|
|
Bevezetés
Az alábbi munka célja megvizsgálni, hogy mitől válik élővé egy tárgy, illetve, hogyan változnak a tárgyak az időben. Két terület lehet, amely élővé, önmagán túlmutatóvá tudja tenni a tárgyat: egyik a díszítés, másik a funkció. A tárgy, funkciójának köszönhetően, nemcsak tárgyként van jelen, hanem utal a tárgyat használó-létrehozó közösség milyenségére is. A díszítmény hasonlóképpen azáltal, hogy képes szimbolikus jelentést hordozni, élővé teszi a tárgyat, megmutatja rejtett dimenzióit, azokat a dimenziókat, amelyek a tárgyon túlmutatva, a vizsgált csoport gondolkodását is elénk tárják.
Az anyag, amelyen dolgoztam, a válaszúti Kallós-múzeum mezőségi szobájának textilanyaga, illetve a terepen (főként Válaszúton és Feketelakon) előkerült darabok. A munkamódszert illetően elmondhatom, hogy a múzeumi anyagból indultam ki, de szükségesnek láttam a puszta tárgyi leírást terepen történő vizsgálatokkal kiegészíteni. A múzeumi anyag tudatosan megalkotott tárgyegyüttes. Terepen a tárgyak kissé másként jelentkeznek, kiegészülnek a hozzájuk tartozó világgal, a hozzájuk társuló magyarázatokkal, és ez az a terület, amely élővé teszi a tárgyat.
Szakirodalom
A szakirodalom a népművészet, díszítőművészet leple alatt általában eltekint a tárgyak funkcióitól, és az esztétikaira, a művészire helyezi a hangsúlyt. Kevés olyan munka van, amely nem a múzeumi környezetből adódó kontextusban, hanem szerves környezetüket hozzáadva, funkcióikban, használatukban vizsgálja a tárgyakat.
Sok helyen nem ismernek már bizonyos tárgyakat, nem emlékeznek funkcióikra, a hozzájuk tartozó világra. Fontosnak tartom azonban, hogy azokon a helyeken, ahol még használatban vannak, ne csak esztétikai, művészeti megközelítésben láttassuk őket, hanem tulajdonképpeni néprajzi vizsgálatokat is végezzünk, hiszen a formai, díszítésbeli tényezőkön túl a tárgyak körüli világ, az elsődleges referenciákon túli konnotációk is fontosak, ezek is számos adatot szolgáltathatnak a tárgyak „használóiról".1
Hogy mit értünk a tárgyak körüli világon?
Az adott tárgyról csak úgy kaphatunk teljes képet, ha nemcsak tárgyi mivoltában közelítjük meg, hanem megpróbáljuk megmutatni azokat a képződményeket is, amelyekben a tárgyak csupán eszközök valami mögöttes lényeginek a kifejezésében. Lehet itt szó különböző vallásos jellegű képződményekről, vagy más, társadalmi stb. vonatkozású tényezőkről. A tárgyak a paraszti kultúrában sohasem pusztán önmagukban/önmagukért léteznek, hanem a használatban áll lényegük. Feladatunk megmutatni azt a világot, amely a tárgyak használatának a kivizsgálása után körvonalazódik. Nem önmagukban fontosak számunkra ezek a tárgyak - habár az ilyen vizsgálatok is rendkívül fontosak -, hanem a hozzájuk tartozó társadalom kontextusában.
Válaszút, illetve Feketelak azok közé a falvak közé tartozik, amelyekben még „élők" ezek a tárgyak. Ez a fogalom is alaposabb magyarázatra szorul.
Sok paraszti házban ma is megtalálhatók még ezek a textíliák, akkor is, ha sok esetben funkcióváltás történt. Egyes esetekben eredeti funkcióikban jelentkeznek, más esetekben a láda mélyén érintetlenül hevernek az ezelőtt 20-30 évvel elkészített kelengyében, de sok az olyan eset is, amelyben - új funkciót kapva - egy második felhasználási stádiumban élnek tovább.
Részben ezekről az „életmódokról", a tárgyaknak mai tovább-élési lehetőségeiről lesz szó a továbbiakban, hiszen ilyen jellegű munka kevés született. Valami miatt mindig fontosabb a puszta, esztétikailag értékelt tárgy a használt funkciójában élő tárgynál.
Amit ebben a kérdéskörben említhetünk, az a Hofer Tamás-Fél Edit szerzőpáros munkássága. Munkájuk bevezetőjében hangsúlyozzák a funkciók fontosságát is, ám nem végeznek kimerítő vizsgálatot, ez a fajta vizsgálat nem lehetséges, mivel a kötet az egész magyar nyelvterület tárgyaiból mutat be reprezentatívnak ítélt darabokat.2 Ettől függetlenül sok fontos, a funkciókhoz kötődő adatot közölnek.
Ugyanígy, érintőlegesen tárgyalja a funkciókat a Fél Edit-Hofer Tamás-K. Csilléry Klára által szerkesztett munka, A magyar népművészet3 is. A népművészet a parasztság életében és a Díszes tárgyak ünnepi szerepe című fejezetekben kitérnek a funkciók elemzésére is. Az ünneplő lakásbelső textíliái, a rituális alkalmak tárgyai, az ünnepi és köznapi tárgyak aránya kapcsán rendkívül sok fontos adatot közölnek a magyar nyelvterület sok esetben közös tárgyainak különböző vidékeken élő funkcióiról.
E két munka mellett fontos megemlítenünk a Kós Károly-Szentimrei Judit-Nagy Jenő által szerkesztett kiadványsorozatot, a Kászoni székely népművészet4, a Szilágysági magyar népművészet5, a Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet6 és a Moldvai csángó népművészet7 című köteteket. A textillel kapcsolatos vizsgálatokat Szentimrei Judit végezte, és a tárgyak előállítására, formai jellemzőire vonatkozó megjegyzéseken kívül a használatra is kitér. Itt sem kimondottan funkcionális vizsgálatról van szó, de a különböző tárgytípusok, előállítási technikák és munkaeszközök ismertetése kapcsán ezeknek a tárgyaknak a paraszti életben betöltött szerepe is megfogalmazódik.
A felsorolt munkákon kívül elvétve, itt-ott még természetesen megjelenik egy-egy funkcióra vonatkozó adat, de a kimondottan ilyen irányú elemzés ritka. A tárgyakat illetően általában az előállítási folyamatokra, a szövés-hímzés munka jellegére helyezik a hangsúlyt: ismertetik a különböző vidékekre jellemző különböző szövés- és hímzéstechnikákat, az előállításban használt munkaeszközöket, a különböző díszítő eljárásokat stb. A már említett munkák is nagymértékben ilyen jellegű kutatásokra alapoznak. Ugyanilyen jellegű a Mezőség textilkultúrájára vonatkozó két munka is: Palotay Gertrúd és Szabó T. Attila az Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok, illetve Mezőségi magyar hímzések című munkája.8 A funkciókat nem említve, a hangsúly kimondottan a hímzéstechnikákra helyeződik, azért, hogy lehetőségük adódjon megállapítani valamilyen mezőségi hímzéstípust. A Magyar Néprajzi Lexikon valószínűleg az ő kutatásaikra vonatkozóan határozza meg a mezőségi öltéstechnikát.9
A szakirodalom másik hiányossága is indokolja a témaválasztást, éspedig az, hogy a Mezőség textilkultúrájával - a Széki iratosok10 című munkán kívül, ami nem reprezentatív11 az egész vidékre nézve - nemigen foglalkoztak. Ez alól képez kivételt a már említett Palotay Gertrúd-Szabó T. Attila által írt Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok12 című tanulmány, illetve a Haáz Sándor-Palotay Gertrúd-Szabó T. Attila által írt tanulmány: A Néprajzi Múzeum erdélyi vászonhímzés anyaga.13 Ezeknek a tanulmányoknak az eredményei azért is viszonylagosak a mi szempontunkból, mert nem terepmunka eredményeiként íródtak, hanem muzeális anyag felhasználásával. Az említett szerzők már 1940-ben felhívják a figyelmet e vidék néprajzi fontosságára: Különösen a magyar szempontból is nagyon elhanyagolt és a gyűjteményben is számszerűleg csekély, mintegy 20 darabbal képviselt Mezőség vászonhímzései rejtegetnek különös néprajzi érdekességeket. (...) Ami kevés hímzésanyag a többi mezőségi községekből (Feketelak, Pujon, Szépkenyerűszentmárton, Vice) a gyűjteményben van, illetőleg amennyit magángyűjteményekből ismerünk, mind annak a megállapítására késztet, hogy hímzésanyag szempontjából is Erdélynek legismeretlenebb, egyben legtöbb meglepetést tartogató területe a Mezőség."14 Ezeknek az észrevételeknek, és felszólításoknak ellenére, a jelen munkát megelőzően, egyetlen más írás sem foglalkozott a mezőségi textilkultúrával. A viseletről is igen szűkszavú leírások születtek.15
A Mezőség kapcsán, ha tárgyi néprajzzal, textillel kapcsolatosan nem is, de a szellemi kultúrával, folklórral, hiedelmekkel igen. Így születtek a mezőségi hiedelemanyaggal kapcsolatos munkák is. A hiedelemkutatás, e vidék tekintetében, az egyetlen olyan kutatási terület, amelyen jól kidolgozott, átfogó igényű munkák születtek. Ezek között említeném Keszeg Vilmos Jóslások a Mezőségen16 illetve Mezőségi hiedelmek17 című munkáit, amelyek a saját vizsgálataimban is felhasználhatók voltak.
Funkciók
Funkción a tárgyaknak azt a sajátosságát értem, hogy valamilyen célt szolgálnak. Az ilyen célok lehetnek18: 1. mágikus, 2. rituális, 3. ünnepi, 4. reprezentációs, 5. használati, 6. esztétikai jellegűek.19
Ebből adódóan a tárgy lehet egyszerű használati tárgy (pl. egy konyhai törlőruha), lehet reprezentációs értékű kiállított kelengye, lehet ünnepi dísztárgy, rítusok során használt tárgy, mint például a halottas lepedő, de lehet mágikus célokban pl. termékenységvarázslásban vagy szerelmi varázslásban használt tárgy. Esztétikai funkcióval a vizsgált tárgyak legtöbbje rendelkezik.
Élő tárgyon a használatban levő tárgyakat értem, ugyanakkor pedig azokat a tárgyakat, amelyek nem csak esztétikai funkcióval rendelkeznek. Ebből a premisszából kiindulva a múzeumi tárgy halott tárgy, mert eredeti funkciói korlátozottabban érvényesülnek, esztétikai funkciója dominál. Mivel a múzeumi tárgyakból indultam ki, terepen is főként az esztétikai funkcióval rendelkező tárgyakat mutatták nekem, ám fontosnak látom megemlíteni azokat a használati tárgyakat is, amelyek esztétikai funkcióval nem rendelkeznek.
Tárgyakhoz tartozó világon a használatból adódó kontextust értem. A múzeumi kiállításból nem tudjuk meg, hogy mire használják a kiállított tárgyakat, milyen képzetek kötődnek hozzájuk stb., ez a világ csak a terepmunka során tárulhat föl.
A vizsgált tárgyakat illetően két nagyobb tárgycsoporttal foglalkozom: lakástextilekkel és viselettel.20 Előrebocsátanám azt is, hogy kb. 140 darabot tartalmazó tárgyhalmazon dolgoztam, amiből kb. 110 tárgy származik a múzeumból, a többivel pedig terepen találkoztam.
A lakástextíliák funkciótörténeti vizsgálata
A múzeumban található lakástextil jellegű tárgytípusok a következők: párna, lepedő, abrosz, asztalközép, törülközőkendő, falvédő. Ezekre a tárgytípusokra kérdeztem rá a terepen, és e tárgyhalmaz mellé kerültek olyan tárgyak, amelyek rávilágítottak a változásokra: a vetett ágy átalakult a divat hatására, és egy sajátos változata alakult ki, a régi tárgyaknak modernebb éltetési formái alakultak ki stb.
Kissé problémás a funkciók tárgyak szerinti megítélése, hiszen ma már kevésbé használják ezeket a tárgyakat. Emlékeznek arra, hogy régen milyen funkciókat töltöttek be, de a különböző társadalmi változásoknak tulajdonítható újítások hatására ma - ha nem is teljes mértékben - de kicserélődött a lakástextília-állomány.
Az egyes tárgyak funkcióinak a megvizsgálása által nézzük meg, milyen volt, és mivé vált a lakástextília.
A párnacsúpnak többféle funkcióját ismerik. Ünnepi funkciója a vetett ággyal hozható összefüggésbe.
Ünnepek alkalmával - főleg a leányos házaknál - törekedtek minél szebben kidíszíteni a lakást, hiszen ekkor felerősödött a reprezentációs szféra. Ezért a legszebb párnákat tették ki, a legszebb abroszokkal terítettek, olyan tárgyakkal, amelyek a hétköznapokban nem voltak „kiállítva".
Hásztán... má mikor melyik házbo nem laktak... akkor aztat, az állandóan ott volt nyáron... egisz nyáron... egisz télen. Ide karácsonykor vagy húsvétkor... itt ahol laktunk inkább olyankor. (K. I.)
A vetett ágyon az esztétikai funkció is rendkívül előtérbe kerül, hiszen ilyenkor a legszebb párnákat tették ki.
A párnák egy része ilyen ünnepi, esztétikai, illetve reprezentációs funkcióval rendelkezik. Esküvőkor, a rituális funkció mellett, a reprezentációs funkciójuk is megnyilvánul. Válaszúton a menyasszony ruháit, a kelengyét kiállítják: amikor a menyasszonyt átviszik a vőlegényes házhoz, vele együtt, a szekérrel, a kelengyéjét is átviszik, és közszemlére bocsátják. Ekkor is felvetik az ágyat, de sokkal díszesebbre:
Így inkább olyanko tették ki, amiko menyasszonyak vótak. Tették ki a telek közepíre... hozták a menyasszonyt, hozták a ruhát is, s akko ki vót téve egy ágy, és akkor így fel vót vetve. Ahány lepedője volt, ahány fehér lepedője... me itt is van fehér lepedő is, látom, van ződ is vagy milyen... ződ, azt hiszem. Megint egy fehér, megint egy ződ, ahány... lepedője vót, akkor aztán vetették így ni fel... és azér vannak így itt is van három, kilenc párno van, látom (nézi a fényképet) mind a két felin fel vót őtöztetve a párno...
[Hogy körbejárták...]
Igen. Körbejárták... égyik felől vót a vágásos, s monda nekem az a csipke, amit mutattam, az elébb... (K. I.)
A díszes párna rituális funkcióban is megjelent. A halottas szokásokban a ravatalra, a halott fejéhez is, lábához is tettek egy-egy párnát.
És a párno... a feje alatt... hogy tettek egyet vagy kettőt... a feje alá...és az hosszú párno vót. S akko erre a végire is húztak, alol tettek színest, égszínkéket, és akkor átlátszott szépen és akkor errűl is... az vót a feje alatt a halottnak. A vágásosnak... a lábánál csak így vót téve hosszábo... Amilyen hosszú a párno, csak réá ót téve... (B. Á.)
Ebben az esetben rendkívül fontos az, hogy díszített párna legyen:
Hát úgy alsó lepedőkkel alsóval, kivarratas csinálták a ravatalt, három lepedő volt, tettek két párnát a fejihez a ravatalon, mer nem tették koporsóba régen...
[Hát hova tették?]
Csináltok ravatalt...
[Igen...]
... s asztalt... s arra tették aztán, tettek szalmazsákot, s arra tették a lepedőket is, aztán tettek két párnát a fejihez, és kivarratas párnahuzatok voltak... (M. A.)
Az ezeken a párnákon megjelenő motívumoknak is nagy jelentősége van, de ezzel a kérdéskörrel most nem célunk foglalkozni. E tárgy kapcsán egy érdekes halottas szokásra derült fény: a halottat Válaszúton nem teszik rögtön a koporsóba, hanem ravatalt készítenek, amit textíliákkal kidíszítenek. Valószínű, hogy itt is működik a reprezentációs funkció, hiszen egy temetés alkalmával az egész falu látja, hogy a halottas ház asszonyának milyenek a textíliái, de rendkívül fontosnak találom a rituális funkciót: ezekkel a textíliákkal, az ezeken levő motívumokkal valószínű, hogy a halott túlvilági útját igyekeztek befolyásolni.
A párna mágikus funkciójára következtethetünk abból, hogy a kisgyerek bölcsőjébe is tettek díszes, varrottas párnát, annak ellenére, hogy a bölcsőben rongálódott, mocskolódott a párna.
[A bölcsőben volt még valami szőttes?]
...Édesanyámnak vót hazulrúl hozva... kivarrva kékkel, még szőlős mintás vót, fehér gyapotlasvászon ... mik abba nőttünk fel mind a hármon...
...na jó, de kispárno vót...
...Ekkora vót ni... az vót a böcsőbe. S csak égyik vige vót ki-varrva, s a bőcsőbe vót szalma... égy rossz ingalj... pendely, égy ócska pendely, avval le vót takarva a szalma...
[S akkor úgy emlékszik, hogy szőlőmintás volt?]
...az édesanyámé olyan kicsi szőlőmintás vót... (B. K.)
A gyerek ritkán kapott díszes tárgyakat, általában a fiataloknak, a házasság előtt állóknak tartogatták ezeket. Hogy mégis díszes a gyerek kispárnája az azzal magyarázható, hogy a rontástól elől védték a csecsemőt. Az sem véletlen, hogy ez a minta piros, hiszen a gyerek körüli rontáselhárító praktikákban gyakori ez a szín. Válaszúton nem tudják megindokolni, hogy miért díszített a bölcsőben levő kispárna. Feketelakon:
Olyasmire valamire emlékszem, hogy kispárnát varrtak neki, hogy legyen a babának is, s kivarrták. pirossal, hogy ne igiződjön, de olyan külön szőttes dolgokat a kicsiknek nem nagyon emlékszem ilyesmire. (M. E.)
Természetesen, ezek mellett a párnák mellett voltak olyanok is, amelyeket a mindennapokban használtak, amelyeken aludtak is. Ezek a legtöbb esetben nem voltak kidíszítve, csekély mintázatuk a szövésből adódott (pl.csíkozás).
Mára a hagyományos alakú párnacsúp szinte teljesen eltűnt, egyetlen funkciójában él tovább: a hétköznapiban. Megfosztódva addigi funkcióitól, viselőpárnává degradálódott. A nehéz megélhetés miatt is, már a második világháborútól kezdve, a díszes ünnepi párnacsúpokat elkezdték „elviselni":
Mér vegyünk másokat, me el kellett használni... Jött a háború, s nem volt miből s akkor el kellett használni azokat, amik voltak. (B. Á.)
Ennek a jelenségnek természetesen nem ez az egyetlen oka. Értékük csökkenésében az is fontos szerepet játszott, hogy az említett bútorváltozás miatt megszűntek a textília addigi funkciói is. Nemcsak a nehéz megélhetés, hanem a funkciótlanná válás is előidézte ezt a degradálódást:
(...) most viselem én is, me a leányom má másféle stafirunggal ment férjhez. S akkor a ... nekem mind itt maradtak, s vót vagy húsz darabam vót... most kezdem viselni őket. (K. I.)
A rituális életben is változások történtek. Az esküvői rítus során a kelengyét már nem kellett kiállítani, sőt a kelengye is megváltozott. A városra költöző fiatalasszonynak ezután kevésbé volt szüksége vetett ágyra való díszpárnákra, szőrlepedőkre stb., hiszen városon a divathoz kellett alkalmazkodni. Azok az asszonyok, akik lányaiknak mégis elkészítették a kelengyét, azóta is a ládában őrzik, vagy éppen mindennapi viselő textíliákként használják. Sőt, olyan esetekkel is találkoztam, hogy a saját kelengyéjére falun sem volt szüksége az asszonynak, így kérésemre a szekrény aljáról szedték ki a még össze sem varrt párnacsúpokat.
Utáno, utáno voltak ezek a rendes, a vásáriak, úgyhogy csináltak, csinálták ezt a négyszögűpárnákat, me régebben ilyen hosszúkásak voltak... aztán csinálták azt a négyszögű párnát, s akkor rendes párnahuzatokat használtak, én legalábbis, me én ezeket lánykoramba kivarrtuk s ottmaradt, me nem még csináltom ilyeneket, nem csináltom meg őket. Má kiment... má városon má kiment a divatból. Szóval már nem használtuk, na... (M. A.)
Érdekes tendencia figyelhető meg manapság, ami ezeknek a tárgyaknak egy újabb továbbélési lehetőséget nyújt: a most már városon lakó fiatalabb generáció e tárgyak megőrzésére inti az öregeket, vagy pedig elkéri, elviszi faluról őket:
Hanem aztán vótak... vótak... nekem is vót, de aztán elvitték... Csak most adtam oda a leányomnak űket nem régen. (K. I.)
Mindez azt bizonyítja, hogy a valamennyire tájékozott elszármazottak is értékelni kezdik hagyományaikat.21 Láthatjuk, hogy ebben az esetben átkerülünk egy másik értéksíkra, illetve egy új funkciót fedezünk fel. Itt már nem úgy fontos a tárgy, ahogy a parasztembernek fontos: az, hogy a kender elültetésétől kezdve a fonáson, később a szövésen az összeállításon, díszítésen keresztül egészen a rítusig a saját keze munkáját látja, olyan személyes viszonyt hoz létre a tárggyal, ami a modern ember számára már nem ismerős.22 Ezt a funkciót is a tárgyak továbbélési lehetőségeinek körébe sorolhatjuk.
Akárcsak a párnacsúp esetében, a lepedőnek is volt mind ünnepi, mind rituális, reprezentációs, illetve hétköznapi funkciója. A lepedő reprezentációs funkciója a már említett kiállított kelengye kapcsán jelenik meg: nemcsak a párnákat, hanem a lepedőket is kiállítják: ahány lepedője van a menyasszonynak, azt mind kiteszik, egymásra terítik a vetett ágyon. Az ünnepi vetett ágyon is reprezentációs funkciójában van jelen a lepedő.
A vetett ágyon ugyanúgy, ünnepi, illetve hangsúlyozott esztétikai funkcióban jelentkezik, rituális funkciója pedig a ravatal feldíszítése kapcsán kerül előtérbe. Mivel nincsen kápolna, a halottat otthonról temetik, és ravatalra helyezik a koporsót. Ezt a ravatalt valamivel le kell takarni, szükség van tehát a halottas lepedőre. Válaszúton azonban már nem a régi, díszített textíliákat használják, hanem a plébánia birtokában levő egyszerű fekete vászontextíliákat.23
A ravatal feldíszítésén kívül a lepedőt szemfedélként24 is használták akkor, amikor az embereknek nem volt lehetőségük gyári szemfedelet vásárolni:
(...) akinek nem tudott venni ilyen fátyolt, az meg gyolcsot vett s kivágták.,. kicakkenezték egy varróné csinált belé cakkent s lyukat, s úgy kimintázto körbe... de akkor is... kidíszítették. (B. Á.)
Láthatjuk, hogy itt is mennyire fontos az, hogy a lepedő/szemfedél ki legyen díszítve. Mára ez a szokás kissé megváltozott, de az az alapelv, hogy a halottas lepedőnek, illetve a szemfedélnek díszesnek kell lennie, ma is él. Szőttes-varrottas halottas lepedőt ma már senki sem készít, hiszen már nem is szőnek, nem is varrnak. Akinek van régi lepedője, azt teszi a ravatalra, akinek pedig nincs, az csináltat. Fontos azonban, hogy ezek a készíttetett lepedők is ki legyenek díszítve, képzett varrónők által ki legyenek hímezve, gépi hímzéssel.
Mágikus funkcióval is rendelkezik a szemfedél: a koporsó be-szegelése előtt ebből a szemfedélből tépnek azért, hogy ha a halott visszajárna, ennek a darabnak az elégetésével el tudják majd űzni a lelkét. A szemfedél kapcsán említették azt az elterjedt képzetet is, hogy a halott orránál egy kicsit meghasítják a szemfedelet. Ennek a magyarázatát Válaszúton már nem, de Feketelakon még tudják: e hasadékon száll el a halott lelke.
Mindezek mellett mindennapi funkciója is van a lepedőnek, amely máig is él. Itt jegyzem meg azt is, hogy az itt lepedőnek nevezett tárgy formailag megoszlik: egyik változat a hagyományos szőttes-varrottas fehér lepedő, a másik a színes szőrlepedő, amelyet ma is használnak. A fehér lepedő kizárólag viselő-hétköznapi funkciójában él, díszített változata teljesen eltűnt. Az egyszerű, díszítés nélküli szőrlepedőnek hétköznapi funkciója mellett ünnepi funkciója is él, akkor is, ha ez nem kizárólagos, hiszen a szőrlepedő mellett ma már a perzsaterítő is megjelenik.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a fehér lepedő, mind mindennapi, mind rituális, illetve mágikus funkciójában, ha megváltozva is kissé, de tovább él. A szőrlepedő pedig máig használt tárgy ágyterítői funkcióban.
Az abrosz többféle lehet: ünnepi abrosz, rituális funkciójú, esküvőkor, temetéskor használatos abrosz, lehet a tisztaszoba reprezentációs értékű tárgya, vagy a „menyasszony ruháinak" egyik darabja, és lehet viselő abrosz. Nemcsak funkcionálisan, de formailag is többféle. Ezúttal a szőrabroszt, illetve a szőttes-varrottas fehér abroszt egy helyen tárgyaljuk, a harmadik válfajt pedig - az asztalközépet - külön.
Ünnepekkor, akárcsak a vetett ágyat, az asztalt is díszesen megterítik:
[S akkor ilyen ünnepi abroszok voltak, ugye? Külön, amit csak ünnepekkor tettek fel?]
Igen, hogyne... Mer akkor mindig...
[Azok nagyobbak voltak?]
Nem nagyobbak, me rendes abrosz volt, csakhogy mindig tett egy fehér abroszt alol. Egy fehéret s akkor a ződet fejül, s akkor szép asztalközép volt... Igen... az asztalközép csak akkora volt, né... (K. I.)
Több abrosz kerül ilyenkor az asztalra. Attól függően, hogy milyen alkalomról van szó, az asztal is díszesebb, vagy kevésbé díszes. A múzeumi asztalon három nagy abrosz van - ez a terítés csak a nagy ünnepeknek jár ki, azoknak az ünnepeknek, ahol a reprezentációs szférának is nagy a fontossága. Ezekben az esetekben több abroszt is kitesznek azért, hogy dicsérjék a ház asszonyát, és a legszebbeket teszik ki.
Esküvőkor is szépen rendbe tették a házat... amelyikek vótak a legszebbek, aztat tették ki az ágyon, hogy szép legyen. (B. Á.)
A mindennapi terítés csak két abroszt feltételez: egy szőrabroszt alól és egy asztalközépet felül. Az ünnepi szobabelső kialakításakor arra is törekednek, hogy a vetett ágyon, vagy ma már az egyszerű ágyon levő szőrlepedő és a szőrabrosz egyforma legyen szín és minta tekintetében.
A rituális alkalmakkor használt abrosz és az ünnepi abrosz sokban nem különbözik egymástól, legfeljebb annyi eltérés lehet, hogy rituális alkalmakkor több textíliát tesznek ki, több abrosz kerül az asztalra.
A menyasszony ruháinak reprezentációs funkciója a kiállításkor kerül előtérbe. Ugyanúgy mint a lepedőket, az abroszokat is kiállítják a vetett ágyon.
A viselő, hétköznapi abrosz rendszerint egyszerű, nincs rajta semmi díszítés. A hagyományos, házi előállítású abrosz ma már teljesen eltűnt, egyáltalán nem készítenek ilyeneket, sőt a meglévők is ritkán vannak használatban. Ha mégis használatba kerül egy-egy ilyen abrosz, akkor az főleg rituális alkalmakkor történik, és főleg az idősebbek használatában jelentkezik. Leggyakrabban az abrosz gyári előállítású változatait használják, például a damasztabroszt, a gépi hímzésű abroszt, és nem a díszített, házi készítésű változatokat.
Az abrosz harmadik válfaja az asztalközép - a neve is jelzi, hogy az asztal közepére, a szőrabroszra teszik -, amely funkcióiban teljesen megegyezik a fehérabrosszal. Az asztalközép ma is élő tárgy, kis terítőként akárhova helyezhető. Még az új, modern bútorok világába is beilleszkedik, hiszen a kisasztal abrosza lehet. Gondolom, ezzel magyarázható, hogy bár formailag stabil, díszítés tekintetében több változata is van: lehet hagyományos vagdalásos vagy keresztszemes díszítésű, de lehet gyári készítésű hímzett is.
A törülközőkendő az egyik legérdekesebb darabja az általam vizsgált tárgyanyagnak. A hétköznapi-viselő funkcióján kívül már szinte egyetlen funkciója sem ismert, pedig rendkívül gazdag funkcióköre volt. Lakástextíliaként az ünnepi lakásbelsőt díszítette:
Ott is voltak, voltak ilyen porcelán tángyérok, amilyen van Zoltinál is asszem tőlünk is van vagy kettő, fel vótak a szegbe akasztva... a falba verve s ünnepnap, azok össze voltak így fogva s keresztül vót téve a tángyéron...
Ágnis néni: Há min Zoltikánál, ahogy...
[Így vannak, persze.]
Na, édesanyámnál úgy volt. Ünnepnap mindig kirakta.
[Csak ünnepkor tették ki...]
Csak ünnepkor... (B. K.)
Ugyancsak ünnepekkor függönyként is használták ezeket a törülközőkendőket:
(...) édesanyámnak voltak törülközői... de má nem tom egy ha még van belőle... hogy azokat tette függönynek, itt mind függönyek voltak... az édesanyámé meg alul csipkével vótak... fogdasva és kivarrva kékkel és pirossal, volt amelyik kékkel volt... volt kékkel és pirossal. (B. Á.)
Ünnepi funkciójához hozzátartozik a reprezentációs és az esztétikai funkció is, hiszen egy ünnep alkalmával ezek is működésbe lépnek. Például a karácsonykor vagy húsvétkor kitett törülközőkendőket az ünnepek alkalmával látogatóba jövők egyaránt láthatták, de fontos szempontot jelentettek a házasulandó legények szemében is: ha szép volt a lakás a karácsonyi kántálás, illetve a húsvéti öntözés alkalmával, nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy abban az évben a ház eladósorban levő leánya férjhez megy. Válaszúton az ünnepi törülközőkendőket általában az erce a célra használt rúdra aggatták, és így díszítették az ünneplő szobabelsőt. Rituális funkciójuk egyaránt megjelenik az esküvő, illetve a temetés kapcsán. Ilyen törülközőkendővel tették be a halottat a koporsóba:
[Más ruha, a halottas lepedőn kívül nem volt a temetésen?]
Nem tudom. Esetleg hallani hallottam, hogy mondták, hogy hát nem fogták meg a ruhájávol, és bétették a koporsóba, hanem tettek két törölközőt alájo. (...) Azak varottasak, vagy szőttesek. Me vót, amelyiket szőtték... A végin körülbelül egy ekkoránok szőttek valami mintát beléje s akkor... (K. I.)
Erre a válaszútiak már nem emlékeznek, de más mezőségi falvakban, mint például Feketelakon is, ugyanilyen kendők díszítették a koporsó két oldalát is. Ezek rendszerint kicsüngtek a koporsófedél felszegezése után is.
Tettek kendőket is rigebben, de most má nem tesznek, me rigebben tettek két kendőt... égyet a láboihaz úgy keresztül le, s égyet a fejihez mind úgy. S aztán tették a koporsót fel réájo. (V. R.)
Mint majd később meglátjuk, itt is fontos az, hogy milyen díszítmény van ezeken a törülközőkendőkön. Válaszúton nem különböztetik meg a halottas kendőket a más funkcióban szereplő törülközőkendőktől sem formailag, sem díszítmény tekintetében, de Feketelakon igen:
Ezeket a törülközőknek... mindegyiknek megvolt a maga... a használati helye, hogy mire használták. Volt, ami volt halottas, amit a koporsóba tettek, volt, amelyiket odaadták a kikérőnek, amikor menyasszony után mentek... (M. E.)
Moldvában azt tartják, hogy a halott a temetési menet elé terített kendőn megy át a túlvilágra.25 Sem Válaszúton, sem Feketelakon nem él ez a képzet, de a tárgynak a temetési, illetve esküvői rítusban való jelenléte utalhat arra, hogy itt is ugyanezt hitték. Feketelakon, az említett szokás mellett még ma is él egy másik. Azok az ökrök, amelyek a koporsót a temetőbe szállítják, illetve azok, amelyek a menyasszonyt a vőlegényes házhoz viszik, a szarvukon ilyen törülközőkendőket viselnek. Válaszúton ma már sem a halottat, sem a menyasszonyt nem ökrökkel szállítják, hanem lovakkal, ezért ez esetben azt a magyarázatot tartom valószínűnek, hogy a funkció eltűnése okozta a tárgy eltűnését.
Az esküvő során, nemcsak az ökrök szarván, de a gazda/kikérővőfély kosarán is megjelenik a törülközőkendő: Válaszúton már nem, de Feketelakon még a hetvenes években is élt az az esküvői szokás, hogy amikor a gazda kikéri a vőlegényt, illetve a menyasszonyt, egy kosarat visz nekik, amelyben a hagyományos rituális eledelek vannak, kenyér és bor:
A vőfélynek...A kikérővőfélynek adták azt a törülközőt, amit beletettek a kosárba, amikor mentek menyasszonyért vagy vőlegényért... s akkor ki kellett kérje a menyasszonyt s a vőlegényt.
[S mi volt ebben kosárban?]
S vitte a kalácsot és bort, s arra réá volt terítve avval a szép... kézimunkás, hímzett...
[S azt azután a kérő kapta meg?]
Nem. Azt a kérő, amikor kikérte a menyasszonyt, odaadta a fiataloknak, s azt megtartották, hogy az életbe hordozzon nekik szerencsét. (M. E.)
Válaszúton erre már nem emlékeznek, de azonos szokáskörről van szó. Válaszúton is ugyanúgy zajlott az esküvői szertartás, mint más mezőségi falvakban: itt is volt kikérés, voltak vőfélyek, akik ugyanúgy voltak felöltözve, mint Feketelakon, Buzában, Palatkán stb., ugyanúgy vitték a vetett ágyat a vőlegényes házhoz stb.
Reprezentációs funkciót tölt be a törülközőkendő abban az esetben, amikor takaróruhaként26 a beteg asszonynak visznek benne ételt, vagy az újabb változat szerint a beteg asszonynak vitt ételeskosárra terítik:
Ágnis néni: A kosárro tették...
Nem kosárbo vitték, a takaróruhábo... vót a ... mivel mentünk a bálbo, az vót a ... beteg asszonyhaz is...tettek egy tángyért egy lábos... egy tángyért alol, belé a levest... a húst, sült húst vagy mi vót... s tésztát, de legtöbb a régen az izé vót, a piskóta...
Ágnis néni: Na, és akkor úgy fogták össze... ni a négy sarkát csak, és úgy maradt a füle s úgy vitték...
[S akkor ez kocka volt.. .1
Hát nem éppeg, kicsit hosszukós. Ilyen hosszú vót ni, mint ez az asztal. Ilyen hosszú vót, mint ez az asztal s körülbelül ilyen széles... nekem megvan. (B. K.)
Amint az adatközlők szövegéből is kitetszik, két változat volt: teríthették kosárra, de vihették csak ebben az ételt úgy, hogy beletakargatták. Amellett; hogy fontos volt, kinek milyen szép a takaróruhája, valószínűnek tartom, hogy a beteg asszonyra irányuló rontás elhárításának a céljából is fontos lehetett a törülközőkendőn megjelenő dísz-, illetve maga a törülközőkendő.27 Egy gasztronómiai szokást is megismerhettünk ennek a tárgynak a kapcsán: beteg asszonyhoz, tehát a szülés utáni hathetes periódusban levő asszonyhoz általában levest vittek (másik adatközlő szerint mindig húslevest) és sült húst, krumplival, legtöbbször krumplipürével. Édességként régen piskótát sütöttek neki, ma azonban általánosan elterjedt szokás az, hogy tortát visznek. A szokás is változott, hiszen most már csak a legközelebbi rokonok mennek el a beteg asszonyhoz, régen viszont sokkal nagyobb volt a látogatók száma. A szomszédoknak és a távolabbi rokonoknak is kötelességük volt meglátogatni és segíteni a munkaképtelen anyát. Ugyanakkor a különböző rokoni, szomszédsági stb. kapcsolatoknak a megerősítését is szolgálta ez a szokás.
Egy újabb kori szokásban is fontos tárgyi elem a törülközőkendő: a kosaras bálokba vitt ételeskosarakat törülközőkendővel/takaróruhával terítették le. Természetesen itt is erős az esztétikai és a reprezentációs funkció, hiszen ezek a bálok is a párkapcsolatok lényeges ösztönzői voltak. A kosaras bálba menő leány textíliáinak szépeknek kellett lenniük azért, mert a tárgy a használójának a képességeire mutatott rá: ha szép volt a kendő, ez azt jelentette, hogy ügyes kezű a készítője.
Ma a törülközőkendő kizárólagosan mindennapi/viselő funkciójában él: konyhai törlőruhaként és törülközőként. Ezt bizonyítja az is, hogy míg abroszt, lepedőt bővében találtam terepen, törülközőkendővel ritkábban találkoztam. Emlékeznek rá, tudják, hogy milyen funkciói voltak, de mivel a funkciók megszűntek, a tárgy is eltűnt.
Végül, az utolsó tárgytípus, amit vizsgálok, a falvédő. A múzeumban levő falvédő nem válaszúti eredetű, de ez a tárgytípus egységes formájú és díszítésű volt - akárcsak a többi tárgy - Mezőség nagy részén. A régi változatában szőttes előállítású darab újabb változata gyári, előrajzolás után kivarrt, vagy pedig egyszerűen festett. Mai használata általánosan elterjedt, még a polgári jellegű falusi lakásbelsőkben is helyet kap.
Mint láttuk, a lakástextíliák nagy részének az eltűnését nagymértékben a bútorok újabb változatainak a megjelenése idézte elő. Másik ok lehetne azonban az, hogy megváltozott a szokásrend: bizonyos rítusok megváltozásával, a tárgy funkciótlanná vált és eltűnt. Harmadik okként egy technológiai okot említenék. Míg régen a paraszti kultúrában az emberek maguk állították elő mind bútoraikat, szerszámaikat, mind textíliáikat, ma már sokkal egyszerűbb és olcsóbb, sőt kevésbé fáradságos eljárás, ha a boltból vásárolják meg ezeket a tárgyakat. Ezúton viszont megszűnik a tárgynak specifikus, csak egy falura vagy egy vidékre jellemző egyedi stílusa, és uniformizálttá válik. Ugyanakkor, ezzel egy időben eltűnik a tárgy és ember közötti intim kapcsolat is.28
 |
 |
| 1. kép | 2. kép |
 |
 |
| 3. kép. | 4. kép |
 |
 |
| 5. kép | 6. kép |
 |
 |
| 7. kép | 8. kép |
 |
 |
| 9. kép | 10. kép |
E fejezet befejezéseként rögzítsünk néhány tárgytörténeti adatot. A textilkultúra megváltozásában több társadalmi változás is szerepet játszott. Az okok közül legfontosabb az, hogy az 1960-70-és évektől kezdve az asszonyok is munkába álltak, elmentek városra - a válaszútiak főként Kolozsvárra - dolgozni. Ez nagymértékben kihatott az addigi életritmusra, munkamegosztásra, munkavégzésre. Mivel télen is dolgozniuk kellett, felborult a hagyományos munkarend, amely szerint még az asszonyok télen, az üres idő kitöltése céljából szőttek, fontak. Ám a hagyományos női mestérségek eltűnése nemcsak ezzel magyarázható. Városra kerülve az addigi egységes paraszti ízlés és értékrend is megbomlott: fontosabbá vált számukra a városi divat követése, mint a hagyományos tárgyi kultúra. Ugyanakkor gazdasági okokkal is magyarázható ez a változás, hiszen egyszerűbb volt a gyárban kapott fizetésből megvásárolni a sokszor olcsó divatcikkeket, mint fáradságos fizikai munkával otthon előállítani őket. Végül egy külső okot is megemlítenék: a negyvenes évektől adatközlőim szerint teljesen eltűnt a boltokból a gyapot, az az anyag, ami a házi előállítású textíliák alapanyagaként szolgált addig. Végső soron ez is hozzájárult ahhoz, hogy ma már nagyon ritkán állítják fel a szövőszéket, ám ha fel is állítják, főként rongyszőnyeget vagy legfeljebb gyapjúlepedőt, ágyterítőt szőnek.
A vetett ágy az 1950-60-as évektől kezdve egyes esetekben teljesen eltűnt, más esetekben átalakult. Ezt a változást nagymértékben a bútorok modernebb változatainak a megjelenése idézte elő:
(...) Amióta már bejött ez a modern bútor, akko má gátá, má nem még ment az hozzá, vót a rekamír vót a hogymondják, akko má nem ment, na. Van negyven éve.
[S ilyen soknyüstös szőttest, terítőket, ilyeneket azért még tesznek? Ma még használnak ilyeneket?]
Ágnis néni: Má nem csináljuk.
Most má mindenki ráment a perzsáro, aztán a perzsa nem menyen ezekkel... (nevetés)... csak a gyapjú, ahun teszik a kendőket... lehet, hogy vannak falvak, ahol csinálják ezeket, de má... há mi... én hatvanba mentem férjhez... s akko volt kiadva a legelső bútor, az a „ munkásbútor", duplaágy, kicsi asztal, egy toálett, s aztán a hat párnát oda s a paplanyt s az volt, na... az hatvanba volt. (Név nélkül)
Természetesen nem mindenkinek volt lehetősége rögtön új bútort vásárolni, így igyekeztek a meglévőt hozzáigazítani a divathoz. Ennek eredményeképpen alakult ki a vetett ágy egy újabb vátozata, amelyen már nincsenek kirakva a párnák, hanem le vannak takarva az ágyterítővel. Ennek az új változatnak a kialakulását egy másik dolog is előidézhette, éspedig az, hogy az új bútoroknak nem mindig volt ágyneműtartója. Míg régen a vetett ágy az ágynemű tárolására is alkalmas volt, az új helyzetben nem volt mit kezdeni vele, ezért az ágyon hagyták, de letakarták.
A vetett ággyal együtt eltűnt a díszített lepedő és a díszített párna is. A modem lakásbelsőbe már nem illett a falra, tányérokra akasztható törülközőkendő sem, így az is eltűnt. A gyári abroszok megjelenésével az abrosz fehér változata is eltűnt, helyét átvette az 1970-és évektől a gépileg hímzett abrosz, de mind a lepedő, mind az abrosz tarka (legtöbbször zöld) változata ma is él.
A rituális funkciójú tárgyak esetében kissé más a helyzet, hiszen itt több régi tárgy még az 1960-1970-és években is használatos volt. Ekkor halt ki az a generáció, amely még megkövetelte hozzátartozóitól, hogy a régi szokás szerint temessék el. Például a halottas lepedőről úgy szereztem tudomást, hogy egyik adatközlőm mesélte, hogy az édesanyja kívánsága az volt, hogy őt (az 1970-és években) a régi szokás szerint, halottas lepedőkkel feldíszített ravatalról temessék el. Ez esetben a régi tárgyak rituális funkcióban való továbbéléséről beszélhetünk. Ez a jelenség a továbbiak során más tárgyféleségek esetében is többször megjelenik.
A viselet funkciótörténeti vizsgálata
A második nagy tárgyegyüttest az öltözetdarabok alkotják.
A dolgozatnak nem volt célja kimerítő viseletkutatást végezni, de mivel egy közösség textilhasználatához a lakástextíliákon kívül a viselet is hozzátartozik, ezt a kérdéskört is érinteni fogjuk. Ugyanakkor, mivel kitüntetett célunk a múzeumi tárgyak világának, illetve e világ változásainak a felvázolása, a múzeumi viseletdarabokra is rákérdeztem.
Az alábbi viseletvizsgálat során fontos elkülönítő szempont lesz az, hogy házilag készített, vagy gyári előállítású viseletdarabról van szó. Előrebocsátom, hogy a gyári készítésű ruhadarabokkal csak érintőlegesen foglalkozom, és a hangsúlyt a népi, kézműves darabokra helyezem.
Míg a hagyományos lakástextíliák nagy részét még ma is ismerik, a régi - múzeumban látható viselet - mára teljesen eltűnt, adatközlőim még a saját nagyszüleiket sem látták ilyenben járni, tehát nagyon kevés információjuk van ezekről. A viselet csak érintőleges vizsgálatának az egyik oka tehát az, hogy ez a hagyomány teljesen eltűnt.
Azzal a viselettel, amire még emlékeznek az adatközlők, illetve amelyet az adatközlők nagy része még ma is használ, a szakirodalom igen keveset foglalkozott. Ezt a viseletet ma a parasztasszonyok középgenerációja használja, a fiatalabb generáció ugyanis már a mai, városi ruhákba öltözik. A férfiviselet furcsa módon sokkal inkább átalakult, mára már teljesen eltűnt mindenféle paraszti sajátossága, és teljesen megegyezik a „polgárinak" nevezett viselettel. Darabjai a pantalló, a gyári ing, esetleg a mellény, a kalap.
A továbbiakban érinteni fogjuk ugyan a viseletdarabokat, de a hangsúlyt azokra a tárgyakra helyezzük, amelyek házilag, illetve a parasztasszonyok által kézileg vannak előállítva. Ugyanakkor azoknak a tárgyaknak a vizsgálatára is kitérünk, amelyek, ha ki is vesztek a mai viseletből, de funkcióik rekonstruálhatók.
A viselet kutatásakor fontos szempontokat adott Kós Károly a mezőségi viseletről írott rövid tanulmánya.29 Az általa említett ruhadarabokból ma nagyon kevés él még, illetve azok élnek, amelyeket ő akkor újfajta viseletként írt le: a fersing, a lékri és/vagy a blúz. Férfiviseletben ma már az sem él, amit a szerző akkor még újként értékelt. Eltűnt már a bricsesz, a Mezőségen priccses nadrágnak nevezett darab is.
Amennyiben a régi viselet a múzeumi anyag alapján, illetve az adatközlők emlékei alapján rekonstruálható, az alábbi ruhadarabokat tartalmazta. A női viselet díszes, szőttes anyagból készült, derékban beráncolt kerekszoknyát, berakott30, díszített kötényt, kézzel hímzett vászon- vagy gyolcsinget, mellényt vagy szűcs által készített hímzett bőrmellrevalót31, vásári fejkendőt tartalmazott. Ezen kívül természetesen a viselet részei voltak az alsóruhák is: a mellény, az ingalj (pendely), és az alsószoknya. A férfiviseletnek része volt a posztóból készült priccses nadrág, a vitézkötéses szőrnadrág, illetve a vászongatya, a kézi hímzésű vászon- vagy gyolcsing, a posztómellény és a posztókalap vagy szalmakalap. Ugyanúgy, mint a női viselet esetében, itt is lehetett téli viselet, amit viszont nem tudunk rekonstruálni.
Ez a viselet mára átalakult. A mai középgeneráció viseletének női: ing helyett blúz, lékri, egyszerű, díszítetlen körszoknya, amely gyári anyagból készül, esetleg kötény, gyári fejkendő, és természetesen, női alsónemű: kombiné, melltartó, női alsó, harisnya. Míg a női viselet tekintetében különbséget lehet tenni a városi és a falusi viselet között, a férfiviseletben szinte semmi eltérés nincs: pantalló, gyári polgári ing, kalap, esetleg mellény. Ami különbséget mégis megállapíthatunk a városi és a falusi viselet között az lehet, hogy városon a férfiak ritkábban viselnek kalapot.
A kutatás során a múzeumi anyagra alapoztam, a tárgyakhoz tartozó kontextus érdekelt elsősorban, és nem a mai paraszti textilhasználat egészének a vizsgálatát tűztem ki célul. Ebből kifolyólag csak érintőlegesen foglalkozom bizonyos tárgyakkal, és előnyben részesítek másokat.
A felsorolt régi tárgyak némelyikéről az adatközlőknek semmiféle információja nincs, de előnyös volt a terepmunka abban a tekintetben, hogy ezeken a tárgyakon kívül újakról is sikerült adatokat szerezni. Ilyen például a jegykendő funkcióban használatos egyszerű zsebkendő, vagy a még ma is használatos kontyolókendő, ugyanakkor ezek közé az új tárgyak közé tartozik a ma már alig ismert, de nagyon régi tárgytípusunk is, a halottasharisnya.
Az ingnek, legyen az akár női, akár férfiing, négy funkcióját ismerik. Rituális funkciójában lehet halotting vagy menyasszonyi, vőlegényi ing, de konfirmáló ing is, ünnepi funkciója ettől nem sokban különbözik, esetleg kevésbé díszes, a viselő-hétköznapi ingek pedig teljesen díszítetlenek. Negyedik funkciójuk a mágikus funkció.
Halotting ma már nincs, de emlékeznek arra, hogy volt, sőt egyes adatközlők még a közelmúltban (az 1980-as években) is ebben temették el hozzátartozóikat:
Há volt, akit úgy temettek el a régi embereket, volt akit gatyába s ingbe... te?nettek el, öregek voltak...
[S az volt, hogy el kellett készíteni a ruhát előre... tehát...]
...há má megvót sok öregnek készen volt a gatyájo, inge amikorrá meghal, készítették... régen, me volt a nagyapám is, tudom, hogy má készen volt neki gatyájo, inge, hogy a ... úgy temessék el, azt már előre elkészítették.
[S az nem volt kivarrva?]
Nem, itt nálunk nem volt kivarrva, csak rendesen meg volt csinálva. (B. K.)
A halotting mellett ismerik a vőlegényinget is, amelyet a menyasszony kell megvegyen a vőlegénynek:
[S az volt, hogy a menyasszony kellett adjon a vőlegénynek inget?]
Ágnis néni: Itt nálunk nem vót.
...vöt olyan... van olyan, aki akart adni, hogy adott inget, van olyan, de ritka eset... ritka eset vót. (B. K.)
[S a menyasszony nem ad semmit, például az anyósának, vagy másnak?]
Nem. Esetleg a vőlegénynek szokott venni vagy varrni, vászonbúi inget, de az már rendes ilyen városi. Városi ingek, nem falusi. (K. I.)
Egyes adatközlők már nem emlékeznek erre a szokásra, ám a másik adatközlő szövege a vőlegénying meglétét bizonyítja. Ebből a bizonytalanságból arra következtethetünk, hogy mivel ma már nem élő szokásról van szó, kezd veszíteni fontosságából, kezdik elfelejteni. Formailag semmi specifikuma nincs ezeknek a tárgyaknak, illetve nem emlékeznek rá, ami érdekes, az a hozzájuk kapcsolódó tudás. Az emberek készülődtek a halálra, előre elkészítették ruháikat, tudatában voltak annak, hogy előbb-utóbb be fog következni. A többi rituális tárgy, például a halottas lepedő, vagy a halottas törülköző ki volt díszítve, ezért eléggé furcsának tűnik az, hogy a halottingen nem volt dísz. Ugyanakkor például a feketelaki halottingek ki voltak díszítve. Ez a díszítetlenség azzal is magyarázható, hogy Válaszútról sokkal hamarabb tűnt el az ing, mint Feketelakról, ahol még ma is találunk a faluban ilyen ingeket. Általában egy-egy díszes textil teljes eltűnését a dísz eltűnése előzi meg, így lehet, hogy adatközlőim emlékezetében már csak ez az utolsó változat él.
Az ingeket mágikus célokra is használták: Feketelakon gyakorlott szokás az, hogy a lány szerelmi varázslás céljából a nézőnővel olvastat a legény ingére, abban a hitben, hogy ezáltal megköti a legényt is. Ugyanakkor élt egy másik szokás is Feketelakon:
Úgy jutott hozzá, hogy a fiú ne is tudja, elvitte, s visszavitte, hogy járjon vele. Vagy hogyha örökre magához akarta kötni, nem tudom, hogy mikor... amikor valaki meg volt halva, akkor becsomagolt oda valami darabot az ő holmijából, s eltemették a halottal, azt mondták, hogy az el volt temetve, meg volt csinálvo, s a csinálmányt eltemették, nem lehet többet visszacsinálni. Mít tudom én, Melinda, ezeket csak a bábák tudták. (M. E.)
Válaszúton is ismerik ezt a szokást, ám tagadják azt, hogy a faluban bárki is ilyesmivel foglalkozna:
[A nézőnőhöz inget nem vittek? Hogy arra olvasson, s azzal kössék magukhoz a legényt?]
Hát vótak itt falukan...
Ánis néni: ...falukan vótak...
... vótak falukan, aztán aki hallott ... ment, hogy az jósoljan nekie valamit, hogy mondjam, de itt nem igen jártok a magyarok. (B. K.)
Azért nem tartom elképzelhetetlennek ennek a szerelmi varázslásnak a válaszúti meglétét, mert szerte a Mezőségen még az emberek ma is járnak jósolni, kötni, oldani, a különbség csak annyi, hogy míg régen a nézőnőhöz jártak, ma a román papot látogatják.32
Az ing nemcsak rituális és mágikus funkcióban élt, hanem ünnepi és viselő funkcióban is, de erre ma már egyáltalán nem emlékeznek. Az egyik adatközlő bevallása szerint már a nagyapja sem járt ilyen ingben.
A vőlegényinghez kötődő szokás ma is él: a menyasszony ma is megvásárolja a vőlegénynek a fehér inget, ezzel azonban ennek az ingnek a lényegisége tűnik el. Régen a menyasszony maga varrta a vőlegényinget, és azért ajándékozta a vőlegénynek, hogy ezzel saját magát, saját ügyességét, tehetségét - saját keze munkáját ajánlhassa fel jövendőbeli férjének. A mai változat üres forma, eltűnt a szimbolikus tartalom.33
A halotting mellett a másik rituális temetési tárgy a halottas gatya:
Igen... és a régi öregeknek megvót a bő gatyájuk, a fehér bő gatyájuk, a fehér ing és avval temették el.
[És az ki volt varrva, vagy nem?]
Nem volt.
Ágnis néni: A bő gatya? Rojt vót alól.
Rojt, igen, olyan izé... olyan prémje vót, úgy mondják...
Ágnis néni: Olyan körbe, igen.
Az alján.
Ágnis néni: Körbe vót rávarrva.
Nem vót megrojtozva, hanem mint miko kihúzzák a szálokat, és itt aztán azsúrral meg van varrva... úgy vót. Nem vót úgy hogy rojt legyen.
Ágnis néni: Vót rojtja...
A nagyapáménak nem vót...
Ágnis néni: Izének... nénikánok az apjánok, fános bácsinak ott vót, ott hatta, elhoztam onnat.
A rojtot elhoztad?
Ágnis néni: Elhoztam. (B. K., B. Á.)
Láthatjuk, hogy a halottas gatya a mai adatközlők emlékeiben ingadózó, ami a formai jegyeit illet. Mindenesetre e tekintetben tudunk kategorikus választ találni. Kós Károly a már előbb említett munkájában említést tesz a gatyáról, és az ő adatai szerint a mezőségi gatyának volt rojtja: „A férfiak hagyományos öltözetének fő darabja a kender-, illetve gyapotvászon ing, ennek félrövid derekát hátul szabadon, elöl meg a szárközépig érő, alul rojtos, három-négy szél bőségű vászongatyába tűrik."34
Az első dolog, amit még meg kell jegyeznünk a halottas gatya esetében az az, hogy újnak kellett lennie. Ez nagyon fontos volt mind Válaszúton, mind Feketelakon, s ennek a fontosságát bizonyítja az is, hogy jó előre elkészítették maguknak. Olyan gatyának és olyan ingnek kellett lennie a halottas ruhának, amibe még soha nem volt beöltözve senki. Válaszúton nem tudják már azt, hogy a halottas ruhának miért kellett újnak lennie, de Feketelakon még igen:
[Milyen volt ez a gatya?]
Mindenkinek volt elékészítve, hogy avval nem volt felőtözve egyszer se, az el volt téve...
[Méri mondtak, hogy új kell legyen?]
Hát, akkor mit tudom én, a halottat meg szokták mosni, hogy teljesen tisztán, s úján, nem az itteni elmocskolt szennyel menjen a túlvilágra, hanem tisztába. (M. E.)
A tárgy itt is többet jelent, mint amit egyszerű tárgyi mivoltában jelenthetne: a tárgyat használók világképére mutat rá. A halottat fel kell készíteni a túlvilági útra, és ennek a felkészítésnek az egyik velejárója a rituális megtisztítás: lemossák róla az evilágit, és tisztába öltöztetve felkészítik a másik, új világra. Úgy, ahogyan Mezőségen a templomba menést is megelőzi az a tisztálkodás, amelynek nemcsak gyakorlati, hanem véleményem szerint hasonló rituális funkciója van/volt, a halott testet is rituálisan megtisztítják. Ehhez a megtisztításhoz hozzátartozik az új ruha is, ami jelzi a küszöböt, új mivoltában jelzi azt, hogy valami új következik. Ennek a valószínűségét más szokáscselekmények is bizonyítják. Majdnem minden átmeneti rítus során fontos az új ruha, kezdve az újszülött ruháitól, a konfirmáló ruhán és az esküvői ruhán át, a halottas ruháig.
Mára a halottas gatya teljesen eltűnt a használatból, de a nagyon öregek emlékeznek még arra, hogy a nagyapjuk, dédapjuk ilyenben járt.35 Érdekes jelenség az, hogy az öregek még akkor is halottas gatyában temetkeztek, amikor ez a ruhadarab már ki volt veszve a mindennapi viseletből. Ez a tény azt bizonyítja, hogy általában a régi tárgyak kerülnek rituális funkcióba. A régi tárgyakról mi már csak így, a rítusok segítségével szerezhetünk tudomást. Ugyanez a helyzet a halottasharisnyával is, amint majd a későbbiekben meglátjuk.
A gatya természetesen nemcsak rituális funkcióban, hanem viselő funkcióban is élt, valamikor nagyon régen, de erről az adatközlőknek ma már csak nagyon halvány emlékeik vannak. Mindenesetre, Kós Károly a már előbb jelzett tanulmányában ezt is említi36.
Mágikus funkcióját is említik, ám ez esetben valószínűbbnek tartom, hogy férfigatya alatt a ma is használatos férfi alsónadrágot értik:
[S olyan nem volt, hogy ha a lányok azt akarták, hogy egy fiú udvaroljon nekik, hogy...]
Akko éjszaka lefeküdt, is tett égy gatyát, férfigatyát a feje alá, hogy kivel álmodik, az lesz az ura. (Név nélkül)
Valószínűnek találom, hogy ez a gesztus valamilyen szinten a szexualitással van összefüggésben, hiszen ez a jóslási módszer37 párkapcsolatokra vonatkozik. A gatya ezúttal a jóslás sikeréhez szükséges férfiúi princípium szimbóluma.
Harmadik tárgyként a fejkendőt vizsgálom, aminek ugyancsak több funkciója ismeretes. Viselő és ünnepi funkciója mellett rituális szerepben is használják. A rituális jellegű fejkendő egyik változata az a kendő, amit a lány a legénytől kap a jegyesség alkalmával:
[S nem adtak ajándékba esküvőn egymásnak valamit?]
Ágnis néni: A menyasszonynak vittek ajándékot.
A menyasszony amikor izé... eljegyzés vót... akko adott egy fejkendőt... a vőlegény a menyasszonynak ... vagy a menyasszony adta a vőlegénynek... a menyasszony égy zsebkendőt. Ez vót a cseréjük köztük. (B. K.)
A lány ezt a kendőt nem kötötte fel az esküvő utánig. Feketelakon kissé másként élt ez a szokás: a lányt azzal a kendővel kon-tyolták föl, amit jegyességkor kapott a vőlegénytől, és utána is sok ideig azt kötötte föl ünneplő kendőként.
Válaszúton az asszonysorba kerülést a kontyolókendő jelezte:
Aranka néni: Miko felkontyolták a menyasszonyt. A násznagyasszony...
Igen kendőt... fejkendőt.
[Rendes fejkendőt ad neki a násznagyasszony?]
Rendes fejkendőt, selymet. Igaza van. (K. I.)
[S volt olyan, hogy aztán azzal kontyolták fel?]
Ágnis néni: A kontyolókendőt a násznagyasszony kellett adja.
[Igen?]
A násznagyasszony vette a kontyolókendőt. (B. Á.)
Itt is szimbólumértékű cselekvésekkel találkozunk. Nem véletlen, hogy a menyasszony az asszonyi státus jelét, a kendőt, a násznagyasszonytól kapja, hiszen az esküvői rítusban ő az a személy, aki a menyasszonyt beavatja új szerepébe. A tárgy ebben az esetben is túlmutat önmagán és valami többnek a jelölője: annak, hogy a lány státust váltott, asszony lett.
Az esküvői rítus során a kendő más szerepben is megjelenik: ilyen fejkendőkkel díszítkeznek a vőfélyek: két kendőt kötnek át a felsőtestükön, egyiket egyik vállukon kötik meg, a másikat a másik vállukon, keresztben. Adatközlőim szerint az is fontos, hogy ezek a kendők nem egyszerűek, hanem színesek, pirosak, fehérek vagy babosak legyenek.
Igen, és a vőfiek tettek piros kendőt, és fehéret. Őtöztették fel. Keresztbe, égyiket tették erre, a másikat tették erre, s akkor... babost vagy...
[De azok nem szőttesek voltak.]
Nem, vásári dolgok. (K. I.)
A rituális funkció mellett természetesen a kendőnek élt mind viselő, mind ünnepi funkciója. A mindennapi viselő fejkendő egyszerűbb és olcsóbb anyagból készül máig is, az ünneplő pedig nemesebb anyagból.
A zsebkendő is, akárcsak a fejkendő, jegyajándék, az az ajándék, amit a vőlegény kap a menyasszonytól a fejkendőért cserében. Más vidékeken ezt a kendőt a legény a ruháján látható helyen hordja, jelezve ezáltal saját státusát: még nem nős, de jegyes, van már választottja. Válaszúton mindez már elhalványult mára, arra is csak alig emlékeznek, hogy volt ilyen kendő. Ma már nincsen jegyajándék, mert az eljegyzés rítusának is csökkent a fontossága: általában az esküvő előtt egy-két hónappal tartják meg, és szinte semmi súlya nincsen, ez is csak egy örökölt forma.
A szakirodalom a kapcafélék között tárgyalja a halottas puha lábbelit.38 Amint már az előbb is láttuk, a halottas gatya, illetve a halottas ing kapcsán itt is egy régies formának rituális funkcióban való továbbéltetéséről van szó:
(...) és nem cipőt húztak a lábáro, hanem... (nevetés), vót izé... fehér vászon... vót így ni, égy ilyen papucs...
Ágnis néni: ... olyant varrtak a lábáro...
Varrtak.
[Tényleg?]
Igen, igen, azt húzták a lábáro, s itt megkötötték. (B. A.)
Mára a halottas harisnya is eltűnt, egyáltalán nem használják, még csak rituális funkcióban sem.
Alsónemű hiányában a régi viselet szerves kiegészítője volt az ingalj, vagy a pendely. Adatközlőim csak viselő funkcióját említik, de rituális funkcióban is élt nemcsak Válaszúton, hanem szerte a Mezőségen. A pendely ebben az esetben ugyanolyan szimbolisztikus értékkel bír, mint a gatyával való jóslás esetében a férfialsó, vagy az ing akkor, amikor olvastatnak rá. Szerelmi varázslással a lányok úgy próbálták magukhoz csalni a fiúkat, hogy levetették a pendelyüket, kifordították, és elkezdték a kerítéshez verni.39 E cselekvés során is a pendely szimbolisztikus jellegű tárgy: a női princípium szimbóluma. Adatok hiányában csak találgathatjuk a választ arra, hogy miért kell kifordítani a pendelyt. Egy másik mezőségi (feketelaki) hiedelem szerint, ha a tehénnek elveszik a tejét vagy valakitől ellopnak valamit és az illető sejti, hogy ki volt a tettes, meg kell szereznie annak a bundáját, akire gyanakszik, és addig kell ütnie egy bottal, amíg az illető oda nem megy. A hiedelem szerint az, akinek a bundáját ütik, érzi a csapásokat, és azért fog megjelenni. Ugyanakkor igézés ellen az emberek ki szokták fordítani a ruhadarabjaikat. Válaszúton mesélték, hogy a konfirmálás napján a konfirmandus lányoknak általában fordítva adják föl az alsóneműjüket, azért, hogy ne igézze meg őket senki. Ugyanezt teszik a menyasszonnyal is.
Ezek az adatok mind arra utalnak, hogy a kifordítás által lehet kapcsolatot teremteni a mi világunkhoz képest fordított világgal (a lefordított világgal), azzal, amelyben nem ugyanazok a törvények uralkodnak, mint a mi világunkban.
Ez esetben nem célunk alapos hiedelemkutatást végezni, ám annyit megállapíthatunk, hogy a pendely az említett szokáscselekményben a női princípium szimbóluma. Ezzel a példával is alátámaszthatjuk azt a már előbb is említett gondolatot, hogy a tárgy sohasem önmagáért van, hanem nagyon sok esetben a gyakorlati funkcióján kívül képes túlmutatni önmagán, képes rámutatni nemcsak az adott közösség esztétikai érzékére, hanem egész gondolkodásmódjára, világképére.
Az ingalj mellett, amely csak az alsótestet védte, használtak mellényt40 is, amely - amint a neve is jelzi - a melltartó elődje. Ezt a mellényt nem az ing fölött viselték (volt olyan is, de azt felsőmellénynek nevezték), hanem az ing alatt:
(...) tizennégy éves vótam, mikor konfirmáltom... és fehér vászon mellényt csináltok, nem melltartót...
Ágnis néni: Régebb nem vót melltartó...
Fehér vászony mell... lájbi vót, azt vettük, hogy az tartotta a mejjünket. (B. Á.)
A mellényt csak viselő funkcióban használták, elsődleges szerepe a gyakorlati szerep.
A fent említett mellény és az ingalj (pendely) származéka a gyolcskombiné41, aminek a kialakulását a gyári kombiné megjelenése idézte elő. Azért térünk ki itt erre a tárgytípusra is, mert ez még mindig a házilag előállított tárgyak körébe tartozik. Akárcsak a mellény esetében itt is csak gyakorlati, viselő funkcióról beszélhetünk.
Ágnis néni: Nekünk má kombinénk vót, gyocsbúl csináltuk, de pánttol. (B. Á.)
A fent tárgyalt viseletdarabok nagy része a régi viselet ruhái közé tartozik. Ezeken kívül természetesen a régi viselet más tárgyakat is tartalmazott, de ezek mára már teljesen eltűntek, az adatközlőknek kevés információjuk van róluk, ezért most részletesebben nem is térünk ki a vizsgálatukra.
Ami viszont még fontos, az a mai viselet. A régi viseletből csak a fejkendőt találjuk meg, a többi ruhadarab vagy átalakult, vagy kiveszett.
Az ing lékrivé42 alakult, ami többnyire gyári anyagból, falusi varrónők által készül. A lékri elöl gombolós, szűk, karcsúsított női blúz, amin ma már semmi dísz (kézi hímzés) nincsen. Ujja szűk, kézelős, vállban ráncolt. Funkciói ma már csak a hétköznapi és az ünnepi funkciókra korlátozódnak.
Kissé a régi szoknya is átalakult, más, gyári anyagból készül, és nincsen dísz rajta. Szabása a régi, kerekszoknya szabást őrzi, és ma is ráncos vagy rakott. A régihez43 viszonyítva még annyi a változás, hogy kevesebb szélből készül, tehát nem annyira bő, így a rakások is ritkábbak. A mai szoknyát ünnepi és viselő funkcióban használják. Az ünnepi szoknya általában nemesebb, drágább anyagból, a viselő szoknya pedig gyengébb, olcsóbb anyagból készül. Ennek a szoknyának a neve fersing, és megkülönböztetik a régi szoknyától.44
A mai viseletben a kötény egyre ritkább. Ha van, akkor a szoknyához hasonló minőségű, és hasonló anyagból készül, annyi eltéréssel, hogy kissé világosabb a szoknyánál, és ezen sincsen már dísz. Színe általában sötét: barna, sötétkék, sötétzöld. A régi köténytől abban is eltér, hogy nincsen berakva, hanem egyszerűen be van ráncolva. Akárcsak a szoknyának, ma viselő és ünnepi funkciója él.
A férfiviseletet illetően, mint már említettem, semmi eltérés nincs a mai városi viselethez képest, tehát valójában ma már nem is beszélhetünk férfi parasztviseletről.
Befejezésként nézzünk néhány viselettörténeti adatot.
Először is lássuk, mire cserélődtek ki a régi viseletdarabok:
| Régi ruhadarabok | Új ruhadarabok |
| férfiing | polgári ing |
| férfigatya | pantalló |
| posztó | - |
| priccses nadrág | - |
| posztómellény | - (esetleg öltönymellény) |
| mellrevaló | - |
| kalap | kalap |
| női ing | lékri |
| szoknya | fersing |
| kötény | kötény |
| mellrevaló | - |
| kendő | kendő |
Ezek a ruhadarabok természetesen nem egy időben tűntek el, illetve jelentek meg. Tekintsük át ezeket az évszámokat is:
| Ruhadarab | Megjelent | Eltűnt |
| férfiing | - | 1920-1930 |
| férfigatya | - | 1920-1930 |
| priccses nadrág | 1930-1940 | 1970-és években |
| posztónadrág | - | 1920-1930 |
| mellrevaló | - | 1920-1930 |
| kalap | - | ma is |
| gyári ing | 1940-1945 | ma is |
| pantalló | 1940-1945 | ma is |
| női ing | - | 1920-1930 |
| szoknya | - | 1920-1930 |
| kötény | - | ma is |
| mellrevaló | - | 1920-1930 |
| mellény (alsó) | - | 1960-as években |
| ingalj | - | 1960-as években |
| kendő | - | ma is |
| lékri | 1930-as években | ma is |
| fersing | 1930-as években | ma is |
| gyolcskombiné | 1950-és években | 1970-és években |
A fenti táblázatokból kitetszik, hogy több viselettörténeti változás is volt abban a periódusban, amelyre az adatközlők még emlékeznek. Először is, az 1920-1930-as években szinte teljesen átalakult a hagyományos viselet. Eltűnt az egyik legjellemzőbb válaszúti ruhadarab, a hímzett bőrmellrevaló, de eltűnt a hagyományos, hímzett paraszting is. A női viselet ekkor alakult olyanná, amilyet a mai középkorú réteg is visel: megjelent a lékri, a fersing (egyszerű, díszítetlen körszoknya). A férfiviseletnek egy olyan változata alakult ki, amivel ma már csak nagyon ritkán találkozunk. Ugyancsak a régi viseletnek az eltűnése után jelent meg a priccses nadrág, de ez csak a hetvenes évekig volt használatban, amiután felváltotta a polgári jellegű férfiöltözet: a pantalló, a tarka ing, esetleg az öltönymellény és a kalap, valamint a házilag kötött szvetter.
Ezek a változások nagymértékben a társadalmi változásoknak tudhatók be. Válaszút közel volt Kolozsvárhoz, így már az 1920-1930-as években több fiatal járt be városra, szolgálni. Később az iparosodással a válaszútiak nemcsak szolgálni jártak, hanem gyári munkásnak is elszegődtek. Sok nő is munkát vállalt ekkor: adatközlőim legtöbbje kolozsvári gyárakba járt be dolgozni, de az ingázási lehetőségek meglétének köszönhetően valamennyire megőrizték falusi életmódjukat.
Amint e bemutatás során többször is láttuk, a tárgyakat nem lehet elszakítani szerves környezetüktől, hiszen legtöbbször nem csak önmagukat jelentik, nem pusztán esztétikai értékkel rendelkeznek. A terepmunkának köszönhetően rengeteg más dolgot is megtudtunk a tárgyakat használó közösségről, ennek gondolkodásmódjáról, világképéről, szokáskultúrájáról, társadalomszerkezetéről.
A funkciók kapcsán kínálkozik néhány következtetés: a fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a funkció eltűnése általában a tárgy eltűnését eredményezi. A funkció befolyásolja a tárgy milyenségét: a viseletes, hétköznapi tárgyakon általában nincsen díszítés, de annál inkább az ünnepi, rituális, mágikus funkcióban levő tárgyakon. A régi tárgyak általában megőrződnek rituális funkcióban úgy, ahogy ezt a halottas lábbeli esetében láttuk, de ez már nem érvényes a régi díszítés-technikákra. A funkció és a díszítmény, mint láttuk, szoros kapcsolatban volt egymással, mára azonban a szimbolikus jelentések elhalványulása miatt e kapcsolat megszűnt.
A tárgyak metamorfózisával kapcsolatban történetileg is érzékeltettük a változásokat: láttuk, hogyan hatnak a ki a különböző társadalmi változások a tárgyak életére, és hogyan alakulnak a különböző éltetési lehetőségek. A mai ember számára rendkívül sok tanulságot szolgáltathatnak a fenti adatok. Láttuk, hogy a „hagyományos" világban az ember és tárgy viszonya egészen másként alakult, mint manapság. A mai ember már nem úgy viszonyul tárgyaihoz, mint a paraszti kultúrában. „Anyag és forma végérvényesen eltűnik, helyüket a funkciók rendkívül szabad játéka veszi át. A tárgyakat már nem ruházzák föl «lélekkel«, de a tárgyak sem ruháznak fel minket szimbolikus jelenlétükkel: a viszony tárgyivá válik, az elrendezés és a játék kapcsolatára egyszerűsödik."45
Irodalom
BAUDRILLARD, Jean
1987 A tárgyak rendszere. Budapest
FÉL Edit-HOFER Tamás-K. CSILLÉRY Klára
1969 A magyar népművészet. Budapest
FLÓRIÁN Mária
1997 Lábbelik. In: Magyar Néprajz. IV. Budapest. 683-693.
HAÁZ Ferenc-PALOTAY Geitrúd-SZABÓ T. Attila
1940 A Magyar Néprajzi Múzeum erdélyi vászonhímzés anyaga. Néprajzi Értesítő XXXII. 396-417.
HOFER Tamás - FÉL Edit
1981 Magyar népművészet. Budapest
HOPPÁL Mihály (szerk.)
1980 Etno-art és (nép)művészet szemiotika. Budapest
KESZEG Vilmos
1997 Jóslások a Mezőségen. Sepsiszentgyörgy
1999 Mezőségi hiedelmek. Marosvásárhely
dr. KÓS Károly
1972 Ismeretlen magyar népviseletekről. In: Uő: Népélet és néphagyomány. Bukarest. 191-208.
1979 Mezőségi adatok a népi szűcsmesterséghez. In: Uő: Eszköz, munka, néphagyomány. Dolgozatok a munka néprajza köréből. Bukarest. 332-365.
dr. KÓS Károly-SZENTIMREI Judit-dr. NAGY Jenő
1972 Kászoni székely népművészet. Bukarest
1974 Szilágysági magyar népművészet. Bukarest
1978 Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest
1981 Moldvai csángó népművészet. Bukarest
MIKLÓS Pál
1977 A szép tárgy jelentései. Ethnographia LXXXVIII. 1. 98-101.
PALOTAY Gertrúd-SZABÓT. Attila
1941 Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok. Néprajzi Értesítő XXXIII. 1-35.
1943 Mezőségi magyar hímzések. Kolozsvár
SZENTIMREI Judit
1982 Széki iratosok. Bukarest
|
|