Előző fejezet Következő fejezet

Forró Albert

JELENTÉS AZ 1916. ÉVI ROMÁN BETÖRÉS CSÍKSZEREDAI ESEMÉNYEIRŐL

 

 

Abstract: [Data concerning the invasion of Ciuc by the Romanian army in 1916] In August 1916, Romania declared war to the Austro-Hungarian Empire and the Romanian army had passed the Carpathian mountains in a quest for fulfilling national aspirations. At the news of Romanian troops crossing over to Transylvanian territory, the affected regions are evacuated and the population takes refuge towards the middle of the country. The population in county Ciuc (Rom., - Hung.: Csíkszék) was settled by the authorities in several settlements of county Hajdú, on the territory of Hungary today. All these events are presented through the viewpoint of the report elaborated by Károly Takács, the Calvinist priest in Ciuc region. Even though the report provides no new data upon the history of the town Miercurea Ciuc (Hung.: Csíkszereda) during the analyzed period, the letter has got documentary value as it highlights the events of those bleak days, events known under a different light from other types of documents.

Rezumat: [Date despre invazia armatei române în Ciuc din 1916] În august 1916 România a declarat rázboi Austro-Ungariei si armata romána a trecut Carpatii pentru îndeplinirea aspiratiilor nationale. La vestea intrárii trupelor române pe teritoriul Transilvaniei, are loc evacuarea teritoriilor afectate si refugiul populatiei spre centrul tárii. Locuitorii judetului Ciuc (magh.: Csíkszék) au fost asezati de autoritáti în localitátile judetului Hajdú de pe teritoriul Ungariei de azi. Toate aceste evenimente sunt prezentate din prisma raportului preotului reformat din zona Ciucului, Takács Károly. Cu toate cá acest raport nu aduce date noi referitoare la istoria orasului Miercurea Ciuc (magh.: Csíkszereda) din perioada amintitá, totusi, aceastá scrisoare are valoarea documentará de a nuanta evenimentele petrecute în acele zile sumbre, cunoscute de altfel si din alte documente.

Az első világháború kitörésének hírére Sinaián 1914. augusztus 3-án tartott román koronatanács drámai ülésen az ország semlegessége mellett döntött. I. Károly román királynak októberben bekövetkezett váratlan halála után Bukarest egyre határozottabban az antant hatalmak felé közeledett, habár számos kisérlet történt a központi erők részéről is a román fél megnyerésére. A Tisza István vezette magyar kormány ugyancsak jelentős engedményeket - a nyelvhasználati jogok bővítését, az Apponyi-féle iskolatörvény módosítását, számos román többségű választókerület kialakítását, a politikai ügyekben elitélt erdélyi románok amnesztiáját, a román nemzeti zászló használatát, a sajtóperek beszüntetését stb. - helyezett kilátásba az erdélyi románok számára, amennyiben „az egész román faj" együttesen sorakozik fel a Monarchia mögött.1 Csakhogy ezidőre Bukarestben minden eldőlt: Németország és a Monarchia vezető politikusai még nem tudhatták, hogy a központi hatalmak melletti hadba lépést csupán a Titu Maiorescu és Marghiloman konzervatív politikusai óhajtották, míg a Ion I.C. Brátianu vezette liberális kormány Románia ideiglenes katonai semlegességével mindössze az erdélyi románok számára a magyar kormány részéről jövő engedmények fokozását akarta. Az 1914. október 1-én kötött román-orosz egyezmény, ugyancsak semlegességért, már Romániának ígérte Erdélyt és Dél-Bukovinát.

1914-1916 között román részről több tárgyalás is zajlott az antant hatalmakkal, hogy Bukarest számára a lehető legkedvezőbb pillanatban lépjenek be a háborúba, és a legcsekélyebb veszteség mellett a legnagyobb mértékben megvalósíthassák nemzeti törekvésüket. 1916 nyarán a Monarchia katonai kudarcai meggyőzték a bukaresti kormányt a hadba lépés aktualitásáról: közelinek ítélve a központi hatalmak katonai vereségét, valamint engedve a franciák és oroszok egyre fokozódó diplomáciai nyomásának, augusztus 17-én Bukarestben titkos katonai megállapodás jött létre Románia és az antant között. Bukarest ígéretet kapott, hogy hadba lépése esetén megkapja Bukovinát a Prut folyóig, az egész Bánságot, a történelmi Erdélyt, Máramarost és Kelet-Magyarországot nagyjából a Tisza vonaláig. Románia támadásának segítésére az antant vállalta, hogy a szaloniki és galíciai hadszíntéren is katonai offenzívát indít, amit a nyugati fronton a központi hatalmak elleni Somme folyó menti nagymérvű támadás egészített ki.

A nagyszámú és friss román haderő megjelenésétől a központi hatalmak összeomlását és vereségét várták. A román csapatoknak rövid idő alatt a Maros vonaláig kellett volna elérniük, hogy utána két irányból is kijussanak a magyar Alföldre. Erre jó esélyük volt, mivel 1916 nyarán az osztrák-magyar hadvezetés - habár számított a románok támadására - nem rendelkezett jelentős haderővel Erdélyben. Mindössze augusztus elején érkezett Arz osztrák gyalogsági tábornok Erdélybe, hogy az ott állomásozó és a galíciai fronton óriási veszteségeket szenvedő diviziók életben maradt és pihenni Erdélybe küldött legénységéből megszervezze az 1. osztrák-magyar hadsereget. A hadüzenet és a támadás bekövetkeztekor a 369 teljes hadilétszámú román támadó zászlóaljjal és 840 ágyúval szemben Erdélyt mindössze 31 és egynegyed zászlóalj, 15 bányász- és hadtápzászlóalj, 10,5 lovasszázad és 19 tüzér üteg védte.2

A román hadsereg egységeit már 1916 nyarán a Kárpátok előterébe vezényelték, ahol a hadüzenet idején a négy hadseregbe szervezett hadosztályok a következő módon helyezkedtek el: Észak-Moldvában Constantin Prezan tábornok vezetése alatt a három gyaloghadosztályt és egy lovasdandárt magábafoglaló Északi vagy 4. hadsereg állomásozott, amelynek csapatai a Tölgyesi-, Békási-, Gyimesi, Uz- és Ojtozi-szorosokon hatoltak be Erdélybe. A Gráiniceanu tábornok vezette 2. hadsereg a Bodzai-, Tömösi- és Törcsvári-szorosokon át támadott, míg az 1. hadsereg Culcer tábornok irányításával a Vöröstoronyi-szoroson át hatolt be Dél-Erdélybe. A Magyarország erdélyi részeire egyszerre 18 helyen támadó román erők létszáma meghaladta a 420 ezer főt.3

Amikor 1916. augusztus 27-én este 21 órakor Edgar Mavrocordat, Románia bécsi nagykövete átnyújtotta Berchtold osztrák-magyar külügyminiszternek a hadüzenetet, a román csapatok már egy fél órával korábban megrohanták a Kárpátok hágóit és szorosait, ártalmatlanná téve a határőröket.

Magyar részről az ellenállás minimális volt. Az Erdélyben állomásozó osztrák-magyar erők nem is vehették fel a harcot a román hadsereggel, mindössze az előrenyomulás lassítására törekedtek. Így aztán a román támadás teret nyert s már az első napokban ellenséges megszállás alá került Brassó, Sepsiszetgyörgy és Kézdivásárhely; szeptember 6-án Csíkszereda, 14-én Petrozsény, 15-én Székelyudvarhely mellett került sor ütközetre.

A magyar hatóságok a támadást követő napokban rendelték el a Maroson túl fekvő területek kiürítését, amely elsősorban a Székelyföldet és a szászok által lakott vidékeket érintette. A 200 ezer főt is meghaladó, fejvesztve menekülő polgári lakosság vasúton és közutakon az ország belseje felé igyekezett, s a menekülők Temesvárig, Nagyenyedig, Kolozsvárig, az Alföldig, Debrecenig és Budapestig jutottak.

Nem célunk az Erdély felszabadításáért folytatott véres harcok kimenetelének a bemutatása, csupán azt jegyezzük meg, hogy a Monarchia saját erejéből nem tudott úrrá lenni az eseményeken. A német hadvezetés, habár Verdunnál és a Somme folyónál egyre erősödött az antant támadás, jelentős erőket volt kénytelen küldeni Erdély felszabadítására, minek következtében a román királyi hadsereg rövidesen visszavonulásra kényszerült, sőt az év végére Havasalföld és Dobrudzsa Bukaresttel együtt a központi hatalmak megszállása és ellenőrzése alá került. Helyette térjünk vissza a román hadüzenet és támadás másnapjához, és tekintsük át az eseményeket egy csíkszeredai szemtanú feljegyzései alapján.

Csík vármegye 1916 augusztusában hadszíntérré változott. Takács Károly csíkmegyei református körlelkésznek az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsához írt beszámolója drámai képet fest a csíksze-redaiak meneküléséről, a kétkezi, becsületes munkájukkal szerzett vagyonuk pusztulásáról, a menekülő lakosság gyötrelmeiről, sírásáról, jajveszékeléséről. Az evakuálás megszervezése, a létfontosságú iratok - anyakönyvek, jegyzőkönyvek, értékpapírok, egyházközségi klenódiumok, telekkönyvek stb. - mentésének keserves munkája a vármegye tisztikarára, lelkészekre, elöljárókra hárult. A vármegye vezetői - dr. Gyalókay Sándor főispán, Fejér Sándor alispán, Szász Lajos főjegyző, dr. Élthes Gyula árvaszéki elnök, a főszolgabírók - az utolsók közt hagyták el a várost, s többnyire gyalog menekültek a Hargitán át Udvarhely felé. Közülük utólag többet is önfeláldozó munkájukért hadi érdemkereszttel tüntettek ki.4

A menekülés első napján, augusztus 28-án, a délelőtti órákban már a szekerek hosszú és szakadatlan sora lepte el az országutat. A fogattal, szekérrel nem rendelkező értelmiségiek, kereskedők, iparosok és hivatalnokok többnyire vonaton távoztak Csíkszeredából, s mindössze a legfontosabb ingó javaikat, személyes tárgyaikat menekíthették meg a biztos pusztulástól. Takács Károly református lelkész jelentése mellett hasonlóan lehangoló sorokat olvashatunk dr. Szekeres József csíkszeredai katolikus plébános tollából az egyházközség Domus Historiájában is.5 A román támadás következtében a legnagyobb kárt Csíkszereda szenvedte, amelyet a lakosság a kormány intézkedései következtében majdnem teljesen kiürített. A plébánia épülete és az egyházközség levéltárának jelentős része a tűz martaléka lett, akárcsak a városnak a templom és a régi piactér körüli házai, amelyeket a visszavonuló román csapatok gyújtották fel.

A hatóságok külön rendeletekben gondoskodtak a menekülők utazásáról, munka- és lakóhelyükről, segélyezésükről és iskoláztatásukról. A többnyire idősekből, asszonyokból és gyermekekből álló karavánokat vármegyék szerint csoportosítva az ország belsejébe, előre kijelölt helyekre irányították. A Csík vármegyeiek számára Hajdú megyét, a csíkszeredaiaknak Debrecent jelölte ki a belügyminisztérium ideiglenes tartózkodási helyül. Néhány hétig Hajdú megye székházában rendezkedett be és működött Gyalókay főispán vezetésével Csík vármegye közigazgatása.

Debrecenben és Hajdú vármegyében - Hajdúböszörményen, Hajdúnánáson, Hajdúdorogon, Hajdúhadházán, Tiszacegén - mintegy 20 ezer csíki menekült lelt otthonra.6 Márk Endre debreceni polgármester kezdeményezésére már szeptember 1-én megalakult az Erdélyi Menekülteket Gyámolító Bizottság, amely a menekültek elhelyezéséről, élelmezéséről gondoskodott. A város polgársága mellett a vidéki lakosság is jelentős természetbeni adományokkal járult hozzá az erdélyiek élelmezéséhez; a helyi újságok pedig mindvégig felszínen tartották a „magyar testvérek" megsegítésének ügyét, rendezvényeket - színházi előadásokat, művészi esteket, futballmérkőzést - szerveztek, amelyek bevételeiből számottevő összeg gyűlt össze. A betegek kezeléséről és a gyermekek fürdetéséről a Stefánia Szövetség gondoskodott.

A Debrecenben tartózkodó erdélyi köztisztviselők, értelmiségiek számára rövid időn belül munkahelyet is sikerült találni. Szeptember elejétől a városházán működő központi irodában néhány tanítót és jegyzőt alkalmaztak menekült társaik ügyeinek intézésére. A pénzügyigazgatóság hivatalában közel ötven csíkszeredai tisztviselő dolgozott, de számos ügyvédnek és lelkésznek is sikerült állást szerezni. A többi menekült a kormány által folyósított segélyből tartotta el magát és családját.

A menekülő fiatalok szintén távol otthonuktól kezdték el az 1916/1917-es tanévet. A Csíkszeredai Katolikus Főgimnázium 45 tanulója a debreceni Református Főgimnáziumban, míg 12 csíksomlyói tanítóképző intézeti növendék a Református Tanítóképzőben folytatta tanulmányait. A Tanítóképző a csíki fiataloknak nemcsak neveléséről, élelmezéséről, szállásáról gondoskodott, hanem ruhával, cipóvel is ellátták őket, mégis, mihelyt lehetett, hazatértek szülőföldjükre.

Hatheti távollét után, Csík vármegye visszafoglalását követően, október 17-én tért vissza a főispán és tisztikara, hogy megszervezzék az újjáépítést, a visszatelepülők élelmezését és segélyezését, az adminisztráció működését. Az elmenekült polgári lakosság hazatérését a hadszíntér közelsége, a kirabolt és kiégett házak hasznavehetetlensége, a termények pusztulása, a téli időjárás közelsége nehezítette. Az otthonaikat elhagyni kényszerülő csíkiak egyrésze csak a következő év, 1917 tavaszán térhetett haza kényszerű számúzetéséből.

Takács István református lelkész jelentése vázlatosan ezekről a tragikus eseményekről tudósít. Habár új adatokkal nem bővíti a város történetének ezt az időszakát, a lelkészi jelentés - egy magánszemély szemszögéből írva - mégis árnyaltabbá teszi azt a képet, amit más forrásokból már ismertünk a csíkszeredaiak 1916. augusztusi meneküléséről és a város pusztulásáról. Ezenkívül fontos adatokkal szolgál a helyi református egyházközség történetére vonatkozóan, a Hajdúságban ideiglenesen letelepedett református híveket szolgáló, őket vigasztaló, buzdító lelkipásztornak állít örök emléket.

Végezetül a maga teljességében álljon itt Takács Károly lelkészi jelentése.7

Méltóságos Igazgatótanács!

Hivatkozással a méltóságos Igazgatótanácsnak a Ref. Szemle idei 34-ik számában 4340—1916. sz. „Körlevel"-ére, az abban foglalt rendelkezésnek megfelelően tiszteletteljes jelentésemet az alábbiakban van szerencsém megtenni.

Folyó év augusztus hó 28-án reggel 6 órakor városunk reggeli csöndjét dobszó verte fel; a városi hatóság ezúton adta tudtúl a lakosságnak a riasztó hírt, hogy az oláhok a gyímesi szoroson át betörtek vármegyénk területére, s miután így határszéli városunkat közvetlen veszély fenyegeti, igyekezzék mindenki a lehető leggyorsabban menekülni. A hír hallatára a különböző hivatali testületek gyűlésre jövén össze, elhatározták, hogy egy küldöttség útján biztos információt szereznek a helyben székelő dandárparancsnoktól, Szabó Zoltán brigadérostól. A brigadéros a küldöttségnek azt jelezte „mondják meg az urak küldőiknek, hogy amennyire én látom a helyzetet, közvetlen veszély nincs, de hogy három óra múlva nem áll-e be a veszély? arról nem állok jót; jó lesz tehát vonat után nézni, amelyen elmenekülhetnek. " Az akkor legilletékesebb ajakról halott eme információ után a hivatali testületek gyűlése egyhangúlag kimondta, hogy menekülünk. Mindenki hozzálátott a lehető leggyorsabb pakoláshoz. Én elsősorban az egyházközség értékeit, klenódiumait, úrasztali ruhaneműit, anyakönyveit, jegyzőkönyveit, fontosabb okiratait részint egy tűzmentes vasládába, részint az egyház kétkulcsú ládájába elzárva amennyire lehetett biztos helyre tettem; az értékpapírokat, betéti könyveket, a folyó évi számadatási naplót s a pénztárban levő készpénzt magamhoz véve, 28-án délután 4 órakor egy kézi bőrönddel, melyben egy rend ruha, a palástom és bibliám vala, egy hátizsákkal, melybe néhány darab fehérneműt gyömöszöltem, 13 éves kisfiammal, aki szintén egy kenyérrel és kevés szalonnával bélelt hátizsákot emelt, elhagytuk az édes otthont, hogy nekivágjunk a bizonytalan jövőnek. Íme 25 évi becsületes munkám után egy kézi bőrönd és egy hátizsák silány tartalma vala összes vagy onom. Családom többi tagja, feleségem és három nagy fiam megelőző este Háromszékre, Étfalvára utazván, a betörés alkalmával nem lehettek otthon és így részükre megmenteni semmit sem tudtunk. Elindultunk tehát kisfiammal, hogy gyalog megyünk a Hargitán keresztül Udvarhelyre, ahol aztán vonatra szállhatunk. Útközben azonban tudomásunkra jutott, hogy este 6 órakor indul egy vonat Szeredából menekültekkel Marosvásárhely felé; tehát mi is betértünk az állomásra, ahol már akkor ott volt a város apraja-nagyja és leírhatatlan kétségbeesés, síránkozás, jajveszékelés közepett, ami könnyen érthető, ha elgondoljuk, hogy a hirtelen menekülésre kény-szerített lakosság 90%-a minden vagyonát veszítve volt kénytelen koldusbotot venni kezébe.

A legkeservesebb sors itt éppen református híveinknek jutott osztályrészül, mivel azok kivétel nélkül tisztviselők, iparosok, kereskedők lévén fogattal nem rendelkeztek és így kevés kivétellel vonatra szorultak, ahova pedig egyéb pakkot nem vihettek, mert nem vették fel, csak amennyit a kezükben fel tudtak vinni; a másik része híveinknek gyalogszerrel tette meg az utat Udvarhelyig, akik még a semminél is kevesebbel, a hosszú útban kimerült, összeroncsolt, beteg testükkel tudtak csak vonatra szállni.

Két napi és két éjjeli huzamos utazás után megérkeztünk Kolozsvárra; itt bevárván Étf alváról szekéren menekülő családomat, pár napi pihenés után tovább folytattuk utunkat a Csík megyeiek kijelölt helyére, Hajdú megyébe. Itt családommal Hajdúböszörményben telepedtem le, két fiamat az itteni Kálvineumban, egyet a debreceni egyetemen, egyet pedig az ottani tanítóképezdében helyezvén el.

Híveink közül 50 család 143 taggal Debrecen, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhatház és Tiszaczege községekben telepedtek le, kik nagyobbára bírósági, pénzügyi, közigazgatási tisztviselők, iparosok és kereskedők. A tisztviselők a szakmájukbeli hivatalokhoz beosztva végzik teendőjüket, az iparosok és más menekültjeink bizony abból a napi egy-egy korona segélyből tengetik életüket, melyet a magyar állam jóvoltából élveznek. Hajdúböszörményben letelepült híveinkkel naponként érintkezem, ügyes-bajos dolgaikban eljárok, őket vigasztalom, buzdítom, gyermekeik elhelyezésénél segítségükre vagyok, istentiszteletet tartok, szóval amennyire módomban áll, minden tekintetben híveim érdekeit szolgálom.

Amint már említém is, a híveink puszta életükön kivül minden vagyonukat elvesztették; az oláh vandalizmus igen soknak porrá égette házát, kirabolta üzleteit, a véletlenül épen maradt házakból minden fellelhetőt elvittek, úgy hogy ha visszakerülünk Csíkszeredába, romokon és megmaradt szobáink négy falán kivül egyebet nem találunk. Égbekiáltó nyomoruság várakozik mireánk, amit még tetézni fog a küszöbön álló tél rettenetessége is. Isten jó Atyánk a megmondhatója, mi lesz velünk! De erős a hitünk, hogy akinek gondja van az égi madárra, aki a benne bízókat soha el nem hagyja, most is meg fogja dícsőiteni az ő népét a mi erőtlenségünkben s a mi nyomorúságunkban meg fogja mutatni az ő szabadító kegyelmét.

Ezekben volt szerencsém tiszteletteljes jelentésemet megtenni.

Hajdúböszörmény, 1916. október hó 30.

Kiváló tisztelettel Takács Károly csíkmegyei ref körlelkész.

FORRÓ Albert történész, tanár

Csíkszereda

forroalbert@freemail.hu


Jegyzetek:

  1. Erdély rövid története. Főszerkesztő: KÖPECZI BÉLA. Budapest, 1993. 557-558.
  2. RAFFAY ERNŐ: A vajdaságoktól a birodalomig. Az újkori Románia története. Szeged, 1989. 142.
  3. Uo. 141.; FRÁTER OLIVÉR: Erdélyi magyar helyzetkép 1916-1919-ben.h.n., 2003. 19.
  4. Dr. ENDES MIKLÓS: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig.Budapest, 1994. 419-42o.
  5. VOFKORI GYÖRGY: Csíkszereda és Csíksomlyó képes története. Békéscsaba, 2007. 32-33.
  6. KOCSIS LAJOS: Erdélyi menekültek Debrecenben 1916 őszén. Erdélyi Múzeum. 2003/3-4. szám. 88-95.
  7. Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár. Igazgatótanács Levéltára. I/63/1916. Oláhország rablótámadása folytán menekülni kényszerültek jelentéseiről és kapcsolatos intézkedésekről.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet