Előző fejezet Következő fejezet

SZŐCS JÁNOS

BÁRTH JÁNOS: AZ ELEVEN SZÉKELY TÍZES
A csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi tízes működése a XVII-XX. században

 

Abstract: [Bárth János: Az eleven székely tízes. The Szekler "decimals" from Csík (Hung.; - Rom.: Ciuc) in the 17—19th centuries] The author of the exceptional work is János Bárth, from the Museum of Kecskemét (Hungary). He wrote a lengthy historical-ethnographical essay about the Szeklers' „decimals" from Csíkszentgyörgy and Csíkbánkfalva. He did that thing on the basis of a 7770 pages document from the „decimals", preserved from the 17-20th century. In his essay he examined the possible circumstances of the formation of the Szeklers' „decimals". In the end, the author drew the following well-established conclusion: the „decimals" from Csíkszentgyörgy and Csíkbánkfalva were permanent local governmental subunits, village-parts, which functioned without a break during the centuries, possessing common lands, having their own writing, carrying out a well definable activity.

The author analyses in detail, with expertise all the activity domains of the „decimals", that are very divergent.

Through this work, not only the author calls the attention to himself, but also the „decimals" from Csíkszentgyörgy and Csíkbánkfalva, among the others with the fact that they have preserved a multitude of documents having historical and historico-cultural importance. At the same time, they draw the attention to the retainer, life-giving power of the traditions.

[Rezumat]: [Bárth János: Az eleven székely tízes. „Zecimile" secuieşti din Ciuc (rom.; - magh.: Csík) în secolele al 17-19-lea] Autorul operei excepţionale este János Bárth. El a scris o lucrare istorico-etnografică voluminoasă despre „zecimile" secuieşti din Ciucsângeorgiu şi Bancu. A făcut acest lucru pe baza documentului din „zecimea" de 7770 pagini, din secolele al XVII-XX-lea. În lucrarea lui a examinat circumstanţele posibile ale formării „zecimilor" secuieşti. În urma cercetărilor, a tras următoarea concluzie bine întemeiată: „zecimile" din Ciucsângeorgiu şi Bancu au fost subunităţi permanente ale autorităţilor locale, părţi de sate, care pe parcursul secolelor au funcţionat fără întrerupere, posedând pământuri comune, având scris propriu, exercitând o activitate bine delimitată.

Autorul analizează în detaliu, cu competenţă şi temeinicie toate domeniile de activitate, foarte diversificate ale „zecimilor".

Prin această lucrare autorul atrage atenţia nu numai asupra persoanei sale, ci şi asupra „zecimilor" din Ciucsângeorgiu şi Bancu, printre altele prin faptul că acestea au păstrat mulţimea documentelor de importanţă istorică şi de istorie a civilizaţiei. În acelaşi timp au atras atenţia asupra puterii tradiţiilor de a păstra, de a ţine în viaţă societatea satului.

Régóta vitatott témakört választott vizsgálódása tárgyául BÁRTH János, kecskeméti kutató: a székely tízest, ahogyan az alcím elárulja, a csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tízesek világát. A munka feltűnést, sőt szenzációt fog kelteni.

A 16 kapitulusra tagolt könyv tartalomjegyzékét ideiktatni nem tartom haszontalan dolognak:

  1. Mi a székely tízes?
  2. A székely tízes párhuzamai a Kárpát medencében
  3. A székely tízesek a múltban és a múltidéző irodalomban
  4. A tízesek kutatása, a tízesek írásbelisége Csíkszentgyörgyön, Csíkbánkfalván.
  5. Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva tízesei térben és időben
  6. A tízesek helye a Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva társadalmi szerkezetében
  7. A tízes, mint szervezet
  8. A tízes kapcsolatai
  9. A tízesvagyon és hasznosítása
  10. A tízestagokat szolgáló tízes
  11. A rendtartó tízes
  12. A tízesek szakrális helyei és művelődési intézményei
  13. A tízesek továbbélése
  14. Függelék
  15. Összeállított adatsorok
  16. Irodalom

Térképek, rajzok, fényképek, fénymásolatok képezik a könyv utolsó, befejező részét.

A kötetet román tartalomjegyzék zárja.

Nem csupán a csíkszentgyörgyieknek és a csíkbánkfalviaknak volt szerencséjük Bárth Jánossal, hanem Bárth Jánosnak is óriási szerencséje volt a Csíkszentgyörgy megyebeliekkel (megye mint egyházközség), akik legnagyobbrészt megőrizték a tízesek régi irattárát. (Az írott forrásokról majd később!)

Az csak természetes, hogy a szerző mindjárt az elején a székely tízes eredetét tűzi napirendre. Ennek a társadalmi szervezetnek az eredete mindenfajta falutörténeti vizsgálódásban első helyet kíván.

Van-e valamilyen összefüggés a honfoglaló magyar katonai tízes-szervezet és a székely tízek között, ahogyan erről MILLEKER Rezső, ENDES Miklós, GARDA Dezső és mások vélekedtek?

A könyv szerzője úgy gondolja, hogy e dologban a leghelyesebb álláspont az óvatosság. Amint ezt IMREH István is tette. Imreh István professzor a székely falutörvények vizsgálatakor, a falutízesek esetében nem bukkant olyan fogódzóra, amely a honfoglalás korára emlékeztette volna.

E dologban az álláspontom: a Csíkszentgyörgy megyéjében létező tízesek a honfoglalás után, több mint 300 évvel később jöttek létre. Igaz, hogy a székely társadalom számos ősközösségi, nemzetségi hagyományt, szokást örökölt, vitt tovább, azonban az is tagadhatatlan, miszerint ez idő alatt a székely világ jó néhány, nem lényegtelen változáson esett át. A dolgok mindkét vetületére, oldalára bizonyíték a jóval későbbi, XVI. századi lista a székely nemekről és ágakról. (A 6 nem közül 2, a 24 ágból legalább 12 az 1000. év utáni névvel szerepel. SzOkl. II. 78-81.)

A szentgyörgyi és bánkfalvi tízesek létrejöttük pillanatában nem lehettek függetlenek a székely katonai tízestől (tízedtől), hiszen az ide letelepülő székelység is katonai szervezettségű társadalmat képezett.

Az itt kialakult tízesek többsége elnevezésében családnévre megy vissza. (Laczok, Gálok, Czikók (Zata) tízese, Jenőfalva tízese, Martonos és Simószege tízes). Ezek mögött valamikor családok, ágak, nemzetségek álltak.

Jenőfalva tízes nevét a Jenő ág, nem (esetleg törzs) nevéből származtatom. Vitás marad Ittkétfalva esete. Eredete ennek is lehetett személynévi eredetű. Származása, jelentése később elhomályosult. Lakói talán így értelmesítették. A Jenő családnévvel a XVI. századig - az írásbeliség hiányos volta miatt, ezt követően, azért, mert a Jenő család, ág időközben kihalt - nem találkozunk.

A székely tízes hadiszervezet léte nem maradhat figyelmen kívül, ha a falutízesek kialakulásának a körülményeit keressük, vizsgáljuk. Maga az elnevezés is a katonai szervezet folytatásának tűnik.

Bárth János úgy látja, hogy az utóbbi 200-400 év nagyszámú írásos emlékének tanúsága nyomán leszögezhető: a csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi tízesek évszázadok alatt megszakítatlanul működő közföldeket birtokló, saját írásbeliséggel rendelkező, jól körülhatárolt tevékenységet folytató, állandó önkormányzati alegységek, falurészek voltak.

A mindennapi élet szükséglete, gyakorlata és a jövőben való távlati gondolkodás hívta létre, éltette ezt a szervezeti formát.

A helyi történeti irodalomból jól ismert ez az önkormányzati forma.

Bárth János a cskszentgyörgyi megyében lévő tízesek tevékenységi területét, feladatait mintegy 30 pontban sűrítette, foglalta össze. Ezeket tömörítve, lerövidítve közlöm:

A tízesprotokollumokat (jegyzőkönyveket), tízesokmányokat a tízesjegyzők örökítették az utókorra. A csíki tízesek neves kutatója tapasztalata szerint a 7770 oldalnyi tízesiratban sok „a rosszul fogalmazott, rosszul másolt, elírásokkal, szótévesztéssel, betűkihagyással, ismétlésekkel terhelt irat" (39., 333.o.) Ami a tízesjegyzőket illeti, folytatja a könyvíró, íráskészségük, helyesírásuk gyengébb a korabeli hivatalnokok íráskészségénél, jártasságánál. Ami ugyebár nem csoda! Mentségül felhozható, ha egyáltalán szükség van valamiféle mentség felemlegetésére, hogy egyszerű székely földműves- és mesterember létükre vállalták a tízes írásbeli teendőit. (Szeretném látni, hogy melyik magyar község, legyen az erdélyi, vagy azon kívüli, állhat elő hasonló tartalmú és számú levéltári anyaggal. Kisebb levéltárra való anyag gyűlt fel a századok alatt.) A jó munkát végző jegyzőket a tízes fával jutalmazta.

A könyvben közölt nagyszámú tízesjegyzőkönyvi idézet pozitív impressziót, képet hagy az olvasóban.

Elemzés tárgyát képezik az ún. szóvirágtízesek, olyan, az önigazgatási alegységen belüli területek, amelyek valamikor külön, önálló valóságos tízesek voltak. Ezeknek az élő emlékezete nyomán nemzetségek, az alegységen belül újabb utcák tízes jelölést kaptak. A Laczok, Gálok, Czikók, Zaták, Borsok, Csedők, Kányák, Kaszák tíze elnevezés összefüggött a nemzetségi településrenddel, amely mára már nagyon összekuszálódott. Az utcákat is legtöbbször családnevek jelölik. E mögött az eljárás, szokás mögött ugyanúgy valamikori nemzetségi fészkek sejthetők, amelyek köré utólag felsorakoztak a sarjnemzedékek üléshelyei.

Figyelmet érdemlő módon az esztenatársaságoknak kettős kötődésük, függőségük alakult ki. Egyrészt az esztenatársaság tízesbeli szerveződés volt, másrészt, mivel a juhok a megye havasain nyároltak, az egyházközösségtől (megyétől), a tulajdonostól függött.

Az esztenák helye, ahol a fejős juhsereg szállásolt, évente változott. Előfordult, hogy egy-egy tízesen belül több esztenatársaságot szerveztek. A szentgyörgyi Háromtízesben a Laczok, illetve a Gálok tíze cimborasága, juhgazdasága működött. A 19. században Jenőfalva, továbbá Körösményfalva tízben két-két esztenatársaság létezett.

A székely tízes a múltban a falu építőeleme volt. És részben ma is az.

Bárth János megállapítása: a tízes, és ezt jó leírni, egységbe foglalta rendés rangkülönbség nélkül lakóit: a székely katonát, a jobbágyot és a birtokos kisnemest. A különböző múltú, kultúrájú, vallású és társadalmi rendű háztartások a tízesjog birtoklásával a tízesben egyesültek. Tagjait egybefogva a tízes integráló erőként hatott. Bevett szokás szerint a tízes egyenjogúság lapján örökölte és fenntartotta a közösség régebbi, feudalizmus kor előtti gyakorlatát. Az Úz-völgye körüli távoli havasokat figyelmet keltő módon, de Csíkban nem egydülállóan, „a csíkszentgyörgyi nemes megye" (egyházközség) birtokolta. A megyegyűlés döntött az esztenák helyéről a juhsergek, a meddűcsorda, a csitkók legeltetési helyéről. A megye széke döntötte el, hogy a havason ki főzhet hamuzsírt, ki vághat le fát.

A tízesen belül működtek alacsonyabb szervezeti egységek, esztenatársaságok, híd-, kapu- és kútközösségek, valamint rózsafüzér társulatok. Egy-egy család több ilyen közösség részese, tagja lehetett.

A kétfordulós, ugarhagyásos gazdálkodás idején, amely a XX. század ötödik évtizedéig volt gyakorlatban, amikor a község nyugati, Monyasd felőli oldalán vetettek gabonát, a tízesek juhseregei Szent György-naptól kezdve a hátsó havasokon járták a legelőt. Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.) a juhokat olyan területre költöztették, ahol sok magánkaszáló létezett. Ilyenkor a kaszálótulajdonosok versengtek, hogy a juhnyájak a kaszálójukon kosározzanak, szállásoljanak, mert ezáltal a trágyázással termékenyebbé tették a területet. Szent Mihály-napkor (szeptember 29.) hazahajtották és szétszórták a sereget. A juhtartók ekkor nagy eszem-iszomot csaptak. A kiadást a trágyapénzből fedezték. Majd „a juhtartó gazdaság" új pásztort fogadott, aki november 25-ig legeltette a nyájat.

Szentgyörgy község a juhtartásban mindig előbbre volt, mint Bánkfalva. Ez talán összefügghetett a bánkfalvi szántók nagyobb termelékenységével.

A tízes, a rá eső részen, gondoskodott a falukapuk, falukerítések állításáról és karbantartásáról.

A kapukat akkor tartották becsukva, amikor azon az oldalon éppen vetéshatár volt. Máskor nyitva maradhattak.

A tízesközösség a vetéskapuk, vetéskertek fenntartásánál, de egyéb munkavégzés esetében is igyekezett az igazságosság ösvényén járni, a munkát, a teendőket a tízes lakói között méltányosan elosztani.

A kútközösségek egy-egy jelentős ivóvizet adó kút, forrás köré csoportosultak.

Lelki, vallási igény hívta életre a rózsafüzér- vagy olvasó társaságokat, amelyek a tízes kebelében szerveződtek. Az egy koszorúba tömörülők számon tartották egymás gondját-baját, és kölcsönösen segítették tagjaikat.

E terjedelmes tanulmánykötet írója bevallja: „e tanulmány elsősorban a tízes közbirtoklás hagyományos formáinak kíván emléket állítani".

Az 1848-as események, főképp pedig 1867 után a tízesek életében változások következtek be. A polgári hatalom új szervezeti formákat honosított meg. Saját elveit, törvényeit kényszerítette a tízesekre. 1893-ban Körösményfalva tízes felháborodva veszi tudomásul, hogy a beltelkek arányában akarnak részjogot adni a közös tilalmas erdőkből és legelőkből. Így akinek nagyobb a beltelke, az több szavazati joggal rendelkezne, több részjoggal bírna. 1893. január 29-én Körösményfalva akaratát ilyen formában öntötték, fejezték ki. „A tilalmas erdő és legelő egyenlő arányban használtassék és a telekkönyvben is úgy jegyeztessék föl." (99.) Ősibb, demokratikus elv és bevált gyakorlat alapján döntöttek így a körösményfalviak.

Jenőfalván 1905-ben 151 tízesbirtokos ragaszkodott ahhoz a régi szokáshoz, hogy minden tagja egyenlő arányban birtokolja a tízes erdejét (100.).

Háromtízes tízesbirtokossága a közbirtokossága alakuló gyűlésén leszögezte, miszerint a 424,9 holdnyi közös erdőt a 155 tulajdonos egyenlő arányban birtokolta.

Megállapítható, miszerint a magyar polgári törvényhozás és gyakorlat a közbirtokosságot illetően az egyenlőtlenség elvét juttatta érvényre. Emiatt a tízesbirtokosságnak közbirtokossággá való átalakulása Csíkszentgyörgy megyéjében nem ment zökkenőmentesen.

A tízesek írásban rögzített rendszabályokat, tízeskonstitúciókat, esetleg falutörvényeknek is nevezhető határozatokat, végzéseket fogadtak el. A rendszabályok legfőbb tárgya a tízesek tilalmas erdejének a megóvása, amint ez a tízesek kéziratos könyveiből kivehető.

A legrégibb a Körösményfalváé (1619), már ha nem számítjuk az 1601-es évit, a később elpusztult Monyasd tízes konstitúcióját!

Az 1619. évi végzés a tilalmas csere-, nyír-és bükkerdők megvédését a tízesbeliek kötelességévé tette. A körösményfalviak 1814-ben újabb konstitúcióban rögzítették a tilalmas erdő megtartásának a szükségét.

Altízes, Martonos és Simonszege 1700-ban közösen fogalmazott konstitúciójukban kötelezik magukat egy közösen birtokolt csere és egy bükk tilalmas erdő védelmére.

Háromtízes 1795-ben elfogadott rendtartása a tilalmasban megtiltja a kecskék legeltetését és a gyümölcsfák kivágását. Egyben újabb tilalmas erdőket jelölt ki (Bandi verőfele, Dakos verőfele, Monyasd bükke, Harom hegyese). A tízes 1840-ben újabb törvénnyel tiltja meg a tilalmasok szélén a foglalásokat. Altízes, Martonos és Simószege 1845-ben egy, addig közösen bírt sarjerdőt nyilvánított tilalmasnak, amelyet akkor a három bánkfalvi tízes fel is osztott egymás között.

Jenőfalva 1860-ban konstitúciót alkot a tilalmas erdő védelméről. Ekkor aprólékosan kitértek a szabadítás, az erdőlés szabályaira.

A tízestagság alapvető feltétele a tízes területén való lakás. Az lehetett törzsökös tízestag, aki ott is lakott, akivel az un. „beüsmertetés", a teljes jogú tízestaggá avatás megtörtént, az a tízeskonstitúciókból, végzésekből reá háruló kötelezettségeket, anyagi terheket is kellett hogy vállalja.

Háromtízes a görög katolikus kántornak (1884), Farkas Mihálynak a19. század második felében, élete végéig szóló bebíró jogot biztosított a tilalmas használatában, mert nagy viharok alkalmával szorgalmas harangozásával igyekezett a leselkedő veszélyt elhárítani (111.).

Élete végéig érvényes tilalmasbeli jogot kapott Háromtízestől Baka József kántortanító. Fát hozhatott a tilalmasból. Legeltethetett a tízes legelőjén. Hasonló jogot érdemelt ki Urus Simon pásztorember is (112.).

A tízesbeli beltelek birtoklása jogot adott arra, hogy az illető belépőt kapjon, „bebíró" legyen a tízes közvagyonában. Joga legyen a tilalmasban osztott fához, igás állatainak a tilalmasbeli legeltetéséhez, sertéseinek a tilalmas erdőkben történő makkoltatásához, állatainak a tízes legelőin való járatásához.

Minden tag mindvégig egyetlen szavazati joggal bírt. A nagy, a községi közbirtokosságban egy falulakos több szavazati joggal is rendelkezhetett. Ezt szántóterületének a nagysága határozta meg. Egy községi közbirtokossági tag összevásárolhatott több „jogot" is. A községi közbirtokossági jogok kiosztásánál a hegyoldali és havasi birtokok, szántók nem jöttek számításba.

A jogbirtoklás alapvető feltétele, amint Bárth János újólag hangsúlyozza, a tízesbeli törzsökösség. Ha az újonnan beköltözött a jogosultak közé akart kerülni, beltelket kellett, hogy szerezzen magának, és fizetnie kellett azért, hogy „beüsmerjék".

A tízesek lakói általában arra törekedtek, hogy bebíró státust nyerjenek, hogy sor kerüljön a beismertetésükre.

Aki „beüsmertette" magát, az a tízes „bebíró" tagja lett.

A tízesgyűlés megrótta azokat, akik beismertetésüket elodázták. Azt a máshonnan jövő férfit, például, aki „rea szállt" a feleségére, de beismertetését a fizetendő összeg miatt halogatta. Előfordult viszont az is, hogy a tízes a felvételi kérelmet elutasította.

A tízesjog leggyakrabban apáról fiúra öröklődött, de az önálló gazdává lett fiatalember úgyis magát be kellett „üsmertetnie"(1 15.).

A falutörvények, a tízeskonstitúciók a szabad székelyek alkotásai. A tízesben hozott végzések a nagy többség, tulajdonképpen a katonarend érdekeit szolgálták, védték, vonja le következtetését a tanulmányíró.

A tízeshatározatok papíron való rögzítésüket megelőzően szájhagyományban régóta, talán századok óta bévett szokásként érvényben voltak. Közvetve ez is azt a konklúziót erősíti, miszerint a tízesek a székely letelepedéssel közel egykorúak lehetnek.

A vizsgált időszakban a jobbágyok éppen úgy jogosult tagjai a tízesnek, mint a kisnemesek.

A 19. században a házbéreseket, a gyalogszereseket nem fogadták be a tízesjog tulajdonosai közé. Gyalogszereseknek azokat hívták, akik gyalogszekérrel, gyalogszánnal, emberi erővel hordták haza tűzifájukat. Ellenük, nem egyszer szigorú tilalmat léptettek életbe, de könyörgésükre a tízes megenyhült, és közmunka, valamint fizetés ellenében elnézte a fahordást.

Bárth János, úgy gondolom, nem talált arra utaló pontosabb adatokat, hogy egy-egy tízesben a lakosság hány százaléka lehetett ilyen leszegényedett gyalogszeres.

A kötet szerzője kitér a csíkszentgyörgyi megye görög katolikus, román eredetű népességére, amely 1900-ban a lakosság 10—11%-át adta. Az 1717-es adatok szerint, akkor a románság a lakosság 16,88 %-át tette ki. (A szerző tévesen idézett engem, amikor a Barbuly, Posztulácz, Posztuly nevek helyett Barhulyt, Pasztuláczot, Pasztulyt írt. In: A többség kisebbsége. 155). Ők leginkább moldvai románok voltak, akik a17. század utolsó harmadában történelmi események, háborúk hatására a 18. században pedig gazdasági okok miatt jöttek, menekültek Csíkba, és telepedtek itt meg. 1835-ben „a földesurat üsmerő oláhokat" a tízes befogadta, ilyen feltételt szabva nekik: őrizzék ők is a tízes erdejét, akárcsak a lófő és nemesi renden lévők. Ezt a döntést, úgy gondolom, a helyi földesurak, kisnemesek is igényelték. 1750-ben a görög katolikusoknak templomuk, papjuk, kántoruk volt.

A tízesjog természetszerűleg együtt járt a tízesbeli terhek viselésével.

A tízesbirtokos faosztáskor fát kapott, faárveréskor licitálhatott. Igásállatait jártathatta a tízes pusztáin, cihereseiben úgyszintén teheneit, sertéseit, kecskéit a hazajáró csordában. Disznait makkoltathatta a tízes erdeiben. Teheneit hajthatta a tízes bikájához, kocáját a kanhoz. Biztosra vehette, hogy a tízes temetőjében kap majd végső nyughelyet.

Terhek, amelyeket minden tízestagnak viselnie kellett: őrizte, amikor sor került rá, a tízes tilalmas erdejét, karban tartotta a vetéskert ráeső részét, részt vett az út-, híd-, templomjavításban, trágyát adott a bikatartó gazdának. Szorult esetben pénzzel is támogatta a tízest.

„Akik terhet nem viselnek, hasznot sem kapnak", volt a tízesek egyik alapelve.

Beüsmertetéskor sokan jelentek meg. Az áldomás is vonzotta őket a gyűlésre.

A tízes élén választott tízesbíró, másként főerdőbíró állt. Őt az ugyancsak választott vicebírák segítették. A gyűléseket legtöbbször a tízesbíró házában tartották. Martonos konstitúciója (1820) kitért a zavart keltők büntetésére. Szankcionálták azt, aki ott, a gyűlésen „asztalt kujakol". Aki törvénytelenül zavart keltett, azt 1 rajnai forint büntetésével csillapították le.

A választott vezetőséget tízestanácsnak, birtokossági tanácsnak, választmánynak hívták.

1794-ben Körösményfalva, a tízes dolgainak eligazítása végett 12 emberséges embert választott. 1814-ben ugyanott elöljárókat választottak, „akik minden bajokat, amelyek a Tilalmas [...] ártalmára lehetnek, eligazítsák " (142.)

A tízesbírót főerdőbírónak is hívták. Az utóbbi megnevezés arra utal, hogy a tízesbeli javak között az erdő az első helyen állott. A tízesbíró mellé választottak erdőbírókat és jegyzőt. A főerdőbíróra igen széles feladatkör hárult:

A tízes a tilalmasbeli erdő védelmét tartotta a legfontosabbnak. A büntetések harmada az erdőbíráknak, kétharmada a tízesnek jutott.

A viceerdőbírák feladata: felvigyázás az erdő őrzésére, valamint a tagság gyűlésbe hívása volt. Az erdőt naponta ellenőrizniük kellett.

Más tízesfunkciót viselők: korombíró (tűzvédelmi biztos), bikabíró, hídbíró, kápolnabíró és a jegyző.

Az esztenabírákat nem a tízes, hanem az esztenatársaság választotta.

Az állam is óvta az erdőket. Ez esetben a tízes és az állam érdeke egybeesett. Azonban, vélekedik Bárth János, a magyar állam nem volt tízespárti. A tízes közbirtokosság közösségi szellemét nehéz volt összeegyeztetni a magyar vadkapitalizmus szélsőségesen individualista szellemével.

A 19. század végén és a 20. század elején a vármegyei hatóságok akadékoskodásai, zaklatásai a tízesek rovására hozott bírósági ítéletek, az ügyvédek arcátlan honoráriumigényei megkeserítették a tízesek tevékenységét. A tízeseknek az ősidőktől örökölt autonómiája a sok hercehurcában megkopott. Mindezek dacára a tízesnek sikerült erdeit megőriznie.

Nagy terhet jelentettek az állami adók, illetékek. A tízesbeli erdőben már csak állami engedéllyel vághattak ki fát. 1948-49-ben az erdők államosításával a talaj kicsúszott a tízes lába alól. A tízes évente hütösöket (esküdteket) választott a községi tanácsba, akik főként a vetéshatár védelmét látták el. A község részére biztosítottak polgárt, fuvarost, éjjeliőrt (strázsát). Ezzel a tízesek a község munkáját, működését támogatták.

A község a tízesekre terheket rótt: a határkertek, kapuk fenntartását, az útjavításokat, a tűzvédelmet hárította rájuk. A községháza javítása, tűzifájának biztosítása ugyancsak a tízesekre hárult.

A fakepe dolgában a könyv szerzője így ír: „Mivel közismert, hogy az emberi kapzsiság és ravaszság határtalan, a tízesek vezetőinek vigyázniuk kellett, hogy a kivágott fa valóban a plébános udvarára jusson." A fuvaros a kijelölt útról nem térhetett le.

A tízesbeliek igen szép hagyományt teremtettek, amikor az őseikért bizonyos rendszerességgel misét mondattak.

A bánkfalvi három tízesnek közös havasi kaszálója volt: a lófőrész (179.). Füvét Altíz, Martonos és Simonszege váltakozva kaszálta. Részjogot a kaszálóból csak a lófők szerezhettek. Aki nem tartotta be a tízestörvényt, annak harmadszori és végső büntetése az volt, hogy jussa nélkül maradt.

Ez esetben a lófűrész megnevezés alak használata esetleg régi idők nyelvi hagyatéka lehet, amikor a lófő szó lófűnek hangzott, és nem biztos, hogy a humorra való hajlam szülte volna.

Nem lettek volna székelyek, ha a szomszéd tízesek között nem támadott volna vita, sőt per is. A pereskedések"hála az ügyvédek végtelen kapzsiságának", írja Bárth, fölöttébb sokba kerültek. 1834-35-ben a bánkfalvi 3 alsó tízes Majd hegyese és Hortyád miatt folytatott pert Ittkétfalvával. 1854-ben Körösményfalva és Ittkétfalva szállt vitába egymással.

A tűzifáról való gondoskodás volt a fő ok, amiért elkülönítették, védték a tilalmas erdőket. Ezek pedig a tízesek területétől keletre estek. Háromtízesnek azonban létezett egy nyugatra fekvő tilalmasa, a Monyasd bükke, amely későbbi, 18. századi szerzeménye, öröksége a tízesnek.

Szentgyörgyön a tízesbirtokok sávjai a mindszenti határtól a tízeserdők keleti határáig terjedtek. Keleten a hegyoldali, hegyháti szántók a tilalmasok ciheréig értek. Bárth János úgy látja, hogy ezek a hegyháti, hegyoldali szántók a ciher körüli foglalások, orotások (irtások) eredményei. Nem tudom, hogy ezzel a válasszal megoldottnak tekinthetjük-e az előbb felhozott magaslati mezsgyék, szántóföldek kérdését?

Ezután következtek az igazi tilalmasok: a bükk-, a kőris-, nyír- és fenyőerdők. Háromtízes birtokolt a legtöbb tilalmaserdőt, 424 holdat, míg Kotormány csak 60 holdat.

Szentgyörgyön egyik évben a nyugati oldal, a mező képezett vetéshatárt, olyankor az erdőként emlegetett keletit ugarnak hagyták.

Én úgy tudtam, hogy a kétnyomásos gazdálkodás Csíkban, jelen esetben Alcsíkon az 1940-es évek elején végképp lezárult. Bárth János viszont úgy találta, hogy ez a gazdálkodási mód itt megérte az 1950-es éveket (192).

Háromtízes 1840-ben újabb konstitúciót fogadott el az erdőirtók (orotók) és foglalók ellen. Ennek dacára már 1844-ben megállapítást nyert, miszerint a Gálok és a Tomposok jelentős foglalást engedtek meg maguknak. A foglalások a tilalmasok körül történtek.

A tízes okmányokat tanulmányozó szerző olyan konklúzióra jut, hogy két ellentétes törekvés figyelhető meg: egyrészt megvédeni a tűzifát adó tilalmas erdőt az irtástól (orotástól), másrészt a magánbirtok orotással (195-197.) történő szaporítása, a közös birtok, a tilalmas rovására.

Az eddigiekből kiviláglóan az erdővédelem képezte a tízes egyik fő feladatát. A falopást keményen sújtották. Körösményfalva 1619. és 1786. évi végzéseiből látható, hogy a tettesnek elkobozták egy tehenét. 1837-ben a menasági legényekre Jakab-ág vágásért szabtak ki súlyos pénzbüntetést.

A tízesbeliek, mint már jeleztük, az erdőt, füst szerint, naponta felvigyázták. Az erdőpásztornak tilos volt fejszével az erdőbe mennie, csupán pácát vihetett magával.

A tízes törzslakossága erdőszabadítás, faosztás alkalmával a vezetőség által meghatározott időben és körülmények között készíthette meg és vihette haza a terűfáját. Aki nem így járt el, azt megbírságolták.

Az árvizeket követően a tízes gondja volt, hogy a vízmosta partokat megbojtozzák. A bojtozás, bojtolás elsősorban fiatalabb ágas, csapos fenyőfáknak a vízmosásba való hosszanti behelyezését jelentette. Majd kavicsot, földet, fövenyet lapátoltak rá. Bojtból állították a gyepűkerteket is. Ezt nem bojtágból, hanem fiatalabb fenyők felhasználásával csinálták.

A közösség építőfát juttathatott a károsultaknak, de adott fát a molnárnak, a kovácsnak. Korábban tűzifához jutottak a lakodalmat tartók, úgyszintén a tort ülők.

Székelykapu építéséhez, eszközök készítéséhez a tízes jogosultjainak keményfát biztosított.

Igásállataik a tízeslegelőkön, ciherpaskumokon legeltek. A fejősteheneket az ugaron maradt részen járatták. A lovak a tehéncsordával ugyanoda jártak. A sertéscsordát „földfagyástól földfagyásig", amíg a disznók túrni tudtak, hajtották ki a legelőre. De a ridegsertés-tartás körülményei között télen is kihajtották a disznókat. Jó makktermés esetén ősszel mintegy két hetet felölelő időszakban, minden füsttől egy sertést makkoltatásra ki lehetett a csordába csapni.

Jelentős ingatlanok mellett a tízes ingóságokat is mondhatott a magáénak: irattárat, ládát, határbarázdáló ekét, tűzoltó felszerelést, mérőedényeket (etalonokat).

A rendtartó tízes, mivel ezekre szükség volt, időnként nagy közmunkaakciókat szervezett. Ilyenek: a hóhányás, jégvágás, útcsinálás, árvízvédelem, fa-aszalás, bokorirtás, források, kutak kitisztítása, vetéskapuk, vetéskertek állítása, javítása. E munkálatokat nagyobb számú résztvevővel, kalákában bonyolították le.

Amint már erről szó esett, a hibát elkövetőket a tízes megbírságolta, megbüntette.

A külső szemlélő hajlamos arra, hogy a tízesbeli szakrális építményeket, amelyeket a helyiek majdnem kizárólagosan kápolnának neveznek - és akként használnak -, templomnak minősítse. A Csíkszentgyörgy megyéjében a kápolnák mintegy ötszáz évvel későbbi építmények, mint a fennmaradt m-agyarországi középkori kis templomok. Az itteni kápolnák emiatt méreteikben is másak, mint a középkori templomok.

Jelentős tízesbeli szakrális építmények: a Szent Kereszt-kápolna (Háromtízes), a Keresztelő Szent János-kápolna (Altízes), a kotormányi Sarlós Boldogasszony-kápolna. A könyvszerző ezeket templomoknak minősíti. Jenőfalva az Óriáson levő Nagyboldogasszony-kápolnát tartja sajátjának. Létezik még a kálváriai Jézus Szenvedése templom (kápolna) és a Szent Anna-kápolna.

A tízesbúcsúkon erősítették a tízesidentitást, a tízesönazonosságot, a tízesöntudatot.

A tízesekről írt könyv tudós szerzője joggal állíthatta, hogy búcsúkban bővelkedik Csíkszentgyörgy megyéje.

Még néhány megjegyzést nem hagyhatok el: a kitűnő tanulmány szerzője néhány szót csíkszentgyörgyi kiejtéssel, a szabályostól eltérően szerepeltet: gyepü (gyepű, 199.), küpü (köpű, 200.), tanorok (tanórok, 192.), tizes (tízes). Én a megszokott, szabályos alakok mellett maradtam. A konstitúció szót is kétféle formában hozza a könyv!?

Nyomdahibák lehetnek a következők: a bagos (bogos, 233.), a Batár (Botár, 177.), Körtse (Köntse, 142.), valamint a „Gál Sándoron aláli" (alóli, 288.) elírások.

A bojtozás, bojtolás (223.) az árvízvédelemben levágott, nyesetlen fiatalabb fenyőfának a vízmosásba helyezését jelenti.

Még hozzáfűzöm: Csíkban vagyunk, pontosabban Alcsíkon vagy Felcsíkon (Nem pedig Alcsíkban vagy Felcsíkban). Ez az itteni helyes helyi forma!

Itt egy kalangya gabona ritkán eresztett két vékát a régebbi időkben, leggyakrabban egy vékánál valamivel többet (320.).

Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva a 19. század második felétől a kászon-alcsíki járáshoz (a kászonaltízi helyett) tartozott (101.).

Még számítottam arra, hogy a Körösményfalva és Kotormány etimológiájának a megfejtésére is sor kerül! (Ami nem történt meg..)

Mindez nem érinti alapvetően a jeles munka tartalmát.

Bárth János Csíkszentgyörgyön hihetetlen méretű levéltári anyagra bukkant. Az okmányok tömegére támaszkodva részletesen, jártassággal rajzolja meg a csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi tízesek világát.

A tízesek hálószerű feladat- és kapcsolatrendszerét, működésük mechanizmusát aprólékos munkával bontja ki és teszi láthatóvá, érthetővé.

A tanulmány előrehaladtával a szerző újabb és újabb láncszemek beillesztésével, tulajdonképpen más és más tevékenységi területek, kapcsolatviszonyok beiktatásával teszi árnyaltabbá, gazdagabbá ezt az eddig oly kevéssé ismert mikrovilágot. Kitűnő elemző és szintetizáló készség jellemzi a szerzőt.

Az eleven székely tízes című könyv magas fokú erudícióval megteremtett munka.

A könyvben közölt tízesvégzések, konstitúciók annak dacára, hogy kevés iskolázottságú, vagy éppen iskolázatlan egyének döntései voltak, mégis tisztánlátásról, kiegyensúlyozottságról, méltányosságról, távlatokban való gondolkodásról, tehát bölcsességről vallanak.

A bemutatott könyv mind a szerzőt, mind a csíkszentgyörgyi megye lakóit dicséri, és jogos büszkeségükre szolgál.

 

 

SZŐCS JÁNOS muzeológus, történész
Csíki Székely Múzeum
RO-530132 Csíkszereda (Miercurea Ciuc), Vártér 2. Hargita megye
miko@csszm.romailto:irenfarkas@yahoo.com

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet