Előző fejezet Következő fejezet

Nekrológok

 

Egy jeles szakember halálára – Szundy Jenő

Néhány hónapos súlyos betegség után, tegnap hajnalban kilencvenegy éves korában elhunyt Szundy Jenő, a makói kertészeti szakemberek elismert nesztora. Egy héttel ezelőtt még felkereste őt dr. Probocskai Endre, a budapesti Kertészeti Egyetem tanszékvezető tanára, oktatási rektor helyettes, hogy köszöntse az idős kollegát, és hogy személyesen adja át számára az egyetem rendkívüli jutalmát.

Szundy Jenő Makón született 1883. március 27-én. Édesapja a régi algimnáziumban Tömörkény István számtan tanára volt. Hetvenegy évvel ezelőtt a Kertészeti Tanintézetben szerezte meg az oklevelét. Tanulmányútra Németországba és Franciaországba küldték.

Előbb Nagycenken, Lőcsén, Trencsényben és Szilágysomlyón tanított, majd 1926-ban Makóra került, és létrehozta a Csanád Megyei Gyümölcsészeti Egyesületet, amelyet, mint megyei kertészeti főintéző, 1950-ig irányított. Eredményesen tanulmányozta, hogy milyen gyümölcsfajtának kedvező a makói talaj. A legalkalmasabb fajtákat beszereztette és szaporíttatta.

 

Szundy Jenő

 

Mintaképének Bereczky Mátét, a megye egykori pomológusát tekintette. Az ő jelmondatát igyekezett megvalósítani: „Szeressétek a gyümölcsészetet! Fogjatok kezet velünk, kik arra törekszünk, hogy virágos kertté változtassuk a magyar hazát”.

Az ismeretterjesztés jeles művelője volt. Minden tevékenysége arra irányult, hogy az elméleti megállapításokat a gyakorlatban is megvalósítsák. Ennek érdekében több mint félévszázadon át cikkeket írt, előadásokat és kiállításokat rendezett. Felejthetetlen élményt jelentettek a múzeumban rendezett virágkiállításai, vagy a régebbi gyümölcsbemutatói.

Az 1920-as évek végétől szakirányú cikkeit rendszeresen közlik a helyi lapok. A megyei hírlapnak is hosszú évekig levelezője volt. Felismerte a kalendáriumok ismeretterjesztő szerepét. Évről évre gyümölcsészeti naptárokat jelentetett meg, amelyek a helyi kertészek körében évtizedeken át egyetlen szakirodalomnak számítottak.

Nyolcvan éves korában szervezte meg a Kertészeti Munkaközösséget, amelynek 27 házilagos előállítású kiadványa látott napvilágot. A társadalmi munka életeleme volt. A „Szebb Makóért” mozgalom egyik lelkes apostola. A város utcáinak virágosítása érdekében évelőtelepet hozott létre.

A Kertészeti Egyetemtől ezüst-, arany-, sőt vas-diplomát is kapott. Nagyon egyszerűen élt. Számára csak a tartalmi munka volt a fontos. Emlékét őrizni fogjuk. Temetése szombaton 10 órakor lesz a református ó-temetőben.

Csongrád Megyei Hírlap. 1974. júl. 5.

 

Búcsú Saitos Valériától

József Attila Ria-verseinek ihletője, Saitos Valéria rövid szenvedés után január 11-én hetvenegy éves korában elhunyt. Csodálatos szépségű kislányként jelent meg Makón Saitos Gyula hírlapíró társaságában. Lobogó fekete hajával, fejedelmi tartásával, tüzes fekete szemével, csinos külsejével hamar felhívta magára a kis város figyelmét, de szinte senki sem tudta, hogy ki lehet, és azt sem, hogy eredetileg Pop Valéria volt a neve.

József Attilához fűződő kapcsolata 1824 tavaszán kezdődött. A meleghangú Ria-versek egyre szaporodtak.

 

Saitos Valéria

 

Nemrégiben került elő Vágó Márta hagyatékából a Nem én kiáltok kötetnek egy olyan példánya, amelybe maga József Attila írta be, hogy az egyes szerelmi költeményeknek ki volt az ihletője. Pop Valéria neve négy helyen szerepel.

Kapcsolatuk 1925 őszéig tartott. A harmincas évek végére teljesen magára maradt, Saitos Gyula is szakított vele. Egyetlen vigasza az volt, hogy a Saitos szülők nevükre vették, lányukká fogadták. Életének utolsó évtizedeiben mostoha volt hozzá a sors, de József Attila emléke bearanyozta élete alkonyát.

Csongrád Megyei Hírlap. 1981. jan. 14.

 

Búcsú Ecsődi Ákostól

Makó képzőművészeti életében jelentős szerepet betöltő Ecsődi Ákos festőművész szeptember 5-én, nyolcvanegy éves korában, hosszú betegség után elhunyt.

A mester 1902-ben született a dunántúli Pusztaalmás-Naszályon. A gimnáziumot Budapesten végezte. A Képzőművészeti Főiskolán, Csók István osztályán, 1925-ben szerzett tanári oklevelet. Negyedévesként Csók István tanársegédje, aki kétéves továbbképzésre külön műtermet biztosít számára. Húszéves korában a Szinyei Merse Társaság dicsérő elismerésben részesíti, és ötezer korona ösztöndíjjal jutalmazza. Az Ernst Múzeum, a Nemzeti Szalon, a Tavaszi Szalon, a Műcsarnok, a pécsi és váci művésztelep csoportos kiállításain többször is részt vesz; az országos lapok elismerő kritikával illetik művészetét. Főiskolás korában az Újság című lap megállapítja, hogy Csók István növendékei közül „Ecsődi Ákos a legkülönb”. 1928-ban a Népszava írja róla: „Különösen az aktok nyugalomba hajló formáit keresi, kontúros vonalritmusával lágyan hangsúlyozza a formák lényegét”. Fürdőző nő című alkotását Szinyei-díjjal tüntetik ki, így a Szinyei Társaság ösztöndíjával 1927–28-ban egy fél évet tölt Párizsban. Alkotásai Aba Novák, Czóbel Béla, Vaszary János képeivel New Yorkba és Chicagóba is eljutnak.

 

Önarckép

 

1934-ben tanári állást vállal. Makóra 1940-ben rajztanárként kerül a gimnáziumba, ahol tizenegy évig tanított. Megszerette a Maros-parti várost, ahol igaz barátokra talált. „A makói földön szétterülő, sarjadó és gyűjtő szorgalom atmoszférájába a múzsák félénken hagynak lábnyomot – írja Ecsődi Ákos –, de szeretem Makót, mert emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvéseimben”. A makói festők és szobrászok emlékezetes kiállításon mutatkoztak be 1947. decemberében. „Képein – olvashatjuk a korabeli lapban – szinte minden áhítatosan tiszta, egyszerű és értelmes”. A cikk kiemeli művészetének csodálatos, meseszerű világát és harmonikus kiegyensúlyozottságát. Mivel a gimnáziumban megszűnt a rajz és a műalkotások tanítása, ezért 1954-ben Budapestre helyezik, ahol 1968-ban történt nyugdíjba vonulásáig tanít. Makón 1965-ben csoportos kiállításon vett részt. 1975-ben a József Attila Könyvtárban rendezett gyűjteményes tárlatán tanítványainak népes tábora megkülönböztetett, meleg szeretettel ünnepelte a kiváló művészt. Mint festő az úgynevezett római iskolához állt közel. Rendkívül mélyen gondolkodó, filozofikus beállítottságú és nagy kultúrájú művész volt. Lírai finomság, lágy színharmónia vonul végig alkotásain. Amint az Új Nemzedék kritikusa megállapította: „Odalehelt formák elfinomításában éli ki magát”.

Ecsődi Ákosra, az emberre a puritánság, a szerénység, a határtalan humanizmus, a meditáló töprengés jellemző. A halk szavú mester személyiségében feloldódnak a külvilág konfliktusai. Figyelme egyszerre összpontosul az egészre és részre, ő egyszerre volt szintetizáló és analizáló egyéniség.

Tehetséges, nagyra hívatott művész volt. Úgy élt, mint egy tibeti bölcs. Amíg Csók István dédelgető szárnyaival egyengette művészi pályáját, fölfigyeltek rá, sőt ünnepelték, hiszen egy évtized alatt tizenkilenc alkalommal állított ki, de később a világ zajától elefántcsont-toronyba vonul vissza, és a művészeti élettől izoláltan élte le további éveit. Ezért Ecsődi Ákost újra fel kell fedezni.

Művészeti írásai közül számunkra különösen maradandó Csanád megye képzőművészetéről 1948-ban írt összegzése, amely a Csanádi Kalendáriumban jelent meg.

Kiváló pedagógus is volt, aki többeket elindított a művészi pályán. Szekeres István, Szilvásy Nándor és Balog Tünde mesterének tekinti.

Temetésére Budapesten, a Farkasréti temetőben szeptember 28-án délelőtt 11 órakor kerül sor.

Mi, makóiak nem felejthetjük törékeny alakját, szerény, halk személyiségét és művészetének maradandó alkotásait.

Csongrád Megyei Hírlap. 1983. szept. 23.

 

Búcsú Kiss Ernőtől

Kiss Ernő, a régi makói, politikai küzdelmek ismert alakja, hosszú betegség után ’84. augusztus 2-án, életének kilencvenedik évében elhunyt.

Makón született 1894. november 8-án. Cipőfelsőrész-készítő szakmát tanult. A munkásmozgalomban 1911-től vett részt. Az első világháborúban az orosz frontra kerül, ahonnan 1918. november 8-án ér haza. Mindjárt beválasztják a pártszervezet, a munkástanács és a szakszervezet vezetőségbe, elnöke a leszerelt katonák csoportjának is. Az 1819. január 30-i csendőrsortűz, illetve a csendőröknek Kiszombor felé történő kiszorítása után Makóra vezényelnek Mezőhegyesről hatvan csendőrt, a vásártéren másodmagával „fogadja”, s rábírja őket, hogy állomáshelyükre visszavonuljanak. A tanácsválasztáskor a battonyai választási kerület biztosa, őt magát három makói körzetben választják meg tanácstagnak. A bizottságok megalakulásakor a központi járás élére kerül. A kommunista pártsejt alapító tagja. A Tanácsköztársaság győzelme után egy fapálcával írt plakáton ez állt: „Kommunisták, jöjjetek a Lúdpiacra, Kiss Ernő beszél”. A város kiürítése után vöröskatonaként harcol Bártfa, Salgótarján, Kassa térségében. Csapatteste képviseletében részt vesz a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása alkalmával rendezett hivatalos ünnepségen. Budapesten személyesen számol be Szamuely Tibornak Kassa bevételéről.

 

Kiss Ernő

 

A Tanácsköztársaság bukása után a makóiak közül ő kapja a legnagyobb büntetést; „folyamatosan elkövetett izgatásért” négy évre ítélik. Ebbe hat hónapi vizsgálati fogságát nem számítják be. Csak 1924 áprilisában szabadul. Még abban az évben szakszervezeti szervezőmunkával bízták meg Szentesen és Csongrádon. Belép a szociáldemokrata pártba. Mivel Makón munkát nem kap, Kunszentmártonra költözik, de ott is feketelistára kerül. 1927-től ismét Makón lakik. A következő évtől a felszabadulásig tagja a városi képviselő-testületnek. 1944 tavaszán őt is Ricsére internálják. A felszabadulás után polgári városparancsnok-helyettes. Intézkedésé nyomán – égy héttel a felszabadulás után – nyitják a Szép (Vörös csillag) utcát, ezzel a munkástelepet összekötik a városközponttal. Az ideiglenes nemzetgyűlésben a szociáldemokrata pártot képviseli, melynek Csanád megyei titkára. A Függetlenségi Front nagygyűlésén 1945 júniusában még a demokratikus pártok összefogásának szükségességéről beszél, de a politikai élet további radikalizálásával nem ért egyet. Az adott időpontban ellenzi a két munkáspárt egyesülését. Végül kiszorul a politikai küzdőtérről.

1956 októberében „1945-ös alkotmány” szellemében védelmébe veszi a szocialista vívmányokat, semlegesíti a szélsőséges irányzatokat. Fellépett a szövetkezeti vagyon széthordása, a sztrájkok és az antiszemitizmus ellen. Október 29-én a Kossuth-szobor előtt mondott spontán beszédében „kedves elvtársak” megszólítást használt, amelyet a tömeg nagy morajlással fogadott. Ő azonban bátran hangsúlyozta ezután is, neki „voltak, vannak és lesznek elvtársai”. Beszédébe Justh Gyula jelmondatát is beleszövi: „Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok”. E napokban azt is hangoztatta: a kommunista párt éppoly demokratikus párt, mint a többi, senkinek sincs joga a párt helyiségében házkutatást tartani, vagy azt lepecsételni.

A munkás-paraszt forradalmi kormány első intézkedéseivel nem ért egyet. Ezért tisztségeiről lemondott. A konszolidáció után pedig már úgy érezte, saját álmai is megvalósulnak. Bizonyos elégtételt jelentett számára, hogy tíz évvel ezelőtt a televízióban riportot sugároztak róla.

Temetésére tegnap, hétfőn került sor a makói római katolikus temetőben. Ravatalánál Bálványos Pál méltatta politikai pályáját és humanitárius személyiségét.

Csongrád Megyei Hírlap. 1984. aug. 7.

 

Búcsú Nagy Sándor levéltárostól

Igen hosszú szenvedés után, nyolcvanegy éves koriban elhunyt Nagy Sándor, a makói levéltár nyugalmazott vezetője.

1913. január 20-én született a szentlőrinci városrész peremén, a Szúnyog utcában egyszerű hagymás családból. A hagymás életmód és a város sajátos református szellemisége meghatározta egész pályáját Édesapja presbiter volt, ő pedig felnőtt korában a nagy múltú református énekkarnak több mint egy évtizedig oszlopos tagja. A tehetséges fiú továbbtanulásáról szó sem lehetett, így nem volt más hátra, mint a hagymás életmód folytatása. 1945 után a hagymakereskedésbe is belekóstolt, de három év múltán visszatért a kertészkedéshez, 1952-től ízületi betegsége egyre erősödött, de a munkában hajthatatlan maradt. Áttért a jácint- és a tulipántermesztésére, amit kimagasló szakértelemmel folytatott. A legnagyobb makói telkű rangos gazdaház egyikét megvásárolva ifjúkori álmai is beteljesültek.

 

Nagy Sándor

 

Oltvai Ferenc megyei levéltár-igazgató kitűnő emberismerettel felismerte a benne szunnyadó tehetséget, és 1960-ban az egyszemélyes makói levéltárba hívta kezelői állásba. A kertészkedés és a levéltári munka mellett elvégezte a gimnáziumot. Nagy rátermettséggel, szorgalommal itt alapozó tevékenységet fejtett ki. A rendezést, a selejtezést, az iratbegyűjtést hozzáértéssel végezte. Munkájának melléktermékeként a feltárt iratokról kutatócédulákat állított ki. A több ezer tételből álló regeszta feljegyezéseit manapság úgy használjuk, mint a könyvtárakban a katalógust.

Kutatásai évfordulókhoz és időszerű eseményekhez kötődtek. Az 1970. évi árvíz kapcsán alapos forrásközleménye jelent meg Régi makói árvizek címmel. 1974-ben feldolgozta a helyi szociális otthon száz évét. Az Agrárgazdasági Kutató Intézet megbízásából összegyűjtötte a makói levéltár hagymára vonatkozó anyagát. Kéziratban maradt fenn Makó város címerének története c. 1969-ben írt munkája, amellyel a város történeti címerének visszaállítását kívánta szolgálni. Kitűnő szakértelemmel dolgozta fel a makói virághagyma-termelés történetét, és kedvtelésből írt őseiről egy családtörténeti munkát. Kisebb írásai a napilapokban és a Múzeumi Baráti Kör Értesítőjében jelentek meg.

Autodidaktaként vált helytörténeti kutatóvá, írásai maradandó értékűek, ugyanis alapos forrásfeltárással készültek. 1975-ben nyugállományba vonult, de a virághagyma-termelését még évekig folytatta. Felhagyva a gazdálkodással, gyerekei közelébe, Szegedre költözött.

Betegsége egyre fokozódott, de a fájdalmat némán tűrte. Május 18-án hunyt el, hamvait a makói belvárosi református temetőben helyezték örök nyugalomra. A levéltár és a barátok nevében Oltvai Ferenc ny. megyei levéltár-igazgató vett tőle búcsút.

Reggeli Délvilág. 1994. jún. 7.

Csongrád Megyei Hírlap. 1994. jún. 9.

 

Búcsú Kiss Mária Hortensiától

A néhány hónappal ezelőtt megjelent makói monográfia bevezető tanulmánya még azt jegyezte meg róla, hogy az Eperjessy Kálmán-féle Csanádvármegyei Könyvtár szerzői közül egyedül ő él. Ezért is megdöbbenve kaptuk a hírt, hogy a neves iskolanővér, Kiszombor történetírója, egykori makói kántor, regényíró augusztus 4-én nyolcvankét éves korában Verőcemaroson elhunyt.

 


Kiss Mária Hortensia

 

1911. július 4-én Kiszomboron született, házukat József Attila-emléktábla ékesíti, ugyanis 1922 nyarán a Kiszomboron kukorica-csőszködő ifjú költő náluk lakott. Polgári iskolai tanulmányait Makón és Szegeden folytatta. Tanítói oklevelét Kalocsán, a Miasszonyunk Iskolanővéreknél szerezte. Szerzetesi neve Hortensia lett. A szegedi Tanárképző Főiskolán magyar-történelem-testnevelés szakon tanult tovább. Az egyetemen Sík Sándort hallgatta. Ismeretségbe került Bálint Sándorral, Radnóti Miklóssal, Ortutay Gyulával. Tanári kinevezése a kiskunfélegyházi Constantinumba szólt, ahol 1944 őszéig működött. Életének legszebb éveit töltötte itt. Félegyházát mindvégig nosztalgikusan a maradandóság városának emlegette. Ezután jöttek a hányattatás évtizedei. Összesen harminc alkalommal költözött; amint írta: „Futok Isten kenetei, illata után”. Mivel az iskolák államosítása idején Mezőkovácsházán állami iskolában működött, mint szerzetesnek nem kellett rendjét megtagadó esküt tennie, kultuszminiszteri jóváhagyással előbb a Veszprém megyei Litéren, majd Piliscsabán, Óföldeákon és Ferencszálláson tanított. Az 1956-os forradalom idején egy mihaszna személy fél téglákkal törte be ablakát, védelmet helyileg nem kapott, egyszeriben gyökértelenné vált, 1956 decemberében az Egyesült Államokba távozott. Nyolcévi kint lét után a római rendházba jött. Két év múltán öccsének, Kiss Ferenc plébánosnak a hívására hazajött, és fél évig vezette a dombegyházi plébánia háztartását. Két esztendeig a makói belvárosi katolikus templom kántora. Dunántúli falvakban hittant tanított, előbb Budapestre költözött, majd a verőcei szociális otthonban kötött ki. Sokszor felidézte magában a próféta szavait: „Meddig kalandozol még ide-oda, te álhatatlan lány?”

A helytörténeti irodalomba Kiszomborról szóló falumonográfiájával írta be nevét. Eperjessy Kálmán megbízásából készítette el művét, mely a Csanádmegyei Könyvtár sorozatban 1940-ben jelent meg. A történeti irodalom alapos ismeretén, elmélyült forrásfeltárásos, értékes néprajzi gyűjtésen alapuló munka ma is nélkülözhetetlen kézikönyv. József Attila kiszombori tartózkodásáról a Csongrád Megyei Hírlap 1967. december 3-i és a Tiszatáj 1980. áprilisi számában igen alapos írása jelent meg.

Az Egyesült Államokban írta első kisregényét, Tűzpróbára tétetett címmel. A három kiadást megért műről Bálint Sándor írta: „Édesanyának szebb emléket még nem állítottak. Ez az életrajz tipikus képe a Szeged-vidéki népi lelkiségnek”. Kaleidoszkóp címmel önéletrajzát dolgozta fel. Egyéb kötetei: Kék kaláris, Szófia, Új idők apostola a stigmatizált Galgóczy Erzsébet.

Kiss Mária Hortensia régiónk számon tartott jeles személyisége, emlékét őrizzük. Verőcemaroson helyezték örök nyugalomra.

Délvilág. 1994. aug. 30., Reggeli Délvilág. 1994. szept. 3.

 

Búcsú egy kiváló pedagógustól

Ismét gyászol a makói pedagógustársadalom. Hosszú betegség után, nyolcvanhat éves korában elhunyt Vajda Ferenc, a gyógypedagógiai iskola egykori tanára, igazgató-helyettese.

Makón született 1908-ban, elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Előbb papi pályára készült, beiratkozott az esztergomi szemináriumba, de egészségi okok miatt két év múltán megszakadtak teológiai stúdiumai. Végül a szegedi tanítóképzőben szerzett oklevelet. Előbb a Bajza utcai iskolában helyettesít, majd Battonyán tanyai tanító. Medgyesegyházán kántortanító. 1945-től 1948-ig a deszki iskola igazgatója. Szépen ívelő pályája a fordulat évében derékba tört, koholt vádak alapján másfél évi börtönre ítélik. Szabadulása után fizikai munkát vállal, a székesfehérvári útfenntartó vállalat udvarosa, de képességeit felismerve irodába kerül, bérelszámoló. A következő évtől Lovász Tibor alkalmazta a makói gyógypedagógiai iskolában, ahol 1960-tól nyugdíjba vonulásáig igazgató-helyettes.

Közismert, hogy hivatásának élő pedagógus volt, de szűkebb köre csodálta különleges manuális készségét. Mint a térképek szerelmese, türelemmel és gonddal rajzolgatta a legkülönbözőbb mappákat. Közben fejlesztette nyelvtudását, a helyi eszperantisták vezetője lett. Kapcsolatot épített ki az országos és a határon kívüli eszperantistákkal. Kevesen tudják, hogy egy makói tájszótár írására is rászánta magát. Mikor látása meggyengült, a torzóban maradt, mintegy húszezer tájszóból álló gyűjteményét a múzeumnak adományozta. A dédelgetett kéziratos térképei és a felkasírozott újságcikk-kivágásai is nagylelkű adományozása révén a múzeumba kerültek. Zokszó nélkül viselte betegségét, soha nem panaszkodott. Fennkölt lélek volt.

Csongrád Megyei Hírlap. 1994. febr. 3.Délvilág. 1994. febr. 3.

 

Erdei András halálára

Futótűzként terjedt el a hír Makón, hogy Erdei András, az ismert építész, Erdei Ferenc fia, 40 éves korában váratlanul elhunyt. Munka közben lett rosszul, rajzasztalára dőlt, és szíve megszűnt dobogni.

1946-ban született Budapesten, tanulmányait a Karikás Frigyes Általános Iskolában, majd a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte. Építészmérnöki diplomáját 1969-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte. Meghatározó volt számára, hogy egyéves ösztöndíjas tanulmányútra mehetett Finnországba, ahol egy életre eljegyezte magát a faépítészet nemes hagyományaival. Egyetlen munkahelye, a Szövetkezeti Tervező Vállalat volt, ahol tizenhat évig dolgozott tervezőmérnökként, 1974-től csoportvezetői, 1985-től osztályvezetői minőségben.

 

Erdei András

 

Rövid tervezői pályafutása során maradandó épületeket alkotott: a fehérgyarmati szállodát, a Széchenyi várbástyát, az emődi és móri lakótelepet stb. Szíve szerinti munka volt számára a hévízi bányászüdülő a hozzátartozó fedett uszodával és gyógyászati szárnnyal. Az épületegyüttes tér és forma alkotásával, a külső környezet összhangjával, a színválasztás melegségével egyaránt méltán váltott ki mindenfelől elismerést. Munkáját az építésügyi miniszter 1981-ben országos építészeti nívódíjjal tüntette ki.

Szabadidejét szívesen töltötte a Vas megyei Velemben, a híres népművészeti alkotótáborban, ahol eredményesen kiélhette faépítészi vágyait. Élete fő törekvése, hogyan lehetne az ember és a természet harmóniáját megteremteni. A megújulás lehetőségét tiszta forrásból, a magyar népéletből kereste. Nagy dimenziókban gondolkodó, szintetizáló alkat volt. A tárgyi környezet emberarcúságán fáradozott. Tervezői pályája során sok kitüntetésben részesült, a legszíveszerintibb elismerést, az „Emberi környezetért” kitüntetést 1983-ban az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivataltól kapta.

Első munkáját, a Makói Maros Áruház (a Skála) tervezését is sikeresen oldotta meg. A köztudatban úgy él, hogy a makói belvárosi református temető ravatalozóját is ő tervezte, de ezt Erdei Ferenc megbízásából Gáboljáni Péter műegyetemi tanár készítette, de Erdei András végzős tanítványként állandóan elkísérte professzorát Makóra, a temetőről és környékéről fényképek sorát készítette, sőt az épület makettjét is megcsinálta. Szívén viselte tehát a makói ravatalozó sorsát – ahonnan elsőnek édesapját temették –, közre is működött, de a tervezőmunkát nem ő végezte.

Szíves kedvtelése volt a fényképezés, amelyet művészeti szinten művelt. Képeivel önálló kiállításokon maradandó sikert ért el.

Erdei András május 28-án halt meg, búcsúztatásán június 11-én, a Farkasréti temetőben, nagy tömeg vett részt, Makó városát is küldöttség képviselte. Megható szavakkal búcsúztatták a munkatársak és a barátok. A három árvát hátrahagyó kiváló építész emlékét maradandó alkotásai őrzik.

Csongrád Megyei Hírlap. 1986. jún. 14.

 

 

In memóriám Erdei Sándor

Ferenc bátyjánál öt évvel később, 1915. március 17-én született Makón, az Aradi utca 3. alatt. A keresztelő után a nagymama egy régi típusú népdal dúdolása közben – melyet Bartók a Medvetáncban dolgozott fel – fogadta a családba a kis csecsemőt.

A szülőházzal átellenben végezte népiskolai tanulmányait, a gimnáziumban pedig nagyrészt azok voltak tanárai, akik József Attilát is tanították. Tehetséges volt és korán érő. Érettségi előtt már kialakult érdeklődési köre, a világról alkotott szemlélete, tulajdonképpen minden lényeges kérdés megfogalmazódott benne, ami felnőtt korában is foglalkoztatja. Első írásos megnyilatkozásaiban már teljes fegyverzetben jelenik meg, ezért a makói évek nélkül nem lehet megérteni későbbi pályáját.

 

Erdei Sándor

 

„Szerettem a tízperceket – írja 1935-ben –, és legnagyobb örömem volt, ha elsőnek érhettem le az udvarra, erre a nagy térségre, amelyet sebes vágtatással száguldottam be ilyenkor. Legjobban a szabad délutánokat szerettem. Szerettem gombozni, és minden labdajátékot szerettem. Szerettem énekelni, meséket szerettem kitalálni, amelyekkel néha társaimat szórakoztattam... Szerettem verekedni... Tegnapi könyveim rendszeresen érintetlenül vártak reggelig, hogy kiválogassam közülük azokat, amelyeket magammal akartam vinni az iskolába. Én pedig, az ő uruk és gazdájuk, addig kint kószáltam társaimmal a Maros-parton, ahol lapos kavicsokat ugrattunk a vízen, vagy az öreg temetőben vagy éppen a szőlők közt gyümölcsérés idején.” A gimnáziumban válik legkedvesebb költőjévé Arany János, akit nemcsak verseiért tisztel, de benne a paraszti sorsból az értelmiségi hivatás csúcsára való felemelkedés alakját is látja…

A tizenhét éves diákot – miként Ferenc bátyját is – a magyar parasztság jövője foglalkoztatta. Ezt igazgatója is felismeri: „A magyar parasztság sorsára terelődött figyelme... a parasztság helyzetét igen szomorúnak látta. Ennek a szomorú helyzetnek az okát az ún. úri osztály önzésében, megvető gyűlölködésében találta meg... a megváltást a marxi gondolatok megvalósításában, a termelési eszközök köztulajdonba vételében látja.”

Nagyapja, Erdei András, még öröknek és megváltozhatatlannak hitte a paraszti létet, de édesapja már fellázadt a paraszti sors ellen. A szülői házban húsba vágó kérdés volt a kitörés, a menekülés vágya. Ezért lett Erdei Sándornak Arany János és Toldi Miklós alakja is eszménykép. A „Hé, paraszt, melyik út vezet itt Budára” megszólítás úgy égette a kis diák dobhártyáját, mint Ferenc bátyjáét nyugati városok utcáin: „paraszt vagy, s amit szabadságnak és szárnyalásnak hívnak, az mind tiltva van előtted”.

„Önképzőkörön vagy vallási összejöveteleken – írja 1935-ben Erdei Sándor – mindig parasztokról és proletárokról beszéltem, embertársaink iránt való felelősséghez mértem mindent... Komolyabb része mégis ott történt a dolognak, amikor együtt voltam paraszt felebarátaimmal, dolgozva vagy csak beszélgetve, déli világosságban, vagy sötét este, néha egyetlen petróleumlámpa világánál. Itt vésődött belém az arcuk, s hiába mondanám, hogy azóta örökké fájnak bennem ezek az arcok, hiába mondanék akármit, kevés lenne, mert egész életem értelme tekint rám a szemükből.”

Érettségi után irodalmi érdeklődéstől vezérelve beiratkozik a szegedi egyetem bölcsészeti karára magyar-német szakra, de háromheti hallgatás után otthagyja az egyetemet. Szobrászati hajlamának engedve rövid időre fazekas inasnak szegődik Szentesre, majd Pesten az Aba Novák-féle képzőművészeti szabadiskolában Pátzay Páltól tanulja a szobrászatot. Az 1935–36-os tanévben már a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Paraszti témájú szobrai és domborművei – a második világháború alatt minden alkotása elpusztul – Medgyessy Ferenc igézetében születtek. Részt vett a Népszava körül alakult művészcsoport megbeszélésein, bekapcsolódott a Márciusi Front és a parasztpárt szervezésébe. Az Egyedül vagyunk lap pályázatára írta Utam a középosztály felé című önéletírását.

 

Erdei Sándor és Erdei Ferenc

 

1939 őszén kétéves tényleges katonai szolgálatra hívják be. Szakaszvezetői rendfokozatot ér el. Tartalékos tisztképző iskoláról visszaküldik, mivel „politikai magatartása gyanús, vezetésre alkalmatlan”. Közben képzőművészeti kritikái jelennek meg a Kelet Népében, elbeszéléseit a Magyar Csillagnak juttatja el. Leszerelése után apjához, Szigetszentmiklósra költözik. Januárjában Csíkszeredára vonul be. 1944. szeptember végén megszökik a katonaságtól. Október 22-én bátyjával elindul a már felszabadított területre. Kiskunhalasnál jutottak át a fronton, október 25-én érkeznek Szegedre, két nap múlva Makóra. November végétől a Délmagyarország című lap munkatársa, márciustól a Szegedi Szabad Szó felelős szerkesztője. Közben bekapcsolódik a parasztpárt szervezésébe. 1945. júniusától Budapestre kerül a parasztpárt országos központjába, a sajtó- és propagandaosztályra. Ezt követően különféle lapokat szerkeszt (Szabad Szó, Művelt Nép). Irodalmi és képzőművészeti kritikái a Valóságban, a Fórumban és a Csillagban jelennek meg.

1951. februárjától 1953. augusztus 31-ig népművelési miniszterhelyettes. Ezt követően az Új Hang irodalmi folyóirat felelős szerkesztője. 1954 közepétől 1955. augusztus végéig az írószövetség első titkára.

1956. szeptember 18-án titkos szavazással az írószövetség főtitkárává választják. Leszögezi: „döntő szó ezután már a műveké lesz. Az író, ha megszorítják, sok mindent eldadog felszólalásokban, vitacikkekben. Igazi mondanivalóit csak műveiben mondhatja el.” Irodalompolitikájának sommázata: „Soha többé hazugságot, mindig, mindenben az igazat!" Az írószövetség feloszlatása után a kertészkedésbe menekül, tulipánt termel. 1960 márciusától az egyik Pest környéki termelőszövetkezet a munkahelye. Ezt követően ismét újságíró, 1962 februárjától 1967 októberéig a Magyar Mezőgazdaság munkatársa, 1967 novemberétől nyugdíjba vonulásáig, 1975 áprilisáig a Szövetkezet című lap főszerkesztője. „Ha megkérdezné valaki – írta 1982-ben –, mit tartok a legfontosabbnak abból a szerkesztői munkából, amit a hét esztendőn át a Szövetkezetnél végeztem, ezt válaszolnám: a kistermelők szolgálatát. 1968 januárjában indítottuk meg a lapban a Kisüzemi tanácsadó című rovatot..., ez volt az első nyilvános kezdeményezés, mely kifejezetten a kistermelés folyamatos fejlesztését kívánta szolgálni.”

 

Erdei Sándor emléktáblája

 

Cikkeket írt a háztáji gazdálkodás napi kérdéseiről, állandóan foglalkoztatta korunk falusi, sőt tanyai élete. Konstruktív, nagy dimenzióban gondolkodó elme volt, ha a szocializmus építésének apró-cseprő dolgairól írt, akkor is népben, nemzetben gondolkodott. Nagy álma, hogy a tanyáról monográfiát írjon, már nem valósult meg. Közbeszólt a betegség, még az anyaggyűjtést sem fejezi be, megfogalmazni is csak a bevezetést tudja.

Fekete Gyula mondta róla búcsúztatójában: „Mindnyájunk közt talán a legszilárdabb jellem. Tiszta ember maradt a tömérdek jó szándékot is elmocskoló történelmi kavargásokban, gyilkos tusakodásokban; ő úgy maradt tiszta, nem ám a rettenve félrevonulók, nem a járda széléről bámészkodók, nem a dekkolók kétes tisztaságával, hanem a tusakodások legközepén.”

Nagy pályát futott be, ennek íve könyvtárosságtól a miniszterhelyettességig, az iskolai önképzőköri titkárságtól az írószövetség főtitkárságáig feszül, amibe beleférnek a képzőművészeti, irodalmi kritikák, a novellák, a tanulmányok; belefér a lapszerkesztés, a közéleti tevékenység, a szobrászat. Teljes életet élt, mégis van hiányérzetünk. Hány képzőművészeti vagy irodalmi remekmű született volna keze alatt, ha nem a közélet fórumain lobog el fáklyaként. Etikai értelemben is szálfa egyéniség volt, Sipos Gyula szerint bölcsességénél csak a tisztessége nagyobb. Hosszú szenvedés után 1984. július 9-én ragadta el a halál.

Erdei Sándor: Gondolkodni jó. Makó, 1986. 446–450.

 

Búcsú Espersit Cacától

József Attila egykori makói múzsája, Espersit Mária, rövid betegség után, január 1-jén nyolcvankét éves korában elhunyt,

1904-ben született Hódmezővásárhelyen. Miután apja letette az ügyvédi szigorlatát, 1907-ben Makóra költöztek. Becenevét apjától kapta. A varázslatos szépségű lányhoz nem illett volna a pórias Maca megszólítás, sokkal költőibb volt a Caca név. A szülőknek 1918-ban történt válása után állandó lakhelye Vásárhely lett, de hosszabb-rövidebb időre gyakran átjött Makóra. Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg 1923. március 1-én József Attilával, aki azonnal megírta Lányszépség dicsérete című versét.

…Szépség bárhová lépsz,

neked lobog fel mindenütt a lángész,

s mint ó remekművet, mely isteni,

úgy megcsudál az alkotó zseni.

Ki trónusán Nemlátottat várja,

hódol neked művészek büszke álma,

pedig halkan szólsz s mégis általa

ledől a közöny Jerichó-fala!...

A Caca-idill kapcsán az ifjú poéta lantján sok szép vers keletkezik még, így az idézett költemény másik két változata, Ezerfárosznyi végzet, Tavaszi labdajáték, Útrahívás, Rög a röghöz címűek.

 

Espersit Mária (Caca)

 

Juhász Gyula is megörökítette alakját. Az Espersit Jánosnak ajánlott Hangzatka című versében írta:

Czaczád bűbájos ifjúsága nézett

Aranyrámából rám és nárciszokkal

Foná be lantom ihlető igézet.

A Csendélet címűben pedig ez áll:

Öreg halálfej és egy ifjú lány

Arcképe áll az íróasztalon

És mind a kettő mosolyog reám

És mind a kettőt szeretem nagyon.

Rudnay Gyula művésztelepének tagjai is körülrajongták. Vén Emil és Istókovits Kálmán is megfestette portréját.

Első házassága, melyet Gyulány Oszkárral kötött, csak néhány napig tartott. Második férje, dr. Árva József sebészorvos méltó társa volt. Ebből a frigyből született egyetlen leánya.

A féltve őrzött József Attila-, Juhász Gyula relikviáit a Petőfi Irodalmi Múzeum, az egykori bútorokat és festményeket pedig a makói múzeum vásárolta meg.

Élete alkonyán maradandó élményekben volt része. Meghatódva vett részt az Espersit-ház avatásán, Vén Emil, Istókovits Kálmán kiállításának megnyitásán. Egyik szereplője volt Erdei Ferenc televíziós portré-filmjének, a Szülőföldem Makónak. Nagy álma, hogy megírja memoárját, nem valósult meg, pedig utolsó hírnöke volt annak az aranykorszaknak, amelynek fókuszában József Attila állt.

Hamvait január 12-én, hétfőn 14 órakor helyezik örök nyugalomra, a makói római katolikus temetőben.

Csongrád Megyei Hírlap. 1987. jan. 6.

 

Elhunyt Makó gyorsíróbajnoka

A Galamb Ödön-emlékülésen – amelyet néhány hete rendezett az Erdei Ferenc Társaság – már betegeskedés miatt nem tudott részt venni a legkitűnőbb gyorsíró tanítvány, Fodor Antal. Még megírta mesterének születési centenáriumára emlékezését a Gyorsírók Lapja részére, de a cikk megjelenését már nem érte meg, december 27-én, hetvenkilenc éves korában elhunyt.

Parasztszülők gyermekeként született 1910. december 10-én. A gyorsírást negyedikes gimnazistaként, rendkívüli tárgyként kezdte tanulni, év végén már 180, ötödikes korában 300 szótagos sebességgel írt.

 

Fodor Antal

 

Galamb Ödön és Sebes Gyula igazgató buzgalmából 1928-ban Makó adott otthont a kerületi gyorsíró versenynek. A pálmát a makóiak vitték el. Dél-Magyarország 1928. évi gyorsíróbajnoka és diák gyorsíró bajnoka a hatodik osztályos Fodor Antal lett. A versenyről megjelent kiadványban az ifjú bajnok egész oldalas fényképe is látható. Egy hónap múlva, a Budapesten megrendezett országos versenyen valamennyi diákrésztvevő közül ismét ő érte el a legjobb eredményt. A következő évben újra kerületi bajnok lett. Nyolcadikos korában, az országos versenyen, négyszáz szótagos fokon a Teöreök Aladár-emlékdíjat nyerte el. Mire leérettségizett, háromszoros kerületi és kétszeres országos bajnok.

Galamb Ödön 1924-ben vette át a gyorsírás tanítását a gimnáziumban. A Gábelsberger–Markovits-rendszer helyett áttért a Radnay-féle, egységes gyorsírás tanítására. Ez a rendkívüli tárgy igen népszerű lett, a tanulók száma 80-90-re nőtt, a versenyzőké 40-50-re.

Fodor Antal 1934-ben tette le a parlamenti gyorsírói szakvizsgát. 1935-ben és 1938-ban országos gyorsíró bajnoki címet nyerte el. Nemzetközi versenyeken is szép eredménnyel vett részt. Az Est Lapoknál dolgozott, majd a fővárosi tanács gyorsírója lett.

Szűkebb pátriánk fiától január 11-én, szerdán fél 2 órakor, a Farkasréti temetőben vehetünk végső búcsút.

Csongrád Megyei Hírlap. 1989. jan. 3. 

 

Giday Kálmán búcsúztatása

A makói gimnázium egykori tanára, az ismert helytörténeti kutató 71 éves korában baleset következtében meghalt.

A Szabolcs megyei Fényeslitkén született 1919. április 3-án. Értelmiségi családból származott, apja tanár, anyja református esperes leánya. Középiskoláit a debreceni református gimnáziumban, az egyetemet történelem-földrajz szakosként szintén Debrecenben végezte. Professzorai – többek között – az agrártörténeti iskolát teremtő Szabó István és a makói születésű Szabó Dezső történész voltak. A földrajzi tanszék vezetője Milleker Dezső hamar felfigyelt tehetségére, másodévesként ingyenes, harmadéves korától díjas gyakornokként alkalmazta. Behívták katonának, fogságba esett, a robogó vonatból 1944. decemberében megszökött. Átmenetileg Debrecenben tanított. 1945-től 1948–ig a makói gimnázium tanára volt. A fényes szelek nemzedékéhez tartozóként létrehozta a volt DMKE internátusban a József Attila népi kollégiumot. 1948-ban a szegedi Dugonics gimnáziumba helyezték, 1953-tól a Vedres István építőipari technikum igazgatója. 1956-ban a parasztpárt szervezése miatt letartóztatták. Volt tanítványa, Tari János intézkedésére két hét múlva kiszabadult a Csillag börtönből. 1956 végétől nyugdíjba vonulásáig, 1980-ig Budapesten dolgozott. Előbb az Arany János Gimnáziumban tanított, majd diákotthon igazgató-helyettes lett. Ekkoriban főleg pszichológiával foglalkozott.

 

Dr. Giday Kálmán

 

Szegedre visszaköltözve helytörténeti kutatásokat végzett. Írásai a Századokban, az Élet és Irodalomban, a Somogyi-könyvtári műhelyben, a Móra Ferenc Múzeum Évkönyvében, a Megyei Honismereti Híradóban, a Debreceni Szemlében és a két helyi lapban: a Délmagyarországban, a Csongrád Megyei Hírlapban jelentek meg. Rendszeresen részt vett néprajzi és helytörténeti pályázatokon.

Egyik első tanulmánya – Makó története az 1948–49-es szabadságharcban címmel – a Csanádi Kalendáriumban jelent meg. Kutatta Szeged sajtó- és színháztörténetét, a dohány- és paprikatermelését. Megírta Reizner János életét, értékes forrásfeltárást végzett a szegedi szecessziós építészetről.

A szegedi Kisgrafikai Kör titkáraként széleskörű szervező tevékenységet fejtett ki, jelentős kisgrafikai gyűjteménnyel rendelkezett. Tele volt kutatási ambícióval, az utóbbi években is tucatnyi munkán dolgozott. Kórházi betegágyán, még az utolsó éjszakán 26 oldalnyi kéziratot fogalmazott. Fáradságot nem kímélve egy szobányi anyagot gyűjtött össze. Hagyatéka – dr. Apró Ferenc ügyvéd szorgalmazására – a szegedi múzeumba kerül.

Hamvasztás utáni búcsúztatására 1989. január 20-án 13 órakor kerül sor a makói római katolikus temetőben.

Csongrád Megyei Hírlap. 1989. jan. 19.

 

Nagy István búcsúztatása

Pista Bátyám!

Egyik alkalommal József Attila kedves tanárának szóló ajánló soraival szándékoztalak köszönteni, amely így szólt: „…bátyámnak, akivel ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött; ugye, hogy nagyon szeretjük egymást.” Végül nem hangzott el, mert az adott helyzetben patetikusnak éreztem. Barátságunk mély és őszinte volt, nem kellett ezt költői kifejezésekkel még hangsúlyosabbá tenni. Idegen is volt közöttünk a hangzatos szólam. Maga az alkalom önmagában is kifejezte barátságunk mélységét, hiszen akkor hatvanadik születésnapodra voltam hivatalos. Ezen talán egyedüli voltam, akit nem vérségi kötelék fűzött Hozzád.

 

Nagy István

 

Több évtizedes kapcsolatunkat alapvetően meghatározta szűkebb pátriánknak, Makónak, a szabadság szent városnak szellemisége, amely a 48-as hagyományokba gyökerezett; új megnyilatkozási formája a népi írók jövőbe tekintő mozgalma volt.

Te jegenye-emberként, széles szellemi horizonttal messze kiemelkedtél abból a mezővárosi világból, ahonnan jöttél. Bármilyen beosztásba sodort az élet, a makói gyökerek és a népi mozgalom szemlélete mindvégig áthatotta gondolkodásodat, cselekedeteidet. Közéleti munkád először a Nemzeti Parasztpártban bontakozott ki. Lehettél Te nemzetgyűlési képviselő, Szeged város elnökhelyettese vagy mezőgazdasági osztályának vezetője; a szentmihályteleki szövetkezet elnöke vagy a Hazafias Népfront megyei vezetője, mindig ott élt benned szülővárosod nyugtalan szellemisége és az a közéleti magatartás, amelyet Makóról és a parasztpártból hoztál magaddal.

Ez a látásmód rám is hatással volt, ezért Rád, mint erős uramra néztem föl. Te fölkaroltál, fölemeltél, tanítványoddá fogadtál, és a küzdőtér kiszámíthatatlan útjain fogtad a kezem. Engem őszinte és korrekt kapcsolat fűzött a megyei múzeumi és tanácsi vezetéshez, de mégis legtöbb segítséget Tőled és Makó város vezetésétől kaptam.

Ki emlékszik már arra, hogy a makói Návay Lajos-emlékmű két mellékalakját a budatétényi Dísznövény Kutatóintézet rózsakertjéből a Te összeköttetéseddel kaptuk vissza a Návay-szobor mellékalakjait. A megszűnőben lévő Hazafias Népfront központjából Erdei Ferenc bronzportréját, a szegediből Lapis András Dunánál domborművét közreműködéseddel mentettük át Makóra. Nagy vállalkozás volt Samu bácsi életművének, a Hollósy Kornélia monográfiának sajtó alá rendezése és kiadása; az Orvosi intelmek (1982), a Várospolitikai Szemle hasonmás megjelentetése, Samu bácsi több kéziratának a múzeumi sorozatban való kiadása. Kis-Tisza utcai házadban hányszor pakoltuk teli Trabantomat általad összegyűjtött múzeumi értékekkel. Feledhetetlen számomra, hogy milyen respektussal fogadtak bennünket Erdei Ferenc egykori munkahelyein. Az Agrárgazdasági Kutatóintézetbeli dolgozószoba teljes bútorzatát, berendezését a Derkovics metszetekkel, népi kerámiákkal, festményekkel együtt megkaptuk ajándékba. Ugyanez ismétlődött meg a népfront központban is. És ezek csupán kiragadott példák, de jól mutatják, hogy még hivatali munkád mellett a múzeumpatronáló szerepkört is olyan hivatástudattal és eredményesen láttad el, amire nem volt példa az országban. Köszönjük.

Egykori küzdőtársaiddal, kortársaiddal együtt igaz hittel őrizzük emléked. Ebben a szellemben idézem Tóth Árpád Ady Endrének című versének befejező sorait:

…nemzetem

 Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,

 Félénk apostola az én erős uramnak.

Elhangzott 2006. július 12-én a makói református ó-temetőben.

 

In memóriám Bécsy Tamás

A Bécsy családnak öt olyan egyenes ági leszármazottja volt, aki mint elsőszülött egyetemet végzett. Voltak közöttük híres orvosok, főerdész vagy közgazdász. Micsoda szerencse ilyen famíliába beleszületni, gondolhatnánk. Csakhogy a Kárpát-medencében még az egyes családok életére sem jellemző a töretlen ívű pálya. A főerdész nagyapa pipázó férfiszobájában fegyver- és botgyűjtemény volt; a szalonban kék szalongarnitúra velencei tükörrel és csillárral, a sarokban zongora, a falakon képek; az ebédlő falain az ősök portréi, a pohárszék fölött óntányérok, a kredencben ezüsttálak, a falaknál könyvszekrények, vitrinek, ingaórák. Ennek a nemzedéknek a sorsát a trianoni katasztrófa törte derékba. Nem esküdtek föl a román királyra, ezért Erdélyből Budapestre repatriáltak.

 

Az érettségiző Bécsy Tamás

 

Bécsy Tamás budapesti anyakönyvezése ellenére makóinak tartotta magát, hiszen születésekor szüleinek állandó lakhelye a Maros-parti városban volt, édesanyja szülni ment fel Pestre. A gimnázium centenáriumi kötetében fölidézte makói emlékmorzsáit. Ebből szemelgessünk néhányat! „A Horthy-[Petőfi]park egyik sarkában még állt a víztorony, tornyában természetes denevérekkel. Előtte, kint az utcán állandóan folyt az artézi kút. A sárgás, kénes makói vízzel. A parkban mesterséges, szabálytalan körvonalú tó volt, benne vörös színű ’aranyhalakkal’. És sok-sok béka, amelyet apáink borotvájával nyúztunk. … Az akkori nyarakon nagy szenvedéllyel futballoztunk és bicikliztünk. A park körül alig volt forgalom, ott folytak a meccsek; nagy kődarabok vagy téglák jelezték a kaput. Még most is emlékszem a nagy veszekedésekre, kapufára ment a labda vagy gól volt. … Télen, esős időben a gombfoci járta. Valódi csontgombokkal játszottunk; kettőt, néha hármat illesztettünk egymásra; felül a kisebbeket. Szurokkal ragasztottuk őket, vagy vékony dróttal a lyukakon keresztül csavaroztuk össze. Nevet is adtunk neki a kor hírességei után: Sárosi, Toldi, Cseh Matyi; sőt Piola, Meazzi, Colaussi. A kapuban gombtorony állt: Háda vagy Olivierei. Érdekes, osztrák vagy német nevű gombunk sose volt. … És a Maros, a strand! A folyóról az a hír járta, hogy veszélyes, mert sok benne az őrvény. Valóban több részén tölcsérek kavarogtak lefelé a mélybe, de nem nagyon törődtünk velük. Igen gyakran úsztunk át a Kiszomborhoz tartozó kertek gyümölcsfáihoz, szőlőtőkéihez. Tudtuk persze, hogy csősz vigyáz rájuk. … És a gimnázium! Kovalik Tóni bácsi szigorú arca, Kertész ’Bonzó’ tanár úr hintázása a katedra mögötti széken. … Vasárnap délelőttönként sétálgattunk, a Főtér déli részén volt a korzó. Egy hétfői órán Kovalik Tóni bácsi szelíden, de határozottan ránk dörgött: ’Megmondtam volt, fiúk csak fiúkkal, lányok csak lányokkal sétálhatnak, még a korzón is.’ … És ott volt a bolond Herceg. Habsburg főhercegnek vélte magát. Mi remekül alájátszottunk ehhez. Szereztünk egy gimnazista egyensapkát neki; abban járt, s a tanítás végén szalutálva várt minket a kapuban.”

Bécsy Tamás szülei 1934-ben elváltak. Ezután édesapjánál nevelkedett, elemi iskoláit Makón, a gimnázium I–VI. osztályát Esztergomban, majd Gödöllőn papi intézetben végezte. A makói Hagymaház alkalmi színházi előadásai egy életre szóló élményt és benyomást jelentettek számára. Apjának küldött tiszteletjegyeknek ő vette hasznát. „Emlékszem Gerzanits Elemér Noszty-alakítására – felidézve makói színházi élményeit –, a Mikszáth-regény valamely átdolgozásában, amint az először megpillantott Tóth Marira azt mondja: Hű, micsoda nő! És felidéződnek bennem a vándortársulatok operettjei is; a táncoskomikusok ott elhangzott viccei, a táncok egy-egy koreográfiai részlete. Különösképpen akkor, ha ma is lehet ugyanazt a viccet hallani és azt a koreográfiát látni. Későbbi éveimben találkoztam néhány színésszel, akiket a Hagymaházban láttam először.”

A tanítási szüneteket jobbára anyjánál és anyai nagyszüleinél Pesten, illetve balatongyöröki villájukban töltötte. Apja – két nappal az oroszok bejövetele előtt – 1944. szeptember 24-én elmenekült Makóról. Budapest ostromát átvészelve fiával márciusban indult vissza. Jóakarói tanácsára nem Makón, hanem deszki birtokán kívánt meghúzódni, de a rendőrség – mint a Horthy-rendszer hívét – 1945. március 31-én letartóztatta. Dr. Csepregi Imre pápai prelátus naplójában április 11-én azt írta, hogy Bécsy Bertalan polgármester és fia a Teleki utcát söpri, sőt éheznek, fia részére jelekkel kért ennivalót. Bécsy Tamást rövidesen szabadlábra helyezték, így a gimnázium hetedik osztályát Makón be tudta fejezni. 17 éves korától egy szál magában élt a világban. Beteg, sőt elesett mostohaanyjára nem számíthatott, akivel egyébként sohasem volt felhőtlen a viszonya.

A helyi lap 1945. augusztus 1-jén „gyalázkodó, éretlen és rendbontó célzatú” röplapok terjesztéséről adott hírt. Ebben a makói gimnázium diákjai közül Bécsy Tamás, Domokos Mátyás – a későbbi irodalomkritikus, szerkesztő –, továbbá Gondos János, Koczkás Imre, Koncz Lajos, Munkácsy Gyula, Fádler Lajos, Stenszky Miklós, Stóhner Ferenc és Teremi Zoltán vett részt. A három röpcédulát 50–100 példányban maguk állították elő, és a város utcáin szórták el. A röpcédulákon bírálták Rácz Jánost, a rendőrség dolgozóját és a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség makói vezetőit. A rendőrség az ügyben érintett fiúkat augusztus 1–15 között tartóztatta le. Bevallottak mindent, mégis a körmeiket feszegették és gumibotozták őket. Dr. Csepregi Imre prelátus augusztus 14-én arról írt, hogy „Bécsy Tamást, a polgármester fiát, annyira megverték, hogy még az illemhelyre is vinni kell őt. A szociáldemokrata párt elnöke, Kiss Ernő állítólag Budapestre utazik, hogy a rendőrség kegyetlenkedéséiről jelentést tegyen, orvoslást kérjen”. A diákokat Mezőhegyesre internálták, ahol éheztetve nehéz testi munkára, kenderaratásra osztották be. A röpcédulázásuk nem merítette ki a demokráciaellenes hírverés kritériumát, ezért a népbíróság október 10-én bűncselekmény hiányában fölmentette őket, és elrendelte szabadlábra helyezésüket. Három héttel a fölmentést követően Szűcs Imre rendőrkapitány a keri–gimi futballmeccs után egyenként elfogatta a diákokat, és bosszúból átadta őket a szovjet katonai rendőrségnek, a GPU-nak, akik még aznap este Pestre szállították. Tőlük október 2-án az Andrássy út 60. alá, a magyar Államvédelmi Hatóság, az ÁVH őrizetébe kerültek.

Kiszabadulva, Bécsy Tamás 1945. november 16-án dr. Csepregi Imre pápai prelátusnak számolt be meghurcoltatásukról. A plébános lelkére kötötte, hogy ne hagyja abba a tanulást, végezze el a VIII. osztályt, tegyen érettségit. A tanév mégis elúszott. Környékbeli gazdáknál napszámoskodott, átmenetileg még vetőmag-ügynök is volt. Betársult egy Maros-menti gátőr vadorzásába; a prémeket egy szegedi szűcsnél értékesítették. Olykor Paku József makói hentesnél kapott ebédet vagy vacsorát. A derék kisiparos a szegedi Csillag-börtönbe Bécsy Bertalannak is küldött ennivalót.

Bécsy Tamás az 1946–47. tanévben folytatta gimnáziumi tanulmányait, ekkor lettünk osztálytársak. Beilleszkedett az osztályközösségbe, nem játszotta meg az „úri csemetét”. Közvetlen és nyílt volt mindenkivel. Érettségi tablónk őrzi osztályunk bizonyos tudati megosztottságát, ugyanis tizenhatan – köztük Bécsy Tamás és Lator László is – nyakkendős fényképpel szerepelnek, harmincan kihajtós gallérral, noha általában mi is hordtunk nyakkendőt. Parasztpártos osztályfőnökünk, Giday Kálmán a fényképezés előtt eloldotta nyakravalóját. Talán ez a népies megjelenés mégsem meglepő, Féja Géza Makót a Márciusi Front Mekkájának nevezte.

Bécsy Tamás 1947. január 21-én Hamvas Endre szeged–csanádi püspöktől levelet hozott Csepregi plébánosnak; a főpap a Szent Gellért Konviktusba kérte a diák fölvételét. P. Váry Bonajunkta igazgató biztosította a férőhelyet, a havi száz forintos tartásdíját Csepregi prelátus fedezte.

Érettségi után néhányan a szegedi egyetem bölcsészkarán magyar–történelem szakon is évfolyamtársai lehettünk. Az akkori szabadszellemű egyetemi légkörben ki-ki érdeklődésének megfelelően orientálódhatott. Tamás kimondottan a világirodalommal jegyezte el magát, Halász Előd, a német filológiai tanszék professzora vonzásában élt; a mi négyfős csoportunkat a néprajz és a régészet ragadta meg, főleg Bálint Sándor szellemi világával jegyeztük el magunkat.

Mivel anyagi támogatást sem a családtól, sem az államtól nem kapott, a Rajk-per tájékán, 1949 őszén jelentkezett a menzára, akkor erre is fölvételit kellett tenni. Tőle azt kérdezték, hogy milyen három könyvet vinne magával egy lakatlan szigetre. Elvben tudta, milyen választ kellene adnia – a marxizmus klasszikusait –, de nem bírt mást mondani, mint azt, hogy a csónaképítés alapelemeiről szóló könyvet. Nevettek a teremben, sőt volt, aki úgy találta, ez marxista realitás. De menzai segélykérelmét elutasították. Egyetemi évei alatt statisztált a szegedi színházban. Írogatni kezdett; a kritika és a novella állt hozzá legközelebb. Néhány írása a Tiszatájban álnéven jelent meg. Mikszáth szegedi évei című tanulmányát elorozva más adta közre. Akkoriban Halász Előd volt az egyetem legfiatalabb professzora. Több hallgató – így Bécsy Tamás is – baráti kapcsolatba került vele. Közöttük mentalitásbeli, kedélybeli, ízlésbeli kapcsolat, megfelelés jött létre, és maradt is halálukig. Ekkoriban már származásuk szerint kategorizálták a hallgatókat, ő az x-es, vagyis az osztályidegen besorolásba került. A bölcsészkaron az osztályharcos politikát Barek István és Krajkó Gyula képviselte. Élet és halál urai voltak. Barek, a tanulmányi osztály vezetője nem engedélyezte, hogy Bécsy Tamás a negyedik év végén osztályvizsga-szigorlatait letegye. Halász Előd (1920–1997) professzor viszont mellé állt, a minisztériumból megszerezte az engedélyt. Az iskolák kapui viszont nem nyílhattak meg előtte, egy osztályidegenre nem lehet bízni a fiatalság nevelését, mondták.

 

Bécsy Tamás, a tanár

 

Akkoriban Bécsy Tamás már annyira vonzódott a színház világához, hogy ebben a kényszerhelyzetében a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára jelentkezett. A felvételin Hubay Miklós főiskolai tanár úgy ítélte meg, hogy a szegedi egyetem elvégzése után nincs szüksége újabb felsőfokú tanulmányokra, menjen színházba, kezdje meg a terepmunkát. Beajánlotta a győri Kisfaludy Színház új főrendezőjéhez, Földes Gáborhoz. A jó humorú színházi szakember szívesen fogadta, és az 1951–52. évadra leszerződtette. A győri színház vezető színészét, Kormos Lajost 1952-ben a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójának nevezték ki, aki dramaturgnak Bécsy Tamást is magával vitte. Két év múlva Kormost Szegedre helyezték, a dramaturgot pedig menesztették a színházból.

1954-től 1960-ig a pécs-bányatelepi általános iskolában tanított. Tanárok és felsős diákok szereplésével a helyi művelődési ház színpadán két színi előadást rendezett: népballadát dramatizált (Júlia szép leány) és a Pál utcai fiúk színpadi változatát. 1955-ben vette feleségül a hasonló családi, társadalmi hagyományokat, nemzeti értékeket, modort és stílust képviselő Futaky Hajna tanárnőt. 1960-ban átkerült a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba, ahol amerikai kommunikációs-elmélet alapján kitűnő eredménnyel tanított. Iskolai színjátszó egyesületet szervezett, vezette a városi művelődési központ irodalmi színpadát. Az országos amatőr színjátszó mozgalomban számtalan díjat nyertek.

Közben intenzíven foglalkozott drámaelmélettel. 1969-ben a szegedi egyetemen bölcsészdoktorátust szerzett. Dolgozatát – Halász Előd javaslatára – a kandidátusi fokozat elnyerésére benyújtotta a Tudományos Minősítő Bizottsághoz. A drámamodellek és a mai dráma értekezésével 1971-ben kandidátus lett, amelyet az Akadémiai Kiadó 1974-ben adott ki. Ekkoriban már sokat publikált, ismert volt a szakmában. 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskola irodalomtörténeti tanszékének helyettes vezetője. 1978-ban az ELTE Világirodalmi Tanszékére docensként kapott meghívást, ahol 1982-től egyetemi tanár, 1990-től tanszékvezető egyetemi tanár. 1978-ban A dráma lételméletéről című munkájával lett az MTA irodalomtudományok doktora.

Köszönöm Futaky Hajna irodalomtörténész, színikritikus odaadó segítségét, amely nélkül összegzésem nem készülhetett volna el.

 

Bécsy Tamás, a professzor

 

Pécsre kerülve szellemi társa, baráti tanítványa lett Várkonyi Nándornak (1896–1975). Hozzá csütörtök délutánonként, hetente járt beszélgetésekre. A kiváló író, művelődéstörténész tudása, tiszta embersége kitágította életszemléletét. Szintén jó viszony fűzte Baktay Ervin (1890–1963) indológushoz. Ezek a hatásokaz emberi kultúra időben és térben távoli, akkor nálunk szinte semmibe vett dimenzióinak részesévé tették. Halász Elődhöz a legőszintébb rokonszenv és el nem múló hála kapcsolta; hatott rá a professzor irodalomértése, tudományos kérlelhetetlensége. Németh Antal (1903–1968) korábbi színigazgató, rendező a színházművészet mélységében, tartalmi vonatkozásban volt rá nagy hatással. A modern európai színházi törekvésekre irányította figyelmét. Lukács György (1890–1971) munkássága merőben másfajta ihletforrást jelentett számára. Személyesen nem ismerte, fenntartásokkal tisztelte. Színházművészeti nézetei kikerülhetetlenek voltak, komolyan vette, de kritikátlanul, dogmaként nem fogadta el.

Bécsy Tamás kitűnő szervező volt. A pécsi Tanárképző Főiskolán 1982-ben létrehozta és vezette – az irodalom, a szépművészet és az ének-zenei tanszékek összevonásával – a Művészettudományi Intézetet. Nevéhez fűződik Pécsett a TIT művészeti szakosztályának újjászervezése. Több művészeti ág és -terület szakembereit tobozozta egybe ismeretterjesztő alkalmakra. 1990-ban megalapította a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának irodalomtörténeti tanszékét. Kezdeményezte és kidolgozta a pécsi egyetemen a dráma és színháztudományi specializáció programját. 1994-ban a Veszprémi Egyetemen létrehozta és vezette a Színháztudományi Tanszéket. Ez az országban első egyetemi színtű műhelye lett a tudományterületnek, ahol a dráma és színháztörténetet is tanították. Egyszerre három felsőfokú oktatási intézményben tanított, hetente ingázott Pest, Veszprém és Pécs között.

Mivel a magyar irodalomban kevés dráma született, kutatása a honi irodalomelméletben is hagyományosan periférikus volt. Bécsy Tamás tudományos eredményeivel teljesen átalakította és megújította a drámáról való gondolkodásunkat. Nevéhez fűződik a dráma műelméletének kidolgozása, és beillesztette összes filozófiai-esztétikai kritériumaival az irodalom műnemi-műfaji rendszerébe. A drámamodellek és a mai dráma munkájában a drámai műfajokat – tragédia, komédia, misztérium – műnemi alapon pontosította. A maga drámaelmélete alapján foglalkozott egyes drámai művek (pl. Csokonai és Örkény István munkáinak) elemzésével. Ismeretei széleskörűek voltak, az óegyiptomi királydrámáktól a maiakig terjedtek, ezekre támaszkodott szerteágazó, elvi tisztázást kifejtő elméleti vonatkozásaiban.

Mivel a dráma és színpadi megjelenése (a színház) mindig össze volt kapcsolva, egyiket vagy másikat – a másikkal szemben – másodlagosnak tekintették. Utolsó művében, a Színház és/vagy dráma munkájában ismételten és – mintegy – végszóként tisztázta, hogy mindkettő önálló művészeti ág. Munkásságának hatása ma már megkerülhetetlen, és a témáról való felfogásában visszafordíthatatlan.

Megszervezte a Magyar színháztörténet 1790–1949-ig terjedő időszakra vonatkozó háromkötetes összefoglaló munka megírását, szerkesztését és kiadását. Mindhárom kötet elméleti fejezeteit saját maga írta.

A magyar színházelmélet egyetemi szintű megalapozóját, a kiemelkedő drámakutató és tudományszervező érdemeit kitüntetésekkel és díjakkal is elismerték. Ilyenek a József Attila-díj 1986-ban, Szent-Györgyi Albert-díj 1998-ban, a pécsi Grastyán Endre-díj 2000-ben. Az MTA elnöksége Eötvös József-koszorút és a Laureatus Academiae-címet 2002-ben, Akadémiai-díjat 2005-ben adományozott tudományos munkájának elismeréséül. Díszdoktora volt a pécsi és a veszprémi egyetemnek, mindkét intézménynek emeritus [DSc Dr. habil. Prof. emeritus]professzora. Halála előtt két nappal a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki.

 

Bécsy Tamás ünnepi előadó Makón 2005-ben

 

 A sok keserű emlék ellenére szerette Makót, ragaszkodott a városhoz. József Attila születésének centenáriumán, 2005-ben már visszavonulva élt, de fölkérésünkre betegen is első szóra vállalta az ünnepségen való szereplést. Immár nem bujdokolva, hanem a város díszvendégeként érkezhetett ide, és oszthatta meg gondolatit a gimnázium elé helyezett József Attila szobornál és a Hagymaház színháztermében.

Hatvanadik érettségi találkozónkon már nem lehetett közöttünk, csak emlékét idéztük; előző évben, 2006. október 26-án befejezte küzdelmes, gazdag életét. A találkozón gyertyagyújtással és egyperces néma felállással emlékeztünk eltávozott halottjainkra. A farkasréti temetőben októberben avatták fel sötétvörös gránitból emelt síremlékét.

Bécsy Tamás a magyar színháztudomány egyik megteremtője, intézményesítője és nemzetközi hírű szakembere életművével és személyiségével formálta a pályatársak gondolkodásmódját, nevelte tanítványok népes táborát. Elméleti tézisei, érvelésrendszere, egyetemes megközelítésmódja tudományterületén megkerülhetetlen. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a Színházi Világnapon, március 27-én In honorem Bécsy Tamás címmel kerekasztal-beszélgetést tartott a teoretikus Bécsy Tamás munkái és elméletének hatása címmel. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya, a Pécsi Tudományegyetem és a Pannon Egyetem Színháztudományi Tanszéke november 12-én a magyar tudomány ünnepén Bécsy Tamás életművéről A színháztudomány az akadémiai diszciplínák rendjében címmel egész napos konferenciát rendezett az Akadémia székházában.

Marosvidék. 2007/3. 35–40.

 

Búcsú az alispán lányától

Számomra ő az alispán leánya, Ring Marika volt, Béla öccse pedig gimnáziumi osztálytársam. Harmadikosok lehettünk, amikor Szilas tisztelendő úr Bélát Ferenczyként szólította föl, így vettünk tudomást a névváltozásról. A gimnáziumi nyomtatott értesítőben 1940-ben már Ferenczy Máriaként szerepel, férjhezmenetelétől, 1947-től dr. Tóth Ferencné.

1923. július 12-én született az Úri utca 10. számú szép kertes házban, ahol testvéreivel ő is szedegette az éretlen kajszi barackot és a fügét. Édesanyja gyakran szerepeltette a gyerekeket, egy rokokó ruhás házi műsorról fénykép is készült. Édesapját 1937-ben választották meg alispánnak, akinek székfoglaló beszédéből Szirbik Sándor református elnök-lelkész elismeréssel nyugtázta az új alispán programjának két alapelvét: a hitet és a szolgálatot. Ekkor költöztek be a megyeház szolgálati lakásába. Micsoda atmoszférája volt ezeknek a helyiségeknek! A korábbi évtizedekben Meskó Sándor, Návay Lajos, Hervay István és Tarnay Ivor családja lakott ott, vendégségben megfordult Eötvös József vagy Hollósy Kornélia. Marika két kisebb testvérével (Judit, Béla) felhőtlen, boldog és csodálatosan szép gyerekkort élt itt. Szerette a társaságot, sok barátja volt. A nagyszámú gyereksereggel sokat játszadozott a megye parkírozott kertjében, ahol agyagos teniszpálya is volt kialakítva. Próbálkozott a teniszezéssel, de nem igazán művelte. A megyeház Úri utcai díszkertjében kedvelték a fáramászást, ebben Judit jeleskedett. Itt csúfolni kezdték a baráti körhöz tartozó, akkor tizennégy éves Tóth Ferit – későbbi férjét –, aki egy darabig szótlanul tűrte, majd átmászott a kerítésen, és elrakta a lányokat. Nagy sírás-rívás közben mondták: „Tóth Feri elvert bennünket, pedig mi nem csináltunk semmit”. Apjuk felhívta id. Tóth Ferencet, aki jól elnáspágolta fiát.

Marika szeretett táncolni, jó érzéke is volt hozzá. A biciklizést szintén kedvelte, és rendszeresen járt a marosi standra. A szép, mosolygós lány kedvesen fogadta a fiúk közeledését. A strandon ismerkedett meg első férjével, Csaba Lajos csendőr-főhadnaggyal. Béreltek egy házat, ahol jól vezette a háztartást, itt született meg István fiuk. Az orosz front közeledtével férje csapatával Egyedre költözött, párja a kapuvári kórházban agyvelőgyulladásban meghalt. A csapat utasítására Ausztriába ment, itt megismerte a menekülés gyötrelmeit, az éhezést, bár a nehéz helyzetben is feltalálta magát. A pockingi táboron keresztül marhavagonban szállították haza, Budapesten találkozott szüleivel, de innen fiával és öccsével Makóra költözött, anyja (Návay Johanna) öccsének, dr. Návay Zoltán árvaszéki elnöknek a lakásában laktak. Nagyon nehezen éltek, Csepregi Imre prelátus naplójából tudjuk, hogy édesanyjával krumpliszedést és napszámos munkát vállalt.

Ferenczy Béla alispánt Budapesten 1945. júliusában igazolták, és hivatalba helyezték. A szélsőséges elemekből álló makói rendőrség ezt nem ismerte el, és magánzárkába csukatta. Ilyen körülmények között is volt arra gondja, hogy édesanyjáért és vejéért 1945. szeptember 6-án gyászmisét mondasson. A népbíróság 1948. június 3-án mentette föl. Politikai bűne nem volt. Számomra feledhetetlen, hogy több mint fél évszázados vajúdás után, az ősi megye történeti emlékének őrzésére a 1943-ban a DMKE épületében létrehozta a vármegyei múzeumot, amely decembertől a nagyközönség rendelkezésére állt.

 

Ring (Ferenczy) Mária

 

Marika ifjúkori lovagja, a közgazdasági egyetemet végzett dr. Tóth Ferenc (1919–1987) hadifogságból úgy menekült meg, hogy felcserként tífusszal oltotta be magát, hazakerülve egykori szerelme ápolta. A szervita atyák kápolnájában dr. Csepregi Imre pápai prelátus 1947. április 26-án eskette őket össze. Akkor azt emlegették, hogy az alispánlány rangon alul, hentes és mészáros fiához ment feleségül. De id. Tóth Ferenc a megye egyik legrangosabb iparosa volt, és az Ipartestület elnöke. Marika alispánlányként sem játszotta meg az úrilányt, miként Béla öccse sem az úri fiút. Az ifjú férjről, a jó megjelenésű, stramm barátjáról sokat beszélt dr. Horváth Zoltán unokabátyám, aki gimnáziumi és egyetemi osztály- és évfolyamtársa volt. Mintha skatulyából húzták volna elő, olyan elegáns volt. Egyik alkalommal a vonatban Pestig nem ült le, nehogy vasalt nadrágja összegyűrődjön. Az ifjú házasok két gyermeket neveltek föl tisztességgel, becsülettel és szeretettel. Férje a makói gépgyár megbecsült anyag- és áruforgalmi osztályvezetője volt. Az 1956-os forradalom alatt a gépgyár forradalmi bizottságának elnökévé választották. A 12 pontos követelést – amelyet a Kossuth-szobornál olvasott föl – diplomatikusan fogalmazta, Pl.: Követeljük a szovjet katonák távozását, de őrizzük meg a két nép barátságát. Marika nem bírta ki szó nélkül: még hogy a ruszki, baráti orosz nép!? Forradalmi szerepléséért 1957 tavaszán férjét letartóztatták. Mint kiváló futballista rendkívül népszerű volt, így néhány hét után szabadlábra helyezték. Előbb a MAK, majd az MTK bal bekkje volt.

Amikor gyermekei már kiröpültek, Marika a gépgyárban könyvelő lett, onnan ment nyugdíjba. Apósa, id. Tóth Ferenc is nagyon szerette, a gépgyárból nem a fiát, hanem Marikát várta a mai Csanád vezér tér 9. előtt. Az 1970–80-as években már könnyebben éltek, elkezdtek utazgatni. A makkegészséges férj azonban váratlanul súlyos beteg lett, és 1987-ben hirtelen meghalt. Leánya hiába hívta Pestre, hallani sem akart róla, nem volt hajlandó otthagyni férje sírját és szeretett szülővárosát. Nyugdíjasként teremőr lett az Espersit-házban, majd a múzeumban. Itt otthon érezte magát, mindenki nagyon megszerette, a látogatókat barátsággal kalauzolta.

Az utolsó évtizedben látása egyre romlott, sőt meg is vakult. Folyamatosan növekvő segítséggel tudta magát ellátni. Gondot okozott számára a rádió vagy a televízió bekapcsolása is. Húsvétkor agyvérzés érte, de egy ideig hitt gyógyulásában. Június 9-én 87 éves korában hunyt el. Hősiesen viselte a legborzasztóbb helyzeteket, a nehéz időkben is megtalálta apró örömeit, magányosan is tele volt életkedvvel. Színes egyéniség volt, az apró örömök tartották benne az élni akarást. Tudott gyönyörködni, szerette a szépet és a virágokat, Beethovent különösen kedvelte. Rengeteg verset és latin memoritert tudott. Rajongott Makóért, a 45 előtti úri világból egyedül ő tartott ki szülővárosa mellett. Még a kórházban is elmondta kétszer latinul a Miatyánkot. Azt kérte, ha meghal, Beethoven VII. szimfóniájának második tételét hallgassák meg. Mi, az egykori munkatársak nem tudjuk feledni mosolygó és jövőbe néző tekintetét.

Marosvidék. 2011/1. 33–35.

 „…ha szólítanak, utánam minden itt marad”

Búcsú Stenger Gizellától

Talán az első lelki megrázkódtatás 1939. augusztusában érte Gizikét. Ekkor számolt be a helyi lap Stenger kőfaragómester inasának különös öngyilkossági-kísérletéről. A piacról hazaérkező Stengernének és lányának szeme elé megdöbbentő kép tárult, a műhely egyik gerendájáról vonaglóan csüngött alá az inasnak, Kamenyeczky Istvánnak a teste. A mama nem vesztette el lélekjelenlétét, leányát a rugdaló fiú megemelésére küldte, ő meg késért szaladt. Az öngyilkos-jelöltet a földre fektették, és vízzel, ecettel addig locsolták, míg sikerült eszméletre téríteniük.

Az öngyilkossági kísérletnek mi más lehetett az oka, hogy a kőfaragó mester tán éppen azon a reggelen tudta meg, hogy a 18 éves tanonc szerelemre gyulladt a polgári leányiskola harmadik osztályába járó Gizikébe. Ez annyira fölháborította az apát, hogy alaposan kioszthatta a fiút. Az ő társadalmi szemlélete szerint szédítő szakadék tátong egy befutott, köztiszteletben álló iparos és egy egzisztencianélküli, netán semmire kelőnek tartott inas között.

 

Stenger Gizella

 

Amikor Stenger István fölvette tanulónak, fölfigyelt a nehéz körülmények között élő fiúra, és szakmát, kenyeret akart kezébe adni, karácsonyra hosszú télikabáttal látta el, de a családba befogadni már nem volt hajlandó. A tanonc végül kitűnő minősítéssel a szegedi Fábián cégnél szabadult föl.

A makói ipariskola igazgatója, Loós János fölismerte Kamenyeczky István tehetségét, a szertárban különféle szakmai föladatokat gyakorolhatott, később is ellátta munkával, művészi megbízásokkal. 1948-ban Pestre kerülve kőfaragóműhelyekben dolgozott, leérettségizett, járt valameddig a képzőművészeti főiskola szobrász szakára. 1956-ban Ausztriába távozott, ott elismert szobrász lett. 1991-ben a magyar-osztrák határnál ünnepélyes keretek között avattál föl Áldozati kő című emlékkövét.

A fiatal pár kapcsolatáról keveset tudunk. Azt beszélték, hogy Gizike örök menyasszony. Az ’56-os forradalom alatt Pesten találkoztak, elbúcsúztak. 2000-ben halt meg (felesége, leánya és nevelt fia gyászolta). Egyszer Gizike bizalmasan megmutatta azt a bőröndöt, amelyben élére állítva sorakozott Kamenyeczky közel kétezer levele. Gajdos Dezső barátomtól tudom, hogy az öregedő művész Makóra vágyott, őt kérte, nézzen részére házat.

Stenger bácsi a négy elemi után nem volt hajlandó leányát gimnáziumba íratni. Neki elég a polgári leányiskola, mondta. Amikor viszont 1937-ben létre akarták hozni a makói kereskedelmi iskola női tagozatát, ő is biciklire ülve bekapcsolódott a szervezésbe, sőt beíratta oda a lányát is.

Gizike 1946-ban került a szegedi egyetem bölcsész szakára. A magyar–német szakot választotta. Az egyetem nem fogadta el a kereskedelmi középiskolai érettségit, csak rendkívüli hallgató lehetett. Egy év haladékot kapott, hogy megszerezze a gimnáziumi érettségit. Kegyetlen esztendő volt ez számára! Mivel időközben beszüntették a német szakot, a történelmet vette föl helyette.

1947-től magyar–történelem szakos hallgatótársak lettünk, de napi kapcsolat nem jött létre kötöttünk, mert akkor a négy évfolyam együtt hallgatta az előadásokat olykor nagy előadótermekben. Az akkori szokásnak megfelelően magáztuk egymást, ami mindvégig természetes maradt. Nem lehet feledni azt a szellemi szabadságot, amely az akkori egyetemi életet jellemezte. Bizonyos kötöttségeket figyelembe véve, olyan kollégiumokat vettünk föl, ami közel állt érdeklődésünkhöz. Sík Sándor sajnos 1944 után már nem tanított az egyetemen, de hallgathattuk Halasy-Nagy József lebilincselő filozófiai, Mészöly Gedeon humorral átszőtt finn-ugor nyelvészeti előadásait. Volt két bencés tanárunk: a nyelvész Klemm Antal, a pszichológus Bognár Cecil és sokan mások. A megszűntetett német nyelvi tanszék vezetőjenek, Halász Elődnek szellemes irodalmi előadásai szintén élményszámba mentek. Gizikének a vonattal történő napi bejárása miatt a szabadon fölvehető néprajzi, régészeti, művészettörténeti stb. stúdiumokról le kellet mondania.

1949-ben gyökeres változás történt egyetemünk életében, menesztették a bölcsészkar teljes professzori karát. A történeti intézet új igazgatója Gerő Ernő felesége, Fazekas Erzsébet lett. Szerencsénkre ide került irodalmi professzornak Sőtér István, aki széleskörű tudásával, remekbeszabott előadásaival, európai látásmódjával a legnépszerűbb professzor lett. Gizike rajongott érte, haláláig nem győzte hangsúlyozni, hogy Sőtér István előadásaiért volt érdemes bölcsésznek lennie. Még 80. születésnapom alkalmából is „az egykori Sőtér órák és a gimnáziumi munkakapcsolat átható emlékezetével” köszöntött.

Végzés után egyik hódmezővásárhelyi általános iskolában tanított, 1951-től nyugdíjba vonulásáig, 1984-ig a makói gimnáziumban. Ritka tanáregyéniség volt, óráin önmagát adta, azonosult mondanivalójával. Szakmai tudása párosult a pedagógusi pálya elhivatottságával. Így lett szaktársai és tanítványai példaképe.

Gizike természetesen az 1956-os forradalom szellemével is azonosult. November 4-én átjött Makóra Vida Zoltán, a megyei művelődési osztály makói származású előadója, hogy rendkívüli tantestületi értekezleten döntsünk Marczis Vilmos igazgató leváltásáról. Hivatalsegéd ment Gizikéért, mert ő volt a szakszervezeti bizalmi. Ő mindig jó meglátással, meggyőző szavakkal tudta a tantestület véleményét megfogalmazni. Most, az igazgató jelenlétében is azt tette. Szenvedélyes hozzászólásában elismerte ugyan a direktor érdemeit, de magabiztosan bírálta vonalvezetését. A tantestület nyílt szavazással a felfüggesztés mellett döntött.

A forradalom leverése után a civil ruhás nyomozók Gizikét zaklatták is eleget! Ezekről ötven év multán is csak könnyes szemmel tudott beszélni. Úgy érezte, a tantestület magára hagyta, megnyilatkozását csak tudomásul vettük, az érdemi hozzászólások elmaradtak. Gizikét a nyomozók azért is gyötörték, vallja be, miként vett részt Pesten forradalomban. Hiába mondta, hogy a vőlegényét látogatta meg, mert aggódott érte, nem hittek neki. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Gizike nyugdíjasként minden kapcsolatát megszüntette a gimnáziummal, még az iskola küszöbét sem lépte át, az érettségi találkozókra sem ment el, csak megható levelet küldött diákjainak.

Magányos lett. 2005-ben Makó Város Nevelésügyéért kitűntető cím átvétele után írta: „Tíz év óta élek visszavonultan, ez az ünnepélyes kiemelés és látogatás is igen megviselte érzelmi hatásával a szívemet. Szomorkodni, sírni együtt jobban lehet, mint örülni.” Nem ezt a sorsot érdemelte. Semmiképpen sem véletlen, hogy József Attilára emlékezve egyik írásának mottójául a költő alábbi sorait választotta:

Ha elmegyek, ha szólítanak,

utánam minden itt marad.

Össze leszek én már törve,

csóktalanul meggyötörve

s utánam minden itt marad.

Marosvidék. 2009/3. 58–60.

 

In memóriám Szilvásy Nándor (1927–2011)

Tudtunk betegségéről, annak súlyosságáról is, hiszen számára az újesztendő műtéttel indult, nem is akármilyennel. Január végén megkönnyebbülten írta: 33 nap kórház után, most lányom lakásán böngészem az üzeneteket, nagyon jót szórakoztam a küldött fotókon. Egyik levelemre pedig megjegyezte: Mi nekünk 102 év, mi a 200-at célozzuk meg. Június 6-án már arról tájékoztatott, hogy műtét után egy ideig úgy tűnt, hogy némi haladékot kaptam. Hát ennyi volt a haladék. Most alapos kivizsgálás után kinyilvánították, hogy nincs tovább; itt megáll az orvostudomány, s igyekezzem a hátralévő időt kedvem szerint eltölteni! Gyógyításra mód nincs. No, így állok most, s bár még sok tervem volt, tudom, hogyha 100 évig élek sem tudtam volna bevégezni. Betegségében is – ha csak tehette – kezébe vette az ecsetet. Egyik utolsó ironikus hangvételű munkáján ő a cirkuszi bohóc, testén a céltábla, lőjetek, nem félek. Így kell meghalni! Halálhíre július 7-én mégis fájdalmasan érintette a makóiakat is. Temetéséről jegyezte meg dr. Feledy Balázs: „Orkán fújt. Lelkét és vitorláját adys indulatokkal sodorta messze”.

Szilvásy-oeuvre nagy ívű és sikeres. Pályáját jobbára saját szavaival igyekszem bemutatni, hétévtizedes kapcsolatunk során sok minden összegyűlt, szubjektív hangvételű levelek is. Szóljon ő hozzánk!

 

Szilvásy Nándor budapesti műtermében

 

Születésére így emlékezett: Van ez öt kiló is – kiáltott fel a bábaasszony, ama nevezetes napon a Csokonai utca 19. számú ház szoba-konyhás lakásában. Mérleg persze nem volt a közelben, de a korabeli fotódokumentumok szerint tényleg szép, gömbölyű kisbaba voltam. A Szegedi utcai elemi iskola első osztályának népes csoportképén föltűnik a kihúzott testtartású, messzeségbe tekintő, töröküléses Szilvásy Nándor. Osztálytársai között találjuk: Bécsy Tamást, Bucskó Gyulát, Beleznay Sándort, Rozsnyai Szilveszetert, Vallus Máriát, Kürthy Babát, Dragon Zsuzsát, Szöllősi Bálintot… Nagyszerű kompánia!

Egy bő évtizeddel későbbi kort Lator László idézi föl legújabb könyvében, az Emlékezésekben. A gimnáziumban tanított két Eötvös-kollégista: a különös történetek hőseként elhíresült Kási Jenő és a Tapír névvel emlegetett Hetvényi Lajos, aki igazgató is lett. És micsoda rajztanárok! Két Csók István tanítvány, tanársegéd: a lírai finomságú kolorista Fáy Lóránt és a halk szavú, filozofikus beállítottságú, mélyen érző Ecsődi Ákos. És hány művészi vénával megáldott ifjú munkájára figyelhettünk föl! Szilvásy Nándor sikeres rajzaira, a tanterem falán bekeretezve Pilbáth Ferenc Hegedűm ceruzarajzára, a városi tárlaton Kiss Ernő festményeire, Bángi Mária népi textíliáira, érettségi tablónkat alkotó Ábrahám Rafaelre, Szász Olivérre. Innen indul a Ford-művek formatervezőjévé a Daginak becézett, mackó-alkatú Bárdos Béla, Szekeres István a jelek és jelképek alkotójává, Batka István akvarellista, a későbbi Ybl-díjas építész, Pósa Lajos rajzai a makói monográfia köteteiben élnek tovább.

 

Tollrajz Gajdi Istvánról (1948)

 

Ekkor összeverődött a városban egy új szellemiséget hirdető baráti csoport; élén a botrányokat kavaró, hórihorgas Gajdi Istvánnal, a jártában is mindig olvasó Gáti (Goldmann) Imrével, a nyugati irodalomért lelkesedő Domokos Mátyással, a költészetért rajongó Lator Lászlóval, és a publikálást biztosító 48-as kalendáriummal, a szellemi életet teremtő József Attila Irodalmi és Művészeti Társasággal, de annak titkárával, Császtvay István is. Szilvásy Nándor szintén barátkozott velük, Gajdiról portrét készített. Jelen van még néhány József Attila mecénás, köztük Könyves-Kolonics József és Diósszilágyi Sámuel. Az érettségiző Szilvásy Nándor magával viszi ezt az igényes, újat kereső, mozgalmas szellemiséget.

A makói gyökerekből új hajtások sarjadnak. Egyik rajzán két hagyma véletlenszerűen egymás mellé gurul, szárukkal összekapaszkodva várják a szüretet. Másik rajzán a két hagymából két fej lesz, a harmadikon két madár széttárt szárnyakkal. Máskor vasutas édesapjára és nagyapára emlékezve síneket, szemaforokat rajzol. Varsáról készült rajzai marosi varsák, ugyanis szívesen időzött a makói strandon.

Hogy is indult művészi pályája? Talán az első színes ceruzával kezdődött. Nagy lelkesedéssel firkáltam papírra, járdára és bizony néha a falra is. Azóta sem tudtam abbahagyni. Közben akartam lenni pap és katona, kéményseprő és pilóta. 1946-ban Műegyetemre jelentkeztem építészmérnök hallgatónak. Felvételi vizsgám sikerült. Az első félévet valahogy végigszenvedtem… Egy szép kora tavaszi napon Csermák Tibor barátom, az Iparművészeti Főiskola elsőéves hallgatója elvitt magával az alakrajz órára. Másnap bejelentettem a Műegyetemen, hogy kilépek. A következő öt évet könnyű összefoglalni. Napi 8–10 óra a főiskolán. Délelőtt gyakorlati munka, délután előadások.

Hincz Gyula, Koffán Károly, Barcsay Jenő voltak, akiktől tanultam. Valamennyien bíztattak, sőt talán kedveltek is. Nem úgy Kádár György, aki kirúgatott, mint szabotálót, rémhírterjesztőt, de leginkább, mint destruktív reakcióst. Ék Sándor egyike volt azoknak, akiben nagyon kellemesen csalódtam, az ő segítsége nélkül másodszor is kirúgtak volna a főiskoláról. Művészi hatással nem volt rám. Diplomám után szerettem volna valahol elhelyezkedni. Ő azt mondta, próbálja meg szabadúszóként. Ha nem menne a dolog, jelentkezzen, én segítek. Ezért mertem nekivágni.

1952-től 1958-ig gyermekkönyveket látott el művészi rajzokkal. Pályámat mesekönyvek illusztrálásával kezdtem. 1956-ig főképpen, mint illusztrátor dolgoztam. E munkáim közül leginkább a Csanádi János játékos mondókáihoz (A négy évszak) készített rajzokat szerettem. 1955-tól egyéb munkáim mellett kollázs technikájú kompozíciókat készítettem mind nagyobb számban.

 

Szilvásy Nándor Homo Placatus

 

1956-ban ott voltam, ahol még háromszázezer dühös és reménykedő budapesti. Harcokban nem vettem részt, de bicskával faragtam egy linómetszetet, ami megjelent a forradalom dicsőséges napjaiban az Én Újságom című, akkor feltámasztott és egyetlen megjelent számában. Sajnos, nekem sincs meg, de az illetékesek megőrizték. A publikálási szünet soha nem lett írásba foglalva, sőt tulajdonképpen csak azokra a helyekre vonatkozott, ahol korábbról ismertek. De még ott is előfordult, hogy név nélkül vagy álnéven megjelent egy-egy munkám.

Papp Gábor, aki abban az időben Konecsni György mellett a legjobb élő magyar reklámgrafikusnak számított, látta néhány kollázsomat, majd egyiket, mint sajátját (beleegyezésemmel) beadta a Hungarian Foreign Trade c. folyóirathoz, ahol az meg is jelent egész oldalas hirdetés formájában. Papp Gábor azután felfedte a szerkesztőnek a svindlit, akik nem haragudtak, hanem évekig foglalkoztattak.

 

 

Az első plakátmegbízatást 1959-ben kapta, egyszeriben ünnepelt reklámgrafikus lett. Plakátjai látványosak, ötletesek voltak, szuggesztív erő sugárzott át rajtuk. Az elegancia, a választékos ízlés, a gazdag fantázia és műveltsége révén egy kimondottan szilvásynándoros szellemesség jellemezte.

A makói múzeumba kerülve kiállítást rendeztem Makó képzőművészete címmel. Ezen Szilvásy Nándor négy plakáttal szerepelt.

1973-ban igen emlékezetes kiállítása nyílt városunkban. Ekkor faggattam, melyik a legkedvesebb munkája? Nagyon szeretem az 1972. évi Országos Plakátkiállítás plakátját. Igaz, azt szokták mondani, hogy a suszternek lyukas a cipője, a szabónak foltos a ruhája, mégis nagyon megtisztelő feladatnak éreztem, amikor kollegáim megbíztak azzal, hogy különös kiállításunk plakátját készítsem el. Úgy éreztem, ez tulajdonképpen több mint egy hivatalos elismerés. Ezért nagy-nagy lelkesedéssel fogtam hozzá. Először egy csomó dolgot kellett végig gondolnom, hogy mi ne legyen, nehogy ismétlésbe bocsátkozzam. Van egy bizonyos közhelyszerű fogalmazás a plakátról, hogy annak ordító képnek kell lennie. Ezt az irodalmi megfogalmazást akartam képpé alakítani. Így született meg a P-betű formájába komponált ordító fej egy meztelen talppal. Ezen túl egy kicsit képet akartam nyújtani a magyar alkalmazott grafika vagy reklámgrafika helyzetéről is.

 

Ide lőjetek! Nem félek a haláltól!

 

Egyik levelében írta: „Magyarországon a sajtó, még a szaksajtó is, nagyon mostohán bánik a plakátművészettel; legjobb esetben nem foglalkozik vele, de ha igen, csak elkedvetleníteni tud akár dicsér, akár elmarasztal. Nemcsak a hozzáértés, de még a jó szándék is hiányzik. Így talán megbocsátható gyengeség, de nagyon örültem és büszke voltam, amikor a párizsi Les Lettres Francaises reprodukálta egyik plakátomat és az amerikai Sail Bass, a lengyel Jan Lenica és a költő Jean Cocteau (aki zseniális rajzoló is) egy-egy plakátja mellett. A berlini Neue Werbung pedig négy oldalon 19 reprodukcióval mutatta be munkásságomat.

Az általad plakátemberként említett plakátom az év legjobb plakátja versenyben még az első háromba se került be, majd Melbourne-ben első díjat nyert. A Szomjúság (ami mellesleg harmadik plakátom volt) előbb megjelent a Les Lettres Francaisesben, mint kiemelkedő kelet-európai plakát, azután lett az év legjobb plakátja itthon. A Derkovits-ösztöndíjat is megpályáztam ezzel a plakáttal és még néhány más plakátommal, de a bírálóbizottság nem találta alkalmasnak. Igaz, egy másik bizottság nem sokkal utána Munkácsy-díjjal jutalmazta kulturális témájú plakátjaimat (szóval ugyanazokat). Persze a két bizottságban nem pontosan ugyanazok ültek.”

A makói városi tanács 1975-ben azzal a kikötéssel bízta meg a város címerének tervezésével, hogy abban a kereszt nem szerepelhet. Motívumai a hagyma, a Maros és a vörös csillag volt; alkalmazta a város színeit: a pirosat és kéket.

Ma már alig emlegetik, hogy Szilvásy falképet is alkotott. 1964-ben kaptam és végeztem első murális feladatomat a Filatélia Vállalat November 7. téri elárusító helyiségének 36 négyzetméteres falképét.

Tervezői grafikai pályája csúcsán, 1990-ben Budáról Révfülöpre költözött, közben ’címert és céhet’ is váltott, falragaszok helyett táblaképeket kezdett festeni. Kivonulása a reklámgrafikából véletlenül egybeesett a műfaj hanyatlásával, beszűkülésével. A multinacionális cégek ugyanis nemcsak termékeikkel, de magukkal hozott hatalmas méretű plakátjaikkal is elárasztották az országot.

Új korszakának színvilágáról így vallott: „Kedvemre tobzódom a színekben. A magyar festészetben az elmúlt száz évben a barnák-szürkék és a tompa zöldek voltak a jellemzőek. Nálam a kékek, az erőteljes zöldek, vörösek, olyan színek, amelyekre azt mondják, hogy nem szabad egymás mellé tenni. A természet érdekes módon nem ismeri ezeket a szabályokat.” Egyik meghívóján Kosztolányit idézte: Mostan színes tintákról álmodom.

A rajz gimnazista korától folyamatosan jelen van Szilvásy Nándor művészetében, de úgy tűnik, Révfülöpön ez is újjászületett. Ha rádiót hallgatott, ha tévét nézett – mint egy homo ludens, játékos ember – igencsak keze ügyébe került a toll, és közben rajzolt. Rajzai sokkal konkrétabbak, mint képei. Egy benyomást, egy ötletet néhány gyors vonással vet papírra. Nála a hallott vagy látott jelenség reflexiója a rajz, pillanatnyi benyomást rögzít. Hűen tükrözi gondolatait, világról alkotott nézeteit. Sok bohókás rajza keletkezett ekkor. 2005-ben a makói Hollósy Kornéliáról elnevezett faszínház hangulata foglalkoztatta. Színi előadáson is megfordult benne néhányszor, de váratlanul életveszélyessé nyilvánították és lebontották. Ironikusan gondol a városatyákra: ilyenek vagytok!

Keszthelyen újra találkozott egy volt makói újságíróval. Raffai Pistával Gerzson Pali hozott össze, akkor derült ki, hogy mi már régen ismerjük egymást még Makóról. Akkor tudtam meg, hogy létezik Új Horizont, s hogy ő a főszerkesztője, és mindez Veszprémben, a hozzánk legközelebbi nagyvárosban. Már akkor beszéltünk arról, hogy alkalomadtán szívesen közölné rajzaimat. Szilvásy Nándor az Új Horizontnak esztétikai gondozója, művészeti szerkesztője lett, a lap elegáns formát öltött. Egyik számában örömmel födöztem föl a makói ihletésű Varsák munkáját.

1998-ban Makón is bemutatta új alkotásait. Megajándékozott bennünket A téli Balaton című festményével, amelyen a rianás összetöri a jeget, a szél kinyomja a partra a jégtáblákat. Az úszó, egymásra türemkedő jégtáblák között megcsillan a víz. A jégkockák mozgalmassága mögött, a háttérben kirajzolódik a Balaton túlsó partjának hegyvonulata; az absztrakt alkotás érthető balatoni tájképpé válik.

Művészetét 1996-ban így sommázta: Képeim szubjektív vallomások; nem az ábrázolás foglalkoztat, hanem emlékeimet, álmaimat próbálom képpé formálni, elsősorban a szem örömét szolgáló színek segítségével. Szeretett tanáromat Ecsődi Ákost idézve: „a természetet felhasználó formák, vonalak, színek a szellemi és vizuális hatás kedvéért elvonatkoztatva alakulnak és hatnak. Nem jelentést ír le a kép, ellenben maga törekszik látvánnyá lenni”.

Sajátos világa van Szilvásy Nándor festményeinek. Keveredik bennük a valóság és az absztrakció, az ösztönösség és a tudatosság, a szárnyaló fantázia és a szigorú rend. A mozgás dinamikája és a színek tobzódása uralja képeit.

Nándi, nem haltál meg, alkotásaid maradandók!

Marosvidék. 2011/2. 3–7. 

 

Búcsú Vida Nellikétől

 A Vida családdal 1937-től Szugolyban szőlő-szomszédok voltunk. Nellike egyszeriben nagylány lett, de Lacival és Bélával nap, mint nap élveztük a Maros-part nyújtotta kellemes lehetőségeket. A legidősebb Vida fiú, a repülőszázados István a korzón sétálva megjelenésével elbűvölte a lányokat.

Vida Kornélia Gizella 1924. március 1-jén az Aradi utcai református elemi iskola épületében született tanítói családból. Akkori gyakorlat szerint az elemi iskolákban összevont osztályokban folyt a tanítás. A cecei születésű édesapa folyamatosan a második, a makói ősöktől származó édesanya az első osztályban tanított. Nellikét csinos, magas, sugárzó tekintetű, mosolygós arcú kislánynak ismertem meg. Gondolkodását a rendkívül mély református szellemiség hatotta át. Ebből kifolyóan középiskolai tanulmányait nem Makón, hanem a vásárhelyi református líceumban végezte. Hetente hazajárt, és barátnőivel, többek között Tóth Jolikával (Sutyika) és Diós Ancikával a vasárnapi istentisztelet előtt a Soli Deo Gloria foglalkozásokon tevőlegesen részt vett. Egyetemre is a reformáció fővárosába, Debrecenbe iratkozott be, ahol 1942-től 1946-ig tanult, és magyar-latin szakból középiskolai tanári oklevelet szerzett. Az egyetemen kiváló professzorok tanították: klasszika-filológiából Szabó Árpád, irodalomból Kerecsényi Dezső és Juhász Géza, neveléstanból Karácsony Sándor, nyelvészetből Bárczi Géza, aki példaképe is lett, minden meghirdetett előadását lelkesen hallgatta, tanári szakdolgozatát is nála írta a makói ö-ző nyelvjárásról. Debrecenben ismerkedett meg a tanítóképzőbe járó, vésztői születésű Pápay Endrével. Nellike tanári diplomáját 1947. május 22-én vette át, és július 14-én kötöttek házasságot. Debrecenben kezdtek tanítani, majd a szegedi siketnéma intézetbe helyezték át őket. Két leányuk született: Nellike (1949) és Beáta (1954).

A Rákosi diktatúra idején a három Vida fiú bekapcsolódott a Kopjások fedőnévvel működő ellenálló csoportba. Az államvédelem emberei 1949. májusában a három Vida fiút le akarták tartóztatni, de ők ellenálltak, sőt a hatóság embereit összekötözték. A fiúk Jugoszlávián keresztül próbáltak megszökni, de mikor ez meghiúsult, előbb Debrecenbe menekültek, erről titkon Nellikét is értesítették. Tőle naponta kaptak ételt, amelyet babakocsit tolva vitt ki a parkba, és ott mint egy idegen, Béla öccse mellé ülve, egymásra nem is tekintve, észrevétlenül tolta oda a csomagot. Egy református pap segítségével jutottak át Ausztriába. Itthon mindkét szülőt letartóztatták, a Liget utcai házukat elkobozták. Kiszabadulva Vida néni általános iskolában tovább taníthatott, Vida Pista bácsi a fegyházból szabadulva a villanytelepen raktárosként dolgozott. Erdei Ferenc – akinek első elemiben Vida István volt a tanítója – visszajuttatta a Liget utcai házat. Ez az épület Nellikének is fontos lett, mert ez számára József Attila szellemét sugallta, hiszen ebben a házban lakott az ifjú poéta tanára, Tettamanti Béla.

A makói gimnáziumba 1952-ben nevezték ki tanárnak. Szaktárgyait lelkesedéssel tanította. Egy magyar szakos nevelő számára a legnagyobb elismerés, amikor olyan lenyűgöző hangulatot tud teremteni óráján, hogy a légy zümmögését is meg lehet hallani. Ezt tapasztaltam egyik magyaróráján. A latint ekkor már rendkívüli tárgyként tanították, de orvosnak készülő tanulók szorgalommal látogatták óráit, akadt közöttük, aki latin szakos tanár lett. Igazságos, következetes és szigorú nevelő volt. Egyetemistaként hányan megköszönték, hogy a mércét magasra állította.

De Nellikét pusztán a tantervi anyag átadása nem elégítette ki. Dr. Szabó Mihályné szárnyai alatt főleg az irodalmi szakköri munka ejtette hatalmába. A József Attila tantermet tablókkal és tárlókkal látták el, ahová kikerültek az ifjú poéta tanárainak és múzsáinak fényképei, Juhász Gyulának a Szépség koldusa kötethez írt előszava. A teremben megjelölték a költő ülőhelyét. Ide csak a magyarból kiemelkedő teljesítményt nyújtó diák ülhetett. A gimnáziumi lépcsőház fordulóján 1955-ben József Attila fényképsort és Nagy Gyula szobrász József Attila gipsz domborművét állítottak ki. A tanulók között népszerű volt a hetenként kiírt pályázatsorozat, az eredményes munkát végzők neve felkerült a dicsőségtáblára. József Attila születésnapján szavalóversenyeket rendeztek, amely pesti kezdeményezésre országos mozgalommá szélesedett, ehhez Makó elsők között csatlakozott. A soproni iskola Nellikét emléklappal is kitüntette. Az ötventagú irodalmi szakkör a város fogadott fiáról szavalóversenyek mellett kortárs-emlékezéseket is gyűjtött. Ebben a szellemben kirándulásokat is szerveztek Kunszentmártonba, Öcsödre, Monorra, Balatonszárszóra.

Dr. Szabó Mihálynéval a hagymaházban irodalmi szakkört vezetett, ahol a résztvevők olyan irodalmi alkotásokkal ismerkedhettek, amelyek nem szerepeltek a középiskolai tananyagban. Nellike sok tehetséges szavalót a vers értelmezésével, a költői életmű ismertetésével segített megértetni az előadandó művet. Szakkörösei közül szívesen emlegette Institoris Ildikót, aki 1956-ban gyújtó lelkesedéssel szavalta el a Nemzeti dalt. Ildikó év vesztesen Nellike növendékeként végezte a negyedik osztályt. Gyakran tapasztalta, hogy tanítványa szünetekben, milyen bánatosan nézegetett ki az iskola udvari ablakán. Nem mehetett hozzá vigasztalni, bátorítani, hiszen mindkettőjüket figyelték. Érettségi dolgozatára az alábbi bírálatot írta: Mély érzésekből fakadó, intelligens írás. Felépítése tervszerű. Az eszmék helyességét idézetekkel igazolja, s vonatkoztatja az ifjúságra. Stílusa világos, szabatos. Helyesírása kifogástalan. Csak felét tudta átmásolni. Javasolt érdemjegy: Jeles.

 

Pápayné Vida Kornélia

 

Nyugdíjba vonulásakor, 1979-ben a tantestület nevében Gottl Frigyes igazgató vett tőle búcsút. Megköszönte a sok rendezvényt, amelyeket évtizedek során szervezett. Kiemelte, hogy „az iskolában sok minden dicsérte és dicséri kezed ügyességét, munkáját. A 106-os tanterem ízléses berendezése, a szalagok hímzése a zászlókon – hogy csak néhányat említsek – mind a Te munkádat hirdeti.” Nyugdíjasként még évekig oktatta a gimnáziumban és az egészségügyi szakközépiskolában a latint.

A családban mindig meghatározó szerepe volt, a hat unokát az utolsó pillanatig segítette tanulmányaikban. Igazi lelki társa volt nemcsak a szűk családban, de az unokatestvérek és azok gyermekeinek is mindig készen állt a segítségre, vigasztalásra, hol egy szép kézimunkával, hol egy finom süteménnyel, mindig okos, értő tanácsaival. Utolsó évét bearanyozta a kis dédunoka. Fiatalokat meghazudtoló ambícióval, erővel tette mindezt, amit mindenki csodált és példaértékűnek tartott.

Nyugdíjba vonulva otthon sem tétlenkedett. Művelte a kertet, ápolta a kutyust, később halastavat, díszkertet alakított ki. Asszisztensként segédkezett Bea leányának fogorvosi kezelésein. A Belvárosi Református Nőszövetség belvárosi csoportjában művelődési feladatokat vállalt, előadásokat tartott, szavalt. Nagy szeretettel ápolta férje emlékét is, hiszen Papay Endréről oktatási intézményt neveztek el. Ifjúkori barátnőivel a Hagymaház kávézójában szerdánként tere-fere délutánon találkozott. Idős korában is fáradhatatlan volt, rádióhallgatás közben is hímzett vagy horgolt. Váratlan rosszullét után néhány hétig a szegedi klinikán és a makói kórházban ápolták. 2011. december 8-án hagyott itt bennünket.

Nem tudom feledni segítőkész egyéniségét, fürkésző, meleg tekintetét és városunkban a József Attila kultusz megteremtéséért folytatott erőfeszítéseit.

Marosvidék. 2012/1. 39–44.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet