III. DÉLKELET-BARANYA A NAGYHARSÁNYI CSATA UTÁN

A nagyharsányi csatában, 1687. augusztus 12-én a török olyan mértékű vereséget szenvedett, amelyet rövid idő alatt nem volt képes kiheverni. A császári haderő 1690-re a macedón határon volt. Ekkor kénytelen volt visszavonulni, s ezzel együtt 1790-ben Arsenije Čarnojević ipeki (peći) patriar-cha vezetésével harmincötezer szerb család menekül el Metóhiából a magyarországi Duna mentére. Ez a menekülés kezdetben ideiglenesnek számított: Bécs és a patriarcha abban állapodott meg, hogy amint a körülmények engedik, a menekültek visszatérnek Metóhiába. A török haderő azonban annyira megerősödött, hogy a szerbek visszatérésére nem kerülhetett sor. Csupán egy hét éven át tartó menekülésre kerül sor 1704 és 1711 között, amikor a szerb családok Szlavóniába menekülnek a kurucok elől, a kuruc-rác dúlás végén.

Čarnojević 1791 után Dunaszekcsőt teszi meg székhelyévé, amit a szerbek Szecsujnak neveznek. Feltételezhető, hogy a metóhiai szerbek hozták magukkal a szkadár elnevezéssel illetett szőlővesszőt, amelynek termesztését a szerbek kezdték meg, de a 18. század folyamán elterjedt a magyarok között is (ANDRÁSFALVY 2001). Nevét (szkadár - skadarlia) a Szkadari-tóról kapta; a délkelet-baranyai szőlőtermelők között a kadár, északabbra a kadarka elnevezés terjedt el.

A törökök tíz év alatt heverik ki a nagyharsányi vereséget, 1696-ban már készülődnek, hogy elvesztett területeiket visszafoglalják. Az 1697. év elején a kémek jelentik, hogy a török Pétervárad és Eszék ellen készülődik, majd a nyáron el is készül Belgrádnál a szávai és a dunai híd. A császári hadak főparancsnoka Savoyai Jenő generális lesz. A hadak megjelennek a Duna mentén, és a főparancsnok kitartó munkájának köszönhetően a bécsi kamara az ellátásukat is biztosítja. Eleinte a bécsi kamara azt szerette volna, ha a hadak a vonulásuk területén szerzik be a katonák és a lovak számára létfontosságú ellátmányt. Délkelet-Baranya megfogyatkozott népessége az eltelt tíz év alatt kiheverte ugyan a nagyharsányi csata előtti tatár, és a csata utáni győztes hadak fosztogatását, de még mindig képtelen volt arra, hogy önmaga mellett egy hadsereget is ellásson. SZITA 1997 idézi a főparancsok, Savoyai Jenő Bécsnek küldött 1697. július 31-i válaszát: „az itteni nép annyira szegény és elpusztult, hogy egyetlen fogat felfogadására sincsen a legkisebb remény sem." Savoyai addig erősködik, amíg végül sikerül megnyitnia a bécsi hadipénztárt. Szükség is van rá, hiszen a katonák zsoldfizetésének elmaradása beláthatatlan következményekkel járt volna: a brandenburgi egységek addig nem voltak hajlandók a csapatösszevonásra vonulni, amíg a nekik járó húszezer guldent ki nem fizették. „Ennek a makacskodásnak az az oka, hogy az itteni kamara [bécsi udvari kamara] már sokszor becsapta őket, s ezért semmilyen fizetségre vonatkozó igéretben nem hisznek." A főparancsok erélyes fellépése olyan pozitív változást eredményezett a hadellátásban, amelynek köszönhetően Savoyai 1797. szeptember 11-én nagy vereséget mért Zentánál a török hadra, így a szultán, aki a Tisza bánáti oldalán tartózkodott, kénytelen volt a megmaradt testőrségével előbb Temesvárra, majd Belgrádon át Isztambulba menekülni. Ezután került sor Savoyai boszniai büntetőexpedíciójára, amelynek során a Boszna folyó völgyének várait lerombolva Szarajevóba érkezett, amit a katonaság fölgyújtott, s az teljesen leégett.

A török 1697. évi veresége arra kényszerítette a portát, hogy, különösen az angol követségek tanácsára, 1698. október 15-én Belgrádban kihirdesse a fegyverszünetet, s az a határozat született, hogy a szerémségi Karlovcin, azaz Karlócán a török békét köt Béccsel, Velencével és Lengyelországgal. A békekötésig a szövetséges hadak jelen vannak a Duna és a Tisza vonalán, nehogy a porta ígéretét megszegje; így 1698 októberében egy csapatrész Szeged alól a Duna mentére vonul Guido von Starhemberg táborszernagy vezetésével. „...folytatják útjukat Ilokra, ahol Veresmarton és Pétervárad mellett egy másik hidat is építenek, ott addig tartózkodnak, míg az ellenség onnan el nem távolodott, s ugyanakkor megvédik az azon oldali területet, majd ha addig meg nem érkezik a téli szállás elosztása az udvartól, Veresmarton felé indulnak tovább. (...) 28-án Kyba ezredes úrtól az a jelentés érkezett, hogy bár a boszniai pasa több csapatot vont össze, miután látta, hogy a Száva mentén jó készültségbe vagyunk - Knin felé fordult, amelyet aztán lövetni kezdett. Bár ma pihenőnapot tartottunk, de mivel a takarmány e helyen híján van, bizonyára tovább fogunk vonulni Kolut és Veresmarton felé." (SZITA 1999 -76-77. o.) Vörösmartot a német nyelvű források Roth Martin-ként említik, ezért a fordítók az eredeti német nyelvű névnek megfelelően Veresmartonnak fordítják, ti. 'roth Martin' = 'vörös Márton'. A vörösmarti hídról és az ottani fából épült kaszárnyákról a Dunán lefelé a békekötésre utazó küldöttségek is írnak (SZITA 1999 - 97. o.): „Október 8-án (...) Reggel 9 óra körül Bajához értünk, amely egy nagy rác falu 20 ezer lakossal, köztük kétezer németnek kell lennie. Estefelé onnan elutaztunk, és kétórányira Baja alatt maradtunk. Október 9-én este Veresmartonba értünk (Roth Martin), hol a hadsereg a Dunán hajóhidat épített." -jegyzi naplójába az osztrák küldöttség. Hasonló módon a velencei küldöttség is leírja ezt az utazást: „9-én késő délután láttuk meg Veresmarton hídját, ahol hadihajók állomásoztak, melyek védelmére a helyőrség fából készült kaszárnyákban szállt meg. 10-én teljesen kihalt partszakasz (mellett) utaztunk tovább, útonállóktól, rablóktól tartva nem álltunk meg sehol. Estére Eszék és Dárda között elértük azt a pontot ahol a Dráva nagy víztömeget hozva magával egyesül a Dunával." (SZITA 1999 -181.o.) A vörösmarti kikötő és az épületek azt a célt szolgálták, hogy a Dunán érkező hadi utánpótlást raktározzák, a hajóhíd pedig az utánpótlás és a hadak mozgását volt hivatott elősegíteni. A korabeli források Vörösmarttal szemben Monostorszigetet is említenek. Föltételezem, hogy ez a sziget volt a vörösmarti pontonhíd bácskai hídfője.

1699. január 26-án megköttetett a karlócai béke, amely szerint Bánát Temesvár központtal török uralom alatt maradt. Ebből a korból maradt fenn Törökkanizsa és Törökbecse bánáti települések neve. A török lemond Szlavóniáról, ott a Száva lesz a határ, Szerémséget kettévágják egy egyenes határvonallal a Boszut régi torkolatától a Tisza torkolatáig, így Belgrád előtere mind Bánátban, mind Szerémségben török fennhatóság alatt marad.

A karlócai békekötés évében, 1699-ben Savoyai Jenő herceg megkapja Bécstől a Bellyei Uradalmat, amely a herceg utód nélküli halála után 1737-től a koronára száll vissza.

MEGJEGYZÉS:

• 'kádi' - 'bíró';
• 'cujus regio eius religio' - 'akié a birtok, annak a vallása'. A földbirtokos megparancsolja, hogy a jobbágyság az ő vallását kövesse.
• Az írástudókat a defterek deákként tüntetik fel, elhagyva családnevüket.
• A nevekből következtettem a nemzetiségre; a defterek „Hirvát" családnév hangalakja horvát anyanyelvűt feltételez, mivel a „Hrvat"-ból ered, a nevet diktáló magyar v. török lejegyző nem tudja kiejteni a mássalhangzó-torlódást; ezzel ellentétben a „Horvát" hangalakú név magyar anyanyelvűt sejtet.
• Feltehetően elírás, ugyanis nem az ormánysági Révfaluról, hanem az Eszék melletti Rétfaluról van itt szó.
• VAH, 260. o.: „Poslije povlačenja Turaka, Baranja je pretvorena u pustoš, ali senovim kolonizacijama uskoro obnovila naseljenost. "
• Az ármentesítés előtt a Drávának két ága folyt a Duna felé. Nagyobb ága Eszék mellett, kisebb ága pedig Dárda, Bellye és Kopács mellett torkollt kelet felé a Dunába. Ez utóbbit a magyarok Darócának nevezték.

1704-ben, a Rákóczi-szabadságharc idején a Baranyában élő szerbek az osztrákokkal kötöttek szövetséget. Kiderült, ez a szövetség, amint azt később az osztrák tisztek keservesen tapasztalták, nem azt jelentette, hogy a felfegyverzett szerb férfiak a felfegyverzett magyarok, a kurucok ellen harcolnak, hanem azt, hogy végigrabolják Baranya falvait - a településeket fölgyújtják, az állatokat elhajtják, az ellenálló lakosokat megölik. A kurucok Vak Bottyán és Sándor László vezetésével a szerbeket Baranyából a Dráván túlra üldözik. Ami jószágot Baranyában a szerbek meghagytak, azt a kurucok hajtják el. A történtek miatt az 1704. esztendőt a kuruc-rác dúlás éveként említi a történetírás.

1711-ben a CD összeírói kifaggatják a falvak lakóit, mire emlékeznek abból, ami a falujukban történt 1704-ben, majd a legfontosabb információkat feljegyzik. A délkelet-baranyai falvakban ösz-szegyűjtött 1704. évi kuruc-rác dúlás adatai a következők:

Baranyavár: „Omnia Pecora sunt abacta - totus Pagus combustus - Occisi hospites -2" - Az összes állatot elhajtották, az egész helység leégett; a megölt jobbágyok száma 2.

Bellye: „Per rascianos occisi - 2, Pecora omnia abacta per kuruczonos." - A rácok által megölt

- 2 (személy). Az állatokat mind a kurucok hajtották el.

Benge: „Omnia Pecora sunt abacta & totus Pagus combustus." - Az összes állatot elhajtották, és az egész helység leégett.

Csúza: „Omnia Pecora sunt abacta per Rascianos." - Az összes állatot a rácok hajtották el.

Dályok: „Omnia Pecora sunt abacta. Occisi hosp(ites) 2. reliquae Personae 9. in toto 11."- Az összes állatot elhajtották, a megölt jobbágyok száma 2, a többi személyé 9, összesen 11.

Darázs: „Darás (...) Omnia Pecora sunt abacta. Totus Pagus combustus - occiisae sunt Persona cum hospitibus 170." Az összes állatot elhajtották. Az egész helység leégett, a jobbágyokkal együtt a megölt személyek száma 170.

Hercegmárok: „Márok (...) Occisi hosp(ites) 3 Puczi 4, duae mulier in toto 9. Omnia Pecora sunt abacta, totus Pagus combustus." - Megölt jobbágy 3, 4 gyermek, 2 asszony, összesen 9.

Hercegszőlős: „Herczegh Szölös (...) Hospes occisus - 1. Omnia Pecora sunt abacta per Rascianus. Pagus combustus totaliter." A megölt jobbágyok száma 1. Az összes állatot a rácok hajtották el. A helység teljesen leégett.

Izsép: „Isip (...) totus Pagus combustus. Omnia Pecora abacta. Occisi Capiat hospes - 11, Puros et muliczes -10, in toto - 21." - A helység teljesen leégett, az összes állatot elhajtották. Megölt jobbágy 11, szűz és asszony 10, összesen 21.

Karancs: „Locusmediate combustus. Personae Seu Hospites occisi 8. Pecora nulla remanserunt Rascianis." - A falu részben égett le. 8 jobbágyot megöltek, állat egy sem maradt, a rácok mind elhajtották.

Kopács: „Pecora per kuruczones abacta." - Az állatokat a kurucok hajtották el.

Kő:„Keö... OmniaPecora per Rascianos qua per kurucz(ones) abacta. Totus Pagus combustus."

- Az összes állatot elhajtották, részben a rácok, részben a kurucok. Az egész helység leégett.

Laskó: „Hospites occisi - 3. Omnia Pecora abacta per kuruczones." - Megölt jobbágy 3. Az összes állatot elhajtották a kurucok.

Lőcs: „Lucs (...) Omnia Pecora sunt abacta, totus Pagus combustus, occisi hospites 13." - Az összes állatot elhajtották, az egész helység leégett, a megölt jobbágyok száma 13.

Nagybodolya: „Bodolya (...) Occise Persone per kurucz. 7. Pagus totaliter combustus & Pecora omnia sunt abacta per Rasci:(anos) & Kuruczones." - A kurucok 7 személyt megöltek. Az egész helység teljesen leégett. Az állatokat a rácok és a kurucok hajtották el.

Petárda: „Per rascianos occisi 3. Pecora 7 circiter omnia puri erunt." - A rácok 3 személyt megöltek. Az állatokat 7 kivételével elhajtották.

Várdaróc: „Darocz (...) Omnia Pecora per kuruczones abacta - occisi sunt 2." - Az összes állatot a kurucok hajtották el - megölt személy 2 volt.

Vörösmart: „Per Rascianos occisi Hospites 11. Pesti(lis) sublati Hospites 43. Pecora per Rascianos & kuruczones sunt abacta." A rácok megöltek 11 jobbágyot, pestisben 43 jobbágy hunyt el. Az állatokat a rácok és a kurucok hajtották el. NAGYL. a kuruc-rác dúlás kapcsán a következő adatokat jegyzi fel:

A szerb falvak veszteségeiről nincs adat. Ezeknek a falvaknak a lakossága a kurucok elől a Dráván túlra menekült, saját és rabolt állataival, s majd csak a szatmári béke után, 1711-től vándorolnak vissza Baranyába. Délkelet-Baranya 1704. évi kuruc-rác dúlásának szomorú statisztikája tehát a következő: 264 megölt személy, ennek több mint fele (170 fő) darázsi sokác. Pár év múlva Vörösmarton a pestis is elvitt 43 lakost, tehát összesen 307 halottról beszélhetünk. Megfigyelhető, hogy a visszaemlékezők csak néhány esetben nevezik meg azokat, akik az áldozatokat megölték. Így Bodolyán bizonyosan a kurucok öltek meg 7 embert. A rácokat Bellyén, Petárdán és Vörösmarton nevezik meg mint gyilkosokat.

Annyi bizonyos, hogy az 1704-1711 közötti években egyetlen szerbek által lakott falu sem maradt Délkelet-Baranyában. Ebben a hét évben a horvátok (sokácok) által lakott települések: Baranyavár, Benge, Darázs, Dályok, Hercegmárok, Izsép, Lőcs, Nagybodolya és Petárda - összesen 9 horvát település. A magyarok lakta falvak a következők: Bellye, Csúza, Hercegszőlős, Karancs, Kopács, Kő, Laskó, Sepse, Várdaróc, Vörösmart - 10 magyar település. 1704 és 1711 között Délkelet-Baranyában csupán 19 település létezett, mivel a korábban szerbek által lakott falvak hét évig üresen álltak.

NÉPESEDÉSI ÉS GAZDASÁGI ADATOK 1711-BŐL

1704 után (egészen 1711-ig) 19 falu maradt: 10 magyarok és 9 horvátok (sokácok) által lakotttelepülés. Az összeíró 146 jobbágy adófizetőt és 51 zsellért jegyzett, tehát összesen 197 családfő neve szerepel, ami azt is jelenti, hogy ekkor Délkelet-Baranyában 197 nagycsalád élt. A szántóföldek száma összesen 430,5 kilás, azaz ca. 21 525 kg, mintegy 215 métermázsa vetőmagra volt szükség a szántóföldek bevetéséhez. A szőlőterületek nagysága 699 kapa. Ha egy kapa szőlő ca. 200 négyszögöl - 6 kapa egy lánc -, úgy a szőlőterület mai mértékben kifejezve mintegy 50 hektár. A legnagyobb szőlőterülete Karancsnak volt (ca. 9 hektár), Csúzának és Vörösmartnak hozzávetőlegesen 7-7 hektárnyi szőlőterülete volt. Az összeíró Petárdánál megjegyzi, hogy a szőlő részben a Beremendi-, részben a Harsányi-hegyen van, összesen majdnem 2 hektár. A sokác falvak közül Nagybodolya lakói művelik a legtöbb szőlőt, mintegy 4 hektárnyit. Bengének van a legkevesebb szőlője, kb. 20 ár, vagyis egyötöd hektár. A rétek igen szűkösen álltak a falvak rendelkezésére, mert a folyók - a Duna és a Dráva is - igen nagy területeket borítottak el vizükkel. Így a legterjedelmesebb réttel (50 kaszás) Petárda rendelkezett. Itt kell megjegyeznünk, hogy 1 kaszás rét akkora, amelyet egy ember egy nap alatt lekaszálhat.

A szatmári béke után, három év leforgása alatt (1711-1713) a szerbek a következő lakatlan falvakba költöznek be: Baranyabánba (1711-től), Baranyakisfaludra (1711-től), Bolmányba (1713-tól), Kácsfaluba (1713-tól). Dárdára a németekkel együtt költöznek be a szerbek (1713-tól), és egy magyarlakta faluba, Hercegszőlősre is érkeznek szerb jövevények (1712-től). Laskóra az 1704-ben onnan elmenekült szerb családok nem költöznek vissza.

„A vármegyét a szabadságharcot követő négy évben császári katonasággal erősítették meg. A rend biztosítása így már nem tartozott a legnehezebb feladatok közé (...) Már 1710-ben minden fegyverüktől megfosztották a kisnemeseket, a jobbágyságot (...) 1712-ben újabb szigorításokat hozott a vármegye közgyűlése." SZITA: „Fegyvertartási tilalom minden nemzetiségű jobbágyra nézve elkobzási és börtönfenyítés alatt határozat hozatott (...) A vármegye ezt követően Eszék várának parancsnokához fordult azzal a kéréssel, hogy(...)Szlavóniából jövő fegyveres csoportoknak tagadja meg az útlevelet (...) A visszatérő szerb lakosság között nem a félig katonáskodó paraszti réteget találjuk, ez kinn rekedt a határon." Úgy vélem, a visszatérők tömegesen azt a gátat használták, amelyet a nagyharsányi csata előtt az Eszék ellen induló hadak építenek Olddal szemben a Drávától a Karasicáig, a mai Gát faluig. Ezt az utat nemcsak a szerbek, de a Bosznia felől érkező horvátok is igénybe veszik. Erre utalnak a Prekogatya és a Prikogatya családnevek.

Nem szabad azt hinni, hogy a szerbek beköltözése azonnal állandó megtelepedést is jelentett; még sokáig tartott az a gyakorlat, hogy egy-két év után a család fölkerekedett és más faluba költözött. Éppen ezért a szerb falvak adózóinak neve és száma a 18. század tízes éveiben évről évre változik.

A következőkben a háziadó-összeírások adatait vizsgáljuk meg. A CD első háziadó-összeírása 1711-ben -, amikor már elkezdődött a szerbek visszatérése - készül.

Ha az adatokat összehasonlítjuk a 15 évvel korábbi összeírás adataival, arra a következtetésre jutunk, hogy 1711-ben e tájnak a lakossága több mint 15%-kal csökkent. Ennek oka az 1704-ben történt népirtáson kívül abban a tényben keresendő, hogy a szerbek visszatérése majd csak a következő két évben fejeződik be. Az is feltételezhető, hogy az összeírók elől sokan elrejtőzködnek, ahogy a korabeli tisztségviselők fogalmaznak, „az erdőkben lappanganak". A két évtizeddel korábban észak felé menekülő családok sem tértek még mind vissza. Ilyen későn visszatérők közt említhetők például a Vörösmartról Uszódra menekültek is.

Két év elteltével (1713-ra), mint látni fogjuk, igen megnő a családfők, s egyben a családok száma is. 1711 -re még sokan nem érkeztek meg a visszatérő szerbek közül. Az 1713. esztendőre a lakatlan, későbbi szerb falvak is - Pélmonostor kivételével - benépesülnek. 1711-ben a lélekszám - a szokásos szorzókkal számolva - a magyaroknál kb. 961-re, a horvátoknál 857-re, a szerbeknél 160-ra tehető, a lakók száma tehát összesen mintegy 2000 lélek lehetett. Feltehető azonban, hogy ez az összeírás nem volt teljes, mert a lakosság egy része elrejtőzött, mielőtt az összeírók megérkeztek volna.

DÉLKELET-BARANYA LAKÓINAK SZÁMA 1713-BAN

Ha összehasonlítjuk az 1711-es összeírást az 1713-assal, azonnal láthatjuk, hogy a lélekszám két év alatt bizonyosan megháromszorozódott, s nem csak azért, mert a szerbek tömegesen visszavándoroltak, hanem azért is, mert a legtöbb faluban lényegesen megnőtt a nagycsaládok száma. Vélhetően kevesebben rejtőztek el, mint 1711 -ben, s az is növelte a lélekszámot, hogy igen sokan visszatértek azok közül, akik a nagyharsányi csata idején az alföldi nagy településeken vészelték át ezeket az éveket. Ha továbbra is a már ismert szorzókat alkalmazzuk, arra az eredményre jutunk, hogy 1713-ban a magyarok lélekszáma 1728, a horvátoké 1857, a németeké 48, a szerbeké 1377 fő lehetett, tehát Délkelet-Baranya lakóinak száma 1713-ban, a szerbek visszavándorlása után nagyjából mindössze 5000 lehetett. 1713-ban Dárdára, s egyben Délkelet-Baranyába megérkeznek az első német nyelvű telepesek, egyelőre csak kilenc család. Feltételezzük, hogy a dárdai uradalom első ipart űző lakóiról van szó. Dárdát, amit a magyarok régiesen még a 20. században is Tardának neveznek, 1713-tól németek és szerbek lakják. A németek hatására a Tarda név a 18. században Dárdára változik. A német lakosság az uradalmi központ építésére érkezik, de emellett még a jószágkormányzókat is élelmezi. Itt kerül sor a szemelt búza termesztésére, s itt lelhető fel az első sajtkészítő mester is.

Két évvel később, 1715-ben az összeírt adófizetők száma megállapodik, ugyanis az 1711-1713-as években visszavándorolt szerb családok egy része hamarosan továbbáll, újabb lehetőségeket keresve. Pélmonostort ugyanakkor németek népesítik be. A magyar és horvát nagycsaládok helyben maradnak. Ezekben a falvakban ekkor csak azt tapasztaljuk, hogy jobbára a vagyonnal, házzal rendelkezőket írják össze. A nagycsaládokon belüli kiscsaládok száma ugyanakkor megnő. A nagycsaládok száma minden nemzetiség esetében kevesebb, mint 1713-ban. Ez aként is értelmezhető, hogy egy-egy nagycsaládhoz több kiscsalád tartozik.

DÉLKELET-BARANYA LAKOSSÁGA 1715-BEN

Az 1715-ös összeírás nem minden családot regisztrál, csupán a tehetős jobbágyokat és a házas,jómódú zselléreket írják össze. A lélekszám több mint ezerrel kevesebb, mint 1713-ban. Ekkorra a letelepedett szerbek egy része elköltözött, sokan igyekeznek Baranya valamely szerbek lakta falujában jobb életkörülményeket kialakítani. Az elköltözést ösztönzi az újonnan betelepültek adókedvezménye is.

Vegyük sorra az 1728-as összeírás adatait, amelyekből képet kaphatunk 1713-tól számítva a betelepülésekről és a lakosság összetételéről 15 évvel később:

A 15 év alatt, annak ellenére, hogy a szerb falvak lélekszáma állandósulni látszik, és jelentősen nő a telepesek száma is, mintegy 40%-kal emelkedik a lakosság lélekszáma. A török birodalom lezárta északi határait, s így Boszniából kevesen érkeznek Baranyába. A török hódoltság végén, a nagyharsányi csata előtt és a kuruc-rác dúlás idején észak felé menekült magyarok visszatérése már az 1710-es években befejeződött. Így az 1730-as évekre Délkelet-Baranya lakossága ca. 7000 fő, s ezért a terület még meglehetősen gyéren lakottnak mondható. Német telepesek Dárda (1713-tól) után Vörösmartra (1717-től), Pélmonostorra (1723-tól) és Laskafalura (1722-től) érkeznek. A hegyes vidékekre inkább a Rajna mentéről származó frankok telepednek, míg a síkságon württembergi és bajorországi svábok lelnek otthonra. Itt kell megemlíteni az addig lakatlan Kiskőszeg 1717-ben kezdődő betelepülését, ahova először Duna menti sokác családok érkeznek Hercegszántóról, ezért a falu nevét az adóösszeírásokban néha „Keőszeg"-ként vagy „Batina"-ként jegyzik. A földműves sokácok mellett megjelennek itt magyarok is, de nem csoportosan, hanem szórványosan; ők a dunai hajókkal érkeznek. Ezek a „vándorok" az uradalom révjén vagy a magántulajdonban lévő vízimalmokban foglalatoskodnak, de belőlük toborzódnak a dunai halászok is. Már ebben az időben megjelennek a Dunán és a folyam mentén a szabad vándorok, a Duna menti népek minden nemzetiségéből. Ez a magyarázata annak, hogy Kiskőszegen még cseh nemzetiségű lakó is van. A német telepesek 1760 után érkeznek.

DÉLKELET-BARANYA LAKÓI 1737-BEN

1737-re Délkelet-Baranya lélekszáma még nem éri el a tízezret. A szaporulat 10 év alatt szűk 40%-ra tehető; ca. 2700 lakossal van több, mint 1728-ban.

DÉLKELET-BARANYA LAKOSSÁGA 1752-BEN

1737-től 1752-ig mintegy 2400 lakossal, azaz 25%-kal nőtt Délkelet-Baranya lakosságának száma. Anemzetiségek közül a sokácok mintegy 1200 lélekkel, a szerbek kb. 600 lélekkel gyarapodtak a 15 évvel korábbi helyzethez képest. A magyarok mintegy 300 fővel, a németek ugyancsak ca. 300-zal vannak többen, mint 1737-ben. Anémetkolonizáció, amely 1713-ban kezdődött, folyamatosan tart 1815-ig. 1715 után Pélmonostorra érkeznek németek, majd Baranyabánba, Baranyakisfaludra, 1720 után pedig Laskafalura. 1752 után további német telepesek érkeznek, 1770-től Bellyére, majd 1771-től a lakatlan Keskendre, de a század nyolcvanas éveiig betelepítik Baranyaszentistvánt, Jenőfalvát és Kisdárdát is, majd igen sok német család költözik Karancsra is. 1815-ben települ be az utolsó sváb falu, Albertfalu.

DÉLKELET-BARANYA LAKOSSÁGA AZ 1785. ÉVI FELMÉRÉS - DESCRIPT 1785 - ALAPJÁN

18. század hetvenes évei után cigányok és zsidók is betelepülnek Délkelet-Baranyába. Az 1785. évi összeírás szerint a következő helységekben találunk házaló, vásárokra járó, kereskedő zsidókat.

Az 1785. évi összeírás szerint a cigányság a következő falvakban található:

DÉLKELET-BARANYA TELEPÜLÉSEI A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

1848, a jobbágyság felszabadítása után a túlnépesedett falvakból sok család útra kel, hogy más vidéken boldoguljon. Délkelet-Baranyához a legközelebb eső túlnépesedett falu Bezdán. Bezdán magyar telepesei a török hódoltság után a Kisalföldről érkeznek, tájnyelvük a csallóközi magyar nyelvjárásokhoz hasonlít, s egyik jellegzetessége az 'ly' hang helyetti T hang használata, pl. 'Gömbölű golóval lüvik a gólát'. Egy másik ilyen jellegzetesség a főnévi igenév -ni képzője helyett a mély hangrendű igék esetében a -nya használata. Jellegzetes, a bezdániakra utaló szólás a Drávaszögben: Szoknya kell hozzá, mint ahogy a bezdányi embör mongya.

Az első bezdáni magyar telepes falu Délkelet-Baranyában Újbezdán. A Dárdai Uradalom jószágkormányzója bezdáni kubikusokat toboroztat a Dráva töltésének megépítésére. Az uradalom 1860 után faluhelyet ajándékoz a bezdáni családoknak, hogy a kubikusok a hétvégeken ne menjenek haza. 1864-re az uradalom mérnökei kimérik a falu helyét. Az uradalom ingyenes épületfát - szerfát - is ad, s ezen kívül egy hold kukoricatermesztésre alkalmas szántóföldet is. Kiskőszegre Bezdánból szórványosan már a 19. század hetvenes éveiben érkeznek családok. Itt a falutól nyugatra eső löszfal melletti szabad területeket népesítik be, sok család löszfalba vájt pincelakást alakít ki magának. Ezután népesül be a vörösmarti keleti hegyalja is. A továbbiakban a 19. század végére betelepül a darázsi, a hercegmároki és a nagybodolyai hegy is.

DÉLKELET-BARANYA TELEPÜLÉSEINEK NEMZETISÉGI ÖSSZETÉTELE

Horvát-sokác falvak:

Baranyavár - Branjin Vrh, Benge - Šumarina, Dályok - Duboševica, Hercegmárok - Gajić, Izsép -

Topolje, Lőcs - Luč, Petárda - Baranjsko Petrovo Selo és Torjánc -Torjanci.

Magyar falvak:

Csúza - Suza, Kopács - Kopačevo, Kő - Kamenac, Laskó - Lug, Sepse - Kotlina, Várdaróc -

Vardarac.

Német falvak:

Albertfalu - Grabovac, Baranyaszentistván - Petlovac, Jenőfalva - Podravlje, Kisdárda - Tvrđavica,

Laskafalu - Čeminac, Újbolmány - Novi Bolman, Újlaskafalu - Novi Čeminac.

Szerb falvak:

Bolmány - Bolman, Kácsfalu - Jagodnjak.

Vegyes horvát-magyar település:

Darázs - Draž, Kiskőszeg - Batina, Nagybodolya - Podolje.

Vegyes magyar-német település:

Bellye - Bilje, Vörösmart - Zmajevac.

Vegyes magyar-szerb település:

Hercegszőlős - Kneževi Vinogradi.

Vegyes német-szerb település:

Baranyabán - Popovac, Baranyakisfalud - Branjina, Dárda - Darda, Pélmonostor - Beli Manastir.

Az uradalmi puszták: Bellyei Uradalom - BU, Dárdai Uradalom - DU - igen vegyes, de zömével magyar, somogyi eredetű lakossággal.

Albertipuszta - Brestovac, BU, Bokroshátpuszta - Zlatna Greda, BU, Brodpuszta - Brod, DU, Dunaipuszta - Podunavlje BU, Frigyesföldpuszta - Mirkovac, BU, Harisnyapuszta - Novo Nevesinje, DU, Hatvani puszta - Hatvan, BU, Jesszeföldpuszta - Jasenovac, BU, Katalinpuszta - Sokolovac, BU, Keskeny erdőpuszta - Kozjak, BU, Maiskemegye - Maiška Međe, DU, Metszőpuszta - Mece, BU, Mitvárpuszta - Mitrovac, BU, Schweizerei - \tehenészet svájci tehenekkel\ -Švajcarnica, DU, Szudarázspuszta - Sudaraž, BU, Tököspuszta - Tikveš, BU, Uglespuszta - Uglješ, DU, Zöldpuszta - Zeleno Polje, BU, Zsidópuszta - Bakanga, DU.

13 - 14. SZÁZADI TEMPLOMOS TELEPÜLÉSEK, MONOSTOROK ÉS VÁRAK

1332-1335-ös adatok a Vatikáni Pápai Tizedjegyzék alapján