Barabás László

EKLÉZSIAKÖVETÉS A SZÉKELY "PROTESTÁNS SZENTFÖLDÖN"

— Én sem járok úrvacsorára, mert törvénytelen házasságot követtem el...

Valószínűleg értetlenül nézhettem a családra, mert Gergely bácsi kukoricát morzsoló, eddig alig alig megszólaló fia sietett megjegyezni:

— Lehet, hogy a tiszteletes úr engedné, de ez a törvény. Aki vadházasságban él, mint apám, nem vehet úrvacsorát.

1982-ben Szilveszter Gergely már öregember volt, 84 éves. A "törvénytelen", második házasságát negyedszázaddal előtte "követte el". Azóta — ahogy mondja — - kirekesztett, nem járulhat az úrasztalához. Különben hívő, templomkijáró ember. Ahhoz, hogy úrvacsorával élhessen, meg kellett volna polgárilag és egyházilag esküdnie második feleségével. Előtte pedig eklézsiát követni. Ahogy Siklódon mondják: megyét követni.

De olyan üdőtöltötten nem mentek megyét követni és esküdni. Szégyelltek, elunták, mint sokan mások az idősebb házasok közül. Siklódon gyökeres hagyomány viszont, hogy a vadházasságban élők nem vehetnek úrvacsorát Gergely bácsi fia jól sejtette, hogy a jelenlegi lelkipásztor engedné, nem utasítana el senkit az úrvacsorától. Visszatartja viszont a falu, a gyülekeze:, a közösség erkölcsi rendje, íratlan törvénye.

Siklódi házigazdám, jóemberem néhány év múlva meghalt, és máig sem tudom: vajon úgy lépte-e át a földi élet küszöbét, mint úrvacsorára méltatlan, kirekesztett református hívő ember? Vagy rászánta magát és felüzent lelkipásztorának:

- Tiszteletes úr, közeleg az óra és nem szeretnék úrvacsara nélkail meghalni. Magamhoz vehetem-e utoljára, ha nem követtem megyét?

így tettek azok az idős siklódi házasok is, akik azért nem esküdtek meg, hogy ne veszítsék el külön-külön kevéske nyugdíjukat. Haláluk közeledtét érezve, úrvacsorát vettek, testükből-lelkükből eloszlott a sokáig fullasztó csomó, bog, s a férfi megnyugodva halhatott meg nemsokára.

Milyen törvény az, amely a XX. század második felében évtizedekre kirekesztette Szilveszter Gergelyt és társait az úrvacsorából? És miért, mitől szigorúbb a falu törvénye, mint a jelenlegi egyházi törvény és lelkipásztori gyakorlat?

Annyi kérdés fogalmazódott meg, hogy elhatároztam: nyomukba eredek. De mi is az eklézsiakövetés?

Az eklézsiakövetés a protestáns egyházfegyelem körébe tartozó büntető szokás, illetve büntető eljárás. A protestáns vallások elterjedésével 1563 óta az egész magyar nyelvterületen alkalmazták, kezdetben a házasságtörőkkel, később szinte minden egyházi és világi bűncselekmény elkövetőivel szemben fő vagy mellékbüntetésként (Tárkány Szűcs E. 1981. 807.). Az egyházi bú-óság elé kerülők leggyakrabban a következő vétkeket követték el: káromkodás, szitkozódás, ünnepi és vasárnapi munka, templomkerülés, az úrvacsorázás elhanyagolása, rendetlen templomi viseöcedés, tiltott udvarlás, a jegyesség indokolatlan felbontása, házastársak civódása és különélése, házasságon kívüli nemi élet, szülőiekéi szembeni tiszteletlenség, kocsmázás, korhelykedés, nyilvános botrányokozás. A hatásköre a XVI-XVII. században igen széles volt, a XVIII. században a házassági-családi visszásságok kerültek előtérbe, míg más bűnök, például a vaöásgyakorlathanyagolása vagy a káromkodás kisebb számmal szerepeltek (Kosa László 1990. 459.). A bűnösséget a presbitérium állapította meg és egyúttal a büntetést is kiszabta Ez abból állt, hogy a bűnöst a templomban, istentisztelet alkalmával egy különálló, fekete székre ültették, vagy a szószék mellé állítva, a gyülekezetnek háttal, fekete kendővel borították le, majd a pap, bűnösségének említése mellett a szószékről bűnbocsánatra hívta fel. Ekkor hangosan és nyilvánosan meg kellett vallania bűnét, és bűnbocsánatért kellett esedeznie, mire a pap megismételve bűneit, bűnbocsánatban részesítette (Tárkány Szűcs E. 1981. 807).

Az eklézsiakövetés szokása a XVIII. század második felében vesztett erősségéből, s az életforma változásaival a legtöbb vidéken a XIX. században elhalt. Ezt a folyamatot találóan jellemzi Dr. Illyés Endre: "Az eljárás leegyszerűsödött és mindenestül fogva a lelkész és a bűnbeesett (legtöbbször parázna személy) négy vagy hatszemközt elintézett ügye lett. A mennyiségi és minőségi elértéktelenedés végleg értelmét vesztette, időszerűtlenné tette e korban az egybázfegyelmet" (Illyés Endre 1541,173).

Mindhárom eddig idézett szerző hangsúlyozza viszont, hogy Erdélyben tovább fennmaradt az eklézsikakövetés szokása. Illyés Endre utal arra, hogy parázna személy ellen és leányszöktetés után még az első világháború után is szokásbari volt. Tárkány Szűcs Ernő írja, hogy Erdély egyes községeiben napjainkban is alkalmazzák, nem nyilvánosan ugyan és némileg egyszerűbb formában, pénzbüntetéssel összekapcsolva. A büntetést elszenvedettekről az egyház külön nyilvántartást vezetett. Kosa László az erdélyi református egyházkerület tekintélyesebb közjogi helyzetével magyarázza, hogy az egyházfegyelem hatályát jóval hsszabb ideig fönn tudta tartani. "Úgyannyira, hogy az egyhézi rendtartás máig tartalmazza a kirekesztést és az egyházkövetést. Leányszöktetés után és élettársi viszony törvényesítésekor a legutóbbi időkben is gyakorolták, de szinte teljesen titokban, késő este a parókián, négyszemközti szertartással" (Kósa L. 1990. 439). Végül hadd idézzem az erdélyi néprajzkutató Nagy Olgát, aki azt írja, hogy az eklézsiakövetés már csak szimbolikusan és csak néhány egyházközségebn maradt fenn, nem a templomban, hanem a lelkészi irodán két presbiter jelenlétében történik. Sok faluban maga a közösség állt ellen az eklézsiakövetésnek (Nagy O. 1989. 323).

Egész rövidre fogva, ez a magyar néprajzi és egyházi irodalom általános, összefoglaló képe az eklézsiakövetés szokásáról. Az általános kép valóban ez, de éppen általánosító jellege miatt nem kapnak benne kellő fényt az árnyalatok, az eltérések, egy-egy falucsoportra, egyházközségre jellemző sajátosságok. Márpedig ezek nélkül az általános kép elhanyagolt, hézagos lehet. Végső soron rejtve marad egy-egy közösség belső értékrendje, mentalitása és ezek váltosázai az idők során. Szükség van részvizsgálatokra, jól meghatározott időbeli és térbeli metszet-e .emzésekre is. Ilyen árnyalt vizsgálatot végzett Dr. Imreh István a Keresztúr fiúszékbeli székely falvak erkölcsi világáról a Matskási család levéltárában őrzött jegyzőkönyv alapján. A királyi főkormányszék rendeletéből 1823-ban a széki tisztségviselők felkeresték a szék 38 faluját és kivallatták, összeírták, ki a bűnös, ki a vétkes, ítéltek és büntettek. Összeírtak, elítéltek és megbüntettek 43 részegeskedőt, 23 verekedőt, 40 káromkodót, 47 pipázót, 22 tolvajt, 23 templomkerülőt, 12 szüleit nem becsülőt, 48 egyszer megesett, 17 kétszer megesett leányt, 11 házasságbontót, 21 hitetlenül élőt. Ez utóbbiak eklézsiát követtek, a súlyosabb esetekben (ismétlődés!) 12-24 korbácsütést és áristomot kellett elszenvedniük. A nagysolymosi Koszti Máriának, akinek két törvénytelen gyermeke is van, nemcsak 12 korbácsütést osztanak ki, hanem azt is megígérik, hogy "ha ezután a botránkoztató élet folytatásától meg nem szűnnék, haja lenyiratva, a faluból csapattassék ki" (Imreh I. 1979. 25-36).

Az alábbiakban egyetlen udvarhelyszéki (jelenleg Hargita megyei falu, Siklód eklézsiakövetési szokásának alakulását szeretném bemutatni, értelmezni a XIX. század közepétől napjainkig, három időbeli metszetben. A tényanyag alapján főleg arra keresem a választ, hogy milyen volt és milyen a viszony az egyház fegyelmező és büntető ereje, szigora vagy "engedékenysége"; és a közösség tagjainak erkölcsi értékrendje, fegyelmező és büntető szigora vagy engedékenysége között. Vizsgálódásom részét képezi egy székely falucsoportban (Siklódon kívül Sóváradon, Kibéden, Küsmődön, Makfalván, Szolokmában és Erdőszentgyörgyön) végzett vallási néprajzi gyűjtésnek.

Siklódot jellemezve, Orbán Balázs azt írja, hogy a falut "protestáns szentföldnek hívják, mert lakói (1500 lélek) igen becsületesek, romlatlanok és vallásosak" (Orbán B. 1868.1. 142).

Hogyan büntették a múlt század közepén a székely protestáns szentföldön az erkölcsi vétségeket? A legsúlyosabbakat ugyanúgy, mint a nem messzi — dr. Imreh István által idézett jegyzőkönyv alapján — Nagysolymoson, félévszázaddal azelőtt. A siklódi szájhagyományban fennmaradt egy hasonló eset emléke. "Az öregek beszélték gyermekkoromban, hogy élt Siklódon egy Eszter nevű híres parázna nőszemély. Ki volt az egyházból teljesen közösítve. Előbb eltiltották az úrasztalától, majd eltiltották a templombajárástól. Azután ítéletet hoztak, ha így viselkedik, haját levágva kikergetik, kiűzik a faluból. Kiűzték, nem űzték, mint hajtották végre, arra már nem emlékszem, hogy mondták volna" (Kiss Károly 65 éves presbiter).

Az egyházközség levéltárában fennmaradtak viszont ugyanebből az időből az eklézsiakövetés (megyekövetés, egyházkövetés) jegyzőkönyvei. A vaskos füzet címlapján ez áll: "Házasulandók kikérdezéséről és Egyházkövetőkrőli Jegyzőkönyv. Siklódi evang. ref. egyházban készült, Beké Dénes papságában 1875 évben az egyház költségén". A jegyzőkönyvek az 1875-1894 közötti húsz éves periódusban készültek, 1886-1890-ből hiányzanak. Végeredményben tehát tizenöt év eklézsiakövetési jegyzőkönyveit tartalmazza a füzet. íme néhány jegyzőkönyv mutatóban: / 1. 1875 november 16-án helybéli református hajadon Barabás Sára, helybéli evangélikus református nőtlen András Sándorral való törvénytelen együttlakásáért, ifjú Györgyi Mihály és Hegyi Márton érdektelen tanuk előtt rekonciliált törvényesen.

Hegyi Márton presbiter Györgyi Mihály tanu

2. 1876 május 8-án helybéli ev. ref. Kiss Anna tilos szerelmi bűntényért, Hegyi Márton és Györgyi Mihály érdektelen tanuk előtt rekonciliált törvényesen, terhét vallván helybéli nőtlen Szilveszter Mózesre.

3. 1876 augusztus 24-én helybéli ref. elvirult Ciffra Judit tévedését megesmérve töredelmes szívvel eklézsiát követett megyebíró Szilveszter Mózes és Hegyi Márton tanuk előtt, terhét vallván kövesdi Sós Ferenc nőtlen ifjura.

4. 1877 július 7-én helybéli özvegy Györgyi Juliánna Kandó Józsefné

5. 1880 június 29-én helybéli nőtlen ref. Hegyi József ugyan helybéli

6. 1882 év december 23-án helybéli ref. nőtlen Marton József múlt években Kiss Ágnes elvirult nővel való törvénytelen együttlakásáért megyebiró Marton Sámuel és presbiter Hegyi János előtt rekonciliált törvényesen.

7.1883 április 30-án helybéli ref. tizenkilenc éves Péter Juliánná Zsuzsanna parajdi szolgálatában megterhesedvén Borsos János és Demeter Izsák tanuk előtt rekonciliált törvényesen, terhét vallván parajdi Simófi Lajosra.

8. 1886 február 3-án helybéli ref. Abodi István és elvirult nő Kont Anna törvénytelen együttlakásokért Hegyi Izsák és ifj. Borsos József érdektelen tanuk előtt rekonciliálták törvényesen.

9.1890 június 28-án Németi Regina ref. hajadon Kristófi Lukács pénzügyőrrel való tilos magaviseletiért Demeter Mózes és Balázs György érdektelen tanuk előtt rekonciliált törvényesen.

10. 1849 május 4-én Abodi Juliánna önként rekonciliált törvényesen bűntársnak vallván özvegy Péter Dánielt Bálint Péter és Hegyi János érdektelen tanuk előtt.

Az 1500 lelket számláló Siklódon ebben a 15 esztendőben összesen 60 eklézsiakövetésről készült jegyzőkönyv. Az évi átlag 4 eset, legtöbb 8, legkevesebb 1. A számok azt mutatják, hogy az eklézsiakövetés, mint egyházi büntető eljárás bevett szokásként létezett bizonyos vétségek büntetésére. A jegyzőkönyvek alapján és megfogalmazásában ezek a bűnök: "szerelmi bűntény, tilos szerelmi bűntény, tilos szerelmi társalgás, törvénytelen együttlakás, törvénytelen házasélet, törvényes házasságon kívüli együttélés, szerelmi bűnténybeli tévedés, törvénytelen megterhesítés, tilos magaviselet". A megfogalmazásokat folytatni lehetne, de mind-mind a szerelmi, nemi, családi, házastársi élet bűnei. (Egyetlen eset kivételével 1890-ből, amikoris egy idegenből származó fiatalember áttért a református vallásra és előtte eklézsiát követett). A jegyzőkönyvekbeli papi megfogalmazás szigorú, elítélő. Bűntényt, tilosat, törvénytelent emleget, de gyakran az általánosság szintjén mozog: szerelmi bűnténybeli tévedés, tilos magaviselet stb. Két csoport mégis viszonylag jól elkülöníthető: az egyik — a jegyzőkönyvek szóhasználatánál maradva — a szeréten tévedés, törvénytelen megterhesítés. Vagyis a házasság előtti fiatalok által elkövetett vétkek. A második: törvénytelen házasélet, együttlakás, törvényes házasságon kívüli együttélés. Vagyis a házasság utáni paráznaság. Az első leggyakoribb esete a megterhesítés, a házasság előtti gyermekszülés, a másodiké a törvénytelen házasság, a hitetlenül élés. Siklódon 1875 és 1894 között ezek miatt követtek legtöbben eklézsiát.

A jegyzőkönyvek feltüntetik a bűnösök nevét, nemét, illetőségét, vallását, legtöbbször életkorát, családi állapotát is: "helybéli református hajadon Kiss Ágnes, helybéli özvegy Györgyi Juliánná, elvált özvegy Demeter Judit, helybéli Kis Györgyi Ferenc leánya Györgyi Lidia, helybéli református 19 éves Péter Juliánna Zsuzsanna, református nőtlen Balázs Miklós, siklódi ref. Barabás Sándor, nőtlen ifjú". Nem véletlenül szerepel a felsorolásban csak két férfinév: az évi négy esetből háromban —vagyis összesen 45 esetben — egyedül és kizárólag nő követ eklézsiát. Hét esetben párosával jelennek meg, egyetlen esetben, 1878-ban több pár követ egyszerre eklézsiát.. Ezzel szemben férfi, legény egyedül csupán a fennmaradó hét esetben. Hol vannak a férfiak? Az eljárás során legtöbbször utalnak a bűntársra is. Megkérdezik az eklézsiakövetésre jelentkező hajadonoktól, özvegyasszonyoktól és a jegyzőkönyvbe írják: "bűntársnak vallja Balázs György helybéli özvegyembert, törvénytelen terhét vallván helybéli nőtlen Szilveszter Mózesre, bűntársnak vallván Marton József nőtlen ifjút" stb. Az esetek háromnegyedét kitevő kizárólag "női" eklézsi-akövetésből 34-ben megtudjuk a bűntárs nevét, illetőségét, foglalkozását, hollétét "terhét vallván egy kézdivásárhelyi kocsisra, terhét vallván parajdi Simófi Lajosra, bűntársnak vallván Hegyi József szabadságolt katona fiát, Hegyi Józsefet, terhét vallván kibédi Dósa Józsefre, bűntársnak vallván mikiósfalvi Tóth Eleket, ki jelenleg Kolozsvárt tartózkodik" stb.

E sommás statisztikából is nyilvánvaló, hogy a kor erkölcsi felfogása mennyire "nőcentrikus", szinte kizárólag őt okolja és bünteti a paráznaságért. Ebben nem mutatkozik különbség az egyházi fegyelmezés és a közösség erkölcsi felfogása között, legalábbis a jegyzőkönyvek alapján nem mutatható ki efféle különbség. Ritka esetben követtek a siklódiak párosával eklézsiát, például akkor, amikor a törvénytelenül született bitang gyermeket törvényesítették és összeházasodtak. Arra vall ez, hogy nemcsák a "házasulandók kikérdezésekor", azaz házasságkötés előtt volt kötelező, hanem sokkal szélesebb érvényű. Minden esetben sor került rá, ha az erkölcsi vétség, "bűntény" nyilvánosságra jutott. A hagyományos falu erkölcsi élete a nyilvánosság előtt zajlott: Előbb-utóbb minden efféle eset a falu, a presbitérium tudomására jutott. Az eklézsiakövetés ebben az időben a lelkészi lakáson történt, két érdektelen tanu, rendszerint a megyebíró és egy presbiter jelenlétében.

Az idézett jegyzőkönyvek természetesen csak részét képezik a múlt század második felében érvényesülő egyházfegyelmi felfogásnak és gyakorlatnak. Mégis levonható az a következtetés, hogy a múlt század közepén-végén Siklódon a református egyház fegyelmező ereje az erkölcsi vétségek, a paraznaság ellen még teljében volt. A "fent" és "lent" összehangolt rendszerként működött. Az egyházközség, az eklézsia elfogadta, magáénak vallotta az egyházi törvényt, a lelkipásztor és a presbitérium fegyelmező, intő, büntető szerepét. A hívek, a közösség erkölcsi felfogása, mentalitása, értékrendje egyezett vagy nem különbözött lényegesen a fegyelmezőkétől. A jegyzőkönyvek természetesen csak az egyik fél, ez utóbbiak felfogását tükrözik, viszont minden esetben külön habgsúlyozzák, hogy az eklézsiakövetők "önkéntesen rekonciliáltak". Vagyis, önként, jószántukből jelentkeztek és az egyházba visszavétettek.

Figyelemre méltó, hogy Siklódon ekkor az eljárásnak már enyhébb, zártkörű formáját gyakorolták, nem a templomban, hanem a papilakon, legtöbbször "nyolcszemközt" történt az eklézsiakövetés. Másrészt a faluban nem emlékeznek — az elején bemutatott esetet kivéve — az eklézsiakövetést megtagadók, visszaesők elleni egyéb büntető eljárásra, szabályra, hátrányos megkülönböztetésre. Például, hogy hová ülhetnek a templomi padokban, temetésükkor tarthatnak-e templomi istentiszteletet és vihetik-e koporsójukat a cinterembe stb. Efféle megkülönböztetés a Siklóddal szomszédos falvakban, így Sóváradon és Kibéden, napjainkig érvényben van, a lelkipásztort a hívek, a presbiterek figyelmeztetik betartására.

Úgy tűnik tehát, hogy ebben az időben a siklódiak az egyházi törvénynek és a közösség erkölcsi nyomásának engedelmeskedve inkább vállalták a bűn önkéntes, nyilvános vagy félig nyilvános megváltását az eklézsiakövetéssel, mint a kirekesztett állapotot, azt, hogy ne élhessenek az úrvacsora szentségével. Ezt az állapotot a kötelező egyházfegyelem és a népi erkölcsi felfogás, értékrend egyezésének, egyensúlyhelyzetének tekinthetjük.

Hogyan változott ez az állapot a következő, közel századnyi időben? A második metszetben — nagyot ugorva — századunk közepének szokásállapotát próbálom rögzíteni. Az egyházi levéltári adatokon kívül itt már eklézsiát követettek, presbiterek visszaemlékezésére is támaszkodhatunk.

Az alábbiakban négy olyan vallomást, véleményt, beszélgetést idézek, amelyben valamiképpenn jelen van az eklézsiakövetés:

1. Aki nem esküdött meg addig, hogy állapotos lett, gyermeke lett, megyét kellett kövessen. Én is úgy jártam... Hát ez hosszú...

Az én szüleim fogadott gyermekek voltak. Édesapámat, Bónis Ferencet örökbe vette a nagybátyja, Györgyi Ferdinánd. Siklódi viszonylatban nagy gazdaság volt ott, száz hold birtok, a szomszédban a falu első gazdája lakott. Annak a nagygazda szomszédnak a leányát édesapámmal esszeházasították. Azt akarták az öregek, hogy az 6 lányuk is örökölje azt a vagyont. De az a lány mást szeretett, s míg éddesapám katona volt, elszökött, otthagyta apósát, anyósát, férjhez ment máshoz. Az öregeknek nem maradt senki segítség. Odavitték édesanyámat, hogy ötöt is örökbe fogadják. Édesanyám az öregasszonynak volt a rokona, közeli rokona. Házasságról az elején nem volt szó. Ha esetleg megszeretik egymást, össze is házasodhatnak. így lettek férj és feleség. Reok maradt a vagyon. Aztán én is megszülettem.

A szomszéd öregeket bántotta erősen, hogy a fiatalok nem szerették egymást, a leányok nem ült meg édesapámmal. Dehát nem baj, mert volt egy másik gyermekük, a leánynak egy fiútestvére. S azoknak gyermekük. Megint egy összebeszélés volt, hogy az a gyermek elvesz engem, én kicsi leányka voltam, s azt mondták, hogy ez lesz a te férjed. Dehát az nagyobb volt nálamnál kilenc évvel.

Felnőttem, tizenhat éves lettem. Akkor vettem észre, hogy én azt a fiát nem szeretem, én inkább Pétert, a mostani férjemet szeretem. De mégis azt kellett szeretni, mert az hozzádvaló. Én ártatlan leánka, tizenhét éves koromban hozzá kellett menjek. Nem volt ekkor nekünk szavunk, nem mertünk szólni. Nem mertük mondani, hogy nem szeressük. De mégis meglátszódott. Egy félévig vele laktam, de nem tudtam vele élni. Ügyes fiú volt, első családok voltak, lett volna kit elvegyen, de nekem minden gondolatom Péternél volt. Ha éjjel, ha nappal, róla gondolkoztam.

Közben Péter elment iskolába Keresztúrra. Egyszer hazajött a táncba... Egyik barátja felkért táncolni, s odaadott neki... Egyet kerültünk a szélén, nem mentünk középre, nehogy valaki valamit mondjon. A férjem ott volt... Ő nem kért fel, hanem elkéretett egy kakastollas csendérrel. Még meg se vártuk, hogy legyen a szereplőknek nóta, hazamentünk. Otthon másnap aztán azt mondja anyósom, hogy az ő fia nem akar Péter András lenni. Volt egy asszony, akiről rosszat mondtak, hogy mással jár, a férjét Péter Andrásnak hívták. Miattam nem is kell, hogy az legyen, mondtam, s otthagytam. Elmentem édesanyámékhoz, elpanaszoltam, hogy milyen nehéz az életem, s hogy én nem menyek vissza. Mikor Péter megtudta, mindjárt jött, s biztatott, ha nem szeretem a férjemet, ne töltsem vele az életem, ő elvesz feleségül. így aztán megtörtént, hogy állapotos lettem. A kicsi már meg volt születve, s akkor esküdtünk meg. Megyét követtünk, mert hitetlenül éltünk s gyermnek született. (Szilveszter Petemé Bánis Gizella, 1924).

2. A megyekövetést pont mü es megcsináltuk. Én az első férjemmel nem tudtam kijönni, s négy hónap múlva otthagytam. Meg voltunk esküdve normálisan, mint az első férjhezmenetelen. A szüleim úgy vélekedtek, hogy menjek vissza hozzá. Én nem akartam visszamenni, elmentem szolgálni. Tavasszal hazajöttem április elsejére. S akkor ez a mostani férjem mindenképpen azt akarta, hogy menjek hozzá. Én nem, mert nem akarok így menni, egyszer váljak el. Elmentem megint szolgálni Kolozsvárra, hogy ne legyek láb alatt otthon, s közben az uramnak is volt egy más valakije. Karácsony tövibe a mostani uram kijött értem, hogy jöjjek haza. Újévre hazajöttem, s aztán abból házasság lett.

Január nyolcadikán hezzámentem. A másik férjemtől csak márciusban tudtunk elválni. Valamikor augusztusban esküdtünk meg, 1950-ben, s akkor megyét követtünk.

- Az esküvővel egyszerre?

- Szombat este volt ez a mü esküvőnk, augusztus 17.-én. Bejelentettük, hogy akkor meg fogunk esküdni. Kérnünk kellett a tiszteletes urat,hogy ne hirdessen. Mert nem olyan, nincsen olyan íze ennek az esküvőnek, mint amikor egy leány s egy legény esküszik. Már olyan kenteién dolog. Meg kell esküdjünk', mégis házasok vagyunk, együtt lakunk, együtt dolgozunk, együtt dolgoztunk egész nyáron. Azelőtt presbiteri gyűlést kellett csináljon a tiszteletes úr, hogy bejelentse, hogy a jövő szombat este eskövő lesz megyekövetéssel. Jöjjenek el a presbiterek és mások is.

- A templomban volt a megyekövetés?

- Ott. Szombat este vót egy kis istentisztelet. Istentisztelet után min

- Sokan követtek megyét akkoriban esküvő előtt?

- Akkoriban sok ilyen házasság vót. Roppant sok. Csak a mü utcánkban három ilyen megyekövetéses esküvő vót. Hát nem törődtünk, eszünkbe se jutott, hogy menyek belé a bűnbe s osztán meg kell valljam. Evvel nem törődtünk. Vótak olyan házasságok hogy a szülők nem találtak. Mondjuk nem elég birtokos a leány vagy szegényebb a legény. Az elsőbb családok nem ereszkedtek le a közepesekhez, s a közepesek se az elesett családokhoz. Ha a fiatalok szerették egymást, s rámenősebbek vótak, leelőlegezték egymást. A leány megterhesedett, bitangja lett. Aztán a legény feleségül vette. A szülők megalkudtak, azt mondták a végin, a szülőnek rossz gyermeke nincsen. Sokan nem csináltak lakodalmat, elszöktették a leányt. Ha megszökött, nem kellett lakodalmat csinálni. S osztán megesküdtek.

- Szégyen volt-e a leánynak, ha bitangot szült?

- Szégyen. A szülők is szégyelltek, mások megértőek vótak. Demeter

- Elég szégyen, hogy így csináltátok. De nincs mit tenni, ezéttfé ne akaszd magadat. Ilyen még történt, nem te kezded, nem te végzed.

- Ilyen esetben kit ítélt meg a falu jobban, a a leányt vagy a legényt vagy egyformán mindkettőt?

- A leányt egy fokkal bőnösebbnek tartották. Azt mondták, a férfiakat mind egy bordában szőtték, de a leány kell ügyeljen magára. Még az énekben is így fújták:

Kis paprika, nagy paprika de csípős, Siklódon amennyi lány vüselős. Ha vüselős, mért nem ügyelt magára, Mért feküdt le minden legény szavára? (Vüselős = viselős, terhes).(Kiss Károlyné Hegyi Karolina 1930).

- Apatársam is úgy szöktette meg anyatársamat. Apatársam szegény legény vót, anyatársam egy nagyobb gazda leánya. A szülők nem engedték a házasságot. Szerették egymást, elszöktek, elmentek Aradra, s összeházasodtak. Hány ilyen szöktetés vót az ok, a szülők belé nem egyezése. (Demeter Zsigmond 1930).

- A feleségem meghalt, nyugodjék, s maradtam három gyermekkel. Öt évig özvegykedtem, de kénytelen voltam megnősülni. Ez 1961-ben volt. Egy olyan asszonyt vettem el, hogy meg voltak esküdve az urával, de nem tudtak élni, mert részeges volt az ura. Kétfelé maradtak. Csak úgy tudtunk megesküdni, hogy előbb el kellett váljon a másik férjitől. Szinte egy év telt el addig. Mikor megesküdtünk, megyét követtünk.

Kénytelenek voltunk összeállni, de azétt engem a presbitériumból kitettek. Mikor a feleségem meghalt, presbiter voltam, s azétt váltottak le, mert presbiter létemre összeálltam, hitetlenül éltem. Nem lett volna szabad, de kénytelen voltam. (Hegyi F. Géza 1922).

Mint látható, a fenti szövegekből háromban (1, 2, 4) eklézsiát követnek, egyikben (3) éppen ennek hiánya jelentéses. Ha abból a szempontból vizsgáljuk a történteket, hogy elmondóik hogyan kerültek az eklézsiakövetés szituációjába, a következő címszavakat sorolhatnék: "Összeházasítás, birtok és gazdaság, elszökés és elszöktetés, elsőbb, közepes és elesett családok, szerették és leelőlegezték egymást, megterhesedett, bitangja lett, nem te kezded, nem te végzed, kénytelenek voltunk összeállni, hitetlenül éltem". Természetesen összeállítható más címszó-sor is. A többszörös áttétel — időbeli távolság, önigazoló beállítottság — ellenére ezek a történetek jól rávilágítanak a századunk közepén érvényesülő siklódi párválasztási, házasodási szokásokra és az azokat irányító normákra, szabályokra. Végső soron a siklódiak értékrendjére.

Ez az értékrend első pillantásra is megosztottnak tűnik. Két fő tényező mutatkozik: az egyik a vagyoni-társadalmi megosztottság, a másik az élet-korbeli, generációs különbség. A két tényező legtöbbször összefonódott és a szülői kényszer (tekintély, szigor, beleszólás) formájában jelentkezett. A fiatalok, a házasulandók vagy elfogadták ezt vagy valamilyen formában visszautasították. Ha elfogadták és engedték magukat összeházasítani, következménye a rossz házasélet és — idők változásának a jele — az abból való menekülés lett. Az új párkapcsolatban való szökés legtöbbször hosszabb-rövidebb ideig tartó vadházassághoz vezetett. A szülői kényszer, beleszólás visszautasítására vagy kivédésére, a házasulandók természetes vonzódásának érvényesülésére két út mutatkozott. Az egyik: a fiatalok leelőlegezték egymást, szexuális kapcsolatot létesítettek, bitangot csináltak azzal a céllal (is), hogy a szülői beleegyezést kikényszentsek. A másik a leányszöktetés. Ez történhetett a szülők ellenére, de szöktethettek leányt szülői egyetértéssel is. Szülői beleegyezéssel a szegényebbrendűek, az elesett családok legényei szöktettek leányt, hogy megszabaduljanak a költséges lakodalomtól. Mindkét esetben a házasság törvényesítésekór eklézsiát kellett kövessenek. Századunk közepén Siklódon tehát egész rendszere létezett az olyan párválasztási, házasodási, együttélési szokásoknak, amelyek az egyházfegyelem szerint eklézsiakövetést vontak maguk után. Ebben nem egyedülálló sem a székelység körében, sem a távolabbi magyar és román néprajzi tájak viszonylatában, hiszen mind a leányszökte-tést, mind a vadházasságot sokfelé gyakorolták. Mindkettőben népi intézményt, társadalmilag elismert népszokást kell látnunk. (Tárkány Szűcs E. 1981.255-283).

Hogyan viszonyult mindehhez a vizsgált időszakban az egyházfegyelem, a presbitérium? Az idézett vallomások sejtetik: a szigor növelésével. A negyedik történet egy évig hitetlenül élő szereplőjét a presbitérium kizárja soraiból, a második történet szereplőinek pedig a templomban, a gyülekezet előtt kell eklézsiát követniük.

De miről tudósítanak az egykori források? Vizsgáljuk meg az egyházközség levéltárában található Eklézsiakövetési nyilvántartó adatait. Az irat alcíme: "A szent asztaltól eltiltottak és eklézsiakövetők nyilvántartása". Első látásra furcsának tűnhet, hogy különveszi az eltiltottakat és az eklézsiakövetőket, de mint látni fogjuk, az első csoport jóval népesebb, mint a második. Figyeljünk azl948-1958 közötti évtizedre: összesen 158 esetben tiltott el egyháztagot úrvacsorától a presbitérium. Az eltiltás oka: 103 esetben a törvénytelen házasság, 31-ben polgári házasság (a házasfelek egyházilag nincsenek megesküdve), 12-ben törvénytelen szülés (bitang), 1 esetben lopás, végül 6-ban adventista tévelygés. Vajon hány személyt érinthetett ez a 158 eset? A törvénytelen házasság és a polgári házasság kategóriájában a két házastársat, a többiben egyetlen személyt. Az eltiltottak száma így is megközelítette a 300-at. Siklód összlakossága ebben az időben 2000 lélek. A felnőtt, konfirmált és úrvacsorával élők arányát tekintve, arra a következtetésre jutunk, hogy ebben az évtizedben a siklódi református gyülekezet minden negyedik tagját érintette az eltiltás. Természetesen ez pontatlan, jelzésértékű számítás csupán. De valószínűleg ez a legnagyobb arányú úrvacsorától való eltiltás ebben az időben az egész erdélyi református egyházkerületben.

Az eltiltási, eklézsiakövetési okok között ugyanazok vezetnek, mint a múlt század második felében, de az esetek száma — az általános csökkenési tendencia helyett — lényegesen megnövekedett. Erre a folyamatra utalnak a vizsgált két periódus közötti időszakból származó egyházi iratok feljegyzései is. íme néhány példa Péterffy László a siklódi egyházközség története című kéziratos monográfiája alapján. 1907-1908: Pár év óta a még 20. életévet be nem töltött ifjak cifra lakodalmazással vesznek hajadon lányokat feleségül s élnek vadházasságban a családi élet kényszere nélkül. 1900-1915 között évente átlagban 7-8 törvénytelen gyermek szülelett. 1920-1930 között legtöbb a leányszöktetés és a cifra lakodalom. 1931-ben a presbitérium egyházközségi szabályrendeletet készít "a törvénytelen házasság, gyermekszülés és leányszöktetés tárgyában". Ez a határozat nemcsak az úrvacsorától tiltje el a bűnösöket, hanem a templomtól is, az eklézsiakövetőket pedig pénzbüntetéssel is sújtja. Hasonló szigorú határozatot hozott négy évvel korábban a szomszédos sóváradi presbitérium.

Az adott társadalmi, erkölcsi kihívásra tehát a lelkipásztorok és presbitériumok az egyházfegyelem szigorításával válaszoltak. Ebben fontos szerepük volt az egyházi törvényekhez mereven ragaszkodó ún. "szigorú papoknak". Századunk derekán Siklódon kívül Küsmődön, Sóváradon és Szolokmán is ilyen típusú lelkészek szolgáltak. Felkutattak minden, eltiltásrajogosító esetet. "Az úgy történt, hogy úrvacsoraosztás előtt presbiteri gyűlést tartottunk. Ezen a tiszteletes úr megkérdezte, tudunk-e valamilyen bűnről. Valamelyik presbiter vagy a megyebíró jelentette, amit már úgyis az egész felu tudott, hogy ez és ez ilyen és ilyen bűnt követett el. Akkor két-három presbiterből álló bizottság utána nézett, vajon igaz-e, amit jelentettek. S akkor az a presbiter, akinek a körzetében az illető lakott, a tizes, felszólította az eklézsiakövetésre. Ha erre nem volt hajlandó, akkor tudomására hozták, hogy el van tiltva az úrvacsorától. Más esetben önként jelentkezett valaki: »Elkövettem ezt és ezt a hibát, megyét akarok követni, mert árvacsorával szeretnék élni.« Az én időmben ez így volt". (Papp Z. Mózes megyebíró, sz. 1917).

A szigorú papok idején Siklódon felújítottak azt a régebbi eklézsiakö-vetési eljárást, hogy nem a papilakon, két tanú előtt folytatták le — mint ötven vagy száz évvel ezelőtt -, hanem nyilvánosan, istentisztelet alkalmával a templomban. Ennek indítékával a hívek tisztában voltak. "Azért kövelelte a tiszteletes úr a templom népe előtt, hogy még jobban szégyelljék magukat. Később egy része azt mondta, elmenyen a tiszteletes úr házához, követ ott megyét, de nem a templomban a nép előtt. Bizonyos esetekben a tiszteletes úr is kivételt tett. Egy-két nagygazdának megengedte, hogy a papilaha menjenek. Egy presbiter, Filep Imre bácsi közbe szólt, hogy vagy mindenki a templom népe előtt vagy mindenki a papilakon, ne tegyen kivételt. Azért Imre bácsit a presbitériumból kitették volt". (Papp Z. Mózes).

Központi kérdésünknél maradva, ezt az állapotot a következőképpen jellemezhetnők: Többféle (ismert vagy külön vizsgálatot igénylő, általános és helyi) tényező hatására századunk első felében Siklódon valóságos intézménnyé váltak, duzzadtak az addig is gyakorolt, népi párválasztási szokások: a leányszöktetés, a házasság előtti gyermekszülés és a vadházasság, a népi emlékezet, a vallomások tükrében úgy tűnik, hogy ebben a folyamatban az egymást követő nemzedékek értékrendbeli eltéréseinek volt fontos, talán döntő szerepük. A felnőttek legfőbb párválasztási szempontja a család birtoka, gazdasága, rangja. Ezt próbálták érvényesíteni. A fiataloké egyre inkább a személyes vonzódás, a szerelem. A sok leányszöktetés, bitangszülés, korai második házasság az értékrendbeli válság jelenének, és a fiatalok erkölcsi lázadásának is tekinthetők a hagyományos népi jogszokások keretében. Az értékrendbeli összeütközésből legtöbbször a fiatalok kerültek ki győztesen. A felnőtti értékrenddel való szembekerülés és összeütközés után a fiataloknak vállalniuk kellett az egyházi törv'énnyel való összeütközést, annak büntetését is. Ebben a helyzetben kétféle magatartásmintát követtek. Az egyik a hagyományos: legtöbben folytattákk az előző nemzedékek gyakorlatát, kötelezőnek érezve a kösös-ségi szabályokat és az egyházi törvényt: eklézsiát követtek. Csoportjuk, korosztályuk, a párválasztók értékrendjét követve "mentek bele a bűnbe", de elviselték az eklézsiakövetést is. A kettő közül az előbbinek tulajdonítottak nagyobb fontosságot, az utóbbit szinte kötelező formaságnak tekintették.

Az egyházfegyelem szigorítása, az eklézsiakövetés nyilvános, nagyobb megszégyenítő hatást célzó formáinak visszaállítása jobbára hatástalan maradt. A tüzetesen felkutatott nagyszámú eltiltás nem gátolta meg a siklódiakat abban, hogy a magukra érvényesnek tartott párválasztási, cselekvési mintákat kövessék.

Sőt, az idejétmúlt, de mégis érvényben levő egyházfegyelmi törvényhez való merev ragaszkodás a céljával ellenkező hatást értei, a visszájára fordult. Az eltiltottak egy része — ellentétben a múlt századdal, de a korabeli falvak többségének reformátusaihoz hasonlóan — már nem követett eklézsiát. A nyilvános eljárás szégyene sokakat visszatartott, inkább vállalták az eltiltott, kirekesztett állapotot. Ez a szemlélet nem tudta kezelni az idősebbkori második, procedurálisan elhúzódó házasságokat sem. Mindent egybevetve: a megkésett eklézsiakövetési gyakorlat inkább űrva-csorától, templomtól, egyháztól elidegenítő hatást ért el. Nem sikerült megváltoztatnia az adott történelmi pillanat népi párválasztási szokásait.

Végül, a harmadik metszetben az eklézsiakövetés jelenét, az utóbbi negyedszázad állapotát szeretném vázolni. Ezt egy átmeneti időszak, az 1959-1968 közötti évtized előzi meg. Ebben 19 esetet jegyeztek nyilvántartásba. Üsszesen 37 személyt tiltottak el az úrvacsorától, pontosabban szólva annyian követtek eklézsiát. Az okok a régiek, az ismertek, törvénytelen házasság 12 eset, polgári házasság 3, leányszöktetés 3, törvénytelen férjhezmenés más faluba 1. Minden bejegyzett eset után ez olvasható: eklézsiát követtek és megesküdtek. Tehát nem az eltiltásról, kirekesztettekről készült kimutatás, hanem az esküvővel egybekötött eklézsiaköve-tésről. Az évi két eset jelzi: változóban van, vagy teljesen megváltozott a szokás megítélése.

A jelenlegi siklódi lelkészházaspár, Incze Ilona és Incze Zoltán nem vezet nyilvántartást az eklézsiakövetésről. Tájékoztatásuk szerint siklódi szolgálatuk kezdete, 1968 óta évente 1-2 eset fordul elő. Az elején utaltunk árra, hogy az erdélyi református egyházkerületben "az egyházi rendtartás máig tartalmazza a kirekesztést és az egyházkövetést", de erről régóta nem kérnek és a lelkipásztorok nem is vezetnek nyilvántartást. A siklódi lelkészházaspár annak a teológiaikig kikristályosodott korszerű nézetnek a híve, hogy a református egyház nem megköti a házasságot, hanem megáldja. Nem keresik, nem kutatják azokat a híveket, akiket el lehet tiltani az úrvacsorától, ha nem követnek eklézsiát. Nem köteleznek senkit az eklézsiakövetésre. Azokat fogadják, akik az egyházat, a lelkipásztort önként megkeresik. Őket nem utasítják el. Végsősoron idejétmúlta, tartalom nélküli törvénynek tartják az eltiltást és az eklézsiakövetést.

Hogyan viszonyul ehhez a szemlélethez és egyházi gyakorlathoz a gyülekezet, a falu?

Az évi egy-két eset azt mutatja, hogy lépést tart vele. Az eklézsiaköve-tés ezekben az évtizedekben szórványossá, csökevényessé vált Siklódon is, akárcsak a szomszédos falvakban. Általánosítva így igaz, de mégsem ennyire egyszerű. Tény, hogyy Siklódon is megszűntek az eltiltást és ek-lézsiakövetést kiváltó okok: nincs leányszöktetés és alig van vadházasság. A fiatalok egyházi esküvő nélkül nem kötnek házasságot. A föld magántulajdonának megszűnése, a kollektivizálás (1962) után a fiatalok rendre elhagyták a falut, a közeli városokba, Székelykeresztúrra, Székelyudvarhelyre vagy a távoli Aradra és a Bányaságba (Zsil völgyi bányászvárosok) mentek dolgozni. Ipari munkát vállaltak, elköltöztek a faluból. Az egykori nagylélekszámú gyülekezet az egynegyedére csökkent. Alig maradt fiatal a faluban; Siklód lassan az öregek falujává vált. A városra költözöttek első és második nemzedéke nem szakította meg a kapcsolatát a szülőfaluval. A lakodalmakat rendszerint otthon tartják, akkor is, ha egyik házasulandó fél sem él Siklódon. A párválasztás viszont már nem az egykori siklódi minták szerint történik. A birtok, a vagyon, a föld elértéktelenedett. Már nem értékrendbeli összeütközést kiváltó tényező. Átalakulóban, csökkenőben van a hagyományos értelembe vett rang értéke is a párválasztásban.

A házasság előtti nemi élet és gyermekszülés megítélésében viszont nem tűnt el a generációs különbség, a hagyományos erkölcsi felfogás és a mai gyakorlat közötti összeütközés. Így előállhat az a helyzet, hogy a "lent" szigorúbb mint a "fent"; ugyanazért a "bűnért" az egyház már nem kötelez nyilvános bűnbánatra vagyis eklézsikakövetésre, de a közösségi elvárásoknak megfelelően, a szülő hagyományos módon büntet. Emlékezhetünk az egyik előző szövegben említett megesett leányra, akit leánytársai meglátogattak, mert ő már nem mehet többé közéjük. Á népi erkölcsi büntetés hasonló módja él tovább az alábbi történetekben is;

1. Akkor a menyasszonynak még piros koszorú volt a divat. A legények kalapbéli bokrétájából csinálták, hat-hét bokrétából, összepászították párta alakban. Na, jött a lakodalom. Azt mondta Eszter édesanyja: "Nem teszel koszorút".

- Miért? Mit jelképezett a koszorú?

- A leány leányságát. S az édesanyja nem engedte Esztinek, hogy fellegye. "Felveszed a nagykabátót, koszorú és slájer nélkül esküszöl". Az idegenből jött vendégek meg voltak botránkozva, hogy hát ez miért van, ilyen szép leány, s mégse menyasszony. Azt mondta az édesanyja: "Nem érdemelte meg". Akkor még nem volt nyilvánvaló, a világ még nem tudta, de ő tudta. Hét hónap múlva meglett a gyermek.

- Mit szóltak a siklódiak ehhez a büntetéshez?

- A falu jó szemmel nézte. Jól tette, hogy megbüntette. (Kiss Károlyné Hegyi Karolina).

2. H.G.-vel is ez történt, nem volt menyasszony. Se slájer, se koszorú, itt is azt mondta az anyja: "Nem érdemled meg". Akkor derült ki, amikor már jöttek az esküvőre, hogy az anyja miért nem engedte. Ha nem modnja, hogy ezért, meg azért, a világ soha meg nem tudja. Én sem tudtam róla semmit, nem kellett megyét követni, nem is követtek eklézsiát. (Incze Zoltán lelkipásztor).

Bár az ilyen esetek ritkák, eltűnőfélben vannak, a népi erkölcs és szimbolikus kultúra kutatója számára elsőrendűen figyelemre méltóak. Ezekben a szimbolikus cselekvésekben és a róluk alkotott véleményekben érhető tetten legtisztább formájában egy-egy közösség erkölcsi felfogása, értékrendje. A menyasszonyi koszorú megtiltásával a büntetés szigorú és kérlelhetetlen. Lehetne álszent, képmutató, ehelyett kegyetlenül nyílt Éppen ezáltal becsületesebb, siklódiasabb, mint az előző időszak fentről megkövetelt, de formálissá vált eklézsiakövetési gyakorlata.

Az ilyen esetek továbbélése arra is ösztönöz, hogy elhárítsuk a siklódiaktól azt a vádat, miszerint különösen paráznák lettek volna. Ezt főként az egyházi iratok állították, első helyen említve a gyülekezeti bűnök lajstromában a paráználkodást. Az idézett énekben önmagukat is így jellemezték: "Siklódon amennyi lány, vüselős". Lehet ebben valami, de az eklézsiakövetés szokásának alakulása azt bizonyítja, hogy nem voltak különösebben vagy kevésbé paráznák, mint a környékbeli falvak lakói. De protestáns szentföldként jobban szemmel tartották az erkölcsi vétségeket. Az ének is kérdéssel folytatódik: "Ha vüselős, mért nem ügyelt magára?" Erkölcsi normarendjükhöz mélyebb gyökerekkel kötődtek, mint a szomszédos falvakban. Az elfogadott normáktól eltérni bűn és szégyen. És büntetést vont maga után. Ez volt az egyházi törvény és ez volt a hagyományos értékrendjük belső, íratlan törvénye is. Századunkban ezeket többfélejiormaszegés keresztezte, de alapjában érvényben maradtak.

A siklódiak lázádoztak az eklézsiakövetés ellen, de nem utasították el teljesen, nem fordultak szembe vele, mert megfelelt a törvényre és szégyenre alapuló erkölcsnek és magatartásmódnak.

Ez az állapot most van változóban. Miközben a fiatalok, a házasulandók alig tudnak valamit az eklézsiakövetésről vagy nem is hallottak róla, az idősebb nemzedék még a régi törvény szerint gondolkozik és cselekszik. Jellegzetes esetei ennek az egykori normaszegők magatartása. Őket napjainkban is az a felfogás vezérli: nem vehetnek urvacsorát, mivel bűn-jük van és nem követtek eklézsiát.

/. E-nek is lett egy ilyen szerelemgyermeke. Sokáig úgy vót, hogy a legény nem vette el, osztán mégis hezzament. Mondogatta nekem: "Elmennék a templomba, Lina nénnye, de ma urvacsorát adnak, s én nem vehetek". Mondom neki: "Kövess már megyét, mondd el azt a kicsi mondókát". De đ nem. "Ó, Lina nénnye, szégyellem odaállni". Nem követett megyét, s nem vesz úrvacsorát most sem. A nem". (Kiss Károlyné Hegyi Karolina).

2. "Egy öregasszony a férje után hadiözvegy nyugdíjat kap. Férjhez ment egy másik emberhez, de nem esküdtek meg, mert akkor elveszti a nyugdíját. Olyan rendes életet éltek, hogy annál különbet az összes úrvacsorázó közül sem senki. De vadházasok. Hívő emberként nem vettek úr-vacsorát 80 éves korukig. Ugy érzik, hogy ez a törvény, nem vehetnek úrvacsorát. Lehet, ha az úrasztalához járulnának, azt mondanák a faluban: ezek titokban valamikor megesküdtek. Meg lenne a falu győződve róla, hogy össze vannak házasodva törvényesen". (Incze Zoltán lelkipásztor)

3. Van egy idős házaspár. A férfi azelőtt nem volt megnősülve, az asszony rég özvegyasszony, s együtt dolgozgattak. Addig s addig, hogy összeálltak. Az asszony rendes templombajáró, akarná a házasságot, de a férfi nem akar törvényesen esküdni, mert unja. Menjen vérvizsgára, s a polgári esküvőre Etedre? Azt mondja, ilyen idős emberhez nem méltó a cirkusz, nem hajlandó erre. Az asszonynak az a legnagyobb fájdalma, hogy nem jöhet úrvacsorát venni. Nem merne kiállni. Pedig nem kerülnénk ki, sem Zoltán, sem én. Én már ki nem kerülném, felfogásomból adódóan, mert ezt a biblia sehol elő nem írja. (Incze Ilona lelkipásztor).

A most élő idős siklódi nemzedék számára tehát még olyan erős a régebbi egyházi törvény és a szégyen ereje, erkölcse, hogy nem meri áthágni, még akkor sem, ha az úrvacsorával való élésnek már nem feltétele a kötelező eklézsiakövetés. Akkor sem, ha az adott egyházközségben a lelkipásztorok más magatartásmintákat is helyesnek, erkölpsösnek tartanak. Olyan felemás helyzet ez, amely sok egyszerű hívő ember életét, öreg napjait megkeserítheti. Ez az állapot nemcsak Siklódra jellemző, hanem nagyon sok olyan egyházközségre, amelyben az elmúlt évtizedekben még érvényben volt az eklézsiakövetés. Bármennyire is érthető és méltánylandó ennek az idős nemzedéknek a felfogása, a vallásgyakorlás oldaláról nézve helyzetük már-már tragikus. Az egykor megkövetelt szokáshoz mereven ragaszkodva önmagukat fosztják meg a természetes, bensőséges vallásgyakorlástól, az úrvacsora szentségével való éléstől.

Ezzel tulajdonképpen visszakanyarodtam Szilveszter Gergely bácsihoz, akinek az esetéből kiindultam. Negyedszázadig nem vett úrvacsorát, mert törvénytelen házasságot követett el, és szégyellte olyan "üdőtöltőt-ten" megyét követni. A siklódi eklézsiakövetés másfél százados történetén végigtekintve megértem őt de hinni szeretném, hogy élete vége felé "elkövetett" még egy normaszegést: feleségével együtt megyekövetés nélkül is. úrvacsorázott.

IRODALOM