II. A VIDÉK LAKOSSÁGA A NAGYHARSÁNYI CSATA UTÁN

Az 1591-es török összeírástól számítva több mint egy évszázad telik el Délkelet-Baranya következő, a teljesség igényével végzett összeírásáig. A bécsi kamara ugyan már 1687-ben, közvetlenül a nagyharsányi csata után összeíratja a településeket, de ebben a névsorban számos olyan falu nevével találkozunk, amely akkor már lakatlan volt. A baranyai porták összeírását 1696-ban végezték. Gyanítható, hogy az összeírás nem teljes, mert igen sokan még az „erdőkben lappanganak"- mint ahogy azt 1687-ben Pécsett az akkori lakott és lakatlan falvakat összeíró tisztviselő, a császári kamara megbízottja írja.

A CP szerint 1696-ban Délkelet-Baranyában a következő településekkel és a hozzájuk tartozó porták, és egyben a családfők számával találkozunk:

DÉLKELET-BARANYA 1696-BAN

Hiányzik az 1696-os összeírásból a magyarok lakta falvak közül Csúza; föltehetően nem írták össze. Karancs mint „Dárdai uradalom" szerepel 35 adófizetővel; a későbbi (l71 1-es) összeírásból kiderül, hogy Karancson valóban 35 család élt. Dárda 1696-ban még lakatlan, a hadsereg birtokolja az Eszék-Dárda közötti híd maradványaival együtt. A szerb falvak közül hiányzik Baranyakisfalud, a horvát települések közül Nagybodolya összeírása, ami máig még ismeretlen előttünk. Ezeknél a falvaknál az 171 1-es háziadó-összeírás az irányadó. Feltehető, hogy a menekültek még nem tértek vissza mind a falvaikba, ezért a nagyharsányi csata utáni nagycsaládok száma bizonyosan nagyobb volt az 1696-ban összeírtnál. A 105 évvel korábbi összeírásban, 1591-ben 55 települést találunk, 1512 családfővel, 1696-ban viszont csak 24 falut 357 portával. Száz év alatt mintegy 30%-ra apadt Délkelet-Baranya nagycsaládjainak száma. A népesség különösen nagy pusztulását a nagyharsányi csatát megelőző időben a török segédcsapatok, a tatárok, és a csatát követő hetekben a fosztogató nyugati zsoldos hadak okozták. Danóc város teljesen elpusztul, Laskó város lakosságának csupán 10%-a marad fenn. A délkelet-baranyai magyar családfőknek pusztán 20%-át találjuk, összevetve egymással az 1591-es és az 1696-os összeírásokat. A horvát családfőknek 50%-a marad. A szerb családfők száma 1696-ra 25%-kal nőtt. Ez azzal is magyarázható, hogy az 1690-ben Metóhiából érkezett szerb családok közül sokan letelepednek vidékünkön is - elsősorban Baranyabánra és környékére gondolunk itt.

Ha az 1, 8-as szorzót alkalmazzuk a magyar falvaknál, megállapíthatjuk a kiscsaládok számát, ezt 3-mal szorozva kiszámítható a hozzávetőleges lélekszám. Az említett kulcsszámokat alkalmazva arra az eredményre jutottam, hogy 1696-ban Délkelet-Baranyának 1145 magyar lakója volt. A horvátoknál és a szerbeknél több kiscsalád él egy nagycsaládban, átlagosan 2, 8. Számításaim szerint, ugyancsak 1696-ban, a horvátok lélekszáma 546, a szerbeké 672. Ugyanebben az évben az összlélekszám Délkelet-Baranyában 2363 körül lehetett; százalékban kifejezve kb. 50% magyar, 22% horvát és 28% szerb lakos. Alakosság száma 1696-ban 25%-a az 1591-es lélekszámnak.

Alakosság ilyen mértékű fogyásához nagyban hozzájárultak az 1680-1687 közötti évek eseményei. SZAKÁLY ismerteti Gyimóti István naplóját, amelyből értesülünk a délkelet-baranyaiak megpróbáltatásairól. „Bár itt vezetett a létfontosságú buda-isztambuli hadiút, amelyen állandóan török és tatár csapatok vonultak, a környéket valósággal elárasztották Veszprém, Tihany, Tapolca, Somlóvásárhely és Szegvár hajdúi. Részben a veszprémi püspök megbízásából, részben saját szakállukra, évről évre végigsarcolták az itteni helységeket, s hogy eleve letörjék az ellenszegülési kedvet, több módosabb gazdát meg is öltek (...) Délkelet-Baranya kálváriája azonban valóban Buda eleste után kezdődött, amikor a nagyvezér serege - sarkában a szövetséges hadakkal - szeptember elején Eszékhez húzódott vissza. Először a tatárokkal gyűlt meg a baja Vörösmart és az oda futott szomszédos falvak - az önéletírásban említett lelkészek számából következtetve legalább öt helység - lakosságának. A tatárokat azok a török szpáhik bujtották fel, akik addig Vörösmarton laktak, de a lakosság felszólítására onnan távozni kényszerültek. A környékbeliekkel még erősödött vörösmartiak azonban kemény ellenfélnek bizonyultak: a tatárok több napos küzdelemben sem tudtak elbánni velük. Mivel a harcok során a település a nyugati és a keleti fele a tűz martalékává lett, s a lakosság félt az elűzött tatárok bosszújától, úgy döntöttek, hogy elmenekülnek. A követendő útirányról nem volt pontosabb elképzelésük, a céljuk az volt, hogy mielőbb kikerüljenek a török és a szövetséges hadsereg közötti veszélyes térségből, s leginkább észak felé, a szövetséges hadsereg irányában nyerhettek egérutat. Ezért Mohács felé vették útjukat, ahonnan részben Tolna, részben pedig a túlparti Szeremle és Dömsöd irányában kívántak továbbhaladni, (...) a szomorú menet a mocsarak közt indult meg Kölked felé, amelynek lakói úgyszintén a mocsárban tanyáztak..."

1680-ban Gyimóti István, Baranya református püspöke naplójában részletesen ír menekülésükről, a fosztogató hajdúknak adott pénzösszegekről. A napló szerzője beszámol a menekülők éhezéséről, a hajdúk okozta szenvedésekről, s a szövetséges hadsereggel való Tolna előtti találkozásukról. A vörösmartiak a bujdosás után visszatérnek falujukba. Gyimóti elmondja, hogy akik nem menekültek el Vörösmartról, azok mind a „tatárok prédájául estek, valamint néhány Vörösmart környéki falu - Bellye, Daróc, Kopács, Révfalu (azaz Rétfalu) - csodával határos módon megmenekült a pusztulástól." Ez utóbbi adatot mi is alá tudjuk támasztani a családnevek segítségével, és nemcsak a három említett délkelet-baranyai településen, hanem a többi magyar, horvát és szerb faluban is. Ezzel perdöntően állíthatjuk, hogy Délkelet-Baranya folyamatosan lakott a hódoltság alatt és a nagyharsányi csata után. A török után, amint az az 1696-os összeírásból is jól látszik, nem volt „pusztaság"; nem helytálló tehát a VAH azon megállapítása, miszerint a délkelet-baranyaiak a török kiűzése után telepedtek le mai falvaikban. Délkelet-Baranya azon nemzetiségi településképe tehát (a magyarok a Duna menti falvakban, a horvátok az északkeleti és az északnyugati térségekben, a szerbek a délnyugati térségben, illetve a térség közepén élnek), amelyet a VAH a 18. századra helyez, már kialakult a 16-17. században, még a török hódoltság idején.

Összevetve egymással az 1591-es, az 1696-os és az 1711-es adatokat, megállapíthatjuk, hogy a következő települések néptelenedtek el a 17. század végére: Adorján, Árki, Bozog, Bulcsu, Camafalva, Csatár, Csemén, Danóc, Hálé, Hányó, Kálnás, Kispeterd, Krassópeterd, Lak, Laskafalva, Mihálykereke, Mitvár, Nána, Ölyves, Sarkfalva, Sárkány, Szentmiklós, Szóderjás, Újfalu és Vék. 1696-ra a korábban magyarok lakta Bán, Bolmány, Kácsfalu és Kisfalud szerb falvakká váltak; ezekben a falvakban lakosságcsere történt, és 1696-ra néhány szerb család betelepült Laskóra is. Ugyancsak lakosságcsere történt a 17. században Baranyaváron, Márokon és Dályokon - ezeken a településeken a korábbi magyar lakosságot horvát lakosság váltja fel. Az elnéptelenedett horvát falvak helyett a 17. században egy új horvátok (sokácok) lakta falu jött létre, Darázs. Az 1400-as években már létezett egy szintén a Darázs nevet viselő település. Elgondolkodtató, hogy ez a 200 éve nem használt falunév miként újult meg az 1600-as évek második felében.

Az 1687. augusztus 12-i nagyharsányi csata után egész Délkelet-Baranya felszabadult a török hódoltság alól. A török uralom 1526-tól, a mohácsi vésztől számítva 161 évig tartott. A felszabadított területekre, így Délkelet-Baranya középkori birtokaira is igényt tartottak a korábbi tulajdonosok örökösei. Térségünkben egyetlen korábbi tulajdonos sem érvényesíthette igényét. ÓDOR: „Bécs a visszafoglalt országrészeket a császári seregek által meghódított területnek tekintette, és a fegyver jogán (jure belli) kizárólag magának tartotta fenn a rendelkezést rajta."

Az 1696-os összeírásban a falvaknál a következő birtokosok szerepelnek: Pécsváradi Apátság, a Zrínyi család és a Császári Kamara. A Pécsváradi Apátság a középkori birtoklásra hivatkozva magának követeli Dályok, Izsép, Márok, Darázs, Vörösmart, Hercegszőlős, Kő és Sepse falvakat. A Császári Kamara az egész területet új szerzeménynek tekinti, a régi tulajdonosok pedig csak akkor birtokolhatnának, ha a háborús költségeket megtérítenék. ÓDOR: „Az Új szerzeményi Bizottság az adományra és a birtokba való beiktatásra vonatkozó okmányokon kívül semmit nem fogadott el, a fegyverváltságot pedig aránytalanul magas összegben (a birtok becsült értékének 10%-ában) állapította meg. A régi birtokosok utódai közül a megkívánt okmányokat csak kevesen tudták felmutatni, s még kevesebben voltak a váltságpénzt kifizetők (...) Nem tartották megalapozottnak a Huszár-család igényét sem Vörösmart és Hercegszőlős birtoklására, mivel nem tudták dokumentálni azt." 1699-ben Délkelet-Baranya keleti, Duna menti nagyobb hányadát, a későbbi Bellyei Uradalmat a török elleni háborúban kitűnt Savoyai Jenő herceg, tábornagy kapta. 1700-ban a nyugati, Dráva menti kisebb részt, a későbbi Dárdai Uradalmat Veteráni tábornok utódai, Veteráni János és Veteráni Frigyes kapja.

Így Délkelet-Baranyán két nagybirtok osztozik. 1737-ben, Savoyai Jenő utód nélküli halála után a Bellyei Uradalom a császár közvetlen birtokába kerül. Mária Terézia ezt az uradalmat 1780-ban leányának, Krisztinának ajándékozza, aki férjhez megy Albert főherceghez, s így a hitbizomány az ő leszármazottaiknak a tulajdona lesz. Itt jegyezzük meg, hogy 1815-ben Albert főherceg telepíti be az utolsó délkelet-baranyai német falut sváb telepesekkel, amelyet a főherceg után Albertfalunak keresztelnek. A település 1920 utáni szerb neve Grabovac.

A Dárdai Uradalom, amelyet 1748-ban még a Veteráni család birtokol, 1752-ben a CD szerint „Bona Ill.mi D.ni Comisis Ivannis Eszterhazy de Galanta Poss.io Tarda", tehát a galántai gróf Eszterházy János tulajdonába kerül.

A fentiekben már említettem, hogy egyes kutatók (VAH) Délkelet-Baranyát a nagyharsányi csata után lakatlannak, pusztaságnak vélik. A török és a későbbi adókönyvek egyes családnevei alapján bizonyos, hogy Délkelet-Baranya 1687 után nem volt lakatlan, tehát mind a hódoltságban, mind a nagyharsányi csata után folyamatosan lakott volt.

A 16. században megjelenő reformáció, majd annak törvényei, a Hercegszőlősi Kánonok kialakítottak bizonyos jogszokásokat, amelyek lehetővé tették, hogy a falvak maguk alakítsák mindennapi életüket. A kánonokban meghozott törvények még a 20. században is - mint szokások - érvényben voltak. Ilyen szokás a szerdán tartott esküvő és lakodalom, vagy az, hogy a menyasszony töltse be a 14., a vőlegény pedig a 16. életévét.

Szokás volt a bűnösöket pellengérre állítani, a bűnösnek a gyülekezetet megkövetni, hogy megjavuljon. Ez a belső rend egy-egy közösségben még a török erőszakoskodásai mellett is akkora hatásfokkal bírt, hogy a 17. század végéig nem menekültek el. De, mint Gyimóti naplójából látjuk, ha el is menekültek, az első adódó alkalommal visszatértek falvaikba. Egy-egy falu lakosságának megmaradását a gazdasági tényezők közül a szőlőművelés is elősegítette. A szőlő - nem úgy, mint a gabonafélék - állandó jelenlétet igényelt az évek folyamán. Bizton állíthatjuk, hogy a szőlőművelésnek népességmegtartó ereje volt. Már a 16. század végi török adókönyvből kiolvasható, hogy a magyar falvak, különösen a Hegyalján, musttizedet fizetnek a töröknek:

Bizonyítható, hogy szőlőtermeléssel a 16. és a l7. század fordulóján csak a magyarok foglalkoztak. A fentiekből kitűnik, hogy nemcsak a Hegyalján, de kevés mennyiségű bort még a síkvidéki magyar falvakban is termeltek. A 16. század végén az itt élő horvátok és szerbek még a Hegyalján sem termeltek szőlőt. (Sepsén hiányzik a musttized értéke, de pótolható csöbrönként 72 akcseval, tehát Sepse musttizede 1591-ben 16 560 akcse volt.) A 16. század végén itt, Délkelet-Baranyában még fehérbort termeltek. Feltételezésem szerint a mézesfehér a legrégebbi szőlőfajta. A Szkadari-tóról elnevezett szkadár v. kadarka szőlőt a szerbek révén ismerik meg a magyarok (ANDRÁSFALVY). Följegyezték többek között, hogy igen jó vörösbor termett Baranyabánban a 18. században, ahol már 1696-ban szerbek laknak. A szkadár (kadár - kadarka) szőlőfajtát minden bizonnyal azok a metóhiai szerb családok hozták magukkal, akik 1690-ben Csarnojevics Arzén patriarcha vezetésével és a császári hadsereg védnökségével „ideiglenesen" a magyarországi Duna mentén telepedtek le. A 18. században már nemcsak a magyarok ültetnek szőlőt, hanem a szerbek és a horvátok is, a fokozatosan meghonosodó szkadár szőlőfajtát.

Nem kétséges, hogy Délkelet-Baranya folyamatosan lakott volt, s ezt bizonyítani tudjuk mind a magyar, mind a horvát és szerb családnevek révén:

1. A délkelet-baranyai lakosság folyamatos jelenlétét bizonyító magyar családnevek a hódoltság időszakából és a nagyharsányi csata (1687) utáni időkből:

16 -18. SZÁZAD

A fenti adatokból kiderül, hogy mind a tíz délkelet-baranyai magyar falu bizonyíthatóan folyamatosan lakott mind a hódoltság idején, mind pedig a hódoltság után. A nevek kételeműek, már a 16. században megjelenik a családnév. Igaz, hogy néhány család neve a következő nemzedékeknél megváltozhatott, s ha nem így történt volna, bizonyára több adatot találnánk a folyamatos jelenlét bizonyítására. Több név a hódoltságban máshol szerepel, mint a hódoltság után. Ez leginkább ott fordul elő, ahol a 16. századi település elnéptelenedik. Így pl. az újfalusi nevek (Lázi, Bodor) később Vörösmarton jelentkeznek, tehát az elődök oda menekültek a 17. század végén; hasonlóképpen a danóci nevek Sepsén, Karancson fordulnak elő a későbbiekben, a laskafalusiak pedig később az Alfalukban tűnnek fel.

A horvát és szerb családok folyamatos ittléte már nehezebben bizonyítható, ugyanis az 1696-os portaösszeírásban igen sok az egyelemű név. Ha találkozunk is kételemű nevekkel, ezek sokszor 10-20 év alatt kicserélődnek. Jó támpontként szolgálhat itt az egyelemű névből kialakult kételemű név, pl. Martin > Martinovics Lukács stb. A szerb családnevekből a délkelet-baranyai vagy elpusztult településre utaló családnév azt jelenti, hogy a szatmári béke után visszatért családfő vagy annak elődje már a hódoltság idején a nevében szereplő településen lakott. Az effajta nevek segítségével bizonyíthatjuk a lakosságcserét is Abolmán (Bolmányban), Kácsfalun, Bánban, Kisfaludon, Márokon, Csibogáton, Monostoron, Baranyaváron és Bodolyán - a korábbi magyarok lakta falvakban.

Kíséreljük most meg annak bizonyítását, hogy a horvát és szerb falvakat a török uralom alatti és utáni időkben folyamatosan lakták!

Úgy vélem, a fentiekből világossá vált, hogy a nagyharsányi csatát megelőző és az azt követő években, ha a tatár dúlásban áldozatul is estek személyek, nem állíthatjuk, hogy Délkelet-Baranya lakatlan volt.