Előző fejezet Következő fejezet

Életutak

 

Köszöntjük József Attika osztályfőnökét, a 80 éves Eperjessy Kálmánt

Néhány héttel ezelőtt kedves vendég járt Makón: a fiatalos mozgású, szellemes társalgó Eperjessy Kálmán, a szegedi főiskola nyugalmazott igazgatója. Több mint egy évtized óta a fővárosban él, Farkasrét egyik csendes utcájában, igazi alkotói környezetben. Szívesen és gyakran látogat Makóra, ifjú tanáréveinek színhelyére. Amint mondja:

– Én még ma is félig makóinak érzem magam…

Makó szellemi életében maradandó helyet vívott ki magának, mint történész és mint pedagógus egyaránt. Jelen esetben nem a tudóst, hanem a kitűnő – József Attilát is tanító – pedagógust szeretnénk megszólaltatni.

– József Attila tanárai közül már csak én vagyok életben – mondja – majd így emlékezik –, Attila nagyon élénk és érdeklődő fiú volt, igyekezett mindig tanárainak kedvébe járni. Mivel polgáriból jött, különbözeti vizsgát kellett tennie latinból, ezt eredményesen le is tette, és hamarosan az osztály legjobb tanulói közé emelkedett. Az osztálytársak ezért bizonyos féltékenységgel néztek rá.

A költő életrajz írói sokat idézik azt a kitűnő jellemzést, amelyet Ön adott, mint osztályfőnök az ifjú József Attiláról. Kérjük, nyilatkozzék erről!

 

Epejessy Kálmán

 

– Előző évben jött a rendelkezés, hogy nem elég megírnunk az értesítőt, de egy rövid jellemzést is kell adnunk. Sokan törték a fejüket, hogy mit is írjanak. Voltak kollegáim között olyanok, akik összeállítottak valami négy-öt típusjellemzést – mondja nevetve –, amit azután majdnem mindenkire lehetett vonatkoztatni. Ilyen volt például: önfegyelme hiányos. Ez azután nesze semmi, fogd meg jól. Én becsületesen igyekeztem ezt az egyébként terhes munkát elvégezni, kerültem a tucat jellemzést, mindig a konkrétumokból indultam ki. Az V. osztály végén ezt írtam Attila értesítőjébe: „Tehetséges, kötelességtudó, bátor fellépésű. A versíráshoz nagy hajlama van!”

 

A Magyarok ajánlása Eperjessy Kálmánnak

 

Több mint fél évszázaddal ezelőtt vetette papírra József Attiláról ezt a lakonikus tömörségű jellemzést, de bizonyára vannak más, közvetlen emlékei is. Kérjük, idézzen fel egy epizódot.

– Annak idején kellett tartanunk un. játékdélutánokat. Ez azt jelentette, hogy hetente egyszer ki kellett vinni a gyerekeket két-két órára a szabadba. A gimnáziumnak egy tornatanára volt, Csornyák Emil, de ő nem tudott megbirkózni annyi osztállyal, hát rásózták a fiatalabb tanárokra. Tettamanti Bélával szövetkeztem össze, és együtt mentünk ki a lúdvári erdőbe. Mindig akadt a fiúk között néhány, akinek vagy a foga fájt, vagy valami más baja volt, és így nem akartak futballozni. József Attila mindig ezek közé tartozott. Akkor Attila odadörgölődött hozzánk, és szóval tartott minket. Mindenről és mindenkiről önálló véleménye volt. Az osztálytársai ezt görbe szemmel nézték, de mi nemcsak meghallgattuk, egyúttal jól is szórakoztunk.

– A középiskola elvégzése után megszakadt-e a kapcsolata József Attilával?

– Nem! Attila igen ragaszkodó volt. 1924. nyarán Pesten, a Vásárcsarnok előtt találkoztam vele, mindjárt csatlakozott hozzám, és a szállásomig kísért. Ebéddel is megkínáltuk. Feleségem még most is emlékezik rá, hogy krumplileves és káposztás kocka volt a menü. Meghívtam, hogy míg Pesten vagyunk, máskor is keressen fel. Másnap már korán reggel becsengetett, és folytattuk a beszélgetést. Így tartott ez elutazásunkig, két héten keresztül. Mikor elbúcsúztunk, átadott egy dedikált verset, a Magyarok kéziratát. Ekkor találkoztam vele utoljára. 1929. februárjában Szegeden jártában elkerültük egymást, így a Nincsen apám se anyám című verseskötetét Tettamanti Béla útján juttatta el hozzám.

Jelenleg egy kisebb lélegzetű munkán dolgozik. Meg kívánja írni – mint volt osztályfőnök – visszaemlékezéseit József Attila makói diákéveiről. A József Attila kutatók és a nagyközönség is érdeklődéssel várja – ebben az évben nyolcvanadik évébe lépő – Eperjessy Kálmán újabb könyvét.

Csongrád Megyei Hírlap. 1972. júl. 8.

 

Emlékezés Dobsa Lajosra

Dobsa Lajos korának népszerű írója és közéleti személyisége volt.

Makón született, 1824. október 6-án. Apja jómódú polgár, az első főtéri vasárus bolt tulajdonosa. Gyermekkorában francia nevelője megismertette a francia felvilágosult életszemlélettel. Jogi tanulmányai befejeztével Csanád vármegye tiszteletbeli aljegyzője lesz. Joggyakornokként részt vesz az 1842–44.évi pozsonyi országgyűlésen. Ennek berekesztése után beáll színésznek. Olyan sikerei vannak, hogy még a pesti Nemzeti Színházban is fellép. Petőfihez mély barátság fűzi, egy ideig együtt laknak. 1846-ban nagyobb utazásra szánja el magát. Előbb Németországba, Angliába, majd Franciaországba megy. A párizsi februári forradalom idején részt vesz a barikádharcokban, és krónikása lesz az eseményeknek. A márciusi forradalom hírére hazajön. Jellemző haladó magatartására, hogy talán ő az egyetlen, aki balról bírálja a tizenkét pontot, hiányolja a munkásság szociális helyzetére vonatkozó pontokat. Csanád, Csongrád vármegye hadszervező kormánybiztosa lesz. Az önkényuralom idején letartóztatják, ezt követően a drámairodalomnak él. Évtizedeken át a legünnepeltebb magyar drámaíró. Salamon Ferenc IV. László című drámáját a legnagyobb magyar történeti drámák közé sorolta. Egyik munkájából Erkel operát irt. Kevés híján ő lett a Nemzeti Színház intendánsa is. A kiegyezés után balpárti programmal Makó követe lesz, de a fúzió után – mint egykor Kölcsey – lemond a megbízatásáról. Visszavonultan hal meg 1902-ben Kosgyánon.

 

Dobsa Lajos

 

Ma 150 éve annak, hogy Dobsa Lajos városunk e kiemelkedő egyénisége született. Vasárnap 11 órakor az egykori szülőház helyén emléktáblát helyeznek el. Az avatóbeszédet Bartha László, az MSZMP városi bizottságának titkára mondja. Rövidesen a városi tanács és a múzeum gondozásában egy kisebb terjedelmű emlékfüzet jelenik meg Dobsa Lajosról.

Csongrád Megyei Hírlap. 1974. okt. 6.

 

75 éve született Brúder János, a nagyüzemi hagymatermesztés nesztora

A második világháború alatt, és főleg azt követően a makói hagyma minősége leromlott, akadozott a belföldi ellátás, csökkent az export, a szövetkezetek hagymatábláit ellepte a gyom, szedett-vedett vetőmagokat használtak, mindenféle hagymabetegség ütötte fel a fejét. Felelős személyiségek azt emlegették, hogy meg kell szüntetni a makói hagymakörzetet, és olyan helyen kell a termelést folytatni, ahol a talaj nem fertőzött. Ehhez járult, hogy szakemberek megkérdőjelezték magát a dughagymás termelési módot is mondván, az egyéves hagyma nemcsak önköltségcsökkentéssel jár, de kevesebb betegségnek van kitéve. Ilyen körülmények között kilátástalannak látszott a makói hagyma további sorsa.

 

Brúder János

 

Ebből a krízishelyzetből megtalálni a kivezető utat – nem volt könnyű. Elkötelezett emberek kellettek. Ilyen volt többek között Brúder János is, aki kitűnő szakembergárdát hozott létre, és megalapítója lett a korszerű, nagyüzemi hagymatermelésnek.

Az 1948-ban létrehozott mezőhegyesi hagymanemesítő telep vezetőjeként első feladatának a nemesítést tekintette. Kétezer hagymakertésztől gyűjtötte be a makói hagyma változatait, és hosszas kísérletezés, szelektálás után – munkatársával, Szalay Ferenccel – sikerült létrehoznia, a nemesített makói vöröshagymát, amely 1957-ben állami elismerést kapott.

A szövetkeztek létrehozása után az a paradox helyzet állt elő, hogy a nagyüzemekben kézi műveléssel termelték a hagymát. Sürgős feladattá vált az új technológia kidolgozása.

A kemence fölötti hagymaszárítás helyett Brúder János kikísérletezte a nagyüzemi hőkezelés módját; 1951-ben fel is épült az első hőkezelő üzem, melynek teljesítőképessége egy idény alatt 60-80 vagon dughagyma volt.

A makói típusú hagymatermelés szemszögéből talán az egyik legdöntőbb feladat a dughagymatermelés komplex gépesítése volt. Kidolgozta az ágyas rendszerű, ikersoros dughagymatermelés módszerét. Sikeresen meg tudták oldani a különféle munkafolyamatok gépesítésének módjait: az ágykészítést, az ikersoros vetést, a gépi kapálást, a szedést, a rostálást.

Nem kisebb feladatot jelentett az étkezési hagyma gépesítése sem. A Brúder– Kovács-féle dughagymaszóró gépeket még ma is használják. Szerencsésen gépesítették a hagyma kapálását, a tárcsás szedést és a rendfelszedést is.

Nagy szakértelmet igényelt a vegyszeres növényvédelem kidolgozása. A művelő-utas technológia lehetővé tette az ilyen jellegű munkálatok nagyüzemi végzését.

A korszerű, nagyüzemi hagymatermelési technológia kidolgozásában mindvégig támasza és segítőtársa volt Erdei Ferenc, aki a hatvanas évek végén az Agrárgazdasági Kutató Intézet munkaprogramjába is felvette ezt a kutatási témát. Azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy kidolgozzák a hazai viszonyok között biztonsággal alkalmazható korszerű technológiai rendszert.

Nagyon termékeny levelezés jött létre Erdei Ferenc és Brúder János között, ennek száma, eléri a százat. Az Erdei Ferenc Társaság a jövő évben tervezi az Agrárgazdasági Kutató Intézettel közösen ennek a levelezésnek megjelentetését.

Brúder János nemcsak gyakorlati szakember volt, hanem kiváló kutató is. Háromtucatnyi tanulmánya jelent meg. Ezek közül a nagyközönség is jól ismeri Hagymatermesztés című összegező könyvét, amely még 1954-ben jelent meg. Ezt követően a napi kutatóállomási tevékenységről állandóan beszámolt a különféle szaklapokban.

Brúder János 75 évvel ezelőtt, 1913. december 30-án született. Erre az évfordulóra emlékezve a közelmúltban emlékülést rendezett Makón az Agrárgazdasági Kutató Intézet, az Erdei Ferenc Társaság, a Makói Hagymatermelési Rendszer és a Brúder János Kertbarát Kör. Mindez méltó megemlékezés volt arról a hagymakutatóról, akinek tanítványai képezik jelenleg a korszerű hagymatermelés irányításának derékhadát.

Csongrád Megyei Hírlap. 1989. jan. 7.

 

A jegenyeember

Kelemen Ferencre emlékeztek születésének századik évfordulóján

Kevés ember élvezett akkora megbecsülést és tiszteletet Makón, mint Kelemen Ferenc, az egykori polgári leányiskola igazgatója. Tanítványai rajongtak érte, de tekintélye volt a város egész társadalma előtt. Történt egyszer – valami két-három évvel halála előtt –, hogy a pedagógusnapi ünnepség elnökségében ő is helyet kapott. A meghurcolt nyugdíjas nevelő a hosszú asztal végében ült. A szülői munkaközösségek képviselői felbotorkálva a művelődési központ színpadára, szép szavakat rebegve adtak át egy-egy virágcsokrot az elnökségben helyet foglaló nagyságoknak. Ezt szokványos taps követte. Egy ötven év körüli szülő a csokor átnyújtása előtt láthatóan végignézett az elnökségen, majd Kelemen Ferenc elé pördült virágcsokrával. A szűnni nem akaró taps ritmikus tapsolássá fokozódott. Egyszeriben mindenki Feri bácsit ünnepelte.

A Keresztény Értelmiségi Szövetség makói csoportjának kezdeményezésére a városi tanács és a múzeum részvételével szeptember 20-án – egy héttel a születésnapi centenárium előtt – bensőséges ünnepség keretében emlékeztek Kelemen Ferencre. Egykori iskolája, a polgári leányiskola (ma Bartók Béla Zenei Általános Iskola) homlokzatán emléktáblát lepleztek le. Domokos László könyvtárigazgató – apai örökség jussán – felidézte személyes emlékét is. Ugyanis a legendássá vált makói ENSZ-asztalnál, a Lélek cukrászdában a nagy idők tanúi között foglalt helyet Domokos Laci bácsi, a kitűnő jogász is.

– Az asztalhoz néha én is odamerészkedtem – idézte fel a könyvtárigazgató –, persze csak áhítatos hallgatójaként a nagyok beszélgetésének. Avató beszédében kiemelte, hogy emlékeztessen bennünket a tábla a régi nagy időkre, és az iskola mostani növendékei tiszteljék példaként Kelemen Ferenc múltból visszatekintő alakját.

A múzeumi emlékülésen jó volt hallani a huszonöt évvel ezelőtt készült hangfelvételről Feri bácsi lenyűgöző szavait.

Vallomás életéről

Boldog gyermekkorra tudok visszaemlékezni, amelyből anyagi tekintetben úgyszólván semmi sem hiányzott a mi falusi igényeink szerint. 1890-ben születtem Kunágotán. Édesapám ott kovácsmester volt, szorgalmas, derék munkásember, aki hat gyermekét úgy nevelte föl, hogy mind a hatan vidéken tanultunk. Négy gimnáziumot végeztem, utána tanítóképzőbe kerültem. 1908-ban tanítói, 1812-ben polgári iskolai tanári oklevelet szereztem. Nagytapolcsádra, egy nagyon kedves fölvidéki városkába neveztek ki helyettes tanárnak, 1913. október 1-én katonának vonultam be. Az első világháború kitörése következtében az egyéves önkéntes katonaidőből öt esztendő lett. Az az egy év, amelyet önkéntesként Bécsben töltöttem, életemnek legszebb esztendeje volt. A művelődés magasabb régióiba Bécsben kóstoltam bele. Bécs abban az időben közép-európai képző- és zeneművészeti központ volt. A világháborút gyorsan elintéztem. Súlyosan megsebesültem, 1915-ben haza kerültem, és soha nem kellett a harctérre kimennem. Egy évig voltam kórházban, a többi időt Bécsben volt szerencsém eltölteni. Közben a budapesti egyetemen négy félévet végeztem.

1920-ban Makóra sodort a véletlen. Az akkori kormányzat bevezette az iskolán kívüli népművelés intézményét. Mint iskolán kívüli népművelési titkár kerültem Makóra. 1923-ban a makói polgári leányiskolához neveztek ki, ahol 1947. január 1-ig megszakítás nélkül működtem, előbb mint tanár, majd mint igazgató. A pedagógusi tevékenységemnek egy mellékutcája volt a makói iparostanonc-iskola. 1930-ban megválasztottak igazgatónak, és 1941-ig ezt a posztot betöltöttem. Nyolcszáz tanuló tanításáról gondoskodtunk.

A város története mindig érdekelt. Ekkor raktam le az érdeklődésemnek azt az alapját, amely abban summázható, hogy a város múltját évtizedek során gyűjtött adatok alapján az első világháborúig megírtam.

 

Kelemen Ferenc

 

Bekerültem az Országos Közoktatási Tanácsba, ahol a polgári iskolai szekciónak voltam a tagja. Mi készítettük elő az 1935. évi polgári iskolai törvénycikket. Helyileg tagja voltam a városi képviselő-testületnek és a megyei törvényhatósági bizottságnak. Ott kizárólag kulturális ügyekkel foglalkoztam. 1947 és 1957 között a legteljesebb mértékig hallgattam.

Röviden ez volt az, amit megéltem. Most még elég jó egészségnek örvendek. Ameddig munkálkodni tudok, szándékom is munkálkodni. Távlati terveket nem készítek. Az élettel meg vagyok elégedve. Az elmúlt idők során sok mindenen keresztül mentem, de nem hányok semmit sem szemére az életnek. Ami kellemetlenségek voltak velem szemben az élet és köztem, azok az idők természetéből folytak. A fölzaklatott és erős eszközökhöz nyúló idők természetesen nem mindenkinek kedveztek, így nekem is sűrűn voltak kellemetlenségeim. Ezek elmúltak, és semmiféle keserűség nincs szívemben. Ami a pályámon szép volt, arra mindig jól gondolok vissza. Sikerek kísértek pályámon. Hálás vagyok a sorsnak, hogy szép és eredményes napokkal is megajándékozott.

Nesztorunk, tanítómesterünk

Sokan tekintettük Kelemen Ferencet példaképünknek, hiszen az ő melengető szárnyai alól indultunk el pályánkon. A múzeumi emlékülés előadói valamennyien mesterüknek tekintették Kelemen Ferencet.

Annus József főszerkesztő nagyon meggyőzően fejtette ki, hogy egy vidéki kisváros ritkán ért olyan athéni korszakot, mint az 1959–60-as években Makó. A makói ENSZ-tagok a megelevenedő történelmet jelentették számunkra. Kelemen Ferenc különösen elegánsan tudott fogalmazni. A hangszalagon őrzött emlékezésében még a diktatúra fogalmát is milyen emelkedetten tudta kifejezni, pedig e mögött állásvesztés, publikálástól való eltiltás, internálás húzódott meg. Kelemen Ferencnek széles műveltsége volt: a zenét, irodalmat, tudományt nemcsak ismerte, de egyik-másik ágát művelte is.

Raffai István veszprémi szerkesztő – egykori makói hírlapíró – számára ez a helység fogadott pátriájává vált, és ehhez nem kevés köze volt Kelemen Ferencnek. A makói ENSZ egy kis szigetet, menedékhelyet jelentett és szellemi műhelyt. Kelemen Ferenc akkor is méltósággal, belenyugvással, bölcs derűvel szemlélte a világot, ha közben méltatlan ütlegeket kapott az élettől. Talán meghurcolói is tisztelték.

Egykori tanítványai, így az emlékülésen Nagy Istvánné Diósszilágyi Éva nagy szeretettel idézte fel alakját. Nagyon szélesre nyitotta előttem az ablakot a világ, az élet legkülönbözőbb és legváltozatosabb jelenségeire. Nagyon sokat, rengeteget kaptam tőle. Gondolatai belém ivódtak, sajátommá váltak, beépültek énembe.

E sorok írója pedig Kelemen Ferencről, mint helytörténeti kutatóról szólt. Kelemen Ferenc nemcsak külső megjelenésében nevezgető jegenyeembernek, de emberi magatartásában, mélységes keresztényi humanizmusával is jegenyeként magasodott ki környezetéből. Helytörténeti kutatóként is egyedülállóan emelkedett ki a makói szellemi életből. A város múltjának mozaikszemeit írta meg, ahogy ő mondta: Makó cserepeit. Ezek a török-kortól a huszadik századig ölelik át helységünk művelődés- és köztörténetét. A tudományos kutatási eredményeket közérthetően, kitűnő stilisztaként fogalmazta meg. Cikkeinek olvasmányossága révén nagyban hozzájárult a város történeti tudatának kialakításához. Összegző feldolgozása még kiadásra vár.

Makó és Vidéke. 1990. okt. 15.

 

Péter László, Szeged művelődéstörténésze

Móra Ferenc Aranykoporsó-jának főhőséhez hasonlóan Péter Lászlóra is az a megnevezés illik: magister sanctae memoriae; hiszen őt is a szent emlékezés mesterének tekinthetjük. Számon tart mindenféle évfordulót vagy eseményt, kutatási körébe tartozó eseményt vagy adalékot: Hatalmas forrásismerettel rendelkezik, ezek nyilvántartására sajátos módszereket dolgoz ki. A sok-sok apró munkával összegyűjtött milliónyi kutatási részeredményből pillanatok alatt bármit fel tud idézni.

Bálint Sándorhoz hasonlóan ő is egész életét a Tisza-parti város búvárlására tette fel. Mindketten „a porváros prófétái”. Péter Lászlót is többször hívták a fővárosba, de ő hűséges maradt szerette városához, és itt sem vált provinciális kutatóvá. Mindig népben és nemzetben gondolkodott, így lokálisnak mondható írásaival is a magyar művelődéstörténetbe írta be nevét. Nem egy tudományágat művel, minden érdekli, ami a Tisza-parti városhoz kapcsolódik. Ezért Szeged-kutatónak tekintjük.

Mindig azt csinálta, amire az élet predestinálta. Pályájának álláshelyei újra és újra más és más feladat felé állították, és nagy hivatástudattal volt képes mindig új hídfőállás kiépítésére. Gyökeret eresztett a sziklás tájon, oázist létesített a sivatagban is. Németh Lászlóhoz hasonlóan a gályapadból is laboratóriumot teremtett.

1926. január 21-én Jánoshalmán született, de két év múlva Mindszentre, 1933-ban pedig Szőregre került, azóta is itt él. Erről az 1973-tól Szeged külvárosának számító faluról mintegy félszáz cikket írt, ez önmagában is jelzi, milyen erős kötelék fűzi ide. Doktori disszertációjának címe: Szőreg nyelvjárásának hangtana.

Középiskolai tanulmányait a Szegedi Baross Gábor Gimnáziumban végezte. A szegedi egyetemen magyar–latin–filozófia szakos tanári oklevelet szerzett. Tisztelettel gondol ma is egykori tanáraira: Bálint Sándorra, Halasy-Nagy Józsefre, Marót Károlyra, Sik Sándorra. Egyetemistaként alapító tagja volt a Kálmány Lajos Körnek, amely a Szegedi Fiatalok mozgalmának követője akart lenni. Előadás-sorozatokat szerveztek, színjátszó csoportot alakítottak, és megindították a Kálmány Lajos Kör Füzeteit. Itt jelent meg két írása: Egyéniség a népkultúrában és Mai magyar népismeret.

Első tudományos korszaka a szegedi egyetem nyelvészeti intézetében kezdődött, Klemm Antal tanszékén lett tanársegéd. Ezekben az években többek között részt vett a nyelvatlasz gyűjtőmunkálataiban. Ez a nyelvészeti korszaka nem múlt el nyomtalanul, máig vonzalmat érez és fogékony a nyelvészeti kérdések iránt, foglalkozik helynév- és utcanév-kutatással, valamint nyelvhelyességi kérdésekkel. Az egzakt módszerű nyelvtudomány és a nyelvi jelenségek aprólékos megfigyelése kitűnő előiskola volt későbbi filológiai munkásságához.

Muzeológusi korszaka 1950-ben Karcagon vette kezdetét, ekkor vált néprajzkutatóvá; 1952-től pedig két évig a makói múzeum igazgatója. Mai értelemben vett honismereti tevékenységgel itt kezdett behatóan foglalkozni. Múzeumi szakkört szervezett, és létrehozta a Múzeumi Bizottságot. Itt vált irodalomtörténésszé, ugyanis elmélyülten kezdett foglalkozni József Attila és Juhász Gyula költészetével, könyvet írt Espersit Jánosról.

1954-ben a szegedi egyetemi könyvtárba került. Folytatta a Makón megkezdett munkát: bekapcsolódott a Juhász Gyula kritikai kiadás munkálataiba. A költő verseit Ilia Mihállyal rendezte sajtó alá.

Ekkor kezdett felélénkülni a helyismereti tevékenység. Elsők között az országban megírta A szülőföld-ismereti mozgalom tájékoztatóját. A helyismereti kutatások ösztönzésére összeállította Csongrád megye válogatott helytörténeti bibliográfiáját Csongrád megye népe és földje címmel. Nagyon fontosnak tartotta a helyi haladó hagyományok kutatását. A Magyar Nemzetben A magyar vidék, kulturális gondjairól sorozatot írt. Különösen szívén viselte a szegedi örökség ápolását. Amikor változott a politikai felfogás, Ladányi Benedek 1955-ben a szegedi aktívaértekezleten elmarasztalta Péter László ilyen irányú tevékenységét, mondván: ahelyett, hogy a jelen égető feladataira mozgósítaná, múltba fordulásra bíztatja az értelmiséget. Amikor egy év múlva újabb oldódás történt, ismét hallatta hangját, összeállította Csongrád megye irodalmi topográfiáját.

 

Péter László

 

1957-ben az Ethnographiában ismertette a Népünk hagyományaiból címmel a társadalmi gyűjtők írásaiból összeállított kötetet. Ebben sürgette a néprajzi gyűjtőmunkának „honismereti mozgalommá” való kibővítését, országos méretű kiterjesztését.

1961-től a Somogyi-könyvtár munkatársa, majd tudományos tanácsadója lett. Az itt töltött negyedszázad hozta kutatásainak kiteljesedését. Péter Lászlóra is ráillik Madách Ádámjának az a gondolata: „Mi a tudásvágyat szakhoz nem kötők, Átpillantását vágyjuk az egésznek.” Foglalkoztatja az irodalomtörténet, a néprajz, a helytörténet, a munkásmozgalom, a bibliográfia, a művelődéstörténet, a filológia, a textológia stb. Mindegy, hogy egy adott téma melyik tudományág körébe tartozik, ő Szeged szerelmese. Magáról így vallott: „Mióta nevem írásom alatt nyomtatásban megjelent, szinte minden betűm Szeged ügyét szolgálta”. Eddigi életművéről szólva hajlamosak lehetnénk olyan megállapításra, hogy fölaprózta magát. Ez látszólag így van, de ő olyan felfokozott élettempót diktált önmagának, hogy egy-egy tudományág területén így is többet volt képes asztalra tenni, mint sok más kutató.

Hadd idézzük tovább Madách szavait: „kicsinyben rejlik a nagy …" Ezt Péter László nemcsak jól tudja, de egyéniségének és talán tudományos munkálkodásának is egyik legfőbb alapelve. Minden írása mikrokutatáson alapul. Következetesen feltárja a legapróbb forrásokat, sőt ezek teljes láncolatát is; nem nyugszik, míg a legparányibb kutatási részterületen is tudománytörténeti pontossággal mindent fel nem göngyölít. Megkeresi az ősforrást, és a csepp vízben is magát a tengert képes bemutatni. Egy ilyen, hallatlan energiát kívánó kutatási módszer számára természetes és magától értetődő. Fáradtságot nem ismerve, gyorsan és célratörően dolgozik. Péter László nemcsak a katedrálist tervezi meg, de maga formázza annak minden építőkövét is. Olykor munkaközösségekre váró feladatot végez el egy személyben.

A Somogyi-könyvtárban töltött időszakban nem lett hűtlen a honismereti mozgalomhoz. A Magyar Életrajzi Lexikon alapján elkészítette Csongrád megye tehetségtérképét; és egy falu, Szegvár példáján bemutatta a helyi hagyományok ápolásának lehetőségeit.

Korunkban divatossá vált utcanév-kutatásból messze kiemelkedik Péter Lászlónak Szeged utcanevei című könyve. Teljesség igényű és új módszertani elveket felvető feldolgozása egyúttal Szeged művelődéstörténetének is metszetét adja. Ezzel egy időben, 1974-ben jelent meg irodalmi útikönyve: Szeged irodalmi emlékhelyei. Ez is olvasmányos stílusban, enciklopédikus teljességgel öleli fel Szeged irodalmi múltját.

Következetesen számon tartja a különféle évfordulókat. Ha ilyen alkalomból könyvet ír, mint pl. a Bartók-, a Kodály- vagy az Ady-centenáriumon, akkor ezt úgy tudja ütemezni, hogy a hosszú nyomdai átfutást is bekalkulálva, a kötet időben piacra kerüljön.

Külön kell szólnunk Péter László bibliográfusi és szerkesztői tevékenységéről. Kevéssé ismert, hogy az ő nevéhez fűződik az ún. szegedi bibliográfiai iskola megszületése. 1961-ben szerkesztésében jelent meg az Igazság című szegedi hetilap repertóriuma. Ebben szakított a szokványos alfabetikus vagy tematikus felépítéssel, rendezési elvként az időrendiség érvényesítését valósította meg. Így a fejlődést a bibliográfia eszközeivel is lehet érzékeltetni. Azóta ez az elv országosan általánossá vált. A bibliográfiák szerkesztését és kiadását rendkívül fontos feladatnak tekinti. Ebben maga is élen jár, összeállította pl. Bálint Sándor, Csefkó Gyula, Mészöly Gedeon, Klemm Antal munkásságát. A kötetek, folyóiratok szerkesztését igazi alkotómunkának tekinti. Ezt nemcsak szakértelemmel, de élvezettel is végzi. Szerkesztői tevékenységét elvi alapokon nyugvó vaskövetkezetesség jellemzi, ha szükségesnek tartja, hathatósan bele is nyúl a kéziratba, még nyelvhelyességi szempontból is. A formális munkát lektoráláskor sem ismeri. Sok mindent a szerzőnél másként és jobban tud, valósággal átgyúrja a kéziratot, kiirt mindenféle nyelvhelyességi hibát. A keze alól kikerülő munka viszont sokkalta jobb lesz, logikusabb felépítésű, olvasmányosabb és főleg a szakmai hibáktól mentes.

Somogyi-könyvtári szobája bensőséges alkotóműhellyé vált. Gyakran csöngött a telefon, sokszor nyílt az ajtó. Barátok, tisztelők, adatközlők, tanítványok nyitottak be. Legtöbben útbaigazítást, tanácsot kértek. Péter Lászlónak erre mindig volt ideje. De a legjobb kollegának is éreznie kellett, hogy szobájában üres beszélgetésre nincs idő. Segítőkészsége határtalan. Ha ellenlábas kereste fel, annak is mindenben rendelkezésére állt. Számára az igaz ügy szolgálata volt mindig fontos. Számtalan személyt vezetett be a tudományos kutatás módszereibe, külön iskolát és szellemi központot teremtett maga körül. Vele együtt dolgozni igen hasznos. Szerencsés, aki egy-két műhelytitkát elleshette. Ezért sok a tisztelője.

Következetesen fellép a pongyolaság, a pontatlanság, a felületesség ellen. Van, aki nemigen tudja elviselni, hogy nála is mindent jobban tud. Mivel a tekintélyelvét nem ismeri, bírálataival kellemetlen is tud lenni. Az ellenfelek szókimondó kritikáiban személyes megtámadtatást vélnek érezni. Vitában sohasem hagyja magát, nyílt sisakkal támad. Ilyenkor félelmetes is tud lenni. Igazát végsőkig védi, újabb érveket keres. Csak akkor marad látszólag alul, ha nincs számára fórum, ahol válaszát vagy viszontválaszát közzétennék. Szókimondásáért – akárhol dolgozott – a hivatalnokok nemigen szerették. Ezért – Bálint Sándorhoz hasonlóan – kevés hivatalos elismerésben, érdemjelben részesült. Hiába számított a Móra Ferenc Múzeum vagy a Somogyi-könyvtár vezetői posztjára; hiába lett volna jogos várományosa Bálint Sándor néprajzi tanszékének; hiába bízták meg a szegedi történeti monográfia főszerkesztésével, mindenünnen kiszorult, de nem rátermettsége, hanem természete miatt. Kinek kell olyan munkatárs, aki nála mindent jobban tud, és ezt nem is rejti véka alá; akinek kimeríthetetlen a vitakészsége. „1960-tól sündisznóállásban vagyok – mondta magáról –, és nekem ebben a környezetben tüskéket kellett eresztenem. Nem tudom megállapítani, hogy mennyi az én természetemből adódó harciasság, és mennyi az, amelyre a külső körülmények kényszeríttettek rá.”

Hivatali előmenetelében érték csalódások, de mindez életművének enciklopédikusabb kiteljesedését eredményezte. Hatvanadik születésnapjára a Somogyi-könyvtár kiadta Apró Ferenc összeállításában a Péter László munkásságát felölelő bibliográfiát. Ez kereken 2500 címszót tartalmaz. Ha ő intézményvezetéssel járó adminisztrációban éli le életét, bizony ez a tudományos küldetés rovására ment volna. Így viszont megadatott számára a tudomány szolgálata, és ezzel maradandót alkotott.

Buktatóktól, sőt olykor lavináktól sem mentes útját helyileg nemigen egyengette senki. Sokszor csak megtűrték, vagy inkább: nem tudták nélkülözni. Ha Ortutay Gyula olykor kihúzta is a csávából; ha Hencz Aurél vagy Tóth Béla segített is felkaroltatásában, minden eredményét fanatikus elszántságának, rendíthetetlen hitének köszönhette. Számára végső fokon mindig az volt a fontos, hogy hagyják dolgozni, és ez megadatott neki. De ugyanakkor a legpozitívabb értelemben maga is szellemi izgalmat teremtett környezetében.

Mintegy négy évtizeddel ezelőtt, a Tiszatáj 1947. évi egyik számában nagy eszméknek kis dolgokban való szolgálatát tűzte maga elé. Zöldi László 1982-ben egy rádióriportban meg azt hangsúlyozta, hogy számára Péter László élete éppen azt példázza, hogy meglehetősen elszigetelt körülmények között is hogyan lehet több évtizedes aprómunkával életművet alkotni. És mindezt Dél-alföld metropolisában valósította meg.

Péter László magára is vonatkoztatja Keresztury Dezső Sírversének néhány sorát:

Tán a messzeségben valahol

Több lett volna nyugalmam, bérem.

De itt volt a hazám . . .

 

Honismeret. 1986/4. 49–51.

 

Emlékezés Árva Jánosra

A Szirbik Miklós Társaság keres olyan elődöket, akik szellemiségükkel a város megismerését, kulturális fölemelkedését szolgálták. Emléket kíván állítani mindazoknak, akik úttörői voltak múltunk megbecsülésének. Ilyen voltÁrva János megyei főlevéltáros, akire a közelmúltban emlékezett társaságunk.

Árva János 1896. január 5-én született makói hagymakertész családból. A budapesti egyetemen szerzett középiskolai tanári oklevelet. 1924-től 1945-ig volt vármegyei fő-levéltáros. Erre az időszakra esett Tarnay Ivor alispánsága, aki a megyei kulturális életet soha nem remélt magasságra emelte. Ápolta a megye és Makó történeti hagyományait, fölkarolta a művészeteket, a könyvkiadást, irányította a színházi- és hangversenyéletet. Ebben a szellemi légkörben fejtette ki áldásos munkáját Árva János.

A levéltár 1929-ben a megyeháza új szárnyépületében kapott helyet. Árva János példamutató gondossággal helyezte el az iratokat. A helytörténeti kutatás szellemi műhelyévé vált a levéltár. Egyetemi magántanárok (Bálint Nagy István, Kecskeméti Ármin), a város és a megye helytörténeti kutatói (Eperjessy Kálmán, Barna János és sokan mások) itt tanulmányozták kutatásaikhoz a forrásokat. A levéltárban otthonra leltek, alkotói légkör vette őket körül. Szellemi oázis lett a levéltár. Mindehhez nagyban hozzájárult Árva János ügyszeretete és puritán magatartása is.

 

Dr. Árva János

 

Árva János a magyarországi latinságban igen járatos volt, ezért főleg a 18. század iratait tanulmányozta. Önálló munkája: Boszorkányperek Csanádvármegyében. Sok följegyzést készített, voltak publikációs tervei, de egyre több mindennapi munkát vállalt magára. Az egyéni ambícióknál többre tartotta a közügy szolgálatát. Idősebb korában – főleg baráti körben – a régi korok nagy emlékezőjévé, mesélőjévé vált. Ilyenkor szűk közönsége meghitten hallgatta lebilincselő beszédét. Olyan közvetlenül idézte föl a régi időket, mintha annak maga is részese lett volna.

Csanád megye községeinek iratait féltette a pusztulástól, az 1930-as években végigjárta a megye településeit. Fájt a szíve, hogy pincében, padláson, fásszínben pusztultak az értékes irattári anyagok. Az akkori levéltári törvény nem tette lehetővé, hogy a megyei fő-levéltáros saját megyéjében az iratok kezelése érdekében a községi önkormányzati tevékenységbe beleszóljon. Módot szeretett volna találni, hogy a legfontosabb összeírások, képviselő-testületi jegyzőkönyvek a megyei levéltárba bekerüljenek.

 

Árva János tanulmánya

 

Miután a Csanádvámegyei Könyvtár c. könyvsorozat szerkesztőit Makóról elhelyezték, a sorozat mindenese, életben tartója Árva János lett. A 31. kötettől az ő nevével is jegyezték a sorozatot.

Az 1935-ben újjáalakult Csanádmegyei Történeti és Régészeti Társulat titkára Árva János lett. Kultúrpolitikai munkásságának talán ez lett a legmaradandóbb területe. Csupán az általa vezetett jegyzőkönyvek több mint 180 oldalt tettek ki.

Fontosnak tartotta Borovszky Samu megyei monográfiájának 1715-től való megíratását. Javasolta, hogy a szintetizáló munka előtt készüljenek falumonográfiák. „Ha mindez együtt van, akkor jöhet a lepárlás, az ötvözés, a szintézis munkája, és kerek egészbe önthető a vármegye története.”

A megye 1941-ben megvásárolta a DMKE épületét vármegyei levéltár és könyvtár céljára. Két év alatt ez lett a megye és a város kulturális centruma. Árva János egy személyben lett mai szóhasználattal levéltár-, könyvtár- és múzeumigazgató. Fáradhatatlanul dolgozott. A levéltárat átköltöztette, a megyei és a városi könyvtárat összeházasította, a régészeti anyagból kéttermes kiállítás készült.

A város és a megye nem volt hálás Árva Jánosnak. 1945-ben méltánytalanul meghurcolták, állásától megfosztották. Még a városból is kiűzetett. Az ásotthalmi állami gazdaságnál, majd a martonvásári kísérleti gazdaságnál kapott munkát. 1969. július 12-én hunyt el.

E sorok íróját egyetemi éveiben Árva János ajánlotta be nyári gyakornoknak a szegedi múzeumba, így pályámon való elindulásomat neki köszönhetem. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az általa faragott stafétabotot tovább vihetem.

Makói História. 1997/3. 7–8.

 

Kiss Mária Hortensia, a falumonográfus

Kiszombor fönnállásának 750. évfordulójára a község önkormányzata megjelentette Kiss Mária Hortensiának 1940-ben kiadott falutörténetét és József Attilának kiszombori verses füzetét. A két munka kapcsán fölidéztük a falumonográfus alakját.

Kiss Mária Hortensia nem kutatónak készült, mégis maradandó értékű munkát írt szülőfalujáról. Kiszomboron született 1911. július 5-én. A polgári leányiskolát Makón és Szegeden, a tanítóképzőt Kalocsán végezte a Miasszonyunk Iskolanővéreknél. Szerzetes neve Hortensia lett. A szegedi tanárképző főiskolán magyar–történelem–testnevelés szakon tanári oklevelet szerzett. A kiskunfélegyházi Constantinumban 1937-től 1944-ig tanított. Ezt a hányattatás évei követték. A továbbiakban harminc alkalommal költözött. Sokszor fölidézte magában a próféta szavait: „Meddig kalandozol még ide-oda, te álhatatlan lány?” Az iskolák államosítása után kultuszminiszteri engedéllyel többek között Óföldeákon és Ferencszálláson tanított. Az 1956-os forradalom után az Egyesült Államokba költözött, majd Rómában a Miasszonyunk nővérek rendházában lakott. Hazatérve különböző falvakban hittant tanított, Makón két évig kántor volt. Budapesten 1994. augusztus 5-én halt meg.

 

A Kiss-testvérek: Mária, Ilona, Ferenc

 

Mint főiskolai hallgató szemináriumi dolgozatként készítette el Kiszombor törtenetét. Eperjessy Kálmán professzor útmutatásai alapján korszerű falumonográfiát írt. Trianon után az egykori Torontál megyei iratokat nem állt módjában tanulmányozni, de a községi, az egyházi és a Rónay család irattárát alaposan kutatta. Azóta ezeknek nagy része megsemmisült, így munkája forrásértékűvé vált. Professzora az országos forrásokra is ráirányította figyelmét. Földolgozásában komplexitásra törekedett. A köztörténetet kiegészítette népszokások, gyermekjátékok bemutatásával is. Könyve hat évtized múltán sem avult el, alkalmas arra, hogy az ifjabb nemzedék megismerje a település múltját.

 

A három Kiss testvér – Mária, Ilona és Ferenc

 

József Attila kiszombori nyaráról sem lehet úgy beszélni, hogy ne szóljunk Kiss Mária Hortensiáról. Az ifjú poéta ugyanis 1922 nyarán náluk lakott. Mivel nővére, Ilona sokat betegeskedett, ezért algebrából javítóvizsgára bukott. József Attilának ekkor nem volt hová mennie, ezért Gebe Mihálynak, az internátus igazgatójának javaslatára került Kiszomborra házitanítónak. József Attilának kiszombori nyaráról leghitelesebben Kiss Mária Hortensia írt. De ő források összegyűjtése nélkül ilyesmibe sem kezdett volna. Levélben kérte az Egyesült Államokban élő nővérét, Ilonát, hogy segítsen föleleveníteni az egykori emlékeket, hiszen Mária négy évvel fiatalabb volt, és mégiscsak Ilonka volt a tanítvány. Az oknyomozás huszonöt kérdés összeállításával kezdődött. llona részletesen megírt mindent, ő nem ismerte az itthoni József Attila kultuszt, valóban emlékeket idézett föl. Visszaemlékezése szerint Attila „egy órával később kelt föl, mint mi. Reggeli után olvasott a kertünkben, a folyosón vagy az udvaron. Ételben nem volt válogatós, mindent evett, amit adtunk neki. Mikor reggel kijött a konyhába reggelizni, mi már vártuk a kávéval és a kenyérrel. A kávét mi szaharinnal édesítettük. Persze ő ezt nem tudta. De egy reggel épp akkor tettük a kávéba a szaharint, amikor már ott ült. Mindjárt mondta, hogy ez nem egészséges. Ettől kezdve az ő kávéjába cukrot tettünk.”

Kiss Mária Hortensia ilyen és ehhez hasonló utánjárással írta meg Péter László bíztatására a Tiszatájban és a Csongrád Megyei Hírlapban emlékeit József Attiláról. Egyik makói múzeumi látogatásakor, 1979-ben bekapcsoltam a magnetofont, és József Attila kiszombori nyaráról magam is faggattam. Ekkor többek között elmondta, hogy Attila szeretett sétálgatás közben dúdolni. Néhány dalt mindjárt magnóra is énekelt. Mivel – emlékezetem szerint – ezekről írásaiban sem számolt be, az egyiket közre adjuk.

Sétálni ment a tudós,

Nyitva a szobája.

Be is osont egyenest

Mind a két cicája.

Azért tudós a tudós.

Ez a dolog rendje -

Legyenek a cicák is

Tudománnyal telve.

Zörög a papír, szakad is.

Ez ám az igazság.

Így a sok jó tudományért

Könnyen kikaparják.

Ám, de belép a tudós,

A buzgóság sérti.

Botot ragad mérgesen,

A tréfát nem érti.

Botot ragad mérgesen

A buzgó cicákra.

Máskor, ha sétálni megy.

Szobáját bezárja.

Kiszombor önkormányzata – a község 750-ik évfordulóján – nemcsak kiadta a Szirbik Miklós Társaság füzeteiben hasonmás kiadásban a kitűnő falumonográfus munkáját, de egyben posztumusz díszpolgári cím adományozással is megbecsülte a község jeles személyiségét.*

Makói História. 1997/4. 10.

*Elhangzott a Szirbik Miklós Társaság 1997. novemberi ülésén.

 

Mag Béla lámpást gyújt Bogárzóban

Diákkoromban még kettős földnyilvántartás volt: egyik a bíróság épületében működő telekkönyvi hivatal, a másikat a városházán a birtoknyilvántartó vezette. Az utóbbira az adókivetés miatt volt szükség. Apámat – az addigi második kerületi adótisztet – 1939-ben választották meg birtoknyilvántartónak. A mindenkori adó összegét persze nem csupán a föld aranykorona értéke, de az elemi csapások is befolyásolták. Ebből aztán Bogárzónak jól kijutott; hol az aszálytól, hol víztől szenvedtek. Édesapám igencsak évente járt Bogárzóban kárfelmérésre. Ilyenkor a város kocsiján kiszállították a ládákban tárolt kataszteri térképeket, és bizottsági tagokkal minden adócsökkentést kérő tanyában megfordultak. A nagy távolság miatt naponta nem jöttek haza, kint is aludtak. Igaz barátság is szövődött sok gazdával, de Mag Béla lelkésszel is.

Hátrányos földrajzi adottság

Az ottani gazdák úgy jártak, mint a makói 48-as honvédek. Mindkettőjüknek a legalacsonyabb fekvésű terület jutott: a forradalom harcosainak „jutalmul” Honvéd, a bogárzóiaknak a vidék legvizesebb szikes határrésze. De mindkét terület népe szívós és kitartó volt. A nincstelen honvédiek hagymakultúrát teremtettek, a bogárzóiak megmutatták, hogy a „székvirág” a sziken is kivirul, és gyógyító erővel bír. Szívós munkával és kitartással valóban elfogadható életmódot teremtettek maguknak.

 

Mag Béla

 

Makó határában nem volt még egy olyan terület, amelyet évről évre annyi természeti csapás ért volna, mint Bogárzót. Évszázadokon át a víztől szenvedtek. A Bogárzói-ér a kisebb vizeket összegyűjtötte, de lefolyása nem lévén, a térség teljesen ki voltak szolgáltatva a természet kénye-kedvének. Az ármentesítési munkálatokat az 1883-ban megalakított Szárazéri Társulat végezte. Irányításukkal 1889–93-ban megépült a Csorgó, hivatalos nevén a Sámson–Apátfalvi Főcsatorna, amely Bogárzótól Apátfalváig lett volna hivatva a vadvizek maradéktalan levezetésére. Erre a két méter fenékszélességű csatorna nem volt képes. A gazdák nagyon sérelmezték, hogy évről évre akkor is fizetniük kellett az ármentesítési járulékot, ha földjükön víz állt.

A szeszélyes időjárásokból ragadjuk ki azt a két esztendőt, amire még a mai idős nemzedék is emlékezhet. 1939-ben az esőhiány miatt szinte semmijük sem termett, ezért nyolcvan bogárzói gazda memorandumban kérte adójuk csökkentését. A következő esztendőben tanyáik egy része víz alá került, sőt rogyadozni kezdtek. 1940-ben újabb katasztrofális helyzet állt elő: a Fehérvári dűlőtől a bogárzói gátőrházig víz öntötte el a határt. A vízben álló tanyákról kezdték leszedni a cserepet és a tetőszerkezetet, hogy mentsék, ami menthető. Joó Sándor tanyája össze is dőlt. A romok alá kerültek bútorai, gazdasági eszközei, a padláson és a kamrában tárolt takarmány- és élelmiszerkészlete. A bogárzóiak megsegítésére az árvízvédelmi kormánybiztos két nagyteljesítményű szivattyút biztosított, de teljesítményük kevésnek bizonyult. Héjja Péternél egy méter, Csorba Jánosnál egy öl mélységű volt a víz. Ekkor 15–16 gazda önszántából, az utólagos jóváhagyás reményében, megnyitotta hat helyen a Csorgó oldalát: a zsombéki gátőrház közelében a Takács Mihály féle földnél; Farkasék hídjánál; Balázs Péter tanyájánál; a kanyarnál Szabó Lajos kovácsmesternél; Csorba János tanyájánál, Börcsök Imre tanyájánál.

Bogárzóban akkoriban 245 gazda 2229 holdon gazdálkodott. A vízbajok együtt jártak a járhatatlan utakkal is. A rákosi és igási utak közötti öt és fél kilométer hosszúságú bogárzói bekötőút kövezése szintén az 1930-as évek végén igen komolyan felvetődött. A megye és a város is jóindulatúan állt hozzá. A 2600 tonna kő szállítására a kereskedelmi miniszter ötven százalékos vasúti fuvarszállítási kedvezményt ígért. A gazdáktól katasztrális holdanként két fuvar teljesítését, az igával nem rendelkezőkre hét-nyolc pengő hozzájárulást kértek. A bogárzóiak ellenállását az út feltöltésének a földtulajdonosokra való hárítása váltotta ki. Az épülő út magosításához szükséges földet ugyanis azoknak a gazdáknak kellett volna biztosítaniuk, akiknek a birtokánál az út elvonult. Erre három-négy kivételével senki sem volt hajlandó. Ragaszkodtak a pénzzel való megváltáshoz. Lakossági hozzájárulás hiányában a kövesút létesítése meghiúsult. Ekkor az újságíró a makóiak jellemzésére néhai, megboldogult Bezdán József prelátus szavait idézte: A makói embert még a mennyországba is erőszakkal, hajánál fogva kell berángatni. A kövesút építése így csaknem egy évtizeddel eltolódott.

Az eddig leírt természetföldrajzi állapot hozzásegít Bogárzó szó eredetének tisztázásához. A szó etimológiáját egykori magyar tanárom, Inczefy Géza (1906–1974) fejtette meg. A zárkózott, szinte elefántcsonttoronyba visszavonultan élő tanárunkról nem is sejtettük, hogy két éves makói tartózkodása milyen mély nyomokat hagyott életében. Kéziratos térképeink búvárlása oly annyira meghatározó lett életében, hogy három évtized multán, szegedi főiskolai tanárként kandidátusi értekezését a Makó környéki földrajzi nevek névtudományi vizsgálatáról írta. (Amikor könyvének terjedelmét – pénzügyi nehézségeire hivatkozva – az Akadémiai Kiadó meg akarta húzni, átjött Makóra, és a múzeumban elpanaszolta gondját. A nyári szabadságok idején tanácsi vezetőt nem lehetett találni; de a járási művelődési osztályon Kurucz János gazdasági előadó magára vállalta a hiányzó összeg megszerzését.)

Inczefy Géza a Bogárzó elnevezést Tálas Istvánnak a kiskunsági népi állattartásáról szóló munkájában leírtak alapján fejtette meg. Különösen nehéz a barom őrzése bogárzás idején. Rendszerint pünkösd előtt bogárzik a jószág. A högyös bogár az állat körme közé bújik, és igen nyugtalanítja. Bogárzás kezdetekor a barmot homokos vagy vizenyős helyekre terelik, ahol a körmök közé behatoló víz vagy homok megöli az élősdit. Ezeket a területeket a pásztorok bogárzóknak nevezték. A szomszédos Igás-név hasonlóan keletkezett, ott igás barmokat legeltettek. Hatrongyoson valóban hat szegény család volt a megtelepülő. Rákoson pedig egy vízállásos területen elszaporodtak a rákok, Csókáson a varjúféle madár lehetett gyakori. Úgy tűnik, a földrajzi nevek eredeztetésében olykor nélkülözhetetlen segítséget nyújt a néprajz.

Mag Béla pályakezdése

A Csanád megyei Kevermes községben született 1910. szeptember 22-én. Középiskoláit Egerben, teológiai tanulmányait Budapesten a központi szemináriumban végezte. 1934. július 1-jén szentelték föl. Első állomáshelye Szőreg volt. Péter László szerint a jóvágású, ragyogóan prédikáló, közvetlen, jó kedélyű fiatal pap megnyerte a hívek tetszését. Ez óhatatlan feszültséget, féltékenységet keltett főnökében, az egyébként szintén kitűnően szónokló, az átlagnál nagyobb műveltségű, de kissé mord Szalma Józsefben. A plébános és a káplán viszonya közismerten nem volt eszményi. Két dudás nem fér meg egy csárdában: e két kitűnő ember sajátosan szembe került egymással. Mag Béla átvette a cserkészcsapat vezetését, parancsnoksága alatt sok sikeres műkedvelő előadást, emlékezetes ünnepélyeket, élményt jelentő táborozásokat, kirándulásokat rendeztek. A cserkészcsapat otthonában a karácsonyi ünnepségek hangulata maradandó élményt hagyott.

Glattfelder Gyula megyés püspök 1937 augusztusában Mag Bélát a szeged-belvárosi plébániára helyezte. A fogadalmi templomban tartott prédikációi a szegediek körében is népszerűek voltak. A püspök 1941 őszén váratlanul a makó-bogárzói külkáplánságba helyezte át. Derült égből villámcsapásként hatott a váratlan áthelyezés. Oka Mag Béla szociális gondolkodása és szemlélete volt. Nézeteit szülőfalujából, a baloldaliságáról elhíresült Kevermesről hozta magával. Gyermekkorában megismerte a Viharsaroknak nyomorúságát, a szegényparasztok baloldali mozgalmait. Ezek kitörölhetetlen nyomot hagytak benne.

A szülőfaluról 1946-tól a makói, szegedi és az országos lapok arról cikkeztek, hogy Kevermesen és környékén állandósult a katolikus papság elleni izgatás. Mivel Farsang László plébános nem volt hajlandó a politikai gyűléseken részt venni, gumibottal megverték, majd két segédlelkészével együtt a mezőhegyesi internálótáborba szállították. Erre Hamvas Endre püspök az egyházi szolgálat nélküli templomot bezáratta. Nem sokkal korábban az egyház kötelékéből kizárt katolikus lelkészek megalakították a mariavita egyházat. Mivel a sajtóból tudomás szereztek a kevermesi eseményekről, a bírónak felajánlották szolgálatukat. A szekta püspöke, Csernohorszky Tamás két papjával meg is jelent Kevermesen, tábori misét mutatott be, gyóntattak, eskettek. A kommunista párt titkára akkor lepődött meg, amikor a mariavita papjainak számláját vendéglős hozzá vitte kiegyenlítésre. Az internálásból kiszabadult Farsang László plébánost hívei örömmel fogadták, de tovább nem maradhatott állomáshelyén.

A tanyai lelkész

Mag Béla a bogárzóiakkal azonnal szót értett, hiszen paraszti életmódban nőtt fel. Hívei megszerették, máig a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel emlegetik nevét. Apámmal is baráti kapcsolatot tartott. Többször megfordult szugolyi szőlőnkben. Egyik alkalommal kis házikónk ajtófélfájára írta: „Még savanyú a szőlőd. Itt járt Mag Béla”.

A bogárzói külkáplánság lelkészlakkal nem rendelkezett, ezért a lelkész két évig a nőtlen tanítóval az iskolában lakott. Péter László ekkoriban kerékpározott el egykori cserkészparancsnokához. Újságpapíron szalonnát, száraz kolbászt, hagymát ettek, ezzel tudta megkínálni.

Makón mit sem törődtek politikai okokból történt áthelyezésével, elismerték tehetségét és szónoki képességét. Bécsy Bertalan polgármester őt kérte fel Horthy Miklós kormányzó 75. születésnapján, 1943. június 18-án rendezett díszközgyűlés ünnepi beszédnek elmondására.

Mag Béla feltette a kérdést: Milyennek is rajzoljam?

Fessem-e, mint a »Navara« hősét, amint sebesülve hordágyról osztogatja parancsait? Vagy rajzoljam abban az ihletett pillanatban, amint kimondja: Nem hallgathatom a fű növését Kenderesen, midőn Szegeden a Magyar Géniusz bontja ki szárnyait egy második honfoglaláshoz? Vagy úgy, amint fehér lovon, mint országalapító, bevonul felszabadított városainkba? Festhetem így is, úgy is, hisz mindegyik valóság…

Az államfő megszentelt hagyományaink, reményeink és vágyaink megtestesítője. Uralkodó vér a nemzet véréből. Hús a nemzet húsából. Joga a nemzet joga. Méltósága a nemzet méltósága. Sorsa a nemzet sorsa. Tragédiája a nemzet tragédiája. Az uralkodó az ország legfelsőbb tekintélyének megtestesítője.

A szónok megosztotta a hallgatósággal azoknak a perceknek a benyomásait, amikor 1938. november 11-én Horthy Miklós bevonult Kassára.

Hűvös őszi reggel… Hosszú rabság után az Atya találkozik gyermekeivel... Megérkezett, jön, közeledik fehér lován Magyarország kormányzója, délcegen, diadalmasan; mámoros, eget verő éljenzés kíséri mindenütt… Egyszer csak lelkünk ablaka elhomályosodik. Szemünk könnybe lábad, és nem látunk semmit. Restellem. Férfi ritkán sír. Le akarom törölni az árulkodó könnyeket. Körül nézek. Látom, mindenki sír… Milyen biztonságos tudni, hogy nekünk ilyen vezérünk van…

Beszédét osztatlan tetszés fogadta. A polgármester indítványozta az ünnepi beszéd megörökítését a díszközgyűlés jegyzőkönyvében.

Dr. Csepregi Imre pápai prelátus naplójából tudjuk, hogy lelkészünket 1945-től többször foglalkoztatta az áthelyeztetés gondolata. Maradt. Minden idejét a hitélet megteremtésére fordította. Remekbe szabott szónoklataival egy csapásra megnyerte híveit. Ez nem csupán Bogárzóra, de a tanyavilágra is vonatkozott. Öt tanyai miséző hely és tizenkét tanyai iskola hittantanítása nyugodott a vállán. Az oroszok bejövetelekor a bogárzói tanító elmenekült, vállalta helyettesítését. Méheivel foglalatoskodott, és mindenképpen lóra, kocsira vágyott. 1945 júniusában a főhatóság által lóra kiutalt összeget, 1960 pengőt, hízók vásárlására fordíthatta. Ősszel a város kiutalta számára a kórház volt lovát. A leégett makó-újvárosi templom tetőzetére 1610 pengőt gyűjtött híveitől. A bogárzói templomnak harmóniumot és kályhát vásárolt. Miután nem kaptak napszámos nőt, unokahúgával – aki házvezetője volt – kimeszelte a lelkészi épületet. A hölgy öt-ötnapi napszámmegtérítést, vagyis 3000 pengőt kért az egyházközség pénztárából. Csepregi prelátus úr ezt visszautasította.

Farsang László meghurcoltatásakor betegszabadságot kért, és szülőfalujába ment. Elvégezte az elhurcolt plébános helyett a napi litániát, majd a püspöki hivatalhoz, az egyházi főhatósághoz fordult utasításért, hogy mitévő legyen, mert lejárt a szabadsága, várják a hívei. A válasz az volt, térjen vissza állomáshelyére, a templomot zárja be, az oltáriszentséget vigye át a legközelebbi templomba. A templom ajtajában három rendőr állta útját, a templomból nem volt szabad semmit elvinnie. Ekkor kocsira ült és elment.

Kiss Imre makói polgármester igen tisztelte Mag Bélát. Amikor 1947. június 6-án Miskolc testvérváros küldötteivel járta a tanyavilágot, a Csókáson tartott ebédre a lelkészt és néhány gazdatársát ebédre hívta. Ekkor lelkészünk dr. Csepregi Imre prelátustól felmentést kért a pénteki böjti tilalom alól. Megkapta.

Az 1848-as forradalom centenáriumán Csanád vármegye törvényhatósági bizottsága és Makó város képviselőtestülete a városháza tanácstermében együttes díszközgyűlést tartott. Az ünnepi beszédet Mag Béla mondta. Az évforduló jelentőségét többek között ezekkel a szavakkal méltatta:

Március idusának hősei, dicső emléketeket idézve, jelentjük, hogy nem volt hiába a harcotok! Megfizettük a múltat a jelen adójával! Ezért örvend, ezért ünnepel ma Magyarország! Ha valaki azt mondaná: csendesebben vigadjatok, hát nem volt itt eddig szabadság? – Azt felelném: de igen, volt! Szabad volt éhbérért dolgoztatni! Szabad volt a magyar zsellérasszonyoknak a mintabirtokokon szalmára szülni, a teheneknek pedig lepedőre elleni! Szabad volt a magyar Földnélküli Jánosok százezreinek kivándorolni! Szabad volt a magyar agyat és szívet tőle idegen hóbortokkal maszlagolni! Szabad volt március tizenötödikén hurrá-hazafisággal, habzó szájú irredentizmussal, gyepűkkel és Kárpát–Duna– Nagyhazával elködösíteni a magyar lét üszkösödő problémáit!

Atyámfiai, bizony mondom, hogy a magyarság milliói nem ilyen szabadságért éltek-haltak! Az elmúlt idők vezérkedői azzal áltatták magukat és táborukat, hogy Magyarországon rend és nyugalom van. De ez a rend a börtön rendje volt, ez a nyugalom a temető nyugalma volt. A magyarság legjobbjainak lelkében azonban, mint hamu alatt a parázs, ott izzott a szabadság utáni vágy. És majdnem száz évbe telt, amíg valóra vált…”

A díszközgyűlésen elnöklő Kiss Imre polgármester megköszönte a magas szárnyalású beszédet, és javasolta, hogy a beszéd teljes szövegét a jegyzőkönyvben örökítsék meg.

Tulajdonképpen a falukutatók hirdette gondolatokat fogalmazta meg. Csakhogy, amikor Féja Géza 1937-ben a Viharsarok c. művében Kelet-Csanád társadalmi bajáról írt, ezzel az akkori hivatalos Magyarország figyelmét akarta fölhívni a tarthatatlan állapotokra. Ezek a gondolatok a fordulat éve után politikai szólamokká váltak. Féja könyvét elkobozták, állásából elbocsátották, és hosszú bírósági procedúra indult ellene. Mag Béla lelkészi megítélése viszont ezzel a beszéddel megpecsételődött. Csepregi Imre prelátus úr a beszéd egyes mondatait azzal próbálta tompítani, hogy a különös kevermesi felfogás tükröződik benne, és ez a meghatározója Mag Béla lelkivilágának. És valóban, otthonról nemcsak a buzgó katolikus hitet hozta magával, de Kelet-Csanád agrárszocialista szellemiségét is. Ezek olyan mélyen beléivódtak, hogy nem volt képes elszakadni tőlük.

Mag Béla a kevermesi parókiára vágyott, de az egyházi főhatóság 1948 őszén – a szülőfalujától 5 kilométerre eső – Nagykamarásra nevezte ki plébánosnak.

A papi békemozgalom élén

Csepregi Imre prelátus úr 1950. augusztus 9-én megdöbbenve vette a hírt, hogy Mag Béla felutazott a papi ülésre. Egy év múlva beválasztották az Országos Papi Békebizottság 75 tagú választmányába, néhány hét múlva a titkárságába. 1951-től Budapesten érseki titkár, 1952-től terézvárosi plébános. 1953-ban a Békebizottság titkárságának vezetője, 1955-ben Czapik Gyula egri érsekkel ketten képviselték a magyar katolikus papságot Helsinkiben a béke-világkongresszuson. 1956. október 22-től Csehszlovákiában egy békerendezvény vendége. Mindszenty József bíboros november 5-én az amerikai nagykövetségről kijutatott levelében felfüggesztett 11 papot, köztük Mag Bélát is. Ezt a tilalmat később a Vatikán hatályon kívül helyezte. Az Opus Pacis elnöke Grősz József kalocsai érsek, ügyvezető igazgatója Mag Béla lett. Ez már nem az Állami Egyházügyi Hivatal szerve volt, inkább a püspöki kar irányítása alatt állt. 71 éves korában érszűkület miatt lábát le kellett vágni, 1982. december 30-án hunyt el. A terézvárosi templomban Lékai László bíboros búcsúztatta.

A bogárzóiak is jó szívvel emlékeznek rá. Péter László szerint gyermekkori élményei a szocializmus mellé állították, de hitét nem tagadta meg, nem árulta el.

Marosvidék Füzetek 4. Bogárzói emlékkönyv. Makó, 2007. 37–42.

 

Pulitzer József, az újságírás fejedelme

József Attila egyik makói osztálytársa, a nyugatra szakadt Abaffy László az Egyesült Államokban megjelent egyik lexikonból kiírta a számon tartott személyek közül a makói születésűeket. Másfél tucatnyi név gyűlt össze. Ez a kisváros művészeket, kutatókat, feltalálókat, közéleti személyiségeket adott a világnak. Találó tehát az a megállapítás, hogy tehetség-aranyak gurultak innen szerte-szét a világba.

Makó szülöttjei közül minden idők legnagyobb karrierjét Pulitzer József futotta be. Hajófűtőként kezdte, multimilliomosként végezte.

Pulitzer a makói sajtóban

Négy nappal halála után, 1911. november 2-án jelent meg róla az első méltatás a Makói Hírlap hasábjain Egy makói gyerek karrierje, Joe Pulitzer, majd egy nappal később A makói Pulitzer. Életmentő sakkjáték címmel.

Tizenhét éves csend után, 1928-ban a Marosvidék karácsonyi számában H. Szabó Imre írt róla olvasmányos méltatást Hogyan lett Pulitzer Józsefből, egy koldusszegény makói zsidógyerekből Amerika újságkirálya címmel. Romantikus léleknek, álmodozónak mutatta be a város nagy fiát, aki nemcsak hitt az ábrándjaiban, meg is valósította azokat. Az akadályoktól nem riadt vissza, kétségbe sohasem esett. A csüggedés nem vett rajta erőt. Mint egy mesebeli hős – fantasztikus körülmények között – elérte célját és győzedelmeskedett.

 

Pulitzer József az 1880-as években

 

1966. február 6-án pedig Raffai István írt Karrier és legenda. Pulitzer nyomábanMakón a Csongrád Megyei Hírlapban. Rezignáltan állapította meg: ma már szülőföldjén is egyre kevesebben tudnak makói éveiről. Megszólaltatott néhány nagy öreget, bizony ezek az emlékezések is csak emléktöredékek. Csanádi (Pulitzer) Jenő ügyvéd özvegyét is felkereste, aki ma is városunkban él. Férje volt Makón az utolsó oldalági leszármazott.

– Tárgyi emlékem, levelem nincs. Rossz ember volt, állítólag. Egyik unokatestvére kivándorolt hozzá, támogatása helyett nyomban megvette a hajójegyet vissza.

Megint el kellett telnie másfél évtizednek, hogy Pulitzer Józsefről a helyi lapokban olvashassunk. Ekkor kezdte meg Csillag András ilyen irányú kutatásait. Első összegzését a Hírlap hasábjain jelentette meg, ezt tucatnyi írása követte a különböző lapokban. Összegző műve pedig a makói múzeum füzeteiben látott napvilágot. Ő már tudós kutatóként alapos feltárásokat végzett, nem csak azt vette számba, amit írtak róla, de feltárta a makói, szegedi és fővárosi levéltárakban fellelhető adatokat is.

Pulitzer József halálának 75. évfordulója alkalmával, Csillag András könyvének bemutatója során meghitt ünnepség színhelye volt a városi könyvtár, Pálfy József, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke méltatta Pulitzer József jelentőségét az újságírás történetében. Ezt követően pedig Csillag András idézte fel kutatásainak eredményeit. Az ünnepségen Nicolas Salgo, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete is részt vett.

A múlt év végén tovább folytatódott a könyvtárban a megemlékezés-sorozat. A város sajtótörténeti kiállításán Tamasi Mihály főszerkesztő méltatta Pulitzer József jelentőségét. A Hírlap hasábjain újból értékes közlemények jelentek meg.

Hol született?

Homéroszért hét város vetélkedett, ennyi város tartott rá jogot, hogy a költő szülőhelyének tekintsék. Pulitzer József esetében pedig bizonyos kiadványokban a szülőváros megnevezése pontatlanul szerepel. A Révai Lexikon, A Magyar Zsidó Lexikon, az Encyclopaedia Americana és a The Jewish Encyclopaedia szerint Budapesten született, Amerika koronázatlan királyai című kötet pedig Miskolcot jelöli meg születési helyéül. A Csongrád Megyei Levéltár őrzi a születési anyakönyvek másodpéldányait, a hiteles forrás szerint Makón született 1847. április 11-én.

A szülőház helyét illetően is téves nézetek terjedtek el. H. Szabó Imre is úgy tudta, hogy az Eötvös utca egyik düledező házában látta meg a napvilágot. Porjesz József 1966-ban szintén az Eötvös utcában vélte a szülőház helyét. A születési anyakönyv itt is egyértelmű: az 1637 számú házban született, ez pedig a mai Úri utca 4. számú épület helyén állt. A házat édesapja háromezer váltóforintért 1843. május 8-án vásárolta. Pulitzer József szülőházát 1894-ben bontották le, ugyanis itt emelték a régi posta épületét.

Az ősök

Mária Terézia uralkodása idején, 1743-ban Stanislavich Miklós püspök engedélyezte a zsidók és a rutének Makóra történő letelepedését. Az itteni zsidóságról az első összeírás 1773-ból maradt fent, a számba vett ötven család között már ott találjuk a Pulitzereket is. Nevüket eredetileg Politzernek írták. Csillag András kutatásaiból tudjuk, hogy a família a morvaországi Pulitz-Politz helységből származik.

Újságírónk nagyapjáról, Pulitzer Mihályról már hiteles ismereteink vannak. Pontosan kétszáz évvel ezelőtt született Makón. A mai Úri utca 26. alatti kis házban laktak. Portájuk mögött sikátor vezetett a Deák Ferenc utcába. Jómódú rőfös kereskedő volt, aki vízimalomnak és olajsajtolónak is résztulajdonosa. Helyileg gabonát, gyapjút, dohányt vásárolt fel, ezeket Pesten értékesítette, visszafelé fűszerféléket, ruhaneműket hozott.

Édesapja, Pulitzer Fülöp – az útlevél tanulsága szerint – magas termetű, hajlott testtartású, sápadt arcú, szakállas, gesztenyebarna hajú, kék szemű vagyonos terménykereskedő volt. A Mindennapi Jegyzőkönyv bejegyzése szerint: „…magát mindenkor józanul viselte, semminemű panasz előttünk nem tétetett, mire nézve őt, mint becsületes kereskedőt mindenkinek ezennel ajánljuk”.

Az ifjú Pulitzer József Makón kezdte tanulmányait. A Skála Áruház helyén állt egykori zsidó iskolában. Pulitzer Fülöp letelepedési engedélyt kért Pesten, és 1855-ben fel is költöztek. Kereskedésének körét kiegészítette nyers termékekkel. Tagja lett a pesti kereskedelmi és iparkamarának. Az új körülmények között is jól ment az üzlet, az első évben kilencvenezer forintos forgalmat ért el.

Mostoha körülmények

Rövidesen tornyosulni kezdtek a bajok is. A legidősebb és a legkisebb gyerek 1856-ban váratlanul elhunyt, az apa egészségi állapota is megromlott, 1858-ban tuberkolózisban ő is meghalt. A feleség nem volt képes az üzletet tovább vinni, tönkrement, mindent el kellett zálogosítania. Egy kis lisztüzlet biztosította megélhetésüket. A bajokat a tizenegy éves Anna halála tetézte be.

 

Pulitzer József

 

Az otthoni nyomor és talán az, hogy Pulitzerné 1860-ban férjhez ment, érlelte meg Pulitzer Józsefben azt az elhatározást, hogy önállósítsa magát. 1864-ben hagyta el az országot. Útja Bécsbe, majd Párizsba vezetett. Hiába jelentkezett idegenlégiósnak, rossz látása miatt nem vették fel. Pénze nem volt, Amerikába csak úgy tudott áthajózni, hogy beállt kazánfűtőnek. Élete az Újvilágban is nagyon mostohán indult. A posta öszvéreit gondozta, de volt sírásó, téglahordó, pincér, fűtő, földmérő stb. A déliek elleni hadjárat idején beállt katonának. 1866-ban, a nagy járvány idején vállalta a kolerában elhaltak kocsival való elszállítását. Majd pedig New Orleansban a The West Post rikkancsa. Egyik alkalommal a hajóiroda ablakában megpillantott egy hirdetést. A vállalkozó öt dollár fizetés esetén elhelyezi a jelentkezőket egy cukornád ültetvényen. Előteremti a szükséges pénzt, és negyedmagával jelentkezik a munkára. Amikor hajóval megérkeznek a tetthelyre, egy sziklás táj fogadja őket, nyoma sincs ültetvénynek. Gyalog mennek vissza Szt. Louisba. Egy német nyelvű újságnak a Westliche Postnak megírta az eseményt. A cikk olyan kitűnő volt, hogy azonnal leszerződtették a laphoz.

Újságírói karrier

Német nyelvtudását még itthonról vitte, kint megtanult angolul. Klasszikus angolsággal írt és beszélt. Tíz évig dolgozott a lapnál. Közben részvényeket is vásárolt. 1878-ban tulajdonosa lett a Szt. Louis Post Dispatchnek, 1883-ban pedig a New York Worldnak. A lap első számában megfogalmazta újságírói hivatását: „A World újságnak a mai naptól kezdve más lesz a vezetése, mások lesznek az emberei, mások az eszközei és módszerei, más lesz a célja, más a politikája és más az elve, más dolgokkal fog foglalkozni, és mások lesznek az érdekei, más lesz a lapnak a feje és szive… Ebben a városban elég tere van egy olyan újságnak, amely nemcsak olcsó, hanem őszinte is, nemcsak őszinte, hanem nagy is, és nemcsak nagy, hanem igazán demokrata, amelyet nem a pénzhatalmasságok, hanem inkább a nép ügyének szentelünk, mely az Óvilág híreinél fontosabbnak tartja az Újvilág híreit, mely feltár minden csalást és gyalázatosságot, küzd a közélet minden baja és visszaélése ellen, legkomolyabb őszinteséggel harcol a népért”.

Megfogadta, hogy mindenkor a reformokért harcol, vezérelve az igazságtalanság és a korrupció leleplezése, harc a demagógia ellen. A World Amerika legfüggetlenebb és legbátrabb újságja lett. Véleménye szerint egy zsurnalisztának tömören, világosan, szuggesztíven, szemléletesen kell írnia. Pulitzer József mindent elért, amit egy újságíró vagy laptulajdonos elérhetett. Káprázatosan élt, hiszen multimilliomos lett. Feleségét Munkácsy Mihállyal festtette le, saját portréját Rodynnel mintáztatta meg.

Betegség – remetei élet

Minden sikere ellenére szerencsétlen és boldogtalan ember volt. Személyes tragédiáját semmi sem ellensúlyozhatta. Asztma, álmatlanság, cukorbaj, érelmeszesedés gyötörte, és az a félelem, hogy megvakul. Ez negyvenhárom éves korában be is következett. A lelki depressziótól egy percre sem tudott szabadulni. Különcködéseit is ezzel lehet magyarázni. Nem egyszer az egész New York-i szimfonikus zenekart leutaztatta vidéki otthonába, hogy magányos vacsorájához zenét szolgáltasson. A zaj annyira idegesítette, hogy palotáját kétmillió dollár értékű márvánnyal szigeteltette. Ha szállodában szállt meg, kivette a lakosztálya melletti, alatti, fölötti szobákat is. Étkezéskor a villa vagy a kés nem csikordulhatott meg, mert ilyenkor úgy meresztette világtalan szemeit a merénylő felé, hogy abban megfagyott a vér.

Több mint húsz évig a világtól elzárkózott remeteként élt. Vásárolt egy jachtot, és az év nagy részét tengeren töltötte, leginkább a Földközi-tengeren, a görög partok közelében. Hat-hét titkár utazott vele, a vak Pulitzer József táviratok és kábel útján irányította a lapját. Közben önmaga lassú haldoklását figyelte – mondogatta magában.

Senki nem szerette, valószínűleg ő sem szeretett senkit. Mindenképpen különös alkat volt. Beszélik róla, hogy édesanyját viszont nagyon szerette, harctéri katonáskodása idején minden héten írt neki levelet. Rettenthetetlenül bátor volt, de hirtelen természetű is. Pincéreskedése idején például az okvetetlenkedő vendég fejére borította a tálat. Még a nagykorúságot sem érte el, amikor Missouri állam törvényhatóságának tagjává választották. Mint törvényhozó, javaslatot nyújtott be a bírósági rendszer reformálására. Itt egy politikus inzultálta. Amikor ellenfele a padlóra lerántotta, Pulitzer kétszer rálőtt. Százöt dollár bírsággal megúszta a veszekedést, reformjavaslatát megszavazta a törvényhozás.

Pulitzer József sok mindent takargatni akart a világ elől. Gyűlölte azokat, akik apjáról azt híresztelték, hogy csonttal és ronggyal kereskedett. Mesterségesen terjesztette a hírt, hogy szülei művelt, jómódú emberek voltak. Nem igen beszélt arról, hogy zsidónak született. Származását állítólag sohasem említette felesége előtt, aki egy gazdag déli családból származott. Nem tagadta ugyan magyar eredetét, de nem is dicsekedett vele.

A mecénás

Hervadhatatlan érdeme, hogy több millió dollár felajánlásával megalapította a Colombia University újságíró karát, a hatemeletes márványpalota a Broadway sarkán áll, benne százhúszan tanulták az újságírást. A Pulitzer-alapítványból pedig évente 1000-1000 dollárral jutalmazzák a legjobb színművet, a legjobb regényt, a legjobb vezércikket, a legjobb riportot, a legjobb történelmi értekezést.

Pulitzer József Amerika legnagyobb újságírója lett. Willard, a szigorú kritikus hangsúlyozta, hogy New York Pulitzer nélkül nem fejlődhetett volna azzá, ami lett. Grover Cleveland pedig egyszer azt írta, hogy Pulitzer nélkül sohasem lettem volna az Egyesült Államok elnöke.

Csongrád Megyei Hírlap. 1987. ápr. 9-10.

 

Az elfelejtett Galamb testvér – Galamb Sándor

A Ford Művek konstruktőrének, Galamb Józsefnek a neve világszerte ismert, hiszen a T-modell és a Fordson traktor a maga idejében csúcs találmánynak számított. A szülőváros is féltve őrzi emlékét, iskolát neveztek el róla, márványtáblát állítottak tiszteletére. A föltaláló testvérbátyjáról, Galamb Sándorról ma már mit sem tud Makó közönsége, pedig városunk szellemi életében évtizedekig meghatározó szerepet töltött be.

A Galamb család Makó tősgyökeres református famíliája. Újvároson, a Hosszú utcában találtak otthonra. Idős Galamb József és Putnoki Erzsébet házasságából hét gyermek született. Az értelmes parasztgazda a református tanító rábeszélésére a két elsőszülött fiút: Sándort és Józsefet tovább taníttatta.

Galamb Sándor 1878. december 15-én született. A középiskola elvégzése után Budapesten és Kolozsvárott végezte el az egyetemet. Ügyvédi működését 1906-ban kezdte el. 1915-től 1918-ig frontszolgálatot teljesített. I. osztályú ezüst vitézségi éremmel és Károly csapatkereszttel tüntették ki. 1925. júniusában Horthy Miklós kormányzó vitézzé avatta. A korabeli újságíró szerint: „Dr. Galamb Sándor ügyvéd, főgondnok, tartalékos hadnagy úgy személyes bátorságával, mint személyes kiválóságával és erkölcsi magatartásával mindenképpen rászolgált erre a kitüntetésre”.

Nagy munkabírású volt. Makón ügyvédi irodát tartott fönn, de a város közéletének legkülönbözőbb területén is tevőlegesen részt vett. Dr. Réthy Károlynak, a város előkelő ügyvédjének családjába nősült be. Réthy Bella polgári leányiskolái tanárnőhöz vonzódott, de végül húgát, Paulinát vette feleségül.

 

Dr. vitéz Galamb Sándor

 

1929. szeptember 29-én az első világháborús hősi emlékmű leleplezése után, a Maros-parti MAK pálya sportrendezvényén még a megye és a város első számú vezetőit is meglepte egy váratlan epizód. A díszvendéghez, Horthy Miklós kormányzóhoz a szárnysegéd katonás tisztelgéssel odavezette és bemutatta Galamb Sándort. A kormányzó fia, a gépészmérnöki diplomával rendelkező, a csepeli motorgyárban dolgozó Horthy István az amerikai Ford-gyárban kívánt szakmai gyakorlatra szert tenni. A közvetítésre azért volt szükség, mert nem az államfő gyermekeként, csak egy magyar polgárként akarta – az autógyári munka minden lépcsőfokát végigjárva – megismerni a korszerű ipari termelést. Galamb József természetesen Henry Fordot tájékoztatta a magyar mérnök kilétéről, de a munkatársak előtt személye inkognitóban maradt. Ezzel a kapcsolattal függött össze, hogy Horthy István eljegyzésére Makóról csak Galamb Sándorék kaptak meghívást.

A makói ügyvéd évtizedekig önzetlenül betöltötte a belvárosi református egyház főgondnoki tisztségét. Szirbik Sándor lelkésszel kezdeményezte a református polgári fiúiskola létrehozását. Az aggodalmaskodó presbitereket azzal szerelték le, amennyiben nem lesz fedezet az iskola működtetésére, azt saját vagyonukból pótolják.

Önzetlen felajánlásuk révén 1923-ban megkezdődött a református nagyiskola épületében a tanítás. Szívós küzdelmet folytatott a polgári iskola új épületének létrehozásában is, ezt a törekvését négy év múltán szintén siker koronázta. Maga Klebelsberg Kuno kultuszminiszter avatta föl az iskolát, és gróf Bethlen István miniszterelnökről nevezték el. Jogászként a református egyházat nemcsak tanácsokkal látta el, de a békés-bánáti egyházmegye tanácsbírája is volt.

Nem tagadta meg származását, mindent megtett a hagymakertészek gondjainak orvoslásáért. 1930-ban mintegy háromszáz taggal jött létre a Makó és Vidéke Hagyma- és Zöldségtermelőinek Szövetkezete. Ez a kereskedőszövetkezet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, veszteséges lett, az üzletrészek értéke felére csökkent. Galamb Sándor 1933-tól 1937-ig elnökként irányította a szövetkezetet, amelyet termelői érdekképviseletté alakította át. Megállapodott a hagymakereskedői szindikátussal, hogy a hagymavásárlás elsősorban a szövetkezet tagjaitól történjen. A termelőknek érdeke lett a szövetkezetbe való belépés, egy év alatt a tagok száma tízszeresére, háromezerre növekedett.

Elnöksége alatt épült föl a hagymaház, és azt is fölismerte, hogy a hagymások köréből kell kinevelni vezetőiket. Kezdeményezésére küldte ki a hagymások szövetkezete és egyesülete 1935–1936-ban nyugati tanulmányútra Erdei Ferencet. Az ifjú szociológus számára a nyugati körút valami olyat jelentett, mint a reformkorban Széchenyinek vagy Wesselényinek, tudományos és politikai szemlélete kitágult. 1936. január 15-én Landauból küldött levelében köszönte meg jótevőjének a nyugati tanulmányút lehetőségének megteremtését. (A levél eredetije dr. Galamb Sándorné Galambos Edit birtokában van, ez úton is köszönöm, hogy fénymásolatával múzeumunkat megajándékozta.)

Kedves jó Sándor Bátyám!

Többféle köszönetnek a kinyilvánításával kezdem e nem is tudom milyen mélységbe és hosszúságra terjedő levelet. –

Egyszerűen és őszintén megköszönöm mindenekelőtt, hogy oly lankadatlan buzgalommal és eréllyel dolgozik hagymás ügyekben anélkül, hogy az a legkisebb kellemességgel is járna s minden alkalommal – eleitől fogva – biztosította nekem azt a szerepet, amelyben magam is legtöbbet gyarapodhatok s az ügynek is legtöbbet segíthetek s most pedig ezzel az úttal olyan kilátásokat segített megnyitni, amelyek a végső célokig engednek áttekintést. – Köszönöm mindezt Sándor Bátyámnak s hálám lerovása legyen, ha úgy dolgozhatok, hogy annak láttatja leend. –

Köszönöm azonkívül azt a már-már atyai intést és oktatást, amiben nem szűn meg részeltetni Sándor Bátyám. Én nem voltam szerencsés az iskolai tanítómestereimmel. Középiskoláimból csak azért emlékezem jószívvel egy-két tanítómra, mert kíméltek s az egyetemen egy volt, akitől sokat tanultam s csak egy volt, aki beleépült a gondolkodásomba, sajnos azonban ez sem volt olyan melegszívű ember, hogy emberi érlelést is nyújtott volna nekem. - Most iskoláim után adatott meg, hogy olyan vezérlőm, illetve vezérlőim legyenek, akik birtokában vannak a nevelő legfőbb tulajdonságának: engedni nőni az ifjoncot, adni neki minden szükségest s vigyázni rá, hogy baj ne érje sem belülről, sem kívülről. – Ezt a vigyázást köszönöm most Sándor Bátyámnak s a tanító számára legigazabb örömöt szolgáltatom érte: hajlok az intésre, nem úgy, hogy behúzom a nyakam, hanem úgy, hogy gondolok rá s annak tudatában cselekszem.

A köszönet szavai után pedig szólok azokról, amikre vigyázni kell az én növekedésemnél, azért is, mert ferdére nőhetnek, azért is mert kár lenne, ha elpusztulna. -

Leveleimből, szavaimból, viselt dolgaimból kiolvashatta már Sándor Bátyám, hogy nem könnyű fuvalmak mozgatnak engem (s öcsém hasonlóan áll a világban) s nem könnyű játékosság az én sorsom. – Az Úristentől kaptam úgy látó szemet s úgy érző szívet, hogy azt nem lehet ámítani, s nem is lehet játékszerrel lecsillapítani, az apámtól kaptam könyörtelen paraszt edzést és keményítést s egy elszánt akaratot, hiszen cselekedni minden körülmények között kell, s mindezek tetejébe kaptam olyan munka és életteret, amely nem fukar a feladatokkal és a lehetőségekkel S ily terhekkel és ajándékokkal mozogva a világban 25. esztendőmre le nem vakarható rétegben rakodott a világ szívemre s agyamra.

Látható e vonásokból, hogy fundamentumokba építtetett bele két dolog: alkut nem ismerő hűség szűkebb és tágabb hazámhoz, közelebbi és távolabbi fajtámhoz, s kíméletet nem ismerő igazságkutatáss őszinte vállalása az igazság világosságának. – A hűség és igazság csillapíthatatlanul küzdelemre és harcra hajtja az embert minden ellen, ami nem ez s én is űzött és hajtott szolgája vagyok ennek az akaratnak, s jól tudom, hogy sokszor nehéz a kellő mederben való buzogás. –

Ezért csinálok én kötelességen felül minden hagymás dolgot, ezért Lírai a levelem s ezért írok Sándor Bátyámnak az illendőségen túl való hosszú és valló levelet. - Minden társadalombeli szerepét kikapcsolva, mert mint idősebb fiához ugyanazon népnek, városnak és egyháznak felteszem a kérdést Sándor Bátyámnak: tehet másképpen hű és igaz ember az én helyzetemben, minthogy kiönti a szívét? Meg vagyok győződve, hogy Sándor Bátyám ugyanazon alapoknak az igazságán áll, és ezért gyötrelmes számára olykor a világi szerep s ezért érzi az én kínlódásomat is, s ezért vigyáz rám.

S mit szóljunk azokról, akiktől félni kell. Tudom, hogy milyen fajta emberek s tudom, hogy többet kell pironkodniok majdan az Isten előtt, mint nekünk. Viszont kötelességem vigyázni magamra. S olcsóbban nem adhatni magam, mint ahogy az igazságaimhoz méltó.

Gyermeki lélekkel beleképzeltem magam a valló ember szerepébe: közre kívántam vallani mindent. Ezt nem cselekszem tovább. Szóljanak az eddigi vall[om]ásaim azoknak, akik értik és tudják célját, okát, a későbbiek és az összes többiek pedig maradjanak beleépítve az életembe. Nem írok többet a szívem vérével úti levelet. Írok majd útleírást, ha kívánja Sándor Bátyám. S szavaimban kerülőm azokat, amik a farizeusokat botránkoztathatnák. Nem bántok senkit s úgy cselekszem, hogy engem sem bántson senki: dolgozni akarok. – Azt az Istenen kívül senki el nem veszi tőlem, hogy a kiszabott feladatot úgy ne lássam el, ahogy az vérem és igazságaim törvényeiből következik.

Még egyszer köszönöm Sándor Bátyámnak értő és érző vigyázását és azt kérem, hogyha igaznak és méltónak tartja életem, ezután is így vigyázzon rá, ameddig szüksége van egy idősebb élet védelmére s mindenek fölött pedig különböztesse meg a többiektől

Jól tudva Sándor Bátyámnak szíve mélyén tartott ítéletét felőlem s dolgaim felől, bátorsággal és reménységgel szólok még egy két szót hagymás dolgaink felől. Nem tudom biztosan Sándor Bátyám életében milyen helyet foglal el ez a hagymás ügy. Azt azonban tudom, hogy legmaradandóbb becsű életműve lehet s korszaknak lehet jelzője egy város életében. – Én pedig most kezdem az életet, s mindjárt kezdetben egy aránylag kicsiny mederbe kell szorítanom minden erőmet. Nem írok több közvallomást s nem szónokolok több diszharmóniát szülő beszédet - A hagymás sors megfordításának adom egész erőmet. S ha abban ezután is úgy vezérel, és úgy segít Sándor Bátyám, mint eddig, nem kicsiny dolgok következhetnek utánunk.

Elnézését kérem Sándor Bátyámnak e visszafojtatlan líráért, de úgy vélem szükséges volt. Azért is, hogy Sándor Bátyám ne féltsen jobban, mint ahogy félteni kell, s azért is, hogy legyen egy biztos híd közöttünk, minden konkrét társadalmi szerep, párt, hivatal és kor fölött nagyon-nagyon magasan. S a pillérei nagyon-nagyon mélyen: a hazai és makói földben. –

Kívánok Sándor Bátyámnak biztos jó egészséget, kedvet és erőt s fiúi ragaszkodással és tisztelettel üdvözlöm.

Feri

Dr. Galamb Sándor kormánypárti politikai irányzatot képviselt, elnöke volt az Egyesült Párt városi szervezetének. A közéletre gyakorolt hatása az általa irányított lapokon keresztül nyilvánult meg. A kisgazdák és földművelők politikai napilapjának, a Makói Friss Újságnak 1920–1925-ben főszerkesztője, a Makói Újságnak 1935–1944-ben kiadó tulajdonosa és felelős szerkesztője volt. Politikai beállítottsága jól szemlélhető azzal, hogy Erdei Ferenc nyugati tanulmányútjáról küldött ún. müncheni leveleiből hatot közölt lapjában, csak a Nyugat– Makó címűnek, amelyben a város pusztíthatatlan függetlenségi múltját taglalta, nem adott helyet.

Makó és Csanád megye mindennapi társadalmi életében azáltal is részt vett, hogy tagja volt a városi képviselő-testületnek és a vármegye törvényhatósági bizottságának. Egyben tb. vármegyei főügyész és tb. városi ügyész tisztet is betöltött. Az Arad-Csanádi Gazdasági Takarékpénztár Rt. ügyésze is volt, így az Apafi utcai Réthy-házból a széképület emeleti lakásába költöztek, majd a Deák Ferenc u. 42/A számú házat vásárolták meg. Öccsének hívására ellátogatott az Egyesült Államokba. Úti beszámolóját a Makói Újságban tette közé.

A sokirányú társadalmi elfoglaltságának az ügyvédi iroda forgalma szenvedte kárát. Így az 1930-as évek derekán jól jött számára, hogy megválasztották Battonya közjegyzőjének, ami biztos megélhetést jelentett számára.

A front közeledtekor Nyugatra menekültek, ahonnan makói házukba jöttek vissza. Nem internálták ugyan, de állását elveszítette. A református egyház éléről nemcsak Szirbik Sándor lelkészt mozdították el, de neki is távoznia kellett a főgondnoki beosztásból. Életének utolsó évtizedében sokat nélkülözött. 1956-ban halt meg, a makói belvárosi református temetőben pihen.

Makói História. 2001/1. 6–8.

 

A 75 éves dr. Kiss Ernő zenetanár köszöntése

Szülőházadra hamar fölfigyeltem, a Vásárhelyi utca 18. nekem jeles helynek számított. Valakitől azt hallottam, hogy ott lakott Vigh úr, akiről valamikor a Jókai utcát nevezték el. Ezt a levéltári búvárkodásaim aztán igazolták, de a régi térképeken föltűntek ezen a tájon a szárazmalmok is. A Vásárhelyi utcának abban az oldalában az Eötvös utcától a Baross utcáig négy volt belőlük. Ebből az időből maradhatott ott a udvarotokban egy különleges hombár. Ennek vesszőből font, tapasztott falai nem függőlegesek voltak, hanem fölfelé kifelé dőlők. Tulajdonképpen átmenetet képezett a régi szánkótalpas gabonás kasok és a hombárok között. Miután eladtátok az ősi családi házat, ezt a szokatlan építményt szerettem volna a múzeum részére megmenteni, de az új tulajdonos váratlanul szétverette.

Felétek gyakran megfordultam, ugyanis a mai Síp utca 34-ben laktak nagyapámék, tehát a ti házatoktól egy jó hajításnyira. Ha valami történt azon a környéken, azt nagymamámtól hamar megtudtam. Egyszer azzal csigázta fel az érdeklődésemet, hogy veletek átellenben, a mai víztorony irányában egy lovas majdnem beleszakadt a lefödött kútba. Amikor még a Návay tér szénapiacnak adott helyet, ott ástak egy öblös kutat, amelyet aztán gerendákkal, deszkákkal lefödtek, sőt földet hánytak rá. Ennek a faanyaga elkorhadt, ez okozta a szerencsés kimenetelű balesetet. Akkor aztán végleg betömték, és keresztben betongerendákat is raktak rá.

 

 

A Vigh úr utcáról, a különleges hombárról, az itatókútról is csak azért idézem föl emlékeimet, hogy Édesapádról is szóljak. Családotokból őrá figyeltem föl először. Mint minden arra járó gyerek, így én is megcsodáltam, amint házatok előtt, a széles gyöpön Apukád készítette a hosszú köteleket. Megakadt a szemünk azokon a számunkra ismeretlen alakú és méretű eszközökön és magán a kötélgyártáson is. Nem merészkedtem ugyan közel, annál szégyenlősebb voltam, de bámulattal néztem, hogy egyszerű szerszámokkal milyen tökéletes kötél készül a keze alatt.

A számomra szokatlan szakma alapján egy kicsit Apukádat is különleges embernek tartottam. Ez a benyomás később sem homályosult el, sőt erősödött. De ez már nem a Vásárhelyi utcához kötődik, hanem a strandhoz. Ott egy különlegesen tetovált bőrű férfiben Édesapádat fedeztem föl. Megtudtuk, hogy tengerészként Indiába sodródott, onnan származtak ezek a totemisztikus ábrázolások.

Rólad az első emlékeim már a gimnáziumhoz kötődnek. Akkoriban a hetedikeseket és a nyolcadikosokat, de még a fölsőseket is magáztuk. Veletek, a nagy negyedikesekkel viszont már tegeződtünk. Annyi biztos, hogy óriási respektussal néztünk föl rátok. A Csanád cserkészcsapatnak tagjaként is fölidézem alakod, amint az egyik iskolai ünnepélyen nagy cserkészkalapban derűsen intettél felénk. Persze, elhalványuló emlékeimben mindenekelőtt zenei szerepléseid a legemlékezetesebbek. Ha a gazdasági egyesületbe elmentünk táncolni, a zongoránál Te ültél. Ott nem a klaviatúrát nézted, hanem a táncolók kavalkádját. Együtt éltél velünk, szinte ott voltál a forgatagban, ugyanúgy élvezted a mulatságot, mint mi. Hangulatot és vidámságot teremtettél.

Azt az emléket viszont szívesen fölidézem, amikor Te állítólag történelemórán gombostűket szúrva a padba, ezen kis dallamot el tudtál pengetni. Arról viszont már nem szólt a fáma, hogy a gyomorbajos, mord Kenyeres István tanár úr ezt hogyan fogadta.

A makói katolikus hitéletben a szervita atyák hoztak friss szellemet. A főtéri kápolna egyszeriben látogatott lett. Itt évekig Te kántorizáltál, a hitélet megújhodásában neked is meghatározó szereped volt. Egyszer a kápolna előtt kis csoport vett körül, ekkor tudtam meg, hogy nincs olyan hangszer, amelyen nem tudnál játszani.

Makói éveidben a komoly zenét is művelted. Létrehoztátok az „Ars pro arte” vonósnégyest. A 48-as forradalom centenáriumán pl. Mozart Kis éji zene c. művét adtátok elő Rátky Pistával, Molnár Pistával és dr. Tóth Aladár főorvossal.

Mielőtt Édesanyád is beköltözött volna Szegedre, eljutottam a szülőházadhoz. Örömömre szolgál, hogy Édesapád kötélverő eszközeit az utókor számára megőrizhetjük.

Szültésnapi Lap. 2000. ápr. 2.

 

Dr. Kiss Ernő

 

A két Dévényi

Az idei Városnap programjában két helyen is szerepel a Dévényi név. Apáról és fiúról van szó; az egykori tűzoltóparancsnokról és fotóművész fiáról.

Öten pályáztak 1930-ban a makói tűzoltótiszti állásra, elsöprő többséggel dr. Dévényi Endrét választották meg erre a tisztségre, amely tűzoltó-parancsnoki beosztást jelentett. A huszonegy éves (1909. július 2-án született), tehetséges fiatal parancsnok megszerette a Maros-parti várost, de ő is a legnagyobb bizalmát érezte a polgármesternek, városi főmérnöknek, sőt a polgármesteri hivatal egész tisztikarának. Akkoriban Nagy Sándor vezetésével működött városunkban a nagy hagyományú Makói Önkéntes Tűzoltó Egyesület, de a megyei székvárosban fontosnak tartották a Hivatásos Tűzoltó Testület megszervezését is. Dévényi Endre az utóbbinak lett a parancsnoka. A paradox helyzet abból adódott, hogy a hivatásos tűzoltóságot már korábban az önkéntesek parancsnoksága alá helyezték. Ez bizony az állandó súrlódás forrása lett, de az új hivatásos tűzoltótiszt emberséges magatartásával a feszültséget sohasem gerjesztette.

Dr. Dévényi Endre rendkívüli ambícióval és rátermettséggel látott munkájához. Mindenekelőtt a hivatásos tűzoltók számát hétről tíz főre emeltette, akik az új vezetőtől magas színtű kiképzésben részesültek. A tűzoltóság fölszerelését állandóan bővítette; nagy eseménynek számított az új locsolóautó, a Hektor beszerzése. Makó a nyári hónapokban por-város volt, ezért Dévényi Endre minden év tavaszán felolajoztatta a Hektorral a Szegedi utca makadám burkolatát, a többi főbb útvonalat reggelente fellocsoltatta. Az artézi kutak elfolyó vizét több helyen (a Hősök szobra mögött, a Kossuth utcai Fehérló kútnál, a Juhász kocsmánál) földalatti ciszternákban gyűjtötték össze, itt töltötték fel a locsolóautót. Gyakorló terephelyük a MAK pályához vezető Báló-ligetben volt, ide vezet ma az autós csárda lejárója.

Édesapám baráti köréhez tartozó Dévényi Endre – engem, a kisdiákot – varázslatos megjelenésével és lebilincselő modorával bűvkörébe vont. Lestem minden szavát, figyeltem mozdulatait. Nemcsak névnapok alkalmából járt össze a két család, de szugolyi szőlőnkben is szívesen látott vendég volt. Ilyenkor a marosi fürdőzéssel telt el a délután. Néha rögtönzött verseit hallgattuk, hiszen ő poéta is volt a javából. Ide helyezése évében írta Tűzlopás című költeményét.

Volt egy férfi... merész, hős, büszke ember!

– Prometheusnak nevezte a nép, –

Aki szívében lázadó keservvel,

Harcba szállt a dőre istenekkel,

Megmászva a ködös Olymposz hegyét.

Az istenek lágy pamlagon hevertek...

Nektárosak voltak mind a serlegek;

Vadító volt ezt látni földi szemnek,

Ahogy kábultan össze részegedtek

Úgy, amint a földi korcsmás emberek.

A Tűz-parázs egy cserép tálba téve

Szendergő fénnyel csendben pattogott,

Amint az ember tétovázva, félve,

Átkokkal, áldással, jajjal kisérve

Szent közelségébe így eljuthatott.

Az istenek tivornyás palotája

Mámor emlőjén alszik! Vak és süket...

S a Tűz-szolgák bús, vadarcú csordája

Földön feküdve, borszagot zihálva

Örzetlen hagyá a rábízott Tüzet.

Prometheus a pillanat csodáját

Kapzsi örömmel törte le magának,

S a hamvadó Tűz elnémuló parázsát,

Hozta a csendes, részeg palotán át,

Az emberségnek, a nagyvilágnak.

Hozta remegve... S a hogy földre ért le,

Ujjongón, nem is tudva, hogy mit cselekszik,

Jócsomó száraz füvet összetépett,

Parázsra tette és nézte, hogy éget,

Perzsel a Tűz s a – lelke, hogy melegszik!

Kábult agyán ezredév álma ébred!

Lát, hall és érez nem tudott dolgokat:

Kohó-dohogást, tűzhelyi lágy meséket,

Lámpabélről lefolyó bús beszédet,

Hideget riasztó piros lángokat...

S boldog álmából öntudatra rebben

És érzi, hogy tette nagy volt és merész.

Neve nem vész el a nagy végtelenben,

S örökké titkos dacos sejtelemben

Viszi nevét szárnyán egykor majd az Ész.

Amíg merészen szálldos így a lelke,

Időt és teret átrepülő vággyal,

Vad embercsoport csodákat lesve

S új élhetésnek titkait keresve

Veszi körül csendes kíváncsisággal.

S megérzik mind, hogy más lesz majd az Élet!

S a szent égi kincset szerte-szét viszik...!

– Útjukat jelzik fénylő messzeségek, -

Vidám munkától daloló vidékek -

S magukat istenné nőiteknek hiszik!

Csak Prometheus marad magában...

S ujjongó kedve megfogyott nagyon,

Mert meglátta a nagyszerű csodában

Bár sok Erő és pompásabb világ van

– De sok lesz véle majd a Fájdalom!!!

Úgy hírlett, hogy ő az ország egyetlen tűzoltó költője. Versei átélt élményekből fakadtak, amit a Tűz után című költemény egyik strófája is érzékeltet:

Üszkös gerendák, meztelen falak,

Bútorok, rongyok, egy kenyér, kalap.

Parázs, víztócsa, megolvadt üveg,

tömlő, tűzoltó, színüket

vesztett ajtók, ablakok,

rajtuk korom, víz, festék-hólyagok.

Tetőről hullott, széjjeltört cserép

fekszik a földön szerteszét...

 

Dévényi Dénes édesapja emléktáblájánál

 

Amikor 1940-ben, a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták, dr. Dévényi Endrét Kolozsvár tűzoltóparancsnokává nevezték ki. Egy évtizedes makói működése után fájó szívvel vett búcsút szeretett városától, itt pedig nagy űr támadt utána. Kolozsvárról Pestre került, a tűzoltó tisztiiskola tanáraként ment nyugdíjba. Pesten halt meg 1973. július 15-én.

A Maros-parti városban már alig akad valaki, aki emlékszik a gáláns megjelenésű tűzoltó tisztre, magam még őrzöm emlékét: nyílt tekintetét és lenyűgöző személyiségét, okosságát és bölcsességét, emberségét és szakmai tudását.

Egyetlen fiához, Dévényi Déneshez – Döncihez –, aki négy évvel volt fiatalabb nálam, kevesebb emlék fűz. Névnapok alkalmával találkoztunk. Lonovics sugárúti lakásuk kis udvara focizásra nem volt alkalmas, ezért fejeléssel ütöttük agyon az időt. Két elemi osztályt végzett Makón, nyolcéves volt, amikor Kolozsvárra költöztek.

A múlt év nyarától felújítottuk a régi barátságot. Fényes karriert futott be. Érettségi után ugyan nem vették fel az egyetemre, ezért két évig textilüzemben dolgozott, 1952-ben iratkozott be a műegyetemre. A forradalom után Kanadában kötött ki, itt szerezte gépészmérnöki diplomáját. Felesége – csongrádi születésű Margit – még Pesten lett biokémikus.

Dénes mérnökként is szép pályát futott be, a Brit-Kolumbiai Egyetem oktatója volt, de mindenekelőtt fotóművész. Öt országban huszonöt kiállítása volt. Descartes utáni jelmondata: Fényképezek, tehát vagyok. Magány a tömegben című kiállítása bejárta Kanadát és Európát, több mint százezer ember látta. Ez a tárlata az egyedüllét bonctana volt, a művészi szociológia eszközeivel megdöbbentő módon tárta fel az emberi lélek legrejtettebb mélységeit. Éles társadalomkritika, döbbenetes jajkiáltás az elvesző emberért. A fiatal és az öreg, a gazdag és a nincstelen egyaránt lehet magányos. Franciaországi bemutatójáról a Le Monde írta: „hosszú idők óta Párizs legszínvonalasabb fotókiállítása”.

A Városnap alkalmából a tűzoltólaktanya homlokzatán dr. Dévényi Endre emlékére márványtáblát helyeznek el, a múzeumban pedig kiállítás nyílik Dévényi Dénes fotóiból.

Marosvidék. 2001/1. 19–22.

 

Dr. Diósszilágyi Sámuel

Vallomásszerű melegséggel mondta Juhász Gyula: „Sok helyen jártam, sok embert megismertem, de kis helyen ennyi igaz embert, mint Makón, nem igen találtam”. Közéjük tartozott a markánsan gondolkodó, szókimondó főorvos, a szuverén elme: Diósszilágyi Sámuel.

Diósszilágyi Sámuel (1882–1963) literátus főorvost Erdei Ferenc a tudományok, a művészetek nagy köztársaságának Makóra akkreditált állandó nagykövetének; Péter László polihisztor orvosnak; Szállási Árpád az írók orvosának, az orvosok írójának nevezte.

A telkes jobbágy eredetű Diós Sára nagyanya és a zsellér ivadék Szilágyi József nagyapa házasságából származó utódok a 19. század végén fölvették a Diós-Szilágyi nevet. Az okosan, jól, céltudatosan dolgozó édesapa már kétszáz holdat mondhatott magáénak.

 

Dr. Diósszilágyi Sámuel

 

Diósszilágyi Sámuel 1882. március 27-én született egyik makói tanyán. „Bölcsőm nem főúri palotában, hanem egy dáli tanya földes szobájában ringott. Azaz – hogy az igazságnál maradjunk – nem is bölcsőm ringott, hanem sütőteknőben rívogattam végig a hosszú tavaszi napokat.” Elemi iskoláit is ott végezte. A makói főgimnáziumban 1901-ben érettségizett. Oklevelét 1906-ban a budapesti orvosi egyetemen szerezte. Olyan professzorai voltak, mint Tauffer, Korányi, Kéthly, Jakabházi. Egyetemistaként kapcsolatba került a Galilei körrel. A fölnőtt kort megért testvérei is szakítottak a paraszti életmóddal; gépészmérnök, kereskedő, gyógyszerész-feleség lett belőlük.

Két évig az egyetem gyógyszertani intézetében volt díjas gyakornok, majd tanársegéd. Ezt követően a László- és az István kórházban segédorvosként tevékenykedett. Önkéntes idejét Innsbruckban, majd a 17. helyőrségi kórházban töltötte. 1908-ban hazaköltözött szülővárosába, és magánorvosként tevékenykedett. 1913-ban helyettes városi kerületi orvossá nevezték ki, majd egy év múlva véglegesítették. 1914. július 27-én vonult be az 1. közös huszárezredbe. Tizenkilenc hónapi frontszolgálatának emlékeit dolgozta föl Én is voltam katona írásában. Az őszirózsás forradalom idején megszervezte az Országos Radikális Párt Csanád megyei szervezetét, melynek elnöke lett.

 

A Szakács Gábor-féle tüdőtöltő készülék

 

1961-ben nyugdíjba vonult. Előtte kiváló orvos kitüntetést kapott, 50 éves orvosi jubileumán egyetemi aranyoklevélre érdemesítették. Még egy évig az SZTK szakrendelőben dolgozott. 1962. március 27-én, nyolcvanadik születésnapján a tiszteltére rendezett múzeumi kiállításon az egész város ünnepelte. Nyolcvanévesen megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát is. Ezután fölszámolta makói lakását, és lányához, Szegedre költözött. 1963. június 10-én hunyt el, a makói belvárosi református temetőben pihen.

Jelenség volt a városban. Nem lehetett látni keménykalap, keménygallér és csokornyakkendő nélkül. Lábán divattól függetlenül fényes, hegyes cipő, hidegben kamásli; esőben, hóban, sárban kalucsni. Kezében az orvosi táska mellett sétapálca vagy hosszú szárú esernyő. Mindig gyalog járt.

Az első világháború után – bár polgári nézeteket vallott – vonzalmat érzett a munkásmozgalom iránt. 1924-től 1926-ig a Makói Szervezett Munkások Dalkörének elnöke. 1924 szeptemberében kedves epizódnak számított, hogy a dalkör Espersit János Kazinczy utcai lakásánál szerenádot adott Juhász Gyulának. Itt a költő dolgozó munkás embernek nevezte magát, és tőle nem vehetik rossz néven, hogy a munkássággal tart. A munkásotthonban tartott előadása miatt nemzetgyalázási pert indítottak ellene. Érzelmileg sem vallott szociáldemokrata nézeteket, de az 1920-as években minden nap vörös szegfűvel a gomblyukában ment a kórházba. (A Rákosi időkben Szabadság volt a köszönési mód; főorvosunk a rá jellemző iróniával – Petőfi sorát idézve – Szabadság, szerelem szavakkal válaszolt. Tudomására hozták, hogy ezzel nevetségessé teszi a pártot.)

Makó 1937-ben a Márciusi Front Mekkája lett. Diósszilágyi Sámuelt meleg barátság fűzte a népi írókhoz. 1937. október 3-án vendégül látta Féja Gézát, Sárközi Györgyöt, Kovács Imrét, Veres Pétert és Erdei Ferencet. Erdei Ferenc 1938. június 25-én feleségül vette leányát, Évát. Házasságuk nem lett tartós. 1945-től főorvosunk lett a Nemzeti Parasztpárt makói szervezetének alelnöke.

Hangszeren nem játszott, mégis a város zenei életének legfőbb szervezőjévé vált. Tarnay Ivor alispán 1920. november 27-én a Stefánia Anya- és Csecsemővédelmi Szövetség makói csoportja ügyvezető igazgatójává nevezte ki. Ennek keretében rangos előadóművészeket hívott meg Makóra. Fölléptek olyan zongoraművészek, mint Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Jean Maria Darre; hegedűművészek: Telmányi Emil, Albertina Ferrari, Kresz Géza, Koncz János; kamaraénekesek: Bazilidesz Mária, Helga Rindberg; énekművészek: Anday Piroska, Rella Gabriella, Závodszky Zoltán; továbbá Bokor Judit gordonkaművész, Payer Róbert hárfaművész. A meghívott művészek igencsak Dióssziágyi Sámuel vendégszeretetét élvezték. Szállásuk – ahogyan viccesen mondták – a Hotel Diósszilágyi-ban volt.

Fő művén – Hollósy Kornélia és a magyar opera – hatvan évig dolgozott. Megjelentetését Erdei Ferenc is szorgalmazta. Lektorálására nem kisebb szakembereket kért föl, mint Újfalussy Józsefet és Horváth Károlyt. Amikor a Kiadói Főigazgatóság szerződése megérkezett, a szerző halva feküdt. A négyszáz oldalas kézirat a Diósszilágyi hagyatékkal a makói múzeumunkba került. Cenner Mihály sajtó alá rendezésében a makói múzeumi füzetek sorozatában sikerült megjelentetni.

 

Bejegyzés Diósszilágyi Sámuel vendégkönyvébe

 

Több kiadást ért meg Orvosi intelmek aforizmagyűjteménye. Az 1940. évi könyvnapra Fáy Lóránt rajzaival a gyomai Kner nyomda kiadásában jelent meg. Móricz Zsigmond a Kelet Népe nyilvánossága előtt köszönte meg a kis kötetet: „Kedves Sámuel, én téged bámuel: orvos létedre humorod van … Most eszmélek rá, hogy az orvos, ha az ember nem mint beteg találkozik vele, szintén tud ember lenni … Köszönöm, Samu, ez jó volt”. Illyés Gyula szintén kedves sorokban köszönte meg: „Kedves Barátom, köszönöm figyelmed, szép könyvedet. Ha beteg leszek, szeretnék a Te kezedbe kerülni! Nem lázad fel a szakma? Szeretettel üdvözöllek: Illyés Gyula”.

Makó irodalmi életének is egyik meghatározó szervezője lett. Legbensőségesebb íróbarátjával, Móra Ferenccel még az első világháború előtt ismerkedett meg. Mindkettőjüket 1911. november 27-én avatták föl a Szeged szabadkőműves páholy tagjává. Az 1920-as évektől haláláig élvezte a Diósszilágyi-ház vendégszeretetét. Ezekről tanúskodnak Móra bensőséges hangú dedikációi. Makó-környéki ásatásai során is Diósszilágyiéknál szállt meg.

1924 nyarán a munkában kimerült Mórát néhány hétre áthívta Diósszilágyi Sámuel Makóra pihenni. Dolgoznia nem volt szabad, mégis egyik alkalommal egy tekercs írópapír esett ki a zsebéből. „Így született meg Makón – idézte föl a főorvos – a Georgikon, az a könyve, melyet legjobban szeretett, s amelyet talán legkevésbé ismer az olvasóközönség. Mikor karácsonyra megjelent a kéktáblájú könyv, maga hozott belőle nekünk egy-egy példányt, s az enyémbe ezt írta: Diósszilágyi Samunak, drága jó pajtásomnak, akinek házában írtam ezt a könyvet, testvéri szeretettel: Szeged, 1925. karácsony Feri” Péter László írta meg erről a rideg valóságot: „Sajnos, csalódást kell okoznom a makaiaknak. Hogy is hitte Samu bácsi, hogy Makó volt Móra Homokországa?” Vajda László, Móra Ferenc életművének legkiválóbb ismerője a Georgikon több fejezetéről kimutatta, hogy az író sajátos alkotói módszerét itt is alkalmazta, régebbi munkáját átdolgozta, gyakran „fejeli” és „talpalja”, valami időszerű eseményhez igazítja, tanúságot von le, változtat a műfajon. Móra a Georgikon tizennyolc fejezetéből ötöt írt Makón: a Harena refugii, Újságok, Légből kapott hírek, A jó Isten kenyérsütögetője és a Proelia ventorum címűket. A többit itt öntötte végső formába. Művét tehát nem makói élmények formálták. Csupán A jó Isten kenyérsütögetőjében található városunkra utalás: „Mire kimondta, már fönt is jártam a mennyországban. Először azt hittem, hogy Makó, mert az egyik ház sarkán az volt a táblára írva: Paradicsom utca”.

Juhász Gyula ugyan makói látogatásaikor Espersitnél szállt meg, de Diósszilágyi Sámuel vendégszeretetét is élvezte. Makón főorvosunk volt a negyedik rádiótulajdonos. Juhász Gyula 1925. október 18-i rádiózási élménye is hozzá kötődött.

Csönd és magány révében hallgatom,

Miként susog a hírek rádiója…

 

(Vidéki rejtekben)

Főorvosunk fölidézése szerint az első rádiózás meglepetés volt számára, és nem kis izgalmat váltott ki belőle. Ekkor jegyezte be Diósszilágyiék emlékkönyvébe:

Sic fuit Juhász Gyula

Idüle és vidula

Diósszilágyi Sámuel József Atillának is mentora volt. József Attila makói éveit idézve rajta kívül emlegetjük Espersit Jánost, Könyves-Kolonics Józsefet, Kesztner Zoltánt, Fried Ármint. Ez olykor kiegészül dr. Kiss Károly nevével is. Közös volt bennük, hogy világszemléletüket tekintve valamennyien Justh Gyula köpönyege alól bújtak elő, szellemi horizontjuk a kultúra, a művelődés minden területére kiterjedt, sőt alkotó módon mecénásai is voltak. József Attila valójában két személynél érezte otthon magát: Espersinél és Kesztneréknél. Diósszilágyi Sámuel saját szerepét József Attila tekintetében így fogalmazta meg: „Jómagam a Móra Ferenc felé vezető utat egyengettem”. Ebben a – makói viszonyok között – nagypolgári életmódot vivő házban József Attilának nem jutott hely. Nem is érezte volna ott jól magát. A Diósszilágyi házban jobbára csak a szegedi írókhoz csapódva fordult meg. József Attilára emlékezve a főorvos arra hivatkozott: „gyakran találkoztam vele Espersit János ügyvéd házában, ahol több ízben jelen voltam, mikor egy-egy versét felolvasta”. A magánvizsgára készülő József Attila – Espersit szervezésében – olykor vasár- és ünnepnapokon ebédre volt hivatalos hozzájuk. Az 1948-ban Makón gyűjtőkörúton járó József Jolánra vonatkozhat Diósszilágyi Sámuel megjegyzése: „Egyik igen közeli hozzátartozójától – aki életrajzi adatokat gyűjtött Makón – alapos fejmosást kaptam”. Ez talán a szűkmarkú támogatásra vonatkozott.

József Attila 1920 őszén betegen érkezett Makóra. Tüdőcsúcshuruttal került be a kórházba. Diósszilágyi Sámuel 1960-ban kutatni kezdett a kórház archív anyagában, és rá is talált a fejlapjára. Ezen a diagnózis pneumonia, azaz tüdőgyulladás. Főorvosunk kizárólag az aszpirines öngyilkosságról tudott, de ez két évvel később, 1922. június 26-án, a hatodik osztály elvégzésekor történt, és akkor nem vitték be a kórházba, a gyomormosást Rottenstein Antal orvos végezte az internátusban. Cikkében úgy magyarázta, „valószínűleg fedő diagnózisként került a fejlapra, mert nem akartuk az öngyilkossági kísérlet feljegyzésével megbélyegezni”. Az ő orvosetikai szemléletével nem is egyeztethető össze a hamis diagnózis. Búvárkodása mégis egy életrajzi adat pontosítását eredményezte: 1920-ban nem tüdőcsúcshuruttal kezelték – mint József Attila Etának írta levelében – hanem tüdőgyulladással.

A literátor főorvost bizonyos kettősség jellemezte. A munkásdalárda elnöke volt, de mindenáron Tarnay Ivor alispán kegyeit kereste; a szegedi szabadkőműves páholy tagja, de a makói református egyház világi tisztségviselője; mecénássága a társadalmi tagozódás csúcsán lévő, befutott írókra, művészekre terjedt ki; előfizetőket gyűjtött Móra Ferenc Könyes könyv verseskötetére, de a Szépség koldusát vagy a Nem én kiáltok kötetet meg sem vásárolta.

A Diósszilágyi ház vendégszeretetét többek között Tamási Áron, Németh László, Móricz Zsigmond is élvezte.

Az 1947 tavaszán megalakított József Attila Irodalmi és Művészeti Társaságnak elnöke lett. Miután ezt 1952. április 18-i belügyminiszteri határozattal beszüntették, a város szellemi életében néhány éves űr támadt. 1958-ban a Művelődési Házban létrehozott Juhász Gyula Irodalmi Körnek egyik meghatározó alakja lett. A kör által indított Marosvidék időszakos kiadványban rendszeresen publikált, és törzstagja volt Hóvirág cukrászda „ENSZ” társaságának.

Diósszilágyi Sámuel szelleme ma is él. A kórháznak névadója. Születésének centenáriumán a múzeum és a József Attila Emlékbizottság tudományos üléssel és kiadványok megjelentetésével emlékezett. Munkásságát Cenner Mihály színháztörténész, Császtvay István történész, Sziebig Ferenc főorvos és Péter László irodalomtörténész méltatta. A múzeum megjelentette az emlékülésen elhangzott előadásokat, az ünnepelt két kéziratban lappangó munkáját: A makói szervezett munkások Petőfi dalkörének történetét és Vásárhelyi Kálmán emlékezetét. A literátor főorvos pályájáról – a múzeumnak ajándékozott Diósszilágyi gyűjtemény felhasználásával – Tóth Ferenc írt összegzést Emlékezés Diósszilágyi Sámuelre címmel. Születésének 120. évfordulóján Diósszilágyi Sámuel emlékkönyv jelent meg Tóth Ferenc szerkesztésében Megidézett emlékeink címmel. Ebben mintegy háromtucatnyi meleghangú emlékező idézte meg feledhetetlen alakját.

A makói József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság (1947–1952)

 Szerk.: Tamasi Mihály. Szeged, 2007. 148–153.

 

Könyves-Kolonics József

Ízig-vérig politikai alkat volt, nézeteit szilárd meggyőződés, morális szemlélet és elvhűség jellemezte. Kossuth függetlenségi eszméi hatották át gondolkodását, amely párosult a nincstelen kisegzisztenciák sorsának átérzésével; így 48-as szellemiségű nézete plebejusi szellemmel párosult. Közéleti tevékenységét az etikai morál, a meggyőződés melletti kiállás jellemezte.

Nem ismerte a megalkuvást, meggyőződéséből jottányit sem volt hajlandó engedni. A magának teremtett, filozófiailag megalapozott eszményi tiszta demokratikus szellemiségben élt. Talán ezért is jellemezte Milotay István, a kor reprezentáns újságírója a francia jakobinizmusnak elkésett, magyar, tiszántúli, vidéki áldozatának.

Gyermekkora küzdelmes volt. A mai romániai Nagylakon született 1884. január 28-án. Édesapját korán elveszítette, édesanyja súlyos tüdőbeteg lett, így rokonai gondoskodtak neveltetéséről. Körülményei miatt a tehetséges ifjú előtt a papi pálya állt nyitva. Esztergomban a premontrei rendnél kötött ki, de amint Kossuthról dehonesztálóan nyilatkoztak, otthagyta a rendet, és Kolozsvárt joghallgató lett. Atyai barátságba került a művelt, szabadgondolkodó Könyves Sámuel nagylaki vendéglőssel, aki örökbe is fogadta. Ezért vette föl a Könyves előnevet. Marosvásárhelyen ügyvédi vizsgát tett, 1911-ben Nagylakon nyitott ügyvédi irodát. Huszonhét esztendős korában már elnöke a Függetlenségi és 48-as párt nagylaki kerületének. Justh Gyula, a párt országos vezetője hamar megkedvelte, „szívem gyermekének” nevezte. A Kossuth pártnál radikálisabb nézeteket vallott, így történt, hogy 1912-ben köztársasági programmal az országban először jutott be a megye parlamentjébe. Republikánus meggyőződése és a királyság intézménye elleni lázítás miatt bűnvádi eljárás indult ellene; pénzbírságra és háromheti szabadságvesztésre ítélték.

 

Könyves-Kolonics József

 

1920-ban Makón nyitott ügyvédi irodát, ettől kezdve a Maros-parti város közjogi harcának fáradhatatlan résztvevője, irányítója. Következetesen a földnélküliek óhajának kielégítéséért: a mezőhegyesi állami birtokból, a földeáki Návay, a deszki Gerliczy vagy a lelei püspöki uradalmi földekből az igényjogosultak gondjának enyhítéséért küzdött. A demokratikus összefogás szervezője, az egyesült ellenzék élén sikeresen vívta napi harcait. Küzdelmeinek fóruma a városi képviselő-testület és a megyei törvényhatósági bizottság. A testületi üléseken rendszeresen interpellált. Közéleti tevékenységét annyira elismerték, hogy 1932-ben városi főügyésszé választották. Ezután is hű maradt eszméihez, a képviselő-testület üléstermében csak helyet cserélt, de szívet nem. A helyi és megyei választásokon mindig sikeres volt, de az országgyűlési mandátumszerzési küzdelmeiben a kormánypártiakkal szemben három alkalommal is alul maradt.

Azon közéleti személy volt, aki elismerte politikai ellenfeleinek tehetségét, ha rátermettségük szilárd erkölcsi magatartással párosult. Nikelszky Jenő polgármesterben a tehetséget, a hozzáértést, az elesettek iránt érzett igaz emberbarátságot becsülte; Tarnay Ivor alispán kényszernyugdíjazásakor a megbecsült politikai ellenféltől vett búcsút. Nemcsak elismerte kulturáltságát, erkölcsi tekintélyét, magasrendű hivatali működését, de díszpolgári kitüntetésre is javasolta.

A közélet fasizálódásának észlelésekor jelszava: állok a strázsán. Erdei Ferenc Futóhomok c. művét ezekkel a szavakkal dedikálta: „Kolonics Jóska Bátyámnak, a hű strázsának ajánlom. Makó, 1937. okt. 6.” Erdei magát Könyves-Kolonics tanítványának tekintette. Egyetemistaként, az 1931. évi országgyűlési választáskor Kolonics mellett korteskedett. Erre a politikai példakép így emlékezett: „Annyi gazság láttára elszomorodva tekintett rám… És akkor így szóltam: Ne búsulj, fel a további harcokra, a harcot folytatjuk, sőt elmélyítjük a kés hegyétől a kés tövéig”. Nem véletlen, hogy ő lett Erdei principálisa, az ügyvédi kamaránál 1937-ben Könyves-Kolonics Józsefnél volt ügyvédjelöltként bejelentve.

Kolonics figyelemmel kísérte a népi írók politikai küzdelmeit. Féja Géza 1937-ben, a Márciusi Front megalakulásakor nála szállt meg. Amikor Makóra is eljutott a hír, hogy Féja belépett a kisgazdapártba, leírhatatlan keserűség fogta el. A kávéházban írógörcsös kezébe tollat markolt, és arra kérte ifjú barátját: maradjon meg a Márciusi Frontban, a „fronton” és ne a front mögött. „Ti mint harcosok nagyobbra vagytok hivatva, minthogy a front mögött lapítsatok. Maradjatok meg népeink békéje, jobbléte, szabadsága, kulturális emelkedése igaz apostolainak.”3

Nyilván Féja Gézára vonatkoztak 1945-ben az alábbi megállapításai: „Népi közéletünknek egyik igazán jelesével, legnagyobb hírű és súlyú íróval folytatott vitám, aki kereken kijelentette akkoriban a Márciusi Front makói értekezletén, hogy az öreg politikusok nem érnek semmit. Azt válaszoltam nekik, hogy az öreg politikusok már tudják, és erre a fiatalabbakat is figyelmeztetik, hogy ne órával a kezükben politizáljanak, amivel saját egyéni beérkezésüket mérik, hanem inkább iránytűvel. Most is ezt vallom, minden kockázat és személyi áldozat árán tartani a haladás irányát, és nemcsak ugródeszkának felhasználni az egyik vagy másik párt – pillanatnyi – helyzeti előnyét.”4

Erdei Ferenc a Parasztok írásakor, 1937. november 12-én arról tájékoztatta principálisát, hogy „Pesten egy szabadságvonatot hoztunk létre az összes számba jöhető folyóiratokkal és értelmiségi csoportokkal, mely időnként összeül itt, s máskor vidéken és írói politikát folytat. A komolyabb elemek azonban az íróiságtól független politikát kívánnak, és itt hamarosan történik valami. Ha sikerül a gondolatot megkedveltetni Féjával és a többiekkel, meglehet, hogy úgy megyek haza, hogy a Kossuth párt és a M(árciusi) F(ront) egy. Persze ez Makón is óriási lehetőséget nyitna meg. Hogy állandóan itt vagyok a fórumon, erősen megnőttem, s ha lesz valami a Kossuth párti bevonulásból, akkor nagyon meg lesz alapozva nem írói minőségben is. Most sem író vagyok már. Amiket írok: cikkek, előadások, mind inkább politikai jellegűek.”5 Alig telt el tíz nap, Erdei máris azt tapasztalta, hogy sem a Kossuth párt körül nem történt semmi, de a Márciusi Front sem válik politikai párttá. Dilemmáját 1937. november 22-én még Könyves-Kolonics József szájíze szerint fogalmazta meg: „1.) egyelőre leszámolunk minden országos vonatkozással és politikai sikerrel, és állunk a strázsán, vagy 2.) a kisgazdák felé teszünk engedményeket és mozgunk. Én azt mondom, álljunk a vártán és kivárjuk az időt.”6

Mivel ebben az időben Makón igen erős a Kossuth párt, sőt országosan is meghatározó volt a szerepe, Féja Géza fontosnak tartotta Könyves-Kolonics Józsefet tájékoztatni a pesti politikai véleményről: „Nincs értelme, hogy előkelő magánosság fenntartásával legjobb erőink elszigetelődve maradjanak. Nem azért támogatjuk a kisgazdapártot, hogy becsapjuk, de nem is olyan áron, hogy a Márciusi Front eszméit föladjuk.”7

Erdei Ferenc Budapesten képtelen volt „csöndes remeteségben” élni. Míg Könyves-Kolonics József egy vidéki városban áll strázsát, addig Erdei a főváros, sőt az ország „fórumán” áll, és a passzív rezidencia helyett a cselekvő politikai életet kívánná választani.

A makói születésű Eckhardt Tibor (1888–1972) az 1935. évi országgyűlési választások során döbbent rá, hogy Gömbös Gyula a kisgazdákkal kötött szövetségét a Nemzeti Egység Pártja megerősítésére használta föl. Ettől kezdve új stratégiát követett, a kisgazdapárt a kormányzati hatalom megszerzésére törekvő ellenzéki párt lett. Olyan 48-as szellemű politikusok, mint Juhász Nagy Sándor, Horváth Zoltán fölismerte Eckhardt programjának realitását, de Könyves-Kolonics József Kossuth-párti aláírással megjelent cikkében leszögezte: Nem lépek be a kisgazdapártba! „Nem tudok lelkesedni olyan vezérért, akit a múltja nem igazol, s aki egész életén keresztül mást tett, mint amiket most hirdet. Én ebben a népámításra épített politikai világban a politikust csak a múltjával, a cselekedeteivel és nem a nép felé hirdetett szavaival merem biztosra mérni. Minden szónál szebben beszél a tett! Lássuk a múltat és a cselekedeteket… Láttam, amikor annak az uszító és gyűlölködő világszemléletnek volt a hirdetője, ami most a nyilasokon keresztül újult erővel jelentkezik. Olvastam azt a titkos választási tervezetet, amelyet a kisgazdapárt már egyszer nyilvánosságra hozott. Erről a választási tervezetről enyhén szólva azt kell mondanom, hogy döbbenetes merénylet volt a népi állam kormányzás és igazgatás ellen, s ezt a merényletet egy állítólagos népi politikus követte el. Hallottam a vezért, mint a szabad király-választót, s láttam politikai barátságban a tízezer holdas legitimista mágnásokkal, amikor Körmenden nemcsak könyökével, hanem majdnem egész testével súrolta a sok ezer holdas mágnások, mindenképpen kiváltságos főpapok és gazdag zsidók legfőbb reménységét és támaszát, a Habsburgokat.” Végső következtetése: „Bízhatok-e az annyi világszemléleti és politikai pálforduláson átesett Eckhardtban? S ha nem feltétlenül bízhatok, mit tehetek egyebet? Mint őrző jól állok a strázsán, hogy Kossuth Lajos eszméinek Justh Gyula által fennen hordozott zászlóját szeplőtelen politikai múltú, a magyar nemzet, a dolgozó népmilliók jobbléte, békéje, szabadsága és művelődése tekintetében minden biztosítékot megadó politikusnak adhassuk át.”8

Eckhardtban is élhetett a vidék függetlenségi eszméje. Apja, Eckhardt Oszkár a függetlenségi és 48-as párt földeáki elnöke volt. Magam őszinte megnyilatkozásnak érzem, hogy a szülőváros szellemisége mindvégig formálta politikai nézetét: „Bizonyos meghatódottsággal állok fel – mondotta –, valahányszor Makó városában alkalmam van felszólalni. Erről a helyről hallgattam valamikor gyermekkoromban azokat a tanításokat, amelyeket a városháza erkélyéről Justh Gyula mondott. Gyermekkorom legelső élményei, politikai tapasztalatai ide fűződnek, ehhez a városhoz, ehhez a polgársághoz.”9 Féja Géza szerint: „Eckhardt Tibor egyik legnagyobb cselekedete az, hogy a párt népi programjának alá vetette magát. Elég erősnek és jelentősnek érezte magát ahhoz, hogy a népközösség kívánsága előtt meghajoljon. Nem csinált a politikából hiúsági kérdést – mint annyi kortársa – nem szőtt politikai ábrándokat, nem kényszerített pártjára egyéni elgondolásokat.”10

Eckhardt Tibor 1939. évi országgyűlési választáson fölényes győzelmet aratott Csanád megyében. Egy év múlva diplomáciai küldetéssel külföldre távozott. Az Egyesült Államokban szorosan együtt működött Habsburg Ottóval, aki így idézte föl kapcsolatukat: „Őszintén mondom, alig találkoztam életemben emberrel, aki nagyobb hazafi lett volna, mint Eckhardt Tibor. Mindent feláldozott a hazájáért és mindig a haza érdekére gondolt. Eckhardt Tibor igaz ember volt, akiben meg lehetett bízni […] Először Washingtonban kezdtünk működni. Úgy éreztük, feladatunk abban áll, hogy az amerikai kapcsolatok révén megpróbáljunk mindent elérni, ami elérhető a nemzet érdekében. Feladatunk súlya megnőtt, amikor megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Magyarország és az Egyesült Államok között. Mi ketten ott maradtunk az Egyesült Államok fővárosában, és próbáltunk valamit tenni. Ebben egyéni előnyöm az volt, hogy ismertem Roosevelt elnököt, és tudtam, hogy nagy magyarbarát, mert az I. világháború előtt, mint fiatalember egész Magyarországot bejárta kerékpáron. Megismerte a magyar nemzetet és megszerette a magyar népet. Sokat beszéltem Roosevelttel erről az ügyről, ő tényleg akarta segíteni Magyarországot, csakhogy ezzel a beállítással nagyon egyedül állt. Környezete többségében magyarellenes volt.”11

1938. április 8-án Eckhardt Tibor budai villájában zártkörű vacsorán a kisgazdapárt vezetőin kívül részt vettek olyan népi írók, mint Erdei Ferenc, Féja Géza, Kovács Imre, Sárközi György. A kisgazdapártba való belépés gondolata Erdei Ferencet is foglalkoztatta, hiszen pártjuknak már ekkor országos hálózata volt. Belépését a makói Kossuth párt állásfoglalásától tette függővé. Erről Féja Gézának írt leveléből van tudomásunk. „A Kossuth párt vezetőivel előbb szűk körben, majd a negyventagú választmány előtt megtárgyaltuk a kisgazdapártba való belépést, ill. az együttműködés kérdését, és egyhangúlag szembehelyezkedtek a gondolattal a derék magyarok. Különösen Kolonics és Fried [Ármin] ellenezték nagyon a gondolatot s Márton Bálint, akire különösen hallgatnak az emberek. A dolog most már bevégeztetett, még egyszer fölvetni semmi értelmét nem látom. Ezek után számomra nincs más út, mint amit Eckhardt előtt is kijelentettem, hogy a Kossuth-párt nélkül nem lépek be a kisgazda pártba, viszont a Kossuth pártban természetesen semmi fantáziát nem látok, nincs más tehát, mint hogy passzív tagja maradok mégis régi pártomnak, ami egyenlő a politikai semmittevéssel.”12

Kolonics József a második világháború idején, 1942-ben Kesztner Zoltán koporsójánál döbbent rá magányosságára, egyedüllétére: „Elmentél most már Te is a többiek után, akik a világból nem szépen, csak sorjában már ideje korán eltávoztak. S én mint lelketek szemlélője, megértője, szerelmese és gyenge követője most már egyedül, magamra hagyottan elmélkedem elmúlt és vágyott jobb idők, szebb idők nagyot akarásain, nekifeszülésein.”13

Az oroszok bejövetele utáni nap, 1944. szeptember 27-én a szovjet katonai parancsnok hadijog alapján – polgármesteri jogkörrel – polgári városparancsnoknak nevezte ki. Neve a kifüggesztett plakátokon Makó-szerte megnyugvást eredményezett. Írásban is hitet tett az új világ születése mellett: „Kiállunk jelenteni, hogy az elpusztult régi gárda örökébe egy győzelmes új világ érkezett. Kiállunk jelenteni, hogy a városunkban többé nem az országunkat, országokat, nemzeteket és népeket rablógyilkos módjára pusztító német náci szellem az úr. Az aljas gonoszság és öngyilkos butaság szellemét elűzték a fölkelő nap sugarai. Új világ születik.”14

Erdei Ferenc már 1944 novemberében Voltak férfiak címmel nagy tisztelettel írt tanítómesteréről: „Nehéz volt a végnapjait élő és innen már elűzött népgyilkos rendszerben bátor hazafinak, meg nem alkuvó demokratának és egyáltalán helytálló férfinak lenni. Nehéz volt, de nem lehetetlen. Mégis fehér holló az ilyen, s úgy kell rámutatnunk ezekre, mint ritka szálfákra a meglapuló bozót közt […] Könyves-Kolonics József Makó közéletében volt ilyen ritka szálfa a legsötétebb években.”15 A Makói Népújságban Könyves-Kolonics József tollából is méltatás jelent meg Erdeiről: „Nála a parasztság nem cégér, hanem vérség, öntudat: küldetés […] Esze a munkásságé, vére és szíve a parasztoké, tolla mindkettőjüké.”16

Könyves-Kolonics József az Ideiglenes Nemzetgyűlésben nem a pártok, hanem az egész város képviseletében vett részt. Csalódottan jött haza Debrecenből. Nem erről álmodoztunk – jegyezte meg.

1945 februárjában létre kívánta hozni a makói Kossuth-pártot. A megyei Nemzeti Bizottság azzal utasította el kérelmét, hogy ilyen párt országosan nem működik. (A makóiak 48-as függetlenségi eszméjének mélységét jól példázza, hogy az 1956. évi forradalmat előkészítő értelmiségi vitafórum nevének a makói születésű ügyvéd, dr. Tézsla József a Kossuth Kör nevet indítványozta; Illyés Gyula javaslatára lett Petőfi Kör.) Ősszel Kolonics szűkebb csoportjával belépett a Polgári Demokrata Pártba, hogy „érvényesítsék a bírálat jogát”.

A polgármester-választással megszűnt városparancsnoki megbízatása, nemzetgyűlési mandátuma lejárt, a város és a megye parlamentjéből kiszorult. Közép-európai helyzetünket átérezve szögezte le: „Fogadjuk el a Kelet hatalmát, de ugyanakkor tartsuk tiszteletben Nyugat szellemét is. Kössük be Kelet társadalmi törvénykönyvét, a szocializmust Nyugat díszes, aranyozott könyvtábláiba.”17 Kritikai hangja a továbbiakban egyre erősebb: „meggyőző erőt vigyünk a közéletbe”, „az üres karrierizmust lenézem, a harácsolókat megvetem”, „a tiszta erkölcs, az igazságos törvények és a szakértelem uralmát követelem”, „a demokrácia és a szabadság örve, ürügye alatt elképesztő egy kisebbség rút zsarnoksága; a szocializmus örve és ürügye alatt pedig elképesztő a vad egyéni profitéhség”.

Örömmel nyugtázta a parasztpárt kezdeményezését, hogy – a Györffy Kollégiumhoz hasonlóan – Makón alakuljon az elvhű helyi politikus szellemében Márton Bálint Kollégium.18 Amikor 1946-ban már elaltatták az ügyet, magát Erdei Ferencet is megrótta: „Erdei sötétséget borítottak rá”.19

Utolsó cikkében, 1946. december 8-án írta: „Kiábrándulva pártokból, emberekben csalódottan – mint magányos remete – tovább zsolozsmázom a demokrácia miatyánkjait: az általános titkos választójogot.”20 A város polgármestere, a kommunista Kiss Imre haláláig magára vonatkoztatta Könyves-Kolonics József jogos a megállapítását: „unalomig hirdetjük a demokráciát, a népuralmat, s ehelyett sok téren paprikajancsi diktatúrákat tapasztalunk”. (Amikor a múzeumi füzetsorozatban kiadtuk Könyves-Kolonics József összegyűjtött írásait, a fenti mondat közlése miatt 1985-ben – tizenegy oldalas beadványával – fegyelmit akart indítani ellenem. Az ügyet Apró Antal állította le, mondván: Kiss Imre nem ért a népfrontpolitikához.)

1945. március 28-án megyei tiszteletbeli főügyésznek nevezték ki, tisztségéről 1946. november 9-én lemondott. Január elején dr. Tézsla József ügyvéd, Erdei Ferenc gimnáziumi és egyetemi társa fűtetlen szobában, semmi jövedelemmel nem rendelkezve, nyomorogva találta. Január 14-én arról értesítette a családot, hogy Erdei Ferenccel mindent elkövetnek érdekében. A megüresedett makói közjegyzőségre nevezték ki. 1950 novemberében állásából menesztették, nyugdíját megvonták. Ismét Erdei Ferenc segített, Révai József közbenjárására 400 forint „kiemelt” nyugdíjban részesült.21

Utolsó éveiben megkeseredett, csalódott, kiábrándult és betegeskedő emberként vegetált. 1955. május 29-én halt meg. Néhány barát – közöttük volt Erdei Ferenc is – kísérte utolsó útjára. Nem jelent meg róla nekrológ, sírjánál nem búcsúztatták. A család döntésére papi beszéd sem hangzott el. Spontán összesereglett cigányok húzták el az öreg fiskális kedves nótáit.

Humanista szemléletéből József Attila is részesült. „Ha találkozott vele az utcán, mikor hazafelé tartott, rendszerint magával hívta. Ilyenkor nem csak új versei, költői problémái, de egészen prózai, anyagi dolgai után is érdeklődött, s a szemérmes, soha sem panaszkodó fiúnak zsebébe nyomkodott egy-egy bankjegyet. Rendszerint azzal, hogy ez valamelyik ügyfelének az ajándéka az itt vagy ott hallott avagy olvasott szép verséért.”22

Saitos Gyula egy nyáresti emlékét így idézte föl: „A Lugosi-féle vendéglő kerthelyiségében ültünk néhányan Attilával, és legújabb verseit szemelgettük. Egy másik, már kissé emelkedett hangulatú asztaltársaságból átült hozzánk Kolonics. Egy-két új vers meghallgatása után, amikor Attila Aki szegény, az a legszegényebb versét elmondta, Kolonics elkapta előle a vers kéziratát, s félhangon maga is elolvasta. Azután felállt, a zenét leintette, az egész kerthelyiség közönségére csendet parancsolva, nagy átérzéssel szavalta el a verset. Hangját harsány, fenyegető kiáltássá emelte, amikor a befejező sorokhoz ért:

De így végül griffmadarak lesznek,

Holló népen igaz törvényt tesznek!

Ez után a zenekarral eljátszatta a lengyel himnuszt, s megölelte, megcsókolta Attilát.”23

A makói József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság (1947–1952).

Szerk.: Tamasi Mihály. Szeged, 2007.163–168.

 

 Döme Mihály

Hatvan évvel ezelőtt két súlyos megállapítást fogalmazott meg Döme Mihály: „Porba hulló tehetség aranyak gurultak szét innen a világ négy sarka felé…”; kulturális életünkről pedig: „Makó a szétszóródott és szétfutó sugárutakra állított értékek városa.”24 Ezek a sorok máig mélyen belém ivódtak, és ezeknek a gondolatoknak az igaza azóta is foglalkoztat. Hol patriótai büszkeséggel, hol fájó szívvel veszem tudomásul. Örömmel, hogy a makói humusz sok értéket, tehetséget teremtett, de keserűséggel is, hiszen ezért vagy azért eltávoztak innen. Mindez Bálint Sándor szavaival is kiegészült, amikor így nyilatkozott, hiába hívták Pestre, mégsem hagyta el szülővárosát.

 

Döme Mihály

 

Döme Mihály (1912–1990) tanyán gyerekeskedett, elemi tanulmányait a rákosi tanyai iskolában végezte. Édesapját az első világháború idején veszítette el, édesanyját súlyos tüdőbetegség támadta meg; neveltetéséről rokonai gondoskodtak. A makói gimnáziumban nagy szorgalommal folytatta tanulmányait. Cserkészként 1934-ben Gödöllőn részvett a dzsemborin. A tanyai iskola hátrányait leküzdve jeles tanuló lett. A budapesti egyetem bölcsész karán 1932–37-ben magyar–német szakosként tanult. Kiváló professzorai voltak: irodalomból Császár Elemér, Horváth János; nyelvészetből Gombocz Zoltán, Zsirai Miklós, Melich János; filozófiából Kornis Gyula. Tanári pályáját a jászberényi református polgáriban segédtanárként kezdte, 1941–45-ben a Csehszlovákiától visszacsatolt szenci gimnáziumban tanított. Tolmácsként Nyugatra távozott. Hat társával hazaszökve Szentgotthárdnál lépte át a határt. Társai bombázás áldozatai lettek, véletlennek köszönhette életét, ő másik bombatölcsérben vészelte át a bombázást. Előbb a makói Deák Ferenc utcai elemi iskolában, 1945-től 1952-ig a gimnáziumban tanított. Tehetsége és kompromisszumkészsége alapján szép karriert futott be. Előbb a szegedi tanítóképző igazgatója (1952–57), átmenetileg Makón gimnáziumi tanár (1957–59), megyei művelődési osztályvezető (1959–1967), majd a makói mezőgazdasági szakközépiskola igazgatója (1967–1973). Közben Pestre is hívták, de ezt visszautasította. Otthon meg is állapította: vele úgy vannak, mint másutt a sósborszesszel, mindenre jó, mindenre alkalmas. Otthonról hozott népies hanghordozását mindvégig megőrizte. 1967-ben a Munka Érdemrend ezüst, 1973-ban arany fokozatával tüntették ki. Nyugdíjas éveiben otthon és Lesiben szívesen kertészkedett. 1990-ben halt meg, a makói belvárosi református temetőben pihen.

Ízig, vérig pedagógus volt. Módszertani cikkei és előadásai érdeklődésre tartottak számon. Tantestületi értekezleteken, de igazgatói látogatásain hasznos tanácsokkal látta el a nevelőtestületet. A mi osztályunkban, a hetedikben magyart tanított. Kiváló pedagógiai érzékére jellemző volt az egyik házi dolgozat elbírálása. Egyik fiú a dolgozatába Karinthy Frigyes Így irtok ti kötetéből minden hivatkozás nélkül beiktatott féloldalnyi hangulatos szöveget. Az írásműre jelest adott, megdicsérte, sőt javításkor az ollózott szövegrészt föl is olvasta. Az érintett diák sápadozott, szégyenében lehorgasztott fejjel bújt az osztálytársak háta mögé, hiszen a többiek is fölismerték a tolvajlást. Sokkal maradandóbb etikai hatást ért el dicsérő megjegyzéseivel, mint a plagizálás leleplezésével.

Személyiségére jellemző a József Attila Diákegyesületben hangsúlyozott megállapítása: „nem a hangosabb kiáltás az értékes, hanem a cselekedet, a munka, a tett”. Ő maga is így élt. Gondolkodására rávilágít az általános iskolákkal kapcsolatos tapasztalatokról 1947-ben írt följegyzésinek hármas csokorba szedett megállapítása: beszélni kell az általános iskola előnyeiről, föl kell tárni a hátrányokat, nehézségeket, és keresni kell a kibontakozás útját. Pedagógiai munkásságát mindvégig ilyen hármas látásmód hatotta át. Nála ez nem megalkuvás, hanem személyiségéből fakadt útkeresés volt. A korholás idegen tőle, a jobbítás szándéka vezérelte. Szerinte „Nem az ököl a nagyobb hatalom, hanem a szeretet”. Vallotta, hogy a demokráciában szükség van a kritikára. Szerinte csak a határozott tényekre támaszkodó, tiszta kritika épít. Ha csak egyoldalú beállítás alapján mondunk véleményt, az enyhébb esetben gyanúsítás, élesebb hangon vád, legélesebb hangon támadás, legvégsőbb formájában rágalmazás. Kizárólag a tiszta kritika híve. Tehetsége mellett békés egyéniségével magyarázható szakmai előmenetele.

A József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság munkájában cselekvően részt vett. Irodalmi előadásokat tartott, közreműködött pályázatok elbírálásában. Le is szögezte: A Társaság a kultúra és az emberszeretet jegyében alakult. A lehetőségek kihasználásával talán végre megszólal ebben a poros városban is a magyar kultúra, hogy oázist teremtsen a sivatagon József Attila emberszeretetének szellemében. A mai magyar élet kérdéskörére, de Makó városára külön is érvényes ez a néhány sora:

 Adtál földművest a tengernek,

 adj emberséget az embernek.

 Adj magyarságot a magyarnak.25

A makói József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság (1947–1952)

Szerk.: Tamasi Mihály. Szeged, 2007. 155–157.

 

Donáth Antal

A József Attila nevét fölvevő irodalmi és művészeti Társaság egyik emblémáján a bagoly, a festőpaletta mellett ott van a hárfa is; ez a három szimbólum jelképezi ennek a civil szervezetnek közművelődésünkben vállalt és betöltött szerepét.

 

Donáth Antal

 

Makó zenekultúráját az 1930-as években a föllendülés, a második világháború alatt a megtorpanás, a Társaság létrejöttével ismét örvendetesen emelkedés jellemezte. Donáth Antal zenetanárnak Makóra kerülésével 1932-ben felélénkült a város zenei élete. Donáth Antal (1898–1979) Baján született. A pesti főreáliskolában 1916-ban hadiérettségit tett, és önkéntesként bevonult katonának. Rövid tiszti iskola elvégzése után az olasz frontra vezényelték. A következő évben súlyosan megsebesült, majd leszerelték. Zeneakadémiai tanulmányait 1922-ben fejezte be, hegedű főszakon művésztanári oklevelet szerzett. A némafilm korszakában két évig az Omnia mozi karnagya volt. Két esztendeig szalonzenekar vezetőjeként Norvégiában tett művészi körutat. 1925-ben a Szegedi Nemzeti Színház bemutatta Gyöngyvirágom című operettjét, amit egy évadon tizenhat alkalommal sikerrel játszottak. A Szeged c. lap szerint „jelentős sikert aratott fülbemászó, kedves dalaival, pattogó ritmusaival, színes, élénk hangszerelésével.26 1932-től Makón magán zenetanárként, majd gimnáziumi tanárként működött. 1936-tól a Makói Államilag Engedélyezett Zeneiskola igazgatója. Mivel 1950-ben megszüntették a gimnáziumi énektanítást, ezt követően – rövid átképzés után – biológiai tanárként alkalmazták. 1952-től Közoktatási Minisztérium főelőadójaként általános iskolai, majd tanító- és óvóképző ének-zene szakfelügyelői munkakört látott el. A Kodály által kezdeményezett ének-zenei általános iskolai rendszer kiépítését végezte.

Makóra kerülve kiváló szakértelemmel új alapokra helyezte a kórusmunkát, de nevéhez fűződik a kodályi mozgalom helyi zászlóbontása is. Újjászervezte a filharmonikus zenekart, bővült a kar létszáma, hangszereket vásárolt. A szegedi Délmagyarország elragadtatással írt a makói muzsikusokról. A cikk írója szerint egy város zenekultúráját nem az mutatja, hogy milyen számban hallgatja meg a mások muzsikáját, hanem az, hogy maga muzsikál-e? Egy zenekar, egy kórus sokkal mélyebb és gyökeresebb zenei kultúrát bizonyíthat, mint a zsúfolásig megtöltött hangversenytermek tapsos sikerei. A Makói Zenekedvelők Egyesülete évente öt bérleti hangversenyt rendezett, énekkara, zenekara, karmestere van és közönsége. „Szegeden tapsolnak a zenének, Makón a makóiak maguk muzsikálnak. Gyönyörű, lelkes, példamutató kultúrmunka az, amit a makói zenekedvelők végeznek.” 27

 

Hangverseny 1935-ben

 

A második világháború alatt hanyatlás állt be Makó zenei életében. A zeneegyesület elnöke, Tarnay Ivor alispán meghalt, a zene művelői katonai szolgálatra vonultak be, másokat a visszacsatolt területen alkalmaztak. A helyi lap 1941 karácsonyi száma a város művelődési életének temetésvízióját sugallta: „Nálunk, a mi városunkban már régen, nagyon régen hallgat a Múzsa. Egyre jelentéktelenebb területre szorul a művészet. … Kultúra szempontjából közömbös, fásult nemtörődömség él.”28

A József Attila nevét fölelvevő Társaság a zenei élet föllendítését is célul tűzte. Donáth Antalt, mint válaszmányi tag az elvi döntések kialakításában is részt vett. Úgy látta, hogy a Hollósy Kornélia Színház lebontása sok lehetőségtől fosztotta meg a muzsikára éhes közönséget. Legalább 5–600 személy befogadóképességű terem nem áll rendelkezésre, de a kisebb méretű vármegyei közgyűlési terem akusztikailag kitűnően alkalmas nívós hangversenyek rendezésére.

A nagyrészt lelkes amatőrökből álló filharmonikus zenekar hangversenyeinek meglett újra a törzsközönsége. A Tiszatájban közzétett cikkében úgy látta, hogy a vezetése alatt működő zeneiskola néhány jól képzett fiatalt bocsát ki, ezekkel megerősített zenekar még szebb eredményekre lesz képes.29

Népszerűek lettek a kamarahangversenyek. Két vonósnégyes alakult: az egyik Donáth Antal, Kovács László, Kiss Ernő és Bánffy Adorján, a másik Molnár István, Rátky István, Kiss Ernő és Tóth Aladár részvételével. A vonósnégyesek zongorával és klarinéttel bővítve alkalmasak lettek triók és kvintetek előadására is. A zongorával társult előadásokon Szirányi Miklósné tanárnő és Szirányi Miklós működtek közre. A Társaság eszmeileg karolta föl a zenei életet, a Szabadművelődési Tanács kiváló hangversenyzongorát is vásárolt, ez lehetővé tette országos hírű művészek vendégszereplését is.

A makói József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság (1947–1952)

Szerk.: Tamasi Mihály. Szeged, 2007. 153–155.

 

H. Szabó Imre

H. Szabó Imre, a makói hírlapírás egyik kiemelkedő alakja nemcsak krónikása volt a helyi eseményeknek, de ízig-vérig politikus alkatú közéletű ember is. A Kossuth Párt lelkes tagja, a makói népfrontos szervezkedés egyik irányítója, a Márciusi Front makói eseményeinek előkészítője, a parasztpárt egyik megteremtője. Nem mentes ugyan korának ellentmondásaitól, de bátor ellenzékisége, a népi írók mozgalma melletti színvallása, progresszív beállítottsága révén messze kiemelkedik a kérész életű szellemi vezérek táborából.

Parasztszülők gyermekeként Makón született 1888. november 20-án. Olyan mélyen átélte a nehéz paraszti sorsot, hogy egész életében parasztpolitikus maradt. Magával hozta a pusztíthatatlan ellenzéki magatartást is, amelyet családjában nagyapja, a Justh Gyula kortes Zászlós Nagy Mihály képviselt. Apja rojtos szélű, fehér gatyában vitte beíratni a gimnáziumba, úgy gondolta, kevés a föld, a gyerek tanulmányából éljen. Édesapja diákkorában meghalt, ettől kezdve önmagát tartotta el. Átmenetileg a vasútnál dolgozott, majd a pénzügyigazgatóságra került. Tevőlegesen a Tanácsköztársaság idején kezdett el politizálni, 1919. áprilisában megválasztották városi tanácstagnak. Kilenc és féléves tisztviselői munka után nyugdíjba vonult.

1924-től kezdődött újságírói pályája. Hét évig – a lap megszűnéséig – szerkesztette Petrovics György kormánypárti lapját, a Marosvidéket. 1925-ben megindította a Marosvidéki Sport Újságot. Közben a Makói Gazdasági Egyesület titkáraként vaskos kötetekben számolt be az egyesület 1926. évi és ezt megelőző működéséről, a következő évi jelentésének főcíme már szélesebb horizontú: A magyar mezőgazdaság új útjai címen jelent meg. 1929-ben a Barna János szerkesztette Makó monográfiában tanulmányt írt Gazdaélet Makón címmel. 1931-től 1937-ig nem jutott olyan napilaphoz, melynek szellemi irányát meg tudta volna határozni. Szerkesztette a Délmagyarország makói oldalát, tudósítója volt a Magyar Nemzetnek és a Kis Újságnak, írásaiban a parasztság sorsával és főleg a hagymakertészek ügyeivel foglalkozott.

Mint Kossuth-párti politikus egyre erőteljesebben hallatta hangját. Tagja lett a városi képviselő-testületnek és a megyei törvényhatósági bizottságnak. Az 1930-as évek közepétől a makói népfrontmozgalom egyik szervezője. 1935-ben az egyesület ellenzék röplapjait szerkeszti, a rendőrségtől gyűlések tartására kér engedélyt, interpellál az alispánnál a választási visszaélések miatt, a Közigazgatási Bizottságtól kéri a III. kerületben tartott választás megsemmisítését. Közben cikkezik a Várospolitikai Szemlében, amelynek 1936 februárjától 1937 novemberéig szerkesztője. Bátor hangú, meg nem alkuvó cikkeivel leleplezi a kormánypárti mesterkedéseket. Bizalmatlansági indítványt terjeszt elő a külügyminiszter politikájával szemben.

Erdei Ferenc javaslatára 1937. február 28-án megszervezi a népi írók makói irodalmi estjét, a Márciusi Front programját a Korona nagytermében rendezett ünnepségen ismertetik először. A Márciusi Front programját a Várospolitikai Szemlében tette közzé.

1937 májusától azzal a kikötéssel vállalja a Makói Független Újság szerkesztését, hogy nem lép be a kisgazdapártba, és a lap szellemi irányát ő szabja meg. Makó eddigi sajtótörténetében ez lett a legolvasottabb lap, vasárnaponként ötezer példányban jelent meg. 1939. február 12-től a Szabad Szót mellékletként, ingyen csatolja a laphoz.

H. Szabó Imre ekkor már nem tartotta elég életképesnek a Kossuth-pártot, Könyves- Kolonics Józsefhez hasonlóan ellenállt a kisgazdapárti csalogatásnak, továbbá látta, hogy a Márciusi Front nem képes párttá szerveződni; ilyen körülmények között egyre tudatosabban foglalkoztatta egy parasztpárt szervezése. 1939. május 31-én jelent meg cikke: „A 12-ik órában írom: azonnal szervezzük meg az önálló parasztmozgalmat és alakítjuk meg a 48-as parasztpártot” címmel. Kifejtette, hogy olyan politikai mozgalomra van szükség, mely a „mai elnyomott, második sorba állított, kihasznált és mellőzött helyzetéből első vonalba állítsa a magyar parasztságot”. A Kúria 14 napi fogházra ítélte, a Makói Független Újságot pedig betiltották. Mindez őt nem befolyásolta abban, hogy az ország ismert parasztpolitikusainak körlevelet küldjön és 1939. június 29-re, Péter-Pál napjára Makóra hívja őket a parasztpárt megalakítására.

H. Szabó Imre nevéhez fűződik a Makói Gazdák Önsegélyező Egyesületének megszervezése, mely formailag tűzbiztosítás volt, valójában pedig egy igazi szövetkezet, amelynek 1939-ben már 777 tagja volt. Egy katasztrális holdra eső biztosítási díj az első évben 20, a másodikban 10, a harmadikban 5 fillér volt. Az egyesület kivonta magát a biztosító kartellek uzsorája alól, és az Erdei Ferenc-féle szövetkezet megfojtása után gazdasági és politikai szerepet kezdett betölteni.

1939. augusztus 13-tól Délvidéki Független Hírlap címen – a Makói Független Újság szerkesztőségének meghagyásával, de új évfolyam-számozással –: szerkeszti tovább a kisgazdapárti lapot, melyben nagy teret szentel a hagymások napi ügyeinek és a népi írók mozgalmának.

 

H. Szabó Imre

 

Közben interpellál a városi, a mezőhegyesi és a lelei földek haszonbérbeadása ügyében. Indítványozza napszámosok fizetésének felemelését. Feliratban kéri a minisztériumtól a belvíz által megrongált, alapozás nélküli Vertán-telepi házak helyreállítását, a betáblázott terhek könnyítését. …

  1. májusi országgyűlési választások során Szöllősi Jenőt támogatta, aki ekkor pártonkívüli független, ellenzéki programmal indult a választáson.

Közben kormányzósértés címen vádat emeltek ellene. A szegedi ítélőtábla – Horthy Miklós sógora, Purgly Emilről tett megjegyzése miatt – sajtó útján elkövetett becsületsértés címen négyheti fogházra ítélte. 1940. április 9-én törlik a sajtókamara névjegyzékéből, ami azt jelentette, hogy búcsút kell mondania az újságírástól. …

H. Szabó Imre megretten az egyre drasztikusabb intézkedésektől is, ugyanakkor menekül a nyilasvezér barátságától (Szőllősi gimnáziumi osztálytársa volt), 1942-től egy ungvári száműzetést vállal. Az Ungváron megjelenő Kárpáti Híradónak az egykori pályatárs, Saitos Gyula a szerkesztője. Itt bújik meg 1945-ig. Szöllősi sem tud hollétéről.

Meghurcoltatása a felszabadulással sem zárult le. Mezőhegyesre internálták, ahonnan 1945 októberében szabadult. Kerékpárral felment Pestre, hogy Erdei Ferenc pártfogását kérje. Végül 1947-ben a Népbíróságok Országos Tanácsa igazolta.

Élete alkonyán, 1967-ben – mint a nagy idők tanúja – megírta Makó az ősi ellenzéki város címmel forrásértékű visszaemlékezését. Még ugyanebben az évben a Városi Tanács Végrehajtó Bizottság Titkársága stenciles formában sokszorosította, és kézirat gyanánt terjesztette.

Születésének közelgő centenáriuma alkalmából e könyvecske megjelentetésével tisztelgünk hányatott sorsú újságírónk előtt.

Életének 80. évében, rövid szenvedés után 1968. január 23-án hunyt el. Temetésén Raffai István hírlapíró búcsúztatta: „Tiszteletet parancsoló, lázas munkatempóban dolgozott mindig. S ha olykor tévedésekbe sodorta is nyugtalan vitalitása, volt bátorsága és ereje visszatalálni a helyes útra. Gyűlölte a sötétséget és a reakciót. A haladást szerette újra szomjazó mohósággal. A fényt."

Tóth Ferenc: H. Szabó Imre. In. H. Szabó Imre: Makó az ősi ellenzéki fészek.

A Makói Múzeumi Füzetek: 55. Makó, 1987. 37–40.

 

Száz éve született Buzás László

A pályatársak és a tanítványok emlékezetében jegenyeemberként él, hiszen messze kimagasodott kortársai köréből. Ez nem csupán külső megjelenésére vonatkozott; okosságával, tudásával, széleskörű szellemi látókörével is kiemelkedett. A kisemberek pipiskedő modorával ellentétben inkább hajlott hátúnak mutatkozott. Kisebb görnyedtségében nem csupán az évtizedek súlya játszott szerepet, inkább szerénysége húzódott meg. Tőle a kivagyiság, a magamutogatás távol állt. Személyiségét a visszafogottság, az egyszerűség, a tartózkodás hatotta át; idegen volt tőle a tolakodás, a könyöklés, a minden áron való siker-karrierizmus.

Budapesten született 1907. november 13-án. Az elemi elvégzése után a makói gimnáziumban tanult. Jeles tanulmányi eredménye alapján tandíjmentességben részesült, de – nehéz anyagi helyzetük miatt – mindvégig voltak magántanítványai. Apja az első világháborúban tüdőbajos lett, 1926-ban meghalt. Eminens tanuló volt, a latin nyelvben különösen jeleskedett. Kell-e nagyobb elismerés, hogy az első osztályos tanulót Takáts Lajos tanára második osztályos növendék korrepetálásával bízta meg. 1927-ben jeles eredménnyel érettségizett.

 

Buzás László

 

A makói gimnázium szellemisége annyira áthatotta, hogy élethivatásul a tanári pályát választotta. Beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán földrajz–történelem szakra. Nemzetközi hírű professzorok oktatták; földrajzból Cholnoky Jenő, történelemből Hóman Bálint és Szekfű Gyula. A középkori latin oklevéltant Szentpéteri Imrénél hallgatta. Egyik kollégiumban kapott ugyan ingyenes helyet, de kosztjáról magának kellett gondoskodnia. Családoknál nevelősködött, de nagyon nehéz volt fönntartania magát, sokat nélkülözött. Anyagi gondjai és leromlott egészségi állapota miatt három ízben kényszerült megszakítani tanulmányait. Két évig (1937–39) a Lampart gyárban napszámos minőségben dolgozott, majd 1939–43-ban ugyanott raktárnokként alkalmazták. 1943. januárjában ismét beiratkozott az egyetemre, 1944 májusában letette vizsgáit, de a középiskolai tanári oklevél megszerzésére a háborús események miatt már nem kerülhetett sor. 1944. szeptemberében munkaszolgálatra hívták be, majd katonának átminősítve honvéd lett. Az év végén zárt kötelékben Németországba vitték, 1945. április 27-én amerikai fogságba esett, ahonnan 1946. júniusában tudott hazatérni.

Közel negyven éves, amikor nevelői munkáját megkezdhette. Gimnáziumi iskolatársa, dr. Hencz Aurél megyei tanfelügyelő egyengette útját, szorgalmazta az oklevél megszerzését. A helyi református fiúpolgáriban kezdte képesítés nélküli pedagógusi pályáját (1946–48). Az egyházi iskolák államosítása idején gyakoriak voltak az áthelyezések. Őt a Szent István téri, volt katolikus iskolába helyezték át (1949–50), a következő tanévben a Kálvin téri iskola igazgató-helyettese lett (1950–51), majd a Szent István téri általános iskola igazgatója (1951–52). Innen átmenetileg a Kálvin téri iskola tanára, majd 1952-től a gimnázium tanára. Mostoha életkörülményei miatt, felnőtt fejjel szerezte meg diplomáit: a népiskolai tanítói oklevelét (1948), az általános iskolai szaktanítói oklevelét (1950), a szegedi főiskolán magyar–történelem szakos általános iskolai (1952), majd az ELTE Történettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelét (1955).

A makói gimnáziumban nyugdíjazásáig, tizenhat évig tanított (1952–68). Ezután sem szakadt el szeretett iskolájától, heti négy órában ügyviteli alkalmazottként tizennyolc évig (1969–1987) dolgozott. Nemcsak a napi adminisztratív munkában vette ki részét, de selejtezte a gimnázium irattárát, sőt szükség szerint egy-egy osztályban helyettesített és tanított is. Tíz évig a dolgozók gimnáziumának igazgatója is volt. A Hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Főiskola kihelyezett tagozatán – amely a Szent István téri iskolában működött – tizekét évig történelmet tanított.

Minden olyan tulajdonság megvolt benne, aminek a jó pedagógusban meg kellett lenni: szakmai tudás, következetesség, igazságosság, rendszeresség. Tanítványai szerették, fölnéztek rá. Megalakította a gimnázium természetjáró szakosztályát, gimnáziumi csapatait eredményesen készítette föl a megyei bajnoki versenyekre. Ha kellett, országos kerékpártúrát szervezett (pl. Makóról a Mátrába). Országos díjakat nyertek. A természetjárás szeretetére fiatal tanártársait is beoltotta. Előbb Marosvári Sándort, majd Mendei Árpádot, aki nyugdíjasként ma is irányítója a mozgalomnak. 2005-től a természetjárók helytörténeti vetélkedőit is megszervezte, és ezt az idei esztendőtől Buzás László városismereti vetélkedőnek nevezték el.

Nemcsak iskolájának, de Makónak is szerelmese lett. A hetedikes diákot történelemtanára, Eperjessy Kálmán megbízta a Szirbik Miklós makói krónika nyomdai korrektúrájának elvégzésével. Ezzel egy életre eljegyezte magát a helytörténeti kutatással. Sokoldalú helyismereti tudását történeti óráin is hasznosította, sőt történeti szakkört is vezetett. Két évig (1953. dec. 17.–1954, dec. 31.) fél műszakban a makói múzeumvezetői tisztet is betöltötte. A politikától mindig távol tartotta magát. Szerteágazó helyismereti tudásából pozitivista történetszemléletű, kizárólag tényanyagot tartalmazó közlésre vállalkozott. Így született meg a Makói hírlapok és folyóiratok bibliográfiája c. munkája. Szirbik Miklós és Reizner János Makó történetének új kiadásához oklevélfordításokat, névmutatókat, szómagyarázatokat készített. Utcanév-kataszterét földolgozásra Tóth Ferencnek adta át, kettejük nevével jelent meg. Kisebb írásai A Makói Múzeumi Baráti Kör Értesítőjében és a Csongrád megyei lapban jelentek meg.

1982-ben Szocialista kultúráért, 1990-ben – feleségével megosztva, aki kitűnő pedagógus volt – Makó városért kitüntetést kapta. Rövid szenvedés után 1993. január 6-án halt meg.

Marosvidék. 2007/3. 41–43.

 

Egy legendás hírű csókási tanító

A makói határban a legjobb kukorica Csókáson termett. Földje alacsony fekvésű ugyan, de jobb a bogárzóinál, egy része 24 aranykoronás. Rendkívül dolgos nép lakta. Nem voltak mulatósak, a nyugalmas tanyai években csak a disznótorok és a lagzik voltak emlékezetesebb események. A maguk zárt világukat élték, hiszen Csókás Makótól 24 kilométerre esett. A nagy távolság miatt rendszeresen a hetipiacokra sem járhattak haza. Esős időben kocsival istenkísértés volt elindulni, kereke annyira besüppedt, hogy tengelye taszította a sarat. Ezen később segített valamit az Igási útnak 1926-ban történt kikövezése, de ennek macskaköves burkolata Makó térségének legrázósabb útjának számított, káromolták is eleget. A tehetősebbek a két világháború között féderes, vagyis rugós, majd nagyatádi kocsikkal jártak, az nem zötyögött rajta annyira. Ha kivették a hátsó ülést, hordták vele a piacra a baromfit és a tojást. Az 1889–93-ban megépült Sámson-apátfalvi főcsatorna – népies nevén Csorgó – a környék vadvizeit levezette, de nagyobb esőzések alkalmával a lovak mégis hasig járták a sarat.

Mint jó 48-asok csak a hagyományos március 15-iki bankettkor vidultak föl. E vidék a Kossuth-kultusz legerősebb fészkének számított. Justh Gyula legfőbb kortesei a csókásiak voltak. 1912-ben, a Justh Gyula választása idején 48 földíszített kocsi indult el az iskolától Makó felé, számuk útközben állandóan gyarapodott. Borzasztó ellenzékiek voltak, – mondta egy idős csókási gazda. Rózsa Sándor emlékét is híven őrizték. Az iskolához nem messze fekvő Nagy Sárkány Antal tanyájában a híres szegedi betyár sokat tartózkodott. Nagy Sárkány állítólag cimborája is volt. Társaival a betyár Sárkányék Kálvária utcai lakásában is többször megfordult.

 

Sztaholyák György aláírása

 

Nemzeti eszmétől áthatott hazafias szellemiségük igaz paraszti bölcsességgel is párosult. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a makói tanyavilágban nemcsak elsőnek ismerték föl az iskola létesítésének szükségességét, de alulról jövő kezdeményezéssel másokat megelőzve azt meg is valósították. A hatósági intézkedéseket meg sem várva 1856-ben Sepsei István és K. Varga Imre – a hasonló gondolkodású tanyai szülőkkel összefogva – iskola céljára kibérelték Túri Fodor Péter tanyáját, és tanítót fogadtak. Az üres tanyába lócákat és asztalt szereztek, a pitvart (konyhát) átengedték tanítói lakásul.

1863 őszén – mit sem törődve minden idők legnagyobb aszályos évének nyomorúságos szegénységével – Varga és Reskó törzsökös csókási gazdák személyében küldöttség ment Szegedre alkalmas tanító fölfogadására. Sztaholyák György volt 48-as honvédhadnaggyal kötöttek megállapodást. Költöztetésére a Tisza-parti városba két kocsit küldtek, személyes holmija egy vörös, rojtos kendőben elfért. Sztaholyákot a világosi katasztrófa után a szerbiai Delebács községbe száműzték. Megszökve, feleségével, Bányai Zsuzsannával hosszú évekig bujdosásra kényszerült. Balogh István a Marosvidék segédszerkesztője 1926. július 26-i cikkében azt írta, hogy művelt ember volt, papi pályára készült.

A tanítóval a szerződést egy esztendőre kötötték. Gilicze János levéltáros szívességéből ismerhettem meg Sztaholyák Györggyel odakerülése után egy évtizeddel kötött szerződést.

Szerződés

Mely egyrészről Sztaholyák György mint okleveles tanító, más részről pedig Makó város területéhez tartzó, az úgy nevezett Csókás tanyai lakosok között következő feltételek által köttetett: és pedig;

1ör Sztaholyák György mint tanító kötelezem magam, hogy a tanítás végett feladott tanonczokat minden tanokba, ismeretekbe – lelkiismeretessen úgy kiképezni s nevelni iparkodom, hogy azokból idővel erényes és tudományos polgárok váljanak.

2or mi Csókás tanyai lakosok egybegyűlve, közmegegyezéssel Sztaholyák György urat az 1872-ik év Október első napjától számítva, – egy évre – az 1873-ik év Szeptember utolsó napjáig tanítóul megfogadtuk azon kötelezettséggel, hogy minden egyes gyermekért – egy évre – 1 forintot, egy véka tiszta búzát, egy véka árpát, egy véka [véka = 24 liter] csőves kukoriczát, egy csirkét és két tojást fizetendünk tanítói díjul.

3or minden szülő, ki gyermekét az iskolábani járásra beíratja; a második pontban kitett évi tandíjnak felét mindig Október elején, a másik felét mindig Április elején, mindjárt a beiratkozáskor előlegessen megadni, s azt a tanítói lakhoz elvinni kötelességének ismeri; nem vétetődnék innen ki azok sem, kik időközben adják fel gyerekeiket, vagy azokat bár minő okok miatt is, az iskolábani járástól lefogják.

4er az iskolaház fűtésére szükségelt tűzrevalót, úgy az iskolában a tanítóul felhasználandó számoló és íróanyagokat, más egyébb költségeket is, – a szülők egyenlő arányba fizetik.

5ör ha az év lefolyta alatt egymással megelégedve nem lennének, vagy ha a tanító urat egy, jobb szerencse találná, – akkor egy kitűzött napon, mindnyájunk egybegyűlése alkalmával történik a felmondás; – minek azonban egy negyed évvel előbb kell megtörténnie, hogy így mind a két félnek elegendő ideje lehessen helyzetéről gondoskodnia; ellenkező esetben, erejét ezen Szerződés a következő évekre is megtartja.

Mely előttünk felolvastatván beleegyeztünk, s az általunk iskolai Gondnokokul megválasztott két egyénnel mindnyájunk helyett aláírni elhatároztuk. Makón 1872. Október 1-ső napján.

Ezen szerződés alolírott Sárkány Antal mk

által megerősíttetik. Inokai József mk

Makó 872. dec. 1

Bódy Antal Sztaholyák György

prépost-pléb tanító

Tanítónk minden nap hajnalban kelt, mécs világánál kezdte a tanítást, ami késő estig tartott. Sztaholyák lelkiismeretes munkát végzett. A tanítási anyag írásból, olvasásból és számolásból állt. Aki a kitűzött évi anyagot elvégezte, azokat a tanító hazaküldte, és a következő tanév kezdetéig mentesítette az iskolába járás alól. Leánya, Kalára néni az érkező gyerekektől minden nap összeszedte az otthonról hozott kosztot, amit a tanulók csak akkor fogyaszthattak el, ha már a lecke egy részét fölmondták. Kalára néni a gyerekek szalonnáját megsütötte, hogy finomabbat egyenek. Valójában így jutott hozzá a főzésükhez szükséges zsírhoz. Ez is árulkodik a szegényes tanítói sorsról.

Fél évszázaddal ezelőtt az öreg Csertus Péter így emlékezett Sztaholyákra: Nemcsak tanító volt ő, hanem olyan mindenese a tanyai népnek. Ha hivatalos írás jött a várostól vagy levél a katonaegylettől, Sztaholyák olvasta föl, magyarázta és válaszolt rá. Intézte az adót, írta a panaszokat és a föllebbezéseket, a passzust a vásárra; a katolikus búcsún a népek elé énekelte az et cum spirituumot, a református istentiszteleten a Tebenned bíztunkat. Virrasztotta a halottat, ápolta az élőt. Tanította a gyerököt életkorra való tekintet nélkül mind, akit eléje vittek: kicsit, nagyot. Télen történelmet mondott a fölnötteknek, rokkát hozatott az asszonyoknak. Téli oskolát tartott a surbankóknak. 24 kilométerre a városból gyalog indult olyan időben, amikor a csúszós úton kocsitengelyig érő sárban Isten ellen való véteknek tartottuk kínozni a lovat. Irkát, pennát hozott az oskolásoknak.

Az első Sztaholyák-iskola Báló Péter által ingyen átengedett tanyában működött; a szoba lett a tanterem, a konyha a tanítói lakás. A mai emlékezők erről már mit sem tudva, nem ezt, hanem a kilenc évvel később, 1872-ben Szűcs István által épített iskolát tudják csak Sztaholyák-iskolának. Középütt elhelyezett nyitott térből jobbra a tanterem, balra a tanítói szoba, szemben a konyha nyílt. Január 13-án be is jelentették a városi tanácsnak, hogy az önerőből emelt iskola tavasszal készen lesz, csupán deszkát kértek padok készítésére.

A makói tanyai iskolák közül általában a csókási volt a legnépesebb. Pl. 1879-ben Csókáson 95, Hatrongyoson 79, Igáson 68, Rákoson 71 rendes tanuló volt.

 

Létszám a csókási iskolában (1877/78.)

  Fiú Lány Összesen
Római katolikus 30 21 51
Református 6 6 12
Összesen 36 27 63

 

Az új épület korántsem felelt meg a kor követelményének. Az iskola áldatlan állapotáról Sztaholyák utódának, Biró Albert (1874–1940) Székelyföldről Makóra sodródott tanítónak (aki később a belvárosi római katolikus iskola tanítója, majd igazgatója volt, nála vendégeskedett 1904-ben Nagy István festőművész) 1894-ben a római katolikus iskolaszéknek írt leveléből alkothatunk képet. A tanterem és a lakószoba földes, nincs kipadolva. Az épületen kicsik az ablakok, a terem nem elég világos. A helyiségek fűtése kemencével történt, amihez szalmát a csókásiak biztosították. A tanteremben ivóvíztartó nincs, erre két cserépkantát rendszeresítettek, ezekből nádszállal szívják a vizet. A 70-80 növendék számára a tanterem szűk, a 42 négyzetméter nagyságú teremben túlságosan nagy helyet foglal el a kemence és a szükséges szabadterület. Ha a tanító ír vagy rajzol, a növendékekkel a rendes helyet meg kell változtatniuk. A konyhában nincs sparhelt, így Sztaholyákék – a tanyaiakhoz hasonlóan – a kemence tüzelőpadkáján főzhettek.

A város képviselő-testülete számon tartotta Sztaholyák tanító eredményes munkáját. Az iskolánál szerzett tapasztalatairól 1886 tavaszán Halász János városi közgyám jelentését a tanács április 26-i közgyűlésén tárgyalta: „Sztaholyák György csókási tanító, tanítási modorának helyessége és szorgalma kitetszett a jelenvolt 36 tanítványának érdemes és helyes feleleteiből. Ezért a tanács 20 forint jutalomban részesítette.” 1888-ban ünnepelték Sztaholyák György 25 éves tanyai tanítói működését, a városi képviselő-testület érdemei elismeréséül 25 forint jutalomban részesítette. A jutalmazó határozat erkölcsi értékeléséhez ismernünk kell a város képviselő-testület szűkmarkúságát. Ehhez kellett a szülők kiállása is. A korabeli megjegyzés szerint: nem lehetett bírni a tanyai néppel, annyira odavoltak Sztaholyákért.

Sztaholyák György egészségi állapota 1894. nyarára annyira megromlott, hogy a Csanádmegyei Tanfelügyelőségre benyújtott, a minisztériumnak címzett kérvényében nyugdíjazását kérte. Ehhez csatolta keresztlevelét, oklevelét, szolgálati bizonyítványait, orvosi bizonyítványát, nyugdíjkönyvecskéjét. 31 évi csókási tanítói szolgálat után szeptember 6-án vonult nyugdíjba. Nyugdíjának évi összege 310 forint.

1900. augusztus 1-jén 73 éves korában aggkori végkimerültségben, szentséggel ellátva halt meg. Augusztus 3-án Csepregi Imre újmisés temette el. Halálára megmozdult a külső tanyavilág: Csókás, Igás, Hatrongyos, Bogárzó. Tisztelői közadakozásból a Kálvária utcai római katolikus temetőben, a kápolna mögött szeretett tanítójuk emlékére márvány síremléket állítottak.

Telt, múlt az idő, a tanító lánya, Klára is eltávozott az élők sorából. A sír megváltási ideje lejárt. A temetőgondnok az 1960-as évek második felében fölszámolta a sírt, a márvány obeliszket áruba bocsátotta.

A külterületi iskolaépületek változásai legjobban Csókáson követhetők nyomon. Arra jártamban még állt az 1872-ben fölhúzott, Szűcs János féle épület, ebből bognár műhely lett. Mellé a századfordulón új iskola épült, ebben működött dr. Csepregi Imre pápai prelátus jóvoltából az olvasókör. Ugyanazon a telken épült meg 1930-ban a Klebelsberg-iskola.

Csanád megyének 1950-ben történt megszüntetése, földarabolása után Csókás továbbra is Makó határát képezte, 1955. január 1-jén csatolták Békés megyéhez, pontosabban Békéssámson községhez, a Komlósi úti belső és külső iskolát pedig Tótkomlóshoz. Csongrád megye Székkutast kapta cserébe. A területrendezéssel Makó határa ötezer holdnyi területtel csökkent. A megcsonkítás ellen senki sem emelt szót.

Néhány évvel ezelőtt egyik városi képviselő indítványozta, hogy valahol Újvároson föl kellene állítani a tanyai tanító szobrát. Erre Sztalolyák Györgynél alkalmasabb személyt aligha lehetne találni. Sajnos az érdemes tanítónak ma már arcvonását nem ismerjük, pedig a megsemmisített síremléken ez is látható volt.

Marosvidék. 2009/2. 25–29.

 


Jegyzetek:

  1. Milotay István: Justh Gyulától Fried Árminig. Magyarság, 1932. júl. 3.
  2. Idézi Tóth Ferenc: Könyves-Kolonics József politikai pályája. Makó, 1984.
  3. Uo. 10.
  4. Könyves-Kolonics József: Köszöntöm az olvasót. Makói Népújság. 1945. jún. 3.
  5. Uo. 11.
  6. Tóth Ferenc: Könyves-Kolonics József politikai pályája. 12.
  7. Uo. 12.
  8. Várospolitikai Szemle 1937. nov. 12.
  9. Tóth Ferenc: Eckhardt Tibor és Makó.
  10. In memoriam Eckhardt Tibor. A Makói Keresztény Értelmiségiek Szövetség füzetei 10. Szerk.: Tóth Ferenc. Makó, 1993. 11.
  11. Habsburg Ottó: Emlékezés Eckhardt Tiborra. = In memoriam Eckhardt Tibor. A Makói Keresztény Értelmiségiek Szövetség füzetei 10. Szerk.: Tóth Ferenc. Makó, 1993. 5.
  12. Tóth Ferenc: Könyves-Kolonics József politikai pályája. 13.
  13. Könyves-Kolonics József: Emlékezés Kesztner Zoltánra. Délmagyarország 1942. jan. 25.
  14. Uo. 42.
  15. Erdei Ferenc: Voltak férfiak. Délmagyarország, 1944. nov. 29.
  16. Könyves-Kolonics József: Erdei Ferenc dr. Makói Népújság 1945. jan. 31.
  17. Könyves-Kolonics József: Pedig. Délvidéki Független Hírlap 1946. szept. 21.
  18. Márton Bálint 12 holdas gazda, a Kossuth párt városi elnöke és országos alelnöke volt.
  19. Könyves-Kolonics József: Márton Bálint emlékére. Délvidéki Független Hírlap 1946. szept. 29.
  20. Könyves-Kolonics József: Általános titkos választójog. Délvidéki Független Hírlap 1946. dec. 8.
  21. Tóth Ferenc: Könyves-Kolonics József politikai pályája. 16.
  22. Saitos Gyula: József Attila Makón. Bp. 1964. 131.
  23. Uo. 131.
  24. Döme Mihály: Makó kulturális lehetőségei. Tiszatáj. 1947/6–7. 62–62.
  25. Uo
  26. Uo
  27. Szeged 1925. jan. 9.
  28. 26 Délmagyarország 1936. nov. 15.
  29. Makói Újság 1941. dec. 25.
  30. Donáth Antal Zenei élet Makón. Tiszatáj 1947/6–7. 63.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet