|
|
E címet látva máris két szó hökkenti meg a legtöbb olvasót. Az egyik az inghímzések kifejezés, mivel sebtében szemügyre véve a tárgyi néprajznak e szakterülettel, a viselettel foglalkozó eddig megjelent írásait, nemigen találunk e tárgykört felölelő dolgozatot. Apróbb fejezetekre bukkanhatunk ugyan nagyobb monográfiák keretén belül (pl. a barcasági, kalotaszegi, Kisküküllő vidéki, moldvai csángó, szilágysági népművészettel foglalkozó munkák egyes fejezeteit tekinthetjük kiindulási pontnak), ám csak ezekre alapozni nem lehet. E művek nagy része ugyanis legtöbb esetben külön foglalkozik az alsóruhákkal, s ezen belül az ingekkel, igen kevés helyet szentelve e ruhadarab számára, példát majdnem minden esetben hímzett abroszokról, párnákról, kendőkről hozva.
Kezembe eleddig egyedül Seres András két könyve került, mely szigorúan e témával foglalkozik. A szerző barcasági csángó lány-, férfi-, menyecske- és öregasszonyingek hímzéseit vizsgálta, s e két mű is inkább mintakatalógusnak tekinthető.1
Létezik ugyan egy nagyobb terjedelmű tanulmány Pap Jánossy Magda tollából, mely Györgyfalva viseletével foglalkozik2, s elég részletes is, ám mivel igen nagy tárgykört ölel fel, kimerítőnek és kellőképp részletezettnek ez sem tekinthető. A szerző is csak adattárnak tekinti dolgozatát. Elképzelése szerint minden tíz évben újra megvizsgálták volna Györgyfalva viseletét, keresztmetszetet készítve róla, mely kutatás rálátást biztosított volna a társadalom életének alakulásától függő viselet és ízlés változásának tendenciájára, a változás módjára, intenzitására stb. Pap Jánossy Magdának továbbá célja volt a viseletet nemcsak ruházkodás-célszerűségi okokból, esztétikai, formai, szabástechnikai oldalról megközelíteni, ezek történeti hátterét kinyomozni, hanem a népi öltözködést társadalmi aspektusból is vizsgálat alá venni. Véleménye ugyanis az, hogy a népviselet legalább olyan mértékig függvénye az adott társadalom rétegződésének, az osztályhelyzetnek, gazdasági tényezőknek, mint a történeti tradícióknak, népi, nemzeti tudatnak, szokásoknak és az esztétikai, illetve ízlésnormáknak, a divatnak. Mindezen célkitűzéseket azonban nem tudta végrehajtani, mivel a történelem közbeszólt, így csak egy helyzetfelmérést, keresztmetszetet nyújthatott az olvasóknak az 1942-és viszonyokról.
E dolgozatomban, osztva Pap Jánossy Magda véleményét, igyekszem elképzelései egy parányi töredékét végrehajtani, megpróbálva a lehető legtöbb hímzésmintát bemutatni s néhány elképzelésemet papírra vetni.
A másik meghökkentő szó a címben a Györgyfalva földrajzi név. Miért éppen Györgyfalva, ez a Kolozsvártól délkeletre, alig hat km-re fekvő település? - kérdezhetné bárki. A felelet e kérdésre roppant egyszerű, s részben az előbb elmondottakhoz kapcsolódik: azért, mivel eddig igen kevesen foglalkoztak e falu néprajzával, a Kalotaszeggel foglalkozó munkák egy része is hol e tájegységhez sorolja e települést, hol pedig meg sem említi.
A falu bemutatása
Hová is tartozik, milyen tájegységhez, ez az aránylag nagy, zömében magyarok lakta település? Nem csupán a kutatók, de maguk a györgyfalvi emberek is bizonytalanok e kérdést illetően. Szokásaikban, viseletükben némi módosítással ugyan, de mindig Kalotaszeg magyarságát követték, annak ellenére, hogy hol elutasítják, hol pedig elfogadják, ha őket kalotaszegieknek tekintik. Legcélszerűbb tehát, ha Gyalu, Magyarlóna, Magyarfenes és Magyarléta mellett Györgyfalvát is az átmeneti vidékek csoportjába soroljuk. Az öregebbek emlékeznek még arra, hogy a közeli Pata, Bozs, Ajton, Rőd, Bányabükk magyar lakossága is hasonló öltözetben járt, mint ők, azonban e falvak többsége mára már elrománosodott, s a maradék magyar lakosság is kivetkőzött, elhagyta egykori népviseletét. így került át az ajtoni női és férfi mejrevalók. nagy része Györgyfalvára.
A falu szerves tartozéka Kolozsvárnak, ugyanis már hosszú évek óta tökéletes szimbiózis létezik közöttük. A falu határában kiterjedt gyümölcsösök, szántóföldek húzódnak végig, amelyek a város élelmezését, ellátását hivatottak biztosítani. A györgyfalvi ember ti. terménye egy részét Kolozsvár piacaira hordva jut keresethez. Amivel leginkább piacolni lehet, az a különböző zöldségféleség, a burgonya, a gyümölcs és a virág.
A megmunkálandó földekkel kapcsolatban elmondták, hogy 1989 előtt mindenki az mtsz-ben dolgozott. Innen terményt jóformán alig kaptak, viszont ha bizonyos számú munkanapot ledolgoztak, akkor joguk volt a háztájihoz, 25 ár szántóföldhöz, amin mindenki azt termelhetett, amit akart. S mivel földet az így összegyűlt pénzükért nem vásárolhattak, mint annak idején apáik, nagyapáik, ezért vagy autót, vagy pedig építőanyagot vettek, mely 1985 előtt könnyen hozzáférhető és aránylag olcsó volt.
Ugyancsak ezzel magyarázható a viseletükben beállt roppant változás, túldíszítettség, a cifrálkodás túlhangsúlyozása is, mely szintén e periódushoz köthető. Az értéket képviselő föld helyett ugyanis pénzüket a ruhadarabok minél színesebbé és díszesebbé tételére fordították, ezáltal fejezve ki a jómódot, a társadalmi hovatartozást.
Viseletelemek a magyar nőknél
Öltözetük, bár egyes vonásaiban bizonyos hasonlóságot mutat a kalotaszegi viselettel, összhatásában eltér tőle. Ma már e viseletet csak kivételes ünnepnapokon veszik fel, hétköznap általában már polgári ruhát öltenek magukra. Közönséges vasárnap is csak egy-két idősebb asszony ölti fel a hagyományos györgyfalvi viseletet.
Az ünnepi viselet szerves tartozéka a fejkendő (keszkenő), a konfirmált lányoké a párta. Az alsóruhák közül megemlíthetjük a pendelyt (alsószoknya), amelyet szintén igen gazdagon díszítenek, s az ingeket, melyeket itt természetszerűleg nem részletezek, csupán a szabásukról ejtenék egy-két szót. Elejének bősége egy szél, a hátáé is majdnem ennyi, csak innen kivágják a hónaj alatti pálhát és az oldalához varrandó eresztéket. Az ujja szabásához szintén egy szél vászon szükséges, amit kereken összefognak, ujjnyi részt visszahajtanak, s ez alá vékony papírcsíkot helyeznek, hogy a rákerülő díszítés keményebb, merevebb legyen. Erre varrják rá két-felől az ujj díszítéséhez tartozó farkasfogat, míg a jórészt kereszt- és laposöltéssel hímzett díszítősáv, a fehéres külön anyagrészre kerül. E fehérest az ing ujjával az ún. sima tartja össze, ami nem más, mint egyszerű, váltogatott huroköltések sűrű egymásutánja. Ha az ingujjban van fehéres és sima, akkor kétvarrásos ingről beszélnek (1., 9b. kép), ha hiányzik a sima, akkor barackmagos ingről (2. kép), ha pedig a fehéres, akkor egyvarrásos ing a neve. A nyakkivágás kikerekítése után bevágják a hasítékot, majd a fehéressel át-ellenben, az ujj felső és alsó részébe is behasítanak: egyiket a pálhának, másikat a kézelőnek. Ezek után az ujjakat az ing eleje és háta közé téve a gallérba összefogják, mellévarrják, az ing nyaki részét és az ujjak csukló fölötti részét tűre szedik (vagyis beráncolják), hogy az ing ne legyen kopac, majd legvégül az előzőleg ki-hímzett kézelőket varrják hozzá az inghez. A részeket ezután vagy barackmagosan színes fejtővel (cérnával) varrják össze (főleg régebb), vagy fehér cérnával egyszerű tűzőöltéssel, vagy pedig (az utóbbi időkben) bolhaugrással, esetleg piculásan (pénzesen), ami nem más, mint a bolhaugrás és a barackmagos összevarrási mód keveréke. Az ing hasítékait a kézelőknél és a gallérnál, valamint az ing alját lyukason béhányják (beszegik), a hasíték csúcsába kis barackmagokat hímezve. A gallérba, a kézelőbe az ing varrásának megfelelő színű, maguk fonta kötőt fűznek, aminek végére bojt kerül. Megjegyzendő, hogy az ingek ujja általában nem ér le a csuklóig, hanem jó tíz cm-rel csukló fölött ér véget.
Az ing fölé veszik fel a fekete klottból, vagy bársonyból készült lájbit (mellény), majd erre rá, esetleg közvetlenül az ing fölé jár a fehér báránybőrből készült cifra mejrevaló.
Konfirmálás után a pendely fölé vehetik fel a fersinget. Anyaga vagy fekete klott, vagy vékony fehér vászon. Hossza megegyezik a pendely hosszával. Díszítés soha nem kerül rá, egyedüli éke az igen apró lerakás. A fekete fersinget általában két szélből szabják. Ezek egyik oldalát előöltéssel összevarrják még a legelején. Visszájára rávarrják a fersing alját, vagyis a széles, színes kartonsávot, amiből a színén, alul, két-három mm kilátszik. A színére, pontosan a fersing aljára előöltéssel rávarrják a kék vagy zöld színű pántlikákat, ami alól két-három mm piros karton kilátszik (kieresztett rongy). Manapság kezd divatba jönni e vékony szövetszalagok helyett a boltból vásárolt virágos pántlika is. Aszerint, hogy hány (egy vagy két) csíkot varrnak a fersing aljára, beszélnek egy- vagy kétrendű kék vagy zöld (manapság rózsaszín) fersingről. Miután felvarrták a díszítőcsíkokat, kezdik tűreszedni, beráncolni. Lapítóra téve a fonákján fogják le, s míg régebb ehhez mindösze tiszta vizet használtak, ma az anyagot gumiarábikumos oldattal hintik meg. Nyáron a napon, télen pedig a kemence tetején hagyják megszáradni. Csak miután teljesen megszáradt, szedik ráncba a derekát, s varrják össze, elöl, legfelül egy arasznyi hasítékot hagyva.
A fersing fölé ruha (kötény) jár, ami készülhet két anyagdarab összevarrásából, de nem ritka az egy szélből szabott kötény sem. Színük és anyaguk változó. Van, ami az ünnepi öltözék tartozéka, és van, amit csak viselőnek hordanak. Természetesen ezt is cifrázzák: virágos pántlikával (újabban) vagy egyszerű vászonszalaggal (régebb). Aszerint, hogy a szélén a szalag egy vagy két sorban van-e elhelyezve, beszélnek egy- vagy kétrendű, kék vagy zöld pántlikás ruháról. Ha virágos pántlika díszíti a ruhát, neve virágos pántlikás ruha. A szalagon és pántlikán kívül ezt is sujtás, csipke, kieresztett rongydarab díszítheti, melyek a két sarokban négyzet alakú ablakot képeznek, közepükön egy-egy rózsával.
Viseletegyüttesek
Konfirmálás után (15 éves koruktól) meleg időben a lányok, ha fehér fersinggel mennek templomba (ünnep másodnapján), fejükre pártát tesznek, amit csak úrvacsoraosztáskor hagynak otthon, ekkor ugyanis kötelező kendőben megjelenni. Általában télen is kendőt kötöttek és kendőt kötnek egyesek még ma is. Nagyobb ünnepkor kétvarrásos inget vesznek fel, ha kevésbé jelentős az ünnep, akkor barackmagosat, egyszerű évközi vasárnap pedig járhatnak egyvarrásosban is. Színük ma már nincs megszabva, régen azonban az ünnep első napján pirosat, másodnap kéket, harmadnap pedig bordót illett felvenni. A fersing viselési rendje is szigorú szabályokhoz kötött. Első napján egyrendű zöld vagy kétrendű kék fersing jár a konfirmált lányoknak, melyet ők még nem, de az asszonyok fel is tűrhetnek. A fekete fersinghez kötelezően kendő jár. Ünnep másodnapján az asszonyok mindig kétrendű zöld fersingbe öltöznek, a lányok pedig kötelezően a fehér fersinget öltik magukra, piros vagy kék kétvarrásos inggel. Újkenyér és újbor alkalmával, valamint adventi úrvacsoraosztáskor azonban ők is felvehetik a kétrendű zöld fersinget, ezt tartják ugyanis a legelegán-sabbnak. Ha valamilyen okból kifolyólag nincs ilyen egy lánynak, akkor az vagy egyrendű kék, vagy parasztfersingben jelenhet meg a templomban. Ünnep harmadnapjára pedig azt illik felvenni, amit az első napi választékból kihagytak. Vagyis ha első nap az egyrendű zöldet vették fel, akkor harmadnap a kétrendű kéket és fordítva. Egyrendű fersinghez szigorúan egyvarrásos vagy barackmagos inget ölthettek fel, kétrendűhöz viszont csak kétvarrásost.
Mint már említettem, minden fersingnek megvan a hozzá illő ruhája is: ha kétrendű a fersing, a ruha is kétrendű, ha egyrendű a fersing, akkor a ruha is egyrendű. Az egy-, illetve a kétrendű virágos pántlikás fersinghez egy- vagy kétrendű virágos pántlikás ruha jár. Ez utóbbi azonban igen újkeletű, a lányoknak ilyet csak az utóbbi 30 évben varratnak. Legújabban a ruha naturális mintázatának megfelelő kendő jár mindehhez, a lányoknak fekete vagy piros bársony, ciframintás lájbi és mejrevaló, az öregebbeknek fekete bársony vagy klott, kevésbé díszített lájbi (mejrevalót ők már nem vehetnek fel), kiegészítőként pedig gyöngysor.
Mióta hímeznek Györgyfalván az asszonyok?
Bizonyos, hogy ingjeiket már évtizedekkel ezelőtt is díszítették, igyekezve mind cifrábbá tenni, olyanná, amilyen nincs még egy a faluban. Ez a törekvés egyébként máig jellemző. Az is kétségtelen, hogy a kezdeti munkák korántsem hasonlítottak a mostaniakhoz, sokkal egyszerűbbek, szerényebb kivitelezésűek voltak. Ezt támasztja alá a megvizsgált ingek közül kettő, egy román férfi-és egy magyar női ing. A női hadi ing kézelője ugyanis nincs kihímezve, mint az az ilyen ingnél általános, hanem csak egy egyszerű fehér vászondarab fogja össze az ujj ráncait. Egyedüli dísze egy tűzőöltéssel, bordó fejtővel hímzett csík. Ugyanez a díszítésmód található egy román férfiingen is, azonban kissé újabb kivitelezésben. Ezen ugyanis az összeillesztés már varrógép segítségével valósult meg, azonban a fő szempont itt sem az öltések elrejtése volt, mint az mostanában divatos, hanem épp a kiemelése, mely egyúttal a díszítő jelleget is hangsúlyozza.
A hímzett felületek tehát szerves részeit képezik a ruhadaraboknak, legtöbbször valamilyen nyomós cél érdekében jöttek létre (pl. összeerősítés, az anyag vastagabbá tétele). Nélkülük a ruha elemeire hullna szét, vagy egyes részei idő előtt elkopnának, elrongyolódnának.
E kettős cél követése szinte minden ingen, pendelyen megfigyelhető. Egyrészt a gyors elhasználódást megelőzendő hímezhették ki mind a női, mind a férfiingek gallérját és kézelőjét, vagyis azon felületeket, melyek leginkább ki vannak téve használat során a kopásnak. Másrészt az összeerősítés céljától vezérelve díszíthették kezdetben a női és férfiingek ujját, a férfiingek derék és hónalj alatti varrását, a pálha (hónalj alatti négyszögű betoldás) bevarrásának helyét, a pendely aszajainak (trapéz alakú oldalbetoldás) összeillesztését. Évek teltével mindkét törekvés veszített jelentőségéből. A házilag szőtt vásznat ugyanis, melynek megvolt az állandó szélessége, felváltotta a boltból vett gyolcs, panama, melynek mérete (főleg széle) nem egyezett már az otthon készített alapanyagéval. Ezzel megváltozott a felvevő ruha szabástechnikája is, a díszítősorok azonban szilárdnak, erősnek bizonyultak és a helyükön maradtak. Nem nehéz - főleg az újabb stílusúak között - olyan inget találni, melyen a díszítősáv mellett (ami az összeerősítést szolgálta) megtaláljuk a gépi összevarrás nyomait is. Ez a módosítás annyiban érinti csak a hímes részeket, hogy eltolódik a helyük: már nem az anyag szélén helyezkednek el az egykori módszert követve, mely szerint a fehéres többsége (ágazás, tüdzelés, középminta) a nagyobb anyagdarabon kap helyet, a túloldali tüdzelés közös, s a szimmetriát teljessé tevő másik ágazás pedig már a kisebb darabot díszíti, hanem attól pár cm-re, esetleg középen (főként a pendelyen). Ezeket a gépi varrásokat figyelembe véve kissé értelmetlennek tűnnek a díszítősávok. Miért vágják pl. az ing ujját kettőbe, s varrják hozzá a fehérest fáradságos munkával, mikor vágás nélkül egyszerűen, mindenféle cicoma nélkül is meg tudnák oldani az ujj beillesztését az ing szerkezetébe? E kérdés magyarázata egyedül a hagyomány máig kiható erejében rejlik. A másik változás, melyre figyelmesek lehetünk, s melynek ugyancsak kihatása van a szerkezet módosulására, az a díszítmények méretének megnövése. Ezt arra értem, hogy mind a férfi-, mind a női ingek kézelője, gallérja, az ujj fehérese, az ingmell, valamint a pendelyt díszítő fehéresek hossza és széle az idők során egyre szélesebbé, díszesebbé váltak, mintakincsük egyre bonyolódott.
| Női | Férfi | |||||
| hadi ing | fehéreses | gépesing | fehéreses | |||
| régi | új3 | régi | új | |||
| 1 | 1 | 2 | 2 | 3 | 4,5 | gallér/cm |
| 1,5-3 | 2-3 | 6-7,5 | 2 | 4 | 7 | kézelő/cm |
| — | 11 | 15-16 | - | 4,5 | 7,5 | fehéres/cm |
| 1-2 | 4-4,5 | 8 | 2 | - | - | mej/cm |
Az adatokból szépen kitűnik a díszítmény összes típusára vonatkozó túlméretezés. Míg hajdan a fehéreses ing hímeinek mérete szinte megegyezett a viselő hadi ingével, csupán az ingmellnek pár cm-rel hosszabb tűreszedése árulta el - a fehéres hiányát nem számítva - a különbséget az ünnepi és a hétköznapi ingviselet között, napjainkra a hímzett felületek mérete szinte megkétszereződött. Az ing korának megállapításában e méretbeli különbség, illetve a minta jellege számít irányadónak. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a férfiingek esetében is, azzal a különbséggel, hogy esetükben ez a változás nem olyan ugrásszerű, mint a nőknél.
A megnagyobbodott díszítendő felületet valahogy ki is kellett tölteni. A többletfelületet vagy új, szélesebb, a hagyományostól elütő mintákkal borították be (melyeket folyóiratokból, mintakönyvekből másoltak ki), vagy a hagyományos mintákat növelték meg oly módon, hogy a sűrűbb szövésű házi gyolcs helyett lazább szövésű panamát használtak, vagy az akasztalat (egy öltés helye) nagyságán módosítottak oly módon, hogy míg régen két szálat vettek fel egy keresztszem hímzéséhez, addig manapság csak minden harmadik lyuknál szúrnak le. Egy harmadik lehetőség az ágazás megduplázása, esetleg több akasztalatú ágazás hímzése olyan helyekre is, ahová eredetileg nem járt (pl. kézelőre).
Az ingmellen, amely különben is a legarchaikusabb elemeket őrzi, nyilvánvalóan egyik változat sem honosodhatott meg. Itt a régi gyakorlat lépett életbe: kiválasztották a legtöbb akasztalatú mintát s ezt duplázták meg.
Mindez azonban még nem magyarázza a női ingek fehéresének méreteiben való változását, mely növekedett ugyan, de nem olyan szembetűnően, mint a többi hímes rész. Ennek magyarázata, hogy a varrás (vagyis a fehéres két oldalán végigfutó egyszínű hímzés, mely a farkasfogból és a simából áll), viszonylag állandó mind a régi, mind pedig az új ingeken: 4-4,5 cm-ig terjed. Ez érthető is, hiszen formája, technikája kötött, csak igen kevés változtatást enged meg.
Ha tüzetesen megvizsgáljuk ezeket a női ingeket, a méretbeli változás iránya, az újítás is körvonalazódik. Legelőször az ingmellet kezdték dúsítani a minták megduplázásával. Találunk ugyanis olyan ingeket, melyeknek kézelője, fehérese, gallérja a régi méret után készített, mellhímzése azonban már jóval nagyobb a megszokottnál. Ezután a fehéres kezdett szélesedni, melynek melle, fehérese már az új ízlés hatását tükrözi, kézelője, gallérja viszont még a régit. Ezt követte a kézelő megduplázódása, majd legvégül a gallér mérete is behódolt a modernebb stílusnak.
Ingtípusok
1. Hadi ingek (3-4. kép)
Egyszerű viselő, tehát hétköznapi ingek. Díszítést csak a gallér, ingmej és a kézelő kap. Régebb vastagabb, durvább vászonból készültek, idővel azonban ennek helyét felváltotta a bolti gyolcs. Klott, vagy szövetszoknyával viselték, rá egyszerű, sima lájbit vettek. Az 1960-as években mentek ki divatból.
Kezdetben egészen kis kézelővel voltak ellátva, az idők során azonban ez fokozatosan megnagyobbodott, bár nem vált olyan szélessé - nem is válhatott, hiszen a stílusbeli újítás kezdetére már alig viselték -, mint az ünnepi ingeké.
Egyszerű az ingmej Táncolásának mintája is, gyakran csak egyszerű szedés és horgas díszíti, de előfordul olyan is, hogy a minta körvonala nem vehető ki. Egy 1964-ből származó hadi ingen már látszik az ebben az időben jelentkező túldíszítés hatása, az ingmej már kissé nagyobb (12 akasztalat), díszesebb, a kidolgozás is jóval finomabb.
A kézelő ráncolására is ez jellemző, általában 4-5 akasztalatú szedés díszíti.
A gallér mintázata a lehető legegyszerűbb: rózsa váltakozik asztallábbal, míg más, kiemeltebb alkalomra készült ing gallérján előfordul az és, vagy gerezd is, manapság pedig némelyeken kis nefelejcsfüzér fut végig.
A minták kidolgozása kevésbé pontos. A színek hagyományosak (piros, kék, bordó), ezeknek is inkább világosabb árnyalatai a kedveltek. Összevarrásuk fehér cérnával, egyszerű tűzőöltéssel történik.
2. Piculás ingek (5. kép)
Főleg az öreges viselet tartozéka volt régen, ma már alig használják. Feltehetően ezek anyaga sem lehetett a legfinomabb vászon, amit aztán a mindent felváltó és elsöprő bolti gyolcs helyetesített. Az ingmej, kézelő és gallér mellett ezeknek az ingeknek az ujján egy vékony, hímzett díszítősor húzódik végig, ami egyben az összevarrásra is szolgál. Ezt az összevarrási módot nevezik piculásnak vagy pénzesnek, amit cifrább, kiemeltebb rangú társainál az egyes szerkezeti részek összevarrásánál is fellelhetünk. Ezek sem kiemelt ünnep viseletének tartozékai, de már közönséges évközi vasárnap elmehettek vele a templomba, glott vagy szövetszoknyában, kevésbé díszes lájbival. Akárcsak az előző típusba tartozók, ezek is az 1960-as években mentek ki a divatból, az 1964-65-ből származó kelengyékben még megtalálhatóak, de már azután alig.
Az 1960-as években jelentkező tendencia hatására kézelőjük megnövekedett, így igyekezve a különben egyszerű, s a gyökeres változtatásoknak korlátot szabó inget cifrábbá tenni. Az ingmejre már a rangosabb ingekre jellemző minta kerül, egyszerű vagy kettőzött változatban. A kézelő és az ingmej szedése közepes méretű (8 akasztalat), ezzel is elkülönülve a hadi ingek csoportjától. A galléron is módosításokat hajtanak végre: asztalláb és rózsa váltakozása helyett találunk olyant is, melyen kétféle rózsa követi egymást.
Szépen kivitelezett minta díszíti őket hagyományos színű fejtővel hímezve (kék), ennél világosabb szín nem fordulhat elő rajtuk. Ezek összevarrása is még fehér cérnával történik, tűzőöltéssel.
3. Egyvarrásos ingek (6. kép)
Közönséges vasárnapok viseletének tartozékai. Alapanyaguk már legalább 1948 óta bolti gyolcs. Hímes részeik: a gallér, a kézelő, az ingmell (helyi nevén: ingmej), valamint az ujj hosszában végigfutó díszítősor, a varrás, melynek száma (egy vagy kettő) dönti el - a fehéres meglétén kívül - az ing típusát és megnevezését. Ez a varrás meglehetősen kötött formájú díszítrnény, ezért a cifrázás a kézelőre és az ingmejre szorítkozik, a gallérra pedig csak módjával kerül. Kevésbé rangos ünnepeken is viselhették, szoknyával, esetleg egyrendű fersinggel, cifrább lájbival. Az 1960-as évekkel bezárólag már ezt a fajta ingtípust sem igen viselték, csak 1964-ből való vagy annál régebbi ilyen típusú ingekkel találkoztam. Az újabb darabokat már nem viselőik készítették (úgy tűnik, az 1960-as években a lányok kezdték elhanyagolni a hímzést), hanem édesanyjuk.
Az ujj díszítésének egyhangúságát a kézelő szokatlan, érdekes mintáival igyekeznek ellensúlyozni. Méretük közepes, úgy látszik, nem ezzel akarták felhívni magukra a figyelmet, hanem a furcsa mintákkal. Szedésük sem a kézelőnél, sem az ingmejnél nem túl nagy (4-5, esetleg 7 akasztalat).
Az ingmellet különben a hagyományos minták megkettőzésével igyekeznek hangsúlyosabbá tenni: duplarózsás, duplaesses minták fordulnak elő, de a szedést (majoránnahegy) is megduplázhatják.
A gallér mintázata is egyszerű, ezzel is hangsúlyozva az ing kevésbé kiemelt jellegét.
A beléfektetett munka pontos, alapos; színei hagyományosak, kék, piros, fekete. Tehát ezt az ingfélét fiatalok és idősek egyaránt viselhették a koruknak megfelelő színárnyalatban.
4. Barackmagos ingek (2., 7. kép)
Ezeket is kevésbé rangos ünnepeken viselhették. Barackmagosnak az ujján végigfutó díszes összevarrás miatt nevezik, ami hasonlít a varráshoz, azzal a különbséggel, hogy ebből hiányzik a sima, s csupán a két farkasfog van szembeállítva egymással, kikerekítve. Egyik változatuk már igen-igen hasonlít a rangosabb ünnepek ingviseletéhez: ebben már a fehéres is megjelenik két sor barackmag között (7. kép). Másik változatuk ennél sokkal egyszerűbb, ezeken csupán egy sor barackmag fogja össze a vászon két szélét (2. kép). Gyűjtésem során 5 fehéreses és egy fehéres nélküli változattal találkoztam. Ez utóbbi az előbb felsorolt ingtípusokhoz hasonlóan kezdi mind jobban elveszíteni közkedveltségét, az első változat ellenében, mely az 1960-as években jelentkező hangsúlyos díszítési irány hatására mindinkább cifrává, sokszínűvé válik. Ám a korszerűtlenné válás folyamata ezt is utolérte. Kb. 10 évvel túlélte ugyan az előzőeket, de az 1970-és évek végétől ilyen típusú ingekről már egyre kevesebb az adat.
A modernné válás rengeteg lehetősége állt az assonyok előtt: új színek (zöld, rózsaszín, sárga), új mintakincs, új technika bevezetése. Esetleg a hagyományos mintát és formát meg is bonthatták oly módon, hogy a régen egyszínű motívumot kétszínűvé alakítják (pl. az eddig egyszínű barackmagba különböző színű pontokat hímeznek).
Az ingek általában finomabb kelméből, többnyire bolti gyolcsból készültek. Díszítést a gallér, ingmell, kézelő s az ujj kapott. Úr-vacsoravételkor is magukra ölthették, a lányok fehér, az asszonyok viszont fekete, egyrendű fersinggel. Az előzőekhez képest cifrább lájbit és a mejrevalót is felvehették hozzá. Konfirmálni vagy esküvőre nem vehették fel, de már halotti ingként funkcionálhatott.
Az egyszerű barackmagos ingek kézelőjét igyekeznek kihangsúlyozni meglepő, a szokásostól eltérő újszerű mintákkal, de a fehéreses ingek kézelője is meglehetősen szokatlan, új szabályokat követ (7. kép). Méretük nem rí ki a szokásosból, egyrészt mivel ezeknek nem kell semmilyen más felület szerénységét ellensúlyozniuk, másrészt pedig ezeket nem nagy ünnepkor viselik. Szedésük is meglehetősen keskeny, áltában 5 akasztalat.
Az ingmellet sem hangsúlyozzák túl, többnyire egy egyszerű mintát szednek tűre, amihez kiegészítésképp esetleg egy horgas járulhat.
A gallér mintázatában már fel-feltűnnek egyes újítások: megjelenik a gerezd, az ess is, valamint az asztalláb különböző, újonnan kialakult változatai.
Ünnepi ing jellegének megfelelően szép, pontos munka díszíti, hagyományos színei közé beépültek a napjainkban meghonosodtak is. Összevarrásuk kezdetben piculásan történt, majd bolha-ugrással vagy fehér cérnával, tűzőöltéssel.
5. Kétvarrásos ingek (8. kép)
Az ingek közül a legrangosabb hely ezeket illeti meg. Csak kivételes, nagyobb ünnepekkor öltik magukra cifra, pántlikás lájbival, mejrevalóval, dúsan hímzett pendellyel és feltűrt fekete fersinggel, amelynek szigorúan kétrendűnek kell lennie. A lányok ünnep másodnapján fehér fersinggel is felvehetik, más jeles alkalomkor viszont kétrendű fekete fersing jár hozzá, ezt viszont ők még nem tűrhetik fel. Lábukra piros csizma jár, fejükre párta, asszonyoknak díszes fejkendő. Színük az ünnep napjai szerint változik: első napján piros, másodnapján kék, harmadnapján bordó fejtőset viselnek.
Mindenkor a legfinomabb anyagból, többnyire bolti gyolcsból készültek, csak a fehéres, a gallér s a kézelő alapanyaga lehet panama vagy házi gyolcs a könnyebb hímzés kedvéért.
A már előbb elmondottakból is kitűnik, hogy mely részük kap díszítést: a gallér, az ingmell, a kézelő és az ujj, melyen végig két széles varrás között egy fehéres húzódik.
Gyűjtésemben összesen 23 ilyen ingtípus szerepel, amiből 14 konfirmálóing, ötben esküdtek, ötnek a készítése pedig nem kötődik semmilyen, az ember életében rangos eseményhez. Összeadva ezeket a számokat kitűnik, hogy összegük nem 23, hanem 25. Ez azért van, mert többnyire abban az ingben házasodtak a lányok, mint amiben konfirmáltak.
A minták
A továbbiakban a könnyebb kezelhetőség kedvéért és az egységesítés érdekében négy szakkifejezést iktattam be.
Elemnek nevezem azt a legkisebb szerkezeti egységet, ami állhat ugyan önmagában is, az ágazás részeként, de egy nagyobb egységen belül (pl. minta) jórészt helykitöltő szereppel bír.
Főmotívumon azokat az önálló, nagyobb alapegységeket értem, melyek a minta egészét meghatározzák, legelőször ez tűnik a szemünk elé, maguk a györgyfalviak is ezek általános megnevezéseit ismerik leginkább. Mindenekelőtt a rózsa, asztalláb és az és különböző változatai kerülnek e kategóriába. Létrejöhetnek az elemek meghatározott rend szerint való összeállásából is, de nem feltétlenül ez az egyedüli módja a főmotívum kialakulásának.
Ezek a motívumok kompozíciót alkothatnak, vagyis két-három ilyen alapegység egy szerkezeten belül bizonyos szabályszerűséget követve kombinálódhat. A györgyfalviak is egy egységnek látják őket, megnevezésük azonban a főmotívumokkal történik (pl. négyesses asztalláb, duplatőgyfaleveles essel, esses csillagrózsa bele van téve az asztallábba).
A három egység különböző változatai alkotják a mintakompozíciót (röviden mintát), melyen én a díszítendő felület egészén megjelenő összes ékítménytípust értem. Tehát az elem, a főmotívum és a kompozíció együtt alkot egy mintát.
A minták szerkezeti felépítése
A motívumok ismertetése előtt néhány általánosabb jellegű törvényszerűségre térnék ki, amelyek szorosan kapcsolódnak a mintákhoz is.
Mindenekelőtt a szerkezeti sajátosságok. A legrégebbi, általam ismert ingeken kétféle szerkezeti megoldással találkozhatunk. Az egyik esetében a már jórészt elfelejtett nevű minták mindenféle megformáltság nélkül, sűrűn követik egymást, az egyes motívumok határa teljesen egybemosódik (8. kép). A másik eset az, amikor a motívumokat egy-egy téglalap alakú keret veszi körül, a minta folyamatosságát az egymás után következő, hol esset, hol rózsát magában foglaló téglalap biztosítja (7. kép). E keretet igyekeznek hangsúlyosabbá tenni nemcsak a főmotívumtól eltérő színnel, hanem a technika megváltoztatásával is: míg a motívum laposöltéses, addig a keret szálhúzásos. A vizsgált anyag alapján úgy tűnik, hogy az idők folyamán e derékszögű szerkesztésmód átadta helyét a hegyesszögűnek, megjelennek az ék alakban hegyesedő asztallábak, amelyek a rózsákat és az esseket körülfogják. Napjainkban ez a szerkesztésmód is kezd mind inkább háttérbe szorulni az egészen bonyolult szerkezetű minták fokozatos térhódításával (9a-b. kép) és modernebb — keret és szerkezet nélküli — motívumok megjelenésével. Ezeken az újabb hímzéseken a díszítőmotívum - általában virágornamentika - vagy egy folyamatos, hullámzó vonalra vannak felfűzve (10. kép.), vagy pedig az egyes virágok mindenféle összekötő szár nélkül követik egymást (11. kép). Ez a szerkezetbeli váltás többnyire a fehéreseken figyelhető meg, de még a napjainkban készült kézelőkön is mindhárom változattal találkozhatunk. A gallérokon csak az utóbbi időben jelent meg a hegyesszögű és a hullámzó szár alkotta szerkesztésmód, addig a motívumok általában mindenféle összekötő elem nélkül követték egymást. |
Megváltozik a minták kompozíciós szerkezete is. Míg korábban egy fehéresen belül a motívumok egyesével követték egymása (tehát egy rózsa - egy asztalláb - egy ess), addig az újabbakon egymás után következik három rózsa, egy fél asztalláb és két esi Ez a módosulás a mellrész díszítésmódjában is tetten érhető (10-1 13. kép). E változásokkal párhuzamosan a díszítendő felület egészére irányuló gondolkodásmód is átalakult, s ezt leginkább a kézelőknél s az ingmelleknél érhetjük tetten. Az ezelőtt 30-40 évvel készült ingeknél ugyanis az anyag vége pontosan a motívum tengelyére esett (5. kép), a jelenkori ingeknél viszont erre a finomságra már nem figyelnek, a motívum ott ér véget, ahol az anyag, ezért nem egy esetben a motívum befejezetlenül kerül rá a díszítendő felületre.
Szerkezetbeli változás az is, hogy a minta minél szélesebbé tétele érdekében az ágazásokat is halmozni kezdik (pl. a fehéreseken a korábbi egy ágazás helyére kettő kerül), vagy pedig olyan helyekre is varrnak ágazást, ahová korábban nem járt: pl. a kézelőkre (1., 9a. kép). Itt is kezdetben csak a minta egyik oldalára került (1. kép), majd mindkettőre (9a. kép). Nem ritka az sem, hogy ilyen esetben a fehéres ágazása el is marad.
Szerintük a fehéres akkor szép, ha minél sűrűbben van kivarrva. Ezt azonban nem úgy érik el, mint amire mostanában is akad példa, hogy ormótlan, óriási laposöltésekkel hímezik ki a mintát, hanem a főmotívumok mellé rengeteg apró töltőelemet is hímeznek, ami felaprózza ugyan az egész szerkezetet, ugyanakkor díszesebbé, cifrábbá is teszi, hisz ezeket az elemeket különböző színekkel lehet kivarrni.
 |
 |
| 1. kép | 2. kép |
 |
 |
| 3. kép | 4. kép |
 |
 |
| 5. kép | 6. kép |
 |
 |
| 7. kép | 8. kép |
 |
 |
| 9a. kép | 9b. kép |
 |
 |
| 10. kép | 11. kép |
 |
 |
| 12. kép | 13. kép |
A minták színezése
A színbeli halmozás az 1950-60-as évektől jelentkezik Györgyfalván. Igyekeznek olyannyira tarkává tenni az inget, hogy még a korábban egyszínű varrásokba is elütő színű pöttyöket varrnak.
Az ingek színanyagát figyelembe véve megállapítható - amire az előbb már utaltam -, hogy míg a mostanában készült darabokon is a hagyományos motívum hagyományos színnel hímzett, addig a legújabban, napjainkban beszivárgott új mintákhoz általában többféle „új" színt használnak (sárgát, háromféle zöldet, barnát, drappot, kétféle rózsaszínt, kétféle kéket és csillogó fémszálat is.
A két véglet között átmenetként a régi stílusú motívumokat új színezésben hímezik. Létezik még egy lehetőség a hagyományos motívumok modernebbé tételére: a régi mintákat csillogó fémszállal hímezni ki.
Az ingmellek többsége általában egyszínű (megegyezik a varrás színével), esetleg előfordulhat olyan is, hogy a szedést vagy a láncöltést különböző színű fejtővel hímezik ki. Az így leggyakrabban szereplő színpárok a következők: kék-piros, zöld-rózsaszín, zöld-piros és kék-fekete.
A gallér általában két színű (leggyakoribb színpár a piros-kék és a piros-zöld), de van példa olyan ingre is, melynek gallérját három szín díszíti: piros-kék-zöld.
Az ujj-, kézelő-, gallér és melldíszítmények közti megfelelések és különbségek egy ingen belül
Jellemző a mostani ingekre az is, hogy a fehéres mintáját hímezik a kézelőre is, különbség csupán a színösszeállításban van. Pl. a fehéresbeli három rózsa színe bordó-kék-bordó, ugyanezek a rózsák viszont a kézelőn már sárga-kék-sárgává válnak. Más esetben a fehéresben megfigyelhető fekete asztalláb a kézelőn pirosra változik, a sárga esset pedig a kézelőn csillogó fémszállal hímezték ki.
Nem ritka az sem, hogy a kézelő még a színében is megegyezik a fehéres mintájával. Ez azonban az ötödik stádiuma a fehéres és a kézelő közötti viszonynak. Az első fokozat az, amikor más-más szerkezetű hagyományos minták kerülnek a kézelőre és a fehéresre. A második esetben új stílusú díszítmények jelennek meg a fehéresen, ám a hozzá kapcsolódó kézelő még a régi stílust őrzi (10. kép). Az összegyűjtött anyagban felfedezhetünk egy olyan mintát is, mely az egyik ingen a fehéresen szerepel, a másik ingen viszont már a kézelőt díszíti. A harmadik változatnál a kézelőn a színösszeállítás és a szerkezet kis változtatásával a fehéres mintája ismétlődik meg. A negyediknél a kettő között már csak színbeli különbség van, s legvégül a két minta teljesen megegyezik a fehéresen és a kézelőn.
A bevezetőben említettem már, hogy a mostani ingek kézelője sokkal nagyobb a korábbiakénál, tehát mintájuk is megduplázódik. A fehéres mintája azonban még így sem olyan széles, mint a kézelőé. Ezt a méretbeli eltérést az ágazás kézelőn való megjelenése mellett úgy oldották fel, hogy a kézelőt lazább szövésű panamára hímezték, míg a fehérest sűrűbb szövésű házi gyolcsra. Emellett az akasztalat nagyságát is megváltoztathatták: a fehéresen két szál tesz ki egy öltést, a kézelőn viszont három (1. kép).
Mindebből az újítás fokozatos térhódításának menete is kikövetkeztethető, mely először a fehéres mintázatában jelent meg, majd a kézelőjében, s legvégül a galléréban. Csak egy terület maradt hátra, melyet eddig nem vett birtokba a „modernizálás": az ingmell. E terület máig kizárólag a geometrikus díszítmények őrzője.
Egy napjainkban készült ingen (9a-b. kép) a gallér mintázata is csatlakozik a fehéres és a kézelő mintájához, ugyanis mind szerkezetében, mind színében, mind pedig a felhasznált motívumokban hasonló az előzőekhez. A gallérminta ezeken kívül megegyezhet a kézelő ágazásával is. Az ingmell mintája hasonlóságot mutathat más ingek gallér- vagy kézelőmintájával is.
Az egy ingen belül elhelyezkedő szedések viszonyát vizsgálva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy igen sok ing esetében a kézelő és az ingmell szedése megegyezik nemcsak formában, de színben is - legyen szó a legegyszerűbb horgasról, vagy a legbonyolultabb majorannahegyről.
A fehéres ágazásának és borsózásának viszonya is igen érdekes. A kettőt igyekeznek jól elkülöníteni egymástól nemcsak színben, de technikában is. Megállapítható, hogy míg az ágazásnál igyekeznek laposöltéssel varrni a különböző keskeny mintákat {tölgyfaleveles, bab-két levél, ess-asztalláb-rózsa, félrózsa, madaras), addig a borsózásnál a legkülönbözőbb technikai megoldások valamelyikét alkalmazzák: tyúkszem, azsúr, fogasöltés, tűzdelés, laposöltés, sőt ezeket kombinálhatják is. Sokkal ritkább az olyan ing (a vizsgált anyagban egyetlen ilyen esettel találkoztam), ahol az ágazás és a borsózás is egyaránt laposöltéssel van kivarrva, a kettőt semmiféle díszítősáv nem választja el, ezért teljesen egybemosódnak.
Különböző ingek és viseletdarabok mintáinak összevetése
A bemutatott motívumok nem kizárólag az ingeken fordulnak elő, hanem a pendelyek, gatyák fehéresét is felépíthetik. Ehhez hagyományos motívumú és színezésű mintákat használnak fel. Az újabb, a polgári ízlésnek megfelelő mintákat általában nem varrják alsószoknyákra, a díszes nadrágokra.
Jobban megvizsgálva, a mintákat megállapíthatjuk, hogy a motívumok elrendeződése teljesen az egyéni ízléstől függ. A hímzőasszonyok vagy egy az egyben lemásolják más ingek mintáit (leginkább az újabbakat, esetleg némelyest módosítanak), vagy pedig tetszésük szerint variálják azokat (főként a tradicionálisabba-kat): pl. az egyik ing rózsáját a másik ing asztallábával társítják.
Lehetséges olyan megoldás is, hogy az a motívum, melyet az egyik ingen rendesen kivarrnak, a másik ingen csupán körvonalaiban jelentkezik, az eredeti motívum negatív párjaként.
Az essek elrendezése is teljesen esetleges. Előfordulhatnak a fehéres hosszában, keresztben, döntve, megjelenhetnek egyesével, párosával, de akár négyesével is.
Irodalom
BALOGH Jánosné HORVÁTH Terézia
1992 A hímes népi szőttesek elemzésének egyik módja békéscsabai lakástextíliák példáján. Néprajzi Értesítő LXXIV. 109-119.
DOMANOVSZKY György
1981 A magyar nép díszítőművészete I—II. Budapest
FARAGÓ József-NAGYJenő-VÁMSZER Géza
1977 Kalotaszegi magyar népviselet. Bukarest
Dr. KÓS Károly-SZENTIMREI Judit-Dr. NAGY Jenő
1974 Szilágysági magyar népművészet. Bukarest
1978 Kis Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest
1981 Moldvai csángó népművészet. Bukarest
LÜKŐ Gábor
1939 A magyar hímzőművészet eredete és története. Néprajzi Értesítő XXXI. 14-35.
PAP JÁNOSSY Magda
1971 Györgyfalva viselete. Ethnographia LXXXII. 4. 497-565.
PÉNTEK János
1979 A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. Bukarest
SERES András
1972 Barcasági csángó leányingek hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy
1973
Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy
UNDI Mária
1934 Magyar hímvarró művészet. Budapest
VISKI Károly
é. n. Díszítőművészet. In : Magyarság Néprajza. II. Budapest
|
|