is hosszas keresés után találták meg, a sírt nem gondozták, a korhadt fakereszten neve alig volt olvasható.
Kelemen László unokaöccse, Szilágyi Pál jeles színész 1875-ben Egy nagyapa regéi unokájának címmel könyvet jelentetett meg, melynek óriási sikere lett. A kultusz megteremtésében Váli Béla színháztörténész 1888-ban Aradon kiadott Kelemen László életrajza játszott nagy szerepet. Vele vette fel a kapcsolatot Buja Lajos csanádpalotai igazgató, aki a temetőben látott hozzá a sír kutatásához. Ilyen előzmények után került sor 1888-ban a háromnapos országos Kelemen ünnepségre.
Az ünnepség szeptember 7-én Aradon kezdődött. A színházban díszelőadást tartottak helyi és budapesti művészek közreműködésével. Az ünnepség másnap Csanádpalotán folytatódott. A Kelemen László emlékünnepség fővédnöke Hollósy Kornélia és férje, Lonovics József főispán volt. A Kelemen-család leszármazottai, életben lévő leánya, Veronika és unokái Kelemen László sírjára vörösmárvány síremléket állítottak. A sírnál Halmai Imre, az ország legfiatalabb színigazgatója szavalta el Váradi Antalnak erre az alkalomra írt ódáját. A koszorúzást követően gyászistentiszteletet tartottak, utána az Országos Színészegyesület a község főterén emlékoszlopot állított. Itt Ecsedi Kovács Gyula mondta el alkalmi költeményét, majd a talapzaton az első koszorút Hollósy Kornélia, az ünnepség fővédnöke helyezte el.
A csanádpalotai ünnepségről a vendégek átjöttek Makóra, ahol Major Miklós polgármester fogadta őket. Lonovics főispán és felesége ötventerítékes ebédet adott a meghívottak tiszteletére. Ebéd után Németh János, az aradi színház tenoristája részleteket énekelt a Hunyadi Lászlóból. Este a makói színkörben az Országos Színészegyesület segély- és nyugdíjalapja javára és Kelemen László emlékezetére díszelőadást rendeztek. A makói előadást a kaszinóban 180 terítékes díszlakoma követte. A díszasztal főhelyén az ünnepség védasszonya, Lonovicsné Hollósy Kornélia ült, mellette Márkus Emília, illetve Feleky Miklós, vele szemben Pálmay Ilka és Lonovics József főispán. Az első pohárköszöntőt Feleky Miklós mint az Országos Színészegyesület elnöke Hollósy Kornéliára mondotta. A felköszöntők hosszú sorát hajnalig tartó táncmulatság követte.
Kelemen László emlékét a csanádi régió a későbbiekben is ápolta. Vajda István makói nyugalmazott főpénztáros Kelemen László származását tartalmazó emlékiratot állított ösze. A megye 1927-ben kiadta Lugosi Döme szegedi ügyvéd Kelemen László és az első “Magyar Játszó Szín Társaság” című könyvét. Tiszteletére Makón emléktáblát állítottak, utcát neveztek el róla, 1994-ben tudományos emlékülést szerveztek és a Keresztény Értelmiségi Szövetség makói csoportja megjelentette Tóth Ferencnek Kelemen László makói évei c. kiadványt.
Kelemen László Alapítvány
A csanádpalotai ó-temetőt – ahol Kelemen László nyugszik – 1966-ban lezárták, amelyet az 1983. évi rendezési terv szerint részben beépíteni szándékoztak, illetve kegyeleti park kialakítás céljára szántak. A temető bezárása után a kápolna és a stációk omladoztak, a sírok gondozásával a hozzátartozók sem igen törődtek, az egész temetőt ellepte a gyom. Húsz évvel ezelőtt, 1992. tavaszán ismeretlen személyek az idős feketefenyőket és tölgyfákat tőből kivágták. A lokálpatriotizmustól fűtve 1993-ban egy lelkes csoport megalakította a Kelemen László Emlékéért Kultúrális alapítványt, hogy az ott nyugvó színigazgató emlékéhez méltóvá tegyék a sírketet. A kuratórium Ádók István elnök vezetésével hét taggal alakult meg, és máig eredményesen működik. Az alapítvány jelenlegi védnökei: L. Simon László, az EEM kultúráért felelős államtitkár, Vidnyánszky Attila, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, Kecskemét megyei jogú város, Ablonczy László a Budapesti Nemzeti Színház volt főigazgatója, Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművésznő és Rubold Ödön Jászai Mari-díjas színművész.
A közel 8000 m2 területű emlékparkot a MAKONA egyesület „ PAGONY” táj- és kertépítő mérnöke, Szűcs Gábor elgondolása szerint alakították ki. Elsőnek a Kelemen László síremlék készült el. A régi sírkő elé kapuszerűen csúcsíves előépítmény került, amely egyszerű, de monumentális eszközökkel hívja fel a figyelmet a nemzeti színjátszás apostolára. Mögötte áll a főtéren 1888-ban felállított emlékoszlop.
Kelemen László síremléke Csanádpalotán
Csanádpalota két elszármazott fia: Barta Károly és Sándor a temetőkápolna felújítására egy millió forintot ajánlott fel, amelyet – pályázati összeggel kiegészítve – Dér István orosházi vállalkozó referencia munkában újított fel. A stációk helyreállításának költségeit általában egy-egy család vállalta, az utolsót Gyulay Endre szeged-csanádi püspök. Az első és a második világháború hősi halottait a Hősi Panteonban temették újra, amelyet a Honvédelmi Minisztérium Hadigondozó irodájának segítségével emeltek. A temetői középkeresztet téglából falazott új alapra állították. Az emlékpark építészeti tervezője Benke József volt.
Az alapítvány a Kelemen Emlékpark kialakítása mellett színvonalas rendezvényekkel, előadásokkal valóságos Kelemen László kultuszt is teremtettek Csanádpalotán. Példaként említhetjük a Szegedi Nemzeti Színház jeles művészeinek – Király Levente, Sinka Károly, Vajda Júlia, Busa Tamás – fellépését vagy a Budapesti Nemzeti Színház előadásában Sütő Andrásnak Advent Hargitán c. művének studióelőadását, amelyet Agárdy Gábor, Sinkovics Imre, Rubold Ödön, Bartal Zsuzsa és Varga Viktória jelenített meg. Eredményesen szerepeltek a helyi, az algyői, a békéscsabai, az erdélyi és vajdasági amatőr színjátszó csoportok is.
Az idei rangos jubileumi rendezvény során a kuratórium már a következő évek programját is kidolgozta. A rendezvény ünnepélyes megnyitója 2012. július 28-án volt és 2014 Adventig tart. A programsorozat tartalmaz nyári táborokat, diákszínjátszást, amatőr színjátszó találkozókat. Az előkészületek megkezdődtek, felvették a kapcsolatot több erdélyi, vajdasági, felvidéki illetve kárpátaljai színtársulattal. Számos amatőr társulat jelezte szándékát. Az ünnepségsorozat eredményeit egy gyűjteményes kiadványban adják közre.
Ahhoz, hogy a Kelemen László Emlékpark a mai állapotába kerüljön, sok-sok időre, kétkezi és lelki munkára volt szükség, és sokszor úgy tűnt, hogy az elképzelés kudarcra van ítélve. De bebizonyosodott, hogy az akarat és az összefogás nem ismer lehetetlent, s talán egyszer országos zarándokhellyé válik.
Makói História, 2012. 12–26.
Kevés művésznőnek adatik meg az a határtalan elismerés, amelynek Hollósy Kornélia részese volt. A köztudat először őt nevezte el a nemzet csalogányának, – Váradi György pedig a magyar színpad babéros asszonyának tisztelte. A makói születésű Dobsa Lajos epigrammájában így kiált fel: Midőn hallgattalak, először sajnáltam, hogy drámát és nem operát írtam! Tompa Mihály szerint: Ajkaidon új életet nyer, ébred a dal s égig szárnyál. Jókai Mór így köszönti: A dal az út az égbe. Boldog vagy Te, ki ez utat mindennap megjárod.
Tündöklő életpálya
Hollósy Kornélia, a Bánk bán Melindája
Hollósy Kornélia (1827–1890) százötven évvel ezelőtt a Temes megyei Gertenyesen született. A serdülő lány tehetségére már énektanára is felfigyelt. Bécsben és Milánóban kitűnő énekmestereknél tanult. Donizettinek úgy mutatta be tanára, mint aki nagy sikerrel fogja énekelni a nagy zeneszerző operáit. És valóban: a Nemzeti Színházban első fellépésekor éppen Donizetti Lindáját énekelte, és ez a fellépés nemcsak a közönségsikert hozta meg, de a Nemzeti Színház szerződését is. Minden szereplése újabb és újabb diadal. A szabadságharc bukása után politikai okokból visszavonul. Búcsúfellépése alkalmából Egressy Béni A csalogány búcsúja címmel megzenésített verset írt hozzá, melyet 1850. május 23-án maga Hollósy Kornélia énekel: Maradnék, de nem lehet… / Repülnöm kell egy időre Más világba, – messze földre.
Az ünnepelt énekesnőt 30. születésnapján írók, költők, és tudósok egy kézírásos emlékalbummal ajándékozták meg. Ebben Arany János így ír:
Hajdan dicső nemzet, ma rab,
S hogy lánca csörgésit ne hallja
Énekkel űzi bús neszét
S az ércigát enyhíti dalja.
Oh! hát dalolj nekünk...
Külföldi körútja újabb sikereket hozott. Meghódította a bécsi és varsói közönséget. Az orosz cári udvarban magyar dalaival a cárt, a cárnét, sőt a szabadságharcot leverő Paskievicset is meghódította, aki mentegetőzve mondta: Nem tehetünk róla, hogy a mi hadjáratunkra olyan siralmas állapotok következtek. A pétervári udvari operához szerették volna szerződtetni, Nápolyba és Amsterdamba hívták, de ő inkább hazajött és újra a Nemzeti Színházban énekelt.
Az önkényuralom éveiben dalaival a nemzeti érzés és a hazaszeretet ébrentartójává válik, a magyar népdalok népszerűsítője lesz.
Visszavonulás
Az opera felvirágoztatásáért Magyarországon talán senki sem tett annyit, mint Hollósy Kornélia. Varázslatos megjelenése, hangjának üde csengése, ragyogó trillái világhírű koloratúrszopránná tették, ö énekelte 1861-ben Melindát a Bánk bán bemutatóján. A dicsőség csúcsán – 1862-ben – hagyja el a színpadot, és visszavonul férje, Lonovics József dombegyházi birtokára. Búcsúfellépésén is a Bánk bán Melindáját énekelte. Erkel Ferenc, Egressy Gábor, Reményi Ede és mások búcsúzatták.
Telts Ede – Hollósy Kornélia
Férjét 1879-ben Csanád megye főispánjának nevezik ki, így a közeli dombegyházi birtokról – nem állandó jelleggel – Makóra, a megyeház főispáni lakásába költöznek. Hollósy Kornélia a szegény sorsú gyerekek segélyezésére a makói Jótékony Nőegyletet alapította. Mint a Vöröskereszt megyei elnöknője, 1880-ban egy jótékony célú hangversenyre Blaha Lujzát hívja meg Makóra. Erről a korabeli lap így ír: A magyar csalogány kicsalta fészkéből népdalaink pacsirtáját. Az ő nevéhez fűződik, az első makói óvoda alapítása is.
Nemcsak a népdalok világa áll szívéhez közel, de a magyar néphagyomány is. Kassai Vidor „Emlékezésé”-ből tudjuk, hogy az egyik karácsony estén gyönyörködve nézte végig a makói betlehemi játékot.
Emlékét őrizzük
A régi makói faszínház az ő nevét vette fel, utcanév is őrzi emlékét. Az évforduló alkalmából rövidesen Makó egyik közterén felállítják – a múzeumban őrzött, Telts Ede által megformázott – szobrát. Diósszilágyi Sámuel félévszázados szorgos kutatása gyümölcseként elkészítette Hollósy Kornéliáról 22 ív terjedelmű monográfiáját. A szerző halála miatt – noha már a Kiadói Főigazgatóság engedélye is megvolt – kiadására a mai napig nem került sor. Méltó lenne az évfordulóhoz e könyv megjelentetése.
A minap hiába kerestük Dombegyházán Hollósy Kornélia sírját – a Lonovics-kriptát elbontották. Ma már csak egy domb – az egykori kápolna helye – magaslik ki a búzatáblából. Az úri Magyarország elleni gyűlölet érdemtelenül Hollósy Kornélia emlékét is eltiporta, pedig helye a nemzeti panteonban lenne.
Csongrád Megyei Hírlap, 1977. ápr. 23.
A magyar színháztörténet nagy alakjai között nem egyszer ott találjuk szűkebb hazánk képviselőit: Kelemen Lászlót, a magyar színjátszás apostolát, Kassai Vidort a 19. századi komikus színészt, Hollósy Kornéliát, a nemzet csalogányát, a Bagót alakító Papp Miskát és a 20. században mindenekelőtt Páger Antalt. Ha közelebbről szemügyre vesszük színházi panteonunk óriásait, be kell vallanunk, Kelemen László szülei ugyan makóiak voltak, de ő Kecskeméten született; Kassai Vidor bár itt gyerekeskedett, de kiszombori születésű; Hollósy Kornélia a világot jelentő deszkákról visszavonulva főispán nejeként tartózkodik Makón. Páger Antalnak viszont itt ringatták bölcsőjét, és minden öröklött tulajdonságát itt szerezte.
Ez az utca eredetileg nevében is a helyi művelődéstörténet hordozója lett, valamikor Képíró utcának hívták. Néhány házzal odébb lakott ugyanis a város első festője, aranyozója: Szikora György.
Érdekes, hogy Páger Antal nem tudta, hogy szülőházát a Barcsai utcában kell keresnie, ugyanis a család szerény körülmények között éldegélt, állandóan cserélni kényszerült lakhelyét is. Egyik riporternek azt mondta: a Nagycsillag utcában született és felidézte, milyen nagy kert tartozott a házhoz. Laktak a Kovalik házban (Barcsai utca 14.), a Kucses házban (Szegedi utca 11.), a Vásárhelyi utca 23. alatt, a Nagycsillag és a Búza utca sarkán, legtovább a pénzügyi palotában. Születési anyakönyvében a 142. házszám szerepel, amely a Barcsai utca 5. számú házzal azonos. A telek lábjában állt egy féltetős hajlék, amelyben édesapja csizmadia műhelye is helyet kapott. A mester hiába járta csizmáival megrakott egylovas kocsijával a vásárokat, kényszerűségből hivatal-szolgának szegődött. Édesanyja Arad megyéből került ide, és főjegyszedőként dolgozott a Hollósy Kornélia színházban. A Páger Antal már gyermekkorában tágra nyílt szemmel gyönyörködhetett az operettekben és a népszínművekben. A finánclaktanya udvarán meg huszárt alakítva maga is rögtönzött kis előadásokat.
A szülők természetesnek tartották gyermekük továbbtanulását. Páger Antalnak a makói gimnáziumban sok kiváló tanára volt, többek között Juhász Gyula, aki 1927-ben így emlékezett: „E sorok írója latinra és magyarra tanította őt annak idején Makón, de nem is sejtette, hogy a Páger gyerek ilyen kitűnő színész lesz”.
Az ifjú Páger Antalt a festészet és a zene is vonzotta. Édesapja ilyesmiről hallani sem akart. Amikor az iskolatárs hegedűjét fölfedezte a fáskamrában, széttörte a fia fején; amikor pedig rátalált a festőkellékekre, porrá zúzta azokat. Nyilván színinövendék sem lehetett volna, mert az ilyesmit mihaszna foglalkozásnak tekintette. Nem is végzett színiakadémiát, műkedvelő színészként robbant be a színészet világába.
Páger Antal feleségével, Szilágyi Beával a Korona előtt. 1974.
Páger Antal makói mezítlábas gyerekként ismerte meg a paraszti életet. Nyári szünetekben dolgoznia kellett, hogy legyen tandíjra és ruhára való. Járt aratni, beállt cséplőgép mellé munkásnak, majd gépszerelőnek. „Sokat hoztam én innen a színészetbe – nyilatkozott egyszer –, nem hiszek annak a színésznek, aki azt mondja, megyek és figyelem az embereket. Nem igaz, nem figyelem őket! Bennem élnek.”
Páger Antal új játékstílust teremtett. Az idillikus parasztábrázolás helyett megalkotta a szociográfiai színészetet. A művészet eszközeivel azt valósította meg, amit Erdei Ferenc teremtett a Parasztokkal, Illyés Gyula a Puszták népével, Kálmán Kata a fotóművészetben Tiborc fotóival. A jellemábrázolás belső erejével, szinte maszk nélkül, pusztán az átéléssel különös légkört tudott teremteni. Ha belépett a színpadra, máris izzott a légkör. Ezer és ezer ember élt benne.
Rendkívül mély kapcsolat fűzte a magyar progresszióhoz. Amikor 1941-ben a soproni színházban eljátszotta Kodolányi János Földindulásának főszerepét, az előadás a Volksbund elleni tüntetéssé vált. A soproni diákok úgy ünnepelték, mint a népi-nemzeti radikalizmus képviselőjét. Mi sem jellemzőbb az akkori Páger Antalra, hogy a Dr. Kovács István film teljes honoráriumát – kétezer pengőt – a Győrffy kollégistáknak ajándékozta.
Páger Antal rajongásig szerette szülővárosát, de az elmúlt évtizedekben nem volt felhőtlen makói kapcsolata. Halálának ötödik évfordulóján rendezett makói ünnepségsorozat örökre kibékíti szeretett városával.
Ezen gondolatok jegyében a városi önkormányzat és a Keresztény Értelmiségi Szövetség makói csoportja nevében leplezem le a szülőház emléktábláját.Elhangzott 1992. jan. 27.
Dégi István
Már személyes találkozásaink idején is szenvedett a depressziótól, de beszélgetéseink során ennek még szinte semmi nyomát nem észleltem. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy érzelmileg is túlfűtött légkörben kötöttünk ismeretséget, sőt barátságot. A Budapesti Makóiak Baráti Körében ismerkedtünk meg. Ez akkoriban az iparművészeti múzeum szomszédságában, a népfront Kinizsi utcai székházában működött. Egykori polgármesterünk, Kiss Imre hívó szavára gyűltek ott össze a Pestre sodródott makaiak. Nem számított ott a korkülönbség, a társadalmi helyzet vagy hivatali beosztás, mindnyájan egyek voltunk. Szívből öleltük magunkhoz a hírből vagy névről ismert személyeket is. A százötven-kétszáz fős kompánia egyetlen családot alkotott. A makóiság mélységes tudata hatott át bennünket. Szirbik Miklós kifejezésével hazafiak, a szűkebb haza szülöttjei voltunk ott valamennyien. Micsoda összekovácsoló erő volt ez ott! Politikáról nem esett szó. Senkinek nem jutott eszébe, hogy felhántogassa Makóról történt távozását, elüldöztetését. Mindenkit a makóiság tudata, a lokálpatriotizmustól fűtött szellemültség hatotta át.
Az Espersit házban – 1982.
Dr. Tóth Ferenc, Dégi István és dr. Forgó István
A két és fél évtizeddel ezelőtti kora tavaszi összejövetelnek első témaköre a makói városi skanzen kovács-bognár műhely építése volt. Ehhez nemcsak téglát, meszet, cementet biztosítottak, de még a kivitelezést is megoldották. Fölállt ugyanis Danis László kőműves, és bejelentette, hogy hazajön két hétre, és fölhúzza a műhely falait. Erdei Sándor segédmunkát ajánlott fel, dr. Ébl György a nyílászárók és a tetőszerkezeti faanyag biztosítását vállalta. Lenyűgöző volt a nagylelkűség, a segíteni akarás, az alkotási vágy.
Ilyen előzmények után köszöntötte Kiss Imre köri elnök Dégi István színművészt. Utalt arra, hogy ő műszerészből lett polgármester; a Jászai-díjas színész pedig a kazánkovács szakmát cserélte fel a világot jelentő deszkákkal. Művészünk a magyar líra gyöngyszemeiből adott elő néhány tucatnyit. A gépelt kéziratok ott sorakoztak a dobogóra állított kis asztalkán, de ezek csak színpadi kellékként szolgáltak. Egy-egy költemény elmondása után az előadói gesztikuláció részeként hol jobb, hol bal kezével sodort le egy-egy kézirati lapot.
Az est lelkes ünnepléssel folytatódott. Hol az egyik, hol a másik asztaltársaság igényelte művészünk további társaságát. Nemcsak elismerés, de mélységes szeretet is áradt felé. Amikor közelébe sodródtam, meghívtam makói fellépésre.
Az akkorra már ’belakott’ Espersit-ház nyári estéken szabadtéri rendezvényeknek is helyet adott. Az udvar átalakításakor sikerült szerezni egy filagóriát, amely az egykori polgárházak társas életében meghitt tartózkodási helynek számított. A hatszögű míves építmény bejárati része a nyári zenei, irodalmi rendezvények jelképes színpadául szolgált. A jó akusztikájú, fákkal, cserjékkel beültetett kellemes környezet szolgált helyéül 1982. augusztus 5-én Dégi István Jászai-díjas színművész fellépésének.
Itt is előadóművészként mutatkozott be. Noha pesti előadása után Kiss Imre polgármester rosszallását fejezte ki az előadott verseknek földre sodrásáért, Makón is így történt. Ez igen hatásos rendezői elgondolásnak bizonyult, és Dégi István személyiségéhez is illett. A közönség az előadás alatt többször fergeteges tapssal jutalmazta. Az est második felében Apáti Imre, a Film– Színház–Muzsika kritikai rovatának vezetője beszélgetett el vele a szülőföldről. Makó az én Bakonyom – hangsúlyozta. Páger Antallal folytatott beszélgetéseit is többször idézte. Közben kibujt cipőjéből, és zokniban sétálgatott a fűben.
Rendezvényünkről a szegedi múzeumba küldött heti jelentésbe ennyi került: „Dégi István színművész augusztus 5-én nagysikerű előadást tartott az Espersit-házban. Az estnek 161 hallgatója volt.” Máig, irodalmi emlékházunk minden idők legsikeresebb rendezvényeként tartjuk számon.
A makóiak szeretetétől színművészünk is el volt ragadtatva. Annyira fontos volt számára a makói fellépés, hogy néhány hét múlva a Film–Színház–Muzsika szeptember 18-i számában megjelent vallomása a szülővárosról. Ebben rám hivatkozva szólt arról, hogy Makó mit jelentett Erdei Ferencnek, Féja Gézának, Tömörkény Istvánnak, Juhász Gyulának vagy József Attilának.
Szívesen jött haza. „Minden nyáron itt töltök néhány hetet fiaimmal együtt, s tudom, hogy a barátok mindig megtalálnak. Könnyű és jóízű elbujdosás ez a tizenegy hónapi emberbőrbe bujkálás után. Itt önmagam lehetek.” Ha Makóra jött, igencsak kiment Erdei Ferenc sírjához. Ő is meghagyta, hogy végső nyughelye itt legyen: „Az én helyem is megvan nagyapám, nagyanyám és apám mellett a görög katolikus temetőben. Ez a város nem tud megszabadulni tőlem, még haló poraimban sem”.
Ha beszélgettünk, igencsak a szemét néztem. Ennek rezdüléseivel ugyanis sokszor szavaknál is többet fejezett ki. Tűz lobogott benne, szellemesség; cikázó gondolatainak, csapongó fantáziájának volt hű tükre. Belső feszültségét is ki lehetett olvasni szeméből.
Makón jártában, keltében többször meglátogatott. Néha extrémnek tűnt viselkedése. Egyik alkalommal hanyatt feküdt a múzeumigazgatói szoba szőnyegén, és átszellemülten szavalt. Ugye, mennyivel jobban hangzik így? – kérdezte. Más alkalommal újságolta, hogy egy osztrák filmrendező Hamlet alakítására kérte föl. Éreztem, ez valóban neki való szerep. Képes átlényegülni a dán királyfi olykor kiismerhetetlen és sejtelmes alakjába. Ehhez az ő finom mélylélektani ábrázolási készsége valóban adott. Igen, képes volt az ilyen bonyolult színészi feladatokra, hiszen zseniális tehetséggel megáldott színészalkat. De akkorra már lelkileg rossz állapotban volt, az ábránd és a valóság összemosódott benne. Elhitette magával, hogy álma a tényleges valóság. Neki utaznia kell Bécsbe. Ilyenkor éreztem, sorsa mennyire osztozik Soós Imréjével.
A poétáskodás sem volt idegen tőle. Írásbeli megnyilatkozásit Gyurkovics Tibor is eredetieknek tartotta. Jó lenne ezeket nyomtatásban is közkinccsé tenni.
Páger Antallal a Revizorban
Kórtünet
A régi Rómában
Császárok buktak el
a „Nemek” harcában.
Most nem „császárokért” szólok.
– Fönnmaradásukért –
Kikkel higgyek?
Minek higgyek?
Ki tesz alánk almot,
csordáink alá farmot?
Szelíd tanyáink sorra omlanak
FERDE hajlamaink tágulnak!
Szólásszabadságunk kimérik
feneketlen kútból,
magunkat azért sem
rakjuk el az útból.
Nekünk lényegünk:
többes számot keresve
szállni ereszre.
Meglátogatunk mindent.
Meglátogat mindenki.
Biztonságunk szavatolva.
Közreműködünk biztosítva.
Egyforma fekete kocsiban
személytelenre gyorsult alakok!
Néró nem jutott el
Caligula nem juthatott!
Furdalja bordalunk,
Mohács, Dachau!
Emléktábláját Király Levente, a nemzet színésze 2005-ben leplezte el
Dégi István hálás volt a makói meghívásért, hiszen a szűkebb pátriában első sikerei óta akart színészként nemcsak a mozi vásznán, de szemtől szembe is bizonyítani. Évekkel makói szereplése után megajándékozott egy tusrajzzal. Hátuljára jelenlétemben ceruzával dedikálta: Dégi Pityu ’78. augusztus. Tudtam, hogy fest, sőt szobrászkodik is, így ezt a rajzát első benyomásként úgy tekintettem, hogy saját alkotta grafikával ajándékozott meg. De jó kép, állapítottam meg távozása után! Hát, ez a Pista nemcsak színésznek, rajzolónak is zseni! Újra és újra kézbe véve rájöttem, hogy ez gyakorlott művész alkotása lehet. Egyszer csak elrejtett, rézsút írt szignumot fedeztem fel: Németh Endre 1976. Színészünk özvegyétől tudom, hogy Németh Banditól ma is őriz több alkotást, meleg barátság fűzte Dégi Istvánhoz. Azóta már elhunyt grafikus utcai művész volt. Kiült rajzolni, és alkotásai sokszor a helyszínen el is keltek.
A Krisztust ábrázoló tusrajz számomra maga Dégi István. Ezen nem a Golgota keresztjén gyötrődő Jézus jelenik meg, itt nincs fizikai értelemben vett haláltusa és vergődés, nem patakzik fején a töviskoszorú okozta sebekből a vér. Bánat ül Krisztus arcán, lelki gyötrődés. Szeme azt sugallja: nem ezt a sorsot érdemeltem.
Marosvidék. 2008/1. 19–22.
|
|