Előző fejezet Következő fejezet

BEVEZETŐ

 

Csík vármegye településtörténetéhez kapcsolódó s valamennyi településre kiterjedő helytörténeti adataim közlésekor a könnyebb tájékozódás kedvéért szükségesnek tartom, hogy néhány általános történelmi vonatkozást is felemlegessek.

E bevezetés nem érinti a székelység letelepedésének s a székely nép eredetének sokat vitatott, bonyolult s mindmáig bizonytalan kérdését, azonban annál inkább, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék be- és letelepülésének körülményeit, a különböző felfogású történészek eddig rögzített megállapításai nyomán. [Sz. J.: A magyarság legkorábbi rétege, a IX. század végén került a Kárpát-medencébe és nem korábban.]

A magyarság, mai tudományos felfogás szerinti, legkésőbbi rétegének IX. századvégi letelepedése elvben és gyakorlatban is még a nemzetségi, a törzsi rend szerint történt és a nemzetségek által így foglalt területek ezek közös tulajdonává lettek. Tekintve, hogy akkor a magyarok főfoglalkozása, bizonyos mértékű földművelés mellett, még az állattenyésztés, a nomád és félnomád pásztorkodás volt, amihez nagy kiterjedésű legelőkre volt szükségük, az erdős, hegyes és mocsaras helyeket nagyrészt kikerülve, inkább sík vidékeket szálltak meg, bár feltehető a dombvidéki nyílt (tölgyes) erdők megszállása és használata is. Itt szétszórtan földművelő szláv, elszlávosodott avar és egyéb lakosságot találtak, akiket rövid idő alatt beolvasztottak.

Minthogy I. István király a lázadó Ajtont, az esetleges Gyula [Sz. J.: Az erdélyi Gyula vezér nem esetleges, nem legendái, hanem reális történeti személy volt.] vezért leverte, területeinek nagy részét fokozatosan királyi birtokká tette, ahol megszervezte a „megyék"-et. A közigazgatás megszervezése folytán a székelyek egy része, az Alföld peremvidékéről, a Nagyvárad melletti Telegd környékéről keletebbre került Erdélybe, majd a mai lakóhelyére. Már IV. Béla is a tatárjárás előtt csak a várkatonaságra, a székelyekre és részben a besenyőkre támaszkodhatott.

A székelység „nemzetségi szabadságát" legtovább, a XV. századig megőrizte; Adót nem fizetett a magyar királyoknak, csak katonai szolgálatot, határőrséget kellett vállalnia. Szádeczky Lajos szerint: „A székely nemzetet a harc teremtette, éltette és emelte történeti magas színvonalra. Főhivatása, mióta a történelem13 színpadán megjelent, a honvédelem volt. Ebben állott legfőbb dicsősége és büszkesége..." Ez természetes következménye volt annak, hogy a székelység csatlakozott nép volt s így mindig elővéd szerepet töltött be. „A székely nép, mióta történelmét ismerjük, mindig általános hadkötelezettséggel tartozott az élvezett kiváltságok ellenértéke fejében."1 ...Feladatuk elsősorban a keleti határszél védelme volt - ezért kerültek a Kárpátok keleti és részben déli vidékeire - s ennek teljesítése érdekében nemcsak védő, hanem szükség esetén, külön támadó hadműveleteket is viseltek. A székelyek hadi szervezetéről a XIV. századig csak annyit tudunk, hogy a székely ispánok vezetése alatt önálló hadműveleteket hajtottak végre s több ízben betörtek a moldvai részeken levő tatárokra.2 Harcoltak ők a besenyőkkel együtt Joachim szebeni comes 1210-i bulgáriai diadalmas hadjáratában is. Mátyás király 1463-ban papírra fektette a székelyek haderejének kötelező számát és a fegyverbe hívás módozatait, kihangsúlyozván, hogy azt „a székelyek az ő régi szokásuk szerint"3 ...tegyék, tehát e hadak a király előtt mentek, hogy neki „utat nyissanak a hegyi torlaszokon át. így biztosították 1395-ben Zsigmond király bevonulását is Moldvába".4 A székelyeket azonban más határrészek védelmében is igénybe vették. Például a XIV. század végén az Al-Dunánál, a törökök fellépésekor, a székely határőrök néhány egységét a keleti határszélről a törökök déli beütései ellen is bevetettek.

„Az erdélyi, úgynevezett keleti székelyek történetéről írott feljegyzések5 csak a XIII. század elejével kezdődnek s oklevelekben először 1210 és 1213-ban említtetnek." De, hogy ekkor a Székelyföld már elég népes volt, bizonyítja az is, hogy 1270-72-ben V. István király Kézdiszékből a Torda-várhoz tartozó Aranyosföldre telepített ki székelyeket s ezekből alakult Aranyosszék, ahol a XIV. század elején már 29 falujuk volt. [...] Az 1332-37-es erdélyi pápai tizedjegyzékben három székely (marosi, erdőháti és csíki) esperességi kerületben 150 egyházközség neve fordul elő, amely tekintélyes lélekszámot feltételez.

Ebből a 150-ből Csíkra 15, Gyergyóra 1 és Kászonra 1, összesen 17 egyházközség jutott. E legkorábbi fontos adatból a múltba visszakövetkeztetve, bizonyos módosítással igazat lehet adni Orbán Balázsnak és Vitos Mózesnek, akik Csíkra vonatkoztatva megállapították,6 a csíki honfoglaló székelyek az őserdők rengetegei között a folyók melletti teraszokon és erre alkalmasabb dombtetőkön ütötték fel első tanyáikat. Ezt részben a keleti határvédelemben is használt ókori várromok, avarral kapcsolatos elnevezésű helynevek, de főként a székely határvédelemnek az a szokása bizonyítja, hogy egyik hegytetőről a másikra -látó- és hallótávolságra egymástól - lármafákat, őrtüzeket, máglyákat és száldobokat állítottak fel. Ezeknek az őrhelyeknek, leshelyeknek neve a legtöbb vidéken még ma is köztudomású a szomszédos falvakban.

Miként Erdély más területein az előnyomuló magyarok legelőbb mindenütt a még látható római útvonalakon haladva, a római katonai és polgári települési központokat és az általuk használt bányákat szállták meg, úgy természetesnek vehetjük, hogy a Csíkba behatoló székelyek is - mivel a rómaiak Csíkban nem jártak - az ókori időkből esetleg még fennmaradt utakon haladva, a régi várromoknál üthették fel legelőször sátraikat.

Ezért nem érdektelen dolog - ha már Csík településtörténetével foglalkozunk -, hogy megismerjük a csíki ókori várak helyét és körülményeit. Több történelmi könyv megemlíti őket, de Orbán Balázs volt az első, aki fel is kereste a várromokat s könyvében némelyiknek az alaprajzát is közölte. Az ő nyomdokain haladva 1930-33-ban én is felkerestem mindegyiket, lemérvén nagyságukat, alaprajzukat lerajzoltam. Szűk ismertetésüket az 1934-ben kiadott Csíkvármegyei Turista Kalauzban találhatjuk meg. Szakszerű és bő leírásukat Ferenczi Sándor kolozsvári régész 1938-ban sok ábrával és részletes könyvészeti adattal hozta nyilvánosságra.7 Ebből kitűnik, hogy ezek az ókori várak igen különböző alaprajzúak, más-más korból és más-más néptől származnak. Hogy némelyikét a székelyek is használták, azt a szájhagyományon kívül írásbeli adatok is igazolják, például a csíksomlyói „Só-vár" esetében, de hogy a legelső időkben legalább őrhelyül használhatták, biztosra vehető, hiszen e várak, például az ókori dákoknál, tervszerű védelmi rendszernek voltak a láncszemei. Bár véleményem szerint a ma még látható várromokon kívül létezhettek még váraik - vagy a mostanában talált tárgyi leletek alapján legalábbis tekintélyes települési helyeik -, amelyeket a hosszú évszázadok alatt az őserdő öreg fái, a gyep és moha úgy eltakart, hogy az ott ritkán megforduló mai ember azokat már nem veheti észre. Az utóbbi tíz év alatt is sok új lelet szolgáltat Csík medencéjének településtörténetéhez értékes adatokat. így János Pál és Kovács Dénes 1967-ben megjelent tanulmánya 56 lelőhelyet sorol fel a Csíki- és Kászoni-medencékben, ami több száz leletet jelent. Ezeknek zöme ókori, kisebb része középkori.8

Ezek a ma is látható várromok természetesen a Csíki-medence peremén, a teraszokon vagy kiemelkedő szirteken vannak, és nem a vizenyős, alacsony helyeken. Mégis, főként az Olt folyó által áttört szorosok mellett találhatók, néha hármasával is, mert itt és így könnyebben védhettek magukat a medencébe behatoló ellenség ellen.

Délről észak felé haladva van: 1. a Tusnádi-szoros keleti oldalán, Tusnádfürdő fölött, a „Vártető"-n egy nagy kiterjedésű és szabályos, tojásdad alakú várrom. (Tőle délre, de már nem csíki területen van még „Sólyom-kő", „Vápa vára" és a Szent Anna-tótól délre „Bálványos-vár"); 2. a Zsögödi-szorosnál három várrom is található. Két előretolt, a terephez idomuló, kisebb vár, az Olt nyugati partja felett emelkedő szirteken, amelyeknek mai neve „Kisvár-tető" és „Vár-hegy" s ezek mögött, 2-3 km-re a Hargita hegyei között egy nagyobb és szabályos (tojásdad) alaprajzú várrom, az ún. „Három-tető"-vár [Sz. J.: Harom-vár, Három vára és nem Három-vár. Anonymusnál a bánsági Harom-vár jelenik meg. A délszláv szó jelentése erődített egyház.]; 3. a Rákosiszorosnál is közvetlen az Olt feletti, nyugati, kúp alakú hegyen az ún. „Bogáthegyen" egy kisebb vár nyoma látható és jóval (6-7 km-re) mögötte és magasabban fellelhetők egy kőszirten a „Rákosi-Pogányvár" [Sz. J.: Furcsa írásmód. Inkább így: rákosi Pogányvár.] falmaradványai.

Ezeken az Olt menti várakon kívül, különböző korú várak védték, például az Udvarhely felé vezető régi utat a „Csicsói-vár" oldalazta, és több vár védte a Kárpátok áthágható helyeit is. Van például egy nagy méretű vár Somlyónál, a Nagy-Somlyó-hegy északi csúcsán, az ún. „Só-vár" s tőle északabbra a Remetepatak feletti Csere-homlokon a „Pálfalvi-Csomortáni" [Sz. J.: Az ún. csomortáni vár tulajdonképpen Pálfalva területén van. Őskori erősség maradványa.] kisebb vár. Csík legészakibb részén - mivel Gyergyó az ókorban lakatlan terület volt - az Olt felső folyásánál is van, Szentdomokostól kb. 6-7 km-re északra „Várbükk sarka" nevű dombon egy kicsi vár romja. Ez inkább a keletről betolakodó ellenségtől védhette a Felcsíki-medencét. Ennek közelében van egy figyelemre érdemes „írott-kő", amelybe rovásírás-szerű jegyek vannak bevésve.

Megemlíthetjük még a Kászoni-medencében levő vár elnevezésű helyeket is, bár ezeknél - Szetye-várat kivéve - sem Orbán Balázs, sem Ferenczi Sándor9 semmi nyomát várfalnak nem találta. De régészeti leletek kisebb emberi települések létezését igazolják. Lehet, hogy csak ideiglenes rejtekhelyül használták e várnak tűnő magaslatokat.

Ismételten hangsúlyozom, hogy a csíki és kászoni várromok különböző korokból és más-más népektől származnak, de mindegyikük ugyanazt a feladatot volt hivatva betölteni, azaz a medencék védelmét.

A Csíki-medence ókori váraival és ezzel kapcsolatosan az itteni székelyek letelepedésével foglalkozott még Ferenczi István kolozsvári régész is, aki összefoglalta az eddigi, Csíkra vonatkozó szakirodalmat és különböző felfogásokat, amelyeknek alapján megállapította a tennivalókat annak érdekében, hogy tisztázódjék Csík ókori és középkori településtörténete.10

Mivel a székelyek csíki letelepedése előtt hosszú évszázadokon át nagyon gyér lakosság élt e vidéken, a víz és az erdő visszahódította magának még azokat a területeket is, amelyek leleteink alapján az ókorban lakottak voltak. A Csíki-, de főként a Gyergyói-medencék a székelyek itteni letelepedésekor szinte lakatlan és még nagyon vizenyős, járhatatlan területek voltak. Ezért a székelyek nagyobb falvakat nem is létesíthettek, csak a magasabb hegyek által rejtett, védett mélyedésekben, lankásabb hegyoldalakon, az első irtványokon találtak félnomád [Sz. J.: A XII. század végén már nemigen lehetett félnomádként jellemezni a székelységet] életmódjuknak, a pásztorkodásnak megfelelő területet, amely a határőrszolgálat mellett megélhetésüket is biztosította. Ezek nagy része eleinte csupán őrhelyszerű település volt [Sz. J.: Ahová templomokat építettek, azok már nem lehetnek csupán őrhelyszerű települések.], amelyek később falvakká növekedtek. Létük érdekében természetesen élénk kapcsolatban kellett lenniük egymással, a várak őrcsapatával és személyzetével, mert hiszen volt ezeken kívül néhány egyéb rendeltetésű (egyházi, közigazgatási) medencepadokon és medence-peremeken települt község is, mint pl. Somlyó, Rákos, Kászon központja stb.

Hogy az állattenyésztés mellett földművelést is folytattak, azt a várak és feltételezett lakhelyeik közelében a mai napig is látható mezsgyék - „muzsgyák" [Sz. J.: A szónak inkább a muzsda alakját ismerjük] -, illetőleg a 3-4 m magas földművelő teraszok megléte is igazolja. Ezek csak lassú évszázadok alatt végzett szántással alakulhattak ilyenekké. Az idők folyamán persze a medencékben levő erdőket - bár ezek a tatár betörések idején jó védelmet nyújtottak - fokozatosan kiirtották, a mocsarak vizét lecsapolták, bevezették a folyók medrébe és így lassan kiszárították a területeket. Ezek a magasabb részekre szorult telepesek lassanként lehúzódtak a simább helyekre, hisz e tágasabb, simább területek alkalmasabbak voltak az intenzívebb földművelésre, mint a lejtős hegyi területek, ahol főként a szántás nehéz, fáradsággal járó munka volt.

A fentiek lehetőségét, igaz voltát bizonyítja az is, hogy a mai öregek vallomása szerint száz-kétszáz évvel ezelőtt a medencék jóval vizenyősebbek voltak, és a mai kopár, letarolt medencében levő községeket sűrű erdők övezték. Az utolsó, csíki tatár betörés 1694-ben volt, s így a XVIII. század elején, a tatárveszély elmúltával, valamint a fa értékének növekedésével a községek közelében még gyorsabban irtották az erdőket. Ez a folyamat a XIX. század végén, a vonat bevezetésével még inkább fokozódott. Különben az Olt két oldalán még ma is nagy kiterjedésű vizenyős, rekettyés, sőt tőzeges rétek, kaszálók vannak.

Hihető tehát az, hogy Csíkot a székelyek, ha gyéren is, de már az 1241-42-ös tatárjárás előtt megszállottak, viszont a völgyekbe, a medencék peremvidékére való lehúzódásuk nagyobb mértékben csak később, békésebb időszakban következett be. Hogy ez a feltevés megfelel a valóságnak, azt a magasabb fekvésű helyeken itt-ott még látható templom-, de főként kápolnaromok, a hajdani épületek pincéinek gödrei és alapkövei, valamint e telephelyeket összekötő, régi, hegyi utak maradványai igazolják. Részleteiben ezeket a hajdani „hadi utak"-at a mai lakosság ismeri, számon tartja s olykor használja is. Igaz, valamikori vonalát ma már csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani, de az ókori és középkori épületmaradványok, valamint a községekben fellelhető szóbeli adatok alapján is kikövetkeztethető. Természetesen minden község csak akkora szakaszt ismer ebből az útból, amekkora az ő külső határterületét átszeli.

 

CSÍK, GYERGYÓ ÉS KÁSZON NEVÉNEK EREDETE

 

Csík az Olt felső szakaszának völgyében nyúlik el, a Kárpátok és a Hargita hegyvonulat között. Oklevél Csíkot és hadnagyát először 1324-ben említi. [Sz. J.: A Csík lehet személynév. A török csík, csak szónak határsáv a jelentése. Az 1324-es oklevél hamisítványgyanús.] .feáfenek először 1419-ben nevezik. Később három székké terebélyesedik, amennyiben délkeleten kialakul Kászon-fiúszék, északon pedig Gyergyó-fiúszék. A főszék maga is idővel két tájegysége szerint Felcsíkra, és Alcsíkra. oszlik, sőt bizonyos szempontból szoktunk Középcsíkról is beszélni. Csík nevét vagy a keskeny Olt-völgyi földcsíktól vagy a csig gyepükerítést jelentő török szótól, esetleg az itt található csík halfajtától kapta.

Gyergyó nevének eredetéről is sokféle feltevés van. A legvalószínűbb, hogy az ott ma is meglevő „György-patak" (régiesen Gyergyójó) nevétől, vagy a ma már nem létező, de feltételezhető legelső templomának védszentjéről, Szent Györgyről kaphatta a Gyergyó nevet.

Kászon [Sz. J.: A Kászon helynév eredete: a szláv savanyú (víz) jelentésű közszó.] neve az újabb megállapítások szerint nem szláv, hanem török eredetű elnevezés, mint ahogy első lakói is valószínűleg török-besenyő eredetű székelyek voltak. Kászonszék 1390-ben különvált Csíkszéktől Ennek regényes története maradt fenn.11 Tény, hogy Csíkszék nem egyezett bele Kászon elszakadásába, illetőleg önkormányzatába s emiatt hosszabb perlekedés folyt a főszék és a fiúszék között. Mátyás 1462-ben Erdélyben járván, meghallgatta a kászoniak panaszát s megerősítette a 48 tanú vallomása szerinti, még Zsigmond király által kapott jogaikat. Ennek ellenére utólag, mihelyt mód adódott rá, a csíkiak mégis megszüntették Kászon önkormányzatát.

Elismerendő, hogy mind Gyergyó, mind Kászon hivatkozva az akkori rossz utakra és a főszék központjától való nagy távolságra, valamint a természetes különálló, katlanszerű medencéjükre, teljesen zárt világukra, jogosan vágytak függetlenségükre, önkormányzatra.

Gyergyónak és Kászonnak e különleges helyzetéről még lesz szó, az ottani községek települési adatainak ismertetése során.

 

A CSÍK MEGYEI MŰEMLÉK MARADVÁNYOK JELENTŐSEGE A TELEPÜLÉSEK KORMEGÁLLAPÍTÁSÁNÁL

 

A Csík megyei templomok három építészeti korszakba és stílusba oszthatók. Az Árpád-házi királyok idejében román (köríves) stílusban épültek a templomok. Ez volt az „első építészeti korszak", amely templomoknak a láncolata még folytatódik Háromszéken keresztül Brassóig s onnan nyugatra Fogaras, Szeben és Hunyad megyékben, ahol - még a szászok XII. század közepén történt letelepítése előtt - szintén székelyek éltek.

A második építészeti korszak a gótikus (csúcsíves) stílusé volt, amely Csík-Gyergyó-Kászon községeiben csak Mátyás király korában, a XV. század közepétől és a XVI. század folyamán terjedt el. Ekkor a kb. három évszázadig használt román stílusú templomok már düledeztek, vagy kicsinek bizonyultak, vagy a lakosság lejjebb húzódván a medence felé, új telephelyén kénytelen volt új templomot építeni. S ezt a kor ízlésének megfelelő stílusában emeltette. A gótikus kor vége felé a csúcsív helyett az ún. tört ívelésűgót stílus volt már az uralkodó.

Ezt követte, azaz követte volna a XVII. század elejétől a reneszánsz stílus, de ez még az ország nyugati területein is alig tudott gyökeret verni, az akkori zavaros politikai és gazdasági helyzet miatt (a török hódoltság és a szabadságharcok). Erdélybe még lassabban érkezett el a reneszánsz stílus és akkor is nem egész templomok, csak belső berendezési tárgyak készültek el. így oltárok deszkamennyezetek, bútorok, hímzések, kegyszerek stb. tárgyain találjuk meg mint díszítőelemet.

Mivel tehát a reneszánsz stílus ily hiányosan jelentkezett, harmadik építészeti korszaknak csak a XVIII. század elején, de főként Mária Terézia uralkodása alatt elterjedt barokk stílust tekinthetjük. Ez volt a legtermékenyebb és legel terjedtebb stílus, mert a bécsi kormány, a Habsburg államhatalom anyagilag is nagyon támogatta. Sok újabb keletkezésű és templom nélkül álló község kapott így új barokk templomot. De sajnos - művészettörténeti szempontból - sokat ártott is, mert a régi gótikus templomok egy részét lebontották, a legtöbbet pedig átalakították. Meghagyták a régi falakat, de azoknak vakolatból barokk külsőt, mondjuk „köpenyt"-t adtak. A csúcsíves ablakok és ajtók helyébe félköríves barokk ablakokat és ajtókat építettek be. A templomhajókat megnagyobbították s így a gótikus bordás mennyezeteket mind lebontották. Ezért egyetlen gótikus hajómennyezetünk sem maradt Csík megyében, csupán a szentélyeknek kegyelmeztek meg. A másik különlegessége e korszaknak, hogy mivel magasabb tornyokat akartak emelni, a csúcsíves toronyablakokat befalazták (sok helyen még láthatóak) és így a félköríves barokk ablakok 3-4 m-rel feljebb kerültek a torony négy oldalán.

Ez a barokk ízlés még a XIX. század első felében is folytatódott, holott ekkor már a neoreneszámz stílus terjedt el. Ebben a stílusban egyetlen templom sem épült Csíkban, csak néhány vakolatdísz készült a külső falakon, bent a templomban pedig, főként a nyugati karzatok mellvédjeinél találhatjuk meg őket.

Minket most elsősorban inkább csak az első két építészeti korszak érdekel, tehát az ún. Árpád-ház korabeli román és a középkori Mátyás-kori gót stílusú műemlékeink. Ezek nem annyira különleges szépségükért értékesek a számunkra, mint inkább azért, mert fontos dokumentációs adatokat szolgáltatnak a székelyek, főként a csíki, gyergyói és kászoni régebbi települések helyéről, időszakáról és egyéb körülményeiről.

Sajnos, román stílusú egész templomunk a megyében nem maradt fenn, csak kőfaragású ajtó- és ablakkeretek, szentségtartó fülkék, keresztelőkutak és szenteltvíztartók. Ezeket többnyire a régi román kori templomból mentették át a XV. században épült - immár nagyobb, tágasabb - gótikus templomba, illetőleg mint felhasználható faragott ajtó- és ablakkeretet beágyazták a falba, a megfelelő helyre. Ennek köszönhető, hogy ránk maradtak. De ezenkívül az is lehetséges, hogy egyes faragott kőtöredékeket egyszerű terméskövekként beépítették a falba, amelyek csak a templomnak egy esetleges lebontásakor vagy nagyobb restaurálásakor fognak napfényre kerülni.

A történeti és művészettörténeti adatokból néhány érdekesség olvasható ki. Szakembereink még nem tudták megállapítani csíki emléktárgyainkból, hogy azok a tatárjárás előtt vagy csak az után készülhettek, pedig ez igen fontos adat lenne a csíki településtörténelem szempontjából. Oklevelek bizonysága szerint I. István király elrendelte, hogy minden tíz szomszédos falu építsen magának templomot. A pápai tizedjegyzék csíki vonatkozású része 1332-33-34-ben készült. Ez elsorolta a csíki 17 egyházat, amelyek - kivéve a szokatlan nevű Torkovot - mind a mai napig régi nevükön szerepelnek. Mivel az előírás szerint csupán azok a papok fizették a tizedet, akiknek évi jövedelme 2 márkánál, azaz 8 aranynál nagyobb volt, feltételezhetjük, hogy területünkön voltak szegényebb egyházak, amelyek így nem kerültek az adófizetők névsorába.12

Köpeczi Sebestyén József 1929-ben,4 középkori nyugati műveltség legkeletibb határa címen egy igen értékes tanulmányban foglalta össze a Csík megyében talált középkori emléktárgyainkat.13 Ő volt az első szakember, aki fáradságot nem ismerve, faluról falura járt, minden templomot, kápolnát, paplakot, sőt udvarházat is felkeresett s ott minden középkori emléket - legyen az kőfarag-vány vagy egyházi kegyszer - alaposan megvizsgált, lemért, lefényképezett, lerajzolt és szakszerűen leírt. Az így szerzett ismeretek és tapasztalatok alapján megjelölte a Csík megyei középkori emlékeknek az értékét és a helyét a nyugati műveltség kelet felé terjedő hullámzásában.

Nagy kár, hogy K. Sebestyén József nem egyeztette össze a felkutatott román kori emlékek lelőhelyét az 1332-34-es jegyzék szerint akkor létezett egyházközségekkel. Ezt a hiányt szeretném az alábbiakban - pótlólag - megtenni. Mert többek között, kétes az a megállapítás, hogy a román kori templomok Csíkban 12-14 km-re voltak egymástól, pedig mindez számunkra településtörténeti szempontból igen fontos adat lenne.

A pápai jegyzék Csík megyében 17 egyházközséget említ meg, amelyeknek papjai 1-2-3-4 „denarius" adót fizettek. K. Sebestyén József viszont nyolc templomban talált román kori kőmaradványt, de nem teszi fel a kérdést, hogy a megmaradó kilenc templomból hová kerültek ezek. Sőt, mivel Csík megyében egyetlen ép román kori templomunk sem maradt fenn - még annak az alapköveit, alaprajzát sem ismerjük - nem igazolható az, hogy a hajdani román stílusú templom azon a helyen állott volna, ahol ma a műemlék maradványok fellelhetők. Hihetőbb ugyanis az, hogyha a régi templom néhány kilométerrel arrébb, feljebb állott a hegyoldalon, amikor a falu a kiszáradt völgy felé lejjebb húzódott és ott felépítette új - immár gótikus vagy barokk - templomát, a régi, kiöregedett és szűknek bizonyult templomocskát lebontotta. Továbbá az is hihető, hogy az amúgy is darabokból összeillesztett faragott ajtókereteket, keresztelőkutakat stb. érdemes volt a falu lakóinak szekéren, szánon a hegyoldalról leszállítani és azokat új templomába behelyezni vagy beépíteni. Kétes értékű tehát az a feltételezés, hogy az a templom, amelyben román kori emléktárgyat találunk, az eredeti XIII-XIV. századi egyházas hely lett volna. Előfordulhatott az is, hogy a szomszédos falvak, ha korábban közös egyházközséget alkottak, később új templomaik felépítésekor megosztoztak a lebontott, román kori templom faragott kőtárgyain, s így olyan templomba is került román stílusú faragott kő, amely a XIV. században még nem létezett s nem volt román stílusú temploma, még kápolnája sem.

De vegyük sorra. E kérdés részbeni tisztázása céljából elsorolom a pápai tizedjegyzékben feltüntetett 17 Csík megyei egyházat, feltüntetve azokat, amelyekben van s amelyekben nincs román kori emléktárgy. Sőt, van három olyan templomunkban is román kori emlék, amely mint egyházközség nem szerepel az 1332-34-es jegyzékben.

A 17 egyház a következő: 1. Somlyó, 2. Szentlélek, 3. Mindszent, 4. Szentgyörgy, 5- Szentmárton, 6. Szentkirály, 7. Szentsimon, 8. Kozmás, 9. Kászon, 10. Delne, 11. Szentmiklós, 12. Rákos, 13. Szentmihály, 14. Jenőfalva, 15. Szenttamás, 16. Torkov-Torcu (Tarkő?) [Sz. J.: A legnagyobb valószínűség szerint a pápai tizedjegyzékben 1333-tól megjelenő Torkov-Torcu, vagy inkább Tarkó esetleg Tarkő néven a nagyboldogasszonyi egyházközség -Karcfalva, Jenőfalva, Dánfalva és Madaras - szerepel. Csíkszentdomokos akkor Csíkszenttamás filiája leányegyháza lehetett], amely hihetőleg a közeli Szentdomokos elődje volt és 17. Gyergyó (a község pontos megjelölése nélkül).

Ebből csak a következő nyolc templomban maradt fenn román stílusú emlék. Ezek: 1. Somlyó, 2. Szentkirály, 3. Kozmás, 4. Kászonaltíz, 5. Delne, 6. Rákos, 7. Tarkov (Csíkszentdomokos?), 8. Gyergyóalfalu (és a gyergyószent-miklósi Szent Anna-kápolna.)

Hiányzik tehát a következő kilenc - 1332-34-ben létezett - egyházból a román kori emlék: 1. Szentlélek, 2. Mindszent, 3. Szentgyörgy, 4. Szentmárton, 5. Szentsimon, 6. Szentmiklós, 7 Szentmihály, 8. Jenőfalva, azaz Karcfalva és 9. Szenttamás.

És végül, kérdés, hogyan került a pápai tizedjegyzékben nem említett: tusnádi, menasági, illetve szentdomokosi templomba román kori kőfaragvány? Lehetséges, hogy ezek csak néhány évtizeddel fiatalabb egyházak, vagy olyan szegények voltak, hogy nem kerültek a pápai adójegyzékbe, de az sem kizárt dolog, hogy egy szomszédos anyaegyház ajándékozta később nekik. A menasági kicsi méretű kőrózsa például, valószínűleg egy plébánia nélküli leányegyház kápolnájának lehetett a dísze. A tusnádi keresztelőkutat esetleg a szomszédos Kozmás ajándékozhatta oda. A szentdomokosi templomban található sok emléktárgy eredetének vitatható kérdését később részletesen ismertetem.

A fent elsoroltaknak áttekinthetősége céljából álljon itt egy táblázat:

A Csík vármegyei román kori egyházak és emléktárgyak

Az egyházközség neve Román kori emléke Megjegyzés
van nincs
Az 1332-34-es tizedjegyzék szerint
1. Somlyó 1 -

 

2. Szentlélek - 1

 

3. Mindszent - 2

 

4. Szentgyörgy - 3

 

5. Szentmárton - 4

 

6. Szentkirály 2 -

 

7. Szentsimon - -

 

8. Kozmás 3 -

 

9. Kászon (Altíz) 4 -

 

10. Delne (Szent Jánoskápolna). Pálfalva 5

 

E két emlékről még külön is lesz szó.
11. Szentmiklós - 6

 

12. Rákos 6 -

 

13. Szentmihály - 7

 

14. Jenőfalva (Karcfalva) - 8 Nagyboldog-asszonyfalva
15. Szenttamás 9 -

 

16. Torkov-Torcu (Tarkő) (Szentdomokos?) 7 - Mivel bizonytalan a megállapítás, erről még lesz szó.
17. Gyergyó (Alfalu) 8 - Erről még lesz szó.
Nincs megemlítve a pápai tizedjegyzékben, de van román kori emléke az alábbi templomoknak:
1.Menaság 9 -

 

2. Tusnád 10 -

 

3. Szentdomokos 11 - Lásd a 16. sz. Torkovot
4. Pálfalva (kápolna) 12 - Lásd a 10. sz. Delne-Szentjános-Pálfalvát.

Bár a templomok alaprajzait nem ismerjük, három román kori emlékkel bíró templomról feltételezhetjük, hogy az egykori román kori épület is a mainak a helyén volt. Ezek ugyanis kiemelkedő, mindig is vízmentes dombon állottak és állnak, sőt a közelükben a lakosságnak is jutott - már annak idején - száraz lakhely, mi több az állattartáshoz és a földműveléshez szükséges jó termőterület is. Ilyen, eredeti helyén maradt legősibb templom és település volna a somlyói (csobotfalvi), a rákosi és a kászonaltízi.

Ezenkívül, ismerve a terepviszonyokat, feltételezhetjük még néhány más, mai templomról is, hogy eredetije, még 1332-34 előtt is egyazon helyen, vagy legalábbis közel hozzá épült. Ilyenek a szentléleki, a mindszenti és a szentgyörgyi - ma gótikus - templomok, mert eléggé magas, kedvező, vízmentes helyen vannak.

Hogy milyen lehetett a múltban a lakosság „szakaszonkénti, lépcsőzetes" le-húzódása a völgyek felé és ezzel együtt a templomnak az új helyen való felépítése, ennek iskolapéldája Csíkszenttamás.

Szenttamás szerepel a pápai jegyzékben, de nincsen román kori emléke. Mai temploma 1778-ban épült barokk stílusban, az Olt folyótól alig 300 m-re, sík helyen s a mai falu is ott, az Olt két oldalán terül el. A mai templomtól viszont 2-3 km-re nyugatra egy fennsíkon még látható egy XV. századi csúcsíves romtemplom, amelynek ma már csak csonka tornya áll még, de a templom alapfalai a gyep alatt ma is kivehetők. Ásatás révén megállapítottam, hogy a templom szentélyzáródása sokszögű, tehát gótikus és nem félköríves román kori.

Ha a sokat emlegetett pápai tizedjegyzéket vesszük alapul, úgy semmi esetre sem erről a csúcsíves templomról, sőt még erről a helyről sincsen szó, mivel tudjuk azt, hogy a legkorábbi csíki települések határvédelmi szerepüknél fogva is, inkább a hegyek és dombok alkalmas helyein keletkeztek. Tehát Szenttamásnak is a legkorábbi, a tizedjegyzékben is említett egyháza, temploma így, a mai „Csonka-torony"-tól még feljebb, a Hargita keleti lejtőin lehetett, ahonnan a „szakaszonkénti és lépcsőzetes" lehúzódás valamikor a XV. században elindult az immár lakhatóvá váló Olt-meder felé.

Felvetődik viszont a kérdés, mi lett a sorsuk e román kori templom kőfaragványainak? A templomépítés és a lépcsőzetes lehúzódás gyakorlatát ismerve, több feltevés is lehetséges.

Lehetséges először is az, hogy az említett csúcsíves - ma csonka - templom építésénél felhasználták a román kori faragott köveket, de mivel a templom falai ma földig vannak lebontva (bár a torony ablakai csúcsívesek) esetleg a templom falába voltak beágyazva. Viszont feltűnő, hogy Szenttamás egykori leányegyházában, a két kilométerre fekvő Szentdomokos barokk templomában rendkívül sok román kori emlék található, annak ellenére, hogy erről az egyházról a pápai tizedjegyzékben említés sem történik, csak jóval később, az 1567-es adóösszeírásban. Önként kínálkozik tehát a feltevés, hogy itt az említett szenttamási román kori templom köveivel van dolgunk.

De feltételezhetjük azt is, hogy a szentdomokosi román kori kőfaragványok az ismeretlen helyen feküdt Torkov-Torcu egyházából kerülhettek ide. De akkor Torkov közel feküdhetett Szentdomokoshoz. Mivel az Olt felső folyásánál, a Balánbányára vezető út felett, keletre van egy Tarkő (Térkő) nevű sziklacsúcs, amely légvonalban alig 4-5 km-re fekszik Szentdomokostól, arra gondolhatunk, hogy esetleg ennek a hegynek az oldalán, vagy e hegy alatt feküdt az a bizonyos Torkov-Torcu község és temploma. Van is az Olt mellett a borvízforrásnál egy településre alkalmas térség. Lehúzódása révén [Sz. J.: A szerző, írott források hiányában egy sor feltételezéssel él, melyek nehezen bizonyíthatóak. Azt állítja, hogy lehúzódásuk a hegyekből, a magaslatokról mintegy 9 századnyi időt ölelt fel. Viszont nincs kilencszáz éve annak, hogy a székelyek Csíkban laknak.] így kerülhetett a község és a barokk templom a mai helyére, magával vivén nemcsak román kori kőfaragványait, hanem a szép és értékes, gótikus korból való szárnyas oltár képmaradványait is. A kövek vándorlásának, a települések lassú vagy gyorsabb lehúzódásának esetét véve alapul, mind a szenttamási, mind a torkovi lehetőséget figyelve az a völgy iránti „szakaszos és lépcsőzetes" módszerrel történhetett.

A Csík megyei települések ilyen irányú mozgása szorosan kapcsolódik a templomépítkezési stílusváltozások időbeni sorrendjéhez. Rendszerint a falu elköltözvén - akár fokozatosan, akár valamilyen katasztrófa miatt hirtelen -„magával vitte" régi templomának felhasználható faragott köveit és egyházi felszereléseit új, tágasabb egyházába.

Sok erdélyi példánk van arra, hogy a fában gazdag vidékek sok esetben templomaikat is fából építették. Csíkban erre vonatkozó írásbeli emlékeink nincsenek, csak fagerendákból épült haranglábakról, „csengettyűk"-ről tudunk.

A települések az említett lépcsőzetes mozgásuk folyamán mind lejjebb és lejjebb ereszkedtek a medencék sík, földművelésre alkalmasabb területei felé. Tehát az egyes települési lépcsőket leginkább a kőtemplomok jelzik. De, ha nincsenek - mint ahogy Csík megyében alig találunk bizonyos nyomokat -keresnünk kell a régi települési helyeken azoknak esetleges alapfalait. Az egész lehúzódási folyamat 8-9 századnyi időt ölel föl, amelyet megközelítőleg három időszakra bonthatunk, szakaszonként, illetőleg lépcsőnként 250-300 évet számolva egy településre. Természetesen némely templomnál, sőt falutelepülésnél is néha mind a két szakasz, nagy ritkán mind a három szakasz egy és ugyanazon a helyen keresendő és feltételezhető.

A továbbiakban, a községenkénti részletes tárgyalás rendjén, ahol az anyagom úgy kívánja, e három lépcsőnkénti tagozódáshoz igazodom. Tovább folytatva a csíki templomok és falutelepülések helyzetének vizsgálatát, néhány példával megkísérlem ezt kissé megvilágítani.

Meglátásom szerint például a csíkszentmártoni templom alacsonyan fekszik, a réginek néhány kilométerrel keletebbre, feljebb kellett lennie. Ezt a feltevést a szájhagyomány is alátámasztja.

A csíkszentkirályi templom ugyan egy lapos magaslaton fekszik, de túl közel az Olthoz, amelynek árterülete ma is szinte a templomig ér, így nem valószínű, hogy a román kori templom pont itt lett volna.

Csíkkozmás mai barokk temploma is igen alacsonyan fekszik, ezért feltételezhető, hogy valahol a Nyerges-tetőnél lehetett a falu és temploma. [Sz. J.: Eddig nem bizonyított állítás, miszerint Kozmás korábban a Nyerges-tetőn lett volna.]

Csíkdelne települése és késő gót plébániatemploma elég száraz fennsíkon van, de román kori emléke csak a szomszédos pálfalvi kápolnában és Delnétől nyugatra 2 km-re, a mélyben fekvő Szent János-templomban van. Ez egy kicsi méretű oszlopláb, amelyet az 1935-ös templomrestauráláskor, a déli mellékoltár szétbontásakor találtunk a törmelékkövek között. Viszont ez valamikor a tatár betörésekor elpusztult Tordafalva temploma volt. [Sz. J.: Delne, Pálfalva és a valamikor Tordafalva településtörténete további kutatásra és tisztázásra váró feladat.] A falu lakossága azután alapította Pálfalvát, és így a megrongált csúcsíves templom Delnének lett a temetőkápolnája.14

Csíkszentmihályon a kerített gótikus templom elég magasan, száraz helyen fekszik és messze az Ölttől, mégis maga a falutelepülés jó része vizenyős területtel van ma is körülvéve.

Csíkjenőfalva, illetve Csíkkarcfalva gótikus vártemploma egy magas sziklaszirtre épült, de román kori temploma és régi falutelepülése a szájhagyomány szerint is feljebb, Madics-fürdőnél keresendő.

A pápai jegyzék Gyergyóban csak egy egyházközséget említ „Gyergyó" összefoglaló néven. Gy. Alfalu mai templomában van is egy szép félköríves ajtókeret, mégsem hihető, hogy itt az Olt [Sz.J.: Gyergyóalfalu nem az Olt, hanem a Maros mellett levő település. A szerző elírása.] melletti lapályon lett volna a régi település és a román kori templom. Épp, mert Alfalu a neve a községnek, feltételezhetjük, hogy feljebb kellett lennie egy „Felfalu"-nak is, amely Gyergyószentmiklós vagy Szárhegy felé, egy vízmentesebb helyen lehetett. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy Gyergyószentmiklós felett, a Csobot-hegyen ma is áll egy lóherelevél alaprajzú román kori Szent Anna-kápolna.

 

A CSÍK MEGYEI FALVAK ELNEVEZÉSEI A LEGRÉGIBB IDŐKBEN

 

A legelső falutelepülések Csíkban kicsinyek voltak. Neveiket az első települők - általános magyar szokás szerint - vagy a területi nemzetségről, a vezető családokról, vagy földrajzi adottságaikról adták. Talán ezért is vannak bőven, ma már érthetetlen, homályos eredetű falunevek. Némelyikről feltételezhetjük, hogy bolgár-szláv átvételek. Később több ilyen szomszédos apró falu közös templomot épített, közös egyházközséget, majd közigazgatási községet alkotott, amelyet többnyire a közös templom védszentjéről neveztek el. E községbe így beolvasztott, régi elnevezésű falvak mint falurészek, vagyis szegek, tízesek élték tovább életüket - bizonyos önkormányzattal - s így megőrizhették ősi nevüket az utókor számára is.

Feltűnő, hogy Kászon öt községe közül egy sem, Gyergyó kilenc ősi székely községe közül csak egy, a központ, Gyergyószentmiklós (Szent Miklós) vette nevét a templom védőszentjéről. Ezzel szemben Csík- és Kászonszék - beleértve a később is megalakultakat - 47 közigazgatási községe közül 14-et neveztek el a templom védőszentje után. Ebben a 14-ben benne van Kozmás is, amely e furcsa nevét a Szent Kozma, illetőleg a latin „Cosmas"-ból nyerte.

Hogy milyen elv vagy ötlet szerint választották a pap vagy a hívek templomaik védszentjét, azt megállapítani ma már nem tudjuk. Ha végignézzük az európai kereszténységnél használatos védőszentek névsorát, igen sok van közülük, akiket bizonyos mesterségek védszentjéül használták. Ezek nagy része elesik, ha a csíki falusi életet és az itt folytatott mesterségek szűk listáját vesszük tekintetbe. Legfeljebb az ácsok-asztalosok, a kőművesek-kőfaragók, a földművelők-pásztorok, valamint a katonák, a lövészek-vadászok mestersége eléggé általános ahhoz, hogy ezek kérték volna a megfelelő védszent elismertetését.

Ha az 1332-34-es pápai jegyzékben [Sz.J.: A csíki pápai tizedjegyzék 1333-1335-ös években készülhetett.] felsorolt 17 egyházközség nevét végignézzük, azt tapasztaljuk, hogy az egy Torkov (Tarkő-Szentdomokos) kivételével, a többi 16 egyházközség a mai napig megőrizte a nevét. Mindezekhez hozzávehetjük még a későbbi Nagyboldogasszonyfalvát, amely csak újabban lett Karcfalva-Jenőfalva. [Sz. J.: Már mondottuk, hogy Tarkó - Tarkő - egyházközség azonos lehet Nagyboldogasszonyfalvával. Tévedés lehet az, hogy Nagyboldogasszonyfalvát csak újabban kezdték Karcfalvának, illetőleg Jenőfalvának nevezni. Ezek a falunevek a letelepedéskor vagy nemsokára utána kialakultak.] Úgy látszik, hogy a régi védszentet és a község polgári elnevezését még akkor is megőrizték, ha a hegyoldalról lépcsőzetesen lehúzódván, más helyen és új templomot építettek. Lehet, hogy ragaszkodásból, de lehet, hogy csak közigazgatási okokból, hisz a felettes egyházi és polgári vezetők csak indokolt esetben engedélyezték egy másik védszent nevének felvételét, illetve a község nevének megváltoztatását.

Külön érdekesség, hogy a magyar szentek közül a középkorban Csík megyében csak a következők fordulnak elő: Szent István királyról Csíkszentkirály, Szent Imre hercegről Csíkszentimre kapta a nevét. Meglepő, hogy kezdetben Szent László királyról - akit pedig Erdély-szerte és a Székelyföldön is nagyon tiszteltek, és több templomot Szent László életét megörökítő falfestményekkel díszítettek - nem szenteltek Csíkban templomot. Csak később, amikor a csatószegi templomot Szent Simonnak szentelték, az új szentsimoni templomot Szent László tiszteletéről nevezték el. Viszont tény az, hogy több csíki templomban szokás volt a mellékoltárokat magyar szentekről elnevezni, sőt a főoltárokra - ha az más szentről is volt elnevezve - díszként a három magyar szent szobrait kétoldalt odahelyezték. Megemlítendő még, hogy a Szentmihályhoz tartozó Ajnád kis templomának védőszentje Szent István.

Az idegen szentek tiszteletére néha a külföldi misszionáriusok, a különböző szerzetes rendek szoktatták a népet. Megint voltak esetek, amikor a gyakori járványos betegségek és ellenséges pusztítások elmúltával, az életben maradottak hálából egy-egy szentnek tiszteletére kápolnát vagy útszéli keresztet emeltettek.

Szent Miklósról két templomot és két községet neveztek el: Gyergyószent-miklóst és Csíkszentmiklóst már az 1332-34-es pápai jegyzék „...de Sancto Nycolas"-nak nevezi, viszont Gyergyószentmiklós, azaz Gyergyó ekkor még mint „Georgio - Gyorgio" van bejegyezve, ami talán Szent Györgyöt jelenthetett s csak később lett (1567-ben) „Zent Mijklos". Mivel a mai templom nyugati oldalán levő ajtókeretbe az 1498-as évszám van bevésve, lehet, hogy már ennek a templomnak építésekor vették védszentül Szent Miklóst.

 

A SZÉKELYSÉG TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI SZERVEZETÉNEK BEFOLYÁSA A TELEPÜLÉSEK KIALAKULÁSÁRA

 

Ha a székelység történelmét a legrégibb időktől napjainkig magunk elé idézzük, s ha visszagondolunk homályos letelepedésének első nehézségeire, vagy a XVII. század végig meg nem szűnő keleti, majd nyugati ellenséges csapatok zsákmányolásaira, az égésekre, a tatár rabságban elszenvedett nyomorúságokra, ha fellapozzuk az önvédelmi harcok, az éhínségek és járványos pestisek okmányszerű adatait, elcsodálkozhatunk azon, hogy ez a magára hagyatott néptörzs annyi zaklatás, véráldozat és anyagi veszteség ellenére, ma is fenntartja magát, sőt szebb jövőnek néz elébe.

A székelység e hosszú évszázadok alatt a „legnagyobb változáson" letelepedésekor, a kereszténység felvételekor, tehát a félnomád életmódnak a fejlettebb földközösséggel való felcserélésekor esett át. Az első évszázadokban, amikor még törzsi szervezetében, vagyon- és földközösségben élt, nagy egységet és érdekközösséget alkotott. Vezetői felismerték azt, hogy a végletekig kell harcolniuk a vérségi, a törzsi szervezet fennmaradásáért s ezen belül a közös vagyont védő öröklési törvényért és azért a különleges társadalmi és jogi helyzetért, amely szerint minden székely ugyanazokat a jogokat élvezi.

Természetesen ezek az összetartó, ezek az egységet jelképező és megőrző erők az idők folyamán, a hűbériségnek nyugatról kelet felé terjedő szokásaival fokozatosan meggyengültek, sőt megszűntek. A székelység mindezek ellenére szívósan, sőt makacsul ragaszkodván kiváltságaihoz, valamint régi földközösségéhez, annyit elért, hogy 100-200 évvel későbbre tolta ki a hűbériség megerősödését, a földközösség bomlását, mint ahogyan az az ország más vidékein történt.

A székelységnek mint félnomád lovas népcsoportnak főfoglalkozása régente az állattenyésztés, a szarvasmarha-tenyésztés volt. Mégis emellett ismerte és korlátozott mértékben a földművelést is folytatta. Ezt bizonyítja az is, hogy hálája jeléül önként vállalt adóját ökörrel - tehát szarvasmarhával, nem juhval vagy gabonával - rótta le királyának. Ez volt a híres „ökörsütés" szokása.

A székelység kiváltságait nem adományozás útján kapta - mint az erdélyi szászok -, hanem település kori ősfoglalás jogán és állandó katonai szolgálatai fejében. Letelepedése azért történhetett vérségi, azaz törzsi közösség szerint, s így szabad tulajdonosa volt az elfoglalt területnek, amelyen saját szokásai, törvényei és saját vezetői alatt, önállóan élt.

Kezdetben tehát a székelységnél nem „faluközösség" volt, hanem terület szerint nemzetségi, törzsi „közösség" és ezen belül vagyon- és földközösség.15 ezért az első évszázadokban a „föld" elnevezéssel jelöltek egy-egy területet: „Székelyek földje", „Székelyföld", „Kászon földe", „Gyimes földe" stb. A földközösség eleinte a szántóföldekre is kiterjedt. Ekkor a székelység még eszményi közösségben élhetett, mert a közös tulajdonban lévő kis szántóföldeket időnként (esetleg évenként) annyi kis egyenlő részre osztották fel, ahány családfő volt, és sorsot húztak, azaz „nyilat", hogy kinek melyik rész, osztás, „nyíl" jusson. Ezeket a - csak használatra kiadott - földrészeket ezért „nyílföldnek"-nek nevezték. A nép szaporodásával ezek a nyílföldek nagyon elaprózódtak s a földművelés fejlődésével- hogy több szántóföldhöz jussanak - „szabad irtás"-t engedélyeztek az erdőn, ami növelte a magántulajdont és siettette a feudálizálódást.

A sok kevert házassággal, a termelő eszközök fejlődésével és differenciálódásával a vérség szerinti tagozódás és vagyonközösség bonyolulttá lett, és így ezt a széki beosztás és a széki vagyonközösség váltotta fel. Ez utóbbi nagyságát a helyi földrajzi adottságok határozták meg, de - szerencsésen - a törzsi letelepedés szinte egybeesett a későbbi szék területével. Először 1349-ben olvashatunk a „szék"-ről. Ekkor az állattenyésztés mellett a földművelés már fő termelési ággá lett.

Jogi szempontból és szabadság dolgában minden székely egyenlő volt. Társadalmi különbséget köztük csak vagyoni helyzetük tett, amennyiben a tehetősebbek (és az arra alkalmasabbak) lovas katonai szolgálatot tudtak teljesíteni. Ezek voltak a lovasok, vagyis lófő székelyek. Akik viszont gyengébb anyagi helyzetben voltak, azok csak gyalog mentek a hadba, ezek voltak a gyalogosok vagy közszékelyek. De lassacskán egyes családok hivatalos hatalmuknál és vagyonuknál fogva kiemelkedtek s előnyeikkel visszaélve, mind nagyobb vagyonhoz és hatalomhoz igyekeztek jutni a szegényebb - és mondjuk - a gyámoltalanabbak rovására. Például volt idő, amikor egyes lófő családokban szinte örökletessé tették a hivatalviselést. Ezekből fejlődött ki a XV. század elejétől kezdve a székelység harmadik - vagyis az első - a főemberek, a primőrök rendje. Ezek kiszakították a közös földekből a maguk részét, magántulajdonná tették és külön gazdálkodtak. A főemberek a hűbériség szokása szerint igyekeztek minél több föld nélküli szegény családot jobbágyi sorba taszítani s ezzel, a közszékelyek szabadságának megsértésével, itt is megalakult - bár törvénytelenül - a jobbágyok, mondjuk, negyedik, azaz utolsó rendje. A közszékelyek, akik ősi szabadságuk megrontóit látták ezekben a törtető főemberekben, úgy állottak bosszút rajtuk, hogy - kirívóbb esetekben - udvarházaikat tömegestül megrohanták, kifosztották, lerombolták, sőt néha még meg is ölték őket.

Bár még a XVI. században is törvényileg tiltották a Székelyföldön a közös legelőknek és erdős havasoknak a felosztását, idővel mégis bomlásnak indult a székelység régi homogén jellege, érdekszövetkezése, mert sem jogi, sem társadalmi, de legkevésbé gazdasági szempontból nem volt már meg a régi egyenlőség. Ez az időszak volt a székelység társadalmában itteni letelepedése után a második nagy változás. Ez a korszak, főként gazdaságilag aprózta és porlasztotta őket.

így indult meg lassacskán a nagy széki közös földeknek a felosztása. Eleinte több szomszédos község hasította ki a maga részét, később egyes községek [Sz. J.: Nehezen dönthető el, hogy a tízes volt-e előbb, vagy a község. Vitatható állítás, miszerint a tízes később szakította ki saját földjét a községéből.], egyes egyházmegyék, sőt a legtöbb helyt még a tízeseknek is voltak külön, saját osztatlan birtokaik, erdőik, legelőik, kaszálóik. Mindennek ellenére a XX. század elejéig fennmaradt például Marosszéken a „Szék havasa". Udvarhelyszéken a „Tizenkét falu havasa", Bardócz-széken a „Hatod havasa" és végül Csíkban a „Hétközség havasa". Említésre érdemes, hogy például Tusnádfürdő területe ekkor még három alcsíki község tulajdona volt, mint ahogy Borszék is Gyergyóditróé és Gyergyószárhegyé volt.

A székelység múltbeli elszegényedését tehát - nem tekintve a XIX. századbeli nagyfokú számbeli növekedését - nagyrészt a közös birtokok fokozatos felosztása, elaprózódása és a magántulajdon aránytalan elterjedése, valamint a kapitalizmus megerősödése okozta. Igaz, hogy ezen túl a közös, főként közbirtokossági vagyonok ésszerűtlen és nem mindég tisztakezű vezetése is hozzájárult a bajok, az elégedetlenségek növeléséhez. Közben, mert a szülőföld nem tudta a nép megnövekedett igényét biztosítani, a század végén egy nagy belföldi kirajzást, sőt külföldi kivándorlást is előidézett. A székelyföldi kis városok a lassú fejlődés, az iparosodás hiánya nem szívhatták föl a népfelesleget, ezért sokan tömegesen telepedtek le a többi erdélyi városokban, sőt a Kárpátokon túli szomszédos városokban, főként pedig Bukarestben is.


 

JEGYZET A BEVEZETŐ RÉSZHEZ

  1. Szádeczky Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Budapest, 1927,63.1.
  2. Szádeczky i.m. 65.1.
  3. Szádeczky i.m. 87.1.
  4. Szádeczky i. m. 68.1.
  5. Szádeczky i.m. 85.1.
  6. Orbán Balázs.-A Székelyföld leírása. II. köt. 1869, 31-32. 1. és Vitos Mózes: Csíkmegyei Füzetek. 1894-től, Csíkszereda, 843-844.1.
  7. Al.  Ferenczi.-  Cetăti antice  în jud.   Ciuc.  Anuarul Comisiunii Monumentelor Istoric. vol. IV. Cluj, 1932-38. (Magyar nyelven nem jelent meg).
  8. János Pál és Kovács Dénes.- Studii şi matériáié. II. 1967. Muzeul jud. Tîrgu-Mureş, 43-53- lapig, egy térkép-vázlat és 27 táblán több száz lelet fény képről.
  9. Ferenczi Sándor Az egykori Kászonszék régészete. A kászoni székelyek letelepülése és eredete. Kolozsvár, 1938. és 57.1.
  10. Ferenczi István: A Csíki-medence települései az ókorban. A Csíki Múzeum Közleményei, 1957,57-66.1.
  11. VitosM.i.m.21-22.1.
  12. A latin nyelvű pápai tizedjegyzéknek van magyar nyelvű kiadványa, amely Budapesten /557-ben jelent meg és van egy román nyelvű, amely csak a Romániához csatolt területekre vonatkozó adatokat tartalmazza.
  13. Köpeczi Sebestyén József A középkori nyugati műveltség legkeletibb határai. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Sepsiszentgyörgy, 1929, 371-401. 1. - és a kolozsvári Erdélyi Tudományos Füzetek, 1929.19. sz.
  14. Vámszer Géza- A csíkdelnei Szent János-templom. Debreceni Szemle, 1934.8. sz.
  15. Vámszer Géza- A székely vagyon- és földközösség. Erdélyi Múzeum Egyesület 1938-as Emlékkönyvében.

 

CSÍK VÁRMEGYE KÖZSÉGEINEK, FALVAINAK TELEPÜLÉSTÖRTÉNETI SZEMPONTBÓL FONTOSABB, RÉSZLETESEBB ADATAI

 

A már többször említett 1332-34-es pápai tizedjegyzékből a települések lakosainak létszámát megállapítani nem lehet, legfeljebb a plébános által fizetett tizedadó összegéből hozzávetőlegesen az tűnik ki, hogy melyik volt nagyobb vagy arányosan kisebb egyházközség. Valamivel többet mond nekünk az 1567-es 25 dénáros adóösszeírás jegyzéke, mert ez a faluban levő kapuk számát hozza, de ne feledjük, hogy ebben csak a családfő szerepel és nincsenek benne a jobbágyok. [Sz. J.: Az 1567-es, 25 dénáros adóösszeírás statisztikájának az alapos elemzésével eddig elé nem találkoztunk. Csupán a kapuszámot jegyezték le, amely nem azonos a családok számával. Nem tudjuk bizonyosan, hogy csak a szabadrendűeket foglalja-e magában vagy másokat is. Helytálló következtetéseket levonni nehéz.] Tehát ez is csak a település nagyságát árulja el, ha összehasonlítjuk a falvakban levő kapuk számával. De hasznos ez az összeírás abból a szempontból, hogy megtudjuk az 1334 óta létesült új falvak számát és azoknak 1567-ben használatos elnevezését.

A XVIII. századbeli adatok inkább csak egyházi forrásokból tűnnek ki. [Sz. J.: A XVIII. század első feléből számos adóösszeírást ismerünk 1703, 1713, 1721-22, 1750 évieket. Még létezik a határőrezred kimutatása a családokról 1773-ból, valamint az 1786-os népszámlálás. Az utóbbi azonban nem tartalmazza katonai renden levőket.]

Csak a XIX. század elejétől vannak közigazgatási adataink a lakosság hozzávetőleges lélekszámáról, de ezeket is össze kell egyeztetni az egyházi feljegyzésekkel. Ez megyénkben nem okoz nagyobb zavart, mert itt a lakosság zöme római katolikus, örmény katolikus vagy görög katolikus.

Az 1567-es adóösszeírás adatai: Míg az 1332-34-es pápai tizedjegyzék még csak 17 községet említ az egész megyében, 1567-ben már 54 falu szerepel. A jegyzékben a régi ortográfiával leírt helységnevet megtaláljuk a község részletes leírásánál, itt mai alakjában írom le és utána a kapuk számát jelzem.

Csíkban:

  1. Taploca. 44 kapuval
  2. Vándorfalva (Somlyó), 13
  3. Zsögöd (Martonfalvával), 20
  4. Csobotfalva és Csomortán, 28
  5. Bedecs (Szentimrénél), 26
  6. Szentimre, 30
  7. Szentkirály, 23
  8. Poklonfalva (Szentkirálynál), 11
  9. Csatószeg, 25
  10. Szentsimon, 27
  11. Szentmárton, 47
  12. Csekefalva,32
  13. B.Csíkkozmás, 17
  14. Lázárfalva, 14
  15. Tusnád, 41
  16. Szentgyörgy (Körösményfalvával), 15
  17. Ittkétfalva (Szentgyörgynél), 22
  18. Kotormány (Szentgyörgynél), 5
  19. Jenőfalva (Szentgyörgynél), 36
  20. Monyasd (Bánkfalvánál), 3
  21. Bánkfalva, 20
  22. Menaság, 62
  23. Szentlélek, 15
  24. Mindszent, 30
  25. Pálfalva, 12
  26. 26.Delne, 25
  27. Szentmiklós, 22
  28. Borzsova, 28
  29. Szépvíz, 53
  30. Szentmihály, 64
  31. Göröcsfalva, 20
  32. Karcfalva, 21
  33. Szenttamás, 34
  34. Madaras, 30
  35. Dánfalva, 43
  36. Jenőfalva, 30
  37. Rákos (falva), 48
  38. Vacsárcsi, 47
  39. Madéfalva, 44
  40. Csicsó, 17
  41. Csíkszereda, 16
  42. Szentdomokos, 34

    Kászonban:
  43. Felszeg, 42
  44. Újfalu, 26
  45. Impér, 23
  46. Jakabfalva, 33 (Alszeg nem szerepel külön, vagy Impérbe, vagy Felszegbe sorolták a kapuk számát.)


    Gyergyóban:
  47. Tekerőpatak, 40
  48. Szentmiklós, 78
  49. Remete, 6
  50. Ditró, 26
  51. Szárhegy, 48
  52. Újfalu, 32
  53. Alfalu,44
  54. Csomafalva, 15 (Kilyénfalva ekkor még nem szerepel külön, de 1576-ban már igen.)

 

CSÍK VÁRMEGYE 1935-1940 KÖZÖTTI KÖZSÉGEINEK, FALVAINAK ELSOROLÁSA ÉS TÁJEGYSÉGEK SZERINTI CSOPORTOSÍTÁSA. A HELYSÉGEK KELETKEZÉSÉNEK IDEJE ÉS LAKÓINAK LÉLEKSZÁMA

 

A helységnév mellett zárójelbe helyezett szám az 1850-es népszámláláskor a falurészek (tízesek) szerinti lélekszámot jelzi.

Az I. rovatban levő évszám jelzi, hogy mikor említi először írásbeli kútforrás.

A II. rovatban van a hozzávetőleges időszak, amikor a helység keletkezett, vagy már létezhetett, amit körülbelüli lélekszáma vagy meglévő kormeghatározó építészeti műemléke után állapítottam meg.

A III. rovatban az 1850-es népszámlálási adat van. A helység lélekszáma.

A IV. rovatban az 1930-as népszámlálási adat a helység lélekszámával.

A Megjegyzés rovatban van a megindokolása, megmagyarázása egy-egy különlegesnek tűnő adatnak. Például a lélekszám ugrásszerű emelkedése vagy visszaesése. Az alábbi összesítő táblázat áttekintést nyújt a Csík megyei falvak történelmi fejlődésének üteméről, fejlődőképességéről.

[Sz. J.: Vámszer Géza kísérletet tesz arra, hogy meghatározza Csík megye települései alapításának idejét, századát. Az itt ejtett pontatlanságokra hívjuk fel az olvasó figyelmét. Csíkszereda Martonfalvával véglegesen 1850-1876 között egyesült. A székely letelepedésről semmilyen írott forrás nem maradt fenn. Kászonaltíz, Feltíz, Impér, Jakabfalva a feltételezések szerint a XII. sz. végén vagy a XIII. században létesült. Kászonújfalu létezett már a XV. század közepén, így hát nem alapíthatták a XVI. sz. elején. Alcsíkon Szentlélek Fitóddal, Szentgyörgy Bánkfalvával és Menasággal, Szentkirály Szentimrével, Szentmárton Csekefalvával, Csatószeg Szentsimonnal, Kozmás Tusnáddal a legnagyobb valószínűség szerint a XII. sz. végén vagy a következő század során vették kezdetüket. Lázárfalva bizonyosan létezett már az 1300-as évek közepén, míg Verebest a XVI. század közepe táján, második felében létesítették. A szerző Felcsík esetében is eléggé önkényesen kísérelte meg a települések alapításának idejét datálni. A csíki falvakat a határvédelem szüksége és a létfenntartást adó terület kihasználásának függvényében hozták létre. A letelepedést paranccsal hajtották végre. Nagy területeket nem hagytak kihasználatlanul és felvigyázás nélkül. Dánfalva, Karcfalva, Madaras, Madéfalva és Szépvíz létesítésének korát, hogy miért helyezi a XV. századra a szerző, azt nem indokolja meg. Csicsó, Delne, Csíkszentmiklós úgyszintén a XII. sz. végén vagy a XIII. századokban keletkezett települések. A Gyergyói-medencében, Alfalu, Szárhegy, Szentmiklós egyidejű lehet a régi csíki falvakkal. Remete keletkezését a XVI. századra datálhatjuk. Vasláb a XVII. század elején, Várhegy 1712-ben, Salamás a XVIII. sz. közepe táján jött létre. Békás, Borszék Zsedánpatak a XVIII. század közepe körűl, míg Tölgyes a XVIII. sz. végén.]

A község és falu neve I. II. III. 1850-ben IV.
1930-ban
Megjegyzés
KÖZÉPCSÍK
Csíkszereda 1427? 1558 XIV-XV. sz. 961 3798 Megnagyobbodott Martonfalvával.
Csíkzsögöd 1567 XV. sz. eleje 907 1216 Hovátartózan-dósága és kiterjedése változott.
Csíktaploca 1567 XV. sz. eleje 1524 2099 Hovátartózan-dósága és kiterjedése változott
Csíksomlyó 1333 XIII. sz. második fele 664 1002 Várdotfalvá-nak is nevezték
Csobotfalva 1567 XV. sz. 293 416  
Csomortán 1567 XV. sz. vége 442 676  
ALCSÍK
Csíkszentlélek (370) Fitód (302) 1334 XIII. sz. vége 672 691  
Csíkmindszent (775) Hosszúaszó (78) 1332 XIII. sz. vége 853 1134  
Csíkszentgyörgy 1332 XIII. sz. vége 1818 2563  
Csíkbánkfalva (1597) Kotormány (108) 1567 XV. sz. vége 1705 1489 [Sz.J.: Tévedés]
Csíkszentmárton 1332 XIII. sz. vége 1013 1428 [Sz.J.: Tévedés]
Csíkmenaság (1056) Pottyond (389)Menaságújfalu(381) 1567 XIII. sz. második fele 1826 1989  
Csíkszentkirály 1332 XIII. sz. második fele 1696 1832  
Csíkszentimre 1567 XV. sz. eleje 1960 1767  
Csíkszentsimon 1332 XIII. sz. vége 1461 1903 Csatószeggel közös egyháza volt sokáig.
Csíkcsatószeg 1567 XV. sz. eleje 1016 957  
Csíkverebes 1726 XV. sz. közepe 396 335  
Csíktusnád 1567 XIII. sz. vége 1696 2474  
Ujtusnád (Tusnádújfalu) 1822 1822... 400    
Csíkkozmás 1332 XIII. sz. vége 1738 1252  
Csíklázárfalva 1567 XIV. sz. vége 801 839  
KÁSZON Sokan kivándoroltak. Sokan Bukarestben telepedtek le, ezért csökkent a lélekszám.
Kászonaltíz 1324 XIII. sz. közepe 1092 911  
Kászonfeltíz 1332 XIII. sz. közepe 1431 1100  
Kászonimpér 1332 XIII. sz. közepe 1072 973  
Kászonjakabfalva 1332 XIII. sz. közepe 1329 911  
Kászonújfalu 1567 XVI. sz. eleje 1981 1412  
FELCSÍK
Csíkcsicsó 1567 XV. sz. 1705 2236  
Csíkdelne 1332 XIII. sz. második fele 662 529  
Csíkpálfalva 1567 XVI. sz. eleje 487 549  
Csíkborzsova 1567 XVI. sz. eleje 505 995  
Csíkszentmiklós 1332 XIII. sz. vége 959 1310  
Csíkszépvíz 1567 XV. sz. vége 1899 3243 Az örmény kereskedelem fellendült.
GYIMES A fakitermelés fellendülése és a vasút bevezetése
Gyimes+Gyimesbükk   XVII. sz. vége 742 5563  
Gyimesközéplok   XVIII. sz. eleje 776 4870  
Gyimesfelsőlok   XVIII. sz. közepe 1364 2690  
FELCSÍK
Csíkmadéfalva 1567 XV. sz. vége 1282 2256 Vasúti gócpont lett.
Csíkrákos 1332 XIII. sz. második fele 1229 1382

 

Göröcsfalva   XIII. sz. második fele 436 536

 

Vacsárcsi   XIII. sz. második fele 798 723

 

Csíkszentmihály, Ajnád, Lövész 1332 XIII. sz. vége XV. sz. XVIII. sz. 1769 2528

 

Csíkmadaras 1567 XV. sz. második fele 1532 2266 Első települése a vasbányánál, a hegyekben
Csíkdánfalva 1567 XV. sz. vége 1907 2727

 

Csíkkarcfalva 1567 XV. sz. közepe 732 1318

 

Csikjenőtalva 1334 XIII. sz. vége 1452 2303

 

Csíkszenttamás 332 XIII. sz. cözepe 1632 3089 szomszédos zt. Domokossal sokáig közös egyházközség volt. Az erdőkiterme-léssel fejlődött
Csíkszentdomokos 1567 Román tori mlékei miatt XIII. sz. második fele, XVII. sz. eleje 2070
784
5762
Kb. 250
Valószínűleg az 1332-ben említett szomszédos Torkúból lett. Hozzátartozott Csíkbalánbánya
GYERGYÓ          
Gyergyószentmiklós 1332? XIII. sz. második fele 5362 10948          A vasúttal és fakitermelésse fejlődöttl
Gyergyószárhegy 1332? XIII. sz. második fele 2661 4822  
Gyergyóalfalu 1332? XIII. sz. második fele 4285 6773  
Gyergyóújfalu 1567 XV. sz. közepe 2419 3808 A tulajdon és vasúton szállított fakitermelés fejlesztette
Gyergyótekerőpatak 1567 XV. sz. közepe 1658 1997  
Gyergyóditró 1567 XV. sz. közepe 3998 6803  
Gyergyóremete 1567 XV. sz. közepe 3048 6800  
Gyergyócsomafalva 1567 XV. sz. közepe 2081 4371  
Gyergyókilyénfalva
(Előbb Tekerőpataknak volt a tízese)
1567 XVI. sz. eleje 764 973  

A fent elsorolt gyergyói kilenc ősi székely község területein később még keletkeztek, főként román többségű havasi vagy erdei falvak, községek, amelyek közül az északi fekvésűek hol Gyergyóhoz, hol Maros-Torda megyéhez voltak csatolva.

Ezek a következők:

A község és a falu neve I. II. III.
1850-ben
IV.
1930-ban
Megjegyzés
Maroshévíz vagy Gyergyótoplica   XVI. század Kb. 5000 Kb. 10000  
Vasláb   XVI. sz. vége 756 2015  
Gyergyótölgyes   XVIII. sz. eleje 1240 3867  
Gyergyóbékás Békásszoros   XVIII. sz. eleje 1026 4589 4059  
Várhegy   XVIII. sz. közepe 1344 Kb. 2200  
Borszék   XVIII. sz. közepe 320 Kb. 1500  
Zsedánpatak   XVIII. sz. vége Kb. 1344 Kb. 1900  
Domuk vagy Dómunk   XVIII. sz. vége Kb. 1136 Kb. 1900  
Salamás   XVIII. sz. vége Kb.86l 1300  
Hódos   XVIII. sz. vége Kb. 600 1591  
Bélbor   XVIII. sz. vége 628 Kb.1200  
Holló   XVIII. sz. vége 702 Kb.1200  
Gödemesterháza   XVIII. sz. vége     Maroshévízhez tartozott
Marosfő   XIX. sz. eleje      

Az Alcsík-Kászoni kerületben 1850-ben volt 25 966 székely, 52 örmény, 1608 román, 406 cigány, aztán német és zsidó 23, összesen 28055 lélek. 1930-ban összesen 27 097 volt a lélekszám.

A Felcsíki kerületben 1850-ben volt 25 914 székely, 339 örmény, 1980 román, 237 cigány, aztán német, horvát, szász, cseh, lengyel 275, összesen 28 745 lélek. 1930-ban összesen 46632 volt a lélekszám.

A Gyergyói kerületben 1850-ben volt 24 181 székely, 1476 örmény, 9246 román, 451 cigány, aztán német, horvát, cseh, lengyel és zsidó 278, összesen 35 632 lélek. 1930-ban összesen 84 616volt a lélekszám.

Egész Csík vármegyében 1850-ben volt 76061 székely, 1867 örmény, 12828 román, 1084 cigány, 73 zsidó, aztán német, horvát, szász, cseh, lengyel 586, összesen: 92 499 lélek. 1930-ban Csík vármegye lakossága összesen: 158345 lélek volt.

Az 1850-es adatokat Vitos Mózes/ Csíkmegyei Füzetek című munkájából vettem át. Megjegyzendő, hogy az örmények és a cigányok már a múlt század közepén magyar anyanyelvűek voltak. A görög katolikus románok egy része, főként a csíkiak a vegyes házasságok révén elmagyarosodtak, míg a gyergyói románok a legtöbb faluban, mivel elkülönülve éltek a székelyektől, megőrizték viseletüket, népszokásaikat és román anyanyelvüket, sőt némely helyen a vegyes házasságok révén a kis számú székelyeket is elrománosították.

 

ÁLTALÁNOS TÁJÉKOZTATÓ A MAGYAR FÖLDRAJZI HELYNEVEK KUTATÁSÁNAK EDDIGI EREDMÉNYEIRŐL

 

Mielőtt a községenként gyűjtött adatokat csoportosítva és osztályozva közölném, tájékoztatásul ismertetem a személyneveknek, a földrajzi- és történelmi helyneveknek nálunk szokásos fejlődési formáit, mert hiszen ezek nagyrészt a tanulmány területére, tehát Csík-, Gyergyó- és Kászonszék községeire, falurészeire, utcaneveire is vonatkoztathatók.

A XIX. század elejétől kezdve több általános, az egész akkori Magyarország területén lévő helységneveket, helyneveket felölelő és eredetüket magyarázó szakkönyv jelent meg. így Lipszky Joannes, Pesthy Frigyes, Ortvay Tivadar, Csánky Dezső, Györffy György, Kniezsa István, Pais Dezső, Gombócz Zoltán, Benkő Loránd, Bárczi Géza, Lőrincze Lajos stb. De jelentek meg kisebb területekről, vagy egy-egy tárgykörről önálló tanulmányok, vagy szakfolyóiratokban kisebb cikkek is. így Révész Imre, Szabó T. Attila, Szamota-Zolnai, Melich János, Jakó Zsigmond, Mikecs László, Fekete Lajos, Koválszky Miklós, J. Soltész Katalin és mások tollából is.

E sok értékes, de még mindig nem teljes, azaz nem mindenre kiterjedő részlettanulmányt Kálmán Béla összefoglalta/í nevek világa című (Gondolat Kiadó, Budapest, 1967) munkájában, amely - rendszerbe foglalva - nemcsak igen hasznos tájékoztatót nyújtott a szakembereknek, hanem élvezetes olvasmányt a személynevek és helynevek iránt érdeklődő nagyközönségnek is. Néhány megállapítását, amelyeket e Csík megyei tanulmányom jobb megvilágítása érdekében használhatunk, az alábbiakban közlöm: „Minden tulajdonnév köznévből származik s minden személynévnek volt eredetileg jelentése is."

A honfoglaló magyarság „egyelemű" személyneveket használt. Ezek háromfélék voltak: 1. eredeti magyar nevek; 2. egyházi (bibliai) és 3- ismeretlen eredetű, átvett nevek. Vannak valódi személyneveink és vannak mondái alakoktól származó nevek. Ezek helyneveinkben évszázadokon át fennmaradtak. Később odafűzték e névhez a -laka, -háza, -földe, -szállása stb. birtoklásra utaló tagot. Pl. Mikeháza, Gyimesfölde. [Sz. J.: Gyimesfölde elnevezéssel még nem találkoztunk.] Ezért maradt fenn kevés női név ebből a korból.

Általában a névadásban nem volt lényeges különbség az uralkodó osztály és a szolganép, a jobbágyság között. A nemesség inkább a harccal, a tisztséggel kapcsolatos nevet kapott, a szolganépség a földműveléssel, az állattenyésztéssel, a mesterséggel összefüggő neveket.

Magyarországon csak a XVIII. század végén, II. József tette kötelezővé a vezetéknév használatát. Mivel a magyarban minden jelző megelőzi a jelzett szót, az a természetes sorrend, hogy a vezetéknév megelőzi a keresztnevet: pl. Vörös István, Kis János. A germán és a latin nyelvű népeknél ez fordítva van: pl. Johann Weiss, vagy Nicolae Micu.

„A magyar vezetékneveket ugyanaz a szükséglet és szokás hozta létre, mint máshol Európában." Nagyon sok vezetéknév származik az apa nevéből, amelyhez a -fi, -fy, -ffy és -fiák szócskát fűzték. Pl. Antalfi, Istánfy, Bírófiak. Néha az apa neve mellé az -é birokjelet tették, amely később -i-vé változott, pl. Balázsé = Balázsi, Andrásé = Andrássy. Előfordul az is, hogy az apa keresztneve minden jel nélkül vezetéknévként szerepel, pl. János Pál, néha - főként a székelyeknél -még a becenév is, pl. Jankó János, Jancsika István. A helységre utaló vezetéknevek többnyire -i képzővel végződnek, pl. Bátori, Csíkszentmártoni. Gyakori az is, hogy nem a falu, hanem a vidék, a tartomány, a megye neve után nevezik el, pl. Erdélyi, Kolozsi, Csíki. Máskor a -háza, - hida, -falva, -laka, -földe végű helységnevekből lett személyneveknél az utolsó magánhangzó az -i előtt kiesik, pl. Pálfalvai helyett Pálfalvi.

Nálunk sok a nemzetiséget jelentő személynév, pl. Cseh, Rácz, Zsidó; némelynél egy -h betűt ragasztnak a végére, pl. Tóth, Horváth, Németh.

A foglalkozást, tisztséget, méltóságot jelentő nevek gyakoribbak a jobbágyoknál, akiket azért neveztek el így, mert ott szolgáltak, pl. Bíró, Pap, Herceg, Császár. Sok név származott az illető mesterségéből vagy a kézműves eszközökből, munkája eredményéből, pl. Nyirő, Vágó, Kenyeres, Küllős, Szekeres.

Testi és lelki tulajdonság, a haj vagy a bőr színe, vagyoni helyzet is alkalmat adott a névadásra, pl. Sánta, Szőke, Gazdag, Garasos.

Gyakoriak a növény- és állatnevek is, pl. Bors, Mogyorós, Sáska, Rigó. Vannak nevek, amelyeknél nehéz eldönteni annak eredetét, pl. Bojtor, Szele, mert az idők folyamán megcsonkultak, megváltoztak.

Vannak kettős vezetéknevek, pl. Kis Fodor Pál, Csokonai Vitéz Mihály. Némelykor az egyiknek csak a kezdőbetűjét írják ki, pl. K. (Kezdi) Kovács László, Gy. (Gyulafehérvári) Szabó Béla. Már ritkább az a rövidítés, amikor a második helyen van, pl. Szabó T. (Törpényi) Attila.

A XVI-XVII. században a humanisták önkényesen latinosították a nevüket. Az erdélyi szászoknál is az a különös szokás dívott, hogy nevüket aszerint, hogy milyen nyelven írtak - ha lefordítható volt a nevük - azt olyan nyelven írták alá, pl. Huet (Hut) = Kalap = Süveg, a Schmidt nevű pedig Kovácsnak, latinul = Fábri = Fábry, a Müllerből lett a Molnár s latinul a Molitoris.

Az elmagyarosodott városi polgárság egy része a nemeseket utánozni akarván, vagy a Szent- előtaggal (pl. Szentimrei), vagy a -házy, -kuthy, -falvy, -teleky utótagra végződő vezetékneveket (pl. Marosházy) választotta.

Földrajzi nevek alatt a lakott vagy lakatlan területeken, a föld felszínén található helyrajzi vagy vízrajzi alakulatoknak elnevezését értjük. Tehát országok, tartományok, megyék, városok, falvak, tanyák, folyók, állóvizek, hegyek, völgyek, dűlők, hidak, épületek, utcák stb. elnevezését. Ezek nevüket vagy egy személytől, vagy egy közösségtől kapták s ha ezt jellemzőnek találták, a szomszéd közösségek is így nevezték el.

A településtörténet elsősorban a földrajzi nevekből tudja megállapítani, hogy mikor, milyen nyelvű és nemzetiségű nép lakott e területen. Megállapítható az elsődleges vagy a másodlagos letelepülés. De a népen kívül következtetni lehet a hajdani növény- és állatvilágra is. Pl. a bihari Belényes városka a kihalt bölényről, Hódos helység a vízi rágcsálóról, a hódról kapta nevét.

Bár igen fontos és élvezetes munka földrajzi neveink kutatása, vigyáznunk kell velük, mert hiszen a magyar szókincsnek egyhatoda ismeretlen eredetű, vagy sok szó többféle magyarázó lehetőséget kínál. A földrajzi neveknél még több veszély lehetséges. Elvileg némely szót a hun nyelvből származtatnánk, de a hun nyelvről még azt sem tudjuk, hogy melyik nyelvcsaládba tartozott.

A honfoglaláskor a magyarok a Kárpát-medencében a szlávokon kívül még sok más népet is találtak. Ők maguk is törökös kultúrájúak voltak. Ezenkívül még más néptöredékek is állandóan sodródtak, főként keletről. Itt találkozott egymással a latin és a bizánci műveltség is. Később főként német főurak, papok és telepesek jöttek be. Az 1526-os mohácsi vész után pedig 150 évig a török hódoltság, utána pedig a Habsburg-uralom alatt újabb német hatások érték a magyar nyelvet.

A magyar földrajzi nevek száma több százezerre rúg, amelyeket gyakorlati szempontból külön kell választanunk. Vannak ország- és tartománynevek, népnevek, víznevek, hegynevek, helységnevek, amelyek különböző nyelvű szavakból keletkeztek. De vannak vásárhelyek, -i képzős helynevek, tulajdonnévből keletkezett helységnevek és sok ismeretlen vagy bizonytalan eredetű helységnév. Ezeknek minden fajtájával találkozunk kutató területünkön, Csík vármegyében is.46

Külön érdekességet jelentenek e tanulmány keretén belül a Csík megyei utcanevek. Ezeket, mivel hajdan nem hivatalos szervek adták, lejegyzésre sem tartották érdemesnek, a régi írásokban, oklevelekben ritkán találjuk meg. Az utcaneveket a nép adta és ő használta. Mivel azonban a nép gondolkodásmódjára jellemzőek, érdemes ezeket is lejegyezni, összegyűjteni, annál is inkább, mert ezeknek egy része nem hosszú életű, állandó változásnak van kitéve, főként az újabb évtizedekben, amikor a hivatalos szervek mesterséges (államfők, írók, művészek neveit) neveket adnak a nagyobb községekben az utcáknak s így a régi, a „természetes elnevezések" szép lassan feledésbe mennek.

Az utcaneveknek főbb típusai a következők: az utca nagyságára, alakjára és korára vonatkozók (Nagy-, Görbe-, Kígyó-, vagy Új utca. Domborzatára, fekvésére (Lejtős-, Szélső utca), talajára (Agyagos-, Köves-, Sáros utca), nevezetes épületére (Kórház-, Kápolna utca). Ott lévő fák (Akácfa utca, Hársfa sor), várfalakra (Bástya-, Váralja utca), a szomszédos faluba, dűlőre vezető útra, iparra, kereskedelemre (Piac tér, Szappanos utca, Tímárok utcája) vonatkozó elnevezések. Nemzetiségekről (Rácz-, Cigány-, Zsidó utca), családnevekről, a helységben is ismert nevezetesebb emberekről (Antalok utcája, Puskás Tivadar utca Ditróban), eseményekről (Törökszalasztó utca, Tatárdomb) elnevezett utcák, terek, dombok.

A dűlőnevekről e tanulmányban alig esik szó, ezért ezeknek életéről, változatos típusairól nem emlékezem itt meg.

A földrajzi nevek, minden konzervatív vonásuk ellenére is állandó változásnak, alakulásnak vannak kitéve, mivel az a nyelvi közösség is, amelynek ajkán élnek, maga is változik. Nemzedékek váltják egymást, új bevándorlók jönnek, vagy természeti katasztrófák következtében új nevet kapnak az utcák. De idők folyamán maga a nyelv is változott, a szavak értelme más lett s így sok összetett köznevünknél elhomályosult a szó eredeti jelentése s évszázadok múlva megfejthetetlen szóvá változott. Pl. a csíki Madéfalva, valamikor Amadéfalva volt, vagy Csíkkozmás a Szent Kozma latin Cosmas személynévből alakult, s nem a kozmás ételből.

A helytörténettel kapcsolatosan még két fontos tanulmányra hívom föl az érdeklődést. Az egyiket Kiss Lajos írta: A földrajzi nevek etimológiai szótárának tervezete címen (M. Nyl. őr, 1970. 3. sz.) Budapesten jelent meg, a másik pedig Bukarestben a Művelődés c. folyóiratban (1970. 2. sz.) Szabó T. Attila tollából: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? címen nyolc oldalon, térképvázlatok segítségével magyarázza a helynévgyűjtés módszereit és figyelmeztet a nehézségekre is.

Kiss Lajos tulajdonképp csak javaslatot tesz egy eddig nagyon nélkülözött földrajzi szótár összeállítására. Évtizedekkel ezelőtt - írja - a földrajzi nevek eredetmagyarázata a véletlen összecsengésen, önkényes képzettársításon alapult. A magyar nyelvészek közül Melich János, Pais Dezső, Kniezsa István és mások a névmagyarázó elveknek kimunkálásán tevékenykedtek. E kutatások eredményei azonban csak „szétszórtan" találhatók meg különféle folyóiratokban, gyűjteményes munkákban, ezért szükség lenne egy, a földrajzi nevek etimológiai szótárára.

Eddig két nagyobb méretű kísérlet történt ilyen fajta összefoglalásra. Az egyik Pesthy Frigyesé (Budapest) 1888-ban, a másik Virágh Rózsáé (Szeged) 1931-ben. A két munka megjelenésének időpontja között eltelt 43 év alatt, közben is jelentek meg a földrajzi nevek vizsgálata szempontjából alapvető fontosságú művek, pl. az Oki. Sz. Csánky: Et. Sz. I., Melich: Honfogl. Mg. Stb. lapjain. Kár, hogy Virágh Rózsa csak a lakott helyeket jelölő helységneveket tárgyalja, de kimaradtak a hegy-, víz-, táj- stb. nevek, Bárczi Géza Szófejtő Szótára csak a magyar köznevek etimológiáját hozza, de érdeme az, hogy azt közérthetően és jól rendszerezve, példamutató módon adja.

Ezért javasolja Kiss Lajos egy Földrajzi Nevek Etimológiai Szótára című munka összeállítását, amely híven tükrözné a magyar helynévkutatás újabb eredményeit is, tekintettel a földrajzi nevek valamennyi válfajára (településnevek, víznevek, hegynevek, tájnevek stb.).

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet