Előző fejezet Következő fejezet

Epilógus

 

Az osztrák kormány és hatóságok megnyugvással vették tudomásul, hogy a magyar kormány erélyesen fellépett a felkelőcsoportokkal szemben, lefegyverezte és eltávolította őket a magyar-osztrák határ közeléből. Ezt a véleményt fejezte ki az osztrák parlamentben Alfred Grünberget szövetségi külügyminiszter az egyik képvislő felvetésére válaszolva. Viszont ezzel nem szűnt a figyelmük egy esetleges újabb szervezkedés felderítésére. A magyar felkelők 1921. és 1922. évi próbálkozásai azt táplálták az osztrák hatóságokban, hogy célszerű fenntartaniuk az éberségüket. Ez az elgondolás rajzolódik ki Hans Cnoblochnak, az osztrák budapesti követnek az eseményeket követő több jelentéséből. Cnobloch 1922. augusztus 25-én olyan jelentést küldött az osztrák szövetségi külügyminisztériumba, hogy több újság olyan cikkeket tartalmaz, hogy Magyarország kötelessége Burgenland „megmentése". Héjjas vezetésével hatezer ember áll készenlétben arra az esetre, ha Ausztriában válság tör ki és abba beavatkozhassanak. Dyen esetben a szabadcsapatosok északon és délen tömének be Burgenlandba. A jelentés végén a követ azonban nem mulasztotta jelentéséhez hozzáteni, hogy Bethlen miniszterelnök ezeket a terveket nem osztja.154

Cnobloch jelentésében foglaltakat némi fenntartással kell fogadni. Nem ismert, de nem elképzelhetetlen, hogy korabeli újságokban előfordult az általa leírtak. Viszont elképzelhetetlen, hogy a fegyveres akció előkésztésében részt vett bármelyik vezető egy hónappal később újabb toborzásba mert volna kezdeni. A követi jelentésben szereplő Héjjas Iván 1922. július 27-én szabadult az előzetes letartóztatásból, még több hónapon át büntető eljárás alatt állt más személyekkel együtt. Újabb, biztos bukást jelentő kockázatot nem vállalhatott. A Bethlen-komány bel- és külpolitikai okokból nem tűrte volna el az ilyen szervezkedést, mint ahogy a jelentés befejező része ténylegesen utalt is arra.

A volt felkelőcsoport vezetői közül csak Szabó József és Bónis Lajos (páter Arkangyal) kapott engedélyt a magyar kormánytól arra, hogy a magyar-osztrák közelébe menjen. Az ó engedélyük is csak arra terjedt ki, hogy a letartóztatásuk során hátramaradt, a hatóságok által le nem foglalt polgári hasznosításra alkalmas tárgyaikat, eszközeiket összeszedjék. Felkelőket nem toborozhattak. Az engedélyezett feladatra mindketten több időt töltöttek Kapuvár környékén. Szabó József ezt az időt arra is felhasználta, hogy Osliban 1922. október 22-i dátummal emlékiratban forduljon a magyar kormányhoz „... a Magyarországtól nyugaton elszakított területek visszaszerzése tárgyában". Szabó az emlékiratban azt az elképzelését fejti ki, hogy a magyar bel- és külpolitikai helyzettől függetlenül .... úgyszólván véráldozat nélkül..." hogyan lehetne visszaszerezni a nyugaton elvesztett területeket és ezzel megkezdeni a trianoni békeszerződéssel Magyarországra kényszerített területveszteségek revízióját.

Az emlékiratban foglaltak szerint Ausztria lakossága mindenképpen meg akarja dönteni a fennálló «szociáldemokrata communista rendszert", amelyben az ország jobboldali erői teljesen egyetértenek. Csak abban van eltérés köztük, hogy a fordulat után Németországhoz csatlakozzanak (anschluss-mozgalom), vagy létrehozzák a «Dunai Morachiát" és abban Csehszlovákiával, illetve Magyarországgal lépjenek-e szövetségre?

Ausztriában változásra törekvő csoportonként vette számba: a keresztényszocialistákat, a nagynémeteket, a Krauss-Bulei-Pittin vezette bajor csoportot és az osztrák legitimistákat. Szabó minden csoport célkitűzését, erejét, egymáshoz való viszonyát és a burgenlandi kérdésben elfogadott álláspontját elemezte.

Az elemzés szerint a keresztényszocialisták a szociáldemokraták legesélyesebb ellenfelei. Ausztria függetlenségére törekszenek. Ebben ellentétek vannak köztük és a nagynémetek között. Magyarországban önálló törekvéseikben partnert látnak. Teljes győzelmük esetén Magyarország javára lemondanának Burgenlandról. E csoport legfőbb exponense Ignaz Seipel kancellár.

A nagynémetek is kellő ellenfelei a szociáldemokratáknak. A földrajzilag egységet alkotó németeket akarják egységes birodalomba egyesíteni, így a burgenlandi németeket is. Hallani sem akarnak arról, hogy Burgenlandról lemondjanak.

Krauss-Bulei-Pittin vezette bajor csoportnak „nagybajor" céljai vannak. Céljuk a leendő Nagy-Német-Birodalomban a Hohenzoller vezette luteránus Poroszország vezető szerepét leküzdeni a katolikus Bajoroszághoz közel eső részeket akarják magukhoz csatolni. Így hajlandók lennének Ausztria keleti részén elhelyezkedő Burgenlandról Magyarország javára lemondani.

Az osztrák legitimisták a Duna menti népek államszövetségén munkálkodnak. Az osztrák császárságot akarják visszaállítani. Elismerik Magyarország függetlenségét. Magyarországgal a legszorosabb államszövetségre törekszenek. A csoport tagjai tisztekből, tisztviselőkből, főnemesekből áll. A magyar kormánnyal már két esetben is kapcsolatot keresett, de nem találtak viszonzásra. Hajlandók Burgenlandról lemondani. Minden osztrák tartományban rendelkeznek fegyveres önvédelmi alakulatokkal, befolyásuk alatt áll a „frontkämpfervein" is.

A fenti elemzés után Szabó azt a következtetést vonta le, ha a magyar kormány nem utasítja el az osztrák legitimisták közeledését, továbbá ha megengedi a magyar irredenta erőknek (a felkelőknek) a legitimistákkal való együttműködést, azt adott esetben megfelelően támogatja, akkor kevés áldozatok árán visszanyerheti volt nyugati területeket.

Szabó elképzelésének nyomatékául ezt követően olyan ténynek látszó közlést tett, amelyet az eddig ismert forrásokban nem sikerült ellenőrizni, így azt kritikával kell fogadni. Szerinte az osztrák legitimisták és a volt felkelők közös terv egyeztetését, az együttműködés szervezését nagyban segítette Ig-naz Seipel kancellár is, annak ellenére, hogy azt a szélsőséges keresztényszocialisták, a nagynémetek, a bajorok ellenezték. Az emlékiratban foglaltak szerint Seipel azt is kijelentete, amennyiben Magyarországon akadálya lenne a tárgyalásoknak, úgy ő Ausztriában mindent megtesz a tárgyalási akadályok elhárítására.

Az emlékirat befejezéseként válaszút elé állította a magyar kormányt. Vagy támogatja a volt magyar területek egységéért harcoló irredentát (a felkelőket), vagy számolnia kell török mintára egy »irredenta mellék-, vagy el-lenkormánnyar. A kérdés feltevéséből egyértelműen következik, hogy a magyar bel- és külpolitika - Szabó szerint - irredenta által lesz meghatározott, akár a kormány beleegyezésével, akár nélküle.

Szabó emlékiratát természetesen nem lehet elfogadni az osztrák állapotok teljes jellemzésére. Az osztrák belpolitikai életben nemcsak a felsorolt négy csoport volt a meghatározó.

Mint a későbbi események is igazolták, a szociáldemokraták hosszú ideig jelentős befolyással bírtak Ausztria helyzetének alakítására, akiket Szabó eleve leírt már 1922-ben. Tisztánlátását bizonyára elhomályosította az az évek óta dédelgetett törekvése, hogy valahol, de lehetőleg Magyarország nyugati részén, ha kell még fegyveresen is visszaszerezzen egy darabot a volt magyar területekből.

Az emlékiratban foglalt törekvésben viszont lényeges új elem, hogy nem fegyveres összecsapást szorgalmazott, hanem politikai együttműködést azokkal, akiktől várható volt a magyar irredenta célok támogatása. Szabó József, aki mindig azt hangoztatta, hogy ő a cselekvő, harcoló irredenta képviselője, nagy változáson ment át a kétszeri sikertelen fegyveres akció után. Ebben az időszakban hasonló változáson kellett átmennie más felkelés vezetőnek is, amelybe mind az osztrák, mind a magyar kül- és belpolitikai kérdések is belejátszottak. Ezekre is tekintettel nem lehet hitelt adni Cnobloch osztrák követ azon magyarországi helyzetjelentésének, hogy ismét több ezer ember szervezése indult meg Burgenland visszaszerzésére.

A magyar kormány jobboldali ellenzékét képező, eltérő irányzatot képviselő csoportok a második nyugat-magyarországi fegyveres akció előkészületeinek meghiúsítása után más és más helyzetbe kerültek. Cselekvési lehetőségeik a hivatalos kormánypolitikától függően, kisebb-nagyobb mértékben változott.

Az adott időszak alkotmányossági viszonyaira tekintettel, a legnagyobb lehetősége a fegyveres előkészületekben közvetlenül részt nem vevő, és a nemzetgyűlésben képviselettel bíró kormányellenzéknek volt. Bethlen-kormány az Egységes Kormánypárt nagyarányú győzelme alapján meghatározó többséggel rendelkezett a nemzetgyűlésben. Azonban még jelentős jobboldali erők álltak a kormánypárton kívül, illetve egyesek kifejezetten vele szemben. Ezért a jobboldali erők további tömörítésére 1922 szeptemberében létrehozták az Egyesült Keresztény Blokkot. Az így létrejött tömörülés vezetői Gömbös Gyula, Friedrich István és Wolff Károly voltak. Az említett személyek eltérő célokat követtek saját pártjaikban és a választásokon egyaránt. Ezt az eltérő törekvésüket szövetségbe tömörülve is hangoztatták. Így tehát nem is lehetett tartós a blokkba tömörültek együttműködése sem.

A témánk szempontjából Friedrich István további tevékenysége érdemel figyelmet. Ó is azok közé a politikusok közé tartozott, akik Bethlen István politikai törekvéseit nagyban ellenezte. Az Egységes Kormánypárt választásokon elért győzelme viszont meghátrálásra kényszerítette Friedrichet is. A parlamentáris viszonyok között létrehozott Egyesült Keresztény Blokk viszont törvényes alapot és lehetőséget biztosított számára az ellenzéki elképzeléseinek megvalósítására. Ebben maga mögött tudhatta Gömbös Gyula révén a kormányzó Egységes Kormányzópárt jobbszárnyát is. Friedrich István sajátosan kezdte terveinek megvalósítását Először a korábban említett politikusokkal létrehozta a .keresztény" blokkot; - mint a szervezet központi magvát -, majd megkezdte annak társadalmi bázisának szervezését. Bizonyára a korabeli olasz példára tekintetei 1922 októberében Friedrich hozzákezdett az Egyesült Keresztény Blokk társadalmi hátterét adó fasiszta szervezetek kiépítéséhez. Magyar Fasiszta Tábor néven már megalakult a központ is. Bethlen István miniszterelnök gyorsan felismerte a távlati célokat, annak hatalmára való veszélyességét. Utasította Rakovszky Iván belügyminisztert a szervezkedés további terjeszkedésének megakadályozására, illetve felszámolására. A belügyminiszter tekintettel arra, hogy a hatályos törvények alapján nem volt a Magyar Fasiszta Tábor néven szerveződő csoportnak a hatóságok által elfogadott alapszabálya, mindennemű tevékenységét betiltotta. Friedrich a tények ellenére a hatósági vizsgálat során tagadta, hogy a betiltott szervezethez bármilyen köze lett volna.156 Nem merte vállalni nyilvánosan saját ellenzéki tevékenységének politikai, illetve esetleges törvényes következményeit.

Az említett hatósági intézkedés után is a fasiszta szervezkedés tovább folyt. Kidolgozták a kormány által is elfogadható alapszabályt, amit jóváhagyásra előterjesztettek a Belügyminisztériumhoz. Az engedélyezés megtörtént. 1922. december 18-án Budapesten megalakult a „Magyar Fascista Hungarista Tábor". Ezen az ülésen ismertette az alapszabályt Hornyánszky Zoltán. Az alakulóülésen részt vett és felszólalt Friedrich István is, aki többek között elmondta, büszke arra, hogy a „fasiszták közkatonája" lehet. Az eseményt megelőző hatósági eljárásban tett nyilatkozatára tekintettel nem vállalhatott nyilvánosan a szervezetben vezető szerepet, így ,,közkatonának" nevezte önmagát Az ilyen körülmények közepette létrejött fasiszta szervezet megválasztott elnöke Jearkovics Pál miniszteri tanácsos lett.157

A hatóságok a törvényes rendelkezésekre alapítva, folyamatosan figyelemmel kísérték a szervezet munkáját, és amennyiben az eltért az alapszabályoktól, különböző intézkedéseket tehettek, még fel is oszlathatták A továbbiakban ez a szervezet nem jelentett komoly veszélyt a kormányra. A „Magyar Fascista Hungarista Tábor"-t a megalakulása körüli körülményekre tekintettel senki és semmilyen párt nem merte képviselni a nemzetgyűlésben, még Friedrich sem. Mindez a kormány szélsőséges jobboldali ellenzékének újabb, burkolt vereségét jelentette.

Ugyancsak sajátosan alakult 1922 második felében a trianoni békeszerződés erőszakos, fegyveres úton való megváltoztatására törekvő - irredenta -csoportok helyzete. A magyar kormány külpolitikai úton való revíziójával szemben már ismételten nem léphettek fel következmény nélkül. Az irredenta csoportok és vezetők örülhettek annak, hogy az 1922. júliusi fegyveres előkészületek kapcsán ellenük folyamatba tett büntető eljárást megszüntették. Irredenta céljaikat és terveiket csak annyiban hangoztathatták, amennyiben az nem sértette a magyar kormány bel- és külpolitikáját. Kijelentéseik visszafogottabbá váltak. Cselekedeteikkel kevésbé kerültek szembe a kormány által kialakított törvényes renddel. Mindez tükröződött a további eseményekben is.

Az irredenta visszafogottabb továbbélésének lehet tekinteni, hogy 1922. szeptember 18-án Szombathelyen ünnepélyes megyegyűlés keretében helyezték el a megyeházán az 1921. évi nyugat-magyarországi fegyveres harcokban elesett felkelők nevét tartalmazó emlőktáblát. Az emléktáblán a következő nevek szerepeltek Kalocsai Imre, Nemetz Ferenc - akik a pörgölényi (Pilgers-dorf) csatában -, Hamis Károly Kirscslagnál, Gubicza Ákos Hohenburgnál, Pehm Ferenc Ágfalván és Párdy Károly pedig Gyanafalvánál (Jennersdorf) esett el. Az emléktáblát dr. Vargha Gábor nemzetgyűlési képviselő leplezte le. A közgyűlési terem bejárata mellett helyezték el.

Hasonlóképpen lehet értékelni azt az eseményt is, amikor 1922. augusztus 20-án, Szent-István napján Szombathelyen irredenta ünnepet szerveztek Külsőségekben látványos volt. Énekkarok színjátszó körök léptek fel. A nagy érdeklődésre tekintettel a környező lakosságot külön vonatok hozták az ünnepélyre. Olyan esemény nem következett be az ünnepély alatt, vagy után, amely hatósági intézkedést váltott volna ki.158

A nyugat-magyarországi eseményekben 1921-ben és 1922-ben vezetőként részt vevők aktivitása nem csökkent, csak módszerük változott. Igazodni kényszerültek a megváltozott belpolitikai körülményekhez. Nem hagyták figyelmen kívül a kormány várható komoly fellépését, a fokozott ellenőrzését. 1923. január 25-én „Névtelenek" elnevezéssel újabb irredenta szervezetet hozott létre: Prónay Pál, Hir György, Bónis Lajos (páter Arkangyal), Budaházy Miklós, Héjjas Iván, Szabó József, dr. Mészáros Gyula, dr. Dániel Sándor és Windischgrätz Lajos. Az alakuló gyűlés jegyzőkönyve szerint céljuk a Magyarország területi egységéért, az elcsatolt területek visszaszerzéséért küzdő csoportok egyesítése közös parancsnokság alatt. Elsődleges tevékenységi iránynak az északi, felvidéki területeket jelölték meg. Tehát Burgenland kérdése háttérbe szorult. Gondoskodtak arról, hogy a jobboldali erőket annyiszor megosztó kérdésben, az államfő személye körüli eltérő elképzelésekben egységesen állást foglaljanak. A „Névtelenek" szervezeti szabályzatának 2. pontja kimondta: „A királykérdés megoldásával sem pró, sem kontra senki sem fog-lalkozhatik a teljes plenum előtt történt megbeszélés nélkül, és az egész blokk teljes egységben áll Magyarország kormányzója mögött." Az ilyen értelmű álláspont megfelelt a kormány politikájának, Horthy Miklós kormányzó helyzetének és híveinek. A revizionista cél pedig nem volt idegen a hivatalos hatalmi tényezőknek sem. Mindezekre tekintettel, 1923. január 31-én Zadravecz István tábori püspök és Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány a „Névtelenek" alapszabályzatát bemutatta Bethlen István miniszterelnöknek, aki azt hóváhagyólag tudomásul vette. A szervezet és a kormány közötti összeköttetés fenntartására, az ellenőrzésével Bethlen István Teleki Pált, miniszterelnök elődjét bízta meg. Az új irredenta szervezet titkos volt kül- és belföld felé egyaránt. Úgy működött, mint korábban már megalakult „Honszeretet Egyesület" része, amely színlelten kereskedelmi tevékenységet folytatott. Valójában a kormány által ellenőrzött, annak politikájával összhangban cselekvő irredenta szervezet volt. A szervezetet támogatók körében meg kell említeni a magyar katolikus püspöki kart is, ahova már megalakulás előtt, Bónis Lajos anyagi segítségért fordult. Az irredenta anyagi támogatását a püspöki kar felé, maga Zadravecz István tábori püspök javasolta, a következő ajánlással: „... a nyugati felkelés vezető emberei igenis, mind rajongó hazafiak... Ha lesz itt nálunk hazamentés, úgy e derék emberektől jön." Az összkörülményekre és az ajánlásra is figyelemmel a püspöki konferencia 1922. október 15-i ülésén a következő határozatot hozta: „P. Bónis Arkangyal a vezetése alatt álló csapatok részére segítséget kért. Ajánlatos a hazafias mozgalom támogatása. Az adományok Zadravech István tábori püspökhöz küldendők."159

Tehát a kormány szélsőséges jobboldali ellenzékéhez tartozó irredenta csoportok és személyek az eseményeket követően, rövid időn belül, a kormány által engedélyezett és ellenőrzött területre szorultak vissza. Puszta létüket is eredménynek tekintették önmaguk számára. Bethlen-kormány 1923-ban tovább fokozta az egyesületi jelleggel működő, különböző csoportok ellenőrzését és a kormánypolitika céljaiba való bevonásukat. A kormány ösztönzésére megalakult a „Társadalmi Egyesületek Szövetsége". Ennek vezetőjévé -Gömbös Gyula ajánlására - Albrecht főherceget választották meg, aki feltétlen híve volt Horthynak és a kormánynak.

A Nyugat-Magyarország fegyveres visszaszerzésében ugyancsak tevékenyen részt vevő harmadik irányzatot képviselő legitimisták amúgy is súlyos helyzete tovább romlott. Velük szemben nem szüntették meg 1921 végétől folyamatban lévő büntető eljárást, mint ahogy az irredentához tartozókkal szemben tették. Sőt újabb legitimistákat vontak, illetve szándékoztak a bűnvádi eljárásokba bevonni. Mint az már a korábbiakban tárgyalásra került, ezzel függött össze Apáthy László meghurcoltatása és öngyilkossága is. A kormány számára még veszélyes legitimistaként működött Iingauer Albin, nemzetgyűlési képviselő, a Vasvármegye című lap tulajdonosa és szerkesztője is. Iingauer nemzetgyűlési tagságát és lapját egyaránt a kormányellenesség hatotta át. 1922 őszéig többször és több eseményben felmerült a tevőlegessége és a felelőssége. Így például 1921-ben az első és második királyvisszatérési kísérletben egyaránt. Több titkos adat jutott a hatóságok birtokába arról is, hogy az 1922 júliusában a fegyveres szervezkedés során kapcsolatban állt a legitimista érdeket képviselő Sigray Antal gróffal. Azonban sohasem volt ellene olyan konkrét bizonyíték, amely megalapozta volna vele szemben a hatósági intézkedést.

A Iingauer elleni bizonyítékszerzéssel függött össze az a betörés, amelyet 1922. október 29-én a hajnali órákban követtek el az általa vezetett szerkesztőségben. A betörést ugyan pénzszerzésnek álcázták, de valójában a felfeszített íróasztalból és a szekrényből több politikai tartalmú levelet, feljegyzést vittek el. Az elvitt iratok között voltak olyanok is, amelyek 1919-ben keletkeztek, amikor még lingauer is Horthyhoz és környezetéhez tartozott. Ezek nyilvánosságra hozása kedvezőtlen lett volna a hatalmon lévőknek. lingauer által, sajtóban is nyilvánosságra hozott betörés nyomozását országos közpoti hatóság, a BM Politikai Osztálya végezte. Megállapították, hogy a betörést két személy hajtotta végre. Egy hátizsáknyi anyagot vittek el magukkal. A betörés után vonattal Kőszegre utaztak. Az egyik személyleírás alapján a gyanú Krompaszky Endrére, a Hír és a Magyar Nyugat című helyi, kormánylapok kiadóhivatalának vezetőjére terelődött. Krompaszky, mint felvidéki menekült, az 1922-es választások során a kormánypárt mellett agitált. Később a nála végzett házkutatások azonban nem vezettek eredményre. Viszont a Hír dmű lapban idézetek jelentek meg a lingauertől ellopott iratokból. Senki előtt sem maradt kétség afelől, hogy a betörést hivatalos szervek készítették elő és támogatták. Lingauer sajtónyilatkozata szerint, minden lényeges kompromittáló dokumentumot nem tudtak elvinni tőle. Valószínű, hogy a nyilvános sajtó útján való közléseinek köszönhete megmenekülését a további zaklatásoktól.160 De a hivatalos szervek nem adták fel vele szemben a burkolt, a közvetett harcot Arra törekedtek, hogy napilapját kiszorítsák az ország nyugati részeiről. A területen működő kormánylapok a Hír, a Magyar Nyugat, a Harangszó, a Günser Zeitung 1923 januárjától kezdődően havonta 140 ezer korona támogatást kaptak a miniszterelnökségi sajtóosztálytól a főispánon keresztül. A kormánylapokat kiadó Pannónia Sajtóvállalat és Rt. a jelentős anyagi támogatásra tekintettel kijelentette: .... az Egységes Párt programja alapján áll, s Bethlen István gróf miniszterelnök ónagyméltósága vezéri szavát követi."161

A történtek és a körülmények hatására Lingauer Albin, mint közismert legitimista is tartózkodóbbá vált. Lapja, a Vasvármegye ugyan nem ment tönkre a kormánylapokkal vívott versenybea de hangjában változás következett be.

A bűnvádi eljárás hatálya alatt álló, de abba be nem vont legitimisták sem mertek semmilyen akciót indítani. A király propagandát folytatókhoz, illetve a restaurációt tervezőkhöz nagyon egyértelműen szólt Bethlen István miniszterelnök és Gömbös Gyula 1922. november 21-én az Egységes Kormánypárt budapesti klubavató ünnepségén. Mindketten beszédeikben azt a megállapítást tették, hogy a nyugati határszéleken, de főleg Sopronban erős legitim királypropaganda folyik. Mindez ellentétes a Habsburg-ház és IV. Károly király trónfosztását kimondó 1921. évi XL VII. törvénycikkel. Szerintük ez veszélyes tevékenység, mert a szomszéd államok a Habsburg-ház visszaállításában az országuk önálló létének veszélyét látják.162 A legitimizmus ilyen értékelése megfelelt a szomszédos országok Magyarországgal kapcsolatos álláspontjának. Erre az időre megszilárdult a „kisantantnak" nevezett szövetségi rendszer Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részvételével. A szövetség alapcélja a Magyarországgal fennálló határok megtartása, a Habsburg-restauráció megakadályozása volt.

Végig követtük az eseményekben részt vevők sorsának további alakulását. 1922 végére a hatalmon lévők helyzetének teljes megszilárdulás következett be. Mindezt nemcsak érzékeltetni és tudomásul vetetni akarták a jobboldali ellenzékkel, hanem külsőleg is ki akarták nyilvánítani. Ezt a dicsőséget maga Horthy Miklós kormányzó aratta le. 1922 decemberében nyugat-magyarországi körutat tett. Először ezen a területen 1919-ben járt, mint »fővezér", hogy szemlét tartson a Sigray Antal és Lehár Antal ezredes által szervezett katonai egységek felett. Mint kormányzó már megelőzően kétszer elhalasztotta a tervezett látogatást, mert értesülése szerint merényletet készítettek elő ellene Nyugat-Magyarországon.163

Horthy 1922. december 12-én reggel érkezett a Túrán nevű különvonatával Körmendre, a kormány több tagjával és a fegyveres szervek országos vezetőivel. Itt és további útja során példátlan, nagy biztonsági intézkedéseket tettek. Bárhol megjelent, csak meghívóval lehetett az alkalomra szervezett rendezvényen megjelenni.

A körmendi fogadás után, ugyanezen a napon Szombathelyre, a megyeházára érkezett. Erre a látogatásra Horthy és kísérete úgy tekintett, mint „... nagyon kritikus hely, de legyőzik, megtörik. A város nagy kariizmusára úgy fognak felelni, mint amikor büntető expedíció vonul be egy elfoglalt helyre."164 Horthyt a megyeházán a megye vezetői fogadták, üdvözlő beszédeket mondtak. Ezen részt vett Mikes János megyés püspök - meggyőződéses, és mindenki által ismert legitimista - is. Mikes a jelenlétét azonban, mint magánember tüntette fel. A katolikusok nevében Boda János kanonok, püspöki helynök szólt. A beszédek elhangzása után Horthy szólt a jelenlévőkhöz. Ezt az alkalmat is felhasználta a legitimisták és minden ellenfél megfélemlítésére. Kijelentette: „Nem engedek semmilyen olyan felforgató törekvést érvényesülni, amely ebben az országban a rendet veszélyeztetné, vagy megrontaná... ha azt látom, hogy a haza érdekében kemény, szigorú fellépésre van szükség, egy percig sem fokok habozni."165 Horthy jól tudta, hogy ezeket a mondatokat itt kell kijelenteni, ahol még mindig voltak számára potenciális veszélyt jelentők, akik egyenlőre kényszerűségből visszahúzódtak.

Horthy körútja nagy külsőségek mellett, a győzelem és a burkolt megfélemlítés jegyében tovább folytatódott. December 13-án Kőszegen, Sárváron és Celldömölkön fordult meg, majd Győrön át Magyaróvárra érkezett. December 14-én Sopronban részt vett azon az ünnepségen, amelyen a város a népszavazáson tanúsított magatartásáért, hogy Magyarország mellett szavazott -annak egyéves évfordulóján - megkapta a „civitas fidelissima", a hűséges város kitüntető címet.

A több napig tartó Horthy-körutazáson Mikes János megyéspüspök a tüntető hallgatólagos magatartásán kívül semmi sem utalt a viharos időkre, a pár hónappal korábbi seményekre. A kormánypárti és a nem kormánypárti sajtó egyaránt csak dicsérő jelzőket mondott Horthyról és hatalmi rendszeréről. Talán csak a dicsérő jelzők minőségében és számában volt köztük eltérés. Sopron városa, amelyet még nem sokkal előbb Bethlen és Gömbös egyaránt a legitimizmus bázisának tekintett, ,,Ave gubernátor - civitas fidelissima" üdvözlő felirattal köszöntötte Horthyt és kíséretét.

A kormány által elképzelt rend kialakításához még egy esemény kapcsolódott. Mégpedig az, hogy a belügyminiszter javaslatára a kormányzó 1922. december 29-én Vas megye főispánjának kinevezte dr. Tarányi Ferencet, Zala megye főispánját.166 Ebből a tisztségből pedig megelőzően felmentette Ma-róthy Lászlót. Maróthyt ugyancsak a Bethlen-kormány nevezte ki főispánnak, azonban a változásokból ítélve nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket.

így folyt le és fejeződött be 1922-ben a kormány jobboldali ellenzékének harca Nyugat-Magyarországon. A Bethlen-kormány politikai és fegyveres győzelme a jobboldali ellenzék felett hozzájárult a mintegy tíz éves háborítatlan hatalmához. Bár a legitimisták vereséget szenvedtek, de még az 1922-es események után is egy-két felvillanás jelezte létüket Nyugat-Magyarországon, így például 1925 januárjában országos legitimista gyűlést hívtak össze Körmenden. 1931-ben Dénesfán IV. Károly király második visszatérésének színhelyén, ahol repülőgépével leszállt, emlékkápolnát építettek. Mindezek nem voltak jelentős hatással a belpolitikai életre.

 

A volt felkelők csak később hallatták ismét hangjukat. 1929-ben jutott a hatóságok tudomására a kapcsolataik ápolására meg akarják alakítani a «Felkelők Asztaltársaságát". E szervezkedéssel kapcsolatban a hatóságok kiadták alárendeltjeiknek, hogy megfigyelés alatt kell tartani, az egyesületi törvényben foglaltakat kell alkalmazni velük szemben. Az utasítás azt is tartalmazta, hogy a magyar kormány véleménye szerint a volt nyugat-magyarországi területek visszakövetelése „... politikai szempontból nem kívánatos."167 Viszont ebben az évben Prónay Pál volt felkelő „fővezér" „Lajtabánsági Emlékérmet" alapított és adott ki az 1921. évi felkelői harcokban részt vevőknek, ezzel is ápolni akarta a Nyugat-Magyarországért folytatott küzdelmük emlékét.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet