Előző fejezet Következő fejezet

Erős hitre volt szükség

 

Camp linIvannyugalmazott plébános 1911. június 23-án született a szlovének lakta Bagonyán, egy hatgyermekes, vallásos családban. Ő volt a legidősebb a gyerekek között, ma már egyedül ő él közülük. Szülei a 20. század elején rövidebb ideig Amerikában éltek, ott is házasodtak össze. Az ott megtakarított kis pénzből építették fel visszatérésük után a családi házat. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején kezdett Iván iskolába járni. Akkoriban a vidék szlovének lakta részein muravidéki szlovén nyelvjárásban tanítottak. A külön-böző alkalmakkor a későbbi évtizedekben megannyiszor hangoztatott erőszakos magyarosítást gyermekkorában nem észlelte. Bagonya a történelmi Zala vármegye keretében is teljesen szlovén falu volt. Camplin csupán feltételezi egy utcanév kapcsán („azok-ova"), hogy korábban annak bizonyos részén magyarok is élhettek. A másik bizonytalanság a családi nevével kapcsolatosan vetődött fel benne. Egy könyv alapján ugyanis elképzelhetőnek tartja, hogy korai elődje Napóleon csapataival került erre a vidékre, és maradt itt, mert egy könyvben, amelyben egyébként más összefüggésben őt is említik (mivel a harmincas években Párizsban is élt, és ott szlovén, magyar és horvát lektorként tevékenykedett), vannak e névre vonatkozó utalások, amelyek a feltételezésre okot adnak.

Úgy emlékszik, a Muravidék Magyarországtól történő elcsatolása után nemzeti eufória, elégedettség uralkodott a szlovén lakosság körében. A várakozásokkal ellentétben azonban a későbbiek során a gazdasági-szociális helyzet nem változott, az életszínvonal változatlan volt, minden korábbi ígéret ellenére.

Iván atya emlékszik a Tkalecz-féle, ún. Mura Köztársaság időszakának egy epizódjára is, mikor egy csapat katona jelent meg Bagonya határában, aminek láttán édesapja kétségbeesetten rohant haza a mezőről, hogy az ablakot, ajtót szekrényekkel eltorlaszolja, nehogy valaki azon keresztül lövöldözzön rájuk.

A későbbiek során, már mint papnövendék, három hetet töltött az akkor tekintélyes Klekl plébános mellett, akire mint széles látókörű, szent életű emberre emlékszik. Véleménye szerint Klekl a szlovén nemzeti érdekek nagy pártfogója és harcosa volt, aki politikai tevékenységét megfontoltan végezte. Camplin szerint Klekl rendkívül érzékeny volt a Muravidék sajátosságaira, ezért nem véletlen, hogy autonómia-elképzeléseit is úgy készítette el, hogy a terület akár Magyarországhoz, akár a délszláv államhoz kerül, bizonyos fokú autonóm státust élvezzen.

Camplin Iván egyértelmű véleménye, hogy a trianoni döntés a magyar nemzetnek, így a Mura mentén élő magyar közösségnek is óriási tragédiát jelen- tett. Ettől függetlenül ő a két világháború közötti időszakban jelentősebb szlovén-magyar nemzetiségi ellentéttel nem találkozott. Állítja, hogy a korabeli délszláv állam - legfőképpen az oktatás keretében, de egyéb módon is - a jugoszláv nemzeteszme megteremtésén fáradozott. Camplin plébános úr többször megerősítette, hogy az ő nemzedékét - a gimnáziumban és a papnöveldében egyaránt - erőteljes szlovén és jugoszláv nemzeti szellemben képezték. Hogy annak akkor különösebb magyarellenes elemei lettek volna, arra nem emlékszik.

Az új hatalom által a Mura mentére telepített tisztségviselők és tanítók -túlkapásokkal és agresszív módszerekkel egyaránt élve - rövid időn belül megpróbálták az ún. irodalmi szlovén nyelvet érvényesíteni, ami a muravidéki szlovénekből (közöttük Klekből is) ellenszenvet váltott ki. A szülőfalujában, Bagonyán tevékenykedő tanító ugyan nem volt különösképpen agresszív, ezért e kérdést illetően nem is volt ott jelentősebb ellentét. Hazai (értsd: muravidéki szlovén) tanító akkor csak nagyon gyér számban akadt a vidéken. Camplin személyesen a harmincas évek derekán az irodalmi szlovén nyelv mellett bontott zászlót, amit azzal magyarázott, hogy ily módon is állást kívánt foglalni a szlovén nemzethez tartozása kérdésében, az ún. vend teóriával szemben. A vend teóriának egyik meghatározó képviselője volt az elcsatolás időszakában a párizsi békekonferencia számára álláspontot kialakító, muravidéki származású Mikola Sándor. Camplin - a vend teória elítélését kivéve - elismeri Mikola tudományos munkáját. Mikola unokaöccsével később baráti kapcsolatot ápolt.

A két világháború közötti időszak másik jeles muravidéki egyházi személyiségét, Szlepecz János muraszombati esperesplébánost Camplin szintén személyesen ismerte. Több évet töltött a szaléziánusok által irányított muraszombati iskolában, az ún „Martiniščében", ahol a tekintélyes esperesplébánossal gyakran találkozott. Egy érdekességet is elmésélt róla, amit „a saját szemével látott". Szlepecznek olyan hosszú pipája volt, hogy amikor rá akart gyújtani, egy cselédnek kellett abban rendszeresen segédkezni, mert annyira hosszú volt a pipa nyele, hogy azt a saját kezével nem érhette el. Az esemény a fiatal papnövendékek, illetve a diákok szemében szokatlan látványnak számított. Szlepeczet egyébként - még ha az esperes a szerzetesrendet különösképpen nem is kedvelte - nagyon jó embernek tartotta, aki az irodalmi szlovén nyelvvel szemben a muravidéki nyelvjárást támogatta. Arról is tud, hogy Klekllel voltak különböző konfliktusai, mivel Szlepecz - szláv származása ellenére - inkább a magyar állam és a magyarság mellett foglalt állást. Klekl később elmesélte Camplinnak, hogy ő személyes ellentéteik ellenére is imádkozott érte, amikor Szlepecz meghalt. Kleklnek állítólag álmában is megjelent, és megcsókolta őt, majd egy kicsit ironikusan, muravidéki tájszólásban azt mondta neki, hogy „most meg csak tovább bosszankodjál, ha még mindig mérges vagy". A nyelvhasználat kérdésében mindketten (Szlepecz és Klekl is) a muravidéki szlovén nyelvjárást támogatták. Camplin, akit szlovén költőként is számon tartanak, Szlepecz halála alkalmából verset is írt, amelyet azonban Klekel a Novine c. hetilapban nem jelentetett meg. A vers később elveszett.

A 20. század első felében a vidéken élt harmadik nagy egyházi személyiség, Jerič Iván visszaemlékezéseinek hitelességéről Camplin nem tud véleményt formálni, annyira aprólékosan nem tanulmányozta azt. Jerič életútját és munkáját ismeri és tiszteli, ám sokkal jobban ismerte Jerič öccsét, Jerič Mihaelt, akivel együtt tanult, majd később raboskodott.

Camplin meg van arról győződve, hogy a már a húszas évek elején felvetődő, többé-kevésbé manapság is napirenden tartott muravidéki püspökség létrehozásának gondolata fontos és szükségszerű feladat, egyre időszerűbb, és szerinte előbb-utóbb meg is kell azt valósítani, hogy a püspökök és az egyházkerületi adminisztráció közelebb kerüljenek a hívekhez és a konkrét munkához.

Pontosan emlékszik rá, hogy a két világháború között Muraszombatban még nagy számban éltek magyarok. Diákként ő ugyan viszonylag ritkán került velük kapcsolatba, ám jelenlétüket tapasztalta. Az akkori római katolikus papság jelentős része szlovén érzelmű volt, véleménye szerint azért is, mert aktívan szerepet vállalt a vidék elcsatolásában. Az evangélikus lelkészek viszont magyar érzelműek voltak. Neki kapcsolatai voltak más felekezetek lelkészeivel is, így az evangélikusokkal, sőt a rabbival is. Az evangélikus papok magyar orientálódását nem ítéli el, hiszen a kötelékek korábban több száz évig összekapcsolták a vidéket a történelmi Magyarország egészével. A különböző elemzések, a nemegyszer ma is kinyilvánított vélemények Camplin szerint eltúlozzák az evangélikusok két világháború közötti, negatív jelenségként feltüntetett magyar hovatartozását.

A papi pályára lépése szempontjából meghatározó volt az egykori bagonyai plébános, Iván Basa befolyása és ösztönzése, majd később (mikor édesapja meghalt) a támogatása is. A segítsége nélkül nem folytathatta volna tanulmányait. Camplint 1935-ben a maribori székesegyházban Tomažič püspök szentelte pappá. A püspök nagyon kedvelte őt, egy ideig Camplin a püspök titkára is volt.

AII. világháború kezdetén Camplin Iván Péterhegyen (Gornji Petrovci) volt megbízott plébános. Amikor 1941 áprilisában a magyarok átvették a németektől a vidék feletti fennhatóságot, a szlovének lakta vidéken a miséken, illetve szertartásokon ismét a muravidéki nyelvjárást (az ún. vend nyelvet) követelték, amit ő -aki szlovén szellemben nevelkedett - sértődötten fogadott. Emiatt, a hasonlóan gondolkodókkal együtt, a korabeli magyar hatalom embereitől „fekete pontot" kapott. Csak mellékesen jegyezte meg, hogy rövid ideig helyettesítette Kleklt (amikor az beteg volt) a Novine c. lap szerkesztőjeként, állítása szerint ő vezette be a hetilapnál az irodalmi szlovén nyelvet.

Muravidéknek a magyar fennhatóság alá kerülése után Camplin Iván életében sajátos dolgok történtek. Kovač Štefan, aki diáktársa volt egykor a gimnáziumban, majd később ismert kommunista aktivista lett (a szlovén Népfelszabadító Front muravidéki szervezője) álruhába öltözve, egy bombával a cekkerében felkereste őt péterhegyi lakásán. Az volt a célja, hogy meggyőzze Camplint, hogy mint a lakosság körében befolyásos egyházi személy, titokban támogassa a kommunista mozgalmat. Ezt tették akkoriban több katolikus pappal is, akikről feltételezték, hogy szlovén érzelműek (az evangélikusokkal nem, mivel azok erősen magyar kötődésűek voltak). Kovač egyebek mellett a következőket mondta neki: „Iván, háború van, ezzel mindketten tisztában vagyunk. A hazaárulást halállal büntetik." Aztán váltottak még néhány szót, mint egykori diáktársak, majd aludni tértek, de Kovač a felajánlott szállást nem fogadta el, inkább a szénáspadlást választotta pihenőhelyül. A következő napokban Kuzmán Jerič Mihaelt is megkereste. Kovač látogatásáról akkor még senki nem tudott. A későbbiek során a hatóság Camplint azért tartóztatta le, mert Kovač megkereséséről nem értesítette az illetékes szerveket. Hogy nála járt, az csak akkor derült ki, amikor Kovačot a magyar csendőrök később Tüskeszernél agyonlőtték. Megtalálták nála azt a feljegyzést, amelyben Camplin neve is szerepelt. Camplin azzal védekezett, hogy a plébániára bárki mehet, és az emberek a paphoz bizalmasan fordulnak, amivel ő nem élhetett vissza, ezért nem jelentette fel Kovačot.

Másik ürügyként a letartóztatását illetően azt említette, hogy amikor Grősz szombathelyi püspök Alsólendván járt, akkor ők néhányan piros szegfűvel voltak jelen az eseményen, amiből tévesen arra következtettek, hogy kapcsolatuk van a kommunistákkal. A bírósági tárgyalásra Vácon került sor, ahol a három muravidéki letartóztatott papot (Camplin mellett még Halász Dánielt és Jerič Mihaelt) fegyházbüntetésre ítélték.

A börtönben kegyetlenül bántak velük, ám ennek ellenére számos sajátos, szinte csodaszerű ottani eseményre emlékszik. Egy alkalommal, már több hónapi raboskodás után, a cellájukba került egy Páterlasky Staniszlav nevű lengyeljezsuita. Camplin éppen abban az időben idegösszeroppanást kapott, mert nem tudta elviselni az igazságtalanságot, amit a hatalom emberei vele szemben elkövettek. Szétzilált lelkiállapotában azt gondolta, hogy a papruhába öltözött lengyel egy kém, akit azért tettek közéjük, hogy bizonyos információkhoz jusson. Egy alkalommal kicsavarta a villanykörtét és a lengyel ágya felé hajította, szerencsére nem találta el őt. Másnapra valamelyest megnyugodott, ezt követően beszélgetni kezdtek az új rabbal, aki érdeklődött szabadságvesztésük okáról. Kiderült a többi között az is, hogy Grősz, szombathelyi megyéspüspök (később kalocsai érsek) jóváhagyását adta elítélésükre azért, hogy az esemény elrettentő példaként szolgáljon mások számára.

A budapesti pápai nuncius a cellába került lengyel jezsuita egykori iskolatársa volt Rómában, s amikor a lengyelt szabadlábra helyezték, az elmesélte a nunciusnak az esetet. A pápai nuncius követelte Grősztől, hogy keresse fel Camplinékat a börtönben. Ez meg is történt. Grősz püspök, illetve akkor már érsek, magához Horthyhoz is levelet írt felmentésük érdekében. Halászt egyébként időközben kiengedték. Camplin és Jerič Mihael 1943 karácsonya előtt hagyták el ideiglenesen a börtönt, részben azért, mert meghalt Jerič édesapja, ám az ítélet végrehajtását csak felfüggesztették, nem törölték azt el. Camplin a Zala megyei Bánokszentgyörgyre tért vissza, ahol letartóztatása előtt már eltöltött néhány hónapot. A magyar faluban a hívők melegen fogadták, és az akkori szombathelyi püspökkel, Kováccsal is nagyon jó viszonyban volt.

Bevallása szerint Camplin Iván - bár valamennyi magyartudás már korábban is ragadt rá a muravidéki környezetben és Franciaországban - Écsen, a börtönben tanult meg magyarul.

A nyilasuralom alatt ismét bezárták, és kb. két hónapot katonai fogságban töltött Komáromban. Mivel a börtönparancsnok egy fiatalkori barátjára ismert az egyik rabtársában, aki evangélikus lelkész volt, szerencsére a katolikus papokat sem vitték ki aknát gyűjteni a frontra. A börtönből úgy szabadult, hogy egy Horvat nevű dolenci plébános megkérte (és meg is fizette) a nyilasoknál helyi szinten fontos szerepet betöltő hodosi Lutár nevű fűrésztelep- és malomtulajdonost, hogy kezeskedjen Camplinért szabadlábra helyezése esetén. Az vállalta is, ami hozzásegítette Camplint a szabadulásához. Az ügyet bizonyára Kovács püspök kérelmei is jelentős mértékben segítették. Camplin bűntelensége bizonyításául szívesen hivatkozik egy, a birtokában levő levélre, amelyet a szombathelyi püspöktől kapott. A püspök 1945. január 4-i keltezéssel - egyebek mellett - a következőket írta neki: „Kedves Fiam! Őszinte örömmel értesültem arról, hogy kiszabadultál és állomáshelyedet újra elfoglalhattad. Nagyon fájt, hogy újabb szenvedéseket kellett elviselned. Amikor elviteledről értesültem, azonnal megtettem minden lépést szabadlábra helyezésed érdekében, mert meg voltam róla győződve, hogy ártatlanul szenvedsz és tévedésből történt elviteled. Sajnálom, hogy állandó utánjárásom nem hozta meg azonnal az eredményt..."

Camplin tehát még a háború idején visszakerült Bánokszentgyörgyre. Valamivel később, közvetlenül a háború után, a szlovén partizánok autóval men- tek oda érte, és szállították őt az ismét jugoszláv fennhatóság alá kerülő Mura-vidékre. Akkor került Dobronakra ügyvivőnek.

Camplin elmesélte egyik jótevője, a hodosi Lutár későbbi történetét is. Őt a háború után a partizánok azonnal elfogták és Muraszombatban bebörtönözték. Akkor őt kérte meg a már említett Horvát plébános, hogy menjen el a muraszombati bíróságra és nyilatkozzon, hogy éppen Lutár segítette őt haza a börtönből a nyilasuralom idején. Camplin ezt meg is tette, sőt nyilatkozatát alá is írta, ami alapján Lutárt kiengedték. Amikor azonban Lutár hazaért, otthon neki és fiának azt parancsolták bizonyos személyek, hogy induljanak el a határ felé. Ők el is indultak, és ott mindkettőjüket agyonlőtték. Hogy kik voltak az elkövetők, arra Camplin pontos választ nem adott, csupán annyit mondott, hogy köztudott, kinek volt akkor fegyvere...

Halász Dániel, egykori kedves barátja és rabtársa halálával kapcsolatban elmondta, hogy nem hiszi és szinte lehetetlennek tartja azt a feltételezést, hogy őt a magyar csendőrök ölték volna meg. Nem volt nekik okuk arra. Ellátogatott ő is a ravatalához, sőt beszédet is mondott a búcsúszertartáson. Számos jel arra utalt (az akkori hatalmi emberek furcsa viselkedésére és a falusi emberek által mondottakra gondolt), hogy az elkövetők csakis az akkor már egyre erősödő, a magyar fennhatóság után közvetlenül hatalomra lépő erők lehettek. Hogy mégis felvetődött - és ma is még sokan kiállnak mellette - a magyar csendőrök által elkövetett gyilkosság gondolata, azt Camplin részben azzal magyarázza, hogy a háború után Jerič Iván és Poredoš Martin papok Pannonhalmán meglátogatták az egykori leventékért felelős lelkészt, aki talán feltételezésképpen utalhatott a magyar csendőrök felelősségére, amit egyesek - aligha véletlenül - később kész tényként kezeltek, ami azonban véleménye szerint aligha helytálló.

Camplin Iván a második világháborút követő időszakban sokáig Dobronakon volt plébános. Arról az időszakról a következőket mondta: „Szép emlékeim vannak Dobronakról. Beleéltem magam az ottani magyar környezetbe, tovább tanultam ott a magyar nyelvet is. Nemzetiségi jellegű konfliktusról nem tudok, gyakorlatilag talán nem is voltak. Az anyakönyvekbe már ak- kor magyarul írtam be a magyarok nevét, és ösztönöztem őket arra, hogy vál-lalják azt. Közvetlenül a háború után rendkívül nehéz volt a helyzet. Dobronakon a kápláni szobába egy renkóci aktivistát helyeztek a hatóságok, akinek az volt a feladata, hogy ellenőrizze az én munkámat, és figyelje, kikkel találkozom. Nagyon erős hitre volt szükség, hogy az ember azt az időszakot átvészelje. A hetvenes évektől viszont már enyhült a helyzet. Amikor a politikai határok megszűnnek Európának ebben a térségében, a kisebbségek helyzete alapvetően megváltozik, erről meg vagyok győződve."

A hosszú életúttal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy ha újrakezdhetné, bizonyára hasonlóan alakulna akkor is az élete.

(Az interjú 2001. december 14-én készült.)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet