Előző fejezet Következő fejezet

V. TÖRÖKVILÁG UDVARDON

 

A mohácsi vész (1526. augusztus 29.) után, amikor a török hadak végzetes csapást mértek a magyar védőseregekre, már nem volt komolyabb akadálya a török területhódításnak. A török hadak 1530. szeptember végén átkeltek a Dunán, s két irányban támadtak. Az egyik sereg Udvardot és Nyárhidat támadta meg, majd a Vág völgye felé folytatta útját, s eljutott egészen Pöstyénig, a másik pedig a Nyitra völgyében pusztított, s Tapolcsányon keresztül egészen Bajmócig, illetve a Garam völgyében Garamszentbenedekig jutott. Istvánffy Miklós krónikás írja, hogy közben rengeteg embert legyilkoltak, s ezreket hurcoltak rabságba. Az Udvard elleni támadást 1530 decemberében, majd 1533-ban is megismételték. 1541-ben, amikor egy részük Morvaország ellen indult, ismét megsarcolták az útjukba eső községeket, s Udvardot is jelentős kár érte. 1543-ban, amikor elfoglalták Esztergomot, az érseknek is menekülnie kellett: Pozsony lett az érseki székhely, az esztergomi káptalan pedig Nagyszombatba került.

1554. augusztus 16-án a török hadak újból átkeltek a Dunán, s Léva felé támadtak. Ekkor alakult meg az esztergomi szandzsák (katonai közigazgatási terület). Közben (1550-ben) a török hordák borzalmas pusztítást vittek véghez Udvardon és környékén. 1570 után Udvard teljes török megszállás alá került, az udvardi jobbágyok ezután a török hatóságnak adóztak.

1572-ben a község közigazgatása is török lett, a lakosság zaklatása azonban ekkor sem szűnt meg. Mint Istvánffy feljegyezte, 1599-ben a török szultán szolgálatában álló tatár katonai egységek szörnyű pusztítást végeztek Érsekújvár környékén, tehát Udvardon is. A törökök kiinduló bázisa Párkány volt, amely akkor a Dzsigerdelen-Parkani nevet viselte.

De miért szenvedett Udvard annyit a töröktől?

Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy 1545 táján a Nyitra folyó bal partján, az esztergomi érsek léki birtokán felépült Újvár (Castellum Novum Vestrum), amelyet Várday Pál esztergomi érsek alapított a törökök ellen. Mivel azonban a bécsi udvar nem találta elég erősnek a várat, a császári biztosok új erőd építését javasolták. Az olasz Baldigara testvérek tervei alapján aztán 1573 és 1580 között felépült Érsekújvár vára, térségünk legjelentősebb végvára. Építését 1580. október 2-án fejezték be. A törökök 1663-ig számtalanszor megtámadták Érsekújvárt, de az sikeresen ellenállt. A támadások alkalmával a törökök mindannyiszor végigvonultak Udvardon, s kisebb-nagyobb pusztítást vittek véghez. Udvardot azonban a császári I katonaság, sőt Bocskai István fejedelem serege sem kímélte. Amikor 1605 tavaszán Homonnai Drugeth Bálint, Bocskai hadvezére ostrom alá vette Érsekújvárt, a hajdúk végigvonultak a térségen, s Udvardon is rekviráltak, raboltak egészen 1605. október 17-ig, amikor is sikerült elfoglalniuk Érsekújvárt. A tizenöt éves háború idején (1591—1606) a krími tatárok és Ibrahim vezérpasa hadai vonultak át többször is a vidéken, s borzalmas pusztítást végeztek Udvardon. A császár és a török szultán 1606. november 11-én húsz évre szóló békét kötöttek (Zsitvatoroki béke). Ennek értelmében Udvard török fennhatóság alatt maradt, némileg azonban javult a helyzete. Egy 1618-as adat szerint az esztergomi szandzsákban, amelyhez akkor Udvard is tartozott, 158 városnak és falunak kellett adót fizetnie a török hatóságnak, bár a Zsitvatoroki béke értelmében mindössze 60 helységnek kellett volna adóznia.

1663 augusztusában Ahmed Köprülüzade Fázil pasa-nagyvezír Udvardra küldte Ali, Kaplan, Musztafa és Huszeyin pasákat, hogy csapataikkal hidat építsenek Udvardnál a Zsitván, Nyárhídnál pedig a Nyitrán, hogy a török tüzérségi egységek Érsekújvár ostromára átkelhessenek. A nagyvezír Udvardon ütött tábort, innen indította hadait a végső támadásra. 1663. augusztus 16-án írásbeli felszólítást küldött gróf Forgách Ádám érsekújvári várkapitánynak, hogy adja át a várat. Udvardon ekkor mintegy 51000 török harcos várt a támadási parancsra. 1663. augusztus 26-án a krími tatár kán fia, Ahmed Gerey több mint 10 000 harcossal csatlakozott a nagyvezír hadaihoz, s a tatárok ismét végigpusztították Udvardot és környékét. 1663. augusztus 26-án a törökök elfoglalták a vár előterét, s addig ostromolták az erődöt, mígnem szeptember 24-én a védősereg kitűzte a fehér zászlót. 1663. október 27-én Ahmed Köprülüzade Fázil (Erényes) pasa Újvárból visszaköltözött Udvardra, s november 3-án innen vezette seregét Léva felé. Elképzelhető, mekkora terhet jelentett a lakosság számára a hatalmas sereg itt-tartózkodása: a török csaknem mindenéből kifosztotta.

Az 1664. szeptember 27-én I. Lipót császár és a török Porta között megkötött újabb békeszerződés megerősítette a török uralmat Érsekújvár és vidéke fölött. Érsekújvár lett a legnyugatibb török tartomány (ejálet) központja. Az ejálethez három szandzsák tartozott: az újvári, a lévai és a nyitrai. Az ejálet 7 náhijéje (körzete) közül Udvard a nyárhídi náhije része lett. A török közigazgatás háromfajta települést ismert: varos (város), karije (falu) és mezra (major vagy elhagyott település).

IV. Mehmed szultán megparancsolta a budai helytartónak és a budai defterdárnak (a szultán tartományi pénzügyi hivatalának a tisztségviselője), hogy Udvardon és Bajcson építsenek új hidakat a Zsitván. Az újvári erőd helyrehozatalában és a hídépítésben az udvardi lakosoknak is részt kellett venniük. A nagy kiterjedésű újvári ejálethez — ahogy az az 1664-ben végzett adóösszeírásból kitűnik — 788 város, falu és majorság tartozott.

Újvár 22 évig élt török megszállás alatt. 1685 augusztusában már folytak az előkészületek a felszabadítására. Augusztus 19-én Lotharingiai Károly fővezérletével, Aeneas Caprara tábornagy parancsnoksága alatt megindult a végső támadás. Kétórai öldöklő harc után kitűzték a vár falaira és bástyáira a császári lobogókat. A következő napon Udvard is felszabadult a 113 évig tartó török megszállás alól. Persze ennek is megvolt az ára. A császári seregek élelmezése a már amúgy is elnyomorított lakosságra hárult; s a katonák a lakosság utolsó élelmét is elvitték. A hadsereg felfegyverzése és felszerelése érdekében ráadásul súlyos adókat is kivetettek a népre. A kivonuló törökök ugyancsak kitombolták magukat: dúltak, fosztogattak, elhajtották a szarvasmarhákat, juhokat, kecskéket, rekvirálták a gabonát, a szegény jobbágyoknak gyakran még vetőmagjuk sem maradt.

Visszatérve a török megszállás idejére, amikor 1554-ben a törökök megtámadták Udvardot, felgyújtották a Szent Márton-halmon levő erődítést. Ekkor égett le a Szent Márton-kápolna is. A határban felgyújtották a lábon álló gabonát. Amint azt a kanonoki vizitátor (egyházi kivizsgáló) megállapította, a támadásnak több mint 100 udvardi polgár esett áldozatul, 100 személyt pedig rabságba hurcoltak a törökök. A várost feldúlták, s több mint 200 marhát elhajtottak.

A 16. és a 17. század fordulóján, az úgynevezett hosszú háború idején a törökök sikertelenül ostromolták Győr várát. Az egyes támadások után szétszéledtek, átkeltek a Dunán, és végigfosztogatták a Kisalföldet. Udvardot is megtámadták. Mivel a lakosság hősiesen védekezett, a támadók elvonultak, de elhajtottak 400 szarvasmarhát.

1655-ben a fekete himlő szedte áldozatait: Udvardon csupán 15 jobbágycsalád maradt életben. 1678-ban és 1686-ban ismét fekete himlő pusztított, ráadásul kolera társult hozzá.

Említésre méltó, hogy a Felsőtag feletti magaslat a török idők kezdetén kapta a „Lévai Strázsa" elnevezést, amely — Udvard kataszterének részeként — napjainkig fennmaradt. A magaslatról ugyanis minden irányba jó volt a kilátás, az udvardi magisztrátus ezért fatornyot — „strázsát" — építtetett rajta. Ebből a toronyból figyelték az őrök — strázsák —, közeledik-e az ellenség, amit aztán lovas küldönc jelentett a város bírájának, hogy a lakosság felkészülhessen a védekezésre.

Udvard megszállása után janicsár aga lett a városparancsnok. (Az aga a janicsár gárdakatonaság egységparancsnoka volt, tisztsége az ezredesi rangnak felelt meg.) A török gyám — timarli — szintén Udvardon székelt. A város határában az aga nagy szarvasmarha-gyűjtőhelyet létesített a környéken zsákmányolt állatok számára.

A török megszállás után a nemesek és prediálisok egy része elmenekült Udvardról, ám a jobbágyok—parasztok, zsellérek és alzsellérek—többnyire helyben maradtak. A megszállás lényegesen megváltoztatta a helyi viszonyokat.

A török törvények szerint a leigázott lakosság számára megszűnt az egyházi irányítás, a királyi államhatalom, valamint a megyei és járási rendszer. Megszűntek a nemesi előjogok és minden szabadság, megváltozott a törvénykezés és az adórendszer, valamint a korábbi községi és városi közigazgatás. A törökök megszüntették a dézsmát és a robotot, a földbirtokosok kiváltságait, s a nemes majdnem olyan sorba jutott, mint a jobbágy (törökül raja). A „raja" a nem moszlim hitű lakost jelentette. A nemesember nem hordhatott fegyvert.

A török közigazgatás legfőbb gondja az adók behajtása volt, amelyeket a kátíb (török tisztségviselő) írt elő olykor elviselhetetlen mennyiségben. A rendes állami adók legfontosabbika a fej- vagy kapuadó (törökül dzsizje, harádzs, iszpendzse) volt. Az adót a városi török bíró — a kádi — által készített utca- és ház-, illetve kapuösszeírás alapján vetették ki, s összege kapunként évi 50 akcsa (vagy akcse) volt, de az özvegyek csupán 6, az új telepesek és a város nem moszlim (hitetlen) bírája pedig — amennyiben segített az adóbehajtásban — 25 akcsát fizettek, akárcsak az „igazhitű" moszlim lakosok. A legszegényebb lakosok, a zsellérek és alzsellérek szintén adókedvezményben részesültek. Az „iszpendzse" adónak megalázó jellege volt, azt a rabszolgák fizették.

Az udvardi vámon a török időkben is szedtek vámot, s ez szép bevételt jelentett a törökök számára. Az átszállított áru után gümrüköt, vagyis harmincadot kellett fizetni, a helyi forgalom vámja pedig a „badzs-i szejáh" volt. A vámot török pénzben, akcsában (kis ezüstérme, az oszmán birodalom alappénzegysége) szedték, de a nemesfémből vert idegen pénzeket is elfogadták. 1585-ig 60 akcsa értéke egy dukát vagy 2 forint volt. A „cubur" nevű vámot a nagyobb távolságra hajtott szarvasmarhacsorda után kellett fizetni. Egy hordó bor vámja 12,5 akcsa, egy birkáé negyed vagy fél akcsa, egy sertésé 1 vagy 2,5, egy lóé pedig 7—14 akcsa.

Mivel Lengyelországból Udvardon keresztül szállították a sót, egy szekér só vámja 12,5 akcsa vagy ennek megfelelő természetbeni térítés volt. Ha a szállított áru értéke „filuri" (1 forint vagy 1 arany), „gurus" (50 akcsa) vagy „szikke" (50 akcsa) volt, átlagosan 2,5 akcsa vámot kellett fizetni. Ebbe a csoportba tartozott a kézművesek által készített és szállított lábbeli (csizma), fazekasáru, a vas, posztó, szőnyeg, vászon, gyümölcs, zöldség, kender, viasz, füstölt hús, zsír, hal stb. Egy „centner" (50 kg) rézért például 25 akcsa volt a vám. A hídon való átkelésért aztán hídpénzt kellett fizetni. Ebből is kitűnik, milyen leleményesek voltak pénzszerzés dolgában a törökök.

A 17. században, amikor a törökök visszaadták az esztergomi érseknek birtokai használati jogát — visszakapta például a szárszói birtokot, amely ma a nagylóti és a komáromcsehi kataszter részét képezi —, az érsek felújította az udvardi nagyvásárokat és hetipiacokat. A nagyvásárokat Három Királyok napján (január 6.), Szent György napján (április 24.), őrangyal napján (október 2.) és Karácsony napján (december 24.), a hetipiacokat pedig minden kedden tartották. A vásárokon és piacokon persze vásári és piaci vámot — törökül „szergi-i pazar" —, valamint helypénzt, a felügyelőnek (muhteszib) pedig külön díjat fizettek az árusok. Gazdasági és rendőrségi szempontból a muhteszib ügyelt a vásári és piaci rendre, elsősorban arra, hogy az árusok csak egészséges, romlatlan árut árusítsanak, s azt az előírt áron adják el. Az üzlet- és raktárhelyiségek után ugyancsak illetéket — „reszm-i mahzen ve kapan"-t — fizettek a kereskedők. Az ipari tevékenységet szintén megadóztatták. „Szemhane", vagyis „gyertyás ház" adót a kocsmák, fogadók és vendéglők tulajdonosai, „bozahene" adót a sörkimérések, „szarrafije" adót pedig a pénzváltók fizettek. A pénzváltóknál régi és új magyar, osztrák, német, török és arab pénzeket lehetett beváltani. A „kanara" adót a vágóhíd fizette, mégpedig a levágott állatok száma után.

Udvard lakosainak, különösen a nagyobb csapatmozgások idején gyakran kellett beszolgáltatniuk a katonaság részére zabot, szénát, lisztet és kenyeret, ami a lakosság teljes elszegényedéséhez, éhezéséhez és nyomorához vezetett.

A földesúr, amennyiben tovább használhatta birtokát, tizedet fizetett vagy természetben szolgáltatta be a rá kivetett mennyiséget. A lakosság a kertek termése (zöldség, gyümölcs) után is adót fizetett, vagy természetben adta le az ellenértéket. Fizetni kellett továbbá a rétek, földek, legelők és szőlők, valamint a háziállatok (tehenek, birkák, kecskék) szaporulata után. Egy bárány után 14—20 akcsa volt a tized. A méneket a kaptárok száma szerint adóztatták. A menyasszonyi vagy házassági adó — „reszm-i arúszáne" — 30-tól 60 akcsáig terjedt.

Aztán itt voltak a különféle büntetések: az engedély nélküli halászatért, a hibás mércék és mértékek használatáért a piacon és a borkimérésekben, a gulya vetésbe vagy kertekbe tévedéséért a „bád-i hava", „dzserime" vagy „dzsenajet" volt a pénzbüntetés. A fáért, szénáért „bidcat" adót rótt ki a török hatóság. Olyan időszak is volt, amikor az udvardi halászok kötelesek voltak a kihalászott halak felét, főképp az értékesebb halfajtákból, beszolgáltatni a török agának.

A malmokban egy malomkerék után 50 akcsa adót fizetett a molnár. A molnárokra egyébként egy furcsa rendelet is vonatkozott: a Zsitván levő malmaikban nem tarthattak tyúkokat, csupán egy kakast mint idő- vagy hajnaljelzőt.

A zsellérek kéményadót — „reszm-i duhan" — és zselléradót — „reszm-i nebak" — fizettek. „Reszm-i dönüm" vagy „reszm-i csift" adót azok fizettek, akiknek kevés földjük volt. Egy dönüm általában 919,3 négyzetméteres területet jelentett.

A török katonák az általuk zsákmányolt és eladott javak és állatok után „müh"-öt, azaz kilencedet fizettek, amelyet a kincstárba kellett beszolgáltatniuk.

A rabságba ejtett lakosokat nyilvános árveréseken bocsátották áruba. A munkaképes férfi vagy fiatalabb nő több ezer akcsába került. A csökkent munkaképességű foglyok ára általában 150—300 akcsa volt, egy mustrált igavonó lóért 60 akcsát, egy szarvasmarháért 75—250 akcsát kértek. A török bíró, a kádi igen ragaszkodott a „hitetlenek" elhalálozásakor végzendő hagyatéki rendezéshez és adózáshoz, mivel neki ez volt az egyik fő bevétele. Különféle bűnügyekben (testi sértés, gyilkosság, lopás stb.) is a kádi határozott. Az elfogott bűnösnek büntetést kellett fizetnie, ám ha a tettest nem sikerült kézre keríteni, a büntetést a város elöljáróságának kellett megfizetni helyette. De azért is fizettetett a kádi, ha a város elöljárói elfogták, halálra ítélték és kivégezték a tettest (Udvardnak 1441-től pallosjoga volt, s a gonosztevőket kivégeztethette). A kádi helyettese a „náib", írnoka a „muszellim" volt.

Udvardon a török megszállás idején nem volt „dzsámi" (nagyobb imaház), csupán „meszdzsid", azaz mecset. Mivel a városban kisebb katonai egység is állomásozott, a katonák gyermekei számára török alapiskolát („mekteb") létesítettek. A törököknél többnejűség dívott, egy-egy katonának (tehetsége szerint) több felesége, s így számos gyereke lehetett. Az iskolában „muallim" vagy „muariff', „noariff' tanított. A tanítás a mecsetben folyt, a gyermekek olvasókönyve a szent könyv — a Korán — volt. Megjegyzendő, hogy 1585 után a „gurus" értéke 60 akcsára csökkent. (A „kara gurus" vagy fekete gurus egy florént vagy forintot, a „szím gurus" vagy vörös gurus pedig egy tallért ért.) A török földesúr („szipáhí") minden évben frásban küldte meg Udvardnak a kötelező adók listáját, az „iszpendzsét". A megszállt Magyarországon ezt „reszm-i kapu"-nak, portaadónak is nevezték. Kiszabásakor ugyanúgy a vagyoni helyzetből indultak ki, mint a „dzsizje", vagyis a „hitetlenek" fejadója esetében. A fejadót „harádzsnak" is nevezték, s mint tudjuk, ebből származik a magyar „harács, harácsol" szó. A török törvény szerint „...azok, akik képesek fizetni a harádzsot, azok az ő szipáhijuknak reszm-i kapu címén Hizir Iljasz napján (Szt. György napján, azaz április 24-én) fizessenek 25 akcsát, és Kászim napján (Szt. Mihály napján, azaz szeptember 29-én, másutt Szt. Demeter napján, azaz október 26-án) 25 akcsát". A szipáhinak mindenfajta termésből tizedet kellett beszolgáltatniuk mind a rájáknak (jobbágyoknak), mind a nemeseknek. A tizedek nevei a következők: búza — gendum, rozsnok — mahlút, must — sira, borsó és lencse — girah ve gadesz, kender és káposzta — kendir ve kelem, fokhagyma és hagyma—szir ve pijaz, gyümölcs — ősr-i mejve. A lakosság ezenkívül köteles volt tűzifával és szénával ellátni a szipáhit és a többi tisztségviselőt, esetleg pénzben kifizetni az ellenértéket: egy szekér fa helyett 15 akcsát, egy szekér széna helyett 25 akcsát. A török megszállás idején nagyon visszaesett a mezőgazdaság. A törökök a határ nagy részét legelővé és kaszálóvá tették. A halászoknak azonban továbbra is elég munkájuk volt, mivel a törökök igencsak szerették a halat. Az iszlám vallású törökök egyébként is főleg baromfit, birkát, kecskét és halat fogyasztottak, szent könyvük, a Korán ugyanis tiltotta a „tisztátalan" sertéshús fogyasztását. A törökök rátermett kereskedők voltak. Mivel a katonák mielőbb meg akartak szabadulni a zsákmányolt állatoktól, a török és magyar kereskedők ezeket általában áron alul vették meg tőlük. Az esztergomi szandzsák összeírásából megtudjuk, hogy Udvardon több jobbágyparaszt is tehetős kereskedővé lett. A jegyzék konkrétan a Theyes (Tejes), Aach (Ács), Zekerech (Szekeres), Ystenech (Istenes) és Balochy (Balogh) neveket említi. A török aga cselédségével és háremével együtt az udvardi szolgabírói házban lakott. Az egykori királyi kúriában lóistállók és takarmányraktárak voltak. Említésre méltó, hogy az udvardi állatvásárok vetekedtek a Dzsigerdelen-Parkaniban és a Nagysallón tartott vásárokkal.

A többéves megszállás után a törökök már nem üldözték annyira a lakosokat, sőt bizonyos védelmet és engedményeket nyújtottak nekik. Az adók behajtásában persze igen következetesek és szigorúak voltak. Az udvardi aga birtokot (hássz) kapott használatra. Ez hűbéri birtok — beneficium — volt, melynek évi jövedelme meghaladta a 100 000 akcsát. Udvard beszolgáltatási kötelezettségéről tanúskodik az 1672—1673-ban készített összeírás. Az érsekújvári ejálet törvénykönyve szerint a lakosok kötelesek voltak tizedet beszolgáltatni a szipáhinak (a török gárda vagy a hűbéres hadsereg lovagjának): „Az ő terméséből (értsd: a jobbágyéból) — búzából, lencséből, borsóból, lenből és kenderből szedjenek minden tíz részből egy részt mint tizedet, és a raja szállítsa Uyvar várába a szipáhi magtárába. De ne zaklassák a szánalmas ráját a tized elszállításával olyan helységekbe, melyek távolabb vannak, mint a legközelebbi vásárhely." A gabonatizedet súlyban és értékben is bejegyezték, mivel azt néha pénzben fizette az alattvaló. A gabona mennyiségét „kile" vagy „kejle" egységben jegyezték fel, a kile azonban vidékenként változó volt. Általában a 8 okkás kile volt érvényben, ami 10,26 kilogrammot jelentett (1 okka = 1282 gramm). A tizedet mindjárt aratás után, de néhol csak a többi termény betakarításakor, ősszel szedték. Bár a török hatóság tiltotta az ajándék — „szálárije" — vagy pótlék szedését, a helyi hatóság különféle ajándékokkal és pótlékokkal is megterhelte a lakosságot. Az „igazhitűeknek" az iszlám szigorúan tiltja a borivást, a török katonák azonban szívesen oltották szomjukat tüzes magyar borokkal. így aztán olyan rendelkezés is napvilágot látott, mely szerint a szőlősgazda minden tíz pinte után köteles egy pinte bort beszolgáltatni. Mivel azonban a pinte vidékenként igen változó volt, a törvény megszabta, hogy 2 pinte 1 okkának, vagyis 1,12 liternek feleljen meg.

Dr. Blaskovics József, az ímelyi születésű neves turkológus Az újvári ejálet török adóösszeírásai című, 1993-ban megjelent művében ismerteti Udvard adózási kötelezettségeit, s párhuzamot von az 1570-ben és 1664-ben készült adatok között. Ezekből kitűnik, mennyire visszaesett Udvard város fejlődése és népessége a csaknem egy évszázad alatt. Míg 1570-ben a törökök által „Udvart"-nak nevezett Udvardnak 101 adófizetője volt 50 háztartásban 20 000 akcsa adóval, addig 1664-ben csupán 30 fejadófizető élt 30 háztartásban, de 16 600 akcsa évi adóval. „Udvart" város az esztergomi „mírlivá" (magas katonai rangfokozat, a szandzsákbég szinonimája) egyik „hássza" volt. Az adóösszeírás egyébként tartalmazza az adófizető ráják neveit: Mónár András, Öllé István, Aranyos Gergői, Tót Lukács, Szabó Pál, Kicsi (Gici) András, Vitor Alberd, Cseríny János, Szaka György, Maikár Márton, Török István, Nagy Mihál, Aranos Pál, Simonyi Simon, Karádi Mihál, Nagy Márton, Nagy Balás, Vitor András, Szántó János, Udvardi András, Csornoki András, Finta Bálint, Magas András, Rajhó István, Deső András, Szikora Pál, Budlík István, Gici János, Szőcs István, Roncsa András.

Udvard adózási és szolgáltatási kötelezettségei 1664-ben a következők voltak:

 

Felnőtt férfiak (rája) száma személy 30
Harminc háztartás, házanként 50 akcsa házadó akcsa 1500
Búza 280 kile akcsa 5600
Kevert gabona (búza rozzsal) 350 kile akcsa 3500
Tized a kaptárokból akcsa 1375
Tűzifa- és szénaadó akcsa 1300
Legeltetés, termésőrzés jogának adója akcsa 1450
Sertésadó akcsa 440
Must tized, 150 pinte akcsa 750
Alkalmi illetékek és földadó akcsa 350
Izmaiinak, a Magas Porta janicsár tisztjének és Mehmed pasának — újvári helytartónak a réttulajdonából széna, kocsival akcsa 250
Naszuh, a lovasság harmadik parancsnoka réttulajdonából, széna, kocsival akcsa 100
Mehmed, az újvári janicsárok kethüdájának használatában levő rét, széna kocsival akcsa 45
Összesen akcsa 16 660

Megjegyzendő, hogy az adóösszeírásban csupán a jobbágyok — ráják — szerepelnek, a nemesi családokat és egyéneket az összeírás nem említi. Nagyon nehéz időszak volt a 113 éves török megszállás és a 155 éves török zaklatás az udvardi nép számára. Szinte csodával határos, hogy Udvard városa mindezek ellenére fennmaradt, s lakossága a csaknem teljes pusztulás után új életet tudott kezdeni.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet