Előző fejezet Következő fejezet

II. ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYVILÁG

 

Fényes Elek, a neves magyar geográfus, etnológus, statisztikus és történész az 1848-ban kiadott A Magyar Birodalom statisticai, geographiai és történeti tekintetben című művének első kötetében, amely Komárom vármegyét és annak járásait, a Csallóközi, Udvardi, Gesztesi és Tatai járást ismerteti, a következőket írja: „...az Udvardi járás berkeiben néha megjelennek különféle ragadozók, úgymint farkasok, rókák, és mint ritka látvány a vadmacska." Sajnos, a természetbe történő (gyakran igen durva) beavatkozások — a nagymértékű mezőgazdasági gépesítés, vegyszerezés és újkori tagosítás — nagyon kedvezőtlenül befolyásolták az udvardi határ állat- és növényvilágát. A Zsitva folyó medrének áthelyezése következtében már a múlt század közepe táján megszűntek vagy legalábbis romlottak az életfeltételek számos állat- és növényfajta számára. Eltűntek a kanyargó Zsitva-medret szegélyező füzesek és bozótosok, és velük pusztult a vegetáció egy része is. A Zsitvának a Nyitrába való lecsatolásával csökkent a víz szintje, a meder eliszaposodott és szennyeződött, lényegesen csökkent a vízáramlás. A gyakori vízszennyezés tetemes halpusztulást idézett elő. A Zsitva mára szennyezett mentesítő csatornává degradálódott.

Az udvardi kataszter fitogeográfiai szempontból a pannóniai növényvilág régiójába tartozik, s tulajdonképpen a pannóniai flóra (Eupannonicum) körzetének része.

A növényzet zömmel melegkedvelő. E növények a Nagyalföldön át jutottak hozzánk, részben a Fekete-, részben a Földközi-tenger mellékéről. Kedvező feltételekre találtak itt a pontikus, a pannon és a szubmediterrán fajták. Ezt a növényvilágot képviseli például a piros kígyószisz (Echium rubrum L.) és a magas kígyószisz (Echium italicum L.). Ezek helyenként még ma is fellelhetők az udvardi határban, például a Győrök homoka mellékén.

Ide tartozik továbbá a homoki vértő (Onosma arenaria W.K.), a sárga nőszirom (Iris pseudacorus L.), de az őskorból visszamaradt reliktumok is. Ilyenek a csikófark (Ephedra distachya L.), a kései szegfű (Dianthus serotimus W.K.), a csüdfű (Astragalus arenarius L.), az őszi kikerics (Colchicum autumnale L.), a magyar csenkesz (Festuca vaginata W.K.-K.), az éles mosófű (Chrysopogon gryllus Torn./Trin.) és a borkóró (Thalictrum foetidum L.).

A vízi és parti növényvilág az utóbbi három-négy évtizedben jelentősen elszegényedett. A természetes vízfelületek — tavak, mocsarak, lápok — csaknem teljesen eltűntek, vizenyős rétek már nincsenek a határban. A Zsitva mellékágait, a Baromlaki patakot és a Csészkát egyrészt szabályozták, másrészt erősen szennyezték, és mai vízbőségük elenyésző. A környékükön előforduló növényzet tehát veszélyeztetett. Például az egykor gyakori széleslevelű gyékény (Typha latifolia L.) ma már csak egyes mesterséges tavak partjain található, de ott is pusztítják: perzselik a horgászok. Igen ritkák az olyan vízinövények is, mint a füzéres hínár (Miriophyllum spicatum L.), az érdes tócsagaz (Ceratophyllum L.), a békaszőlő (Potamogeton L.) és a hínáros víziboglárka (Batrachium aquatilr L/Dum.). A sárga virágú közönséges rence (Utricularia vulgaris L.), a békatutaj (Hydrocharia morsus-ranae L.) és a szépséges tavirózsa (Nuphar luteum /L.SM.) már egyáltalán nem látható az udvardi vizekben. Ritkán találunk nyílfüvet (Sagittaria sagittifolia L.), vízilófarkot (Hippuris vulgaris L.) és vízi hídőrt (Alisma plantago-aquatica L.). A folyóparton is kevés helyen látható a sárga nőszirom és a nagyvirágú boglárka (Ranunculus lingua L.). A mocsaras helyeken egykor gyakori volt a közönséges sás (Carex), a mocsári csetkáka (Heleocharis palustris L.) és a mocsári gólyahír (Caltha palustris L.). Ezekkel mára szegényebb lett az udvardi határ.

Az Udvard erdeiben valaha gyakori nagy erősfű (Dictamus albus) már ugyancsak ritkaság számba megy, akárcsak a közönséges kék búzavirág (Cyanus segetum L.) és a mezei szarkaláb (Consolida regalis Gray). A mezei utak mentén gyakori volt a szederinda (Rubus caesius L.) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum L.). Ezek már szintén ritkaság számba mennek határunkban.

Napjainkban is aránylag gyakran fordul elő a Zsitva partján a felfutó komló (Humulus lupulus L.), de egyre ritkább a kökény (Prunus spinosa L.) és az iszalag (Clematis vitaiba L.). Az őszi kikerics is csupán a Kálvária alatti réten és a vasúton túli legelőn fordul elő.

Elég sértetlen maradt az akácerdők növényvilága. Gyakori a bodza (Sambucus nigra L.), az orvosi zsombor (Alliaria petiolata/M.B./Cavara et Grande), a peszterce (Ballota nigra L.), a piros árvacsalán (Lamium purpureum L.), a bólogató sárma (Ornithogalum nutans subs. Boucheanum/Kunth/Hay), a nyári hérics (Adonis aestivalis L.), a közönséges párlófű (Agrimonia eupatoria L.), az ujjaslevelű veronika (Veronica triphyllos L.), az udvardi homokdűnéken pedig néhol még előfordul a homoki ballagófű (Salsola kali L.).

Míg az eredeti növényfajták egyre fogynak vagy már teljesen kivesztek, az itteni flórába — főképp vetőmaggal — több veszélyes gyomfélét hurcoltak be. így került az évelő takarmányfélék területére a mérgező bürök (Conium maculatum L.), melynek levélzetében és éretlen termésében mérgező hatású anyag, a koniínum található. Ez a takarmányba kerülve megmérgezi a szarvasmarhákat. Különösen a Kálvária környékén igen elterjedt. A cukorrépa magjával hurcolták be Észak-Amerikából az ivát (Iva xanthifolia Nutt.). Határunkban igen elterjedt a vetési kender elvadult változata, a vadkender (Cannabis ruderalis L.). Gyakori az Amerikából behurcolt ürmös parlagfű (Ambrosia artemisifolia L.). A nemrég még ismeretlen seprőfű (Kochia scoparia L.), akárcsak a burgonyabogár, Nyugat-Európából került hozzánk. Gyakori továbbá a disznóparéj (Amaranthus Powelli L.) és egyéb amerikai eredetű gyomok.

Az utóbbi időben egyre gyakoribb a már kiveszettnek hitt élősdi növény, az aranka (Cuscuta campestris L.), a paradicsomparcellákon pedig újból megjelent az élősködő szádor (Orobanche ramosa L.).

A civilizációs folyamat árnyoldalai közé tartozik, hogy környezetünk kedvezőtlenül változott meg, és számos növény és élőlény képtelen hozzá alkalmazkodni. Az utóbbi évtizedekben jelentősen szennyeződött a levegő, a talaj és a talajvíz, de a folyóvizek is. A nagyüzemi gazdálkodásnak kétségtelenül vannak pozitív oldalai: növekedtek a terméshozamok, hatékonyabb a különféle kártevők és betegségek elleni harc, ám a nagymértékű műtrágyahasználat, vegyszerezés és gépesítés sok kárt tett a növény- és állatvilágban. Ezt bizonyítják az ún. „piros könyvek", amelyek a kipusztulófélben levő veszélyeztetett növény- és állatfajták jegyzékét tartalmazzák. Udvardon is korparancs, hogy a kedvezőtlen folyamatot megállítsuk.

Az idősebb nemzedék még emlékszik, milyen gazdag volt halban a Zsitva, amelyben nem volt ritka a folyami rák (Astacus astacus fluviatilis), a tavikagyló (Anodonta cygnea), a vándorkagyló (Dreissena polymorpha) és a folyami kagyló (Unió tumidus zelebori) sem. A mocsarak és állóvizek lakója volt a kecskerák (Astacus leptodactylus). Sajnos, ezek végleg eltűntek a vidékről, egyedül a tavikagyló kezd újra mutatkozni. A Zsitvában ma már kevés halféle él, főképp azok, amelyek a szennyezettebb vizet is elviselik. A fogas süllő (Lucioperca lucioperca), a rózsás márna (Barbus barbus), a fejes domolykó (Leuciscus cephalus), a csuka (Esox lucius), a bálin (Aspius aspius) és a folyami ponty (Cyprinus carpio Linnaeus) már teljesen kivesztek a Zsitvából. A csuka, a ponty, a harcsa (Silurus glanis) és az Oroszországból betelepített fehér amur (Ctehopharyngodos idela), melynek őshazája Kelet-Ázsia, csak határunk viszonylag tiszta vizű mesterséges tavaiban fordul elő.

A Zsitvában előfordul az egyébként nemkívánatos, Amerikából behozott törpe harcsa (Ictalurus nebulosus), a kárász (Carassius carassius), a baling (Leucaspius delineatus), a compó (Tinca tinca), a vágó durbincs (Gymnocephalus-Acerina cernua), a sügér (Perca fluviatilis), a szélhajtó küsz (Alburnus alburnus) és a tarka géb (Gobio gobio L.), ám ezekből is egyre kevesebb van.

Sajnos, a halakkal együtt más vízilények, például a pettyes gőte (Triturus vulgáris) és a tarajos gőte (Triturus cristalus) is kivesztek. A talaj- és vízszennyezésre a békák a legérzékenyebbek. Ma már alig találkozunk leveli békával (Hyla arborea), de nagyon megcsappant a kecskebékák (Rana esculenta complex), az erdei békák (Rana dalmatina) és a mocsári békák (Rana arvalis) száma is. Ahol a talajszennyezés kisebb mértékű, még előfordul az igen hasznos barna varangyos béka (Bufo bufo) meg a zöld varangyos béka (Bufo viridis), de az ásóbéka (Pelobates fuscus) már kipusztulóban van, a vöröshasú unka (Bombina bombina) pedig már teljesen eltűnt a határból. A Zsitva füves gátjain és a Kálvárián még láthatunk fürge gyíkot (Lacerta agilis) és zöldgyíkot (Lacerta viridis). Fényes Elek azt is megemlíti, hogy az udvardi mocsarakban előfordul a mocsári teknős (Emys orbicularis), napjainkban azonban már ez is csak emlék. Helyenként még láthatunk fürge rézsiklót (Coronella austriaca) és vízisiklót (Natrix natrix), de ezek is kiveszőfélben vannak. A tavak és a Zsitva partjain itt-ott pézsmapocok (Fiber zibethicus) tanyázik, ám egyre kevesebb, mivel prémjéért vadásznak rá. Folyóink legszebb állata, a vidra (Lutra lutra), amely századunk negyvenes éveiig még a Zsitvában is élt, mára teljesen kipusztult. A Zsitva-parti odvas fákon nagy ritkán megjelenik még a hermelin vagy hölgymenyét (Mustela erminea).

A madárfajták közül is sok teljesen eltűnt, s a még megmaradtak száma is folyamatosan csökken, kivéve a vetési varjút (Corvus frugilegus), a hamvas varjút (Corvus corona cornix) és a seregélyt (Sturnus vulgaris), amelyek óriási seregekben lepik el a falut és határát. Még a házi verebek (Passer domesticus), a mezei verebek (Passer montanus) és a szarkák (Pica pica) száma is csökken. A csendesebb kertekben és a templomkertben még előfordul a fekete rigó (Turdus merula), de a sárgarigó vagy aranymálinkó (Oriolus oriolus) már teljesen eltűnt a falu kertjeiből. Itt-ott látható még házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros), széncinege (Parus maior), kékcinege (Parus caeruleus), barázdabillegető (Motacilla alba), az egykor gyakori mezei pacsirta (Alauda arvensis) és a tengelice (Carduelis carduelis) azonban már ritka vendég határunkban. Alig van már örvös galamb (Columba palumbus) és kék galamb (Columba cenas), s a balkáni gerlék (Streptopelia decaocto) száma is csökken. Meleg nyári napokon néha — egyre ritkábban — megszólal az erdőkben a kakukk (Cuculus canorus). Állóvizeinken olykor megjelenik a bütykös hattyú (Cygnus olor), vetési ludat (Anser fabalis) viszont már évek óta nem látni, csupán esténként hallani néha a távolból gágogását.

A Zsitvában elég gyakori még a tőkés réce (Anas plathyrhynchos), a kontyos réce (Aythia fuligula) és a kerceréce (Bucephala clangula), de a vadászok ezeket is állandóan tizedelik.

Csendes vizeinken még előfordul a vízityúk (Gallinula chloropus) és a szárcsa (Fulica atra).

Az udvardi fauna legnagyobb vesztesége a madárvilág egyik legszebb és legnagyobb képviselője, a túzok (Otis tarda), amely az ötvenes évek végéig a Felsőtag földjein tanyázott, az állandó zaklatás miatt azonban nem tudott megmaradni. Hasonlóképpen járt a fehér gólya (Ciconia ciconia): szomorú tény, hogy míg a múltban csupán Udvardon több mint száz gólyacsalád fészkelt, 1984-ben már az egész érsekújvári járásban nem volt több 14 lakott gólyafészeknél. A Csóványos rétek dűlő egykor gyakori vendégei, a szürke gémek (Ardea cinerea) ugyancsak eltűntek, s erősen megcsappant a fecskék száma is. Igen sok háznál — azzal az indokkal, hogy az eresz alatt fészkelő fecskék sok piszkot hagynak — leverik a fészkeiket, üldözik őket, így nem tudnak letelepedni. A parti fecskék (Riparia riparia L.) a Győrök homokai homokpartokban, a Középdűlőben fészkeltek, ahol a helyi szövetkezet traktorosai éppen akkor végeztek „talajigazítást", amikor a fecskefiókák kikeltek. A fecskék néhány napig kétségbeesett csipogással röpködtek a lerombolt fészkelőhely felett, azután eltűntek. A füsti fecskék (Hirundo rustica), molnárfecskék (Delichon urbica) és sarlós fecskék (Apus apus L.) száma szintén csökkent. Valamikor egyetlen utcában több fecske volt, mint manapság az egész faluban.

A Zsitva-partról már évekkel ezelőtt eltűnt a madárvilág ékszere, a jégmadár (Alcedo atthis L.) és a szalakóta (Coracias garullus L.). A ragadozó madarak közül néha még látni egerésző ölyvet (Buteo buteo), fészkelési időn kívül kékes rétihéját (Circus cyaneus) és vörös vércsét (Falco tinnunculus). Egy Zsitva-parti magas nyárfán 1985-ig fészkelt egy rétisas-pár (Heliaeetus albicilla), amikor azonban egyikük egy „vadász" áldozata lett, a párja is eltűnt, s az udvardi határ ismét szegényebb lett egy nemes madárral.

Éjszakánként néha még hallani a kuvik (Athene noctua) hangját, s esténként még át-átsuhan a kertek felett a macskabagoly (Strix aluco). A hosszúfülű denevér (Plecotus canus), a kis denevér (Rhinopolus hipposideros), a törpe denevér (Pipistrellus pipistrellus) és a közönséges denevér (Myotis myotis) már nemigen látható falunkban. Az utóbbi időben tavaink felett meg-megjelenik a dankasirály (Larus ridibundus) és a viharsirály (Larus canus).

A mezei vadállomány ugyancsak katasztrofálisan megfogyatkozott. Mivel a vadnak alig van tartós és biztonságos búvó- és költőhelye — a mezei munkák idején ugyanis állandóan zaklatják a gépek —, s a vadászok is szüntelenül ritkítják, ez nem is lehet másképp. Fürj (Coturnix coturnix) és fogoly (Perdix perdix) már alig akad a határban, s fácán is csak a védett fácánosokban fordul elő, ahová mesterségesen telepítik a keltetőkből, hogy aztán ősszel, a vadászat idején lelövöldözhessék.

Az erdőkben fészkelő madarak száma szintén megcsappant, amiben a mezei kultúrák vegyszerezése is szerepet játszik. Ritka madár lett a nagy fakopács vagy harkály (Dendrocopos major), a kis fakopács (Dendrocopos minor), a zöld külló (Picus viridis) és a búbos banka (Upupa epops). Nem jobb a helyzet az emlősöknél sem. Igen kevés a határban például az őz (Capreolus capreolus), vaddisznó (Sus scrofa) pedig már csaknem egy évszázada nem tanyázik itt. Eltűnt a gímszarvas (Cervus elaphus), s alig látni mezei nyulat (Lepus europeus). Az üregi nyúl (Oryctogalus cuniculus) egy pusztító betegség — a mixomatózis — következtében veszett ki. Mivel az utóbbi években elég gyakori vidékünkön a veszettség, a rókát (Vulpes vulpes) irgalmatlanul pusztítják, s ma már alig akad belőle. Kertjeinkben még fel-felbukkan a sündisznó (Erinaceus concolor) és a nemkívánatos vakond (Talpa europea).

A rovarvilág is eléggé elszegényedett. Egyes rovarok már teljesen kivesztek határunkból: ilyen az imádkozó sáska (Mantis religiosa), a magyarsáska (Acrida hungarica), az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis), az óriás énekeskabóca (Tibicen haematodes), a nagy hőscincér (Cerambryx cerdo), a szarvasbogár (Lucanus cervus) és a kövidongó (Bombus lapidarius). A földi dongó (Bombus terrestris) még aránylag gyakori, májusi cserebogarat (Melolontha melolontha), amely egykor tömegesen fordult elő, viszont már évek óta nem látni. A lepkék közül már csak elvétve látni a fecskefarkú lepkét (Papilio machaon), a kardos lepkét (Papilio podalirius), a díszes tarkalepkét (Melitaea maturna), Apollolepkéjét (Parnassius Apollo), a kis Apollo-lepkét (Parnassius mnemosyne) és a nagy pávaszemet (Saturnia pyri). A halálfejes lepke (Acherontia atropos), a valódi pávaszem (Nymphalis Io), és a farkasalma-lepke (Zerynthia polyxena) ugyancsak igen ritka. A Zsitva és a tavak felett még láthatunk sávos szitakötőt (Calopteryx splendena), karcsú szitakötőt (Calopteryx virgo), tavi rablót (Lestes virens) és zöld rablót (Lestes viridis), de számos szitakötőfajta már teljesen kipusztult.

Az ipari trágyafélék és védőszerek gyakran szakszerűtlen alkalmazása nemcsak a határban, hanem magában a faluban is talajmérgezéssel járt. Az ötvenes-hatvanas években alkalmazott DDT és HGH tartósan megmérgezték a talajt és a talajvizet. A kutak egykor kiváló és egészséges vize mára ihatatlanná vált.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet