A cégbírósági iratok sok értékes adatot tartalmaznak Szeged egykori vállalkozóiról, a tulajdonképpeni polgárságról (Besitzbürgertum). Nemcsak a vállalkozások tárgyát rögzítették, hanem alanyaik vagyoni, családi helyzetének bizonyos vonatkozásait is. Ezért érdemes kutatni, mert az üzleti bejegyzésen túl fontos dolgokat tudunk meg a vállalkozók társadalmi helyzetéről is.
Polgári iparok folyamatosan születtek, alakultak majd megszűntek. írásunkban néhány ismertebb névhez kapcsolódó, vagy tipikus jegyeket mutató vállalkozást mutatunk be.
Burger Zsigmondné 1881-ben kelt, törvényszéknek benyújtott kérvénye fölelevenítette az üzletnyitás és zárás körülményeit. Mikor férje 57 évesen. 1874-ben szél-hűdésben meghalt „könyv és kőnyomda könyvíró és rajzszer kereskedelmi üzletének" folytatását kívánta. Töröltette férje címaláírását, s helyette a Burger Zsigmond özvegye" címmel vitte tovább ura egyéni üzletét. 1883-as kérvényében már meg akarta szüntetni azt, mivel „a magán életből visszavonultam és többé semmi üzletet nem folytatok" - indokolta döntését. Nyílván nem a „magán életből", hanem oda vonult vissza a tulajdonában lévő cég privát irányításából. A megszüntetett cég neve már másképp hangzott: „nyomdai, könyv és szépműárú-kereskedési üzlet".
A szakma másik jeles képviselője Schulhof Károly volt. 1894-ben bejegyzett egyéni cége „könyv-, zenemű, papír-rajz és írószerüzletnek" indult, melyet kizárólag magyarul kívánt vezetni. Ez azért fontos, mert a cégaláírási címpéldányok gyakran kétnyelvűek voltak: magyar és német. Bár akadt egy-két kivétel is, mint pl. Rosenbaum Béla és Társai cége, a Szegedi Kereskedelmi és Kiviteli Társaság, melyet négy nyelven (magyar, német, francia, angol) jegyezték, kiterjedt export érdekeltségei miau. Schulhof Károly az üzleti világban már elfogadhatónak számító működés -tizenhat év - után. 1910-ben megszüntette a könyv-, papír- és rajzszeripart, azaz a kereskedését, s üzleti köre csupán nyomdai iparra terjedt ki. Ennek megfelelően új firmájának neve így hangzott: Schulhof Károly könyvnyomdai műintézete Szegeden. Sajnos csak egy évig állt fenn, mert a tulajdonos Pestre költözött.
Nemcsak régi mesterségek szálltak apáról fiúra, hanem vállalkozások és üzletek is. A társadalmi helyzet újra termelődésének legtipikusabb útja a polgári korban is a szülői foglalkozás és szakma átörökítése maradt. Száraz és formalizált jogász nyelven rögzítették a cégbírósági iratok az üzlet megosztását, illetve átadását, de a számtalan eset elemeiből, formai jegyeiből tipikus polgári folklór képe bontakozik ki.
Ivánkovits Károly cégalakulása és időbeni változásai igazi történeti érdekesség. Szeged Szabad Királyi Város Polgármestere és Tanácsa Bizonyság levele 1865-ből azt tanúsítja, hogy Ivánkovits Károly üveg és rövidáru kereskedését bejelentette, körülményeit kivizsgálták és mindent rendben találtak, mert bírt a szükséges kellékekkel Az engedélyokirat záradékában kimondták, hogy az iparos „tartozik magát a helyi kereskedői testületbe bekebeleztetni", s üzletét csak a belépés után kiszolgáltatandó iparjegy birtokában kezdheti el. Nemes cselekedetként értékelték, hogy ez alkalomból a tulajdonos 15 Ft. befizetésére kötelezte magát a városi szegényalap javára. Hozzátesszük: az ilyen kötelezettség vállalás nem volt ritka, szinte elvárták az új kérvényezőktől, és általában jótékonyan hatott a gyors ügyintézésre. Az iratokból azt is megtudjuk, hogy folyamodó 1841. január 25-én született, s római katolikus palánki (Oroszlán u. 16.) lakosként adta be kérvényét. Már apja. István is Szeged üvegkereskedő polgára volt.
1869. december 30-án bejegyzett kereskedőként meghatalmazást írt dr. Rosenberg Izidor szegedi hites ügyvédnek mindennemű politikai és jogi ügyek képviseletére. A jogi érdekképviselet világos, de mit jelentett a politikai? Mivel más cégbejegyzéseknél hasonló formulát nem találtunk, feltételezzük, hogy a fogalmat a közélet-közügy értelmében használták. A grémium kereskedésből (Ivánkovits Károly üveg és rövidárú kereskedő Szegeden) 1876-ban egyéni cég lett saját nevén, egy főteleppel Szegeden és egy Fiók üveg- és porcellán árukereskedési üzlettel Makón. A kapitalista korban cégnek azt a nevet tekintették, amely alatt a kereskedő üzletét folytatta, s amelyet aláírásul használt. Az üzletet egyedül vivő kereskedők cégül saját polgári nevüket voltak kötelesek használni, ahogy ezt Ivánkovits Károly is tette. 1890-ben újabb változás következett be a vállalat életében: az apa beterjesztette fia részére a tulajdonát képező kereskedelmi üzletvezetésre cégvezetői felhatalmazását, egyben kérte e minőség bejegyzését. Fia (ifj. Ivánkovits Károly) vele lakott, s akkor töltötte be 25. életévét. íratlan szabálynak tekinthető, hogy az „üzleti nagykorúság" a 25. életévben köszöntött be. Más firmák esetében is kimutatható, hogy az apák fiaikat 25 éves korukban szokták bevonni a cégvezetésbe, bizonyos tapasztalatok megszerzése után, de egyelőre csak partnerként az örökség önálló vezetésére képesítő további kézségek elsajátításáig. Példánkban az apa lényegében megengedte fiának, hogy az „Ivánkovits Károly üveg és porcelánkereskedő,, bejegyzett cégnév mellé „ifjabb Ivánkovits Károly,, cím alatt cégvezetői státusát bejegyeztesse. Mivel a cégbirtokosok ritkán voltak cégvezetők, a tulajdonlást az üzletviteltől el kellett különíteni. A firma továbbra is az apa tulajdonában maradt, de fiát feljogosította minden ügyletre kiterjedő kereskedelmi üzlet folytatásával, kereskedő segédek fölvételére - elbocsátására, stb. A nemzedékváltás a cégirányításban jogilag is bekövetkezett 1897-ben, amikor Ivánkovits Károly töröltette fia egyéni cégre vonatkozó cégvezetői minőségét, ellenben a kereskedelmi társas cégek jegyzékébe regisztráltatta az „ Ivánkovits Károly és Fia „ közkeresetű társaságot. Ennek egyforma képviseleti joggal fölruházott beltagjai ketten voltak, hivatalosan is bejegyeztetve az anyagi és irányítási közösséget. Bármelyikük váltókat írhatott alá, okiratokat állíthatott ki.
A Hodács-cégnél a generációs csere úgy zajlott le, hogy az alapító egyszerűen fiára, ifj. Hodács Jánosra ruházta a tulajdonosi jogokat 1917-ben. Mire föl az új, (Tábor u. 4 sz.) kocsigyáros és üzlettulajdonos ifj. Hodács, apját tette meg üzletvezetőjének, vagyis teljesen megfordították a szerepeket. A cégbírósági irat ugyanakkor azt is közli, hogy az Árvaszék 1916-ban nagykorúsította ifj. Hodács Jánost. Mivel félárva volt, anyja nem élt már akkor, az üzlet átvételéhez szükséges jogi kellék volt a nagykorúsítás. Ezentúl, az édesapa köthetett fia engedélyével üzleteket jogérvényesen: árukat vehetett, váltókat írhatott alá, kifizetéseket teljesíthetett, határidős szállításokat vállalhatott, és pereket indíthatott.
Patzauer Miksa (Kölcsey u. 9) 1892-ben jelentette be, hogy Szegeden „likőr és rum gyár ipart" szándékozik űzni. A város híres üzemévé vált a cég. Alapítójának halála után egy ideig fia, Sándor vezette egyedül a firmát, majd 1903-ban átalakították közkereseti társasággá. Neve változatlanul „Patzauer Miksa" maradt, de tagjai özvegye, May Matild, fia Sándor és May Ferenc lettek. Vállalkozásuk tartalma vegyes, mert végeztek elárusító ipart és gyáripart. Azaz árulták is a szeszes italokat meg gyártották is azokat. Hivatalos elnevezésük így szólt: „Szeszes ital, likőr és rumgyárosok és kereskedők". Közülük a firma képviseletére és jegyzésére özv. Patzauer Miksáné egyedül, míg Patzauer Sándor és May Ferenc együttesen voltak jogosultak. Az özvegy azonban 1904-ben tagsági és cégvezetői jogosultságát töröltette, mert kilépett a cégből Az utódok, Patzauer Sándor és May Ferenc toyább fejlesztették családi vállalkozásukat. 1921-ből való iparigazolványuk szerint Szegeden szesz, pálinka, mindennemű gyümölcspálinka, cognac. rum és mindennemű likőr nagybani elárusítására ipart űztek. Itt már nincs szó gyártásról, de a kereskedés is az iparűzés egy nemének számított.
Egy másik iparigazolványt arról állítottak ki ugyancsak 1921-ben. hogy a Patzauer Miksa-cég „bor, sör gyümölcsbor és must nagybani elárusítási ipart" szándékozott vinni. Likőr és pálinkakereskedését kiterjesztette Hódmezővásárhelyre is, ahol a gr. Csáky Albin tér 10. sz. alatt rendezték be nagybani elárusító iparüzletüket. 1922-ben módosították a cégbejegyzést, a tulajdonosok kérték ugyanis a „borpárlatgyár" pótlólagos beírását az iparengedélyre. Az üzletük tehát a „cognac" nevet helyettesítő magyar elnevezést vett föl, melynek ugyancsak volt fióktelepe Vásárhelyen. Gyártási és elárusító iparukat 1922-ben hatósági engedélyen alapuló „kocsmároltatás" egészítette ki. Kocsmáros iparűzésének keretében megengedték hideg ételek közvetlen árusítását a fogyasztók részére.
A Pollatsek-családnak több tagja is különböző vállalkozásokba fogott. Bár Pollatsek Mór kézmű árú-üzlete nem volt túl jelentős, s két éves fennállása után 1878-ban már csődöt jelentett be. A csőd ítéletben minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá vették. Hitelezői külön összejövetelen beszélték meg az igénykereseteket és rangsorolták azokat. Ilyenkor a bukottnak végzésben tették kötelezővé, hogy vagyonát „hit alatt felfedezze", azaz föltárja. Beszédes a folyamodók névsora is: Prosznitz Mihály fiai cég, a Pick és Ficktenstern-testvérek, Czínner és Hock az első osztrák leszámítoló társaság, Pollák Jenő, Popper és Fiai, mind-mind Szeged polgárságának ismert tagjai. Ennél jelentősebb volt Pollatsek Ede tevékenysége. Működése összefüggött a szegedi tömegközlekedés megindulásával. Bátyai Jenő kutatásaiból tudjuk, hogy 1854-ben vetődött föl először a gondolat az Indóház és a városközpont közötti közel 2 km-es távon közlekedő járgányról. Elsőnek Molnár Antal nyergesmester állított fel bérkocsi-vállalkozást, majd az 1832-ben Pesten létesített omnibusz mintájára, 1857-ben itt is megindult a járat a Kukovetz és Habi cég vállalkozásában. Az 1879-es árvíz azonban elmosta az omnibuszt. Ezután Eduárd Paget pályázatnyertesként létesített lóvasutat. A pályaépítést a rekonstrukciós építkezésekkel egy időben hajtották végre. 1884-ben Pollacsek Ede és érdektársai kaptak jogot az üzemeltetésre, három vonalon. Poliacsek Fülöp és Spitz Leonóra fia Hunfalván született, s eredetileg tisztviselő volt. Az érdekeltségébe tartozó járatok előírt közlekedési szabályok szerint közlekedtek, nem lehetett taxiként használni, azaz úton-útfélen leinteni felszállás, és leállítani leszállás végett. Hamarosan hozzáláttak három gőzüzemű géppel az árufuvarozáshoz is.
A második évben a lóvasút 300 000 utast és 70 000 tonna árút szállított. Kezdetben 20, majd 28 pár muraközi ló szolgáltatta a vonóerőt. Az üzemmódból következett hogy az egyik legfontosabb beosztás, a pályamester betöltője egyben főlovász is volt. Személy szerint Sas Lajos nyugalmazott rendőrkapitány. Közben létrejött a Központi Vaspálya Rt., mely 1907-ben megindította a villamos közlekedést Szegeden. A lovak 10 km/óra sebességével szemben a villamos 25 km/óra sebessége szinte száguldásnak tűnt.
Lőwinger Lipót cége jő hírnevet vívott ki a ruházati ipar területén, bár idővel csődbe ment. 1877-ben alapította divatáru kereskedését. A bejegyzésre vonatkozó kérelemét Rosenberg Izidor ügyvéd által nyújtotta be, aki egyben mellékelte Lőwinger Lipót nagykorúságát bizonyító anyakönyveket is. Amikor vállalkozása tönkre ment, neki is fel kellett fedni összes cselekvő és szenvedő vagyonát, hogy a jelzáloggal biztosított hitelezőket ki lehessen elégíteni. Az igényjogosultak között szerepelt a posta, a pénzügyi igazgatóság a Dunai Gőzhajó Társaság szegedi filiáléja. Mivel utóbbi osztrák cég volt, valószínűleg ezért kellett a csőd hirdetményt a Wiener Zeitungban is megjelentetni. Voltak különleges profilváltások. Fried Sámuel veszteséges rövidárú kereskedését 1884-ben cserélte föl a többet ígérő zálogintézet-iparra.
Pillich Kálmán ügyvéd meghatalmazottja által töröltette régi cégét és jelentette be az újat azzal, hogy utóbbit is lakhelyén (Horváth Mihály u. 5.) kívánja űzni. Takarékosabb megoldást jelentett a lakhelyet telephely gyanánt használni, amely általánosan elterjedt üzleti gyakorlat volt. Így a zálogház annak a vállalkozásnak üzleti helyiségét jelentette, amely kézizálog-kölcsönök adásával iparszerűen foglalkozott. Az engedélyezést tartalmazó végzés megállapította, hogy a kívánt 3000 Ft. biztosítékot a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnál betéti könyvecskében benyújtotta és a tanácsi letéttárban elhelyezte. A biztosíték-összeg nagyságáról annyit, hogy azzal az első virilisek között szerepelhetett volna 1884-ben. Ennek alapján győződött meg a hatóság a vállalkozó megbízhatóságáról, aki ellen semmilyen kifogást nem emelt és a zálogüzlet megalapítását engedélyezte. Nem egyszerű kereskedési üzletről volt szó, hanem pénzügyi tevékenységről, és azt szigorúbb feltételeknek vetették alá. Egyik ilyen volt, hogy az engedélyezett kamatlábnál magasabb kamatot nem számíthatott, az árveréseknél előírt rendeleteket betartja. Előbbi az uzsora megelőzését szolgálta, utóbbi más kárának üzletszerű kihasználását tiltotta. Kereskedelmi ügyletből eredő követelés fedezetére gyakran adtak kézi zálogot. Ha a visszaváltás nem történt meg időben a bíróság elrendelhette a hitelező kérésére az árverést, tehát az átvett tárgyat (kézi zálogot) nyilvánosan eladhatta az üzletbirtokos. Ennek viszont szigorú szabályai voltak, épp azért, hogy az értékesebb vagyontárgyakért kifizetett zálog érték és az árverési bevétel közötti irreálisan nagy különbségű jogtalan hasznot megelőzzék.
Bokor János gazdasági működése arra példa, hogy a kisipari tevékenység miként alakult át üzleti vállalkozássá. Eredetileg lisztkereskedő volt, amit kisiparosként végzett. Azaz kiváltott iparának ő volt tulajdonosa, üzletvezetője és előmunkása, saját munkabér keresete ipari jövedelmének lényeges részét alkotta. De lisztkereskedése idővel meghaladta a kisipar körét, és 1895-ben cégének bírósági bejegyzését kérte az egyéni firmákba. Családi életének titokzatos összefüggéseire utal egy meghatalmazás. Milosevics Kamit hiteles kiadványban arról számolt be, hogy Bokor meghívására a 68 királyi törvényszéki fogház őrmesterei irodájában megjelent, s ott a tulajdonos kiállította azt a meghatalmazást, melyben feleségét - mármint Molisevicsét - (szül. Grossman Olga, Mikszáth Kálmán u. 12.) bízta meg üzlete cégjegyezésével. Sőt Milosevics nőjét arra is följogosította, hogy ingatlan javai fölött rendesen intézkedjék. Csak találgathat az ember: a vállalkozási és személyes ügyek milyen bonyolult kapcsolatban álltak egymással. Pl. Wolf Lipótné (Kohn Anna) 1907-ben kérte, hogy a „Wolf Lipót" egyéni céget töröljék, helyette a „Wolf Lipót és társa,, cserép és téglagyári ipar közös folytatására alakult közkereseti társas céget jegyezzék be. A régi üzletbe ugyanis belépett Spiegel Lajos szegedi kerekedő. Az új cég egyforma jogú tulajdonosai ők ketten lettek. Ezentúl Spiegel Lajos mint gyárigazgató, Wolf Lipótné mint magánzónő vitték közösen az üzletet. Mi volt a háttere? Az iratokból kiderül, hogy a nő férje halála után, 1903-tól az ipart, mint egyedüli örökös özvegyi jogon folytatta. Néhai Wolf Lipót cserépégető üzeme a Cserepes sor 16 sz. alatt állt fenn, ugyanott, ahol Spiegel Lajos korábbi cége a „Szél András utódai téglaégető ipar" működött. Városi lakhelyük ugyan különbözött, mert Wolfék a Kelemen u. 4., Spiegelek a Jókai u. 10-ben laktak, de telephelyük azonos volt. A társulás alapja kettejük iparának összekötése, a közös vezetés és az ipar közös gyakorlása céljából. Ez látszólag pusztán jól kiszámított üzleti kapcsolat, de ezt jótékonyan befolyásolta a társak korábbi személyes kapcsolata.
Szegednek világhírnevet szerzett a szalámi. Sertéskereskedők és hizlalók a szalámi készítését, mint üzletük mellékágát folytatták számtalan kistelepen. Ezek közül is kiemelkedett a Sztojkovits Sándor által 1875-ben a Felső-Tiszaparton felállított szalámi gyártelep. De márkanevet a szegedi szaláminak Pick Márton cseh származású terménykereskedő adott. 1869-ben kis terményüzlettel kezdte, majd kisüzemét paprikakereskedéssel és paprikaőrlő üzemmel gyarapította. Ez bővült tovább a húsfeldolgozó üzemmel, mely 1888-tól folyamatosán termel. Neki is köszönhető, hogy a húsfeldolgozás országosan ismert iparággá fejlődött. Sajátossága, hogy gyáripari szinten szerveződtek ismertebb egységei, melyek közül legéletképesebb a Pick-féle vállalkozás lett.
Pedig a cégbírósági iratokból kiderül, hogy ezen a területen sok kezdeményezés született, jóllehet a tartós, eredményes működésben a Pick Szalámigyárat nem tudták megelőzni. Közülük a Forgiarini, Beermüller és Hild, Harris és Pucher, Lábody és Stojkovits valamint Schwarz Emánuel féle szalámigyár létre jöttét említjük meg.
Az 1880-as évek elejéig csak szalámikészítők voltak Szegeden, a nagybani gyártást Lábody Antal, Forgiarini János és Pick Márk vezették be. A család más tagjai is vállalkoztak Szegeden. Pick J. János pl. terménykereskedelemre irányuló cégbejegyzési kérelmét 1883-ban adta be. Lakhelye és első cége a Tisza Lajos körúton volt, Deutsch bőrkereskedő házában. Cégvezetőnek kezdetben Schlabitz Lajost akarta, de nem jött létre közöttük egyezség. Ezután családjából választott: üzleti meghatalmazottja Pick Dezső ügyvéd lett.
A szegedi húsipari cégek működése gazdaságtörténetileg fontos: Szeged élelmiszer feldolgozó potenciáljának nagyságára utalnak, a húspiac városi virágzására. Forrásaink alapján ezt a virágzó piacot két okkal lehet magyarázni: Szegeden a sertéshízlalás és vágás önálló iparággá nőtte ki magát. A túlkínálatból előálló húsfelesleg vetette föl a hasznosítás kérdését, másrészt 1914-ig városunk számított az ország legfontosabb sertés kereskedelmi piacának. A gyáripari szintű termelést a fönt említett cégeknél többek között az tette lehetővé, hogy élőállat szükségletüket Szeged, illetve Bácska és a Bánát teljesen fedezte, de ez a forrás szolgáltatta az országos kereskedés „alapanyagát" is. A két világháború között újabb szalámigyárak alakultak, miközben a századfordulós cégek zöme tönkrement a háború alatt. A Pick két háború közötti konkurenciájaként jelent meg a Czinner- féle és az Alföldi Szalámigyár. Előbbit Pick Jenő megvette 1927-ben és ezzel tovább növelte a cég termelését. Kevéssé ismert, hogy a Pick országos piacvezető helyét több pesti és vidéki cég próbálta visszaszorítani a 20-as években. A századfordulón a vidéki szalámi gyárosok fogtak össze a Pickkel szemben, a budapesti szalámi gyárosok 1922-ben léptek fel ellene. A cégbírósági iratokból szépen nyomon követhető, hogy Pick Márk eredeti paprikakereskedésének üzlete hogyan szélesedett húsfeldolgozó üzemmé, s példáján keresztül érzékeltetni lehet: a kereskedelemben felhalmozott tőke miként fordult nyereséges ipari vállalkozásba.
Különleges cégeset Back József nagy tőzsdekereskedő ügye. 1907-ben kérte, mentsék fel cégbejegyzési kötelezettsége alól. De a bírósági végzés nem tudta felmenteni, mert a „dohánygyár termékeinek továbbadási szándékkal való vitele kereskedelmi ügylet", s így aki ezzel iparszerűen foglalkozik, kereskedőnek tekintendő, aki cégét bejegyeztetni köteles. Back József fellebbezett e határozat ellen, arra hivatkozva, hogy az 1884:XVIII. te. értelmében, mint az állami egyedáruság bizományosa, nem esik az ipartörvény rendelkezése alá. A tőzsdéjébe átadott dohányárukkal szabadon nem rendelkezhet, és csak azoknak adhatja ki az államkincstár által megszabott áron, akik hozzá vannak utalva. így tulajdonképp az államnak bizonyos provisio mellett megbízott alkalmazottja. Azért nem kell neki iparigazolványt váltani, mert a továbbadási jogot a pénzügyminiszter 1901. október 25-i rendelete alapján adományként bírja. így ha valaki iparigazolvány váltására és cégbejegyzésre kötelezett lehet, az csak a megbízója, az államkincstár, amely áruival minden tekintetben rendelkezett. Mint megbízott, állandó ellenőrzés alatt áll. Ez okból könyveket vezetni céltalan, mert hitelbe semmit nem ad, semmit nem kap. Megbízatása megszűnésével az árút a Kincstár visszaveszi. Summa summárum: ezek alapján világos, hogy nem vállalkozó, hanem provisio mellett megbízott alkalmazott. Back, nőjével együtt a dohány nagytőzsdét a Magyar Királyi Pénzügyminisztérium adománylevelével kapta és az eladást, mint az állami regálé elárusítója az adománylevél alapján teljesítette, anélkül, hogy iparigazolvány kiváltása szükséges lett volna. A Szegedi Királyi ítélőtábla az első bíróság végzését indokainál fogva helyben hagyta. Back József nem tehetett mást, mint dohány nagytőzsdéjét átalakította dohány nagyárudává, s így keletkezett cégét a foglalkozás gyakorlása végett 1907 végén bejegyeztette.
A föntieken kívül még számtalan kisebb cég létezett és több gyár folytatott gyáripari tevékenységet Szegeden. A teljesség igénye nélkül sorolunk föl néhányat a kevésbé ismertek közül, melyekről a cégbírósági bejegyzések röviden tudósítanak.
Faden Salamon jogot nyert (1895) Szeged város területén napernyő és esernyő gyáripar gyakorlására a Kárász u. 10 sz. alatt. Wertheimer Adolf szikvízgyártási iparügyletet a Polgár u. 7. sz. alatt folytatott i 894-től. Déri Ede varrógép kereskedői és varrógép javító iparát a Vár u. 7-ben rendezte be (1894). Galiczer Ignácz „Első Szegedi festőminta gyár"-a Pusztaszeri utcában termelt(1895). írj. Rosenberg Miksa seprű készítő gyára a Mars tér 17-ben állt fönn, míg konkurense, Kornfeld Vilmos cirok és söprű gyára a Felsőtiszapart 8-ban kezdett el üzemelni, mindkettő 1907-től. 1911-ben Wertheim Sándorné „villanyerőre berendezett fehérsütöde és kenyérgyár" üzemét a Valéria tér 6-ban építette fel és vitte egyedül Baranyai Sándor cégvezetése mellett. Gottlieb Dávid „szeszes italokkal nagybani kereskedési üzletét" saját házában (Palánk. Kulcs u.) folytatta. Italforgalmazását még a városi Kapitányi Hivatal, mint iparhatóság engedélyezte 1876-ban. A forgalmi iparok - e rövid bemutatás alapján is - láthatóan széles skálán mozogtak, míg termelő vállalkozások inkább kézműipari alakulatok, jóllehet „gyárnak" mondták. Közigazgatási és statisztikai szempontból gyárnak minősültek olyan cégek is, amelyek közgazdaságilag nem voltak azok (pl. a seprőgyár, vagy szikvízüzem). Modernizációs törekvésnek tekintjük azonban a „villanyerő", motorok és szerszámgépek alkalmazását, amelyet Faden Salamon, Déri Ede és Wertheim Sándorné is alkalmazott.
Rövid tanulmányom a Cégbírósági Iratok levéltári fond alapján készült. Ennek az „Egyéni cégek" és „Társas cégek" rovatába történt bírósági bejegyzésein alapul. Kronológiailag az 1875-1950 közötti szakaszt fogja át.