-
   
Előző fejezet Következő fejezet

Bevezető gondolatok

 

A történelem megmásíthatatlan tények sorozata, amelyet azonban korok és rendszerek újra meg újra átírnak, újramagyaráznak; történelem-formáló események kerülnek átmenetileg süllyesztőbe, vagy hallgatás övezi őket; jelentéktelen események kapnak nagy történelminek nevezett hangsúlyt – rendszerek, politikák, érdekek szerint.

A történelem során népek sorsa fonódik össze, egybeforrasztva sok egyén kis harcát a megmaradásért. Az elmúlt évszázadokban sokan és sokszor elsiratták a Kárpát-medence e különös nyelvű népét. S volt rá ok bőven: háborúk, elnéptelenedett vidékek, szegénység, betegség, évszázados rabság, önpusztító magába fordulás… Saját népének bölcsei, államférfiai, írói is sokszor mondtak előre megírt gyászbeszédet a megjósolt sír fölött. S hányszor elhangzott a költőéhez hasonló feljajdulás az évszázadok alatt: “Az egész világ hallja: haldoklik egy ország”! S közben eltelt ezer év – s a magyarság megmaradt. És mi is, itt a végeken, a letöredezett peremen is megmaradtunk, pedig a történelmi viharok a kívül, a túlon rekedteket, a peremre szorultakat, a kicsiket százszorosan sújtották.

A vajdasági magyarság az anyaországtól leválasztott nemzetrészként viselte sorsát a Jugoszláv Királyságban, majd a titói szocializmusban, hogy az újkori balkáni háborúk hullámverésében újra megmaradásáért küszködjön. Az elszegényedés és a megfogyatkozás ellenére, a magyarok államiságának ezredik évében mégis-mégis elmondhatjuk, hogy veszteségeink dacára vagyunk; s van történelmünk, vallásunk, szellemi életünk, hagyományunk, irodalmunk, művelődési és politikai szervezeteink. A vajdasági magyar lakosság háromnegyed része tömbben él (Bácska, Tisza mente), a többi szórványban (Bánát, Dél-Bácska) mintegy 78 helységben (Bácskában 54, Bánátban 22 és Szerémségben 2). Nyolc településen a magyar lakosok száma meghaladja a tízezret. Vigasztalóan sok vagy szívszorítóan kevés? E könyv se felelet rá, és a számok sem adják meg rá a választ: az érték, a sok-kevés fogalma a tett minőségében rejlik.

A Vajdasági marasztaló hír az ezredfordulón, azokról, akik maradtak, alkotnak, aggódnak, dolgoznak. Egy szelet azok sorsából, közösségi gondjaiból, eredményeiről és sokszor megszállottságából, akiket e tájon ért az ezredforduló. Nem rábeszélés a maradásra, hiszen az egyetlen marasztaló a valóság lehet, s a fészekrakáshoz béke kell, a gyermekneveléshez – a maradáshoz – biztonság és távlat. S hiábavaló lenne a tudós, az író, a politikus szenvedélyes érvelése, ha a tények távozásra ösztönöznének. “Mert sem erő, sem bölcsesség – nem lehet elég, hogy megójja – a házat, amelyben rakója – nem lelheti meg a helyét.” – mondhatjuk Illyéssel, az igazszavú költővel. S bizony, a közelmúltban újra és újra nehéz idők jártak, amikor a családok nem lelték helyüket. S mégis… létezünk, sőt alkotunk, teremtünk, harcolunk iskolánkért, anyanyelvünkért, tájékoztatásunkért, egyházainkért; jogaink következetes alkalmazását kérjük, szervezeteket hoztunk létre, irodalomunkból, könyveinkből merítünk erőt, hogy egymást, főként pedig a fiatalokat támogassuk, aggodalommal ugyan, de jövőjüket egyengessük. A megmaradási ösztön, az örök emberi forrás: a bízni akarás marasztalja azokat, akik maradtak. Életképességünknek számtalanszor adtuk tanújelét adtuk a kisebbséget próbára tevő, nehéz időkben. Gondjainkat nem felnagyítva, önmagunkat nem elsiratva, eredményeinket nem túlozva, esélyeinket azonban őszintén mérlegelve adunk hírt magunkról a millennium évében – hátha egymásba kapaszkodó kezeinkhez újabb kezek kulcsolódnak.

A szerkesztők Szabadka, 2000 februárjában

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet