-
   
Előző fejezet Következő fejezet

A vajdasági magyarok politikai önszerveződése

 

(Magyar pártharc a VMDK megalakulásától 1999-ig)

MIRNICS KÁROLY

Háttéresemények

A történelmi Magyarország feldarabolása után a magyarságnak az a része, amely a délvidéki térségben élt, Jugoszlávia fennhatósága alá került. Utóbb „három” Jugoszláviában folytatta életét mint magyar nemzeti kisebbség.

Az első Jugoszlávia 1918–1941-ig létezett, iparilag fejletlen és gazdasági viszonyaiban félfeudális ország volt. Állami berendezése és politikai rendszere tekintetében monarchofasiszta ország, amely a hatalom gyakorlásában a katonaságra és a nagyszerb (csetnik) eszmeiséggel áthatott katonai vezetésre és a paramilitáris (félkatonai) alakulatok megfélemlítő erejére támaszkodott. Jogrendszere mindenekelőtt a nagyszámú nemzeti – így a magyar – kisebbséggel szemben diszkriminatív, megkülönböztetően jogfosztó és minden tekintetben elnyomó volt. Szétesésének okait elsősorban ebben kell keresni.

A második Jugoszlávia 1945–1992-ig létezett, a kommunista párt hozta létre 1943. november 29–30-ai határozatával Jajceban. Helyét a nemzetközi életben csak 1945 után foglalta el, mint Európa tizedik legnagyobb országa. Nagysága 255 804 négyzetkilométert tett ki, népességének a száma pedig 1991-ben 23 millió 809 000 fő volt, ebből a magyar nemzeti hovatartozású és magyar anyanyelvű mintegy 400 000–420 000 volt. Fennállása alatt hatalmas külföldi kölcsönöket élvezett, fejletlen, majd iparilag fejlődő ország volt. Politikai rendszere és államberendezése föderatív (szövetségi) elveken alapult, tulajdonviszonyaiban kommunista munkásönigazgatású és társadalmi igazgatású állam volt. Jogrendszere a kisebbségeknek jelentős jogokat biztosított. Az 1974-es alkotmánya szerint a nemzetiségek (nemzeti kisebbségek) államalkotók voltak.

A harmadik Jugoszlávia, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 1992. április 27-én alakult. Területe 102 173 négyzetkilométert tesz ki (Szerbia nagysága 88 361 négyzetkilométer, Montenegró pedig 13 812 négyzetkilométer). Lakosainak száma 10 millió 524 ezer fő. (Ebből Szerbiában 9 880 000 él, Crna Gorában pedig 644 000). Szerbia 9.880 000 lakosából 2.052 000 Vajdaságban él, Koszovóban pedig 1.939 000. A JSZK még nem foglalta el helyét a nemzetközi szervezetekben és testületekben, így az ENSZ-ben sem.

A korábbi Jugoszlávia szétesése után tehát Vajdaságban élő magyarok nagy része ismét Jugoszláviához került, Baranyában élő része a Horvát Köztársasághoz, a muraközi része pedig a Szlovén Köztársasághoz.

A JSZK gazdasága a délszláv népek 1990 óta dúló etnikai belháborúja következtében teljesen tönkrement. A JSZK ebben a háborúban úgy vesz részt, hogy a nemzetközi jog szabályait formálisan betartja. A JSZK gazdasága talpra állításához a hivatalos becslések is legalább 20 évet terveznek. Az ipari termelés ágazatonként a háború előttinek az egyharmadára–egynegyedére zuhant vissza. Az ország évi nemzeti jövedelme, nemzetközi becslések szerint, 1996-ban nem érte el a 10 milliárd dollárt, illetve az egy főre eső nemzeti jövedelem 900 dollár körül lehetett. Az ország a nemzetközi közösség büntetőintézkedése alatt volt egészen 1996-ig. A büntetőintézkedéseknek a „külső fala" azonban 1996 után is érvényben maradt.

Alkotmánya szerint a JSZK a „polgárok állama", ezt azonban sem politikai gyakorlata, sem a jogrendszere nem támasztja alá.

A vajdasági magyarok jogi-politikai helyzete az 1974-es jugoszláv, szerb és vajdasági alkotmányok szerint

A Jugoszláviában élő magyarok, mint nemzetiségi közösség az 1974-es jugoszláv, szerb és vajdasági alkotmányok szerint olyan kollektív jogokat élveztek, amelyek államalkotói meghatározottságukból eredtek. A JSZSZK e tekintetben nagyon különbözött a többi szocialista országoktól. A magyaroknak mint közösségnek az államalkotói meghatározottsága és kollektív jogaik rögzítettek és pontosan megállapíthatók:

– a JSZSZK 1974-ben elfogadott alkotmányának a preambulája 1. és 5. szakaszában, az általános elvek I–VII. részében, valamint az 1., 4., 154., 170., 171., 245., 246., 247. és 248 paragrafusokban;

– Szerbia Szocialista Köztársaság Alkotmánya preambulájában, valamint az 1., 2., 145., 146., 147., 148., 178., 194., 233., 240., 291., 293., 294. és 295. paragrafusaiban;

– még részletesebben Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány Alkotmánya 1. paragrafusában, a 2. paragrafus 1. bekezdésében, a 4., 5., 177., 189 paragrafusban, a 192. paragrafus 4., 5. és 6. bekezdéseiben, a 192. paragrafusban, a 197. paragrafus 1. bekezdésében, a 233. paragrafus 1. és 2. bekezdésében, a 237. paragrafus 1., 2. és 3. bekezdéseiben és a 271. paragrafusban.

– a nemzetközi jogban 1988-ig elfogadott valamennyi nemzetközi kisebbségi védelmi konvenciót a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elfogadta és ratifikálta. A JSZSZK említett alkotmányának alapján szerteágazó kisebbségvédelmi jogrendszer alakult ki: az állam számos törvényt fogadott el az életnek szinte valamennyi területén. A kisebbségvédelem helyet kapott nemcsak a törvényekben, de a közigazgatási szervek, közhatóságok jogalkotásában is, a kisebbségvédelem jelen volt az önigazgatási aktusok meghozatalában. Minden közintézmény és közvállalat a maga jogalkotásában is helyet adott a kisebbségvédelemnek. A JSZSZK nemzetközi szintéren is igen gyakran kezdeményezője volt a kisebbségvédelmi jogrendszer továbbfejlesztésének. A JSZSZK-ot mint a kisebbségi jogok példaképét emlegették mind a nyugati, mind a keleti országok.

Az fentiekből látható, hogy alkotmányjogilag és a törvényalkotásban a magyar nemzetiségnek politikai képviselete volt az államban. Széleskörű jogegyenlőséget biztosítottak a számára az államigazgatás minden szintjén és minden területén, kivéve a hadügyet, külpolitikát és gazdaságpolitikát.

A magyarok a szövetségi, köztársasági és tartományi képviselőházakban és a községi képviselő-testületekben mindenütt számuknak megfelelő arányos képviseletben voltak jelen. Választásuk alkalmával erre kötelezően ügyeltek a politikai gyakorlatban is. A képviselőházak és a képviselő-testületek kinevezett végrehajtó szerveiben és magában a közigazgatási szervekben, közhatóságú intézményekben, intézményekben és közvállalatokban is igyekeztek az arányokat betartani. A tisztviselői összetétel javítására kampányszerűen ezt a célt szolgálták a pályázatok is.

Az államot kollektív testületek irányították, a képviselőházak élén is kollektív vezetőségek voltak. Itt is érvényesítették a nemzetiségi arányok és a rotáció elvét, így minden nemzetiségből kikerülhettek magas rangú állami vezetők és tisztviselők. Ezt az elvet alkalmazták Jugoszlávia Kommunista Szövetségében is, és utasítására szinte mindenütt, kivéve a katonaságot. Ennek a jogrendszernek és még inkább politikai gyakorlatnak meg voltak a jogi abszurdumai, következményei és felemás megoldásai. Bár államalkotó tényezőnek ismerték el a nagyobb számú, így a magyar nemzetiséget is: 1. a megválasztott és kinevezett magyar nemzetiségű vezetőket rendszerint nem magyarok választották, hanem olyan helyen választották meg őket, ahol nem is éltek magyarok; vagyis a teljes választótestület választotta meg őket, és annak tartoztak felelősséggel; 2. a délszláv államalkotó népek állami vezetői mindig élhettek vétó jogukkal, a megválasztott nemzetiségi eredetű állami vezetők semmilyen szinten nem élhettek a vétó jogával (még a magyarság életét közvetlenül befolyásoló kérdések megvitatásában vagy megoldásokban sem); 3. a nemzetiségi vezetők a döntéshozatalban mindig majorizáltak voltak a szerb többség által (még akkor is, amikor csak a magyarokat érintő kérdésekről döntöttek); 4. a deklarált nemzetiségi jogoknak ellentmondott az általános emberi jogok kodifikálásának a hiánya: a nemzetiségeknek mint államalkotó tényezőknek, kollektív jogaik deklaratív elismerése nem érvényesülhetett semmilyen formában, mert az említett kommunista rendszer nem ismerte el: a) nemzetiségi alapon történő szabad gyülekezés és szervezkedés jogát; b) a korlátlan szólásszabadságot; 5. nem utolsósorban csak az lehetett a nemzetiséghez tartozók közül a politikai elit tagja, aki a Kommunista Szövetség tagja volt, vagy annak az eszmeiségnek maradéktalanul, a gyanú árnyéka nélkül behódolt; 6. a párt a magyar politikai elit tagjai megválasztásánál általában ideológiájával ellentétes mércéket alkalmazott. A magyar vezetők kiválasztásánál mindenütt fontos szempont volt, hogy vegyes házasságban éljenek, gyermekeik szerb nyelvű iskolákba járjanak, és szórványvidékekből származzanak; a szerb társaságoknak állandó és befogadott tagjai legyenek, és szoros kapcsolatokkal kötődjenek az ilyen társaságokhoz. Általában elvárták tőlük azt is, hogy ne legyen anyaországi rokoni és baráti kapcsolatuk. Ezek a mércék teljesen ellentétesek voltak a proletár internacionalizmus elvével, mégis ezek voltak a döntők a vezetők kiválogatásánál. A kommunista ideológián belül meghúzódó és egyre erősödő állam nemzeti, illetve szerb nemzetállami mércék voltak a döntők, amelyek szerint azok a magyarok a legjobb magyarok, akik jugoszlávvá vagy szerbbé akartak válni, és nemcsak közönséges állampolgárok voltak. A jugoszlávnak ilyen értelmezése mögött egyre erősödött a nagyszerb ideológia.

A rendszer mindent elkövetett az önigazgatású szocializmussal és a munkásönigazgatással azonosuló, a jugoszláv térséget egységesen betöltő azonosságtudat kialakításáért. Ez azonban nem járt semmilyen eredménnyel Szerbiában és annak keretén belül Vajdaságban sem, mert állandóan előtérbe került a hegemonizáló és majorizáló nagyszerb törekvés. Ebből kifolyólag igen hamar megjelent a nemzeti kisebbségben a veszélyeztetett nemzetiségi érzés. A veszélyeztetettségnek azonban még az egyedi és szórványos említésére és megnyilvánulására is azonnal működésbe lépett a párt teljes ideológiai apparátusa, amely a proletár internacionalizmus eszmeiségére hivatkozott a „testvériség-egység” formájában. Azokkal a nemzetiséghez tartozó egyénekkel, akik beszélni mertek, vagy írtak a magyar nemzetiség kisebbség veszélyeztetettségéről, a párt könyörtelenül leszámolt, bizonygatva a „munkásönigazgatáshoz” kötődő azonosságtudat egyedüli létjogosultságát, egyszersmind elkendőzve a többségi nemzet részéről erősödő nacionalizmust.

Mint ismeretes 1968–1972 között teljesen leszámoltak minden magyar kezdeményezéssel, amely a „vertikális önszerveződés" minimális lehetőségét követelte akár a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségén belül is. Ezután még csak költői metafora formájában sem engedték meg és tűrték meg a hasonló követeléseket, illetve az erre való utalásokat. Az ilyen alkotások zúzdába kerültek. A magyar nyelvű kiadványokat és szépirodalmi alkotásokat e tekintetben szigorúan cenzurálták.

A magyarság lelkiállapotát hasonlóképpen súlyosan terhelte az ellene 1944–45-ben elkövetett megtorló intézkedések, amelyek során a mai napig ismeretlen számú, de becslés szerint legalább húszezer magyart végeztek ki minden ítélkezés nélkül, csak azért, mert magyarok voltak és a bosszúnak eleget akartak tenni. Ezeket a megtorlásokat a pártban és a hadseregben megbúvó szerb nacionalista erők szervezték és hajtották végre. Ezekre az eseményekre még csak utalni sem volt szabad kötetlen beszélgetésben, mert a munkahelyi biztos elvesztésével, rendőrségi- állambiztonsági meghurcolással vagy bebörtönzéssel járt.

A vajdasági magyarság ily módon megbélyegzett múltját csak részben enyhítette az, hogy igen nagy számú magyar vett részt az antifasiszta harcban (a Petőfi Brigádban és a vajdasági hadtestekben a II. világháború végén), és ezt nem lehetett sem eltitkolni, sem elhallgatni. Mint ahogyan azt sem lehetett kisebbíteni, hogy a magyarság a két háború között rendkívül erős szakszervezeti életet ért, és erős baloldali kötődésű volt. Viszont a polgári hagyományainak az említése és feldolgozása tiltott volt.

 A vajdasági magyarok politikai helyzete közvetlenül a VMDK megalakulása előtt

1989. június 28-án Slobodan Milošević, Szerbia elnöke a rigómezei ütközet hatszázadik évfordulójára az ütközet színhelyén (Gazimestan) és nagygyűlést tartott mintegy egymillió szerb részvételével. Még ugyanabban az évben egy még nagyobb nagygyűlést szervezett Belgrádban, a Duna és a Száva torkolatánál. Ezeken jelezte Szerbia politikai vezetősége eltökéltségét, hogy helyreállítja a „szerb egységet," és ezzel voltaképpen utalt arra, hogy meg fogja vonni a tartományoktól az államiság minden jelét, és egyesíteni fogja őket egy egységes, központosított államhatalmú köztársaságban. A szerb állami és pártvezetés ekkor már teljes egészében elfogadta a nagyszerb nacionalista ellenzék követeléseit és sajátjaként megkezdte életre keltésüket.

Kosovo-Metohija tartományban 1989. január 24-én nagyméretű zavargások kezdődtek, melyek eltartottak egészen februárig. Az albán lakosság követelte, hogy hirdessék ki a koszovói albán köztársaságot. (1990. július 1-én az albánok kihirdették függetlenségüket és létrehozták a parlamentjüket és kormányukat). Nem sokkal később, 1989. február 20-ától március 1-jéig az albán bányászok általános sztrájkba léptek. A többi délszláv tagköztársaság támogatta az albán munkások követeléseit, és ezt nyílt kihívásnak minősítette a szerbiai állami és pártvezetés. Ekkor a szerbiai állam és pártvezetés elérkezettnek látta az időt a Szerbián belüli erőviszonyok teljesen megváltoztatásához. Szerbia képviselőháza 1990. június 5-én feloszlatta a kosovói képviselőházat, majd az egész tartományt elözönlötték a különleges rendfenntartó, katonai és félkatonai alakulatok. Ezekkel az eseményekkel párhuzamosan megindult annak a Kommunista Szövetségnek a széthullása és tagságának a demoralizálódása, amely évtizedeken keresztül viszonylagos védettséget és legalább formális jogegyenlőséget és egyenrangúságot biztosított a nemzetiségeknek mint közösségeknek; amely védte a nemzeti kisebbségek formális kollektív jogait.

Jugoszlávia Kommunista Szövetség 1990. január 20-ára összehívott XIV. kongresszusát nem tudta befejezni, mert a köztársasági küldöttek között éles összetűzésre került sor. Ezután a szlovén küldöttség elhagyta a kongresszust. A kongresszus zárónapján, 1990. január 26-án, már nem volt jelen a horvát küldöttség sem.

Ugyanebben az évben 1990. július 16-án Szerbia Kommunista Szövetsége átalakult Szerbia Szocialista Párttá, melynek elnökévé 1228 szavazattal (a lehetséges 1294 közül) megválasztották Slobodan Miloševićet, akit a szerb nép az egy évvel korábbi szavazáson, 1989. november 12-én már megválasztott Szerbia köztársasági elnökévé is, a szavazatok 65,3 százalékával (Vuk Drašković a szavazatok 16,4 százalékát kapta). A Jugoszláv Szövetségi Szocialista Köztársaság Képviselőháza 1990. augusztus 8-án alkotmánymódosítást fogadott el, amely lehetővé tette a többpártrendszer bevezetését Jugoszláviában, illetve valamennyi tagköztársaságában. Ezt követően 1990. július 1-jén Szerbia referendumot tartott az új alkotmánya meghozataláról és a többpárti választások lebonyolítására. A szavazatok 96,8 százaléka megerősítette azt a szándékot, hogy Szerbia többé ne álljon három részből, hanem legyen egységes, erősen központosított állam. A referendum megtartása után 1990. július 20-án Szerbia is törvényt alkotott a többpárti rendszer bevezetésében.

A VMDK megalakulása

A volt JSZSZK parlamentjének 1990. augusztus 8-ai alkotmánymódosítása lehetővé tette az országban a többpártrendszer bevezetését. Ez szolgált alapul a magyar önszerveződésnek is. Az önszerveződést elsősorban a nemzeti-nemzetiségi viszonyok teljes elhidegülése tette szükségessé; az, hogy az országban eluralkodott az agresszív kisebbségellenes közhangulat és militáns magatartás. Ez kezdte áthatni a társadalmi élet minden területét. A társadalmi folyamatok alakulásának a teljes ellenőrizetlensége és a nemzetiségi viszonyokban eluralkodó diszkrimináció szükségessé tette az önszerveződést. 1987 után az egységes Jugoszláv Kommunista Szövetség és ennek keretén belül a vajdasági szervezet nemzetiségi politikája dogmatikussá vált és teljesen elerőtlenedett, többé nem volt képes eredményt felmutatni. Szerbia Kommunista Szövetsége 1987-ben megtartott VIII. plénuma és a hatalomra került új politikai elit Slobodan Miloševićtyal az élen azt sejtette, hogy a nemzeti-nemzetiségi villongások hamarosan nyílt ellenségeskedésbe fognak átcsapni. A nagyszerb töltetű populista mozgalmi megnyilvánulások mind gyakrabban követelték a kisebbségvédelem felszámolását. A magyarságot megfélemlítő szerb tömegtüntetések szerte Vajdaságban – bár atrocitásokra nem került sor – teljesen spontán cselekvésre késztették a magyarságot. Néhány értelmiségi kapcsolatba lépett egymással és petíciót kezdeményezett a kisebbségek számára kedvezőtlen új köztársasági oktatási törvénytervezetek módosítására. A petíció kezdeményezői mindenekelőtt a vajdasági magyarok szerzett jogaira hivatkoztak, amelyet szavatolt az előző tartományi törvény az oktatás minden területén. A petíciót több mint 17 000 magyar írta alá. A szerzett jogok elvesztésének a tudatos megnyirbálása és ennek a hatása 1988-tól kezdve egészen 1999-ig állandóan befolyásolni fogja a magyar nemzeti önszerveződés és politikai szerveződés legkülönbözőbb formáit, valamint a későbbi politikai szervezetek tevékenységét még akkor is, amikor új jogok új politikai rendszerbe foglalásának az igényével álltak elő.

Az egységes államiságra hivatkozó szerb állam éles reagálással vetette el a petíciót, de nem alkalmazott retorziót vagy repressziót. Ez felbátorított néhány olyan értelmiségit, akik addig jól ismerték a jogrendszer adta lehetőségeket és az új politikai erőviszonyokat. Ágoston András, aki az előző politikai rendszerben igen magas állami és párt tisztségeket töltött be Vajdaságban, 1989. december 18-án egy 11 tagú kezdeményező bizottságnak a nevében benyújtotta a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (a továbbiakban VMDK) a megalakulására vonatkozó kezdeményezést.

A VMDK Kezdeményező Bizottságának programja realitásként kezeli Vajdaság autonómiájának az erőszakos (alkotmányellenes) úton történő megszüntetését, mint az ún."antibürokratikus" forradalom következményét Vajdaságban. Megállapítja, hogy Szerbiának joga van megőrizni területi egységét állama területén, és joga van egész területén érvényesíteni a szuverenitását is. Hangsúlyozza, hogy ezentúl a vajdasági magyarok az egységes államiságú Szerbia politikai tényezőivel és jogrendszerének keretén belül fogják követelni a kollektív jogaikat és a magyar autonómiát.

Ez a megállapítás a VMDK (később Vajdasági Magyar Demokrata Párt) teljes eddigi politikai tevékenységét és vonalvezetését meghatározó kitételnek bizonyult a mai napig. A VMDK politikai tevékenységét és vonalvezetését élesen megkülönbözteti és elválasztja a többi vajdasági jellegű politikai párttól, amelyek küzdenek azért, hogy Vajdaság kapja vissza ha nem is a teljes állami jellegét, de törvényalkotó szerepét, decentralizált közigazgatási jogkörét, gazdasági önállóságát és a gazdasági együttműködés akadálytalan fejlesztését a szélesebb régióban a környező országokkal; az önálló gazdasági és társadalmi fejlődéshez szükséges erőforrásait, adópolitikáját, önálló állami és közületi alapítványai létrehozásának jogát, stb.; követelik Vajdaság "kizsákmányolásának" megszüntetését; követelik, hogy Vajdaság legyen modern tartomány, illetve modern régió stb. Szerbia és Jugoszlávia keretén belül. A VMDK néha szóban és ígéretekben el is fogadta, de a gyakorlatban mindvégig és következetesen mereven elutasította a vajdasági pártokkal való politikai együttműködést minden téren; sőt a kapcsolattartást is. A VMDK-nak ez nemcsak taktikai, de stratégiai álláspontja lett és maradt.

A Kezdeményező Bizottság 1990. január 2-án határozatot hozott a támogató aláírások gyűjtésének megkezdéséről. Először a műszaki értelmiséghez tartozók csatlakoztak a kezdeményezéshez, megindult a terepjárók segítségével a kezdeményezés tömegesítése. A Kezdeményező Bizottságának háromtagú küldöttsége 1990. január 26–27-én felvette a kapcsolatot a magyarországi állami szervekkel. Nem sokkal később, 1990 február 15-én, a Kezdeményező Bizottság levélben kérte az illetékes szerb állami miniszterelnöktől, hogy a vajdasági magyarok számára hét önálló magyar tannyelvű gimnáziumban szervezzék meg a teljes magyar tannyelvű oktatást, és korlátozás nélkül tegyék lehetővé az egyetemi tanulmányokat Magyarországon.

A VMDK megalakulását követően Ágoston András levélben fordult a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiához, amelyben felkéri arra, hogy kezdjék meg a tudományos kutatásokat az 1944/45-ben több mint 20 000 magyaron elkövetett vérbosszú okainak felderítéséről, hogy a vajdasági magyarság, mint kollektivitás, megtudja önmagáról a teljes igazságot. Ez a kérelem kommunista és szerb nacionalista ellenállást váltott ki a VMDK-val szemben, amely évek múlva sem csitult (a megemlékezés és kegyelet jegyeinek rendszeres feldúlása Újvidéken és másutt).

A VMDK alakuló közgyűlése után a szerb nyelvű médiák, tudósok és művészek, állami fórumok, az uralkodó és ellenzékben levő politikai szervezetek mind egységes kampányba kezdtek a VMDK ellen, amely egészen 1995-ig eltartott. Valamivel később az állambiztonsági szervek megkíséreltek létrehozni egy ellenszervezetet „Magyarok a Hazájukért – Jugoszláviáért" névvel. Ennek élére egy belügyi tisztet, Molnár Josipot választották, a tagságot is főleg belgrádi belügyi tisztek és rendőrök képezték. Ennek a szervezetnek nem volt semmilyen megtévesztő hatása a vajdasági magyarok közéletében.

Nagy visszhangot váltott ki a VMDK fellépése a visszarendeződés ellen. A Tanács 1990. június 28-án felszólította tagságát és a vajdasági magyarokat, hogy a július elseji referendumon szavazzanak a többpártrendszer bevezetésére, és hogy már Szerbia új alkotmányának meghozatala előtt tartsanak többpárti választásokat. Mint utólag a magyar nyelvű szavazólapok alapján megállapították, legalább 120 000 magyar szavazott erre. Az új rendszer ellenségei ismét össztűz alá vették a VMDK-t. Többször is követelték a betiltását, mivel etnikai alapon jött létre.

A VMDK 1990. szeptember 29-én Adán 500 küldött jelenlétével megtartotta I. kongresszusát. Ezen elfogadták a programot, a vezetésben nem történt változás.

A VMDK II. kongresszusát Szabadkán, 1991. április 21-én 1100 küldött és mintegy 3000 résztvevő jelenlétében tartották meg. A kongresszus egyik fő eseménye Tőkés László jelenléte volt, aki egyetemes megoldásokat szorgalmazott a közép-európai térség kisebbségi kérdéseinek megoldásában, és erélyesen szorgalmazta a nyitott határok rendszerét. A kongresszuson Ágoston András a VMDK-t – mivel más politikai csoportosulás a vajdasági magyarok körében nem volt – , a vajdasági magyarok egyetlen legitim politikai képviseletének nyilvánította. Megállapította, hogy a VMDK olyan szervezet, amely megtartja mozgalmi és politikai érdekképviseleti jellegét. A vajdasági magyarság önálló politikai alanyisághoz jutott a VMDK szervezetével. Minden más párttal való együttműködést elutasított, s egyedül a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetséget minősítette a VMDK szövetségesének. A kongresszus a legerélyesebben tiltakozott Szerbia körzetesítése ellen, amely szerint a vajdasági magyarokat mind a négy létrehozott körzetben még nagyobb kisebbségbe, minorizáltságba illetve diaszpórába kényszeríti az államhatalom, átszabva minden történelmi határt a közigazgatási és területi egységek megállapításánál. Tiltakozott az új közigazgatási körzetek élére állított kormánybiztosok központosító politikája ellen is, akik a körzetek korlátlan urai lettek, és kizárólag a belgrádi kormánynak tartoztak felelősséggel. A II. kongresszuson a VMDK vezetősége ismét elkötelezte magát addigi politikája mellett, amely szerint ki fogja építeni a kollektív érdekek kifejezésének politikai mechanizmusát.

A kongresszuson hangsúlyozták, hogy a VMDK nem párt, hanem politikai érdekszervezet, és a vezetőség jelezte, hogy "bizonyos pártszerű tevékenységet" is el fog látni, s ha kell, a mozgalmi jellege kárára. Több felszólaló és küldött figyelmeztetett rá, hogy bár a szerb állam magát a "polgárok államaként" nevezi meg, a gyakorlatban azonban már kezdettől fogva nemzetállamként lép fel, amely a köztársaság érdekeit csakis és kizárólag a szerb nemzet érdekeivel azonosítja. Nagyban folyik a kisebbségi intézmények leépítése, melyet a pénzügyi támogatások megvonása vagy alkalomszerűvé és jelképessé tétele kísér. A szerb állam többé már a törvényekben sem hajlandó szavatolni a legalapvetőbb kisebbségi jogokat. A magyar intézmények további fennmaradása ilyen körülmények között kétséges. Szükségesnek mutatkozik a személyi elven alapuló kisebbségi magyar önkormányzat létrehozása, amely lehetővé tenné azon feltételek megteremtését, amelyekben a vajdasági magyar kisebbséget bizonyos védelmi mechanizmus védené.

A VMDK elévülhetetlen történelmi érdeme Szerbia újabb kori történelmében, hogy kezdetben szinte egyedüli kezdeményezője volt a békemozgalmaknak, és ezekhez a tagsága és politikai vonalvezetése mindig a legnagyobb mértékben járult hozzá. Az országban zajló fegyveres összetűzések 1991 májusától kezdve egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy a JSZSZK hamarosan etnikai belháború területévé fog válni. A VMDK elnöksége azonnal követelte az erőszak minden formájának megszüntetését és a magyar nemzetiségű tartalékos katonák hazabocsátását. A JSZSZK elnökségéhez és a Jugoszláv Hadsereg vezérkarához intézett 1991. július 6-i memorandumában tiltakozik az ellen, hogy a hadsereg belekeveredett a délszláv népek közötti fegyveres konfliktusokba, és többé már nem az ország külső határait védi. Követelte, hogy a Jugoszláv Hadsereg kötelékeibe besorozott magyarokat ideiglenesen szereljék le mindaddig, amíg az ország hadserege nem tér vissza az alkotmányos keretekben meghatározott tevékenységéhez. Kifejezte azt a meggyőződését, hogy a vajdasági magyarok érdekeivel ellentétes a délszláv népek belháborújában és fegyveres etnikai konfliktusaiban való minden részvétel. Egyidejűleg kérte a nemzetközi fórumokat is, hogy a vajdasági magyarokat helyezzék védelmük alá.

A VMDK vezető testületei, körzeti szervezetei és tagsága tevékenységének nagy részét az 1991–1993-ig terjedő időszakban (sőt még utána is) az erőszakos mozgósítás elleni politikai küzdelem és következményeinek ellensúlyozása töltötte ki. A VMDK számtalan okmányában megállapítást nyert, hogy a magyarokat számarányukhoz képest aránytalanul nagy számban hurcolják el a harcterekre. A VMDK ezen álláspontjai és későbbi felhívásai a vajdasági magyarokhoz valóban általános népi ellenállást és mozgalmat váltottak ki. Tízezrével csatlakoztak a vajdasági magyarok a vajdasági békemozgalomhoz az 1991–1994-ig terjedő időszakban, mi több, kezdeményezői voltak. Ennek következtében a katonaköteles magyar fiatalság és a magyar tartalékos állomány nagy része elhagyta az országot vagy elbujdosott az ország területén. Számuk ma sem ismeretes, de a becslések 20 000–60 000-ről szólnak. Ugyanakkor nagyon sokan eleget tettek a behívóparancsnak félve a későbbi megtorlásoktól.

 A VMDK 1992. április 25-én, Kanizsán megtartott közgyűlése előtt nagy riadalmat keltett állami körökben az a hír, hogy a VMDK ezen a közgyűlésen ki fogja kiáltani a magyarok területi és politikai autonómiáját a magyar többségű községek területén. A VMDK vezetői azonban úgy nyilatkoztak, hogy nincs szándékukban kikiáltani a területi autonómiát. Egyedül a vajdasági jellegű pártok ítélték el az uszítást az egyre jobban nemzeti szocialistává váló uralkodó párt részéről a vajdasági magyarok ellen. A háborúellenes békeközpontok a vajdasági magyarokat védelmükbe vették, és cáfolták, hogy a vajdasági magyarok soraiban szeparatista jelenségek és törekvések lennének tapasztalhatók. A feszültség lecsillapítására szolgált, hogy egy nappal a közgyűlés megtartás előtt Slobodan Milošević, Szerbia államelnöke mégis fogadta a VMDK küldöttségét, amely megnyugtatta az államelnököt arról, hogy a VMDK politikája nem törekszik határrevízióra.

 A VMDK szakértői csoportja a hágai és brüsszeli békefolyamatok okmányaihoz illeszkedve és ezekre támaszkodva egy olyan dokumentumot dolgozott ki, amely méltányosan rendezné a vajdasági magyarok helyzetét; amelyet a VMDK, miután közgyűlése elfogadta, beterjesztett Szerbia parlamentjéhez, hogy az legális úton épüljön be a szerbiai alkotmányos és törvényes rendbe, és végül beterjesztette a Jugoszlávia Békeértekezlethez is. A VMDK alkotmánymódosítási javaslatokat kezdeményezett, hogy a szerb alaptörvényben kapjanak helyet Lord Carrington által javasolt önkormányzati formák: a személyi elven alapuló önkormányzat (vagy perszonális autonómia), a különleges státusú községek, illetve a helyi önkormányzatok.

 A VMDK tovább is az 1992-es év végéig tartó erőszakos mozgósítás ellen tiltakozott és szervezkedett. Az 1993-as év kezdetétől azonban a tevékenységének súlypontja áttevődött Vajdaság nemzetiségi összetételének erőszakos megváltoztatására tett próbálkozások és nagyban kialakuló gyakorlata ellen. 1992 augusztusában ugyanis a szerbiai menekültügyi kormánybiztos döntést hozott nagyszámú, Boszniából és Horvátországból menekült szerb betelepítéséről, elsősorban Vajdaság magyar többségű és magyarlakta községeibe. A magyar többségű községekbe és településekre mintegy 25 000 menekültet akartak azonnal letelepíteni. Parancsot adtak a magyarok üresen álló házai és lakásai, valamint a magyar nemzetiségű idős háztartások összeírására, azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy lakásaikba és házaikba erőszakkal beköltöztessenek, és az idős háztartásoktól elvegyék a földet.

 A VMDK tanácsának 1992. augusztus 28-i felhívása a vajdasági magyar néphez arra irányult, hogy álljon ellen a magyar többségű községek kolonizációjának, a magyarok erőszakos elüldözésének és vagyonukból való kifosztásának. Mint ismeretes, 1994-ben és 1995-ben újabb hatalmas méretű menekültáradat lepte el Vajdaságot, melynek következtében Vajdaságba a hivatalos összeírás szerint is 700 000 menekült érkezett. A Jugoszláviába és Szerbiába menekültek 75 százalékát a Vajdaságba telepítették le. A menekültek ellepték a magyar többségű községeket is. Számtalan példája volt a magyarok vagyonába való erőszakos beköltözésnek. A menekülteket azzal az ígérettel irányították Vajdaságba, hogy meg fogják kapni a magyarok házait, lakásait és vagyonukat. A menekültek 1996 végéig nem kaptak tartózkodási és letelepedési engedélyt, de kaptak munkavállalási engedélyt. Mindez arra utal, hogy bizonyos idő elteltével valamennyien meg fogják kapni az állampolgárságot is.

 A nemzetiségi viszonyok erőszakos megváltoztatása Vajdaságban az etnikai tisztogatás tartós állapotát tartja fenn egészen a mai napig.

A szakadás kezdete a VMDK-n belül

 Az 1993-as és 1994-es év a vajdasági magyar népességet már létében fenyegette. A nyomor, a nélkülözés sokakat már az éhhalál szélére sodort. A vajdasági magyaroknak egy nagyon jelentős része állandó emberbaráti segélyre szorult. Ekkor a VMDK magyarországi segítséggel megszervezte a Vox Humana emberbaráti szervezetet.

A Tanács 1994. március 27-re összehívta a VMDK tisztújító közgyűlését Zentán.

A közgyűlés által módosított alapszabály összpontosította a vezetést az elnök és az elnökség kezében. Felszámolta több tagozat lehetőségét egy-egy településen belül, valamint a társadalmi szervezetek és a polgárok egyesületi kollektív tagságának lehetőségét a VMDK-ban. Miután a közgyűlés elvetette a javaslatot a VMDK szervezete platformosításáról és platformosodásáról, mi több, ennek a gyakorlatnak még a gondolatát is elítélte, megindult a vajdasági magyarok politikai életének a platformosodása a VMDK-n kívül, és tőle függetlenül. Már ekkor elkezdődött a VMDK tagságának lemorzsolódása és rohamos csökkenése. Valamennyi VMDK-s körzeti szervezetben tisztújítás és tisztogatás történt. Hamarosan létrejött a VMDK vezetőségétől független nemzeti platform, kereszténydemokrata platform, szabadkai platform, szabad értelmiségi platform, bánáti platform stb. (Később valamennyit egyesíteni fogja a Vajdasági Magyarok Szövetsége mint új politikai szervezet és érdekképviselet.)

Egy évvel később, 1995. március 11-én a VMDK ismét összehívta a közgyűlést, ezúttal Szabadkán. Ismét alapszabály-módosítást eszközölt. Ennek értelmében a VMDK-t zárt jellegű párttá alakult, tagságának tilos lett a más politikai szervezetek és pártok munkájában való részvétel és tagság. A VMDK pártfegyelmet vezetett be, és eszmeiséget követelt meg tagságától. Elítélte a VMSZ pártütő és szakadár, a magyarságot megosztó politikáját, amelyet a saját törekvéseinek alálicitálásaként jellemzett. Ismét megújította autonómiakoncepcióját. A területi autonómiát mint politikai célt úgyszólván teljesen kiiktatta, és visszatért a személyi elven alapuló autonómia prioritásához. Ezt azonban részletesebben dolgozta ki.

A közgyűlés mindenkit kizárt a VMDK-ból, akiről feltételezhető volt, hogy belépett a szakadár VMSZ-be, vagy ott tevékenységet fejtett ki. Ezután a VMDK vezetősége a VMSZ-t nevezte meg legfőbb politikai ellenfelének, és a későbbiekben megragadott minden alkalmat, hogy lejárassa.

Mivel a VMDK csúcsvezetősége továbbra is teljesen elszigetelődött a tagságától, a tagság önkezdeményezően kezdett szervezkedni a vezetőség leváltására. Óbecsén megtartották a VMDK rendkívüli tisztújító közgyűlését. A közgyűlésen leváltották a VMDK teljes vezetőségét, az Elnökség és a Tanács tagjait, és megválasztották az új vezetőséget és a vezető testületek tagjait. A VMDK új elnökévé dr. Páll Sándort választották. A közgyűlés fontos határozatokat fogadott el: 1. a VMDK visszatér a Doroszlón meghozott és elfogadott első alapszabályának alkalmazásához, amely a VMDK-t érdekszervezetként és érdekképviseletként határozza meg; 2. semmisnek nyilvánítja a VMDK szervezetéből történt minden addigi tagkizárást; 3. szervezeti és politikai nyitottság és együttműködési készség és tárgyalókészség fogja a jövőben jellemezni a VMDK tevékenységét minden téren, de elsősorban a vajdasági magyarok többi érdekszervezete felé; a VMDK aktívan keresni fogja a VMSZ-szel való legszorosabb együttműködés lehetőségét; 4. politikával ismét bekapcsolódik a hazai politikai életbe; elsősorban a demokratikus szerb ellenzékkel fogja keresni a szoros együttműködést; 5. a VMDK az autonómiáról nem mond le, de új stratégiát és taktikát választ e cél eléréséhez.

A leváltott vezetőség nem ismerte el jogerősnek és semmisnek minősítette az óbecsei közgyűlés határozatát. A közgyűlést puccskísérletnek minősítette, amelynek bomlasztás a célja, hogy ne legyen, aki képviselje a vajdasági magyarság autonómiatörekvéseit. Az új vezetőséget Belgrád és Budapest megvesztegetett kiszolgálóinak minősítette, amely a vajdasági magyarság érdekeivel ellentétesen cselekszik.

A leváltott vezetőség összehívta a három tagú Etikai és Fegyelmi Bizottságot, és kizáratta vele dr. Páll Sándort a VMDK-ból. Egyidejűleg 1996. december 20-án bűnvádi feljelentést tett ellene. A leváltott vezetőség összehívta a saját közgyűlését 1997. januárjára.

A Vajdasági Magyar Szövetség megalakulása

A volt jugoszláv térségben szinte minden politikai mozgalom a maga módján populista kezdetű volt, populista tartalmakat hordozott, és ilyen módszereket alkalmazott. Kisebb vagy nagyobb mértékben ez begyűrűzött a vajdasági magyarok politikai érdekképviseletébe is. Kimutatható ez a VMDK politikai tevékenységében is, azzal a megszorítással, hogy az említett jelenségek bár rendre megújultak, mégis mindannyiszor kudarcba fulladtak. Inkább a központi vezetőség próbálkozásai voltak és maradtak, mint a tagság részéről elfogadott gyakorlat. Erőszakoskodásként hatottak a vezetőség részéről, amely sokszor nem jól mérte fel a valós erőviszonyokat, s elhitte önmaga döntéseiről és határozatairól, hogy egy csapásra képesek felmorzsolni a szervezet előtt tornyosuló akadályokat. A vezetőség, döntései előkészítésekor, nem a társadalmilag, gazdaságilag, szociológiailag és szociálpszichológiailag kielemezett kisebbségi valóságból indult ki, hanem csak a politikai pártok egymás közötti érdekütközését és erőviszonyait vette figyelembe. Ezzel mintegy a saját akaratát állította szembe anélkül, hogy megtalálta volna ezen akarat valós mértékét. Az akarat általában túlméretezett volt, és ebből kifolyólag a VMDK széles frontot nyitott mindenkivel szemben, aki nem csatlakozott azonnal politikai akarata támogatói közé, nem sorolta be magát a vezetőség által elképzelt politikai alrendszerbe, és nem fogadta el az általa felkínált "egyetlen, egyedül helyes és kizárólag lehetséges" autonómiakoncepciót. Aki kétségbevonta az általa felkínált autonómiakoncepciót, azt üldözte a rendelkezésére álló eszmei és politikai eszközökkel. Ebből kifolyólag a VMDK sohasem tudta megnyerni a pozícionált értelmiség nagyobb részét, sőt fokozatosan szembefordult vele az a kisebb része is, amely kezdettől fogva csatlakozott a VMDK-hoz, de most eltávolodott tőle a vezetőség türelmetlensége és a másság elutasítása miatt (Herceg János akadémikus, a VMDK tiszteletbeli elnöke emiatt mondott le e tisztségéről).

A régi rendszer embereinek nagy része, bár teljesen kiábrándult a jugoszláv típusú önigazgatású szocializmusból, még akkor sem támogatta a VMDK-t, ha nem lépett be más jugoszláv politikai pártba, vagy teljesen passzivizálódott. A magyar kisiparosok és kisvállalkozók nagyon megfogyatkozott rétege gyanakodva és tartózkodódással viszonyult a VMDK minden egyes lépéséhez. Óvatosságra intette őket többek között az is, hogy a rokonszenvük egy magyar politikai érdekképviselet iránt az uralkodó szerb pártok és a nacionalista szerb állam rosszallását váltotta volna ki, és szigorúan büntette volna, mint megtette több esetben (állami engedélyek megvonásával és az üzleti életből való kizárással). A magyar kisvállalkozók jogilag ugyanolyan diszkriminált helyzetben voltak, mint a bérből élő magyar munkások.

A magyar munkásság egy kisebb részét az uralkodó szerb párt azzal nyugtatta meg, hogy még ideiglenesen meghagyta munkaviszonyban. Nagyobb részét viszont a feketegazdaságba üldözte, ahol elveszítette minden kapcsolatát a legális közületekkel. A parasztság volt kezdettől fogva a VMDK legnagyobb támasza. Ezt a réteget azonban nem lehet tartósan megtartani populista ígéretekkel és módszerekkel. Mivel a VMDK ígéretei egyre jobban eltolódtak a távoli jövőbe, végül hátat fordított neki a parasztság nagy része is (különösen a vállalkozni képes és farmergazdálkodó parasztság).

Azzal, hogy a VMDK úgyszólván nem is foglalkozott a mindennapok gyakorlati politikai teendőivel a saját környezetében, hanem tevékenysége csak az autonómia szükségletének deklaratív hangoztatására korlátozódott, egy fajta messianizmusba esett: ha majd egyszer lesz autonómia, minden kisebbségi probléma magától megoldódik.

Csakhogy ennek a szükségnek az állandó és vég nélküli hangoztatása a VMDK politikai tevékenységének elsekélyesedéséhez és egysíkúvá válásához vezetett. Ezért egyre jobban erősödött a tagságban a kiábrándultság és sok esetben a becsapottság érzése is.

Azok a VMDK-tagok, akik azon a véleményen voltak, hogy az adott helyzetben felmerülő problémák megoldásához akár kismértékben is, de azonnal hozzá kell járulni legalább a magyar többségű önkormányzatokban, már 1993 végétől bírálták, vagy teljesen szembehelyezkedtek a vezetőségnek a gyakorlati megoldásokat halogató és csak autonómiát ígérgető politikájával, illetve propagandájával. Hozzájuk csatlakozott néhány kisvállalkozó, kiskereskedő és farmer a magyar többségű önkormányzatokból. Ők a kezdeményezői a más alapon történő politikai önszerveződésnek, amelynek a lényege: az autonómia-követelés helytálló, de emellett a kis lépések politikája a gyakorlatban nélkülözhetetlen. A VMDK elnökségében és tanácsában levő értelmiségiek és gyakorlati emberek nem zárkóztak el ezektől a gyakorlati követelésektől, hanem ellenkezőleg, támogatni kezdték őket. Valamennyien közösen bírálták a VMDK tevékenységében jelentkező, a kommunista gyakorlatra emlékeztető jelenségeket, mindenekelőtt a demokratikus centralizmus elvének maradványait, a vezetőség kizárólagosságát és türelmetlenségét a mássággal szemben. A VMDK 1994-ben megtartott zentai közgyűlése után úgyszólván az egész szabadkai, zentai, topolyai, becsei, adai, kanizsai és kishegyesi politikai vezetőség és értelmiség kivált a VMDK tagságából és vezetőségéből, és elkezdték szervezni új politikai érdekképviseletüket.

Az új politikai érdekképviselet megalapításának kezdeményező bizottsága valamivel a VMDK zentai közgyűlése után összehívta a saját alakuló közgyűlését.

A Vajdasági Magyar Szövetség (a továbbiakban VMSZ) alakuló közgyűlését 1994. június 18-án tartotta meg, szintén Zentán, ahol megtörtént a VMDK-ból való kiválás. A szervezet elnökévé Csubela Ferencet választották, aki korábban nagy tekintélyt vívott ki magának a vajdasági magyarok körében azzal, hogy szerbiai parlamenti képviselőként és VMDK-s vezetőként megvédte Ómoravica fiatalságát az erőszakos mozgósítástól és elhurcolástól, Észak-Bácska magyar és nem magyar lakosságát többedmagával beszervezte a békemozgalomba. A VMSZ-nek mint politikai érdekszervezetnek és képviseletnek megszervezése elhúzódott egészen 1995-ig. Az 1995. június 17-én megtartott közgyűlés kimondja, hogy a VMSZ politikai érdekszervezet. Ebben az értelemben hozta meg alapszabályát is és alkotott programot. A VMSZ vezetését Csubela Ferenc tragikus halála után, 1995. december 9-étől kezdve Kasza József szerbiai parlamenti képviselő és Szabadka város polgármestere vette át. Kasza József kezdeményezésére a VMSZ tanácsa 1996. január 17-én elfogadta a VMSZ-nek a vajdasági magyarság autonómiakoncepcióját. A Tanács által javasolt autonómiakoncepciót az 1996. szeptemberében megtartott közgyűlés fogadta el. Ugyanakkor a közgyűlés felszólította a VMDK vezetőségét is a két autonómiakoncepció egyeztetésére, és az autonómia megvalósítása gyakorlati lehetőségeinek feltárására és kidolgozására. Az ajánlatot a VMDK vezetősége sohasem fogadta el, erkölcsi okokra hivatkozva (pártütőkkel és szakadárokkal, a VMDK "árulóival" nem tárgyal).

A vajdasági magyarok a választásokon

Noha a VMDK okmányai és vezetősége hangsúlyozta, hogy a VMDK nem párt, hanem politikai érdekszervezet, a gyakorlatban mégis arra kényszerült, hogy részt vegyen valamennyi jugoszláviai, szerbiai, vajdasági és helyhatósági választáson. Ha nem így cselekszik, megtörténhetett volna, hogy a nagyszerb eufória következtében egyetlenegy szinten egyetlen magyar sem került volna be a hatalomgyakorlásba; a magyar többségű községekben is kizárólag szerbek jutottak volna be a helyhatósági testületekbe. Az említett időszakban ugyanis egyetlen szerbiai párt sem vállalta fel a nemzetiségek jogvédelmét és a jogegyenlőség gyakorlatát. Ez egyaránt vonatkozott mind a hatalmi, mind az ellenzéki pártokra, sőt kezdetben még a vajdasági jellegű pártokra is.

Az említett időszakban valamennyi országos (a valóságban kizárólag szerb és túlfűtött nemzeti ideológiával áthatott) párt bírálta a magyarok etnikai alapon történő politikai önszervezkedését. Az országos pártok mindent elkövettek annak az érdekében, hogy a potenciális magyar választótestület ne szavazzon önálló magyar képviselőkre, ha azok az önálló magyar politikai érdekszervezet jelöltjei.

Az állami médiák és a szerb pártok szócsövei általában közös erővel szidalmazták az önálló magyar politikai érdekképviseletet, és mindent megtettek jelöltjeik lejáratására. Szélsőségesen magyarellenes médiakampány előzte meg a választásokat.

A szövetségi és köztársasági választási törvények a magyar tömbök kettéhasításának gyakorlatával, új cenzus megállapításával és a szavazatszám érvényesítési rendszerével olyan választási körzetekre osztották fel Vajdaságot, amelyekben a nemzetiségek, elsősorban a magyarok, a lehető legkisebb számú parlamenti képviseletet nyerhették el. Ugyanezt a célt szolgálták a tartományi, illetve a helyhatósági határozatok is a választások lebonyolításával kapcsolatban. Ennek ellenére az 1990. decemberi választásokon a VMDK 31 képviselőjelöltje igen jól szerepelt. A szerb parlamentbe beválasztották Ágoston Andrást, dr. Körmendi Ferencet, dr. Páll Sándort, dr. Nagy Sándort, Csubela Ferencet, dr. Varga Zoltánt, Kasza Józsefet (mint közös jelöltet), Szecsei Mihályt (mint közös jelöltet) és Antun Skenderovićot (mint közös jelöltet). Ugyanakkor a Szerbia Szocialista Párt színében Mihalj Kertes és dr. Kovács Oszkár, a Demokrata Párt színeiben pedig dr. Várady Tibor akadémikus került be a szerb parlamentbe.

A VMDK nyolc képviselőjelöltjének jó szereplése lehetővé tette, hogy a szerb parlamentben saját képviselőcsoportot (frakciót) létesítsen. A VMDK képviselőcsoportjának kisebbségvédelemre vonatkozó javaslatait a parlament rendre elutasította hol a hatalmi, hol pedig az ellenzéki pártok javaslatára. Ugyanakkor a VMDK képviselőcsoportja támogatott minden olyan kezdeményezést, amely a rendszerváltást szorgalmazta Szerbiában.

Az 1992. május 31-én megtartott szövetségi (a Polgárok Tanácsában), tartományi és helyhatósági választásokon a VMDK önállóan indult. Ezeken a választásokon már a vajdasági magyarok nem érhettek el olyan jó eredményt, mint az 1990-es szerbiai választásokon. Ekkor ugyanis már folyamatosak voltak a mozgósítások, megindult a menekültek áradata az országból kifelé, és a volt jugoszláv térségből Szerbia felé, megfélemlítő erejű nagyszerb soviniszta és fasiszta jelszavak hangzottak el a médiákban és az utca népe szájáról, beindult a hatalmas méretű infláció, felbomlottak a piac törvényszerűségei, részben bevezették a jegyrendszert.

Kötelezővé tették számos élelmiszercikk beszolgáltatását, általános volt a gazdasági zűrzavar, hadikommunizmusra emlékeztető viszonyok alakultak ki az országban; hatalmas méretűvé vált a tömegek elszegényedése, nyomorba jutott a középosztály. Általánossá vált a kilátástalanság és távlattalanság a társadalomban. A bűnözésnek kedvező sötétség sokkos hatású volt a választópolgárokra. A bűnözés tömegessé válása és a bűnüldözés tehetetlensége mindenkit elriasztott a közéleti szerepléstől. A hatalommal való szembeszegülés kilátástalannak tűnt. Teljes volt a tájékoztatási blokád. Mindez megkérdőjelezte a választások demokratikus jellegét. A szélsőséges szerb nacionalista pártok és a hatalmon lévő Szerbia Szocialista Pártja megegyezésre jutottak, és gyűlöletes közhangulatot alakítottak ki a VMDK ellen. Ennek ellenére a VMDK úgy döntött, hogy ismét önállóan indul a választásokon minden szinten.

A magyarokban nagy volt a félelem. A képzett és tanult emberek nem merték vállalni a jelölést a VMDK színeiben. A nehézségek ellenére a Szövetségi Képviselőház Polgárok Tanácsába a VMDK bejuttatott két képviselőt. A magyar többségű községekben VMDK-ás többség alakult ki. A magyar választópolgároknak mintegy ötven százaléka kiment a választásokra. Jelentős számú – mintegy 300 – tanácsnok jutott be a helyi önkormányzatokba. Ennek köszönhetően a magyar többségű községekben magyar önkormányzatok létesültek Kanizsán, Zentán, Adán, Óbecsén, Topolyán, Csókán, Kishegyesen és Szabadkán, ez részben a Vajdasági Horvátok Szövetségével kialakított koalíciónak is köszönhető.

Az 1992-es decemberi előrehozott szövetségi, tartományi és helyhatósági választásokon hasonló eredmények születtek. Megerősödtek a VMDK önkormányzatok, illetve Szabadkán a magyar-horvát koalíción alapuló önkormányzat, Kishegyesen pedig a Reformpárttal és a DEPOS-szal kialakított koalíció az önkormányzatban. A vajdasági képviselőházba 17 VMDK-s képviselő került be és egy képviselő mint a VMDK és a Vajdasági Demokratikus Reformpárt közös jelöltje. A Szövetségi Képviselőház Polgárok Tanácsába három VMDK-ás képviselő jutott be. Míg a VMDK a szerbiai parlamentbe az 1990 májusi választáson öt képviselőjelöltet juttatott be önállóan, addig az 1992-es decemberi választásokon már hatot sikerült beválasztatni. A szerb pártok mindent elkövettek annak az érdekében, hogy a magyarságot megosszák azáltal, hogy maguk is állítottak magyar nemzetiségű jelölteket a VMDK-val szemben. A magyarok megkapták az összes érvényes szavazat 3,6 százalékát (a magyarság aránya Szerbia népességében 3,2 százalék). Ugyanakkor a magyar választópolgároknak több mint ötven százaléka jelent meg a választásokon.

Az 1993. január 16-ai tanácskozáson, amelyet a VMDK vezetősége a VMDK képviselőivel és tanácsnokaival tartott, a vezetőség arra figyelmeztetette a képviselőket és tanácsnokokat, hogy kötelességük képviselni a magyar autonómia ügyét. A vezetőség hangsúlyozta, hogy a VMDK az autonómia ügyében nem ismert sem alkut, sem kompromisszumot, és a vezetőség ettől teszi függővé mind az egyes pártokkal való együttműködést, mind pedig az egyes képviselők és tanácsnokok politikai magatartásának és megnyilatkozásainak megítélését. Megállapítást nyert, hogy a magyar autonómia ügyét egyetlen, a választásokon hatalomra, illetve ellenzékbe került párt sem támogatja a képviselőházakban és községi képviselő testületekben. A VMDK vezetősége szerint a VMDK azokban az önkormányzatokban jutott abszolút többséghez, amelyek a leendő magyar területi autonómiához fognak tartozni. Megállapítást nyert, hogy valamennyi magyar képviselő- és tanácsnokjelöltet a választásokat megelőzően többes jelöléssel és titkos szavazással juttatott a VMDK-konvenció a választási listákra. A képviselőknek támogatniuk kell a rendszerváltást és a más népekkel való együttműködést.

Mivel a köztársasági elnök 1993-ban feloszlatta a szerb parlamentet, előrehozott köztársasági választásokra került sor Szerbiában. Ezen a választáson a VMDK öt parlamenti képviselőhelyet szerzett.

A VMDK zentai közgyűlésén (1994-ben) szakadás történt a vezetőségben s később a tagságban is. A szakadásnak messzemenő következményei lettek. Amikor ugyanis a kivált vezetőség és tagság létrehozta a Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ), a vajdasági magyarság soraiban is megváltoztak a politikai erőviszonyok. A parlamenti képviselők és a községi tanácsnokok nagyobbik része a maga részéről már 1994. június 17–18-án, vagyis a VMSZ alakuló közgyűlése előtt szorgalmazta egy új szervezet létrehozását. Amikor pedig megalakult a VMSZ, az addig VMDK-ás irányítás alatt lévő magyar többségű önkormányzatok mind a VMSZ irányítása alá kerültek. Az öt köztársasági képviselő közül a továbbiakban három a VMSZ-t képviselte (Kasza József, dr. Körmendi Ferenc és Csubela Ferenc), Ágoston András és dr. Páll Sándor pedig maradtak a VMDK-ban. A szövetségi képviselők közül dr. Sepsey Csaba és Csorba Béla maradtak a VMDK-ban, Szecsei Mihály pedig átkerült a VMSZ-be. Ettől kezdve a VMSZ állandóan erősítette a befolyását, és fokozatosan elnyerte a magyar és horvát választótestület nagy részének a bizalmát.

Az 1996. november 17-ei szövetségi (a Polgárok Tanácsába) tartományi és helyhatósági választásokra a VMSZ és a VMDK egymástól függetlenül indult. Ezt megelőzően a VMSZ képviselői többször is kezdeményezték, hogy jöjjön létre szoros választási koalíció a két politikai szervezet között. A VMDK vezetősége azonban minden alkalommal visszautasította a választási koalíció lehetőségét a VMSZ-szel, mint állítólagos reformpárttal, amely nem támogatja a magyar autonómia ügyét. Ebből kifolyólag a VMDK kiállt a két politikai szervezet megmérettetése mellett a magyar választótestület elé.

A választási eredmények a VMSZ választási győzelmét hozták a VMDK-val szemben. A VMSZ három képviselőt juttatott be a szövetségi parlamentbe (Józsa László, Balla Lajos-Laci és Pásztor István), tizenhárom képviselőt a tartományi képviselőházba (a VMDK egyet). A helyhatósági választásokon a VMSZ a 40 jelölt közül 28-at juttatott be a szabadkai képviselő-testületbe (a VMDK a 42-ből kettőt); a huszonkilencből huszonegyet Zentán (a VMDK a tizennyolcból egyet); a huszonháromból tizenkettőt Becsén (dr. Páll Sándor Polgárok Csoportja huszonnégyből hatot); a tizenhárom jelöltből kilencet Kishegyesen (a VMDK egyet sem); a huszonnégy jelöltből tizenegyet Adán (a VMDK egyet sem); a harminchárom jelöltből huszonhatot Kanizsán (a VMDK tizenkilenc jelöltből egyet sem); a harminchét jelöltből huszonhármat Topolyán (a VMDK a negyven jelöltből kettőt).

A VMSZ megkapta az érvényes szavazatok 66 százalékát a VMDK-val szemben. Ezután a VMDK vezetősége megvádolta az államot azzal, hogy 40 000 szavazatot átminősített a VMSZ javára. Az állításnak azonban ellentmond a szakszerű és tudományos módszerekkel elvégzett elemzés is. A VMDK nem továbbította vádját az EBESZ-hez sem. A VMSZ szintén azt állította, hogy választási csalások történtek a kárára: négy tanácsnoki mandátum vettek el tőle Szabadkán, és még sokkal többet a többi községben. Az EBESZ azonban ebben az esetben sem reagált; csak a 13 szerbiai nagyváros esetében (köztük Belgrád és Niš) állapított meg választási csalást. A jelentésében nem szerepelt Szabadka.

A VMSZ vezetősége csak egyszer vett részt az Együtt ellenzék majdnem három hónapja tartó megszakítás nélküli belgrádi tüntetésén.

***

A vajdasági magyar választótestületet a hivatalos statisztikai adatok 279 663 főben állapították meg. Ennek alapján megállapíthatók a következők:

1. Az 1990-ben megtartott köztársasági parlamenti választásokon a VMDK 132 726 szavazatot kapott, vagyis a magyar választótestület tagjainak 43,8 százaléka szavazott rá. A választásokon megjelentek 2,6 százalékának szavazatát kapta meg, s ezért nyolc köztársasági képviselő helyhez jutott, vagyis az összes képviselő 3,2 százalékát adta.

2. Az 1992-es szövetségi választásokon a VMDK 106 831 szavazatot kapott, vagyis a magyar választótestület 38 százaléka szavazott rá. Az összes érvényes szavazatok három százalékát kapta meg, és ezért két képviselőházi mandátumot nyert a 108-ból a Polgárok Tanácsában.

3. Az 1992-es decemberi köztársasági választásokon a VMDK 140 825 szavazatot kapott. A magyar választótestület 50%-a rá szavazott. A szerbiai választótestület két százaléka jutott a VMDK-ra. Az érvényes szavazatok 3,2%-át kapta meg, 9 parlamenti képviselői helyet harcolt ki, vagyis az összes 3,6%-át. Vajdaságban megkapta a szavazatok 12,1 százalékát (a magyarok aránya Vajdaság összlakosságában 16 százalékot tesz ki).

4. Az 1992-es szövetségi választásokon, amelyeket egyidejűleg tartottak a köztársasági választásokkal, decemberben, a VMDK-ra 106 036 szavazó szavazott, vagyis a választásokon megjelentek 2,2%-a. A VMDK három parlamenti képviselői helyet szerzett. Mivel a magyarok száma Jugoszláviában az össznépesség 3,3%-át adja, ez a szövetségi választásokon elért eredmény kudarcnak számítható.

5. A rendkívüli köztársasági választásokon 1993. december 19-én a VMDK 112 456 szavazatot gyűjtött, és öt mandátumot harcolt ki. A magyar választótestületnek 40,2%-a szavazott rá. A VMDK kudarcát a vezetőség azzal magyarázta, hogy 1992-ben Szerbiát elhagyta 30 000 magyar, 1993-ban pedig még 5000. Ugyanakkor arra hivatkozott, hogy azoknak a magyaroknak, akik kimentek a választásokra, 80%-a a VMDK-ra szavazott.

A VMDK öt képviselője a szerb képviselőházban többször is a „mérleg nyelvét" képezte, mivel Szerbia Szocialista Pártja mint kormánypárt 123, a szerb ellenzéki pártok pedig 118 mandátumhoz jutottak. A kormánypártot többször is a VMDK szavazatai vagy a szavazástól való távolmaradása mentette meg a bizalmi szavazáson. Félő volt, hogy a VMDK a kormánypártnak nem mindig kedvezően vállalja a döntőbíró szerepét a Szerbia sorsát meghatározó globális kérdésekben. A hatalmon lévő Szerbia Szocialista Pártja ezért úgy döntött, hogy bebiztosítja magát: létrehozta az Új Demokráciát, mint szatellit-pártot. A magyar pártok következetesen tartották magukat ahhoz, hogy nem kívánnak részt venni a délszláv népek történelmi vitájában.

6. Az 1996. november 17-ei szövetségi, tartományi és helyhatósági választásokon a VMSZ 81 310 szavazatot, a VMDK pedig 42 857 szavazatot kapott. A szavazatok 65,5%-a a VMSZ-é és 34,5%-a a VMDK-é volt. A „megmérettetés" a VMDK részéről úgy bosszulta meg magát, hogy a vajdasági magyarság elvesztette négy magyar többségű községben a magyar önkormányzatot (Becse, Topolya, Ada és Szabadka). A hivatalos adatok szerint megállapított magyar választótestület 44,4%-a ment ki a választásokra, és szavazott vagy a VMSZ-re, vagy a VMDK-ra. Figyelembe véve az országból távozott szavazópolgárokat, valószínű azonban, hogy a magyar választótestület 51%-a jelent meg a választásokon.

A dr. Páll Sándor vezette VMDK ekkor, okulva a választási vereségen, úgy döntött, hogy a soron következő, 1997-ben megtartandó köztársasági választásokra nem megy ki önállóan. Az 1997. február 1-jén kiadott VMDK-VMSZ közös közlemény 6. pontja szerint a jövőben „A két szervezet vezetősége közös erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a magyar választópolgárok és a vajdasági magyar kisebbség számához képest arányos képviseletet nyerjen az államhatalmi testületekben és szervekben, valamint a helyi önkormányzatokban".

A döntő pillanatban azonban dr. Páll Sándor visszalépett a VMSZ-szel való választási együttműködéstől. Ennek az lett a következménye, hogy teljes választási vereséget szenvedett. Csaknem ezzel egyidejűleg Ágoston András és csoportja kiváltak a VMDK-ból, és létrehozták a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot a Szenttamáson megtartott alakuló közgyűlésükön. A VMDP a történelmi VMDK egyetlen jogutódjának tartja magát a mai napig. Ez a párt is azonban az 1997-es választásokon a VMSZ-szel szemben jelentéktelen sikert ért el. A Papp Ferenc által vezetett Vajdasági Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szintén a VMDK szakadásából jött létre. A választásokon csak egy tanácsnokot volt képes bejuttatni a községi képviselő-testületbe. A Böröcz József által vezetett Vajdaság Magyar Polgári Mozgalom még a VMSZ megalakulásával egyidejűleg jött létre. Célkitűzései és programja szinte kizárólag Vajdaság széleskörű autonómiáját szorgalmazza. Választási sikerei nem voltak.

A politikai válság örvényében

 A vajdasági magyarságot 1997 óta a Vajdasági Magyar Szövetségből jelölt képviselők képviselik a jugoszláv szövetségi és a szerb köztársasági parlamentben, valamint, egy képviselő kivételével, a vajdasági képviselőházban. A községi képviselő-testületek tanácsnokainak többsége is a Vajdasági Magyar Szövetségből kerültek ki. A Vajdasági Magyar Szövetséget minden oldalról folyamatos, kemény bírálatok érik. Az a vád ellene, hogy két véglet között hánykolódik: folyton összetéveszti a szerb állam iránti kötelező lojalitást a rezsimmel szembeni meghunyászkodással. Nemcsak az Ágoston vezette Vajdasági Magyar Demokrata Párt, de a polgári beállítottságú vajdasági mini pártok is hintapolitizálással vádolják. Az a vád éri, hogy megalkuvó politikájával hol a rezsim szekerét tolja, hol az ellenzékhez dörgölődzik, nem vesz részt az ország polgári átalakulásában és demokratizálásában. Az a vád éri, hogyha a magyarok visszakapnák a titói rendszerben élvezett jogaikat, beleegyezne még a miloševići rezsim fennmaradásába is. Tény, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség vezetői több ízben is (nyilvánosan vagy titkokban) találkoztak és tárgyaltak a szélsőséges nacionalista szerb rezsimpártok vezetőivel, s hogy több községben, ahol a Vajdasági Magyar Szövetség gyakorolja a hatalmat, nyíltan vagy hallgatólagosan, de szorosan együttműködnek Milošević szocialistáival. Tagadhatatlan azonban az is, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség vezetősége 1998-ban többször is polgári engedetlenségre szólította fel a vajdasági magyarokat a szélsőséges nacionalista szerb rezsim háborús politikája ellen. Ennek ellenére az országos jellegű szerb ellenzéki pártok sem 1997-ben, sem 1999-ben nem keresték a tartós és szoros együttműködést a Vajdasági Magyar Szövetséggel. Képviselőit nem hívták meg a Belgrádban és más nagy városokban megtartott nagygyűlések és tüntetések tribünjére és felszólalói közé. A szerb pátriárka és a szerb pravoszláv egyház, amely újabban szervezi az ellenzéket, még csak tudomást sem akar venni a magyarokról.

Mindez arra készteti a Vajdasági Magyar Szövetség vezetőit, hogy ne tápláljanak semmilyen illúziót a szerb szélsőséges nacionalista rezsimmel és hasonlóképpen nacionalista szerb ellenzék iránt.

A Vajdasági Magyar Szövetség és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége illetékes szervei 1999. május 28-án együttműködési szerzõdést kötöttek, és ezzel megszűnt a minden magyar vajdasági pártnak a minden vajdasági magyar párttal való többéves szembenállása. Az együttműködési megállapodásban az áll, hogy “a két szervezet közösen dolgozza ki a vajdasági magyarság autonómiájára vonatkozó elképzeléseit, és azokat együttesen képviseli más szervek és szervezetek elõtt, a két szervezet közösen lép fel a soron következõ választásokon minden szinten,” stb.

Nem sokkal később, 1999. július 5-én „a magyar nemzeti közösség legitim képviselői nevében” közzétették Vajdaság és a Vajdasági Nemzeti Közösségek önkormányzatának politikai és jogi keretéről szóló megállapodás-tervezetet”, amelyet fölkínáltak a Jugoszláv Szocialista Köztársaság és a Szerb Köztársaság parlamentjeinek és kormányainak elfogadásra. Az okmány gyakorlatilag visszatérést jelent a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége eredeti, még Kanizsán, 1992-ben elfogadott hárompilléres autonómiakoncepciójához. Ezek szerint a vajdasági magyarság a következő közjogi testületekkel bírna: 1. a perszonális (személyi elvű) önkormányzat élén a Magyar Nemzeti Tanács; 2. létrejönne a Magyar Körzeti Önkormányzat a maga képviselő-testületével és végrehajtó bizottságával; 3. A Vajdasági Autonóm Tartomány képviselő-testületében külön nemzeti tanács alakulna. Ezenkívül Vajdaságban létrehoznák a kisebbségi jogok ombucmanját, visszaállítanák a Vajdasági Legfelsőbb Bíróságot, a Vajdasági Legfelsőbb Ügyészséget és a Vajdasági Alkotmánybíróságot.

Az 1999. július 6-án, Budapesten közzétett közlemény szerint úgy tűnt, hogy ezt az autonómia-koncepciót támogatja Ágoston András Vajdasági Magyar Demokrata Pártja is. Mint azonban utólag kiderült, a Vajdasági Magyar Demokrata Pártnak továbbra is fenntartásai vannak az említett autonómia-koncepcióval szemben, holott 1992-ben éppen Ágoston volt az, aki hasonló autonómiakoncepciót kezdeményezett. A Magyar Külügyminisztérium és a Határon túli Magyarok Hivatala a vajdasági magyaroknak ezt az említett autonómia-tervezetét 1999. augusztus 10-én továbbította az USA külügyminisztériumába és a Nemzetbiztonsági Tanács Európai Főigazgatóságának.

Szerb részről nagy felháborodás kísérte a magyar autonómia melletti újabb kiállást.

A megállapodás-tervezetből természetszerűen következett, hogy hamarosan újabb vajdasági magyar politikai kezdeményezés következik. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Vajdasági Magyar Szövetség és a Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom megállapodásra jutott, és a parlamenti képviselőiből és községi tanácsnokaiból delegálás útján, 1999. augusztus 26-án, azaz Szent István napján, létrehozta az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot. A Tanács önmaga hatáskörébe utalta „a vajdasági magyarság autonómia-elképzeléseinek és érdekeinek képviseletét a hazai, az anyaországi és a nemzetközi szervek és szervezetek előtt.”

Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsban való részvételt nem támogatta a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (amelynek csak négy képviselője kapott volna helyet benne), a Vajdasági Magyar Keresztény Demokrata Mozgalom (csak egy képviselőt delegálhatott volna) és a Keresztény Demokrata Tömörülés. Az 54 tagú Tanács túlnyomó többsége a VMSZ színeiben került a testületbe. Akik ellenezték a testületben való részvételt, azzal indokolták meg, hogy nézetük szerint ez felállás lehetővé teszi a vélemények leszavazását, sőt semmibevételét.

Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács létrejöttét élesen bírálta a Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa, mely szerint különösen szemet szúró, hogy a civil szervezetek és a történelmi egyházak képviselőit teljesen mellőzték. Közleményében megállapítja, hogy „a vajdasági magyarság nem kíván a pártállamból újabb pártgettóba kerülni”.

A jugoszláv szövetségi kormány emberi jogi és kisebbségügyi minisztere az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács létrehozását Jugoszlávia és Szerbia állami érdekei, területi egységének megőrzése és önállósága szempontjából rendkívül veszélyesnek minősítette. Olyan tettnek jellemezte, amely Vajdaságban “26” nemzeti közösség egyenjogúságát és boldog együttélését veszélyezteti, és meg akarja semmisíteni. Szerbia és Vajdaság szétrombolására irányuló projektumnak mondta. Arra figyelmeztetett, hogy „Szerbia minden polgár állama, s az a program, melyet Szerbia kormánya szorgalmaz a legjobb alap a 250 éve e térségben élő valamennyi nemzeti közösség nemzeti létének megőrzéséhez”; Jugoszlávia és Szerbia minden erővel meg fogja akadályozni azt a válsággócot, amelyet a magyar autonómia-törekvés jelenthet.

A 2000-ben esedékes helyhatósági és parlamenti választásokra készülve Kasza József, a VMSz elnöke 2000 februárjában bejelentette, hogy szervezete is politikai párttá fog átalakulni. E célból a VMSz 2000 márciusában rendkívüli közgyűlést tart, melyen meghatározza új szervezeti felépítését és programcélkitűzéseit. A párttá való átalakulását azt teszi szükségessé, hogy mint modern és ütőképes szervezet, egyenrangú partnerként szálljon harcba a hatalmi párttal, és megbecsült tagja legyen az ellenzéki koalíciónak. A VMSZ irányvonalát képezi továbbra is a politikai autonómia-követelés az oktatás, a művelődés és tájékoztatás terén. Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot ennek előkészületeként jött létre. A VMSz viszonya a magyarországi pártok felé olyan lesz, mint a jugoszláv pártokhoz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet