|
|
Abstract: [Dr. Endes Miklós, researcher in the Past of the Ciuc region (Rom.; - Hung.: Csíkszék)] This study addresses the life of a scientist who lived in the first half of the twentieth century. Dr. Endes, a practicing lawyer, developed a passion for the history of his native land and began writing studies in history in his youth.
He was born into a family of noblemen in the Lower Ciuc Region (Hung.: Alcsík), in Odorheiul Secuiesc (Hung.: Székelyudvarhely), on August the 2n 1872. He studied at the Roman Catholic secondary and high-schools of Târgu Mures (Hung.: Marosvásárhely) and Odorheiu Secuiesc, and graduated from university in Cluj (Hung.: Kolozsvár). By the age of 20 he had acknowledged a doctorate in law. His career as a judge started as an apprentice in Sibiu, then he was vice actuary in Cristuru Secuiesc (Hung.: Székelykeresztúr) at at the court in Brasov, and secretary at the court in Alba Iulia. Beginning with 1896 he was actuary at the Cluj Court of Appeal, vice judge and vice prosecutor at the Cluj court of law. Beginning with 1904, for a short period he was president of the court in Sinmártin Ciuc (Hung.: Csíkszentmárton). In 1905 he worked as a judge at the Cluj court, then as a presidential secretary at the Cluj Court of Appeal. In 1913 he was named judge at the Court of Appeal but in the same year he was named judge at the Budapest Court of Appeal. From 1921 to pension he was a judge at the Budapest Court of Administration.
Endes began his systematic research activity in 1928 by studying the history of various forms of autonomy in Transylvania. }n 1935 he published the volume dedicated to this topic, entitled „The History of the Autonomy of the Three Nations and Four Historical Religions in Transylvania". In 1938 he published a book on the history of the Ciuc shire (Hung.: Csíkszék). He intended to write the history of the entire Szekler region, meaning the shires Odorhei, Trei Scaune, Mures and Aries (Hung.: Udvarhely-, Háromszék, Maros- és Aranyosszék). During the period 1939-1942 he wrote the history of the four shires from the beginnings to 1571 and the comprising history of the shire Trei Scaune (Háromszék). Beside these, he edited three volumes containing the history of settlements and families in Ciuc shire. Nevertheless due to objective reasons - the Second World War - these works had never been published. With decaying health, beginning with 1943 he failed to continue his research and to conclude his work of a lifetime. He died on September the 26 1945 after a severe and long disease.
The 1938 work on the history of the shire of Ciuc was re-published in 1994. His manuscripts, offering useful information even today, are at the disposal of researchers, available at the Budapest Széchényi National Library.
Rezumat: [Dr. Endes Miklós, cercetátor al trecutului Ciucului (magh.: Csíkszék)]
Lucrarea de fatá prezintá viata unui om de stiintá, care si-a desfásurat activitatea în prima jumátate a secolului al 20-lea. Dr. Endes, de profesie jurist, a fost pasionat de istoria locurilor natale si incá din timpul studentiei a început sá scrie lucrári cu caracter istoric.
Se trage dintr-o familie nobilá din Ciucul de Jos (magh.: Alcsík), s-a náscut în Odorheiul Secuiesc (magh.: Székelyudvarhely), la 2 august 1872. Studiile secundare le-a absolvit gimnaziile romano catolice din Târgu Mures (magh.: Marosvásárhely) si Odorheiu Secuiesc, iar facultatea la universitatea din Cluj (magh.: Kolozsvár). Abia implineste 20 de ani când obtine titlu de doctor în drept. Cariera de judecátor a început-o la Sibiu ca practician, apoi grefier adjunct la Cristuru Secuiesc (magh.: Székelykeresztúr) si la tribunalul din Brasov, secretar la tribunalul din Alba Iulia. Din 1896 activeazá la Cluj, grefier la Curtea de Apel de la Cluj, vice-judecátor, vice-procuror la tribunalul din Cluj. Apoi din 1904, pentru scurt timp presedinte de judecátorie la Sinmártin Ciuc (magh.: Csíkaszentmárton). În 1905 revine la tribunalul de la Cluj în calitate de judecátor, apoi secretar prezidential la Curte de Apel din Cluj. În anul 1913 este numit judecátor la Curtea de Apel de acolo, dar incá în acel an este numit în aceeasi functie la Curtea de Apel din Budapesta. Din 1921 páná la pensionare este judecátor la tribunalului administrativ tot de acolo.
Activitatea de cercetare sistematicá a început-o în anul 1928 când se apucá de studierea istoriei autonomiilor din Transilvania. În aceastá temá a publicat în anul 1935 volumul „Istoria autonomiei celor trei natiuni sipatru religii recepte din Transilvania". A urmat în anul 1938 volumul despre istoria scaunului (judetul) Ciuc (magh.: Csíkszék). A avut de gând sá scrie istoria întregii Secuimi, deci si a scaunelor Odorhei, Trei Scaune, Mures si Aries (magh.: Udvarhely-, Háromszék, Maros- és Aranyosszék). Între anii 1939-1942 a reusit sá scrie istoria a celor patru scaune páná în anul 1571 cât si istoria mai amplá a Scaunului Trei Scaune. Pe lángá acestea a întocmit în trei volume istoria localitátilor si a familiilor din satele scaunului Ciuc. Dar aceste lucrári, din cauza conditiilor deosebite ale vremii (plin rázboi mondial) n-au mai vázut lumina tiparului. Din anul 1943 începând, din motive de sánátate n-a reusit sá continue cercetárile si sá încheie munca inceputá si dusá cu deosebitá pasiune. A încetat din viatá la 26 septembrie 1945 dupá o boalá gravá deosebit de lungá.
Dintre lucrárile publicate cea scrisá în anul 1938 cu privire la istoria Ciucului a fost reeditatá în anul 1994. Iar manuscrisele sale stau la dispozitia cercetátorűor la Biblioteca Nationalá Széchényi din Budapesta, care prin bogátia informatiilor documentare cuprinse sunt utile si azi.
Megvallom, amikor Csík megye történetére vonatkozó művének reprint kiadása készült (megjelent az Akadémiai Kiadónál Budapesten 1994-ben), a hozzám intézett váratlan kérdésre, hogy ki is volt Dr. Endes Miklós, nem tudtam kielégítő választ adni, sem arcképét megszerezni. Azután azonban alkalmam volt betekinteni az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött hagyatékába, és meggyőződni arról, hogy milyen alapos kiterjedt kutatómunkát végzett könyvtárakban és levéltárakban a székelység történetének megírása érdekében.
Írói munkásságát röviden az általános magyar bibliográfiák is számon tartják. Ezek közül megemlítendő a GULYÁS-féle Magyar írók élete és munkái,1 valamint az Új Magyar Életrajzi Lexikon.2 Az előbbi felsorolja bírói pályafutásának főbb állomásait és kiadott önálló köteteit, utalva egy pár folyóiratra is, ahol egyes cikkei megjelentek. Az utóbbi egy pár életrajzi adaton kívül, csak a kiadott munkáit említi.
Endest, az embert és a tudóst, neje társaságában, JÓSA JÁNOS ismerteti egy 1941-ben készített terjedelmesebb riportszerű írásban.3 Jósa ismertetését abból az alkalomból írta, hogy a pályafutása végén sok méltánytalanságot ért, és idő előtt4 nyugdíjazott tudóst, a kormányzó 1941. augusztus 23-án a m. kir. közigazgatási bíróság címzetes tanácselnöki címmel tüntette ki.
Jósa Endest a székely történetírás legkiválóbb élő tudós kutatójúnak és a „székely nép fiainak fáradhatatlan nagy gyámolítójának" nevezte. Beszámolt életútjáról és tevékenységéről, írásait cáfolhatatlanoknak tekintette.
Amikor évekkel ez előtt volt szerencsém bepillantani az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában az oda letétbe helyezett Endes-féle kéziratokba, elhatároztam alábbi ismertetőnek a megírását és önéletrajza közzétételét. Minél többet szerettem volna meg tudni és másokat is tájékoztatni erről az úttörő munkát végző, nagy munkabírással rendelkező tudósról. Az önéletírásán és kéziratain kívül azonban nem sikerült egyéb rá vonatkozó forrásra akadnom. A közelmúltban kapcsolatba kerültem a Budapesten élő rokonság egyik tagjával, Sándor Ákos úrral. Tőle tudtam meg, hogy a Magyar Országos Levéltárba 1950 körül letétbe helyezett családi levéltár az 1956-os események idején megsemmisült. Ő volt szíves, az Életem rövid története címet viselő önéletrajz kéziratáról - kiadás végett - fénymásolatot készíttetni, és cikkem illusztrálására családi fényképeket is küldeni. Így, lemondva a további tapogatózásról, dr. Endes Miklós munkásságának ismertetését az önéletrajza és az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található kéziratai alapján az alábbiakban összegeztem.
Székelyudvarhelyen 1872. augusztus 2-án született csíkszentsimoni Endes Kálmán és madéfalvi Istvánffi Jozefin egyedüli gyerekeként. Mindkét ági elődjei székely nemesek voltak. Nagyapja, ugyancsak Miklós, hosszú időn keresztül alcsíki alkirálybírói tisztséget viselt. Apja a család tizenkettedik, legkisebb gyereke volt, és korán elveszítette szüleit. Ő maga sem ért meg magas életkort, 43 éves korában elhunyt (1849-1892). Családi döntés értelmében tisztviselői pályára lépett. Így került Székelyudvarhelyre, ahol történetírónk született, onnan 1873-ban Segesvárra, majd 1875-ben Csíkszeredába. Itt segéd telekkönyvvezető volt.
Endes kisgyerekkorát Csíkszentsimonon töltötte a nagyapja által felújított és bővített Endes kúriában. Ebben a faluban végezte a három elemi osztályt is 1878-1881 között. Gimnazista éveit Marosvásárhelyen kezdte 1881. szeptember 1-jén, ahová Gábor nevű nagybátyja közbenjárására került. Endes Gábor ugyanis Miklós neveltetését magára vállalta, és abban az időben a marosvásárhelyi Királyi Táblánál ítélőbíró volt. Hatévi marosvásárhelyi diákoskodás után, a gimnázium utolsó két évét, 1887 szeptembere és 1889 júniusa között Székelyudvarhelyen végezte.5 Az iskolában nagyon jó eredményei voltak. A gimnáziumban legkitűnőbb mennyiségtanból és fizikából volt. Ezekből a tárgyakból osztálytársai részére még könyveket (leckéket) is írt.6 A család anyagi nehézségei miatt az oktatási költségeket nehezen tudta állni, de jó eredményeinek is köszönhetően II. osztályos gimnazista korától kezdve alapítványi ösztöndíjat kapott.
Az érettségit Székelyudvarhelyen 1889. június 3-4-én letette, szeptemberben pedig Kolozsváron beiratkozott a Ferenc József Tudományegyetem jogi karára. Egyetemi hallgatói idejére, mint „dicsőséges korszakra" emlékezett vissza. Első egyetemi éve után már nemcsak kurzusokra járt, hanem a múzeumi és egyetemi könyvtárakat is bújta. Minden tárgyból jeles eredménnyel kollokvált, és a második alapvizsgát kitüntetéssel letette. Az 1890/91-es tanév végén három pályamunkáját is díjazták. Ezek: Az úri hatóság fejlődése Magyarországon 1848-ig; A zálogjog fejlődése hazai jogunkban és A kártérítés alapelve és esetei hazai jogunkban című dolgozatok voltak. Kiváló eredményeiért az 1891/92. tanévben már teljes tandíjmentességet élvezett. Ezután az előző évben megírt Az úri hatóság fejlődése Magyarországon 1848-ig című írását átdolgozta, és terjedelmes tanulmánnyá bővítette. 1892 februárjában Az elévülés jogbölcsészeti indokolása című, kitűnőnek minősített dolgozatával 300 forintos állami ösztöndíjat nyert.
Mivel katonaköteles lett, előre hozott vizsgák letételével 1892. december 19-20-án államvizsgázott. Ekkor esett túl a doktorátushoz szükséges első szigorlaton is „a politikai tudományokból". Egy hét múlva kinevezték joggyakornoknak a nagyszebeni királyi törvényszékhez. Ezzel kezdetét vette egy hosszú és változatos bírói karrier, amelyet a pályafutására vonatkozó részben ismertetünk.
Hathéttel az első szigorlat után, külön engedéllyel, 1893. január 30-án letette a másodikat, a „tételes tárgyakból" és 1893. május 1-jén a harmadikat is. A következő nap, miután megvédte A kereskedelmi és váltó-zálogjog s megtartási jog címet viselő doktori értekezését, a kolozsvári egyetemen jogdoktorrá avatták.
A katonai szolgálat alól végül is felmentették, mivel egy 1895. évi fegyvergyakorlat alkalmával végzett vizsgálaton megállapították, hogy gyenge a látása. Ezután csak népfölkelői kötelezettsége volt.
Miután 1896-ban Kolozsvárra került, mind gyakrabban kezdett látogatóba járni a Kolozsvár melletti Dezmérre, ahová Sándor Imre, volt járási főszolgabíró korai nyugalomba vonulása után családjával költözött. A sűrű látogatások oka a család szemefénye, a Rozika volt, akibe szerelmes lett, és akit 1897. október 14-én eljegyzett, majd egy év múlva, 1898. október 29-én feleségül vett. Szerelmük egy életre szólt. Önéletrajzában számtalanszor kifejti felesége iránti határtalan szeretetét, róla való önzetlen gondoskodást gyakori betegeskedése idején. Kitartott mellette jóban, rosszban, a gondtalan időkben, de a megpróbáltatásokkal tele nehéz pillanatokban is.
Boldog házasságukat hamar megpróbáltatások érik. Esküvőjük után egy évre, 1899. november 9-én gyerekük születik, de a kisfiú életképtelennek bizonyult, és másnap meghalt. Ezt a megrázkódtatást neje soha sem tudta kiheverni. Több gyerekük nem született, de nemsokára magukhoz vették Endesné nagybátyjának, Sándor Jánosnak árván maradt két gyerekét, Ernőt, a kisebbiket még 1899-ben, és Józsit, a nagyobbikat 1900-ban, akiknek a gyámjául Endes Miklóst az apjuk felkérte.
Endesék felnevelték és iskoláztatták is a két gyereket. Józsi előbb a brassói faipari szakiskolába járt, ahol 1913-ban végzett. Tanulmányait Budapesten folytatta iparművészeti iskolában, ahol 1915-ben végzett. 1917-ben Brassóban, a faipari iskolában segédtanár lett. 1918 őszén felment Budapestre és bekapcsolódott a politikai életbe. 1919-ben egy szegedi küldetés idején tüdőbajban elhunyt. Ernő kertészeti iskola elvégzése után a MÁV kolozsvári egységénél, majd 1917-től annak budapesti igazgatóságánál dolgozott. Mivel tovább akart tanulni, Budapesten előbb magánúton elvégezte a gimnáziumot, majd beiratkozott a műegyetemre. Építészmérnök lett, és fővárosi műszaki tanácsos. 1949-ben 54 éves korában elhunyt.
Endes 1913-ban, röviddel kolozsvári ítélőtáblai bíróvá történt kinevezése után, áthelyezést nyert a budapesti királyi ítélőtáblához. Önéletrajzában ezt a változást felesége gyakori gyógykezelésének a megkönnyitése, valamint a nevelt fiúk jobb iskoláztatásának érdekében tette. De minden bizonnyal ki nem mondott komoly érv, a szakmai előhaladás, a jobb érvényesülési lehetőség is közbejátszott döntésének a meghozatalában. Visszatekintve erre a lépésére értékelte kolozsvári működését is. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy volt fölöttese, Fekete Gábor ítélőtáblai elnök, az elbocsátó levélbe „a lelkét tette". „Ebben - írja Endes - 41 éves koromig való lelkiismeretes munkámat (21 évi közszolgálat) és szaktudásomat elismerte, s elbocsátott Kolozsvárról, hol életem legboldogabb korszaka lezajlott, hol nagy sikereim voltak, hol törekvéseim méltánylást nyertek, hol csak szeretetet és meleget éreztem.”7
A fővárosban más körülmények között, az új munkahelyen nemcsak sikerek, de nem kívánatos megrázkódtatások is érték. „Eljöttem onnan -folytatja a visszaemlékezést - „idegen"-be, hol a jó Isten súlyos szenvedéseket mért rám, talán azért, hogy a földön legyenek érdemeim."8
Már Budapestre költözésük előtt Endresné sokat betegeskedett. Többször volt kórházi kezelésben, szanatóriumban is. 1906 és 1907 nyarán a marillavölgyi (Krassó-Szörény megye) szanatóriumban volt, 1908-ban a Wisser Hirsch-i (Drezda mellett) Lehmann szanatóriumban. A fővárosba költözésük idején bécsi és további németországi gyógykezelést ajánlottak neki. Ezért 1913 Bécsben, valamint az Edlitz-Grimmenstein-i Frankfurter szanatóriumban kezelték. Egészségi állapota csak a rendszeres és nagyon költséges orvosi kezelésnek köszönhetően javult.
Endes az I. világháborúban katonai szolgálatot nem teljesített, mivel kiszuperált póttartalékosként otthon maradhatott. Mivel a családi birtok Alcsíkon volt, ahol édesanyja lakott, a nyári szabadságok idején rendszeresen járt haza, részben anyja és rokonai meglátogatására, részben a birtokügyek intézése végett. 1916-ban a román betörés is Csíkban érte. Onnan viszontagságok között tudott csak Budapestre visszajutni. Útja kocsin Tusnádfürdőn át Nagybaconba vezetett, az alcsíkiak számára kijelölt Mitácson keresztül. Következett Barót-Oklánd és a Rikán át Székelyudvarhely. Onnan vonattal Segesvár-Medgyes-Arad vonalon kilencnapi keserves és álmatlanul töltött utazás után érkezett Békéscsabára, majd másnap, szeptember 8-án, Budapestre. Az utazás annyira megviselte, hogy ágynak esett és hosszan tartó orvosi kezelésben kellett részesíteni.
Az 1918-1919-es forradalmi időket Budapesten rettegések között, nagy bizonytalanságban vészelték át. Főként 1919 tavaszán, a proletárdiktatúra kikiáltása utáni hónapok bizonyultak veszélyeseknek. A lakás megmentése érdekében két székely diákot vettek magukhoz. Élelemhiány miatt a gyomor-és bélfekélyes felesége rendkívül sokat szenvedett. Ékszereiket élelembeszerzésre áldozták. Egyik szakácsnéjuk, mivel éjjeli kimaradása miatt rászólt, egy hajnalban vörös katonát hozott rájuk. Június 24-én, az ellenforradalom napján, a kertben terroristák rálőttek. Egy 1919 augusztusában megtalált listán neve a kivégzendők között szerepelt.
1921-ben s 1923-1926 között rendszeresen járt Erdélybe, főként Csíkba. Itt az elhunyt családtagok örökösödési és a saját vagyoni ügyeit intézte, de politikai indíttatású megbízásokat is végzett.
1916-ban, a román betöréskor a csíkszentsimoni kúriát, ahonnan édesanyja is Budapestre menekült, a helyiek kirabolták. Ezután a magyar katonaság szállta meg, ott tiszti étkezdét és hadipostát, majd hadikórházat állítottak fel. 1918 októberében a kúriában katonai gazdasági raktárak és hivatal voltak. 1918. november 2-án az ottani forradalmi eseményekkor a szentsimoniak a kúriára lőttek, megszállták, ott tivornyáztak és romboltak. Mivel édesanyja Csíkba már nem tért vissza (Sümegen halt meg 1917-ben), a kúria és a birtok után neki alig volt valami haszna. Ezért az első adódott lehetőségeket kihasználva, 1921-ben három hónapi szabadságra hazament.
Eladott 15 hold földet, amelynek az árával anyagi gondjait rendezte. 1923-1926-ban minden nyarat Csíkban és Kolozsváron töltött, intézve a család, a széleskörű rokonság vagyoni dolgait és hagyatéki ügyeit. Mivel Romániában külföldi állampolgár ingatlannal nem rendelkezhetett, kénytelen volt felszámolni a szentsimoni kúriát is. Csak a szentsimoni és a csíkcsekefalvi közbirtokossági tulajdonjogát tartotta meg. Az 1926. évi ott-tartózkodásakor nagynénjei hagyatéki ügyeit rendezte. Ekkor - vallomása szerint - egy Darvas Péter nevű egyén a Sziguráncán feljelentette kémkedés vádjával. A vizsgálat idején ő már nem volt Erdélyben, mivel felesége - munkahelyi ügyekkel kapcsolatos - sürgető hívására, visszatért Budapestre. Habár a vizsgálat során a vád alaptalannak bizonyult, ő többet Erdélyben nem járt.
Időközben 1921. február 19-én Sándor Imre genealógust, Endes sógorát összeesküvés gyanúja miatt Kolozsváron a román hatóságok letartóztatták, és elítélték. Börtönéveit 1923 novemberéig a kolozsvári, illetve a vácáresti-i fogházban töltötte. Ekkor a kicserélendő politikai foglyok listájára került, és 1923. november 23-án csere útján kiszabadult. Kiszabadulása érdekében Endes a magyar külügyminiszternél közben járt, és sikerült sógorát felvétetnie a kicserélendő foglyok listájára. Ezután Sándor Imre Budapesten élt, de a börtönben megromlott egészségi állapota miatt már 1930-ban, 53 éves korában elhunyt. 1927 nyarán már súlyos szívbetegen végezte Szádeczky-Kardoss Lajos A székely nemzet története és alkotmánya című művének korrektúráját.
Családi eseményként megemlíthető, hogy Sándor Ernő nevelt fiúkkal 1931-ben a viszonyuk megromlott, sőt szakítottak vele, mivel az egy Endesné által kifogásolt nőt szándékozott elvenni. Megbékélésre csak tíz év múlva, Endes betegágyánál és az ő kezdeményezésére került sor, rendkívül érzelmes és megható körülmények között.
Idősödő korukra való tekintettel, utolsó éveik gondjainak csökkentése érdekében, egy katolikus vallási alapon álló szociális intézménybe, a Szociális Testvérek Báthory László út 6. sz. alatti (Remete kertvárosi) otthonába vonultak, ahol havi 500 pengőért teljes ellátást kaptak. Ezért 1938. március végén háztartásukat felszámolták. De az otthonban csalódniuk kellett, mert itt nem találtak megfelelőnek a bánásmódot. Így 1938. november 1-én onnan kiléptek, és visszatértek a szokásos háztartási élethez.
Endes Miklós 1939. február 28-án, sorozatos hivatali méltánytalanság után, nyugdíjba vonult. Ezután, 1943. június 22-én történt ágynak eséséig, minden idejét a történetírásnak szentelte. Azután többet már nem tudott dolgozni, és huszonhét hónapig tartó súlyos betegség után, amelyet neje az önéletrajz kiegészítésében megrázó szavakkal részletesen ecsetelt, 1945. szeptember 26-án este negyed 10-kor elhunyt.
Ravatalánál az ugyancsak csíki származású Élthes Gyula, egyetemi magántanár és miniszteri tanácsos búcsúztatta. Nejére még hosszas özvegység várt, mígnem 1968-ban követte férjét a Farkasréti temetőbe.
Endes Miklós pályafutása egy héttel az államvizsga letétele után elkezdődött. A kitűnő bizonyítvánnyal végző joghallgató tele ambícióval lépett az igazságszolgáltatás szolgálatába. Pályája meglehetősen sok kitérővel ívelt lassan fölfele az érvényesülés útján. Ebben két tényezőnek is döntő szerepe volt. Az egyik - a leglényegesebb - kimagasló tehetsége, a másik a támogató rokoni és ismeretségi kör. Hiszen köztudott, hogy abban az időben, a felsőbb körökben való érvényesüléshez nem volt elegendő a rátermettség. A megfelelő származás mellett tekintélyes pártfogás is igényeltetett. Neki megadatott mind a két feltétel, melynek segítségével eljutott a legfelsőbb ((kúriai) közigazgatási ítélőbírói címig anélkül, hogy ott vezetői beosztásba kerülhetett volna.
1892. december 26-án kinevezték a nagyszebeni kir. törvényszékhez joggyakornoknak. Nagyszebenben a járásbíróságnál tevékenykedett 1893 augusztusáig. Szebeni gyakornoki ténykedése alatt letette a doktorátushoz szükséges vizsgákat, megvédve szakdolgozatát és jogdoktori címet szerzett.
Az egyetem Jog- és Államtudományi kara kilátásba helyezte számára az egyetemi tanárságot. Ezért felszólította, hogy a továbbképzés érdekében folyamodjék külföldi ösztöndíjért. Ő azonban nem fogadta el az ajánlatot, nem kellett neki a tanári pálya, mivel, amint írja: „a kollokváltatás és minden évben ugyanazon anyag elmondása miatt a tanári pályához kedvet nem éreztem".9 Ténykedését Gödry Sándor vizsgálóbíró mellett kezdte Nagyszebenben, és első munkájaként éppen a híres Memorandum-per a vádlottjainak kihallgatását kellett jegyzőkönyvbe vennie.
1893. augusztus 2-án a székelykeresztúri járásbírósághoz nevezték ki aljegyzővé. Onnan 1894. májusban áthelyezték a brassói királyi törvényszékhez. Brassói ténykedése idején, 1896. február 29-én letette a bírói vizsgát, s ez év augusztus 15-én kinevezték jegyzőnek a gyulafehérvári törvényszékhez, onnan pedig a kolozsvári ítélőtáblához.
Szükségesnek tartom vázolni ennek az áthelyezésnek a hátterét. Endes ugyanis Brassóban több neves bíró mellett végzett jegyzői munkát, és jártasságot szerzett a polgári és csőd ügyekben, a kereskedelmi és váltóügyekben, majd a telekkönyvi, kisajátítási ügyekben is, sok ítéletet szerkesztve. Rendszeresen részt vett a fellebbezési tanács ülésein, amelynek az ítéleteit ő foglalta írásba és ő készítette elő a felülvizsgálati ítéleti tervezeteket. Így képességére hamar felfigyeltek. Amikor Fekete Gábor, a kolozsvári ítélőtábla új elnöke 1896 elején reformokat akart bevezetni az intézményben, és munkájához jó képességű és szorgalmas fiatalembert keresett, erre a feladatra Endest szemelte ki. Áthelyezése azonban nehézségekbe ütközött, mivel az Igazságügyi Minisztérium nem engedélyezte a brassói kerületből a kolozsváriba való áthelyeztetését. A helyzetet úgy oldották meg, hogy közben a kolozsvári ítélőtábla kerületéhez tartozó gyulafehérvári törvényszéken egy jegyzői állás megüresedett, amelyet Endes pályázat útján elnyert. Két hónap múlva, 1896. október 15-én már a kolozsvári kir. ítélőtábla tanácsjegyzője volt.
Kolozsváron Fekete Gábor elnök szeretettel fogadta és élete végéig bizalmára méltatta őt. Felügyelt tevékenységére és egyengette kolozsvári érvényesülését. Jórészt a felülvizsgálati tanácsban foglalkoztatta, s vele szövegeztette meg az ott hozott ítéleteket, valamint az ítélőtáblai döntvények határozatait is. Megbízta azzal is, hogy megállapítsa és írásba foglalja az 1894. november 1-jén életbe léptetett házassági jogra vonatkozó kúriai gyakorlat kérdéseit, amelyet Endes az ítélőtáblai levéltárban levő adatok alapján elvégzett.
1898. október 1-jén Fekete javaslatára kinevezték a kolozsvári kir. törvényszék albírájává, ahol vizsgálóbíró és a sajtóügyek előadója lett. Már 1898-ban fegyelmi kivizsgálásokkal is megbízták, 1899-ben kereskedelmi és válópereket is kapott, 1900-an részt vett az esküdtszéki főtárgyalásokon, az egyéb ügyek előadójaként.
1900. augusztus elején a kolozsvári ügyészségnél alügyészi kinevezést kapott. Ott alügyészként a nemzetiségi perekben működött közvádlóként.
Hatévi albírói és alügyészi szolgálat után, a marosvásárhelyi ítélőtábla elnökének előzetes felkérésére, 1904 júniusában kinevezték, a csíkszent-mártoni kir. Járásbíróság vezető járásbírójává. Felesége akarata ellenére vállalta el ezt a feladatot, amely döntéshez nem kis mértékben hozzájárult a csíki hírnév. Hiszen nagyapja 1849-ig Alcsíkszék alkirálybírája volt, és elődjét most ő követhette Alcsíkon10 a bírói székben, vezetői minőségben. Önéletrajzában ezt nyíltan leírja, mikor kifejti, hogy: „Vágytam, hogy Csíkban is teljesítsek szolgálatot, hiúságomat kielégítette, hogy „vezető" lettem."11 Egyébként ebben az időben Csík megye Törvényhatósági Bizottságának is tagja volt virilistaként, valamint a csíkszentmártoni a kaszinó elnöke.
A csíkszentmártoni tevékenység csak ideiglenes kitérő volt, és személyes ambíció kielégítésére szolgált. Az ott-tartózkodást egy évre vállalta. Kinevezésekor feladatul kapta egy székhely szerzését a járásbíróság számára, amelynek tatarozását és bútorzattal való ellátását a marosvásárhelyi kellett biztosítsa. Feladata volt több alcsíki község telekkönyvének a helyesbítteté-se, illetve a helyesbítéseknek a földművelésügyi miniszter általi elrendelte-tése. Feladatát egy év alatt teljesítette. A vármegyénél keresztülvitte, hogy a csíkszentmártoni főszolgabírói hivatal új épületbe költözzön, és a járásbíróság megkapja a régi katonai iskola épületét. Az épület rendbetételét a marosvásárhelyi ítélőtábla elvégeztette. Csíki feladatának elvégzése után, 1905. október végén visszamehetett Kolozsvárra. Ott a Kolozsvár-városi járásbírósághoz került, majd 1907 januárja és 1911 májusa között a kolozsvári törvényszéknél bíróskodott.
1911. május elején Fekete Gábor kolozsvári kir. ítélőtáblai elnök kinevezte elnöki titkárrá. Ezzel a tisztséggel kapcsolatosan is megjegyzi, hogy a titkári teendők az akkori években megszaporodtak és szerteágazottabbak lettek, ami komoly felkészültséget igényelt. „Sokkal belterjesebbek lettek a törvényszék, s a területeken levő járásbíróságok ügyforgalmi statisztikája felett való észrevételek - írja. - Ez irányban az igazságügyi statisztika is nagy lépést tett előre, továbbá a törvénykezés hiányaira s az igazságügyi törvényjavaslatokra irányuló előterjesztések nagyon belterjesek lettek. Nemkülönben a bírósági időszaki vizsgálatok is; a telekkönyvi bejegyzéseknek 8 napon belül való teljesítése, az átalakítások, a helyesbítések nagyon előtérbe kerültek, s a felügyeleti panaszok nagy körültekintéssel intéztettek el. "12
A majdnem kétévi elnöki titkári működés után, alkalom adódván, megpályázta az ítélőtáblai bírói állást, amelyhez Fekete részéről kedvező ajánlást kapott. És 1913. március 18-án kir. ítélőtáblai bíró lett. Ezután azonban már nem sokáig maradt Kolozsváron. 1913. szeptember elejétől, a fennebb már említett családi és egyéb okoknál fogva, munkásságát a budapesti kir. ítélőtáblánál folytatta. Áthelyezése érdekében Sándor János, akkor nyugalmazott államtitkár is közbejárt az igazságügyi miniszternél.
1913. szeptember 1-jén jelentkezett a budapesti kir. ítélőtábla elnöknél, amely bemutatkozás nem volt sikeresnek mondható, mivel szabadsága ügyében új főnökével összekülönbözött. 1913-1915 között a budapesti ítélőtáblánál az örökösödési tanácsban működött, de a felülvizsgálati tanácsban is tevékenykedett. 1916-ban a baleseti tanácshoz került. Ekkor már a közigazgatási bírói megbízatás várományosa volt, de mivel az akkori ítélőtábla elnöke megvonta bizalmát tőle, az előléptetéskor mellőzték. A későbbi, 1921. évi előléptetésekkor is mellőzött volt, amiért kollégái csoportos pártolása és számára kedvezővé vált politikai konjunktúrának köszönhetően 1921. október 24-én megkapta a kúriai bíró címet, és három hétre rá, november 12-én közigazgatási bíró lett. A közigazgatási bíróságnál az esküt 1922. január elején letette, ahol kezdetben a pénzügyi tanácsban dolgozott, majd átkerült a Földbirtokrendező Bírósághoz, amelyet számára túlságosan fárasztónak és elveinek meg nem felelő irányzatúnak érzett. Innen 1923. októberben sikerült más tanácsba áthelyeztetnie magát, vállalva a havi 100 pengővel kevesebb fizetést is. Ezután közigazgatási ítélőbírói beosztásban dolgozott nyugalomba vonulásáig.
1933 januárjában a bíróság élére új vezetőség került. Mivel mindkét (első és másod) elnök feleségével rokoni kapcsolatban volt, remélte, hogy mellőzése véget ér. De csalódnia kellett. „Az elnök - írja - a határköri bírák 1935 januári kijelölésénél elmellőzött, ugyanezt tette a jogegységi tanácsnak 1936 évi összeállításánál is. Bár ekkor, mellettem Széll József és Bothos Gyula síkra szállottak, az elnök 1936. április 6-án, egy előttem ismeretlen módon tudomására jutott dolog miatt, szóbelileg megintet."13 Ez utóbbi igazságtalannak tekintett megintés miatt felajánlotta nyugdíjba vonulását, de azt elnök nem fogadta el.
Tényleges nyugdíjazása három év múltán került terítékre, amikor megromlott egészséggel (cukorbaj és szívelégtelenség) és újabb hivatali mellőzés miatt ténylegesen nyugdíjba vonult. 1936-től hivatali tevékenysége már nem jelentett elégtételt számára. Azt inkább kényszerűségből folytatta. 1938-ra Puky Endrével, a közigazgatási bíróság elnökével való konfliktusa elmélyült. (Pedig részéről a jó viszony fenntartására minden jóindulat megvolt. A Magyar Családtörténeti Szemlében a Puky család történetét is megírta, amelyről az elnök 80 példányban különlenyomatot is készíttetett.) Miután 1938 júniusában tudomására jutott, hogy nálánál rangban kisebbek kaptak tanácselnöki kinevezést, megtagadta, hogy azok elnöklete alatt működjön. Így nyugdíjazása elkerülhetetlenné vált. Ténylegesen 1939. február 28-án vonult nyugdíjba. A nyugdíjazása körüli kellemetlenségek idegeit nagyon megviselték. Még egy év eltelte után is a miatt kesergett: „A hivatalban történt méltatlanságok fájó érzéseitől ma sem tudok szabadulni. - írja 1940 márciusában - Ez idegeimet nagyon megviseli, ami miatt feleségemhez s környezetemhez türelmetlen, s igen sokszor igazságtalan is vagyok. "u Ebben az időben vigaszt és elégtételt jelentett számára megjelent írásainak jó fogadtatása, és kutatásainak eredményes folytatása.
Utólag, 1941-ben a kormányzó a m. kir. közigazgatási bíróság tanácselnöki címmel kitüntette. Így címzetes tanácselnökként fejezhette be földi pályafutását.
Endes Miklós sokoldalú érdeklődési köre az aktív közéleti életben is megnyilvánult. Felsőbb iskolás korában irodalmi hajlamai is megnyilvánultak. Felsőgimnazistaként verseket írt, VIII.-osként lefordította Schiller Turandot-jának egy részét, és első éves jogászként egy nagyobb epikai költeményt is papírra vetett.
Már az egyetemen aktív szerepet játszott az ifjúsági mozgalmakban.
Vallomása szerint 1891-92-ben „minden ifjúsági mozgalomban" részt vett.
1893-94-ben Székelykeresztúron a hölgyek által szervezett irodalmi összejöveteleken közérdekű kérdésekről beszélt, illetve felolvasott. Ilyen felolvasásai voltak: „A nő hivatása", „Martinovics" stb. címűek.
1895-96-ban bekapcsolódott a brassói művelődési életbe. Jogászi képzettségét a brassói irodalmi megnyilvánulásokon is kamatoztatta. A „sommás eljárásról" és a „házassági törvény" egyes rendelkezéseiről irodalmi összejöveteleken ismertetőket tartott. A brassóiak hamar befogadták őt. Önéletrajzában elégtétellel írja, hogy „a szászok által rendezett Vereskeresztbálban első eset volt, midőn magyar embert felkértek rendezésre, az is én voltam".15
Kolozsváron a legelőkelőbb társadalmi körökben mozgott. 1897 tavaszán a fényes „jurista-bál" egyik rendezője volt. Tagja lett a kolozsvári Nemzeti Kaszinónak, a „Táradalom"-nak stb.
1902-ben Sándor Imre sógorával, Kelemen Lajossal, S. Gyulay Richárddal, Sebestyén Józseffel és Köblös Zoltánnal megalapították a Genealógiai Füzeteket.16
Közben, rövid csíki működése alatt, részt vett az ottani megyei közéletben (egyébként is birtoka után, a virilisták részéről tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak). Az 1905 őszén megkezdődött nemzeti ellenállás idején beválasztottak a Jóléti Bizottságba, azonban áthelyezése miatt erről kénytelen volt lemondani. Amikor Mikó Bálint főispán 1905. év elején lemondott, biztatást kapott a főispáni tisztség megpályázására, de az ajánlatott elhárította magáról.
Szervezői munkát végzett az 1906-ban Szegeden megalakult Bírói Egyesület kiterjesztésében. A Budapesten tartott első közgyűlésen, 1907 őszén, a kolozsváriak és a marosvásárhelyiek képviselője volt. És a következő közgyűlést ő szervezte Kolozsváron 1908-ban, amely alkalomra, fáradozásai eredményeként, beléptek az egyesületbe az erdélyi ítélőtáblák tagjai is. Felesége ebben az időben megszervezte a Műbarátok körét.
1907-ben Bocskor Mihállyal, Erődi Bélával és Bíró Balázzsal, Farkas Lajos professzor „égisze alatt" létrehozták az Erdélyi Múzeum Egyesület Jogi és Társadalomtudományi Osztályát.
1908-ban, főként a fővárosban, de Kolozsváron is felkapott lett az ún. „patronage-eszme", egy a szegényeken segíteni szándékszó, főként felvilágosító munkát végző szervezet létrehozása. Kolozsváron a szervezet létrehozását Endesné vállalta, de az erdélyrészi szervező munkát Endes végezte. A Budapesten, 1908-ban megtartott első „patronage-kongresszuson" megjelentek szép számmal a kolozsváriak is. Ekkor kérte fel Endest Balogh Jenő egyetemi tanár, a későbbi igazságügy-miniszter, az egyesület erdélyi szervezetének a létrehozására és megszervezésére. Erre az akcióra hivatalos miniszteri megbízást is kapott. Az Erdélyi Pártfogó Egyesület megalakuló ülését 1908. december 8-án tartották, de akkor a megalakulást Apáthy István és csoportja gáncsoskodása miatt csak elvileg mondhatták ki. A tényleges megalakulás ideje 1909. április elejére esett. Ekkor Endest Endes tervező és elnöki titkárrá választották. Szervezési céllal személyesen járt Csíkszeredában, Brassóban és Kézdivásárhelyen, majd Szamosújvárt, Besztercén és Tordán. Körútja eredményeként több városban létrejött a pártfogó egyesület. Ő maga több alkalommal tartott ismertető előadásokat, főként Kolozsváron, az ottani iskolákban, a tanítóképezőben, a jegyzői tanfolyamokon. „Pártfogó" jellegű előadásokat tartott a MÁV alkalmazottak „Összhang" nevű egyesületében, a kolozsvári iparosok és kereskedők továbbképző tanfolyamain is. 1909-1913 között tovább folytatta az Erdélyi Pártfogó Egyesület vezető-titkári és propaganda teendőit is.
1911-ben, ítélőtáblai elnöki titkári tisztségének köszönhetően a Nemzeti Kaszinó titkára lett. A Nemzeti Kaszinó elnöke ugyanis tradicionálisan az táblai elnök volt, titkárává pedig az ítélőtáblai elnöki titkárt tették. Kolozsvárról való eltávozásáig élénk tevékenységet fejtett ki a város társadalmi s katolikus egyházközségi életében egyaránt.
Budapestre költözésük után hosszabb időre visszavonultak a társasági és a közélettől. Felesége betegeskedése és munkája annyira lekötötték, hogy inkább a visszavonult életmódot választotta. A Bírói Egyesületből kilépett, mivel 1913 őszén a vezetőség megfelelő budapesti feladatot nem ajánlott fel neki. Csak a katolikus „patronage" munkában vett részt.
Közéleti tevékenysége az első világháború után bontakozott ki újból, tevékenység, amelybe neje is bekapcsolódott. Ekkor széleskörű akció indult, többek között, a Budapesten rekedt erdélyi fiatalság támogatása érdekében.
Ebből a tevékenységből kivette részét nejével együtt. Az 1920 májusában megalakult Székely Nemzeti Szövetség, majd az 1920. október 20-án megalakult Hargitaváralja (jelképes székely község) a szervezeteknél tevékenykedett. Ez utóbbi vezetője volt 1928 januárjáig, mint „Hargitavár ispánja". Itteni tevékenységét a Hargitavár tíz éves története 1920. október 20. - 1930. október 20. című írásában megörökítette, amely tanulmánynak a sorsa ismretlen: sajnálatunkra nem található hátra maradt írásai között. Ugyanebben az időben felesége megszervezte a Székely Anyák Szövetségét, amelyre anyagilag is sokat áldozott. Neje tevékenységével kapcsolatosan írja, hogy: „lelkét odaadta, ezen kívül odaadta a vagyonát, keservesen szerzett könyveink nagy részét, jegygyűrűinket, más egyéb drágaságokat".17
A Székely Anyák Szövetsége egy bérelt helységben tevékenykedett, ahol heti teadélutánokat rendezett. A szervet tagjai a szülőföldjüktől távol került és haza menni nem tudó fiatalok részére ruhaszövetet és más adományokat gyűjtöttek, főztek nekik, fehérneműt foltoztak stb. A tevékenység nem bizonyult hosszú életűnek. Endesné kimerült és lebetegedett, ami miatt 1921. január 20-a körül vidékre utazott. Mindehhez az is hozzájárult, hogy egy idő után a fiatalság részéről meg nem értés és hálátlanság jelei mutatkoztak.
1921-ben Endes háromhónapos erdélyi útra ment. Hivatalosan a család vagyoni ügyeinek a rendezésére, másfelől azonban bizalmas, politikai jellegű feladatot is ellátott. A Bocskay Szövetség megbízta, hogy annak 1918. novembertől 1921 márciusáig tartott erdélyi akcióját felszámolja. A feladatot Székely Jenővel együtt végezte, és küldetéséről Bethlen István kormányfőnek személyesen beszámolt. Terjedelmes jelentését az erdélyi magyarság politikai, egyházi, iskolai, közművelődési, társadalmi, gazdasági helyzetéről Jancsó Benedeknek tollba mondta, majd kiegészítette. 1921. április havában egy újabb bizalmas megbízatással visszatért Erdélybe. Április 15-én már Kolozsváron volt. Ott részt vett az erdélyi magyar egyházak felekezetközi megbeszélésein, és általában tájékozódott a magyarság helyzetének az alakulásáról. Meggyőződésem, hogy a magyar kormánynak, illetve a kormányhoz közel álló szervezeteknek tett szolgálati fejében léptették elő közigazgatási ítélőbíróvá még azon év őszén, akkor, amikor a budapesti ítélőtábla vezetősége a munkahelyén még hangsúlyosabban mellőzte.
1923-ban, amint már előbb szó volt róla, közbejárt a külügyminisztériumban az államellenes tevékenységét bebörtönzött sógora, Sándor Imre fogoly csere útján történő kiszabadítása érdekében.
1927-ben, amikor Hosszú Kálmán indítványára felvetetődött a székely folklór és történet rádióban való ismertetésének kérdése, bekapcsolódott a szervező munkába. Feleségével és Imre sógorával Pannonhalmára ment az ottani apátságnál élő Erdélyi László egyetemi tanár megnyerésére.
A Hargitaváralja nevű székely szervezetben való aktív tevékenysége 1928. elején megszűnt. Szavaival élve „megszűnt a hargitai ispánságom." A szervezet vezetői változást akartak, ezért őt félreállították. Engesztelésként örökös tiszteletbeli ispánnak választották. Ez a mellőzés is megviselte, és a szervezettől való teljes félreállás mellett döntött. Ezután a gondjaikkal hozzá forduló erdélyiek ügyeit egyedül intézte. Csak a kisebb jelentőségű kéréseket irányította a Hargitaváraljához. A továbbiakban az erdélyi vonatkozású közéleti tevékenysége megoszlott a Népies Irodalmi Társaság, Székely Egyesület és az Erdélyi Férfiak Egyesülete között. Ez utóbbiban a számvizsgálati bizottság elnöke volt, és összejövetelein számos előadást tartott.
Egyházi téren is végig aktív szerepet vállalt. Éveken keresztül közreműködött a városmajori egyházközség létrehozásában és napi gondjainak a megoldásában. Ennek az egyházközségnek jogtanácsosa is volt. 1930-tól az Országúti róm. kat. egyházközségben tevékenykedett egyháztanács-tagként.
Hargitavár alj ától való megválása után mindennapi teendőjévé vált a hozzá forduló erdélyiek, főként székelyföldiek ügyeinek az intézése. Közismert volt sárga táskája, tele kérvényekkel, okmányokkal, amellyel minisztériumból minisztériumba, hivatalból hivatalba ment, és nem tágított, amíg azok megoldást nem nyertek. Ismerősei, rajongói, kérvényezői e tekintetben is a „székelynép atyjának" tekinthették őt.
Irodalmi jellegű középiskolai szárnybontogatása után már joghallgatóként tudományos jellegű tevékenységgel kezdett foglalkozni. Másodéves egyetemistaként három díjazott pályamunkát is írt. Ezek közül Az úri hatóság fejlődése Magyarországon 1848-ig című írását egy év múlva 1892-ben átdolgozta, majd a Genealógiai Füzetekben 1904-1906-ban 31 részletben megjelentette. A másik két pályamunkája is kedvező fogadtatásban részesült.
1902-ben írta a „Donatió a Székelyföldön" című tanulmányt, és 1903-ban a „Barcsay Ákos címerlevele" című értekezést. Mindkettő megjelent a Genealógiai Füzetekben 1903-ban, illetve 1904-ben. Már első írásaiból kitűnik a történetírás felé tájolódása. De jogi ismereteit is kamatoztatta azokban. Tartalmilag tekintve állam- és jogtörténeti vonások ismerhetők fel azokban.
Az ezután következő több mint két évtizedben irodalmi jellegű tevékenysége pislákolt csupán. Történeti tárgyú írásai nem is jelentek meg. Ebben az időszakban részben jogi (a Polgári Perrendtartásnak a fellebbezéséről című 1913-ban), részben alkalmi irodalmi, vagy népszerűsítő cikkeket, illetve egyesületi jelentéseket, beszámolókat írt. Ilyenek voltak az Erdélyi Pártfogó Egyesület 1910. évi évkönyve és az 1913. évi jelentése, az 1928-ban felkérésre Románia alkotmányáról írt A román alkotmány ismertetése című tájékoztató és mások.
Miután a Hargitaváraljától visszalépett, és hivatali érvényesülése sem terelődött az általa remélt mederbe, szabad idejét, később minden energiáját a történelemkutatásra fordította. Nem volt ugyan képzett történész, de szakmai támogatást kiváló történészektől kapott. Első nagy művét az Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története címűt Hóman Bálint észrevételei és javaslatai alapján véglegesítette. Ugyanakkor bírálatokat kért egyéb írásairól is Dőry Ferenctől, Lukinich Imrétől és másoktól.
Az Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története című dolgozata megírásához szükséges dokumentáció gyűjtését 1928-ban kezdte. E célból jelentékeny számú művet tanulmányozott és kijegyzetelt. Kutatási engedélye volt minden fővárosi könyvtárban, valamint a pécsi püspöki és a zirci apátsági könyvtárakban is. Célja volt Erdély történelme akkor vitatott pontjainak a tisztázása és Erdély alkotmánytörténetének a megírása. Mindezzel bizonyítani akarta, hogy az erdélyi „politikai három nemzet és négy vallás mellett minden más nép és vallásnak is volt szabadsága".18 Dokumentációját 1931-ben foglalta legelőször írásba egy ismerőse, Radocsai Imre pécsi szőlőjében (nyaralójában). Majd 1932 elejére otthon átdolgozta. A dolgozat ekkor három részből állott: I. Általános történeti rész Erdély népeit illetően, II. A három nemzet, III. A négy vallás autonómiája címűekből. Az utóbbi részben foglalkozott más népek és más vallások autonómiájával is. Az átdolgozott szöveget 1932. áprilisban bemutatta Hóman Bálintnak, aki észrevételezte azt, és azt ajánlotta, hogy az első részt hagyja el, mivel abban a székely kérdés irodalmának a fejlődése és a csíki krónika vitája is benne van, amely kérdésekkel már telített volt az olvasó közönség. Azt is ajánlotta, hogy fektesse a hangsúlyt a másik két részre, amelyek hézagpótló jellegűek. Hóman, aki akkor a Nemzeti Múzeum főigazgatója volt, elvállalta az előszó megírását is. Erre azonban nem került sor, mivel közben művelődési miniszter lett és elfoglaltsága miatt nem maradt ideje ígérete betartására.
Hóman észrevételei alapján a szerző kivette a kézirat első részét, amelyből 1934-1936-ban különböző lapokban cikkeket és ismertetőket közölt. A II. és III. részt jelentős mértékben átdolgozta. Elvetette Benkő Józsefnek a milkói püspökségre vonatkozó, és időközben megcáfolt állítását, és Bartók Györgynek a presbitériumok fejlődésére vonatkozó megállapításai alapján a kiegészítéseket végzett a reformátusokra vonatkozóan. Az unitáriusokra nézve elvégezte ugyanezt dr. Tóth György tételeinek a bedolgozásával, a lutheránusokat illetően pedig újabb szász irodalmat használt fel. A legújabb kori részhez tanulmányozta az autonómiát érintő 1919 utáni román törvénykezést és egyéb forrásokat, a kisebbségek oktatási és vallási állapotára nézve a román statisztikai adatokat. Az újonnan átdolgozott munka, az általános részen kívül, két részre oszlott. Az I. részben tárgyalta a három „politikai nemzet", az egyéb népek autonómiájára vonatkozó szabályokat, a II. részben pedig a négy „politikai vallás" és egyéb vallások autonómiájának történetét. Az 1000 írógépelt oldal befejezéseként foglalkozott a romániai kisebbségi helyzettel is. Ezt 1933 őszén bírálatra ismét átadta Hómannak és Dőry Ferenc történésznek. Ez utóbbi a művet kiadásra méltónak tartotta, majd 1934 júniusában annak bírálatát is elvégezte. Dőry észrevételei alapján 1934-ben Endes a kéziratot öt részre osztva korszakolta: Bevezetés, I. 1571-ig, II. 1571-1691-ig, II1691-1867-ig, IV. 1867-től 1918-ig, V. 1918 után. Ekkor nyerte a mű végleges formáját. Kiadása előtt azonban még bedolgozta Sebestyén Gergelynek az 1848 előtti Erdély köz- és magánjogára vonatkozó, kiadatlan írásában talált adatokat is. Ezzel a bedolgozással gyakorlatilag a mű ötödik változata került a nyomdába. A nyomdai korrektúrát az 1935. évi szabadsága idején, Csákváron végezte, és ott elkészítette könyv mutatóját is. A nyomda által megküldött legelső példányt ugyancsak Csákváron kapta kézhez 1935. augusztus 30-án.
A Hóman tanácsára kivett „székely kérdést" kisebb tanulmányokban feldolgozta. Ezek közül a Csík hagyományai, A székely eredetkérdés szempontjai új megvilágításában, A székely eredetkérdés legújabb megvilágításában címűeket 1934-1935-ben az Ország Világ, a Magyar Figyelő és Csíki Lapok hasábjain leközölte. 1935-ben felolvasásokat tartott Mozaikok Csík őstörténetéből címmel az Erdélyi Férfiak Egyesületében, amelyeket a Csíki Lapok 1936-ban 11 részletben közölt. Ugyancsak 1935-ben megírta Csákvár történetét 1526-ig, melyet közlés végett átadta a Vasi Szemlének. 1936. Februárjában megírta a Székely eredet és őstörténelem című tanulmányát, amelyet a Századok rendelkezésére bocsátott.
1936-ban befejezte Csík történetének első változatát, és még az év március-áprilisában megírta El van-e döntve, hogy ki a Csíki székely krónika szerzője c. tanulmányt, amelyet Lukinich Imrével lektoráltatott. Azt a véleményezés után azt Csík története első függelékeként hozta nyilvánosságra. A második nagyméretű műve, Csík története, amelyet főművének is tekinthetünk, 1937-ben került nyomdába. Véglegesítése előtt, a kézirat, akárcsak az előző, a Erdély három nemzete..., több változaton is átment. Önéletírásában ezzel kapcsolatosan, az előzőtől eltérően, nem tesz semmilyen megjegyzést. A hagyaték kéziratai között azonban egy 478 oldal terjedelmű kézirat mellett még három gépiratos változat található: egy 652 oldalas, egy 701 oldalas (kéziratos javításokkal) és egy 793 oldalas. Az utóbbi változat került kiadásra, önéletrajzában is 800 oldalas kéziratról beszél.
1937 nyarát Gödöllőn töltötte, ahol elvégezte az 1938-ban kiadott Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig cím alatt ismertté vált munkája korrektúráját. E mellett rövidebb cikkeket is írt itt, amelyeket a következő években a Hargitaváralja c. lapban megjelentetett.
1938-ban, amikor a Báthory utcai szociális otthonban laktak, Bozicz Pál prépost ösztönzésére, megírta Báthory László élete című bővebb tanulmányát, amely 1940-ben látott napvilágot. Itt kezdte írni Adatok Csík-, Gyergyó-, Kászon-szék (Csík megye) községeinek és családjainak történetéhez című, három kötetes munkáját is. Ezt a három kötetet tulajdonképpen az 1938-ben megjelent műve folytatásának tekintette. A három kötetben a Csík megyét alkotó hajdani társszékek településeit ismerteti. Az első kötetben a felcsíkiakat, a másodikban az alcsík-kászoniakat, a harmadikban pedig a gyergyószékieket. 1939 szeptemberében mind a három kötet legépelve, kiadásra készen állt. Ezeknek a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Magyar Történelmi Társaság általi kiadását Szily Kálmán államtitkár s Hóman Bálint miniszter is megígérte. De az ígéret megvalósítatlan maradt.
Alig fejezte be a Csík megyére vonatkozó munkáit, máris tovább lépett. Folytatta azt a többi szék keletkezésének és fejlődésének a történetével. Csíkhoz hasonlóan, mindenik székely szék s a Barcaság történetét is megírni szándékozott. És mindjárt a csíki Adattár befejezésekor hozzálátott a másik négy szék keletkezése és fejlődése történetének a megírásához. Ez a munka A négy szék története 1571-ig cím alatt már 1939-40-ben elkészült, de kiadása ennek is elmaradt. Közben pedig, mondhatni megszállottan dolgozott. Mintha érezte volna, hogy nem sok ideje van terve megvalósítására. 1941-ben megírta Háromszék történetét (342 kézzel írt oldal) és a háromszéki községekről és családokról készített adattárat (520 oldal). 1942-ben lelkén viselte a Háromszékről írott munkájának a sorsát. Már ekkor meggyengült egészséggel dolgozott, de amíg ezt a munkát be nem fejezte, hónapokon keresztül görcsös ragaszkodással, megszakítás nélkül, kora reggeltől késő estig írt. Minden orvosi tilalom, kérelem és ellenkezés ellenére abba nem hagyta. Mikor elkészült vele, Háromszék elöljáróihoz fordult, és kérte őket, hogy gépeltessék azt le. Attól tartott ugyanis - és ebben nem is tévedett -, hogy az ő nehezen olvasható kézírása miatt, műve felhasználatlan maradt. Kérése nem talált meghallgatásra. A két kézirat most is legépeletlen állapotban van.
A háborús viszonyok miatt kedvezőtlenné vált helyzetben gyakorlatilag az utolsó öt évben, vagyis 1939-1943 között készült kéziratai mind a fiókban maradtak. Ismerve írásait, és értékelve azok dokumentációs jellegét, Lukinich Imre neves történész egy 1942. október 20-i véleményezésében azok megmentésére hívta fel a figyelmet. Ezzel kapcsolatosan a következő sorokat írta: „Endes Miklós kéziratai a székelyek történetére vonatkozólag értékes és felhasználható adatokat tartalmaznak. Tulajdonképpen ő állította először össze Marosszék, Aranyosszék és Háromszék történetét (gondolva a középkori, 1571 előtti részre - P-A. S. megj.), de ebben az összeállításban is sok az új adat, amelyet Udvarhelyszékről írt. Losteiner művének ismertetése szintén hasznos, mert ennek következtében bepillantást nyerhetünk ennek a sokat emlegetett írónak a munkájába, mert saját korára vonatkozólag tekinthető felhasználható forrásműnek. A Csíki Székely Krónika magyar fordítása ugyancsak hézagot pótol. Összegezve véleményemet Endes Miklós kéziratairól, megállapíthatónak vélem, hogy felette kívánatos volna ennek a nagy szorgalommal és tárgyi tudással készült anyaggyűjteménynek valamely közgyűjtemény számára való megvásárlása. A kérdéssel foglalkozók bizonyára hasznát fogják venni Endes anyagának."19
1942-ben A négy szék története 1571-ig című kézirat egy példányát a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára, a mai Országos Széchényi Könyvtár kézirattára megőrzés végett átvette. A teljes kéziratanyagot az író halála után, 1947-ben az özvegy ugyanott letétbe helyezte (lásd alább Endes műveinek a jegyzékét). De kéziratai valamelyikének a közzétételére senki sem vállalkozott. Az 1989-es rendszerváltozás után csíki kezdeményezésre az 1938-ban kiadott Csík történetét 1994-ben reprint kiadásban a budapesti Akadémiai Kiadó újraközölte.
Az újraközléshez kapcsoltan, de egyébként is, ez alkalommal nem hagyhatjuk szó nélkül Endes munkáinak nagyon sommás értékelését. Ismert tény, hogy bármely történelmi tárgyú mű egy idő után, sok tekintetben túlhaladottá válik. Az ő művei pedig ezelőtt 70-80 évvel íródtak. Azóta a történettudomány fejlődése általában, és a feltárt források sokasága lehetővé tették a Székelyföld történetének sokoldalú kutatását, amelyek előnyét Endesnek nem volt módja kihasználni. Az óta sokat változott a történelem kérdéseinek megközelítési szemléletmódja is. Éppen ezért bizonyos, hogy Endes Miklós írásai már több szempontból nem elégítik ki a mai igényeket. De ezt nem is lehet elvárni egyetlen régi munkától sem, így tőle sem. Az ő munkásságát nem is szándékozom a történelmi szemlélet szempontjából megközelíteni. Megjegyzem azonban, hogy ő tudatában volt történészi képzettségének korlátaival, annak, hogy ő nem képzett történész, hanem a történelmet szívügyének tekintő jogász. Ezért fordult, ahányszor csak szükségét érezte, útmutatás, véleményezés, eligazítás végett a történészekhez. Hogy tévedésekbe ne essék, rendkívül alaposan dokumentálta írásait. Minden állításához adatokat sorakoztatott fel.
Ugyanakkor számára jogászi képzettsége több tekintetből előnyt is jelentett a történelmi tárgyú témák megközelítését illetően. Fiatalkori, részben történelmi tárgyú írásai (a donációról, az úri hatóságról írottak), valamint az 1935-ben kiadott Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története komoly jogászi képzettséget is igényeltek. Hiszen egy autonómia-történet elsősorban az állam- és jogtörténeti téma. Egy ilyen mű megírásához a politikatörténeti ismeretek mellett alapos jogtörténetiek is szükségesek. Ő mindkettővel rendelkezett. Autonómia-történeti munkájával újat hozott a történetírásban. Ezért támogatták a történészek munkáját és méltatták elismeréssel azt megjelenése után. Autonómia-történeti munkája a kérdéssel foglalkozó kutatók számára ma is jó dokumentáció-forrás.
A székely székek történetére vonatkozó írásai már levetkőzték a jogtörténeti túlsúlyt. A Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek története egy rendkívül alaposan dokumentált munka. Szemléletbeli túlhaladottsága ellenére, hiánypótló jellege miatt reprint kiadást is megért. Hasonlóan adat gazdag a kéziratban maradt a három kötetes csíki Adattár, és dokumentáltság jellemzi a többé székekre vonatkozó részben befejezett írása is. Ezeknek az értékét, akárcsak a fennebb említett Lukinich-értékelés, a ma is jól értékesíthető dokumentáltságában látom. Úgy tűnik, hogy a régebbi időszakra, a középkorra vonatkozó megállapításai ma már teljes mértékben túlhaladottak, az új és legújabb kori részek azonban ma is jól használhatók. Egy-egy írásának esetleges kiadása kérdésében minden bizonnyal az fog dönteni, hogy azok adatanyaga mennyire
őrizte meg aktualitását.
1. Önálló kiadványok
2. Időszaki kiadványokban megjelent tanulmányok és rövidebb írások
3. Egyéb cikkek
4. Kiadott műveinek kéziratai
5. Kiadatlan munkái, jegyzetei és adatgyűjtései
1. Adatok Csík-Gyergyó-Kászon (Csíkmegye) községeinek és családjainak történetéhez. Budapest, Gépirat kéziratos kiegészítésekkel. 1938-1939.,I-III. kötet, 736, 561, 304. f. OSZK, Fol. Hung. 2102. Ugyanez alatt a szám alatt található a II-III. kötet kézirata is.I. Felcsík. 736 f. II. Alcsík. 561 f. III. Gyergyó. 304 f.
2. A négy szék története 1571-ig (Endes Miklósnak a székelység történetére vonatkozó tanulmányai. ) Gépirat, 387. f. (I-IV. rész. 1939-40.]. OSZK, Fol. Hung. 2008. (Egy másik gépelt példány) Fol. Hung. 2100. jelzet alatt.)
I. rész: Háromszék története 1571-ig. f. 1-103. II. rész: Udvarhelyszék története 1571-ig. f. 104-180.
5. Marosszék, Udvarhelyszék, Aranyosszék és községeinek története.[1942-1943.] Kézirat, I-III. kötet, OSZK, Fol. Hung. 2116.
I. Marosszék. 496 f. II. Udvarhelyszék. 406 f. III. Aranyosszék. 161 f.
9. Losteiner Leonard latin nyelvű művének a Kultuszminisztérium megbízásából kivonatolt és magyarra fordított kéziratos, és gépelt példányai [1941]. Kézirat és gépirat. 557 f. OSZK, Fol. Hung. 2101.
- Cronologia Topographico-corographica... P. Losteiner Leonard a csíksomlyói zárda leírásáról, s viszontagságairól 1777-ben írt művének ismertetése. ff. 1-54.
I. kötet: Erdélyre vonatkozó anyag. 667 f. II. kötet: A székelységre vonatkozó anyag. 662 f.
20. A szolgalmak, különös tekintettel hazai jogéletünkre. (töredék) (1894.) Egyetemi jegyzetei és egyéb fiatalkori kéziratai. 1888-1894. Kéziratok,jegyzetek és gépiratok. I. kötet. ff. 356-366. OSZK, Quart. Hung. 2886.
I. kötet:
Turandot, chinai hercegnő. Tragikomikus mese. Gozzi (Carlo)után írta Schiller Frigyes. (A II. kötet, harmadik felvonás folytatása). 1888. 1-24. ff.
Egyenlettan. [1888.]., ff. 25-91.
Egyenlettan. 1889., ff. 92-155.
Pandektajog. (Jegyzet), 1890., ff. 156-205.
A nemzetközi jog mai érvényében. Dr. Werner Rezső után.
(1891-92.), ff. 206-235.
Jegyzetek az elméleti és általános összehasonlító statisztikából.
Dr. Vályi Gábor után. (1891-92), ff. 236-307.
Egyházjogi jegyzet. (1893.), ff. 356-364.
II. kötet:
A jogbölcselet történelme, az újabb korban. Dr. Werner Rezső után (II. félév, 1890-91.) ff. 1-49.
Jegyzetek a nemzetgazdaságtanból. Dr. Vályi Gábor után.
1890-91., ff. 50-158.
Jogelmélet (1890-91), ff. 159-296.
Jogi és történeti jegyzet töredéke. é. n., ff. 297-329.
III. kötet:
Beszédek és kijegyzések. é. n., ff. 1-31.
Jogelméleti és jogtörténeti jegyzettöredékek é. n., ff. 32-141.
Magyarország statisztikája. é. n., ff. 142-169.
Statisztikai jegyzettöredék. é. n., ff.170-201.
Alkotmánytan. Dr. Vályi Gábor után. (jegyzet) é. n., ff. 202-211.
Bányajogi jegyzet. é. n., ff. 212-215.
A tulajdon védelme (jegyzet). é. n., ff. 216-229.
Vegyes jegyzettöredékek. é. n., ff. 230-286.
6. Tisztázatlan lelőhelyen található kiadatlan rövidebb írásai
3. A román alkotmány ismertetése, 1928.
4. Székely eredet és őstörténelem. 1936. (átadva a Századoknak közlés végett).
5. Csákvár története 1526-ig. 1935. (a Vasi Szemlénél közlés végett).
7. Endes Miklósról írt ismertetések
JÓSA JÁNOS: Látogatásom dr. Endes Miklósnál - a székely történetírás és a székely nép atyjánál. In: Hargitaváralja, 1941. Változatlan címmel újra közölve a Hargitaváralja könyvei XVII. köteteként, Szegeden 1942-ben, arcképpel.
GULYÁS PÁL: Magyar írók élete és munkái. VII. kötet, Budapest, 1990. Kiadja a MTA. 334-335.
Új Magyar Életrajzi Lexikon. II. kötet, D-Gy. Magyar Könyvklub, 2001, Budapest, 343.
PÁL-ANTAL Sándor történész, tudományos kutató Marosvásárhely (Târgu Mures) Állami Levéltár pal.antal.sandor@gmail.com
 |
 |
| 1. kép. Az Endes család címere 1659. június 15-én Szászsebesen Barcsay Ákos, a királyhalmi Petki István tanácsúr, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitánya ajánlatára csíkszentsimoni Endes Miklósnak s általa atyjának, Bálintnak, sok rendbeli hű szolgálataiért a székely lófők közül kiemelve, nemességet és címert adományoz. Eredetije 1956-ban a Magyar Országos Levéltárban elégett. Megjelent: Sándor Imre: Czímerlevelek. II. füzet, Kolozsvár 1912. 95. o. | 2. kép. Dr. Endes Miklós 1941-ben |
 |
 |
| 3. kép. Endes és családja 1932-ben. Bal szélen ül: Sándor Anna, Endesné unokahúga, mögötte áll: csíkszentmihályi Sándor Ernő (Endesék nevelt fia, Endes Miklósné Sándor Rozi unokatestvére), mellette jobbra ifj. csíkszentmihályi Sándor Pál (Endes Miklósné Sándor Rozi unokaöccse), csíkszentsimoni Endes Miklósné csíkszentmihályi Sándor Rozi, csíkszentsimoni Endes Miklós és csíkszentmihályi Sándor László (Endes Miklósné Sándor Rozi unokaöccse). | 4. kép. Endes és családja 1936-ban. Ülősorban, balról jobbra: csikszentsimoni Endes Miklósné csíkszentmihályi Sándor Rozi, csíkszentmihályi Sándor Pálné sepsiszentiváni és uzoni Kispál Erzsébet, csíkszentsimoni Endes Miklós, csíkszentmihályi Sándor Anna (Sándor Pál lánya). Baloldalt áll csíkszentmihályi Sándor Pál (Endes sógora). |
 |
 |
| 5. kép Csoportkép a budai Postaréti szent Antal Plébánia előtt, ifj. Papp Károly keresztelőjén 1940 augusztusában. A képen balról jobbra látható: Papp Károly, Papp Károlyné sz. Sándor Anna, Papp Irén, karjában ifj. Papp Károly, Sándor Pálné sz. Kispál Erzsébet, Sándor Pál, Endes Miklósné sz. Sándor Rozi, Endes Miklós, Sándor László és Sándor Ernő. | 6. kép. Endes Miklós sírja Farkasréti temető, Budapest, 17-2 parcella 1-586. sírhely. Ott nyugszik: Endes Miklós, Endes Miklósné, Sándor Ernő (nevelt fiuk) és Jonacsek Mária, Endes Miklós hű házvezetőnője. |
Jegyzetek:
|
|