|
|
Abstract: [Research History of the Lignit-bearing Pliocene Deposits in the Basin Chain Barót-Brassó-Háromszék (Hung.; Rom.: Baraolt-Braşov-Trei Scaune)] In this study we will continue the research history of the Pliocene sediments of the interior basin row of the Carpathian bend area. On one side we will present the development of the mining that revealed these formations. On the other hand how the opinion of geologists was divided through Imre Lőrenthey's stratigraphic identification, who either accepted or denied the new image and how they argumented their views. We've talked of how the palaeontological study of vertebrates and molluscs advanced. The data interpretable thruough region borders from vertebrate fossil associations supported Imre Lőrenthey's theory. The monographic processing of molluscs delayed, and was only ready at the end of the discussed period. Erich Jekelius's impressing study's result had the principle edification that because of the endemic character of fossil associations, this fossil group - although confirming - isn't the best way for the time correlation from the interior and exterior of the Carpathians.
Rezumat: [Istoricul cercetării depozitelor pliocene cu cărbuni din complexul de bazine Baraolt-Braşov-Trei Scaune (rom.; magh.: Barót-Brassó-Háromszék)] În lucrarea de faţă continuăm prezentarea istoricului cercetărilor depozitelor pliocene din bazinele interne ale Curburii Carpaţilor. Pe de o parte, schiţăm evoluţia mineritului, activitatea care asigură accesul la studiul depozitelor vizate, pe de altă parte, prezentăm evoluţia ideilor stratigrafice divergente, ca urmare a precizării făcute de Imre Lőrenthey, respectiv, bazele de argumentare ale opiniilor pro şi contra. Am arătat progresul studiilor privind faunele de vertebrate fosile. Fosilele acestui grup de organisme, utilizabili în corelări stratigrafice interregionale, au confirmat concepţia lui Lőrenthey. Prelucrarea monografică a materialului paleomalacologic s-a lăsat aşteptată, fiind rezolvată la finele intervalului istoric tratat, prin lucrarea de excepţie a lui Erich Jekelius, însă rezultate ei ne demonstrează, că acest grup de organisme fosile, deşi prezintă elemente stratigrafice concludente - prin pronunţatul lui caracter endemic - nu este cheia cea mai potrivită corelării interbazinale pentru domeniile intra- şi extracarpatice.
Összefoglalás: Dolgozatunkban folytatjuk a Kárpát-kanyar belső medencesora pliocén üledékeinek kutatástörténetét. Bemutatjuk egyrészt a képződményeket feltáró bányászat alakulását, másrészt azt, hogy Lőrenthey Imre rétegtani beazonosítását követően, hogyan oszlott meg a geológusok véleménye: akik elfogadták, és akik nem az új képet, és milyen érvháttér állt véleményük mögött. Elmondtuk, hogyan lépett előre a gerinces és a puhatestű őslénytankutatás. A gerinces őslénytársulások régióhatárokon át értelmezhető adatai Lőrenthey nézetét igazolták. A puhatestűek monografikus feldolgozása késett, csak a tárgyalt időszak végére, Erich Jekelius példás feldolgozásával történt meg, de ennek fő tanulsága az volt, hogy az itteni társulások endemikus jellege miatt ez az őslénycsoport - bár igazoló értékű - nem a legjobb kulcs a Kárpátokon belüli és kívüli időazonosításokhoz.
Dolgozatunk első részében (WANEK 2006) a 19. század végéig követtük a Baróti-Barcasági-Háromszéki-medencesor pliocén-kori üledékeinek kutatástörténetét, melyet azzal a momentummal zártunk, hogy BUDAY József és LŐRENTHEY Imre munkássága révén tisztázódott a tárgyalt képződmények késő-pliocén kora, az akkori megfogalmazás szerint: „alsó-levantei emelet".
Nyilván, a medence kutatását addig is, akárcsak azt követően, a gazdasági érdekeltség, azaz, az üledékek lignit-tartalma sarkallta. A lignit feltárásában és kitermelésében ezidőtájt az 1872-ben beindult, marosvásárhelyi székhelyű Erdővidéki Bányaegylet-Részvénytársaság vitte. Bányaterületei Vargyas, Székelyszáldobos, Felsőrákos, Köpec és Hídvég határában voltak. Köpecen termelés, Hídvégen feltáró munkálatok folytak (BÖCKH & GESELL 1896; 1898; HOFFMANN 1901; 1905; 1909). Emellett, az Illyefalvi Kőszénbányamű helybéli bányáit „míveltetik rendesen" és GREGUS János Örököseinek voltak bányatelkei Sepsiszentgyörgyön, valamint gróf NEMES Jánosnak Hídvégen (BÖCKH & GESELL 1898). KALECSINSZKY Sándor (1901) jegyzékében még szerepel Barót és Ágostonfalva is, mint olyan helységek, ahol akkor megkutatott telepek voltak. HOFFMANN Géza (1901; 1905; 1909) a korábbról ismert előfordulások mellett még felsorolta: a Bibarcfalva, Bodos, Ürmös, Nagyajta és Árapatak határában előforduló, megkutatatlan széntelepeket is. Már az I. világháború vége felé jelezte Erich JEKELIUS (jelentése csak 1923-ban látott napvilágot) a legdélibb - jelentéktelen - szénelőfordulást, melyet termeltek is „néhány fuvarnyi lignit" erejéig.
Az említettek közül a legjobban feltárt és a legintenzívebben fejtett telep, az Erdővidéki Bányaegylet-Részvénytársaság köpeci bányaműve volt. A telep 10 m-t meghaladó vastagsága és viszonylag magas fűtőértéke (KALECSINSZKY 1901) jól magyarázza ezt. Itt 1872 óta, ha nem is egyenletesen, de 1908-ig folyamatosan növekedett a termelés. Míg 1873-ban 600 t szenet, 1894-ben -amikor az össztermelés itt 54.585,5 t volt (BÖCK & GESELL 1898) - összesen 54.205,5 t-át szállítottak el Köpecről. A különbözetet nyilvánvalóan a bányamű maga használta el, hisz gőzmozdonyait is ezzel a tüzelőanyaggal működtette 1882-től, a bányatelep 4 km hosszú iparvasútján (HOFFMANN 1909; KISGYÖRGY 1972). A HOFFMANN Géza (1909), műszaki igazgató által szolgáltatott adatsor szerint a köpeci lignitbánya legnagyobb évi termelése épp az utolsó évben, 1908-ban volt: 56.090,6 t elszállított lignit. 1910-ig itt összesen 1.449.500 t szenet bányásztak ki (PAPP 1915).
A 3000-4000 kcal/kg fűtőértékű szenet (melynek legnagyobb hátránya a magas hamu-tartalom volt) a vártnál kisebb mértékben használták háztartási tüzelőanyagként, elsősorban vasúti társaságok, és ipari létesítmények szállították el brassói gyárakba, illetve Nagyszebenbe. Amikor azonban ez utóbbi város ipara a Carl Wolf bankár kezdeményezésére felépült códi vízi erőmű üzembeállításától, 1895-től folyamatosan átállt az elektromos áramra (UNGAR & NISTOR 1981), elmaradtak végképp az ottani megrendelések. Egy ideig Bukarest volt a fő szállító - más romániai üzemekkel együtt -, valamint a Román Állami Vasutak. Ezt a piacot az 1886-ban kitört osztrák-magyarromán vámháború emésztette fel. Mentségül jött az 1890-es évek elején a botfalvi cukorgyár, a zernyesti cellulózgyár, a brassói kőolaj-finomító és a kénsavgyár ráállása a köpeci lignitre. KALECSINSZKY Sándor 1901-ben meg is jegyezte, hogy „a szén piaca kicsi, fűtőképességénél fogva csupán a közeli gyárakra vonatkozik". (Pedig ő a fentebb említetteknél magasabb értékeket határozott meg: 3881-4170 kcal/kg [KALECSINSZKY 1901a].) Egyébként, a Magyar Cukoripari Rt-hez tartozó botfalvi gyárral 1913-ban megújított szerződés (KISGYÖRGY & VAJDA 1972) mentette meg a köpeci szénbányászatot az összeomlástól, amikor a termelése néhány rossz döntést követően (lásd alább), visszaesett.
A köpeci lignittermelést tehát erősen befolyásolta az, hogy a piac mind összetételében, mind mennyiség-igényében erősen hullámzó volt (HOFFMANN 1901; 1905; 1909).
A köpeci szénteleppel kapcsolatban, 1908-ban SZONTAGH Tamás írt szakvéleményt (SZONTAGH 1910). Még abban az évben áttértek a gazdaságosabbnak tűnő felszíni fejtésre - amit azonban 3 év csapadékos időjárása okozta földcsuszamlások tönkretettek -, és 1912-re beszüntettek (BÁNYAI 1914; PAPP 1915). Ez a termelés súlyos visszaeséséhez vezetett, melynek mélypontját 1916-ban lehetett érezni (KISGYÖRGY & VAJDA 1972). Ám 1913-ban új táró (Fenyves-bánya) hajtásával próbálkoztak, illetve HOFFMAN Géza Barót mellett, a Súgó-patak fejében (Teleki-táró), és Középajtán, a Kakaspatak mellett nyittatott új bányát (BÁNYAI 1914; 1916; KISGYÖRGY 1972). Így, a Köpecen 1872 óta működtetett Samu-tárna (1907-es), és az utóbb nyitott Elíz- (1909-es), majd a Zeyk-tárna (1912-es), illetve a külszíni fejtés (1912-es) bezárása (KISGYÖRGY & VAJDA 1972) ellenére, az Erdővidéki Bányaegylet még 1913-ban is napi átlag 9 vagon (megközelítőleg 26 t) lignitet volt képes szállítani; 1921-ig pedig a napi termelés 3 t 26 q fölé emelkedett (VITÁLIS 1940), de még ezzel sem közelítette meg az 1908-as csúcstermelést.
A sepsiszentgyörgyi GREGUS János Örökösei által működtetett Csiklon-bánya egy 3 m vastag, gyengébb fűtőértékű (3100-3200 kcal/kg) széntelepet fejtett évi átlagban 10 t [!] körüli termeléssel, melyet a közeli szeszgyár hasznosított (KALECSINSZKY 1901).
A legjobb fűtőértékű (4200 kcal/kg feletti) illyefalvi szén bányászatáról számszerű adatokkal nem rendelkezünk.
A földrajzilag igen előnyös fekvésű Hídvégen, a 3 m vastag, tárnával feltárt telepeket (KALECSINSZKY 1901) a 20. század legelején - HOFFMANN Géza (1901; 1905; 1909) szerint - szakszerűtlen feltárást követően, rablógazdálkodás-szerűen termelték.
Vargyason a 14 m vastag, tárnával feltárt telepet a 20. század elején nem fejtették (KALECSINSZKY 1901).
A széntelepek feltárása ezzel távolról sem zárult le. Egyrészt a már ismert telepek területén folytatódott: így SZONTAGH Tamás a hídvégi előfordulásokkal kapcsolatban is írt szakvéleményt (SZONTAGH 1910), PÁLFY Mór pedig „részletes vizsgálat tárgyává tette [.] a Köpecz, Barót, Hídvég, Vargyas, Sepsiszentgyörgy és Illyefalva környékén előforduló lignittartalmú levantei képződményeket" (PÁLFY 1910). Hídvégről (terepszemle alapján) utóbb HALAVÁTS Gyula is szakvéleményt mondott, a Földművelésügyi Minisztérium felkérésére (LÓCZY 1912). Másrészt új szénelőfordulások megkutatására is figyelmet fordítottak, így PÁLFY Mór 1909-ben a már ismert felsőrákosi és sepsiszentgyörgyi telepeken túl, a Baróti-hegység DK-i előterében: Előpatak, Sepsiszentkirály, valamint a Bodoki-hegység D-i peremén Angyalos, Sepsibesenyő, Eresztevény és Maksa, sőt, a Háromszéki-medence K-i részében: Bereck és Ozsdola területén is kutatott szén után (LÓCZY 1911). Ekkor került sor a Brassói-medence DK-i részének szénkibúvásai (Tatrang, Pürkerec, Zajzon, Bodola és Brassó) megkutatására is (SZONTAGH 1909; 1910). PAPP Károly (1912) pedig a futásfalvi fürdő ásásakor feltárt lignitről értesített.
Az említett tanulmányok alapján 1912-ben Vargyason (újból), és Magyar-hermányon, 1914-ben pedig Felsőrákoson is bánya- és fúrómunkálatokkal kezdtek a szén után kutatni, de a világháború megpecsételte ezeknek a kezdeményezéseknek a sorsát (KISGYÖRGY & VAJDA 1972).
Mindezek ellenére, a Baróti-Barcasági-Háromszéki medence szénkészleteiről - nemzetgazdasági szempontból - GAÁL István (1912) lesújtóan nyilatkozott: „csekély jelentőségűek"-nek titulálva a pliocén-kori képződmények telepeit. Melyek közül - véleménye szerint - „csak a Barót és Köpecz környékén előforduló lignittelep emelkedik felül. Csekély fűtőértékénél (3200-4100 kaloria) fogva ez utóbbi nem kereshet föl távolabbi piacot, de nagy mennyiségét (9.33 m. a tiszta lignit-pad) tekintve mégis számottevő, különösen, ha majd Háromszéken több gyártelep alakúl".
1913-tól a Magyar Királyi Földtani Intézet - külső munkatársként - a fiatal BÁNYAI Jánost kérte fel a Baróti és Háromszéki medence területének földtani kutatására. Három idevágó jelentése (1914; 1916; 1917) már az I. világháború éveiben látott napvilágot. Ezekről még szólni fogunk, most csak a szénelőfordulások számbavételével kapcsolatos eredményeit emeljük ki: már említettük a köpeci és középajtai szénteleppel kapcsolatos észrevételeit, kutatásait, de jelzett új szénkibúvásokat is: így, Miklósváron a Szénégető-patak völgyében, Bodoson a Vén-patak mentén, a Bodos-patak Csihányos nevű mellékágában pedig régebbi, lignitre hajtott bányamunkálatok nyomaira bukkant. Nagybacon határában, a Galat-patak, Kisbacon mellet a Bükkös-patak medrében, Szárazajtán a Kakucsi-malom mellett jelzett új szénelőfordulásokat (BÁNYAI 1914). 1916-ban megjelent munkájában - mint már szóltunk róla -BÁNYAI János a középajtai széntelep földtanával foglalkozott. Háromszéken: Csernáton, Ikafalva és Futásfalva területén kútásáskor feltárt jelentéktelen lignitcsíkokat említett, melyek közül egy alsócsernátonira (cikkében nyomdai elírásként: Alsószentmárton formában) még a XIX. század 80-as éveiben tárót is hajtottak. Az Oroszfaluban, 1910-ben mélyített vízkutató fúrás pedig két (132-133 és 163-164 m mélységben), egyenként 1 m körüli vastagságú lignitréteget harántolt (BÁNYAI 1917).
Szintén a világháború alatt látott napvilágot PAPP Károly monumentális összegzése: A Magyar Birodalom vasérc- és kőszénképlete (1915). Lenyűgöző adathalmaz (majdnem 1000 oldalon), melynek igazi haszonélvezői már a szétesett ezeréves ország utódállamai voltak. Ebben külön fejezetben foglalkozott a székelyföldi lignittelepekkel (a Baróti-Barcasági-Háromszéki medencesor képződményeiről a 896-909. oldalakon). Írásunk keretében lehetetlen lenne lerövidítve visszaadni tömény, pontos, megalapozott, szakszerűen bemutatott adatait. Műve ma is időszerű, rétegtanilag helyesen értelmezett, jól használható ismereteket tartalmaz.
Lássuk, mi volt ezeknek a kutatásoknak a földtan-térképészeti és őslény-tani-rétegtani hozadéka. Ami a puhatestű-faunát illeti - mivel ez a legkézzelfoghatóbb őslénycsoport az adott kor és terület üledékeinek kormeghatározására -, nagyszámú adat maradt az utókor számára a térképező szakirodalomból. Elsőnek most is LŐRENTHEY Imre nevét kell hogy kiemeljük, aki azzal a szándékkal indult újból a Baróti-Barcasági-Háromszéki medencesor kutatására, hogy az üledékek - melyeket 1892-1895 között a Baróti medencében folytatott -, folytonosságát kövesse nyomon a Baróti-hegység D-i és K-i szegélyén, valamint a Bodoki-hegység DK-i peremén. Végső, pontosan megfogalmazott célja: egy, „az egész területet tárgyaló összefoglaló munkát közzétenn[i]" (LŐRENTHEY 1909). Nagy kár - a tudomány szempontjából -, hogy a sokadjára beharangozott monográfia soha nem jelent meg. a korábban beígért őslénytani feldolgozás, illetve az utóbb tervezett monográfia elmaradásának okát nem tudjuk, nem értjük. Amikor LŐRENTHEY az Erdélyi Múzeumnak egy 50 példányos erdővidéki kövületgyűjteményt küldött (SZÁDECZKY 1901), az távolról sem azt jelentette, hogy megvált a sajátjától, hisz jóval nagyobb lehetett az amit megtartott korábbi gyűjtéséből, és a BUDAYtól kapott anyagból. Tehát ígérete komoly szándékú volt.
De lássuk, mire jutott LŐRENTHEY 1909-ig: térképen nem ábrázolta, de -leírásai alapján - Erich JEKELIUS későbbi értelmezéséhez nagyon közelálló kartográfiai képet alakított ki a Baróti-hegység K-i peremén csak foltokban megőrződött, de K felé, a Bodoki-hegység D-i csücskét megkerülő pliocén üledékek felszíni elterjedéséről. Megpróbálta vertikálisan tagolni a medence üledékeit, és aszerint követni horizontális elterjedésüket.
Elsőnek Franz HERBICH (1878) próbálta e rétegeket 3 szintbe csoportosítani - litológiai alapokon. Hasonlóképp közelítette meg a kérdést BUDAY József (1881) is. Ezek a - mai szóval - litosztratigráfiai megközelítések sajnálatosan nem vették figyelembe a térbeli fácies-változásokat. Ha nem is fogalmazta meg, de ez sarkallhatta LŐRENTHEYt egy őslénytani elemeket is figyelembe vevő rétegbeosztás keresésére. Hamarosan rá kellett jöjjön, hogy a puhatestűek nem szolgálnak egyértelmű vezérszint-fajokkal. Meg kellett elégedjen egy dominanciákra alapozó - litológiát is szem előtt tartó -, hármas beosztással. Így, szerinte - a lignittelepeket is magába foglaló alsó rész Bithynia labiata NEUMAYR uralmú, nagy számú Viviparus-félékkel és egészen ritka [Limno]cardiidae képviselőkkel; a középső szint piroklasztit-tartalmú (ő andesithomokról és -brecciaról beszélt) szferosziderit-csíkokkal, [Limno]cardium fuchsi NEUMAYR dominanciával, de Bithynia labiata NEUMAYR nélkül jellemezhető; végül a felső szint durvatörmelékes, piro-klasztos, melyet a Viviparusok, Dreissenak (mindenek előtt Dreissena muensteri BRUSINA) és Melanopsisok uralma alapján lehet elkülöníteni. Amikor azonban a terepen ezeket követni igyekezett, gyorsan rá kellett jöjjön, hogy túl sok a kivétel. Ezek mellett azt is kénytelen volt megfogalmaznia, hogy a székelyföldi pliocén vízi környezetnek „a többi magyarországi levantei képződményektől teljesen eltérő faunája [...] volt". Megállapítása igaz, de mivel ennek magyarázatát nem tudta megadni, támadási felületet nyitott azokkal szemben, akik korbeazonosítását nem akarták elfogadni.
Ugyancsak ekkor fogalmazta meg (kiemelten!) azt, hogy: „E székelyföldi pliocén rétegösszlet egykorú a romániai »dacien«-nel, azaz amint kimutattam, alsó-levantei korszakú." (Ha valakinek a dáciai és a levantei emeletek egy-szintbe helyezése ma disszonánsnak hangzik, ne felejtse: akkor még nem volt elkülönítve a romániai emelet - vagyis, a Középső-Kelet-Paratethys területén a pliocén felső szintje.)
Az első világháború előestéjén három tehetséges kelet-erdélyi fiatal került külső munkatársként a Magyar Királyi Földtani Intézet szolgálatába. Két szász: Heinrich WACHNER (Segesváron tanár) és Erich JEKELIUS (brassói, frissen végzett tanár), meg a már említett magyar: BÁNYAI János (Abrudbányán tanár). Erich JEKELIUSt a Brassó környéki hegyek (Bucsecs, Keresztény-havas, Nagykő-havas, Csukás), Heinrich WACHNERt a Persány-hegység és a Déli-Kárpátok É-i peremvidéke, BÁNYAI Jánost pedig a Keleti-Kárpátok hegyközi medencéi kutatásával bízták meg (LÓCZY 1914; 1915; 1916; 1917). Mindhármójuk később, azaz a két világháború között, meghatározó egyéniségévé vált az erdélyi földtani kutatásoknak. Ami a pliocén-kori medencék kutatását illeti, ebbe egyelőre csak WACHNER és BÁNYAI kapcsolódott be.
WACHNER a Persány-hegység peremén előforduló pliocén üledékekkel kellett szembesüljön, míg BÁNYAI a Baróti-medence és a Bodoki-hegység DK-i előterével. JEKELIUSnak igen kevés dolga akadt akkor a pliocén üledékekkel, csak a Barcasági-medence D-i csücskében találkozott azokkal, a Magyar Királyi Földtani Intézetben eltöltött évei végén (l.: JEKELIUS 1923).
Az inkább a geomorfológia felé hajló WACHNER (1916) terepen begyűjtött kövület-anyagát HALAVÁTS Gyula határozta meg. Ez eldöntötte az általa térképezett pliocén üledékek „pannoniai (pontusi)" korbesorolását is. Hogy miért, arról hamarosan szót ejtünk.
Természetesen, ilyettén, WACHNER (1916) faunalistája a kor magas színvonalán áll. HALAVÁTS meghatározásai pontosak. Nem sarkított állítása alátámasztása érdekében. Így például, az általa korábban Congeriaknak mondott formákat itt Dreissen[si]a muensteri BRUSINA-ként határozta meg.
WACHNER nagy érdeme, hogy e munkájában felismerte és hangsúlyozta a medence pliocén rétegei litológiájának gyors laterális fácies-változásait.
BÁNYAI (1914) Köpecen a széntelep feküjében kövületmentes homokok és sávos, szürke agyagok váltakozásából álló összletet írt le. Közvetlen a széntelep alatt azonban békaszőlő (Potamogeton) -magok és -levelek lenyomatával és préselt tányércsiga-héjakkal (Planorbis) jellemzett (nyilvánvalóan édesvízi-mocsári őskörnyezetet jelző) szintet azonosított. A 10 m vastag széntelep (ebben jelezte a gerinces-maradványok fő előfordulási szintjét) közvetlen fedőjében Bithynia-gazdag, fehér, majd szürke és sárga mész- márga következik, melyet a Limnocardium fuchsi NEUMAYR tömeges előfordulása miatt a bányászok „pillangós palának" neveznek. Az eddigi rétegsort egy egységnek vette, mely felett andezit-homok uralta összletet írt le, Bithynia, Planorbis és Dreissen[si]a kövületekkel, melynek középtáján egy jellegzetes Limnocardium fuchsi NEUMAYR faj által jellemzett, sárga márgaréteget azonosított. Mindezek tetején, a (harmadik) fedő összletet, mint levéllenyomat-gazdag, kemény agyagokból állót különítette el.
Azért ecseteltük ekkora részletességgel tapasztalatait, hogy érzékeltessük: ez a kép nehezen illeszthető össze LŐRENTHEY fentebb bemutatott hármas tagolásával, hisz a szén-tartalmú alsó szintet ő úgy jellemezte, mint amelyben a Limnocardiumok ritkák, itt pedig a „pillangós márgák" pont az ellenkezőjét mutatják. Vagyis, a medence litológiája és makrokövület-tartalma inkább a WACHNER jelezte gyors laterális fácies-ingadozást igazolja - legalább is a fő széntelep fedőjétől kezdve.
BÁNYAI János is érezte a fauna megfelelő őslénytani újrafeldolgozásának szükségét, szabadkozott is dolgozata végén, arra hivatkozva, hogy vidéki feltételei nem kedveznek egy alapos feldolgozásnak.
Az általa tanulmányozott rétegegyüttes koráról (észrevétlenül, de) egy szót sem szólt! Valószínűleg HOFFMANN Géza „magyaros vendégszeretetéért" (dolgozata végén azért köszönetet is mondott), akinek tudta álláspontját: nem állt azok táborába (jobban mondva kiállt közülük), akik a „klasszikus", azaz a „pontusi" korbesorolást elvetették (l.: alább). Az is gesztusértékű (HALAVÁTS Gyula és hívei irányába), hogy amikor Szárazajta környékének jellemzését zárta (a se itt, se máshol, általa nem jelzett) Congeriakat imígyen emlegette:
„Általában a dressensiák és még a congeriák is annyira jellemzőek a szárazajtai medencére, hogy már a szántóföldeken is elárulják magukat nagy tömegű fellépésükkel."
Sokkal bátrabban fogalmazott két évvel később (BÁNYAI 1916), amikor (jóval a dolgozata derekán túl) egyszercsak - mint magától érthető dolgot (nem címből és nem következtetésképpen) - megtudjuk, hogy tulajdonképpen a szén „levantei" képződményekben található. A végére annyira belemelegedett, hogy tiszta érvekkel állást is foglalt a „levantei" elnevezés használata mellett, emígyen:
„Ugyan a plioczén kiváló ismerője, Halaváts Gy. m. kir. főgeológus egy nem rég kiadott közleményében [HALAVÁTS 1914] mintegy reflexiókép [sic!] megemlékezve a magyarországi levantei emeletről, ezeket a háromszéki fiatal képződményeket pontusi (pannoniai) koruaknak tartja, mert igen sok bennük a Congeria, s így ő a »Congerias rétegek« elnevezést tartaná a legtalálóbbnak.
Így fogva fel a dolgot, teljesen jóhiszemünek tartom Halaváts Gy. nézetét, hiszen a régi irodalom valóban Congeriakról beszél, melyekről az újabb kutatások azonban kimutatták, hogy azok tulajdonkép Dreissensiak s a tipusos Congeriak innen meg teljesen hiányoznak. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a Congeriak a pannoniai-pontusi [...] emeletre, míg a Dressensiak a levanteire jellemzők, akkor e képződményeket Lőrenthey J. [sic!] dr. eredeti felfogása szerint meg kell hagynunk levanteinek."
Utolsó Trianon előtti, témánkba vágó értekezésében (BÁNYAI 1917), Kézdivásárhely környékéről (a Bodoki-hegység előteréből) már fejezetcím a-latt foglalkozott a „Levantei emelet" üledékeivel, pedig ekkor egy kézdivásár-helyi mesterséges feltárásban lelt Unio crassus RETZ alakon kívül semmi más őslénytani lelettel nem tudta alátámasztani - az egyébként helyes - rétegbeazonosítását.
Jeleztük már, hogy LŐRENTHEY Imre (jól megindokolt) korbeazonosítását (WANEK 2006) az akkori magyar tudományosság nem minden képviselője vallotta magáénak, még akkor sem, ha a többség igen (l.: KALECSINSZKY 1901; PÁLFY 1909; 1910: PAPP 1912; 1915; KORMOS 1916; WACHNER 1916; BÁNYAI 1916; 1917; stb.).
A szakirodalomban valóban úgy élt, hogy HALAVÁTS Gyula A nagy-becskereki fúrólyuk című (1914) munkájában fogalmazta meg LŐRENTHEY nézeteivel szembeni véleményét, mármint azt, hogy a Baróti-Barcasági-Háromszéki-medencesor üledékei nem „levantei" (azaz: bármilyen Kárpáttérségbeli rétegtani értelmezés szerint, mindenkoron: [késő-]pliocén), hanem pannóniai-pontusi (amit akkor ugyan a pliocénbe soroltak , de annak egy mélyebb szintjének tartották - mai azonosítás szerint: késő-miocén). Az igazság azonban az, hogy HALAVÁTS azt már jóval korábban kimondta (1904). HALAVÁTS Gyula nagy szakmai tekintéllyel rendelkező, rendkívüli tudással és tapasztalattal bíró kutató volt, aki épp a Kárpát-medence pannóniai-pontusi üledékeinek és faunájának kutatásában szerezte legnagyobb érdemeit. Évtizedeken át részt vett a Balaton és Budapest környéke, a Bánság és Dél-Erdély hasonló kori képződményeinek és azok kövületanyagának intézményes kutatásában, feldolgozásában. Szakmai tudásánál csak széles pászmájú általános kultúrája volt nagyobb. Csak, mint példát említeném, hogy művészettörténészként [!] (mindenekelőtt Dél-Erdélyben, a Szász-föld középkori építészetének jeles kutatójaként) is kiemelkedőt alkotott. Ilyen emberről általában azt tartják: nem téved. Pedig tévedni valóban a legemberibb dolog.
Hol, miben tévedett HALAVÁTS? Ugyan észrevette a fauna endemikus jellegét, de a lehetséges kapcsolatokat csak a távoli szlavóniai „paludinás-rétegekben" tudta keresni. Meg sem fordult fejében a Kárpátokon kívüli, Román-alföld pliocén üledékei faunájával való rokoníthatóság. Figyelmét teljesen elkerülte az a tisztázás, ami a medence Dreissenssidaeit egyértelműen nem a Congeria-, hanem a Dreissena-nemzetség körébe utalta (l: WANEK 2006). Pedig a különbség egyszerűen megállapítható a kagylók zárszerkezete alapján. Az őslény-anyagot, mit HALAVÁTS maga látott (a WACHNER által gyűjtött, l.: fennebb), nem határozta félre: ő is Dreissena muensteri BRUSINA-nak határozta azt, amit a korábbi irodalom Congeria triangularis PARTSCH néven illetett. Azt már csak feltételezhetjük (bár WACHNER említett korbesorolása ezt cáfolni látszik), hogy miután a fiatal szász tanár által küldött anyagot meghatározta, ő is módosította nézetét. A székelyföldi-barcasági medenceüledékek koráról azonban többet nem nyilatkozott. Három év múlva, 1918-ban nyugdíjba vonult (SZONTAGH 1923).
Az biztos, ha LŐRENTHEY elkészítette volna ígért monográfiáját, azaz revideálta volna az elődök által leírt puhatestű-kövületeket, kiegészítve a maga által újakként azonosítottakkal, HALAVÁTS tévedésének is kisebb esélye lett volna. Sajnos, a tárgyalt korszak végéig a puhatestű-kövületek újraértékelése egyre csak késett. Az nem sokat lendített a helyzeten, hogy Spiridon BRUSINA élete fő művében (1902) a Baróti-medencéből 10 fajt (egyet csak nemzetség szinten meghatározva: Theodoxus semiplicatus NEUMAYR, Valvata gibbulaeformis BRUSINA, Sandria kochi BRUSINA, Sandria destefani BRUSINA, Staja acutecarinata BRUSINA, Pyrgula transilvanica BRUSINA, Dreissen[si]a münsteri BRUSINA, Dreissen[si]a calochroma BRUSINA, Dreissen[si]a ljubici BRUSINA és Neritodonta sp.) ábrázolt, bár jelzésértékű, hogy csak Dreissena-fajokat (hármat!) ismertetett innen, Congeriat véletlenül sem.
Még egy ember volt azidőben, aki nem vette át, jobban mondva elállt LŐRENTHEY rétegtani értelmezésétől: HOFFMANN Géza. Ő azonban nem volt sem őslény-, sem rétegtanász. A széntelepek bányageológiai szakemberét -mint ahogy az általában mindig így van - kevésbé érdekelték az őslénytan és rétegtan tudományos eredményei, nem követte a megváltozott nevezéktant. Ezt fényesen igazolja a már sokat idézett, háromszor is kiadott munkája (1901; 1905; 1909). Bár hivatkozott nem csak Franz HERBICH és Melchior NEUMAYR, hanem BUDAY József, KOCH Antal és LŐRENTHEY Imre eredményeire (l.: WANEK 2006) is; mi több, elmondta (1901): „az utóbbi a legújabb kutatások alapján a levantei emelet mellett nyilatkozik". Az első kiadás IV. fejezetében (Az Erdővidék geológiai viszonyai, 16-21. o.) még következetesen e korba sorolva tárgyalta a széntelepeket és a bezáró üledékeket, de írásának vége felé, a hídvégi üledékeket már „pontusi"-nak mondta (36 o.), ezzel teljesen elmosta a különbséget a Székelyudvarhely környéki miocén üledékekkel szemben, melyeket szintén „pontusi"-korinak tartott (37 o.)!
A Székely Kongresszus előkészítő bizottságának megrendelésére írt mű második kiadásában (1905) a Selmecbányai Bányászati Akadémián oklevelet szerzett HOFFMANN még nagyvonalúbban eltekintett kortársai korábbi, ragyogó rétegtani eredményeitől, amennyiben az idézett IV. (földtan, 27-39. o.) fejezetben úgy fogalmazott, hogy:
„Tekintettel a gyakorlati követelményekre, a részletesebb tudományos leírását a geológiai alakulásnak elhagyom, és csakis a geológiai kereteknek ismertetését adom, mégpedig a bányászati megfigyelések szemmel tartásával." Ezt követően pedig, a medencében csak „pontusi" üledékekről beszélt, leszögezve: „A medence kitöltése tehát, az eddigi nézet szerint a pliocen epocha pontusi emeletében történt."
Így, látszólag nem került ellentmondásba önmagával, mikor a Kutatás alatt álló szénmedencék (55-59. o.) jellemzésénél ugyanúgy fogalmazott, mint az előbbi kiadásban. Fel sem merült benne, hogy a hídvégi és Székelyudvarhely környéki neogén üledékek kora eltérő lenne (hiszen szerinte mindkettő „pontusi"). Pedig ezt a különbséget kifejezetten hangsúlyozta LŐRENTHEY. Mai tudásunk szerint pedig legkevesebb 7.000.000 év, azaz a pliocén időtartamának kétszerese (!) választja el a két rétegsort egymástól.
Mi késztette HOFFMAN Gézát, a székelyföld gazdasági fellendítésének elkötelezett harcosát, (ám földtani fogalomvilágában ódon, sokszor naiv) bányaszakértőt arra, hogy visszatérjen a Baróti-medence üledékei korábbi korbesorolásához? Biztosan nem a saját érvrendszere, legkevésbé HALAVÁTS nézete (melyről aligha tudott), inkább környezetének makacs tekintélytisztelettel átitatott szemlélete, mely nem tudta elfogadni, hogy egy 28 éves „suhanc" (ennyi idős volt LŐRENTHEY Imre 1895-ben, mikor két első - forradalmasító - dolgozata a vidék pliocén képződményeiről megjelent nyomtatásban) eszméivel felforgassa megcsontosodott elképzeléseiket. E provinciális konzervativizmusnak mindmáig élő iskolája van.
De azzal, hogy a malakológiai adatok feldolgozásában nem történt előrelépés, nem állt meg az őslénytani érvek sokasodása LŐRENTHEY állításának igaza mellett. Igaz, e korszak a kövült élővilág jelzésében és feldolgozásában a puhatestűeken kívül csak a gerincesek csoportját helyezte előtérbe, amely azonban - ebben az időszakban is - fényes bizonyítékokat szolgált a tárgyalt hegyközi medencesor üledékeinek korát illetően. Ősnövénytani adatokról ebben az időben nem sokat regélt az irodalom. Egyetlen fenyőtoboz (Pinus kotschiana (UNGER) TUZSON) illyefalvi előbukkanását jelezte TUZSON János (1913).
Az az ismereti szint, melyről a 20. századi gerinces-őslénytani kutatás rajtolhatott, jól rögzítet, hiszen KOCH Antal (1900) összegzése ebben pontos támaszként szolgál. Leltárából kitűnik, hogy a vizsgált területről addig előkerült nagyemlősök egyértelműen késő-pliocén-koriak: Ursus boeckhi SCHLOSSER (Köpec), Parailurus anglicus BOYD & DAMKINS (Köpec), Castor fiber LINNÉ fossilis (Köpec), Mastodon arvernensis CROIZET & JOBERT (Angyalos, Bardóc, Illyefalva), Equs primigenius MEYER (Köpec), Cervus capreolus LINNÉ fossilis (Köpec), Gazella sp. (Illyefalva). Az is kiderül, hogy sok a csontoshalmaradvány (teljes lenyomat: Köpec; csontok: Árapatak, Barót, Bodos, Erősd, Köpec, Nagybacon, Szárazajta; pikkelyek: Sepsiszentgyörgy); ugyan azok feldolgozottsága - a mai napig - roppant csekély. A Köpecen talált teknősmaradványt: Emys lorettana MEYER fajhoz tartozónak mondta (ezt a besorolást nem ismerve, a korábban Testudo sp. néven szereplő, a Földtani Intézetben őrzött maradványt SZALAY Tibor (1932) szintén az Emys nemzetségbe sorolta, de az Emys orbicularis LINNÉ [jelenkori] fajjal azonosította).
A gerinces őslénytani leleteknek kedvezett a bányászati művelés, egyébként nem sok esély lett volna azok feltárására (PETHŐ 19002). Sok lelet így került a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, vagy a Magyar Királyi Földtani Intézet tulajdonába, mint a HOFFMAN Géza által többször is küldött teknősbéka-leletek (BÖCKH 1903), de előfordult, hogy leletmentésért és kiásásért az Intézet terepre küldte szakembereit, mint 1909-ben ROZLOZSNIK Pált Hídvégre (LÓCZY 1911).
A brassói szászok is szorgosan gyűjtötték az őslényanyagot: múzeumi és iskolai gyűjteményekbe, amelyeket aztán külföldi szakemberekkel próbáltak pontosan meghatároztatni. Franz TOULA egy ilyen meghatározásra, Bécsbe küldött anyagot leközölt a bécsi Földtani Intézet közlönyében (1911). Ebben külön fejezetet szentelt a Friedrich LEXEN tanártól (Honterus Líceum, Brassó) és MELZEN bányatulajdonostól, Illyefalváról küldött gerinces-maradványoknak (fogak), ezek: Mastodon arvernensis CROIZET & JOBERT, Tapirus cf. telleri HOFMANN, Cervus sp. (cf. C. etuarianum CROIZET & JOBERT), Palaeomeryx cf. meyeri HOFMANN, Rhinoceros (Aceratherium?) sp., Stenofiber (Chalicomys) cf. jägeri KAUP. A mellékelt fotók és megadott méretek alapján, akár utólag is pontosítható meghatározásokat a fiatal (27 éves) VADÁSZ Elemér (1912) igen keményen (szerintünk igazságtalanul), durva túlzásokba esve bírálta a Földtani Közlönyben („tiltakozunk az ellen, hogy valaki selejtes munkákkal ismertesse a magyarországi kövületeket" -szövege még a brassói szászokra nézve is sértő volt). TOULA faunalistája végül is mindenképp pozitív adatokkal bővítette a medence gerinces őslénytanát. (Egyébként TOULA nem először közölt tanulmányt Brassó környéki kövületekről, és máskor is kapott kritikát a Földtani Közlönyben, például KORMOS Tivadartól (1912), mely írásában a neves magyar gerinces őslénybúvár nem TOULA szakmaiságát kérdőjelezte meg, hanem elég bősz nacionalista hangvétellel a németek azon jogát, hogy Brassó várost a maguk nyelvén Kronstadtnak mondhassák, s e nevet szabadon használhassák.)
KORMOS Tivadar ugyanakkor többször is helyesen értékelte a Brassói-Barcasági-Háromszéki-medencesor pliocén üledékeinek gerinces őslényanyagát (1916; 1917). Idézném szó szerint, amit 1916-ban megfogalmazott, hiszen igen jelentős, amit mondott, abból a szempontból, mennyire lényeges mondanivalója van a gerinceseknek e medence üledékei korának pontosításában:
„A barót-köpeci lignitek faunáját ugyancsak most tanulmányozom. Miként a fentiekből is kiderül, a fauna hasonlatossága az ajnácskőivel mind feltűnőbbé válik. A baróti fauna gazdagabb az ajnácskőinél, amennyiben majom-(Macacus?), Ursus (Ursus Böckhi SCHLOSS.), Canis, Sus stb. maradványok is előfordulnak benne, azonban a Castor, Tapirus [T. hungaricus MEYER], Axis [Cervus (Axis) pardinensis-hez közelálló], Capreolus, Paraliurus, Testudo-[=Emys - lásd fennebb KOCH (1900) pontosítását] nemek, sőt részben az idevágó fajok is közösek. Ha hozzávesszük ehhez még azt, hogy Hidvégen a baróti-köpeci képződményből a Mastodon Borsoni sem hiányzik, kimondhatjuk, hogy e lignitek az ajnácskői rétegekkel azonos, vagy közel azonos korúak és utóbbiakkal együtt csakugyan a levantei emeletbe helyezendők."
A világháború hatása a geológiát is érintette. Már 1916-ban, a román betörés például lehetetlenné tette Erich JEKELIUS terepezését a Kárpát-kanyar hegyeiben (LÓCZY 1917). Aztán a két magyarországi forradalom forgatta fel a Földtani Intézetet, és osztotta meg személyzetét (SZONTAGH 1923; PÁLFY 1934). Végül Trianon után a tanulmányozott terület egy másik állam fennhatósága alá került. Nyilván, nem nyomtalanul a belső-kárpáti medencék kutatására és lignitbányászatára nézve.
Az új helyzetben, 1920-ban a Baróti-medence szénbányászata gazdát cserélt. Az erdővidéki Bányaegylet Rt, melynek főtulajdonosa ebben az időben is a marosvásárhelyi székhelyű Első Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank volt, Karl KLEIN brassói iparos közvetítésével (David M. PREDA földtani szakvéleményére alapozva), az 1920. március 22. szerződéssel 22 bányatelkét (Köpecen 5, Baróton 6, Vargyason 6, Alsó- és Felsőrákoson 4, Hídvégen 1) valamint 22 helység (a fentebb felsoroltakon kívül: Olasztelek, Száldobos, Középajta, Nagyajta, Bibarcfalva, Nagybacon, Szárazajta, Miklósvár, Ágos-tonfalva, Homoródalmás, Bodos, Muzsna, Pálos, Kisbacon, Lüget, Bölön) határában lévő szabadkutatmányait eladta a bukaresti székhelyű Kőolaj-Bánya- és Iparbank részére, amelyiknek egyik főrészvényese, a România Carboniferă, egy év múltán az egész baróti bányavagyon kizárólagos tulajdonosává vált, időközben erre a szénmedencére korlátozva egész tevékenységi területét. A folytonosságot az 1913-ban HOFFMANN Gézát váltó Johann KEKKEL - szintén Selmecbányán képzett - bányamérnök-igazgató képviselte, akit az új tulajdonosok megtartottak.
Az új tulajdonosok nem bővítették a termelésre szánt bányaterületeket, csak Köpec és Barót határában folytatták a termelést, a többi jogosítványukat arra használva, hogy egyeduralmukat a medencében biztosítsák. A leköszönő tulajdonosok busás haszonnal adtak túl bányatelkeiken, de az újak sem jártak rosszul. Igaz, 1924-től ide is bevonult a német tőke, és 1930-ban már az ő kezükben volt a vezetés is. A német tőke belépése azonban ugrásszerű termelésnövekedést hozott magával. Így, már 1925-ben minden előbbi évi termelési átlagot meghaladó lignitet hoztak a felszínre: 71.188 t-át. A maximumot 1927-ben érték el, 131.412 t-val, ezzel az ország első lignittermelő erejévé váltak, az össztermelés több mint 20%-át állítva elő. A fő szállítók közt továbbra is a botfalusi cukorgyárat, a zernyesti cellulózgyárat és újból a Román Állami Vasutakat (CFR) találjuk.
A fellendülés azonban pünkösdi királyságnak bizonyult, az 1929-ben beköszöntő gazdasági válság hengerelt, így megrendelők hiányában, 1931 áprilisában csődbe ment a vállalkozás (KISGYÖRGY & VAJDA 1972).
1923-ban Erich JEKELIUS rögzítette a belső-kárpáti medencék szénvagyonának állapotát és jogi helyzetét. Ekkor, Felsőrákoson - a România Carboniferă telkein kívül - Dr. Ludwig Wohl és Tsi működtettek ezidőtájt bányát; a középajtai, Dr. FERENCZY Géza tulajdonát képező bánya 1923-ban már szünetelt; Lüget, Nyáraspatak és Hídvég határában - itt is a România Carboniferă telkein kívül - NEMES János rendelkezett bányatelekkel; Vledényen az Eterna RT folytatott felszíni, majd mélyművelést, (1920-ban biztosan működött - JEKELIUS 1920), de 1923-ban állt a termelés; Illyefalván ekkortájt a Prázsmári Hőerőmű termelt a maga céljaira, a szenet egy 13 km hosszú keskenyvágányú vasúttal szállította a prázsmári állomásra; a sepsiszentgyörgyi, GREGUS Ilona és Tibor tulajdonát képező Csiklon-bánya ekkor már szünetelt (JEKELIUS 1923). Apróbb vállalkozások: Fülén (KISGYÖRGY 1972), Baróton és Bibarcfalván (Căpăţâna-bánya - a baróti szeszgyárat látta el; és a Sánta János bányája a Vár-hegy tövében - termékét kisüzemek és magánszemélyek fogyasztották) működtek, melyek jobbára a barót-köpeci bányák bezárása után indultak, a fellépő helyi hiány pótlására (KISGYÖRGY & VAJDA 1972).
Látjuk hát, hogy az idehaza maradt (magát utóbb a székelyföldi földtan legendás alakjává kinövelő) BÁNYAI János mellett, a világháború idején, a Magyar Királyi Földtani Intézethez társuló Erich JEKELIUS volt a vidék földtani megismerésében a személyes folytonosság. Mindkettő életútja tanulságokkal teli. Nem itt van a helye egészében bemutatni azt, de érdemes az idevágó részleteket kiragadni.
A brassói származású Erich JEKELIUS (1889-1970) felsőfokú tanulmányai befejeztével - miután benyújtott egy tanulmányt a Keresztényhavas mezozoikumi képződményeiről (LÓCZY 1914) -, azonnal bekerült a Magyar Királyi Földtani Intézet külső munkatársai közé, azzal a megbízatással, hogy a Brassó környéki hegyek földtanát tanulmányozza. Ezt olyan szinten és eredménnyel végezte, hogy egyrészt az Intézet igazgatója évről-évre fokozta a dicsérő szavait munkája minőségéről (LÓCZY 1915; 1916, 1917), másrészt tevékenysége második évében monográfia formájában jelentethette meg addigi őslénytani eredményeit - az Intézet (és egyben az akkori magyar földtan) legrangosabb kiadványában (JEKELIUS 1915). Így nem csoda, hogy 1916-ban, előbb mint preparátort, majd (szeptember 15-től) mint főállású geológust alkalmazták az Intézetnél (LÓCZY 1917; MARZSÓ 1917), nemsokára pedig, PÁLFY Mór főgeológus mellé tanácsadónak is kinevezték (SZONTAGH 1934). Sajnos, abba a hibába esett, hogy a kommunista forradalom oldalára állva - az akkori földművelésügyi miniszter utasítására -, annak ideológiája értelmében akarta a Földtani Intézet múzeumi gyűjteményeit átrendezni, és még 1918 végén (tehát hónapokkal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt) erre tervet nyújtott be, majd rátért a kivitelezésre (PÁLFY 1934). Ebből kifolyólag, a forradalom bukása után önként megvált az Intézettől (SZONTAGH 1923), és a brassói Barcasági Szász Múzeumnál kért alkalmazást. Hogy itt mennyire valósította meg korábbi múzeumi elképzeléseit, azt nem tudjuk (nem is témánk), bár fogalmat alkothatunk róla egy kiadvány alapján (JEKELIUS 1920). 1921-ben azonban már Románia Földtani Intézete keretében találkozhattunk személyével, ahol újból a Brassó környéki mezozoikumi képződmények -ezúttal szénföldtani - ismertetésével mutatkozott be (JEKELIUS 1923a). Valószínűleg azonban, a belső-kárpáti neogén üledékek szénteleptana lett a hivatali feladata, a befoglaló üledékek őslénytanának vizsgálata inkább saját ambíciójából származott, hisz így történt ez a Brassói-hegyek mezozoós faunája esetében is (JEKELIUS 1915), és őslénytani vonzódása szülte a szócsányi szarmata és pannóniai (nála: pontusi) faunák monográfiáját is (JEKELIUS 1944). Az biztosnak látszik, hogy a jelzett medencék őslényanyagának feldolgozására nagyon tudatosan készült, hisz a földtani intézeti munkássága kezdetekor megjelentetett egyik írása (JEKELIUS 1923b) ezt fényesen igazolja.
Közben, egymás után jelentette meg a Keleti-Kárpátok hegyközi medencéi üledékeire vonatkozó dolgozatait. Próbáljuk nyomon követni rétegtani szemléletmód-változásait ezzel kapcsolatban. A még Budapesten írt, de csak most megjelent munkájában (JEKELIUS 1923) - mint már szóltunk róla - a Barca-sági-medence D-i részén előbukkanó, széncsíkokat is tartalmazó medenceüledékeket levantei-pleisztocén átmeneti képződményeknek mutatta be.
A liász szenekkel foglalkozó dolgozatában szövegszerűen nem foglalkozott a medenceüledékekkel, de térképén azokat meotiszi, pontusi, dáciai+levantei és pleisztocén koriaknak jelölte (JEKELIUS 1923a). Mégpedig: a meotiszi emeletbe a Barót-Köpec határában fekvő telep alsó szinttáját, a pontusiba annak felső részét, illetve attól D-re az Olt jobb partján Hídvégig, valamint ÉK-en Felsőrákos vidékén és a bal parton, Apáca környékén, a felszínen előforduló képződményeket sorolta. A dáciai emeletbe tartozóknak a Vargyas-Barót közti terület, Nagybacon és Szárazajta környéki, Barót és Köpec közötti, Ágostonfalva és Örményes határában, valamint Hídvég-Erősd, illetve Aldoboly-Sepsiszentgyörgy vonal mentén elterülő medenceüledékeket mondta. Végül, a pleisztocén korba a Szászmagyarós-Földvár-Feketehalom-Vledény négyszögben, Zernyest-Törcsvár és Botfalu-Barcaszentpéter környékén; valamint az Olt jobb oldalán, a Feketeügy befolyásától É-ra, folyamatos csíkban lévőket mondta. Ez úgy is értelmezhető, mint térképi megjelenítése az akkor, az Olt felső folyása mentén elterülő lignit-tartalmú üledékekről írt dolgozatába foglaltaknak (JEKELIUS 1923c).
Ez utóbbi művének őslénytani érveivel kapásból vitába lehetett volna szállni már akkor, KORMOS Tivadar (1916) észszerű bizonyítékai alapján (l.: fennebb), hiszen JEKELIUS e munkájában épp a Parailurus-, Ursus-, Sus-Tapirus- és Macacus-maradványokkal érvelt az alsó szintek meotiszi korba való besorolása mellett. Valószínűbb azonban, hogy Nikolaj ANDRUSSOW 1886-os és I. F. SINZOW 1897-es véleménye befolyásolta őt, figyelmen kívül hagyva, hogy 1899-ben ANDRUSSOW - LŐRENTHEY cikkei hatására -átfogalmazta véleményét, és Délkelet-Erdély hegyközi medenceüledékeit immár nem a meotiszi, hanem a levantei emeletbe sorolta (v.ö.: JEKELIUS 1932: 11 o.). Éppúgy sánta érv, hogy a [Limno]cardium fuchsi NEUMAYR pontusi „habitusú", annak bizonyítására, hogy a bezáró üledékek e koriak lennének. Az sem meggyőző érv a dáciai emeletbe sorolt üledékek kormeghatározása mellett, hogy „a medence eddig leírt számos puhatestű-faunája (Árapatak, Vargyas, Bodos), és a számos Mastodon arvernensis és Mastodon borsoni maradvány ebből a szintből [mármint a Baróti-Barcasági-Háromszéki medencében levőből] származik". Hogy ebbe az erőltetett rétegtani besorolásba mennyire játszott bele a román földtani iskola azon törekvése, hogy a Kárpátokon kívüli rétegnevezéktant minden áron a Kárpátokon belüli térség képződményeire ráerőszakolja, nehezen megmondható.
Ugyanabban a folyóiratszámban JEKELIUS még két, idevágó írást közölt. Az első (1923d), egy Botfaluban (1907-1917 között) mélyített artézi-kútfúrás földtani adataira vonatkozik. A szerző ebben merész következtetéseket engedett meg magának: pusztán kőzetminőség alapján, minden őslénytani bizonyíték nélkül, az átfúrt 152 m vastag összletben az általa a medencében feltételezett majdnem egész rétegsort (kivéve a legalsó, „meotiszi" rétegeket), vagyis: a „pontusi", „dáciai", „levantei" és pleisztocén rétegeket elkülönítette.
A másik írása (JEKELIUS 1923e) számba veszi a Hargita-hegység környéki hévforrásokat és azok üledékeit, arra a következtetésre vezetve az olvasót, hogy a dáciai időszak forrásai e vidéken melegvizűek voltak. Ezt egy külön cikkében (JEKELIUS 1923f) továbbfejlesztette, Franz GOTTSCHICK Steinheim-medencei tapasztalatai alapján megfogalmazva, hogy a Brassói-Baróti-medence dáciai korinak mondott üledékei kövült állatvilágának endemikus jellege erre vezethető vissza.
A következő évben egy - a bányászati adatok szempontjából - nagyszerűen dokumentált dolgozatot jelentetett meg Erich JEKELIUS (1924). Az ilyen jellegű, forrásértékű adataira már hivatkoztunk. De lássuk, mond-e valami újat rétegtani szempontból? Hát nem. Akárhogy próbáljuk abban az olvasatban látni rétegtani elképzeléseit, melyet később, 1932-ben tálalt (l.: JEKELIUS, 1932. 12 o.), azaz, a korábbi meotiszi-pontusi korazonosítás jelentőségének bagatellizálása sántít. Egészen azonos hangsúllyal tárgyalta 1924-ben megjelent írásában is az általa meotiszinek, pontusinak, dáciainak, levanteinek és negyedidőszakinak tartott összleteket, minden különösebb, újabb, vagy meggyőzőbb érv felsorolása nélkül.
Ami JEKELIUS itt használt rétegtani beosztását illeti, ezeket Heinrich WACHNER (1925) - aki ekkorra végképpen a földfelszínalaktan területére irányította kutatói figyelmét - elfogadni látszik azt, de BÁNYAI János már nem hagyta szó nélkül. Még 1924-ben megírhatta cikkét, melyet azonban csak 1927-ben közölt a Természettudományi Közleményekben. De mielőtt ennek tartalmát elemeznénk, ígéretünk szerint, ejtsünk szót BÁNYAI János pályája alakulásáról.
A kézdivásárhelyi születésű BÁNYAI János (1886-1971) természettudományi pedagógusként kezdte pályafutását Abrudbányán, ahol az iskolának összeállított kőzet- és ásványgyűjteménye révén figyelt fel rá PAPP Károly és LÓCZY Lajos. Ez utóbbi, mint a Földtani Intézet igazgatója, meghívta külső munkatársnak (KISGYÖRGY 1973). Külföldi ösztöndíjjal segítette, hogy földtani alapképzésben felzárkózhasson, így jutott el a Jénai Egyetemre és a Berlini Bányászakadémiára. 1916-ban megnősült, majd ezt követően, a Székelykeresztúri Tanítóképző tanári állását fogadta el. Itt érte a hatalomváltás. 1921-ben, Ludovic MRAZEC felkérésére a bukaresti Földtani Intézet külső munkatársaként kapcsolódhatott be annak munkálataiba. Ezzel rendkívüli szerencséje volt, hiszen a két világháború közt ez volt a legtöbb, amit magyar geológus kutatópályán megvalósíthatott. Rajta kívül ezt a lehetőséget az otthon maradt fiatal, élvonalbeli földtanászok közül csak TÖRÖK Zoltán ragadhatta meg, segesvári tanár korában. BALOGH Ernő és TULOGDY János a Ferenc József Tudományegyetem felszámolása után az intézményes kutatás minden lehetséges keretén kívül rekedt (WANEK 2001; 2008), akárcsak OLASZTELKI NAGY Imre, akinek témánkkal kapcsolatos művei is örökre fiókban maradtak (KISGYÖRGY 1974). A már idős SZÁDECZKY KARDOSS Gyula (Ion POPESCU-VOITEŞTI jóvoltából) haláláig megtarthatta munkaszobáját a Ferdinánd Tudományegyetem épületében - a bukaresti Földtani Intézet fizetésével -, de az oktatásban ő sem vehetett részt (MÉSZÁROS 1999).
BÁNYAI János azonban életfelfogásának megfelelően, az adott történelmi helyzetben úgy ítélte meg, hogy a a népnevelést, a közírást, a lapszerkesztést kell elsősorban felvállalnia, energiája igen nagy részét ezekre kötötte le. Nem mondott le földtani érdeklődéséről és ambícióiról sem, de felfogta, hogy vidéki információs és felszereltségi hátterével a tudomány mely mélységű frontján van a helye. Vagyis tisztában volt helyzete korlátaival, szíve is, esze is helyén volt. Ezeket megértve tudjuk felmérni emberi nagyságát.
Élő példa, mennyire nyomon követte a földtani tudományos életet, és mennyire benne érezte magát, hogy JEKELIUS írásaira miként reflektált.
A Természettudományi Közleményekben közölt első cikkében (BÁNYAI 1927) tárgyilagosan közzétette JEKELIUSnak a botfalusi artézi kútról közölt írása legfontosabb adatait. Mindössze, a használt rétegbeosztás különösségére hívta fel az olvasók figyelmét. A másodikban (1927a) is higgadt hangnemben, „pozitív hozzáállással" vizsgálta a külső-kárpáti rétegtan bevezetésének lehetőségét és ellentmondásait a Kárpát-kanyar hegyközi medencéinek esetében. Oknyomozása közben rátapintott a lényegre:
„Annyi bizonyos, hogy legjobban szerettük volna annyi faunajegyzék közlése után előbb a székelyföldi gazdag paleontologiai anyag monografikus feldolgozását látni."
Hát erre a kihívásra JEKELIUS lovagiasan válaszolt, elkészítette maga a már régen várt őslénytani monográfiát. És nem is akárhogy! De ne vágjunk a dolgok elébe. A tudománytörténeti hitelesség még megköveteli, hogy szóljunk a JEKELIUS-féle monográfia néhány előzményéről.
Az Erdélytől elzárt magyarországi tudományosság időközben, a gyűjteményeiben őrzött őslénytani anyag alapján, néhány - rétegtanilag is - értékes eredményt tett közzé. Ezek közt elsőként jeleskedett Günther SCHLESINGER bécsi kutató revíziója a budapesti gyűjtemények kövült Mastodonjairól (1922). A következő faunaelemeket azonosította a tárgyalt területről: Mastodon (Dibunodon) arvernensis CROIZET & JOBERT: őrlőfogak és fogtöredékek a baróti lignittelepből (!), Bardócról és Bodosról, valamint irodalmi adatok alapján: Angyalosról és Illyefalváról, hangoztatva, hogy a faj nem jelentkezik sehol a „levantei" emelet előtt (!); Mastodon (Mammut[us]) borsoni HAYS: alsóállkapocs fogakkal Hídvégről, ez estben is ugyanazt a rétegtani helyet pontosítja. Párhuzamba állította a medencebeli gerincesfaunát a puhatestűvel, melyet LŐRENTHEY rétegbeosztása szerint táblázatba foglalt. Ennek alapján arra a következtetésre jutott, hogy mindhárom szint malakológiailag egyöntetű, nem tagolható, egységesen levantei. Következtetése, hogy a háromszéki-baróti lignitterület egész üledéksora kizárólag a levantei emeletbe tartozik. (Zárójelben elmondjuk, hogy puhatestű listája három olyan fajt is felsorol, melyeknek LŐRENTHEY adott nevet, de nomen nudumok maradtak: [Limno]cardium budai LŐRENTHEY, [Limno]cardium staubi LŐRENTHEY és Pyrgula schafarziki LŐRENTHEY.)
FEJÉRVÁRY-LÁNGH A. M. (1923) egy Köpecről előkerült Ophisaurus pannonicus KORMOS nevű gyík-féle kövületét jelezte; MAIER István (1928; 1929) pedig az Ursus böckhi SCHLOSSER (szintén Köpecen talált) ősmedve szerepét pontosította a medvék törzsfejlődésében, érvekkel alátámasztva annak pliocén-kori földtörténeti helyét.
A Sepsiszentgyörgyön székelő, özvegy CSEREY Jánosné ZATHURECZKY Emília és VASADY NAGY Gyula kezdeményezésére megalakult Székely Nemzeti Múzeum (BOÉR 2002) - melynek gyűjteményében már szép számmal sorakoztak a Baróti- és Háromszéki-medence üledékeiből származó ősleletek -, 1929-ben ünnepelte fennállásának félszázados évfordulóját. Ezt Emlékkonferenciával ünnepelték meg, mely alkalomra Emlékkönyvet is kiadtak. Erre az alkalomra összeállították a Székelyföld természettudományi irodalmát is: a földtanit BÁNYAI János (1929), az őslénytanit GAÁL István (1929). Ez alkalomból SZÁDECZKY-KARDOSS Gyula (1929) foglalta össze a Székelyföld földtörténetét, GAÁL István (1929a) pedig az őslényvilág fejlődését.
SZÁDECZKY-KARDOSS Gyula fennebb említett, ismeretterjesztői szinten megírt dolgozatában (1929) - bár nem hivatkozott Erich JEKELIUS nevére -, nyilvánvalóan annak nézetei szerint mutatta be a Baróti-Barcasági-Háromszéki-medencesor földtani fejlődését. GAÁL István sokkal tudományosabb igényű és nyelvezetű tanulmányában (1929a) - a címhez mérve - túl nagy teret szentel a medencesor őslényeinek rétegtani kiértékelésére (az egész dolgozat terjedelmének több mint 1/3-a). Ezt ő is érezte:
„Belátom, ez a kitérés a Székelyföld egyéb őslénytani kérdéseivel szemben aránytalanúl nagy helyet foglalt el, de hiszem, hogy egyfelől a probléma tudományos jelentősége, másfelől az első jubileumát ünneplő Székely Nemzeti Múzeum székhelyének szoros területi összefüggése az itt szóban levő vitás területtel a bővebb megbeszélést megindokolttá és így elfogadhatóvá teszi."
Igen hevesen, mondhatni indulatosan támadta LŐRENTHEY korazonosítását, de még véletlenül sem JEKELIUS véleményével állította szembe, kinek műveit ugyan az említett irodalmi összeállításba (GAÁL 1929) bevette, de vitaszövegében egyszer sem hivatkozott rájuk. Valójában, a maga által már korábban felvetett, egészében véve igen helyes rétegtani párhuzamosítás (GAÁL 1912a) igazát védte. Annak lényege az, hogy a Kárpátokon belüli pannóniai üledékek időazonosak a Kárpátokon kívüli szarmata és meotiszi üledékekkel. Ezzel a mai tudomány teljes egészében egyetért. Tévedni ott tévedett, hogy a Baróti-Barcasági-Háromszéki-medencesor üledékeit ezzel a miocén sorozattal azonosította - mint már korábban is (GAÁL 1923). Törekvésében, hogy hallgatóit és olvasóit igazáról meggyőzze - finoman fogalmazva -, erősen sarkított: egyrészt, az itteni, nyilvánvalóan endemikus puhatestű ősállategyüttest hihetőbb párhuzamosítási alapnak vette, mint az általánosabb elterjedésű gerinces faunát. Ezt azzal tetézte, hogy a Dreissenak rendszertanának XIX. század végi tanulságát eltompította, noha LŐRENTHEY érvrendszerének ez képezte az alapját! Másrészt, a gerinces őslénytani bizonyítékok tárgyalásánál hatalmas teret szentelt a Castor fiber LINNÉ azonossága körüli - maga keltette - vitának, de kikerülte a szembesülést SCHLESINGER (1922) igen alapos érveléseivel; azaz, a Mastodonok jelenlétét éppen csak mellékesként említette. Ami az ősmedvék szerepét illeti, egy, az Emlékkönyvben megjelentetett másik írására (GAÁL 1929b) hivatkozott. Ez utóbbiban meglepetést nem jelentő tényt bizonygat, hogy a köpeci ősmedve testméretei kisebbek voltak mai rokonaihoz képest, tehát ősibb jelleggel bírt. Ennek viszont abszolút földtörténeti kort bizonyító ereje nincs. Erőltetett logikával, meggyőző érvek nélkül próbálta behelyezni az általa miocén-korinak tartott keretbe állatunkat - MAIER István (1928; 1929) állításával szemben.
Ludwig RÜGER német geológus (1931) jól csoportosított érvekkel, a Baróti-Barcasági-Háromszéki-medencesor üledékeinek levantei kora mellett tört pálcát, ugyanakkor üledékföldtani adatokra támaszkodva (melyeket utóbb, monográfiájában, JEKELIUS bírált), a medencét övező hegyek igen kései kiemelkedéséről beszélt. Hasonló gondolatot Ludovic MRAZEC (1932) is megfogalmazott.
Egy évvel JEKELIUS már jelzett monográfiájának kiadása előtt jelent meg Karl KREJCI-GRAF és Wilhelm WENZ átfogó monográfiája (1931) a havasalföldi késő-miocén és pliocén üledékekről. Ebben a munkában a két szerző az ottani felső-dáciai üledékösszletben „Eugenias rétegek" néven egy olyan szintet különített el, melyet a Keleti-Kárpátok belső medencéinek üledéksorával párhuzamosított. Ezekben a rétegekben a Dreissena polymorpha PALLAS rétegtanilag és földrajzilag is elterjedtebb faj mellett, egy eddig csak helyileg, a Baróti-Barcasági-Háromszéki-medencesor üledékeiből ismert a Pyrgula eugeniae NEUMAYR csigafajt azonosítottak, több, az általunk vizsgált üledékekben előfordulóhoz hasonló alak mellett.
Ezt már nem lehetett megkerülni. JEKELIUS monográfiájában (1932) - sőt már azt megelőzően, egy rövid közleményben (1932a) - kénytelen volt egységesen dáciainak mondani a tárgyalt medencesort kitöltő üledékek korát. Természetesen magyarázkodott, és próbálta a mundért menteni, úgy magyarázva, hogy nem „késő-dáciai" az itteni üledékek kora, mint a havasalföldi „Eugenias rétegek"-é, mivel a fauna döntő részét a Baróti-Háromszéki-medence üledékeinek középső szinttájából gyűjtötte, értsd alatta: az alsó szinttáj korábbi, tehát az egész emelet jelen kell legyen. Az már kegyetlen lett volna, ha dolgozata lezárása előtt jelent volna meg Karl KREJCI-GRAF másik idevágó munkája (1932). Ugyanis abban kiszakította a havasalföldi dáciai emelet felső részét, és azt romániai emelet néven elkülönítette, új emeletét a „kora-levantei" emelettel azonosítva (l. még: STEININGER & NEVESSKAYA 1975)!
Ne vessünk JEKELIUS szemére azonban semmit! Kevesen vannak, akik ekkora önrevízióra képesek! De mindenekelőtt, monográfiája őslénytani szempontból rendkívül jó, máig a legalaposabb hasonlók egyike a román szakirodalomban, és alapmunka a medencesor őslénytanát illetően. Különösen szép megkoronázása Erich JEKELIUS által, a belső-kárpáti medencékben kifejtett földtani tevékenységének. Ebben nem kevesebb, mint 75 puhatestű (60 csiga, 15 kagyló) faj és alak leírását és fényképét tette közzé a Baróti- és Háromszéki-medencéből, melyből 26 teljesen új volt a szakirodalomban. Újraértékelte a Melchior NEUMAYR, TELEGDI ROTH Lajos és Spiridon BRUSINA által leírt formákat, megmentette - legalább egy faj erejéig -LŐRENTHEY Imre itteni, közöletlen őslénytani munkásságának emlékét.
Az a tény azonban, hogy a JEKELIUS által leírt fauna több mint 85%-a endemikus, arra figyelmeztet, hogy nem ebben a kövületcsoportban kell igazából keresni a régiók közötti párhuzamosítás kulcsát.
Irodalom - References
BÁNYAI J.
1914 A barót-ajtai barnaszén terület (Jelentés az 1913. évi részletes geológiai felvételről). - MKFI évi jel. 1914-ről. 106-115. Budapest.
1916 A középajtai barnaszénterület. - Bány. Koh. l. XLIX/5. 159-167, Budapest.
1917 Kézdivásárhely vidéke Háromszék vármegyében. - Földt. közl. XXVII/1-3. 1-20. Budapest.
1927 Ártézi kút a Barcaságon. - Term.tud. közl. 59/pótfüz. 183. Budapest.
1927a A neogén rétegek tagolása. - Term.tud. közl. 59/pótfüz., 183-184. Budapest.
1929 A Székelyföldre vonatkozó geológiai irodalom. - In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. 737-744. Kolozsvár.
BOÉR H.
2002 A Székely Nemzeti Múzeum kezdetei. - In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum százhuszonöt éves jubileumára. I. 7-58. Sepsiszentgyörgy.
BÖCKH J.
1903 Igazgatósági jelentés. -MKFI évi jel. 1903-ról. 5-39. Budapest.
BÖCKH J.-GESELLS.
1896 A magyar korona országai területén mivelésben és föltárásban levő nemesfém, ércz, vaskő, kősó és egyéb értékesíthető ásványok előfordulási helyei a m. kir. bányakapitányságoktól nyert hivatalos adatok nyomán és ezek területei szerint. - Ezredévi Bányászati, Kohászati és Geológiai kongresszus. 6 p. Budapest.
1898 A magyar korona országai területén mivelésben és feltárófélben levő nemesfém, ércz, vaskő, ásványszén, kősó és egyéb értékesíthető ásványok előfordulási helyei a m. kir. bányakapitányságoktól nyert hivatalos adatok nyomán és egyéb adatok nyomán. - MKFI kiadv. 80 p. Budapest.
BRUSINA, S.
1902 Iconographia Molluscorum fossilium in telure Tertiaria Hungariae, Croatiae, Slavoniae, Dalmatiae, Bosniae, Herzegovinae, Serbiae et Bulgariae inventorum. - Offic. Soc. Typis. 10 p. 30 pl. Zagrabiae.
BUDAI J.
1881 Adatok a Hargita déli részének petrographiájához. - Földt. közl. XI/4-5. 109-120. Budapest.
FEJÉRVÁRY-LÁNGH, A. M. V.
1923 Beiträge zu einer Monographie der Ophisaurier. - Palaeontol. Hung. I/7. 220 p. Budapest.
GAÁL I.
1912 Széntelepek és szénkutatások Erdélyben - Az EME Vándor gyül. Emlékkönyve, 6. (Vajdahunyad, 1911) 64-71. Kolozsvár.
1912a Az Erdélyi medence neogén képződményeinek rétegtani és hegyszerkezeti viszonyairól. - In: Koch Emlékkönyv. 7-33. Budapest.
1923 A Föld története. - Tud. Gyűjt. 5. 31 p. Pécs-Budapest. 1929 A Székelyföld őslénytani viszonyaival foglalkozó irodalom. - In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. 744-747. Kolozsvár.
1929a A székely székek ősföldjének állati és növényi élete. - In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. 516-527. Kolozsvár.
1929b A háromszéki ősmedve. - In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. 528-532. Kolozsvár.
HALAVÁTS GY.
1904 A magyar pontusi emelet általános és őslénytani irodalma. - MKFI kiadv. 134 p. Budapest.
1914 A nagybecskereki fúrólyuk. - MKFI Évk. XXII/2. 173-202. Budapest.
HERBICH. F.
1878 A Székelyföld földtani és őslénytani leírása. - MKFI Évk. V/2. 303 p. Budapest.
HOFFMANN G.
1901 A székelyföld kincsei. - EKE megbíz. Jókai-Nyomda RT. 48 p. Sepsi-Szentgyörgyön.
1905 A székelyföld kincsei. - EKE megbíz. 2. kiad. Rozsondai J. Könyvnyomd. 75 p. Baróth.
1909 A székelyföld kincsei. - EKE megbíz. 3. kiad. Nagy J. Könyvnyomd. 83 p. Barót.
JEKELIUS. E.
1915 A brassói hegyek mezozoós faunája. - MKFI Évk. XXIII/2. 29- 123. Budapest.
1920 Führer durch die geologische Abteilung des „Burzenländer Sächsischen Museums"- Burzenländer Sächsische Mus. 56 p. Kronstadt.
1923 A Törcsvári szoros északi előhegyeiről. - MKFI évi jel. 1917—1919-ről. 239-241. Budapest.
1923a Zăcămintele de cărbuni din România. Cărbuni liasici din împrejurimile Braşovului - Stud. tehn. econ. IGR. 3/1. 29 p. Bucureşti.
1923b Die Paläontologie der Süsswassermollusken. - Bull. Sect. Sci. Acad. Roum. VIII/7-8. 89-102. Bucureşti.
1923c Basinul cu ligniţi plioceni al Oltului. - D. S. Inst. Geol. XI. (1922-1923). 120-124. Bucureşti.
1923d I. Puţul artezian de la fabrica de zahăr din Bod. - D. S. Inst. Geol. XI. (1922-1923). 111-114. Bucureşti.
1923e Geyserite daciene din Hărgita. - D. S. Inst. Geol. XI. (1922-1923). 120-124. Bucureşti.
1923f Les dépôts de Geyserite du bassin dacien de Baraolt (Transylvanie). - Bull. Sect. Sci. Acad. Roum. VIII/9-10. 168-175. Bucureşti,
é.n. [1924] Zăcămintele de lignit din Basinul Pliocenic din Valea Superioară a Oltului (Transilvania). - Stud. tehn. econ. IGR. 3/2. 34 p. Bucureşti.
1932 Die Molluskenfauna der dazischen Stufe des Beckens von Braşov.-Mem. Inst. Geol. Rom. II. 188 p. Bucureşti.
1932a Zur Stratigraphie der Pliozänen Ablagerungen des Beckens von Braşov. - Bull. Soc. Roum. Géol. I. 194-195. Bucureşti.
1944 Sarmat und Pont von Soceni (Banat). - Mem. Inst. Geol. Rom. V. 167 p. Bucureşti.
KALECSINSZKYS.
1901 A magyar korona országainak ásványszenei (kőszenek. barnaszenek, lignitek) különös tekintettel chemiai összetételükre és gyakorlati fontosságukra. - MKFI kiadv. [18.] 311 p. Budapest.
1901a Közlemények a magy. kir. földtani intézet chemiai laboratoriumából (Tizenegyedik sorozat) Köpeczi szén. - MKFI évi jel. 1899-ről. 128-129. Budapest.
KISGYÖRGY Z.
1972 Evoluţia exploatărilor de lignit în bazinul Baraolt. - Aluta. IV. 305-315. Sf. Gheorghe-Sepsiszentgyörgy.
1972a A százéves köpeci bánya. - Korunk. XXXI/9. 1406-1410. Kolozsvár.
1973 Dr. Bányai János emlékezete (1886-1971). - Földt. közl. 103/2. 117-122. Budapest.
1974 Olaszteleki Nagy Imre földtani hagyatéka. - A Székelykeresztúri Múz. Évk. 1971. 131-135. Miercurea Ciuc-Csíkszereda.
KISGYÖRGY Z. & VAJDA L.
1972 Köpecbánya 1872-1972. - 290 p. Sepsiszentgyörgy.
KORMOS T.
1912 Hazánkra vonatkozó két őslénytani név helyesbítése. - Földt. közl. XLII/5. 382-383. Budapest.
1916
Az ajnácskői pliocén rétegek és faunájuk. - MKFI évi jel. 1915-ről. 524-541. Budapest.
1917
Macskamedvék a magyar pliocénben. -Állatt. Közl. 16. 137-138. Budapest.
KREJCI-GRAF. K.
1932 Parallelisierung des südosteuropäischen Pliozäns. - Geol. Rundschau. 23. 307-337. Berlin.
KREJCI-GRAF. K. - WENZ. W.
1931 Stratigraphie und Paläontologie des Obermiozäns und Pliozäns der Muntenia. - Zeitschr. d. Deutsch. Geol. Gesellsch. 83/2-3. (100 p.). Berlin.
LÓCZY L.
1911
Igazgatósági jelentés. -MKFI évi jel. 1909-ről. 7-37. Budapest.
*** [LÓCZY L.]
1912
Igazgatósági jelentés. Intézeti ügykezelés - MKFI évi jel. 1910-ről. 24-45. Budapest.
LÓCZY L.
1914
Igazgatósági jelentés. -MKFI évi jel. 1913-ról. 9-28. Budapest.
1915
Igazgatósági jelentés. -MKFI évi jel. 1914-ről. 9-19. Budapest.
1916 Igazgatósági jelentés. - MKFI évi jel. 1915-ről. 9-25. Budapest.
1917 Igazgatósági jelentés. -MKFI évi jel. 1916-ről. 9-35. Budapest.
LŐRENTHEY I.
1909 Újabb adatok a Székelyföld geologiájához. - Math. Term.tud. Ért. XXVII/3. 273-288. Budapest
MAIERI.
1928
Az Ursus Böckhi Schl. ősmedve maradványai az erdélyi levantei korú lignitből. - Földt. szemle. I/5. Budapest.
1929
Az Ursus Böckhi Schl. helyzete a medvék törzsfáján. - Földt. közl. LVIII/1-12. 58-65. Budapest.
MARZSÓL
1917 Titkári jelentés. -MKFIévijel. 1916-ről. 40-62. Budapest.
MÉSZÁROS M.
1999 A földtani oktatás 125 éve. - In: CSEKE P. - HAUER Melinda (szerk.): 125 éves a kolozsvári egyetem. 87-89. Kolozsvár.
Mrazec. L.
1972: Considérations sur l'origine des dépressions internes de Carpathes roumaines. -Bull. Soc. Roum. Géol. I. 114-125. Bucureşti.
PETHŐ GY.
1902 Jelentés az 1900 évben fosszil emlősöknek a m. kir. földt. intézet részére való gyüjtése ügyében kifejtett tevékenységéről. - MKFI évi jel. 1900-ról. 209-210. Budapest.
RÜGER. L.
1931 Das Alter des Jungtertiärs im Alttal (Siebenbürgen) und die jungeren Hebungen der südöstlichen Karpathen. - Centralbl. f. Min. Geol. Paléeontol. B/8. 390-394. Stuttgart.
SCHLESINGER. G.
1922 Die Mastodonten der Budapester Sammlungen. (Untersuchung über Morphologie. Phylogenie. Ethologie und Stratigraphie europäischer Mastodonten.). - Geol. Hung. II/1. 204 p. Budapest.
STEININGER. F. F. - NEVESSKAYA. L. A.
1975 Stratotypen of Mediterranean Neogene Stages. Vol. 2. - Com. Medit. Neogene Stratigr. 364 p. Bratislava.
SZÁDECZKY GY.
1901 Jelentés az Erdélyi Múzeum ásványtárának 1900 évi állapotáról. -Orv. Termtud. ért. II. szak. XXIII (XXVI)/2-3. 197-200. Kolozsvár.
SZÁDECZKY K. GY.
1929 A Székelyföld képződése. - In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. 491-501. Kolozsvár.
SZALAY T.
1932 Verzeichnis der ungarischen Testudinaten. - Földt. Közl. LXII/1-12. 200-222. Budapest.
SZONTAGH T.
1909
Igazgatósági jelentés. - MKFI évi jel. 1907-ről. 7-36. Budapest.
1910
Igazgatósági jelentés. -MKFIévijel. 1908-ról. 7-37. Budapest.
1923 Igazgatósági jelentés. - MKFI évi jel. 1917-19-ről. 7-12. Budapest.
1934 Direktionsbericht über die Jahre 1917-1919. - Jhrsber. d. k. ung. geol. Anst. f. 1917-1924. 5-11. Budapest.
TOULA. F.
1911 Paläontologische Mitteilungen aus den Sammlungen von Kronstadt in Siebenbürgen. - Abh. d. k. k. geol. RA. XX/5. 47 p. Wien.
(V. Über Säugetierreste aus der pliozänen Lignitformation von Ilyefalva (Szent-Király). - 36-45)
TUZSON J.
1913 Adatok Magyarország fosszilis flórájához. - MKFI Évk. XXI/8. 207-233. Budapest.
UNGAR. R. A. & NISTOR. N.
1981 Carl Wolf. - Kriterion Verl. 32 p. Bukarest.
VADÁSZ E.
1912 Toula Fr.: Paläontologische Mitteilungen aus den Sammlungen von Kronstadt in Siebenbürgen. (Abhandlungen d. k.k. geol. Reichsanstalt Bd. XX. Heft 5. 1911.). - Földt. Közl. XLII/3. 388-389. Budapest.
VITÁLIS I.
1940 A visszatért magyar- és erdély-országi részek ásványkincsei és bányászatuk. - Budapesti szemle. 1940/dec. 159-176. Budapest.
WACHNER. H.
1916 Jelentés az 1915. év nyarán a Persányi Hegységben végzett földtani felvételekről. - MKFI évi jel. 1915-ról. 245-260. Budapest.
1925: Das Flugsandgebiet des „Rétyi nyir". - Jahrsber. d. Burzenländer Sächsische Mus. I. 50-52. Kronstadt.
WANEK F.
2001 Bolyai Tudományegyetem: a földtanoktatás története. - In: DÁNÉ T. - EGYED Á. - SIPOS G. - WOLF R. (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. p. 346-375. Kolozsvár.
2006 A Baróti-Brassói-Háromszéki-medencesor széntartalmú pliocén üledékeinek kutatástörténete. I. rész. - A Csíki Székely Múz. Évk. Term.tud. 2005. 633-648. Csíkszereda. 2008 Tulogdy János és a földtan. - In: NAGY A. - BENEDEK J. - PÁL Z. (szerk.): Tulogdy János emlékkönyv. [6p.]. Budapest. (In print).
WANEK Ferenc adjunktus
Sapientia EMTE, Kolozsvár, Környezettudományi Tanszék
RO-400375 Kolozsvár (Cluj-Napoca), str. Deva 19
wanek.ferenc@gmail.com
[Táblamellékletek]
 |
| 1. tábla: A Keleti-Kárpátok pliocén-negyedidőszaki üledékekkel kitöltött belső medencéinek sora Erich JEKELIUS (1932) nyomán. |
 |
| 2. tábla: A barót-köpeci lignittelep bányageológiai térképe Erich JEKELIUS (1924) nyomán |
 |
| 3. tábla: Erich JEKELIUS monográfiájának (1932) címoldala, a szerző ajánlásával TÖRÖK Zoltánnak |
 |
| 4. tábla |
 |
| 5. tábla |
|
|