Előző fejezet Következő fejezet

I. A nemzetfelfogás változásai

 

Gráfik Imre: A népszínmű szerepe a nemzeti tudat őrzésében

A Velika Pisanicai (Horvátország) példa, burgenlandi és szlovéniai kitekintéssel

A Kárpát-medence magyar népi kultúráját, s annak alakulását vizsgáló néprajzi kutatások új adatokkal szolgálnak a magyar népesség szórványos jelenlétére, különösen a történeti Magyarországból más államiság keretébe került magyar lakosság életlehetőségeinek változása kapcsán. Nem túlzás azt állítani, hogy e vonatkozásban rendkívül eltérő feltételek között élt és él a határainkon túli magyarság, s nemzeti identitásának fenntartásában az egyik meghatározó tényező a kisebbségi, nemzetiségi viszonyok között megőrzött népi műveltség. E műveltség fennmaradásának, fejlesztésének alapvető követelménye a magyar nyelv használata, az anyanyelvi kultúra elsajátítása és alkalmazása.

Jelen tanulmányunkban egy olyan kulturális jelenséggel kívánunk foglalkozni, mely éppen e téren sajátos szerepet töltött be, s egyes helyeken még a közelmúltban, illetve napjainkban is jelentőséggel bír. Vizsgálódásunk tárgya a népszínmű, s a hozzá kapcsolódó színjátszás szerepe a nemzeti identitás megőrzésében. E témabehatárolásból következően vizsgálódásunk nem terjed ki a népi színjátékok körére, de bizonyos kapcsolódási pontokra, lehetséges összefüggésekre természetszerűleg utalunk.

Az irodalomtudományi kutatások meghatározása szerint a népszínmű általános meghatározása a következő: „a népéletet bemutató középfajú dráma, amelyet rendszerint énekbetétek tarkítanak."1 Magát a népszínmű kifejezést Szigligeti Ede alkotta, föltehetően a német Volksstück szó mintájára, aki magának a műfajnak kiemelkedő és meghatározó alkotó egyénisége is volt.2 Arról a népszínműről van szó, melyet egyfajta „valótlan műfaj"-ként is jelölve tárgyal az irodalom, illetve a színháztörténet, utalva arra, hogy az ókortól kezdve a középkoron át mind a mai napig a legkülönbözőbb népek, nemzetek, tájak szerint virágoznak e műfaj különféle hajtásai az idők folyamán.

Az irodalomtörténeti kutatás a magyar népszínmű kialakulásának hátterében nyugat- és dél-európai hatásokat mutat ki, a színháztörténeti kutatás pedig a bécsi színházkultúra meghatározó közvetítő szerepét hangsúlyozza.3

Nem lehet feladatunk a népszínmű magyarországi alakulástörténetének felvázolása, arra azonban utalnunk kell, hogy a műfaj és fejlődési iránya mutat bizonyos sajátosságokat. Mindenekelőtt abban, hogy viszonylag korán feltöltődött egyfajta társadalomkritikus hangvétellel. Erre utalnak azok a megállapítások, melyek szerint a népszínmű a jobbágyfelszabadítás irodalmi kifejezése volt, vagy más vélemény szerint: a nép jogai mellett való kiállásnak tekinthető. Maga a népszínműíró Szigligeti Ede is megfogalmazza ezt a korai időszakra vonatkozóan: „A népszínművek némileg iránydarabok voltak, mert egy-egy társadalmi fájó sebet is érintenek: a katonáskodást, a börtönrendszert, az ősiségét, az emancipációt."4

Föltehetően ez a tartalmi vonása tette alkalmassá a műfajt arra, hogy éppen a reformkorban honosodjon meg, illetve bizonyos értelemben hatásos darabokkal virágozzon. A műfaj látványosan robbant be a magyar nyelvű színházi életbe 1843-ban, amikor is a Nemzeti Színház új igazgatója pályázatot hirdetett „egy népéletből merített, minden aljasságtól ment, jó irányú, látványos színműre, mely által a köznép is színházba édesgetvén, ízlése nemesbítették." Itt és ekkor tűnt fel, s került nagy sikerrel színre Szigligeti Ede darabja, a Szökött katona, az első igazi hazai magyar színmű.5 Hatását jól mutatja Petőfi feljegyzése, aki nem bírt aludni azon az éjszakán, hisz a kötéllel verbuvált Korpádi Gergely lázadásában akár saját programját hallhatta vissza a színpadról.6

Hozzátehetjük, hogy mindez nem véletlen. 1848-ig ugyanis a polgárosodásra törekvő nemesség és a parasztság érdekei nagymértékben találkoztak, az előbbi emezt fegyvertársnak tekintette a feudális kötöttségek elleni és a nemzeti önrendelkezésért vívott harcban. A földesurával szembeszálló jobbágy, a katonaságtól megszökött legény, a bujdosó betyár rokonszenves alak volt a polgári átalakulás felé tájékozódó középnemes szemében.

Megváltozott a helyzet a szabadságharc után, amikor a társadalomkritika — érthetően — gyengült, a középnemesi osztály elveszítette régi befolyását: csalódott, s félt is a népmegmozdulásoktól. Ekkor a népszínműben erősödött a melodramatikus elem, mely a népdalbetétekkel, illetve népies műdalokkal, látványos népi táncbetétekkel színeződve kialakította a népszínmű jellegzetes stílusát. Aminthogy a levert szabadságharcot követően egyfajta, a társadalmi valóságtól való elfordulás, a mindennapok gondjaiba való belemerülés, valamiféle önvédelmi befelé fordulás jellemezte a magyar társadalom különböző rétegeit, ugyanúgy feladta lényegében korábbi tartalmi töltését a népszínmű is.Egy stilizált, inkább vágyott, mint valós paraszti világ elevenedik meg benne, vasárnapozó parasztokkal, ünneplő, pántlikás magyarokkal, akiknek leghőbb gondjuk a bor, szerelem, lakodalom, sok tánccal és még több dallal.

A Világos utáni színpadon az úri szereplő oldja meg a drámai csomót, ő tereli rendes kerékvágásba, a boldogság felé a parasztcsaládok, a parasztszerelmesek életét. Ez látható Szigligeti Edének a szabadságharc bukása utáni népszínműveiben, melyek valójában sablonos bűnügyi történetek, hőseik ártatlanul gyanúba kevert férfiak, esetleg szép nevelőnők, akik a romantikus rémdrámák elcsépelt fogásaival csak az utolsó felvonásban tudják ártatlanságukat bebizonyítani. Parasztja többé nem igazi alakok, hanem stilizált műparasztok, falusi úrfiak.

Azt is mondhatnánk, hogy a nemzeti lét puszta megőrzésének korszakában a színpadot is megüli a „csend", az érzelmes vagy bohózati változatokból nem villan ki a társadalomformáló karakter, erő.

A kiegyezést követően a társadalomkritikus hang ugyan erősödött valamelyest, azonban a mű­faj már nem tudott megszabadulni a vitathatatlan közönségsikert hozó tartalmi és főként formai elemektől. Az idillé varázsolt népszínmű ilyenformán az illuzionizmus, az önvigasztalás eszközévé válik, mámoros hangulatában egy egész nemzet akarja elhitetni magával, hogy Világosnál valójában nem szenvedett katasztrofális vereséget, hanem túlélte a traumát, s a tiszta lelkű, romlatlan nép él és boldog: vonzó emberpéldányai szebbnél szebb népviseletben ropják a táncot, dalolnak, énekelnek fenn a színpadon.7 A valóságtól való menekülés megformálója lesz tehát a népszínmű, ahogy Hevesi fogalmaz: „Sohasem volt reális, mert sohasem is akart az lenni!... Meseszerű, sőt hazug parasztvilág volt. Valótlan műfaj... és szépségei jórészt valótlanságából fakadnak."8

Mindazonáltal a népszínmű hatása meglehetősen általános, és mai szemmel nézve meglepően széleskörű volt, szinte független nézőinek a társadalomban elfoglalt helyétől.9 Hatásmechanizmusa mögött vitathatatlanul ott rejlik a nem túl bonyolult cselekmény és karakterábrázolás, a nyelvi lelemény, tájnyelv adta lehetőségek kihasználása, a népi műfajokra általában jellemző igazság- és boldogságvágy megjelenítése, s mindezekből következően a közvetlen és azonnali élmény nyújtása.

Mindezen tényezők felerősödve további konkrét történeti-társadalmi hatásokkal és helyi vonatkozásokkal, azt eredményezhették — és bizonyos összefüggésekben eredményezték is —, hogy a népszínmű két fontos területen műfaji és esztétikai korlátai fölé nőtt, s különösen a kisebbségi viszonyok, nemzetiségi keretek között élők számára funkciója felértékelődött.

Egyrészt az egyházi életben és az oktatásban való anyanyelvhasználaton túl — ahol ez egyál­talán biztosított —, de ezek mellett is, a népszínműnek fontos szerepe volt az anyanyelvi műveltség megőrzésében. A népszínmű nyelvezete, nyelvi fordulatai, dalszövegei stb. ugyanis alkalmasak az anyanyelvi fogékonyság ébrentartására, az anyanyelvi klisék rögzítésére, egyszóval az anyanyelvhez való viszony — családi otthonon kívüli — stabilizálására.

Másrészt a népszínművekben megfogalmazott történeti-társadalmi, nemzeti, szociális vonatkozásokkal bíró — jóllehet többségében sematizált, idealizált — „drámai" cselekmény, ha veszít is kezdeti társadalomkritikai tartalmából, szinte mindvégig alkalmas marad a nemzeti lét megőrzésének, a nemzeti tudat ébrentartásának, az idegen hatalmakkal szembeni ellenállásnak — legalább a színpadon megvalósuló — demonstrálására.

Ebben a kettős vonatkozásban terjesztettük ki figyelmünket a népszínmű szerepére a horvátországi szórványmagyarság körében, pontosabban a Belovár, Verőce, Daruvár háromszög által határolt térségben fekvő Velika Pisanica településen élő magyar lakosság életében betöltött jelentőségére. Mielőtt ennek részletezésébe fognánk, s felidéznénk az 1991-ben végzett helyszíni tájékozódás idevonatkozó adatait, úgy véljük, hogy ki kell térnünk a településen és körzetében élő magyarság horvátországi megtelepedésének legfontosabb történeti-demográfiai tényeire.

Térségünkre is érvényes az a megállapítás, hogy a török birodalom visszavonulását követően a népesség alakulására, az egyes falvak és városok újjátelepülésének szakaszaira, lakosságuk szár­mazási helyére vonatkozóan ismereteink hiányosak. Azt azonban tudjuk, és máig hatóan tapasztaljuk, hogy a betelepülő lakosság nemzetiségi hovatartozás tekintetében igen változatos összetételt mutat: szerbek, horvátok, németek, szlovákok és magyarok egyaránt megtalálhatók.10

Velika Pisanica magyar lakosai mind az emlékezet, mind a szakirodalom alapján a 19. század második felében telepedtek be a faluba Dél-Magyarország területéről, dél-dunántúli megyékből.11 A szakirodalomban „horvátországi kivándorlásinak nevezett folyamat főbb vonalait ismerjük, az azonban megdöbbentő, ám egyben felemelő érzés volt, hogy minden ellentétes hatással szemben a szórványként élő magyar lakosság legidősebb generációja meggyőződéses hittel őrizte meg magyarságát napjainkig.

A Velika Pisanicán élő magyarságról helybéli — nem magyar — krónikás is hírt ad: „A 19. század második felében Pisanicára magyarok települnek. Dél-Magyarországról származnak. Mivel a Drávának ezen a felén a föld jóval olcsóbb, mint szorgalmas és becsületes emberek hamar feltalálták magukat. Nagy részük az áttelepülést megelőzően magyar grófi birtokokon dolgozott. Ott lehetőségük nyílt megismerkedni a földművelés modernebb formáival. Dolgos és spórolós emberek lévén, megvették az olcsóbb földet.

A magyaroknak saját népviseletük is volt, és még az én gyermekkoromban — írja az emlékező — nagyon ritka eset volt, hogy horvátul beszéltek volna. Leszármazottaik ma is az Alvégen laknak. A magyarok többsége katolikus vallású volt, s kisebb részük protestáns. A protestánsok kálvinisták voltak. Amikor a kiegyezés szerint 1868-ban Horvátország magyar fennhatóság alá került, az akkori magyaroknak a védelme is erőteljesebbé vált. A kálvinisták 1903-ban megépítették templomukat, amely még ma is áll. Az valami keveréke a gótikának és a barokknak. A templom közelében volt a magyar iskola is. Ma helyrehozták az épületet, de a magyar oktatás még a régi Jugoszlávia idején megszűnt 1941-ben. A templommal és iskolával átellenben volt a kálvinista pap lakása is. A ház ma is megvan, de nincs pap, így a ház mást célt szolgál.

A magyaroknak saját népviseletük volt, amely különösen az asszonyoknál volt szembetűnő. Ezek jellegzetes széles szoknyák, mindig élénk színösszetételekben. A férfiak sokáig jártak csizmában és kucsmában. így a 19. század második felében megjelennek Velika Pisanicán az alábbi magyar vezetéknevek: Szabó, Tót, Mészáros, Farkas, Ditmajer stb.

Igen komoly emberek, érdesek, ill. kemények is, nagyon szorgalmasak és jó gazdák. Sosem voltak megterhelve vallási vagy etnikai elfogultsággal, más etnikum lenézésével. Szeretnek jól enni és inni. Híresek voltak a magyar parasztasszonyok, mint jó szakácsnők. Lakodalmukban csárdást táncoltak és cimbalmoztak. Híres volt az alvégi magyar zenekar, amelyet Cibernek neveztek, hegedűs banda volt. A II. világháború után mindnyájan nagy indignációval szemlélték a barbár usztasa fellépéseket a pravoszlávok irányában és szomszédaikkal szemben. Nagyon ritka volt az olyan magyar ember, aki exponálta volna magát az usztasák oldalán. Minden idegen, aki látta a kálvinista templomot, rácsodálkozott, hogy a torony tetején kereszt is áll. — Megszakítva a krónikás szavait: közbevetőleg említem, hogy adatközlőim szerint a kálvinista magyaroknak nem volt elég pénzük a templom felépítéséhez, s így ahhoz hozzájárultak a római katolikusok is, akik viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a csillag mellett ott álljon a kereszt is. — Papjaikról és tanítóikról keveset tudunk, és kevés róluk a feljegyzés is. Ők mindig csak magyarul beszéltek, de nagyon lojális lakosok voltak. Harangjaik ma is a templomban vannak, amelyek igen régiek. Gyönyörű hangzásuk van, van bennük valami mélabú és szomorúság. Ezek a harangok minden reggel és délben megszólaltak. Hangjuk ma is valami bánatot áraszt ezen a pannon síkságon."12

A krónikás szerint a telepesek idejében Velika Pisanicán nem volt könnyű a paraszti élet, de az ekkor érkező magyarok és svábok (akik valójában ugyancsak Magyarországról származó németek voltak) igen takarékos és szorgalmas népek voltak. Magyarországon eladva jó hízóikat malacaikkal, a pénzen Velika Pisanicán földet, birtokot vettek.

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a legendásan olcsó vásárlási lehetőségekre utalt adatközlőnk is, amikor úgy beszélt, hogy őseik „kenyérért kaptak földet". Ez nemcsak képletesen lehetett igaz, hanem pl. krónikásunk nagyapjának esetében konkrétan is, hiszen mint írja: „így már 1875-ben... itt emlegetik az én nagyapámat is, Josip Leopoldot, aki cseh volt, prágai születésű. A kenyérkereset űzte és mint pékmester jött Pisanicába 1870-ben. Péküzletet nyitott. A péksüteményt vásárokon is árulta, így vett rajta olcsó földet és így lett tekintélyes gazda."13

Az érkező telepesek mind jobb és hatékonyabb földművelést ismertek, mint a helybeliek. A 19. század második felében lezajló folyamat eredményeként Velika Pisanicán több sváb lett mint magyar, továbbá a magyarok és a svábok letelepedésével megnövekedett a katolikusok száma — írja a krónikás.

Ezen állításait nem, vagy csak részben igazolja az 1910-es népszámlálás, amelynek fontosabb demográfiai adatai Velika Pisanicára vonatkozóan az alábbiak:14

1. Összes népesség 3624 fő
2. Anyanyelv szerinti megoszlás:
magyar
833
német
444
horvát
783
szerb
1517
egyéb
47
Magyarul beszélni tud 1181
3. Vallás szerinti megoszlás:
római kat.
1586
református
193
gör. keleti
1546
izraelita
29

Folytatva a helyi krónikás — 1990-ben publikált — visszaemlékezéseit, megtudhatjuk, hogy „A falu alsó végében a magyaroknak saját iskolájuk volt. Ez egy régi juliáni iskola volt, 1904-ben alapítva. Az iskola közigazgatása Pécsett volt. A második világháború alatt leégett. Ez egy két-osztályos iskola volt, az udvarában tanítólakással. 1918 után fontos helyszínévé vált a Velika Pisanica-i akkori oktatásnak. Magyarországon az első világháború előtt megalakult egy társaság, melyet Juliáni Társaságnak hívtak. Ennek a társaságnak volt a feladata, hogy iskolákat építsen Horvátország területén, ahová magyar gyerekek jártak. A magyarok mindig azt mondták, hogy ez a társaság önkéntes és hogy ezeket az iskolákat a magyarok gyerekeinek építik, akik akkortájt forgalmi vasutasokként dolgoztak. A forgalmazás Horvátországban ugyanis az Egyezmény szerint a magyarok fennhatósága alá tartozott, azaz Budapest kezében volt. Mivel a forgalmazás a magyarok privilégiuma volt, így az alkalmazottak, de a tisztviselők is, akik itt dolgoztak, főleg magyarokból álltak. Velika Pisanicán volt magyar kálvinista iskola is, amelynek az épülete ma is áll, lakóházzá átalakítva, pontosan a kálvinista templom mellett."15

A helybeli — nem magyar — krónikás emlékanyaga néhány részletben nem pontos, más tekintetben pedig bizonyos kiegészítésekre szorul ugyan, de főbb vonatkozásaiban helytálló és pozitív képet ad a Velika Pisanicán élő magyarokról.

A tornyán csillaggal és kereszttel joggal feltűnést keltő református templommal kapcsolatban megemlítjük, hogy az 1991. június 17-én (ún. rétszárogatás időszakában) tett helyszíni szemlénken azt állapíthattuk meg: a templom orgonáját, a hangszeren levő jelzet szerint, Peppert Nándor orgonaépítő fia készítette Szombathelyen. A szakirodalom tanúsága szerint ez a jónevű dunántúli orgonaépítő cég egyik legdélibb megrendelési, ill. szállítási helye lehetett, s mint ilyen jó bizonyítéka az ezen a téren is megnyilvánuló kulturális expanziónak.16

Terepmunkánk során feltűnt egy jellegzetes építészeti megoldás, az oszlopos előtornác, az ún. koldusállásos ház is, melynek e térségben való elterjedését és esetleges magyar vonatkozásait — eddigi ismereteink birtokában — igen fontos lenne felkutatni, ill. megvizsgálni.17

Ami pedig a magyarok — s főként az asszonyok — sajátos népviseletét, és annak élénk színösszetételére való utalást illeti, felidézzük adatközlőink véleményét, mely szerint Velika Pisanicán és környékén az ún. magyar szín a zöld volt. Ennek magyarázata minden bizonnyal az a tény lehet, hogy a horvát és a magyar nemzeti színekben (trikolórban) a piros és a fehér közös, mindkettőben megtalálható, csak a kék és a zöld tér el, s válhatott/vált alkalmassá a nemzeti szín-szimbolika alapjává. E vonatkozásban érdemes megjegyezni, hogy a horvát népviseletben a piros és annak árnyalatai, valamint a zöld — legalábbis Velika Pisanica térségében — nem kedvelt szín, a trikolór harmadik tagja, a bizonyos szempontból semleges és alapfelületnek/alapszínnek tekinthető fehér természetesen gyakori.18

A magyar nyelvű oktatásban jelentős szerepet vállaló és betöltő Julián Egylet 1913-ban kiadott nemzetiségi térképe szerint az egykori Bjelovár-Kőrös megyében Velika Pisanicán kívül Jlilián iskola volt a közvetlen közelben levő Bedeniken, továbbá: Brinjani, Galovac, Grubisinopolje, Lasovac, Brsejanica, Narta, Osekovo, Pasiján, Zrinjska és Zdala településeken. A térségünkkel közvetlen kapcsolatban levő Pozsega megyében: Babina Gora, Daruvár, Dragutinovac, Jasnarica, Krestalovac, Lipik, Cepidlaka, Paliszdeiás, Supljalipa, Sokolovac; Verőce megyében: Aladár-puszta, Donji Miholjac, Antunovac, Budakovac, Cememic-puszta, Gaciste, Glozde-puszta, Gradina-puszta, Krivaja-puszta, Gornje Kusonje, Vladislavci, Martince-puszta, Neteca-puszta, Slatina, Starin, Terezinopolje, Zdenci-puszta és Zlebina-puszta településeken.19

A Velika Pisanicán végzett, rövid tájékozódó gyűjtőúton — sok egyéb más mellett — adatközlőink többsége, akinél csak szóba hoztuk, s főként az idősebbek, valamint a közép korosztály képviselői élénk emlékezettel idézték, sorolták fel a magyar nyelvű népszínmű előadásokat.

Szerencsénkre nemcsak mint az egykori népszínmű előadások nézőivel találkozhattunk velük, hanem az 1939-ben született Varga Ernő személyében olyan informátorral is beszélgethettünk, aki még mint aktív szereplő is részt vett népszínművek előadásában.

Varga Ernő családi fényképgyűjteményében féltve őrzött kincsként előkerültek azok a becses dokumentumértékű felvételek is, melyek egy-egy színjátszó „társulatot"-ot örökítenek meg. Ezek köréből számunkra különleges figyelmet érdemel és értéket képvisel az a részben színezett 9x14 cm-es fotó-levelezőlap, mely feliratos jelzete szerint 1935. 10. 25-én készült Velika Pisanicán a Felhő Klári című, ismert és kedvelt népszínmű előadóiról.

Adatközlőnk szerint — legalábbis egy időszakban — a betanulásra ill. az egyes előadásra kerülő darabokat a református kántor választotta ki. A legtöbbet felemlített népszínművek, a már felidézett Felhő Klárin kívül, a más vidékeken is igen népszerű és a maga korában országosan is ismert Piros bugyelláris, valamint a kevésbé elterjedt Kidőlt a májusfa című darabok voltak.

A helyi előadásokon a belépődíj pénz fizetése volt, mely az előadásokkal kapcsolatos költségek — legalább részbeni — fedezéséül szolgált.

A Velika Pisanicai magyarok népszínmű-előadásain más településekről is voltak nézők, pl. Krestalovác-ról is jöttek az előadások hírére.

A népszínmű-előadásoknak több vonatkozásban is igen komoly jelentőségük volt. Utaltunk már arra, hogy mindenekelőtt az anyanyelv használata és megőrzése tekintetében volt fontos szerepük a kisebbségben élő magyar közösségek számára. Erre egyértelműen utalnak a burgenlandi magyarok körében szerzett tapasztalatok: „Felsőőrött, s természetesen a nyelvszigethez tartozó többi magyar községben is, igen megnövekedett a színdarabjátszás jelentősége. A fiatal szereplőgárda ahhoz a generációhoz tartozik, mely az elnémetesedett környezethez igazodva, munkájában és szórakozásában egyaránt inkább a német nyelvet használja. A színdarab előkészítő munkája közben folyékonyabbá válik a magyar beszéd, felfrissül a szókincs a szereplők ajkán. De a színdarab közön­sége számára is többet jelent ez a kulturális esemény, mint jó szórakozást. Ezért aztán a Református Olvasókör tudatosan és örömmel folytatja a műkedvelő színjátszás hosszú tradícióját, s ezzel a magyar nyelv és a magyar hagyományok fenntartása érdekében felbecsülhetetlen szolgálatot végez."20

A nyelvhasználat tárgyában egyfajta bizonyítékként idézhetjük az Őrség című periodika 1984-ben közzétett hírét: „Szeptember 24-én és 25-én színielőadás volt Felsőpulyán a Rohonczy-kastélyban. Az Egy asszonynak kilenc lánya c. népszínművet adták elő. Örvendetes — s ez az előadásból is kiderült —, hogy egyre gyarapszik a magyarul szépen beszélő fiatalok száma."21

Ugyancsak utaltunk már a népszínműveknek a nemzeti identitással összefüggésbe hozható sze­repére. Nem túlértékelve ennek jelentőségét, arra azonban mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet, hogy magának a népszínmű előadásának aktív résztvevői körében (játszók és nézők), tehát egy mikroközösségben ható összeszervező, kohéziós erőnek a hatása tágabb vonatkozásban, a makroközösségre kihatóan is érvényesül. Ezt a folyamatot igazolják a burgenlandi megfigyelések is: „A népszínműhöz tartozik az a tény is, hogy közösséget formáló erő rejlik benne. Nemcsak a szereplők között szövődik az öt-hat hétig tartó előkészületek alatt szoros baráti kapcsolat, hanem a közönség is közösséggé válik. Szívesen beszélnek a darabról, a szereplőkről és egyik-másik jelenetet még évek múltán is megemlegetnek az emberek. A közösség érzése pedig megtartó hatással van — különösen a kisebbségek életére."22

Mindezen jelenségeket magunk is érzékelhettük Velika Pisanicán mindazoknak körében, akiknél szóba hoztuk az egykori népszínmű-előadásokat. Sajnálatos, hogy a horvátországi szórvány magyarság körében e tevékenység évtizedek óta szünetel.

További megfigyelések közelíthetők és párhuzamosan tárhatók fel a nemzetiségi, ül. kisebbségi körülmények, viszonyok és feltételek között élő burgenlandi magyar közösségek és a horvátországi szórvány magyarság körében. Ez utóbbiaknál az eddigi szerény mértékű tájékozódás alapján — s remélhetően további alapos, helyszíni terepmunka után — valószínűsíthetjük/bizonyíthatjuk a népszínműjátszás más vonatkozású burgenlandi „eredményeit" is: „A színjátszásnak a felsőőri színpadon van még egy nem lebecsülendő »mellékterméke« is. A műkedvelők nagy gonddal és egyre finomodó ízléssel választják ki a színpad berendezési tárgyait és egyéb kellékeit, és igyekeznek a kosztümöket is ahhoz a korhoz alkalmazni, melyben a darab játszódik. Néprajztudományi szempontból rendkívül érdekes régi ruhák és használati tárgyak kerülnek ilyen formán elő. A szereplők addig járják a házakat, míg valami poros ládából, a szekrény mélyéről vagy padlásról elő nem kerül az a ruha vagy az a holmi, amire a darabban szükségük van. Ezek a tárgyak aztán nem egyszer az olvasóköri »fundus« tulajdonába kerülnek, mely máris sok értékes régi ruhát őriz."23

Velika Pisanicán egyelőre ilyen típusú tárgyfeltáró kutató és főként gyűjtő munkát nem végezhettünk, de az előkerült fotódokumentumok e vonatkozásban is fontos utalásokkal bírnak.

Eddigi szerény Velika Pisanicai adataink, a burgenlandi és a szlovéniai magyarok körében fellelhető hasonló párhuzamaikkal, arra a föltevésre jogosítanak, hogy a szigorú irodalom- és színháztörténeti mértékkel mért, és mind esztétikai, mind színműirodalmi alkotásként többé-kevésbé elmarasztalt népszínmű, más-más konstellációban és kontextusban, más-más szerepet és funkciót tölthet be, valamint igen eltérő hatást válthat ki.24

Úgy véljük, s ebben adatközlőink, informátoraink is megerősítenek, hogy a népszínműben rejlő — s adott körülmények között lehetséges jobb — adottságok a nemzetiségi, kisebbségi lét, életmód és életforma feltételei között felerősödnek. Ezzel egyidejűleg még a súlytalanabb, netán hiteltelenebb elemek is felértékelődhetnek, különösen egy-egy előadás sajátosan helyi színpadra állítási körülményei közepette. Egy adott közösség esetében fokozhatja a pozitív hatást a szereplőkhöz fűződő társadalmi, rokonsági, baráti stb. viszony, az előadási kellékek összeállításában való részvétel, az előadói mód helyi, akár provinciális ízekkel való dúsítása, a lokális, akár egyénekre vonatkozó szövegek, gesztusok, mimikus utalások.25

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem a műfaj, a színjátéktípus javul fel színműiro­dalmi és esztétikai alkotásként, hanem a felvázolt — s térben és időben is változó — körülmények, feltételek között „nemesül meg" a népszínmű, és válik a nemzetiségi, kisebbségi lét és életforma, életmód szempontjából fontos elemek kifejezőjévé, erősítőjévé, fenntartójává.

Többek között ezért is ítéljük fontosnak a további kutatásokat, kiterjesztve a népszínművek egy lehetséges hatásmechanizmus-vizsgálatára is.26

Függelék

Az adatközlők, informátorok által felidézett népszínművekről

A népszínmű címe Horvátország Burgenland Szlovénia
A betyár kendője
+
A birtok
+
A bor
+
+
+
A vén Bakancsos
+
+
Cigány
+
+
Egy asszonynak kilenc lánya
+
Felhő Klári
+
+
+
Harag
+
Iglói diákok
+
+
Kidőlt a májusfa
+
+
Kintornás Család
+
+
Piros bugyelláris
+
+
Terike
+

 

Jegyzetek

  1. Benedek A. 1984. 242.; A legújabb színházművészeti kézikönyv meghatározása: „Tágabb értelemben a legtöbb nemzeti drámairodalomban megtalálható, a koronként változó népfogalom alapján a népről v. népnek szóló színpadi művek összefoglaló műfajneve." Székely Gy. 1994. 558.; Irodalomtörténetünkben Gyulai Pál már 1863-ban hiányolta a népszínmű elméletét, s a következőképpen kísérelte meg a műfaj meghatározását: „A magyar népszínmű fővoná-sai: formában határozatlan drámai stíl, szellemben demokráciái irány, tartalomban magyar élet genre-képi vonások­ban, tragikomikai oldalról, népzene és népdal kíséretében." Idézi: Szabó E. 1954. 200.; A népszínmű megítélése, be­határolása lényegében nem mutat nagy változásokat az irodalomtörténetben, mire nézve lásd: Horváth J. 1976. 319— 320., ill. Benedek M. 1965. 367—368., továbbá a későbbiekben idézendő hivatkozásokat!
  2. Lásd: Osváth B. 1955.; ill. Bayer J. 1902.
  3. Vö.: Batta A 1992.11—34.; Bartha D. 1965. II. 704.; Muzslay L 1984. 243—244.; Solt A 1965. 680., továbbá a 30-as évek irodalomtörténeti érdeklődésével: Gombos A 1933.; Ember E. 1934.
  4. Benedek A 1984. 243.
  5. Itt jegyezzük meg, hogy ekkor még maga Szigligeti Ede sem nevezte népszínműnek művét, hanem: „Eredeti színmű népdalokkal, tánccal három szakaszban" — olvashatjuk a Szökött katona cím alatt. Lásd: Bayer J. 1902. 25., mely tényt az irodalomtörténet is kiemeli: Solt A 1965. 681.; Továbbá bizonyos vonatkozásokban figyelembe veendők a népi színjátszás és az iskolai színjáték hagyományai is. Vö.: Dömötör T. 1960. és Kriza I. 1993.
  6. Petőfi Sándor feljegyzésére hivatkozva idézi fel: Csillag I. 1987. 12—13.
  7. Vö.: Benedek A 1984.; Muzslay L. 1984.; Osváth B. 1965.; Solt A 1965.; Székely Gy. 1994.; Továbbá kutatásunk és vizsgálódásunk szempontjából a legújabb megközelítések és értelmezések állásfoglalásaival: „Annak a hosszú több évtizedes irodalom- és színháztörténeti vitának, amely Gyulai Páltól és Salamon Ferenctől tulajdonképpen Pukánszkyné Kádár Jolánig folyt a napi kritikában és a szakirodalomban, a reformkori népszínművek vonatkozásában nincs értelme. A »népről vagy a népnek szóló színmű« dilemmája csak a Überális-érdekegyesítS népszemlélet szükségszerű kiüresedése után vetődhet fel, míg az 1840-es években, ennek a népfogalomnak kialakuló, terjedő szakaszában a nem osztály-, hanem erkölcsi alapon definiáló népszemlélet leghatékonyabb eszközének, mi több, az évtized reprezentatív színjátéktípusának tekinthetjük a korai népszínművet." Kerényi F. 1991. 36.; valamint: „A népszínmű terminussal a mai irodalomtörténészi, művelődéstörténészi értékítélet egyértelműen a silányságot, a művi, ál­ságos világábrázolást, az igénytelenséget, gondolatnélküliséget, a népi kultúra eltorzított, fényesre lakkozott hazug idilljét állítja párba. Népszínmű és népművészet fényévnyi távolságra vannak egymástól, egymáshoz közelíthetetlen világokat alkotnak, a műfaj néprajzi szempontból értékelhetetlen. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a népszínmű több évtizedes története ne kínálna a népi kultúra képének alakulása szempontjából fontos tanulságokat." Kolta M. 1991.51.
  8. Idézi: Csillag I. 1987.13.
  9. Összefügg ez a népszínmű komplex színházi szórakoztató eszköztárával: „Az izgalmas cselekményt az is követhette, a dal- és táncbetéteket az is megérthette, a szcenikát az is élvezhette, aki kevéssé tudott magyarul, nem értett az írás­olvasás mesterségéhez vagy éppen életének első színházi élményében részesült." Kerényi F. 1991. 43., ill. további részletek kifejtésével és a népszínművek előadottságára, valamint nézettségére vonatkozóan: Kerényi F. 1991. 44— 48. A jelenség magyarázatával kapcsolatban néhány további, más szempontú utalás: „A főváros magyar lakosságá­nak nagy része vidékről eredt, »vidéki« alakokat akart látni a színpadon." Tarr L 1976. 212.; „...a vidékről szárma­zott, elszegényedett dzsentriréteg, amely elárasztotta a fővárosi hivatalokat, azért járt színházba, hogy a falunak azt az idilli képét lássa, ahol a nyugalmat legföljebb valami érzelmes szerelmi összetűzés borzolja föl." Benedek A. 1984. 243. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a népszínmű diadalában a kor divatos és rendkívül népszerű színészeinek is szerepük volt, különösen Blaha Lujzának: „Összeszámolja szerepeit, 1863-tól, első igazi színre lépésétől 1896-ig harminchárom év alatt 119 népszínmű vezető női főszerepét alakította..." Kársai Kulcsár L 1988.193. Vö.: „A nép­színművek főszerepeiben sokszor és sikerrel léptek fel a színház vezető művészei, sőt jutalomjátéknak is választották ezeket..." Kerényi F. 1991. 44. Annak illusztrálására, hogy a műfaj hatása szinte nem ismert korlátokat, egy sajátos példa: „... fiatalon legénykedett, dolgozott, egy szenvedélye volt: a színház. Az akkor divatozó álnépies népszín­műveket kedvelte; otthon is, ha igen ritkán jó kedve volt, betyárnótákat énekelt... Arról, hogyan érezte apám a ma­ga zsidóságát, semmit sem tudnék mondani. Említettem, népszínműveket nézett, betyárnótákat énekelt, de nem adó­dott akkortájt alkalom arra, hogy magyar volta egyáltalán kérdésessé váljék. A zsidó ellentéte a keresztény volt." Körmendi B. 1990. 42. és 46. Más vonatkozásban a jelenség összevethető a magyar nemzeti karakter romantikus ideáljának megformálását, megjelenítését célzó és szolgáló XIX. század végi professzionális és amatőr előadókkal színpadra vitt népszínművek hatásával is. Vö.: Hofer T. 1994. 31—33.
  10. Kocsis K. 1993. 11. és 28. Újabban: Arday L 1994 a.; Sebők L. 1994.
  11. Lásd: Thirring G. 1904.; Hegedűs L 1905.; Kosa L 1972., Továbbá a kutatásban részt vevőktől: Égető M. 1990. 94.; Kiss M. 1990. 156. Újabbban: Arday L. 1994 b..
  12. Kiss M. 1993. III. 1666—1667. A templomi keresztre más magyarázatot idéz: Arday L 1994 b. 193.
  13. Daié B. 1990. 220.
  14. Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat 42. Budapest. 1912. 460—461.
  15. Daié B. 1990. 222. A Julián Egyesületre újabban összefoglalóan lásd: Bernics F. 1994.
  16. Szigeti K. 1964. 589. és Szigeti K. 1978.48. és 51.
  17. Vö.: Gráfik I. 1990. a—b..
  18. A viseletnek mint etnográfiai elemnek nem elhanyagolható szerepe volt a népszínműben: „Az etnográfiai elemhez a reformkorban azért fordultak, mert hitték, hogy a viseletben, a népszokásban, a zenében a parasztság őrzi legtisztáb­ban a nemzeti jellegzetességeket — mert hitték, hogy a formában a nemzeti és függetlenségi eszme ölt testet." Osváth B. 1965. 517. Az ún. »etnográfiai« népszínművekkel kapcsolatban lásd: Kolta M. 1991. 54—58. Tanulságos e vonatkozásban felidézni a népi színjátszás kutatójának mintegy száz évvel későbbi megfigyeléseit: „Hogy a kosztümös darabokat szeretik, nem lehet különösképpen rossznéven venni olyan falutól, mely nem nagyon régen vetette le színes, kosztümszerű népviseletét. S hogy számukra a színjátszástól elválaszthatatlan az ének, ez szintén a helyi ha­gyományokból folyik." Dömötör T. 1960. 33. Itt kell röviden szólnunk a népszínművekből elmaradhatatlan nép­dalokról, népies dalokról, magyar nótákról, zenéről, cigányzenéről. „A 19. századi Magyarországon a népdalt is­mételten újraéledő, szenvedélyes érdeklődés övezte... Igazi, széles körű nyilvánosságot az a kevés népdal kap, mely bekerül a 19. század közepe táján keletkezett népszínművekbe... A népszínművek megkomponált dalai közé olyan népdalokat illesztenek be, melyekben a hivatásos előadóművész énektudását csillogtathatja és melyektől közönségsikert lehet remélni. Szinte kivétel nélkül feszes ritmusú giusto dalokat tartanak megfelelőnek, lehetőleg hetero-ritmikával... szinkópás képletekkel... Vannak köztük kvintváltó szerkezetűek is..., de hangsoruk nem pentaton, vannak sirató stílusú és különféle fríg dalok... — egyedül ezek rubato előadásúak. Nem szerepel egyetlen tiszta pentaton dallam sem, teljesen hiányzik a pszalmodizáló stílus. Bartók a magyar parasztzene általánosan jellemző tulajdonságát is izometriában és bizonyos pentaton fordulatokban látja. És éppen ez a zenei anyag az, amit a népszínművek következetesen mellőznek! Tanulságos, hogy új stílusú dalok sincsenek, a műdalok között viszont a formát és dal­lamvonalat illetően sok a hasonló alakulat, ami a parasztzene új stílusának nem sokkal későbbi kivirágzásában fontos szerepet játszik." Paksa K. 1991. 24. és 25., továbbá: 26. A népszínmű „...korán helyet adott a népi és népies dal­termésnek is. Minthogy e dalokat kezdettől fogva a műfaj lényeges faktorának érzik, idővel zenés népszínművé dolgoztak át több, eredetileg zene nélküli színdarabot is... A népszínművek »zeneszerzője« részben valódi népdalokat és közszájon forgó népies dalokat alkalmaz színpadra és zenekarra... emellett azonban, többnyire e betétdalok stílusában, maga is komponál hozzájuk néhány nótát... így keletkeznek az évtizedekig divatos s a nép közé is le-leszivárgó új »népdalok«, »magyar nóták«, amelyek szerzőjük nevét hamar levetve jóformán kiszorítják a régebbieket, s az igazi magyar népzene újabb rétegének kialakításában is jelentős szerepet játszanak." Bartha D. 1965. II. 704. S hogy miként vált népszerűvé egy-egy magyar nóta? „Legújabban a nemzeti színház népszínműi előadásai tettek hatást, s aztán egy­két cigánybanda, melyek a magyar dalok közül egynéhányat eljuttattak az utczákra is... — olvashatjuk a Vasárnapi Újság 1873-i évfolyamában. Ebben az időben a népszínművek virágzásuk korát élik. A városi emberhez és a falusi emberek nagy részéhez is, a népszínművek útján jut el az új nóta. A városi ember már csak azért is méltán tekinti népdalnak a magyar nótát: a színpadról parasztfigurák szájából hallja. A Nemzeti Színház híres népszínmű-énekesei, Füredi Mihály, Blaha Lujza és Tamásy József személyes varázsa is hozzájárul egy-egy dal sikeres terjedéséhez." Sárosi B. 1971. 162. Más vonatkozásokra utal Kodály Zoltán: „... a késői népszínművek... dalszövegei az egykorú magyar társadalom tükörképét mutatják, mégpedig hívebben, »mint az egykorú magasabbrendű költészet... Mindenki szívében és szájában voltak, sokat idéztek belőlük a mindennapi beszédben, töredékeik közmondásokká lettek. Ezeket a nótákat dalolta Ady diáktársaival a zilahi éjszakában«." Idézi: Osváth B. 1965. 518. Igaz, Ady Endre később kritikusként már így fogalmaz: „A népszínmű abban az alakjában, melyben azt a nagy népszínműírók tették kedveltté, napjainkban már élvezhetetlen... ne legyen a színpadra vitt paraszt egy daloló mesealak, ... igazságot, életet a népszínműbe, mert a színpad nem cirkuszporond, s a századvég embere nem kardnyelésen ámuló atyafi." Idézi: Kolta M. 1991.58.
  19. Herceg J. 1993. 2. — A Julián Egyesületről lásd: Révai Lexikon XI., Budapest. 1914. 69—70. Térségünkre: Bernics F. 1988.
  20. Gyenge I. 1984. 22—23.; Akárcsak Felsőőrben, „Alsóőrben a színjátszás szép múltra tekint vissza. Érdekes, hogy en­nek ellenére a Színjátszó Egyesület csak 1982. márc. 14-én alakult meg. 1982. április 28-án kapta meg az alapszabá­lyok jóváhagyását. A magyar nyelv megtartása, ápolása, a fiatalság nevelése és az idősebb leányok és legények igényes szórakoztatása, továbbképzésükkel egybekötve... 60 évvel ezelőttről szólnak az első adatok a népszínművek előadásáról. Azóta szinte minden évben szervezett színielőadást a dalárda, néha más egyesület is (tűzoltók, sportolók, ifjúság stb.)." Szabó A 1983. 22. A nagyobb egyesületi múltra visszatekintő Felsőőrben, a kisvárosban ható asszimilációs folyamat következtében még nagyobb jelentősége volt és van a népszínmű-előadásoknak: „Az egyre inkább elnémetesedő városban a Református Ifjúsági Olvasó- és Dalkör a magyar kulturális élet legfontosabb tényezőjévé vált. Fontos szerepe volt a magyar nyelv megőrzése és az elszigeteltségben élő felsőőri nép kulturális és politikai hori­zontjának szélesítése terén. Hatóságilag engedélyezett és nyilvántartott egyesületként működött 1889 óta, mindig teljes egyetértésben az egyház vezetésével, hisz a lelkész az alapszabályok szerint, hivatalánál fogva elnöke volt a körnek... A kör folyamatos és máig ható kulturális tevékenységi területe volt a műkedvelő előadások tartása. Mivel az 1950-es évekig a felsőőri reformátusok legnagyobbrészt földművesek voltak, nem voltak közösségükön kívül ál­lókra utalva, s a német nyelv megtanulása sem volt létkérdés számukra. Az idegen környezetben meg tudták tartani magyarságukat. Az Olvasókör előadásai az egyetlen magyar nyelvű szórakozási alkalmak voltak hosszú évtizedeken keresztül a magyar nyelvű lakosság számára... (majd az 1950-es évektől egyre erőteljesebben ható elnémetesedési folyamat idején — Gr. I.) felértékelődtek az ...évenként megrendezett népszínmű-előadásai..." Szántóné Balázs E. 1991. 110—111. és 113. Vö.: Faragó A. 1979. és Petrik A. 1988.
  21. Lásd: Őrség 18. szám 2. oldal. Tanulságos felidézni, hogy a nyelvhasználat vonatkozásában ismerünk olyan múlt századi nézetet, mely szerint az akkor vegyes ajkú Budapestet a népszínmű tette teljesen magyarrá: „...olyan szép, olyan vonzó volt az ő előadásukban a népélet, hogy még a jó német honpolgárok is tömegesen jöttek gyönyörködni benne, és aki egyszer eljött, eljött másodszor is, százszor is... s egyszercsak azt vette észre a jó német polgártárs, hogy a magyar nóta bűbájos hangjai mellett lassan-lassan belopta magát a szívébe a magyar szó... Ok (ti. Blaha L. és Tamási) tették teljesen magyarrá a vegyes ajkú Budapestet." Szabó E. 1954. 203.
  22. Gyenge I. 1984. 23. Továbbá a magyarországi horvát nemzetiség vonatkozásában vö.: „Népszínmű — a nemzetiséi tudatért" Horváth S. 1993. 5.; valamint: „Újabbkeletű kezdeményezés, de régi gyökerei vannak a színjátszó csoportok működésének Szentpéterfán és Horvátzsidányban. A színdarabokat mindkét faluba ausztriai horvát falvakból hozták, melyeket átdolgoztak e helyi dialektusra. Pár hónapos előkészület után sorra következtek a bemutatók a grádistyei községekben. A péterfai: Csepregi Ferenc: Sárga csikó (Zuto zdribe) című magyar színművének átdolgozása (!!! — Gr. I.), a zsidányi pedig Josko Weidinger: Pisti szolga és a három kérő (Sltiga Pisto i tri zarucnjaki) című színdarabja." Bencsics Gy. 1991. 38—40. Vannak adataink Szlovéniából, ahol pl. a lendvai zsidóság színjátszói az Iglói diákok című darabot adták elő: Varga S. 1994. 10. kép. Megjegyezzük, hogy ez a funkció az ún. „magasabb" irodalom és művészet esetében sem hiányzik: „A nemzeti irodalmak, művészetek egyik legfontosabb rendeltetése, hogy hordozói, képviselői, megőrzői és továbbszármaztatói legyenek a nemzeti identitás lehetséges és kívánatos — ámbár ugyancsak alternatív — mintáinak." Pataki F. 1989. 28. Továbbá vö.: Arday L. 1994 a. 30—31.
  23. Gyenge I. 1984. 23. Vö.: Faragó A. 1979. és Petrik A.1988.
  24. Ezzel kapcsolatban két — volt, meghaladott, s akár szélsőségként is értelmezhető — pólust idézünk fel: „Nem véletlen, hogy az etnográfiai jellegű magyar népszínművek hatásának ellensúlyozására jelölte ki a szlovák dráma feladatául Mikulás Dohnány a szlovák népélet kendőzés nélküli feldolgozását." Osvásh B. 1965. 517. Az etnográfiai irányzattal kapcsolatban a megítélés meglehetősen polemikus: „... a hetvenes évek elején, a műfaj liberális és stilizált változata közötti átmeneti állomásként megjelentek az ún. »etnográfiai« népszínművek. A hitelesség illúziójával ke­csegtető, egyben a látvány és kuriózuméhséget is kielégítő sorozat a magyar parasztról, az idilli falusi életről alkotott ideálkép rögzülésének egyik hatásos eszköze lett... A népszínműveknek van egy olyan témacsoportja, mely első pil­lantásra mintha jobban törekedne az etnográfiai hitelességre. A nemzetiségi népszínműveket tüzetesebben megvizsgálva azonban arra jutunk, hogy ezeknek a daraboknak a nemzetiségekről alkotott képe igencsak felemás." Kolta M. 1991. 54. és 57. Ugyanakkor arra is utalhatunk, hogy a korai színművekben a „nemzetiségi népköltészet" színpadi megörökítése, a nemzetiségi témát feldolgozó, nemzetiségi vonatkozásokat pozitív attitűddel megjelenítő népszínművek jól szolgálták „...a kölcsönös megismerés által létrehozható nemzetiségi béke lehetőségét...". Fried I. 1989, 159. és 169. Más vonatkozásban viszont, az 1930-as években igencsak pejoratív megítéléssel találkozhatunk: „Mialatt a magyarság nagy teste az utolsó hetven-nyolcvan év alatt csak melegforrásokban és vulkánokban tudta fellökni és hal­latni magát, idefönn a híg-magyarok és a jött-magyarok egy új középosztályt neveltek, amely csak a népszínművekből ismerte, ami alatt van." Németh L 1992. 94.
  25. Vö.: „A színjátszás közösségformáló mozzanata az első... nevelő, oktató... mozzanatain kívül nagy közösségformáló ereje van... A jó ... előadások a szereplőket és nézőket közösséggé kovácsolják." Dömötör T. 1960. 22.; Hozzátehetjük, hogy a nemzetiségi, kisebbségi körülmények között élők körében a népszínművek előadásával (szervezés, előkészítés, betanulás, megtekintés, visszaemlékezés stb.) kapcsolatos hatások egy fokozott pszichológiai folyamat részeként is éttelmezhetők: „... az identitásképzés és a kidolgozott és vállalt identitás megőrzése, illetve újraszervezése teljesítménynek minősül; erőfeszítést, több-kevesebb feszültséggel járó döntéseket, folyamatos önreflexiót igényel. Mindez pedig csak akkor lehet »kifizetődő« az egyén számára, ha a szó legtisztább értelmében jutalmazó értékű, vagyis sikeresen szolgálja a társadalmi alkalmazkodás és túlélés kívánalmait. E jutalmazó érték legfontosabb kifejeződése az imént emlegetett kedvező értékelés; az identitás eredményes fenntartása, ezért valamilyen — ma még közelebbről fel nem tárt — módon morálisan önjutalmazó lehet. Ha a társadalmi helyzetek és folyamatok drámai változásain, kihívásain át is meg tudom óvni és meg tudom valósítani az alapvető elköteleződésekből született identitásomat, ez kétségtelenül önjutalmazó értékű, belső kielégüléssel járó fejlemény, s a maga motivációs erejével hoz­zájárul identitásom további megóvásához." Pataki F. 1989. 33—34.
  26. Itt utalunk arra, hogy az 1945 utáni Jugoszláviában, ill. Horvátországban az akkoriban megfogalmazott művelődéspolitikai koncepció külön teret szentelt az ún. amatőr színjátszás fejlesztésének. Eredményként feltámadt a két világháború közötti időszak színjátszó hagyománya, s lelkesen alakultak meg a helyi színjátszó csoportok, sikereket elérve tevékenykedtek, főként az 1950-es évek elején, egészen az 1970-es években jelentkező megtorpanásig. Lásd: Faragó A. 1979. és Petrik A. 1988., továbbá Lábadi Károly szíves szóbeli tájékoztatása. Hasonló volt a helyzet Szlovéniában is. A már hivatkozott Lendván kívül Csentén, Dobronakon, Göntérházán, Gyertyánoson, Hídvégen, Hosszúfalun, Kámaházán, Kapcán, Kóton, Lakoson, Petesházán, Pincén, Radamoson, Völgyifaluban, Domokosfán, Hódoson, Pártosfalván, Szentlászlón voltak népszínmű-, ill. más színdarab-előadások. A muravidék magyar színját­szására vonatkozóan Varga Sándor rendelkezik kéziratos feldolgozással, átengedett adataiért ezúton is köszönetet mondok. Mivel mind Horvátországban, mind Szlovéniában egyfajta, állam által támogatott kultúrpolitikai törekvésről, s annak főként a pedagógusok által szervezett és irányított tevékenységéről volt szó a második világháború után, nem meglepő és nem véletlen, hogy a színjátszó csoportok repertoárjában a klasszikus népszínműveken kívül igen sokféle színdarab megtalálható, s a további kutatásnak e jelenségre is figyelemmel kell lennie. — Remélhetően a tervezett programot meg tudjuk valósítani a már beindult Alpok—Adria munkaközösség projektjében, valamint az OKTK és az OTKA kutatások keretében. Lásd: Gráfik 1.1994. a. és b.

 

Irodalom

Arday Lajos (szerk.) 1994. Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből (tanulmányok). Budapest. 1994/a. A horvátországi magyarok története (vázlatos áttekintés). In: Arday L. 1994. 9—42. 1994/b. Az északnyugat-horvátországi szórványokról. In: Arday L. 1994.175—194. Bartha Dénes (főszerk.) 1965. Zenei Lexikon II. Budapest.

Batta András 1992. Álom, álom, édes álom... (Népszínművek, operettek az Osztrák—Magyar Monarchiában. Budapest. Bayer József (sajtó alá rend. és bev.) 1902. Szigligeti Lde színművei I. Budapest.

Bencsics Gyöngyi 1991. Kulturális élet a Vas megyei horvát falvakban. In: Vasi Honismereti Közlemények 2/34—40.

Benedek András 1984. Népszínmű. In: Király Istvín (főszerk.): Világirodalmi Lexikon IX. Budapest. 242—243.

Benedek Marcell (főszerk.) 1965. Magyar Irodalmi Lexikon II. Budapest. 367—368.

Bernics Ferenc 1988. Julián iskolák Horvátországban 19041918. In: Horvátországi Magyarok Szövetsége ÉvkönyvlO. Eszék, 85—105.

Bernics Ferenc 1994. A Julián akció. (Egy „magyarságmentő egyesület" tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában és a jelen, 1904—1992) Pécs.

Csillag Ilona (közreadja és bev.) 1987. Blaha Lujza naplója. Budapest.

Daic Bogdán 1990. Pisanica — Uspomene is sjecanja. In: Bjelovarski Zbornik '90. Gradski Muzej Bjelovar- 218—219.

Dömötör Tekla 1960. A színjátszás funkciója falun. Budapest.

Ember Ernő 1934. A magyar népszínmű története Tóth Ede fellépésétől a XIX. század végéig. Debrecen.

Égető Melinda 1990. A szerémségi szórványmagyarok kultúrájáról. Népi kultúra Népi társadalom. XV. Budapest. 89— 125.

Faragó Árpád 1979. Öntevékeny színjátszásunk a felszabadulás utáni években. In: Horvátországi Magyarok SzövetségeÉvkönyvl. Eszék, 111—128.

Fried István 1989. Magyarország nemzetiségei a korai magyar folklórgondolkodásban. Ethnographia 1—4./155—175.

Gombos Andor 1933. A magyar népszínmű története. Mezőkövesd.

Gráfik Imre 1990/a. Egy építészeti elem területi változatai (oszlopos előtornác — ún. koldusállás). Ház és Ember 6. Szentendre. 157—170. 1990/b. Die Gebietsvarianten eines Bauelementes. (Sáulenvorgang — Gartenlaube — sg. Bettlerstand). In: Rudolf Kopf (red.): Arkadenháuser. Eisenstadt. \\\—140. 1994/a. Magyarságkutatás a regionalitás jegyében. In: Gráfik Imre (szerk.): Tanulmányok a szlovéniai magyarság köréből. Magyarságkutatás Könyvtára XIII. Budapest. 1994/b. Őrisziget — Siget in der Wart (Denkmalkomplex in situ und historisch-ethnographische Sammlung). In: Gráf'k Imre (szerk.): Tanulmányok a burgenlandi magyarság köréből. Savaria 21/1. Szombathely.

Gyenge Imre 1984. A felsőőri népi színjátszás. Őrség 18/22—23.

Herceg János 1993. Magyarok Szlavóniában. Világszövetség II/3/1—2.

Hofer Tamás 1994. Construction of the Folk Cultural Heritage' in Hungary and Rival Versions of National Identity. In: Hofer Tamás (ed.): Hungarians between „East" and „West". National Myts and Symbols. Budapest. 27—52.

Horváth János 1976. A magyar irodalom fejlődéstörténete. Budapest.

Horváth Sándor 1993. Népszínmű — a nemzeti tudatért. Vas Népe február 18. 5.

Hegedűs Lóránt 1905. A dunántúli kivándorlás és a horvátországi magyarság. Budapest.

Kársai Kulcsár István 1988. így élt Blaha Lujza. Budapest.

Kiss Mária 1990. Adatok a horvátországi szórványmagyarok eredetéhez és folklórjához. Népi kultúra Népi társadalom XV. Budapest. 155—169. 1993. Családok és kiscsoportok migrációja, mint a peregrináció egy formája. In: Békési L—Jankovics J.—Kosa L.— Nyerges J. (szerk.): Régi és új peregrináció, Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. Budapest—Szeged. III. 1664—1667.

Kerényi Ferenc 1991. Paraszti magatartásformák a reformkori népszínművekben. In: Hofer Tamás (szerk.): Népi kultúra és nemzettudat. Budapest. 36—50.

Kocsis Károly 1993. Egy felrobbant etnikai mozaik esete. (Az etnikai konfliktusok történeti-földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén) Budapest.

Kolta Magdolna 1991. Táji különbségek és regionális sajátosságok a 19. századi népszínművekben. In: Hofer Tamás (szerk.): Népi kultúra és nemzettudat. Budapest. 51—60.

Kosa László 1972. Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában. HITKIV. Növi Sad — Újvidék. 5—24. Körmendi Balázs 1990. Zsidó gyónás. Budapest

Kriza Ildikó 1993. Egy Mátyás-színmű kapcsolata a néphagyománnyal. In: Pintér Mária Zsuzsanna—Kilián István (szerk.): Az iskolai színjáték és a népi dramatikus hagyományok. Debrecen. 169—178.

Muzslay László 1984. Népszínmű. In: Király István (főszerk.): Világirodalmi Lexikon IX. Budapest. 243—244.

Németh László 1992. Kisebbségben. In: Kársai László (vál.): Kirekesztők. Budapest. 92—98.

Osváth Béla 1955. Szigligeti. Budapest. 1965. A népszínmű útkeresése. — Kísérletek a polgári dráma megteremtésére. In: Sőtér István (szerk.): A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig. Budapest. IV. 189—197. és 513—529.

Paksa Katalin 1991. A népdal a 19. századi polgári életben és a tudományban. In: Hofer Tamás (szerk.): Népi kultúra és nemzettudat. Budapest. 24—35.

Pataki Ferenc 1989. Identitás — személyiség — társadalom. In: Váriné Szilágyi Ibolya—Niedermüller Péter (szerk.): Az identitás kettős tükörben. Budapest. 17—38.

Petrik Anna 1988. Részletek a vörösmarti színjátszás történetéből. In: Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyv 3. Eszék, 276—293.

Sárosi Bálint 1971. Cigányzene. Budapest.

Sebők László 1994. A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. In: Arday L. i. m. 1994. 135—159.

Solt Andor 1965. Népszínművek. In: Pándi Pál (szerk.): A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Budapest. III. 680—682.

Szabó András 1983. Színjátszás. Őrség 17/22.

Szabó Ede 1954. Népszínműirodalmunk néhány kérdése. Irodalomtörténet 1/198—206.

Szántóné Balázs Edit 1991. A felsőőri református ifjúsági olvasó- és dalkör. In: Varsányi Péter István (szerk.): A szombat­helyi BDTF Tud. Közi. Történettudomány 2. Szombathely. 109—115.

Székely György (főszerk.) 1994. Magyar Színházművészeti Lexikon. Budapest,

Szigeti Kilián 1964. Orgonák és orgonaépítők Szombathelyen. Vasi Szemle 4/583—594. 1978. Régi magyar orgonák Szombathely. Budapest.

Tarr László 1976. A délibábok országa. Budapest.

Thirring Gusztáv 1904. A magyarországi kivándorlás és a külföldi magyarság. Budapest.

Varga Sándor 1994. A zsidók története a lendvai községben 1773—1944. In: Gráfik Imre (szerk.): Tanulmányok a szlové­niai magyarság köréből. Budapest.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet