|
|
A mai Szlovákia területén, Nyitra város közelében, a Zobor és a Tribecs hegyek lábainál található az a 13, kisebb-nagyobb arányban magyarok lakta település, amelyeket Zoboralja néven is emlegetnek. Nyitrától északra Vicsápapáti, Egerszeg, Béd és Menyhe, Nyitrától keletre Gerencsér, Csitár, Pográny, Alsóbodok, Geszté, Kolony, Zsére, Gímes és Lédec községekben közel 13 000 magyar él. Zoboralja falvainak története az Árpád-korig vezet vissza. Zsérei szájhagyomány szerint őseik a honfoglalást követően letelepedő besenyők, a lédeciek önmagukat székelynek tartják. Lédecen élte le életét Fazekas Mihály (sz.1892), aki a székely eredet kérdéséről a szájhagyomány alapján a következőket mondta el: „Ezeket a hegyeket Nyitra körül Géza fejedelmünk nagyon szerette, gyakran járt vadászni ide az erdőbe. Akkor nem lakhatott itt még senki, mert Géza hozatott ide székelyeket, hogy őrizzék a határt, a gyepüket. Úgy beszélték mindig, hogy hét család jött ide. A Székely nevezetű családokat akkor még úgy mondták, hogy Zekel. Az én gyerekkoromban voltak öregek, akik még régen úgy hallották.2 Úgy hallottam, hogy itt a kereszténység se vót olyan erős, mint máshol. Még László királyunk alatt is voltak pogányok, akik az erdőkbe jöttek, hogy ne legyenek tovább keresztények. Gímes mellett van egy hely, amit Hajnalkútnak hívnak, hogy az volt a pogányok kútja. Meg van egy Hajnalkert nevezetű hely is, amire úgy mondják, hogy ott volt a varázsló háza."
Lédecen, Gímesen és Zsérén az idősebbektől napjainkban is gyakran hallató szájhagyomány mellett az írott forrásokban is találunk adatokat Zoboralja településeinek Árpád-kori múltjáról.
István király unokaöccse Vazul nyitrai herceg volt, aki Koppányhoz hasonlóan a pogány hagyományokat követte. 1037-ben résztvevője volt az István elleni merényletnek, amiért megvakították és abba a nyitrai várbörtönbe zárták, aminek valamikori börtöntornyát napjainkban is Vazul toronynak nevezik.3 A Nyitra környéki falvak közül a legrégebbi írásos emlék a Lédeccel szomszédos, a 19. században még többségében magyarok lakta Kosztolányról maradt fenn. A falu templomát a 12. század elején kezdték építeni, amiről egy 1113-ban keltezett oklevél is megemlékezik.4 Lédec első említése 1253-ból származik, amikor a község az esztergomi érsekséghez tartozott, és az éves adóját borral fizethette meg. Gímes község és a vár történetéről Fényes Elek a következőket írta: „A mi már eredetét s viszontagságát illeti ezen várnak: első törzsöké a ghymesi gr. Forgács családnak s első építője Ghymes várának Bányai Andrási Ivánka fija volt, kinek IV-ik Béla a Sajó melletti ütközetben kimutatott vitézségéért 1256-ban Ghym földeket, meg a vele határos Ghymes nevű földeket is oda ajándékozta. A Forgácsoktól Trencsényi Máté erőszakosan elvette, de a rozgonyi csata után legyőzettetvén ettől elesett s a király kezére jutott mind addig, míg I-ső Mária ismét Forgács Balázsnak ajándékozá."5
A Török Birodalom hódításainak következtében, Magyarország három részre szakadása után, Nyitra környékének településeit gyakran megtizedelték a portyázó török hadak. Buda I686-ban történt visszafoglalását és az alföldi területek visszaszerzését követően a felvidéki falvakból nagyszámú magyarság költözött az elnéptelenedett Alföldre. A délre költöző magyarok helyére a Nyitrától északra húzódó hegyekből érkező szlovákok foglalták el. Ennek következtében a szlovák nyelvi határ is délre húzódott: a 18. századtól a Nyitra környéki magyarság nyelvszigetet alkotva őrzi hagyományait. Peremtáji helyzetüknek és nyelvi elzártságuknak köszönhetően a zoboraljai falvakban olyan szokások és hiedelmek maradtak meg napjainkig, amelyek vizsgálatával a hagyományos szellemi kultúra elemei is megismerhetők.
Zoboralja falvaiban 1980-ban a halottas szokások és hiedelmek gyűjtésével kezdtem el a kutatómunkát,6 majd 1987-től a születés és házasság szokásait és hiedelmeit, valamint a zoboraljai magyarság és a környező szlovákság interetnikus kapcsolatait is vizsgáltam.7 A népi gyógyászattal kapcsolatos legtöbb elbeszélés a gyűjtőmunka közben ugyanúgy a születés és gyermekkor időszakához kötődik, mint a szakirodalomban.
Temesváry Rezső a 19. század végén olyan formában összegezte a születéssel kapcsolódó ismereteket és népszokásokat, hogy munkája a 20. század elején elkezdődő intézményes bábaképzés első tankönyveinek alapjául is szolgált.8 A szlovákiai magyarok körében végzett, születéssel és gyógyítással kapcsolatos gyűjtőmunkáról az 1930-as évektől beszélhetünk. Vajkay Aurél az 1930-as évektől a Kárpát-medence különböző tájegységeinek népi orvoslásáról közölt tanulmányokat.9 Nyáry Albert10 és Manga János11 a palóc nyelvterületen gyűjtött anyag alapján közölték a születést és a gyermek megóvását is tárgyaló tanulmányaikat. Németh Márta a felvidéki népi orvoslás és a javasasszonyok tevékenységét vizsgálta.12 Újváry Zoltán a 19. században a Felvidéken is gyakori kolerajárványok betegeinek gyógyításáról szerzett ismereteket foglalta össze.13 Sulán Béla a martosi gyógyító eljárások közben mondott népi szövegeket tanulmányozta.14 Intézményi támogatottság nélkül, csak saját erejére, tudására és elhivatottságára támaszkodva két évtizede végzi kutatómunkáját Csáky Károly, aki a hetvenes évektől az Ipoly menti palócok születéssel és kisgyermek-gyógyításával kapcsolatos szokásairól több tanulmányt és egy kötetet adott közre.15 A felvidéki magyarok népi gyógyászatának több vonatkozását különböző tájegységeken vizsgálta Danter Izabella, aki ugyanúgy kutatta a gyógyító eljárásokhoz kötődő növényismeretet, mint a mágikus eljárásokat.16 Urbán Aladár a bábaasszonyok segítő és gyógyító szerepéről közölt tanulmányt.17 Fehérváry Magda a csecsemőkori veszélyeket, elsősorban a szemmelverés gyógyításának emlékeit vizsgálta a csicsói néphagyományban.
A kutatástörténeti áttekintésből kitűnik, hogy a születésre, a gyermekre leselkedő veszélyek megelőzésére, illetve a betegségek gyógyítására vonatkozó vizsgálatok elsősorban Gömörre, az Ipoly és a Garam mentére, valamint Csallóközre irányultak, azonban elkerülték azokat a Nyitra környéki falvakat, amelyek egyrészt eredettörténetükben honfoglalás kori, besenyő és székely származástudatot őriznek, másrészt a 18. századtól nyelvszigetként hagyományos szokásrendjüket tovább megőrizték. Zoboralján a halottas szokások és hiedelmek több éves vizsgálata után kezdtem tanulmányozni az emberi lét kezdetéhez, a születéshez és a kisgyermekkorhoz, a gyermek neveléséhez, megóvásához és betegség esetén gyógyításához kötődő szokásokat és hiedelmeket. A Nyitra környéki falvakban azokkal az elsősorban idősebb asszonyokkal beszélgethettem, akik fiatalasszony korukban még aktív résztvevői voltak a hagyományos szokásrendnek, de nagyszülőként jelenleg is több generációs családban élve a szokások megváltozásainak jellemzőiről is beszámolhattak. A hagyományokról és azok továbbéléséről sokatmondó ismereteket tudhattam meg azoktól a gyógyító és bábaasszonyoktól, akiket szükség esetén még napjainkban is felkeresnek.
A rontás és a gyógyítás szorosan kapcsolódó fogalmak. Beteggé tenni valakit és a betegségből kigyógyítani csak olyan személyek képesek, akik az emberi átlagon felüli képességek birtokosai, boszorkányosak, vagy ahogy Zoboralján mondják: „Többet tud, mint kenyeret enni." Csak azok válhatnak rendkívüli képességű személlyé, akik erre kiválasztottak, predesztináltak. Zoboralján a kiválasztottság születéskor tapasztalható jelének tartják, ha a gyermek foggal született, aminek napjaink racionaliált magyarázataként szép életpálya és siker a következménye: a gyermekből mérnök, orvos, ügyvéd lehet. Egyes falvakban azonban a jelzés és a várható következmény régebbi időkben feltételezett kapcsolatai is megmutatkoznak. Elsősorban Vicsápapátiban, Egerszegen és Menyhén, de a gerencséri, koloni és pogrányi elbeszélésekben is előforduló hiedelem szerint a foggal született gyermek jövendölő, tudós lesz. Diószegi Vilmos kutatásai alapján részletesen leírja a leendő táltos testében születésekor megmutatkozó többletet, a kiválasztottságot jelző fölös csont meglétét. Táltos csak az lehet, aki fölös csonttal született. A magyar néphit a táltos testi ismérveit kiterjesztette más rendkívüli képességű emberekre: a garabonciásra, tudósra, látóra.18
A zoboraljai hiedelmek alapján a következő ismérvek szerint különíthetők el a különös képességű emberek:
A tudós és a boszorkány tudományszerzésében közös vonás a felajánlott tudomány visszautasításának a következménye. Mindkét esetben a felsőbb erők megnyomorítják azt, aki nem veszi át a tudományt. Gesztén egy nyomorék ember betegségéről többen azt tartották, hogy összetörték a csontjait, mert a ráadott tudományt nem használta, nem lett boszorkány. Az elbeszélések alapján kirajzolódik a gyermek tudóssá válásának folyamata. A gyermek 6-7 éves koráig titkolni kellett, hogy foggal született, különben elvesz a tudóssá válás lehetősége. Hat-hét éves korában a gyermek megbetegszik, akkor érte jönnek, és meggyőződnek a kiválasztottságáról. (Beszélgetőtársaim nem tudták megmondani, hogy kik jönnek ilyenkor a gyermek elé, s mi történik vele. Diószegi Vilmos erről a mozzanatról azt írta, hogy a jelölt előtt természetfeletti lények jelennek meg ló vagy bika alakjában, és megvívnak a jelölttel.19 Ezt követően kapja meg azt a tudományt, ami miatt rendkívüli képességűnek számít: tudós, látó lesz, aki a mások által láthatatlan jövendő eseményeket előre megláthat, túlvilági lelkekkel találkozhat, ismeretlen eredetű betegségeket okozhat és gyógyíthat. A foggal született gyermeket mindentől óvták, mert könnyen megbetegedhetett, vagy akár meg is halt: „Valamikor sok gyerek született foggal. Arról azt mondták, hogy nagyon okos gyerek lesz. Az mindent tudni fog, tudni fogja a jövőt, megmondani mindenkinek, hogy mi fog történni. De azt nagyon titkolták, hogy foggal született, mert akkor nem lesz érvényes, elmarad minden tudománya. Azt úgy számították, hogy az a gyerek olyan hatéves korától fog jobban mindent tudni. Azt úgy képzelték, hogy az a gyerek amikor okos lesz, mindent fog tudni. Őhozzá fognak majd menni és fogják érezni, hogy tényleg úgy van, ahogy ők képzelik, akkor odaadják őt valahova, ahol még többet fog tudni. Arra is nagyon vigyáztak, hogy az ilyen ne betegedjen meg, mert ezek nagyon könnyen meghaltak." (Vicsápapáti, Kuna Margit sz.: 1921.)
A zoboraljai magyarok úgy gondolják, hogy betegséget a tudósnak születettek, a tudományukat érintkezés útján átvett „boszorkányosok" és az „igéző tekintetitek" okozhatnak és ugyanők azok, akik gyógyíthatnak. Egy alkalommal azt kérdeztem egy zsérei asszonytól, hogy mitől betegszik meg az ember, s ki gyógyítja. Azt válaszolta, hogy egy „boszorkányos betegíti meg az embert. Ki gyógyítja? Egy mégnagyobb boszorkány."
A kereszteletlen gyermek még „pogányka", az ártó erők könnyen a hatalmukba keríthették. A szülés után tisztátalannak tartott asszonyt és a még kereszteletlen gyereket azzal is védték a bajt hozó tekintettől, hogy az ágyukat elkerítették. Kerülték annak a lehetőségét, hogy valaki „erősen megnézze", megdicsérje a gyermeket, mert az ettől megbetegedhetett. Bárkinek a tekintete árthatott a gyermeknek, különösen azok verhettek szemmel, akiknek összenőtt a szemöldökük. A megszólítás, szemverés megelőzésére többféle hiedelemcselekvést ismertek a Nyitra környéki magyarok körében. A gyermekágyas időszak alatt idegeneket, távolai ismerősöket nem szívesen engedtek a gyermek közelébe. Amikor valaki megnézte a gyermeket, utána megköpdöste: „Szemtől ne vesszen, nem mutogatták, és ha meg is mutatták, megköpdösték, mondták, hogy semmi voltál, semmi légy." (Lédec, Balázs Margit sz.: 1923.) A bajt megelőző szöveges mágia felszólítás nélküli végrehajtása mindenki számára kötelező volt, aki megnézte a gyermeket.20 A látogatót mindig le is ültették, hogy „ne vigye el a gyerek álmát". Keresztelő előtt nem nevezték nevén az újszülöttet, hanem „pogánykának" hívták, és gyakran mondtak rá becsmérlő jelzőket. Leginkább akkor illették csúfos megszólítással, és ezt követően megköpdösték, ha valaki megdicsérte: „Ha a gyereket megdicsérték, akkor leköpdösték a gyereket, hogy ne verjék szemmel. Valamit mondtak is rá, valami durva, nyers szót." (Menyhe, Viszi Veronika sz.: 1924.) A név kiejtésének kerülése, a gyermekre mondott gorombaságok László Gyula szerint a közelben ólálkodó gonosz erők megtévesztését szolgálta. Ugyanígy az ártó hatalmak félrevezetést szolgálták azok a cselekedetek, amelyek során valamit a megszokottól eltérően, fordítva végeznek: „A megfordított sorrend, visszájáról intézett dolgok a földi világgal ellentétes másvilágot idézik, ahol a rontó erőknek nincsen hatalmuk, mert ők is onnan valók."21 A zoboraljai falvakban a fordított cselekedet a szemmel veréstől, rontástól óvta a gyermeket: „Az inget meg fordítva adták a picinyre, hogy szemtől ne vesszen. Még máig is van, hogy valaki csinálja." (Vicsápapáti, Kuna Margit sz.: 1921.) A napjainkban is ismert hiedelemcselekvésnek Gímesen ismert változata szerint az első héten az apja, vagy az anyja esküvői ingébe kell becsavarni a gyermeket, hogy az ártó szem ne fogja. Rontástól, „szólítástól" védte az újszülöttet a csuklójára kötött piros cérna is. Újabban az is védelmet jelent, ha piros cumit adnak a gyermeknek.""
A csecsemőre az ártó tekintetű embereken kívül a boszorkányok is veszedelmet hozhattak. A szemmel verést bárki akaratán kívül is elkövethette, ezzel szemben a boszorkányok szándékosan ártottak a gyermeknek. A rontásoktól azok a tiltások óvták a kereszteletlen újszülöttet, amelyeken keresztül igyekeztek megakadályozni a boszorkányok gyermek közelébe jutását. Az állandó veszély miatt nem hagyhatták magára a kisdedet. A rontás áldozata nyugtalan, sírós lett, látszólag minden ok nélkül megbetegedett. Súlyosabb és visszafordíthatatlan következménye volt annak, ha a boszorkányok kicserélték a gyereket: „Beszélte az öregasszonka, hogy őneki is volt több gyereke és még nem volt megkeresztelve. Érezte is, hogy húzták tőle a gyereket. Annak is ki akarták cserélni. Vót pólyakötő a vánkoskán és arra kötöttek rózsafűzért, hogy ne cseréljék ki a gyereket." (Lédec, Farkas Teréz sz.: 1909.) A kicserélés, „elváltás" ellen nem jelentett elég védelmet, ha az anya mindig a gyermek mellett volt és rózsafűzért kötött a pólyára. A boszorkányok akkor is árthattak kiszemelt áldozatuknak, ha bármit megszereztek tőle. A birtokukba került apró tárgyakon végrehajtott ártó cselekedetek szerencsétlenséget okoztak azoknak, akiktől megszerezték. A gonosz szándékú átviteli mágia végrehajtását azzal akadályozhatták meg, hogy a boszorkányok számára hozzáférhetetlenné tették a gyermekkel érintkező dolgokat.
A fürdetésnél használt vizet félreeső helyre öntötték, ahol nem jár senki. Zsérén arra is vigyáztak, hogy este ne öntsék ki a vizet, mert az éjszaka a boszorkányok ideje, könnyebben megkaphatnák a rontáshoz használt vizet. Ügyeltek arra is, hogy pelenkát éjszakára ne hagyjanak az udvaron, mert azokat a boszorkányok megkaparintották és annak felhasználásával is kicserélhették a gyereket. Lédecen úgy tartották, hogy az éjjel kint hagyott pelenka szerencsétlenséget hozhatott a gyerekre. A többi faluban álmatlanságot igyekeztek megelőzni a száradó pelenkák bevitelével.
Füstölés, szenes víz
A kisgyerek hirtelen megbetegedése, nyugtalansága, állandó sírása alapján arra gondoltak a hozzátartozók, hogy valakinek az ártó tekintete, vagy szándékos rontás okozta a bajt. A gyógyításnak változatos módszerei ismertek a zoboraljal magyarok körében, amelyeket napjainkban is alkalmaznak az ismeretlen eredetű, orvos által nem kezelhető betegségek esetében.
Az „erős tekintetű ember" szándéka ellenére is árthat a gyermeknek. Vicsápapátiban és Gímesen ilyenkor elmennek ahhoz az emberhez, akinek a látogatása után megbetegedett a gyerek. Az illető hajából, vagy valamilyen ruhájából kérnek egy darabot, amivel otthon megfüstölték a beteget. A többi faluban pendelyből, szoknyából, illetve gatyamadzagból levágott kis darab anyaggal füstölnek: „Megszólítás, úgy mondták. Hogy aki nagyon szembenézett. Nagyon rámeredt, megcsudálta. A gyerekek olyan sikoltást csináltak, nagyon nyív a gyerek. Klári nenéhez mentünk. Megkérdezte, hogy ki látta utoljára. Kérj tőle a pendeliből, vagy a szoknya aljából egy darabkát, és megfüstölöm vele. Akihez mentek érte, sietett adni hamar. Klári nene meg lapátra tett szenet és rá azt a darab rongyot, azzal füstölte. Valamikor imádkozott, de nem árulta el, hogy mit." (Kolon, Süttő Anna sz.: 1922.) A szemmel verés, rontás súlyosabb következményeit azok a hozzáértő személyek gyógyították, akiknek a tevékenységét a falubeliek a boszorkányság körébe sorolják. Minden faluban ismernek olyan öregasszonyt, aki a rontás megszüntetésére irányuló tennivalókon kívül az ilyenkor szükséges imádságokat, ráolvasásokat is tudja. Ők azok, akik meggyógyíthatják a rontás miatt megbetegedetteket, de árthatnak is bárkinek.23 Gyógyításra sokszor csinálnak szenes vizet azok, akik tudják a hozzávaló, titkolt imádságot is. Zsérén és Vicsápapátiban „szólítatlan víznek" is nevezik a napkelte előtt a patak folyásával megegyező irányban kimert és szótlanul hazavitt vizet. A szenes víz elkészítésének több változata is ismert a zoboraljai falvakban. Gerencséren, Lédecen és Beden visszafele számolnak kilenc darab izzó parazsat a vízbe. Az ún. számoló ráolvasásban a csökkenő számsor kimondása révén kívánják a beteget az eredeti, tehát egészséges állapotába visszajuttatni24: „Úgy mondták, hogy szemtől veszett. Az egy pillanat, amikor ránéz, hogy szemtől vesz. Szenes vizet csinálnak. Vizet tettek bögrébe és visszájáról számolták bele a szenet. Kilenc, nyolc, így egészen egyig." (Lédec, Hajdú Mária sz.: 1920.) Kolonban három darab szenet dobnak a vízbe, Gímesen, Pogrányban és Vicsápapátiban három izzó parazsat és három darab kenyérhéjat tesznek a vízbe. Zsérén és Csitáron ugyanígy parazsat és kenyeret dobnak a vízbe, annyi különbséggel, hogy kilenc-kilenc darabot. Béden először visszafele számolva kilenc parazsat, majd három csipet sót és öt kenyérhéjat raknak a vízbe. Gesztén és Bodokon a pohárban levő vízbe két cirokszálat tesznek keresztbe és ezután három izzó parazsat dobnak bele. A szenes víz készítése során a rontást elkövető személy nemére is következtetnek: azokban a falvakban ahol kenyeret és szenet használnak, a kenyér elmerülése férfi ártó tevékenységérről tanúskodik. Ahol csak parazsat dobnak a vízbe, ott az összes parázs elmerülése jelzi az asszony által elkövetett rontást. Az elkészített szenes vízzel a beteget a homlokától a lábáig végigkenik úgy, hogy a páros testrészeket mindig ellentétesen érintik: „Szenes vizet is csináltak. Merítettek kondérba vizet háromszor. Visszájáról. Hántak bele szenet, kicsikét, mint egy babszem. Mindig mondták, hogy sem kilenc, sem nyóc, sem hét, sem hat, sem öt, sem négy, sem három, sem kettő, sem egy, visszafele olvastak és vetettek rá keresztet. Aztán vágtak kenyérhajat, eltörték négy felé és azt is beletették abba a vízbe. Azzal szépen lemosta az asszony a picinyt. Mosták vele a kézit, a másik lábát, ezt a lábát, másik kezit, mindig keresztbe." (Béd, Gál Veronika sz.: 1903.) A „megkenés", „megöntés" alatt halkan, mások által érthetetlenül mormolják azokat az imádságokat, amelyeket titokban kell tartani, különben elvesztik erejüket. A gyógyítás során alkalmazott szövegeket legtöbben nekem is csak töredékesen mondták el, hogy ne szűnjön meg az imádság ereje. 1989-ben Zsérén Andráskó Veronika (sz.: 1928.) bemutatta a szenes víz elkészítését, de a ráolvasást nem akarta elmondani arra hivatkozva, hogy nem emlékezik rá. Tovább beszélgettünk a gyógyításról, és egyszer csak Verőn néni meggondolta magát. Nekem csak annyit mondott: „Magának megmutatom, hisz magának is össze vannak nőve a szemöldökei." A kezében tartott pohárral a helyiségben tartózkodó férfihez lépett és a szenes vízzel való mosás teljes eljárását bemutatta. Először kinyújtott ujjakkal keresztet vetett a levegőben a férfi arca előtt, majd ujjait a vízbe mártva a kimondott testrészek megérintésével elkezdte a ráolvasást: „Én téged megmoslak az Atya, Fiú és Szentlélek nevében! Én téged az igézésből meggyógyítlak. Kiolvasom neked a fejedből, fejed kupájából, hajadból, hajadnak szálából, füledből, fülednek porcikájából, homlokodból, homlokodnak csontjaiból, szemedből, szemed kupáiból, orrodból, orrod cimpáiból, fogaidból, foggyükeidből, szádból, gégédből, nyakadból, kezeidből, ujjaidnak minden porcikájából. Atya, Fiú. A másik kezedből, Atya, Fiú. És néked ebből is kimosom a megszólítást. Lábaidból, lent lábaid ujjaiból, másikból, másik lábad ujjaiból, hátadból, derekadból és még minden porcikádból. És úgy oszlassa el ezt a megszólítást mindenedből, mint a felhő, ahogy megy szét, úgy osszanak neked minden porcikádból. Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Semmi voltál, semmi légy! Semmi voltál, semmi légy! Semmi voltál, semmi légy!" Ekkor az inge aljával megtörölte a beteg homlokát, majd a vízből néhány cseppet az ajtófélfára öntött és közben háromszor mondta: „Semmi voltál, semmi légy!" Veron néni ezután elmondta azt is, hogy a gyógyításnál használt vizet este nem szabad kiönteni, csak napkelte után. Végül a maradék vizet az udvaron állva három részletben az ég felé loccsintotta a következő szavak kíséretében: „Felhők, vigyétek széjjel!"
Gyógyítás fürdetéssel
A szemmel vert gyermek szenes vízzel történő megmosása mellett gyakran alkalmazott gyógymód a ,fürdetés", amit napfelkelte előtt hozzáértő asszony, esetleg bábaasszony végzett. A földre tett teknőbe patakról hozott vizet öntöttek, mert „a patakban a víz sokféle füvön folyik keresztül, s az is hasznos". Fürdetés előtt a vízbe beleöntötték azoknak az anyagoknak a főzetét, amelyektől a gyógyító hatást várták. Mindegyik faluban használták az úrnapi „hajlékjáráskor" megszentelt virágokat, de ezeken kívül falvanként változó formában mást is rakhattak bele. Gímesen kilenc különféle fa gallyait főzték meg, és ebben fürdették meg a beteget. Lédecen a gyermekkel megegyező nevű ember kapufélfájáról levágtak kilenc forgácsdarabot, és a pirkadatig összegyűjtött, szótlanul hazavitt forgácsokat tették a vízbe. A gyógyítást Lédecen is éjszaka végezték, ezért úgy intézték a forgács megszerzését, hogy utána még legyen idő a fürösztésre is. Kolonban Süttő Viktória (sz.:1909.) saját, gyerekkori emlékét mondta el: „Az öcsém nagyon rosszul volt, mondták, hogy fürdő kell neki. Engem küldött anyám a kovácsműhely elé, hogy vegyek föl kilenc vasdarabot, de közbe ne szóljak senkihöz. Meg kilenc körmet, lókörmet, amit levágtak a patkó alól. Kilenc féle fáról gyümőcságat és kilenc féle füvet, kilenc féle virágot. Én ezt megszedtem, édesanyám megfőzte és háromszor kellett benne megfüröszteni, mindig este. A vizet mindig el kellett tenni és másnap újra. Harmadnapra meggyógyult az öcsém." Csitáron és Gerencséren a betegség megszüntetéséhez az érintkezési mágia révén a túlvilági erők segítségét is igénybe vették. Az említett falvakban kilenc sírról szedett füveket főztek abba a vízbe, amiben este megfürdették a beteget, majd kivitték a temetőbe és kilenc síron átforgatták. Gerencséren elmondták a fürdetés közben elhangzott párbeszédet is: „Ha a gyerek megbetegedett, olyannak szóltak, akit boszorkánynak gondoltak. Úgy gyógyította, hogy megfürdette. Olyan füveket főzött össze, amiket kilenc sírról a temetőben szedett össze. A gyerek hanyatlott, gyenge volt, lázas volt, nem tudták ki ártott neki. Még én is segítettem egyszer fürdetni. Ő állt az egyik oldalon, én a másikon. Kérdezte, hogy:
- Mit adol nekem?
- Élőt. És te mit adol nekem?
- Holtat.
Kilencszer átadtuk egymásnak és kilencedszer azt mondta:
- Én is élőt adok, nem holtat.
Akkor megvárta az éjfélt, elvitte a temetőbe, ahol kilenc síron meggörgette. Meg is gyógyult a gyermek." (Gerencsér, Czakó Aranka sz.: 1915.)
Gerencséren kívül Lédecen, csitáron és Bodokon is szokás volt a beteg gyermek temetőben történő gyógyítása. Lédecen és Csitáron napfelkeltéig kellett kilenc sírhanton átforgatni a gyermeket. Bodokon olyan esetet is elmondtak, amikor nappal vitték ki a gyermeket a temetőbe és a nagyszülei sírján forgatták át.
Az „ ijedség " gyógyítása
Az akaraton kívüli, vagy szándékosan előidézett rontásokon kívül egyszerű, hétköznapi események miatt is megbetegedhetett a gyermek. Leggyakrabban valamitől megijedtek, és ettől voltak nyugtalanok, álmatlanok. A zoboraljai falvakban „ijedségnek" nevezett betegség megállapítását és megszüntetését napjainkban is ólomöntéssel végzik. Minden faluban ismernek olyan asszonyt, aki ért az ólomöntéshez. Gesztén magam is beszélgethettem olyan asszonnyal, akihez napjainkban is járnak ólmot öntetni. A gesztei Belány Veron néni (sz.: 1926.) kérésemre be is mutatta az ólomöntést és közben elmondta a szokás menetét: „Mikor valaki meg van ijedve, akkor még van, hogy az orvos is hozzánk küldi. Volt, akin ijedés volt, megöntöttem szépen és mikor ment vissza a kontrolára a kórházba, mondták, hogy jól meggyógyították. Most is öntök ólmot. Utószor augusztusba voltam, most három hónapja. Kicsi gyerek megijedt valamitől, nem tudott aludni és eljöttek hozzám. Teszek tányért, teszek bele ollócskát, két szálat keresztbe a seprűből, cirkot és vizet. Nekem abba mindig más helyre kell öntenem az ólmot. Mikor megvan, a vizet kiöntöm. Az ólmot annak az illetőnek a feje alá tesszük akkor is, ha kicsike. Kell rá háromszor imádkozni. Három Miatyánkot, meg Üdvözlégyet. Míg az ólom olvad a kanálba, én is imádkozom. Hogy mit, azt nem akarom megmondani, mer akkor többé nem ható." Veron néni az ólomöntés bemutatása után sem gondolta meg magát, nem mondta el az imádságot. Azt viszont megtudhattam, hogy annyiszor kell beleönteni a kanálban olvasztott ólmot a vízbe, ameddig a kialakult formákban a szív alakja fel nem ismerhető. Amikor kijön a szív formája, akkor meglátható az is, amitől megijedt a gyermek. (Kutya, ember, bármi okozhatta az ijedséget.) A tapasztalatok szerint a sikeres ólomöntés és a hozzá mondott imádság megszüntette a gyermek nyugtalanságát.
A szemmel verés és az ijedség egyaránt a gyermek nyugtalanságát, álmatlanságát okozta. A kétféle baj megkülönböztetését az ólomöntés segítségével végezték, s ha ez nem járt eredménnyel, akkor nem ijedséget, hanem rontást kellett gyógyítani: „Szólítás, igézés, ugyanaz a baj, csak már urasabban mondják igézésnek. Ijedésre ólmot öntöttek. A szenes víz szólításra van, az ólomöntés ijedésre." (Pográny, Szomolányi Ilona sz.: 1931.)
A rontás, szemmel verés gyógyítására a hiedelemcselekvések számtalan változata ismert a zoboraljai magyarok körében. A szenes víz felhasználásának mozzanatait, a mosdatás eljárásait megvizsgálva közös vonások ismerhetők fel. A rontások következményeinek megszüntetésére irányuló hiedelemcselekvések egy ellentétpárokból álló rendszer körül szerveződnek, amelynek az éjszaka és a nappal, a betegség és az egészség, a tűz és a víz, valamint a halál ás az élet képezik az ellentétes végpontjait. Az ártó erőknek éjszaka van a legnagyobb hatalmuk, ezért az általuk előidézett rontásnak a megszüntetése is éjjel lehet eredményes. A tűz, füst a gonosz, a rontó erők távol tartását szolgálja. A szemmel verést előidéző személy hajával, ruhájának darabjával végzett füstölés érintkezési mágia útján szünteti meg a rontás okozta betegséget. A koloni elbeszélésben a kovácsműhelyből hozott vassal a vas, és a tűz együttes tisztító erejét felhasználva gyógyítottak.25 A túlvilági erőkhöz közelállónak tartott rontások leküzdéséhez a másvilági erőket is igénybe vehették. A temetőhöz, sírhanthoz kapcsolódó gyógyítás során a holtak világával létesített közvetlen kapcsolat segítette a beteget a gyógyuláshoz, az élethez.
A rontás miatt megbetegedett személyt azok gyógyíthatták meg, akik az ehhez szükséges tudást kiválasztottságuk miatt kapták, illetve érintés, kézfogás útján szerezték. A gyógyítás másik jellemző vonása a tudományhoz kapcsolódó titoktartás. Nem szólhattak senkihez akkor, amikor a patakról hozták a vizet, nem árulhatták el a ráolvasások szövegét. A titoktartás vesztették tudásukat, ártó-gyógyító szándékuk eredménytelenné vált.
Gyakori elem a mágikus számok használata. Három, hét, kilenc parazsat dobtak a vízbe, háromszor fürdettek, kilencszer forgatták át a beteget a sírhant fölött.
Az analógián alapuló mágia során a beteggel, így a rontó erővel érintkező vízzel végzett cselekvések is gyógyító hatásúak.' A vizet az ég felé öntik, hogy a baj is úgy menjen szét, ahogy a felhők. Gyakran az utcára öntik a vizet, hogy a betegség úgy menjen szét, ahogy a a vízbe lépők széthordják a vizet. Analógiás hiedelem szerint számolták visszafele a kilenc szenet a szenes víz készítésekor: úgy fogyjon el a betegség, ahogy a szén visszafelé számolva elfogyott. A fordítva végzett cselekvés az ártó erők megtévesztését is szolgálta a földi világ - másvilág ellentétének felidézésével.
Az 1980-as években Zoboralja falvaiban élő idősebb emberek számtalan történetet mondtak el a népi gyógyászattal kapcsolatban, többnyire múlt időben. Beszélgetés közben nemegyszer kiderült, hogy a múlt idő használatával leplezik a jelenkor gyakorlatát, miszerint a hagyományos gyógyítás eljárásait napjainkban is alkalmazzák azokban az esetekben, amikor az orvostudomány, a korszerű technikával felszerelt kórházak nem segíthetnek.
1979-ben Gyimesfelsőlokon jártam, s Görbepatakán látogattam meg egy családot. Már órák óta beszélgettünk, amikor rövid időre kimentem a házból, majd visszatérésemkor a szobában alvó kisgyerek hirtelen felsírt, semmivel nem lehetett megnyugtatni. A hasztalan próbálkozások után édesanyja egy poharat vett a kezébe, amibe vizet öntött, majd három szem parazsat, és három darab kicsi kenyérhéjat dobott bele. A szobában hirtelen csend támadt, az addig vidáman beszélgető felnőttek lélegzetüket visszafojtva figyelték a szenesvíz készítését. A víz elkészítése után a gyermek édesanyja kijelentette, hogy férfi verte szemmel a gyermeket. Kiderült, minden jó szándékom ellenére, én voltam a tettes. A megállapítást követően a gyermek édesanyja vízbe mártott ujjaival megkente a még mindig síró gyermek homlokát, arcát, közben halkan, a jelenlevők számára érthetetlenül imádságot mormolt. A „vízvetést" követően megkért, hogy a ruhámból egy darab cérnát húzzak ki, bal kézben tartva köpdössem meg és bal vállam fölött dobjam el, miközben mondom, hogy: „Nem viszem el a kicsi gyermek álmát." Megtettem, a gyermek megnyugodott, mi folytattuk a beszélgetést. A háziak megnyugtattak, hogy nincs „harag", a gyerekre bárki ránézhet „úgy", nekem különben is összenőtt a szemöldököm.
1996-ban szintén Gyimesben voltam, amikor Sötétpatakán lakó ismerőseimmel több napra felmentünk az esztenájukra. Kicsi kalibában laktunk gyermekeimmel, házigazdáinkkal és négyéves unokájukkal. Nap közben a gyerekek szépen játszottak, estétől azonban a házigazdáék unokája egyre nyűgösebb lett, éjszaka nyugtalan volt, mindig nyöszörgött, fel-felsírt. A nagymamája kérdésemre csak annyit mondott, hogy valami történt a gyerekkel. A harmadik nyugtalan éjszakát követő hajnalon arra ébredtem, hogy a nagymama a nyöszörgő gyermeket magához öleli és az arcocskáját finoman megköpdösve nyaldossa, miközben imádságot mormol. Ezt követően mély álomba merült a gyermek és nyugodtan aludt reggelig. Másnap megkérdeztem, hogy mi történt hajnalban. Sejtelmes mosollyal csak annyit mondott az asszony: „Ártottak neki, s leszedtem róla."
BAKAY Kornél
1978 A magyar államalapítás. (Budapest)
CSÁKY Károly
1976 Népi gyógyítás az Ipoly mentén. Irodalmi Szemle 19. 747-750. 1979a. Jóslás és varázslás az Ipoly menti palócoknál. Néprajzi Közlések III. Pozsony, 49-58.
1979b. Szerelem, házasság, gyermek az Ipoly menti palócok hiedelemvilágában. Madách Naptár, Pozsony 1992 „Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk." Népismereti Könyvtár 3. Komárom
DANTER Izabella
1980a. Mágikus elemek a szlovákiai magyarok gyógyító eljárásaiban. Národopisné Informácie 3. Pozsony, 121-133.
1980b. Növények a népi gyógyításban. Múzeumi Híradó 4. Dunaszerdahely, 14-17.
1981 A népi gyógyítás kutatásának néhány problémája. In A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Pozsony, 127-130.
1982 Adalékok egy csallóközi falu népi gyógyászatához. Madách
Naptár. Pozsony, 182-185.1986a. Népi gyógyászat a Csilizközben. Múzeumi Híradó 10. Dunaszerdahely, 5-38.
1986b. Népi gyógyítás a Csallóközben. In A III. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia Előadásai. Budapest-Békéscsaba, 407-414.
DIÓSZEGI Vilmos
1978 A pogány magyarok hitvilága. Budapest
DÖMÖTÖR Tekla
1981 A magyar nép hiedelemvilága. Budapest
FEHÉRVÁRY Magda
1990 Egy néphitelem (szemverés) emlékei a csicsói néphagyományban. Új Mindenes Gyűjtemény 9. Pozsony, 93-104.
FÉNYES Elek
1851 Magyarország geographiai szótára. II. Pest
HOPPÁL Mihály
1990 Jelképtár. Budapest
LÁSZLÓ Gyula
1944 A honfoglaló magyar nép élete. Budapest
MANGA János
1936 Pogánykori emlékek az Ipolyvölgyi palóc népiélekben. Magyar írás 8. sz. 75-82.
NÉMETH Márta
1944 Népi orvoslás-javasság tájegységünk területén. In Önképzés és szolgálat. Érsekújvár, 92-96.
NYÁRY Albert
1931 A palóc anya és gyermeke. Ethnographia XXXXII. 167—173.
ORBÁN Balázs
1868 A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. I. Pest
PÓCS Éva
1988 Ráolvasás. In Magyar Néprajz V. Budapest
SULÁN Béla
1961 Martost szövegek a népi gyógyászat köréből. Magyar Nyelvjárások VII. Budapest, 178-184.
TEMESVÁRY Rezső
1899 Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon. Budapest
TÓTH Melinda
1974 A kosztolányi templom falképei. Ars Hungarica 1.
ÚJVÁRY ZOLTÁN
1961 A kolera gyógyítása 1831-ben. Múzeumi Kurír 23. 55-58.
URBÁN Aladár
1986 Bábaasszony az Ipoly mentén. Honismeret 2. 42-44.
VAJKAY Aurél
1937 Adatok a Felföld népi orvoslásához. Etnographia XXXXVTII.140-154.
1938 Betegség, búcsú, gyógyulás. Új Élet 162-171.
1943 Népi Orvoslás a Borsa-völgyében. Kolozsvár
VIRT István
1987a. Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján. Folklór Archívum 17.
1987b. Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján. Folklór és tradíció IV. 103-114.
1989 Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján. In Új Mindenes Gyűjtemény 8. Pozsony, 9-48.
1991 Halottas szokások és hiedelmek a Nyitra környéki magyar és szlovák falvakban. In Interetnikus kapcsolatok a Kárpát medence északi részén. Acta Museologica - Komárom 53-162.
Jegyzetek:
|
|