Előző fejezet Következő fejezet

VI. AZ UDVARDI SZŐLÉSZET MÚLTJÁBÓL

 

A szőlőtermesztésnek és borászatnak nagy hagyományai vannak Udvardon. Andrasovszky József, a neves magyar ampelográfus szerint Udvard és vidéke igen alkalmas a közép-európai szőlőfajták, például a Pinot- és Gamay-csoportba tartozók termesztésére. Kedvező évjáratokban hosszú meleg ősz esetén elfogadható termést hoznak a Földközi-tenger melléki későn érő fajták is, de ezek termesztése azzal a kockázattal jár, hogy az átlagos évjáratban nem érnek be.

A nagyon korai fajták, mint például a Csabagyöngye, a szeptember közepén érő fajták, mint az Ottonel Muskotály, és a közepes érésű fajták, amelyek szeptember második felében érnek be, mint a Piros Szlankamenka, viszont jó minőségű bő termést szoktak hozni.

Számos történész állítja, hogy Udvard környékén, amely a római birodalom határterületét képezte, valószínűleg Probus római császár uralkodása idején (i. sz. 276—282) honosították meg a szőlőt. A rómaiak elvonulása után azonban évszázadokig, egészen a 11. századig nem találunk szőlőtermesztéssel kapcsolatos feljegyzést. A 11. században a magyar királyoknak már kúriájuk volt Udvardon, a Szent Márton-halmon. A Szent István műve című dolgozatban egy fejezet a királyi kúria életét ismerteti. A királyi szolgálattevők — az udvarnokok (ebből a szóból ered Udvard neve is).— sorában a latinul „vinitor"-nak nevezett borászokról, „pincernek"-nek nevezett pincemesterekről, valamint szőlőskertekről is említés történik. Az 1241-es tatárjárás során nemcsak a község pusztult el, hanem a szőlőskerteket is óriási károk érték. A tatárok elvonultával IV. Béla külhoni telepeseket, köztük németeket hívott az országba — így Udvard vidékére is —, akik aztán felújították és gyarapították a szőlőültetvényeket. A 14. és 15. században az udvardi szőlészet erőteljesen fejlődött, elsősorban a Szőlőhegynek nevezett magaslatra telepítettek számos szőlőskertet. Az udvardi szőlőterület jórészt ma is itt van. A szőlőskerteket jobbágyparasztok és zsellérek (latinul „colones et inquilines") művelték. A szőlőterületet „kapáséban mérték. Egy „kapás" 338 négyzetméternek felel meg. A megművelők kötelesek voltak a termésből kapásonként egy akó bort beszolgáltatni a földesúrnak. Az akkori alacsony terméshozamok mellett így bizony nem sok bora maradt annak, aki a szőlőt megművelte.

Udvard városi rangra emelése (1429) után a termelők a messzi vidékeken híres udvardi vásárokon árulták a borukat.

A török hódoltság idején, különösen az 1572-es török megszállás után jelentősen visszaesett a szőlészet, de teljesen azért nem szűnt meg. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy a szőlőtermelők minden tíz pinte borból vagy mustból egy pintét kötelesek voltak beszolgáltatni a megszálló hatóságnak, vagy pénzben megváltani 5 akcse értékben. Az uyvari ejálet összeírása című 17. századi okmányból kitűnik, hogy Udvard városa az egyéb adók és természetbeni szolgáltatások mellett bortized gyanánt 150 pinte szőlőmustot vagy 750 akcsét is köteles volt beszolgáltatni.

A török kiűzése (1685) után az élet lassan tért vissza a rendes kerékvágásba, s a szőlészet is nehezen indult újra fejlődésnek, mert az Udvard vidékére is kiterjedt kuruc—labanc háború nem kedvezett a szőlősgazdáknak. A szőlészet, akárcsak más bortermő vidékeken, Udvardon is csak a 18. század második felében, Mária Terézia, majd fia, II. József uralkodása alatt lendült fel jelentékenyen. Erre emlékeztet az udvardi Szőlőhegyen ma is álló, 1760-ban felépített Szent Orbán-kápolna (Szent Orbán ugyanis a szőlősgazdák patrónusa). A kápolna fennállása folyamán többször is megrongálódott, de mindig helyreállították. 1945-ben, a háború vége felé kirabolták, és az épület is megsérült, 1975-ben pedig villámcsapás érte. A helyi mezőgazdasági szövetkezet hozatta rendbe.

Mária Terézia 1767-ben kiadott úgynevezett „Kegyelmes Urbáriuma" elrendelte, hogy a szőlőművelő jobbágy köteles szőlőterméséből egy kilencedrészt földesurának, egy tizedrészt pedig az egyháznak beszolgáltatni. Egy 1758-as jobbágyösszeírás szerint Tóth Boldizsár udvardi jobbágyparasztnak, aki 35 holdon gazdálkodott és szőlőtermesztéssel is foglalkozott, 3 vödör (153 liter) bora termett. Ebből az összeírásból ismerjük a korabeli űrmértékeket is, amelyek a borászatban használatosak voltak. A kis icce 0,75 liter, a nagy icce 1,5 liter, a negyed kb. 1 liter, az akó 50,8 liter. A bort lopóval szívták ki a hordóból. Ennek űrtartalma átlagosan 1,3 liter volt. A lopót német szóval „héber"-nek is nevezték. A 18. és 19. században általában lopótököt használtak erre a célra, de még a 20. század közepén is elég gyakori volt a lopótök használata. Ezt egy különleges tökfajta terméséből készítették úgy, hogy a tök beérése után a belét kiszedték és a tököt kiszárították. A tök alsó része öblös volt, míg a felső része fokozatosan vékonyodó szárban végződött. A szár végét levágták, az öblös rész csúcsán lyukat fúrtak, s ezzel szívták a hordóból a bort, ha az nem volt csapra ütve. Régi udvardi borosgazdáknál még ma is található ilyen lopótök.

II. József, a „kalapos király" idejében végérvényesen a Szőlőhegyet jelölték ki szőlőtelepítés céljaira. A 18. század végétől fokozatosan minden nagyobb szőlőben „hajlok" épült: egy kisebb épület, alatta földbe vájt pincével. Az épület általában vert falból vagy vályogtéglából készült, a padlása pedig rozsszalmával vagy náddal volt befedve. A földszinti részben volt a „présház", ahol a szőlőt gyúrták, sajtolták, később darálták és préselték. Itt tárolta a szőlősgazda a szükséges szőlőművelő eszközöket, az üres hordókat meg a mustoskádat, de asztal, pohárszék, pad vagy háromlábú szék is állt a helyiségben. A módosabb szőlősgazdáknak két helyiségük volt a hajlokban, az egyik ivó- és pihenőszobaként szolgált. A Szent Orbán-kápolna mellett egy kisebb lakóházat építettek a szőlősgazdák: ebben lakott a „hegybíró", aki a szőlőket és hajlokokat őrizte, s délben-este harangozott az Orbán-kápolna harangján. Szőlőérés idején gyermekeivel együtt hangos ostorpattogtatással, később puskával riasztotta a seregélyeket, melyek bizony nagy károkat tudtak okozni a termésben. A hegybíró határozta meg a szüret kezdetét, s határozata minden szőlősgazdára nézve kötelező volt. Munkájáért részben természetben, részben pénzben kapta évi fizetését. Szent Orbán neve napján (május 25.) vagy az azt követő vasárnapon minden évben körmenet indult az udvardi templomból, élén a plébánossal, templomi zászlókkal a Szőlőhegyen álló Szent Orbán-kápolnához, ahol a plébános misét celebrált, s a hívők Orbánhoz könyörögtek, hogy óvja meg a szőlőket minden bajtól: fagykártól, jégveréstől, betegségtől, kártevőktől, és adjon jó és gazdag termést. Ez a szép szokás egészen 1943-ig fennmaradt. A múlt században kisebb gyümölcsösök is voltak a szőlők mellett, de a kiveszett tőkék helyére is ültettek egy-egy gyümölcsfát. Kedvelt volt a sárga és őszibarack, a dió, a cseresznye és a meggy. A múltbeli szőlőfajták persze nem vehették fel a versenyt a ma termesztett fajtákkal. Egy kapás termése átlagosan 150 liter volt, ami hektáronként 45 hektoliternek felel meg. A múlt század második felében sajnos végzetes csapás érte az udvardi szőlőket. 1866-ban olyan hatalmas fagykár érte a szőlőhegyi ültetvényeket, hogy újratelepítésre lett szükség. Később még ennél is nagyobb csapás következett. Az 1860 és 1890 közötti időszakban először a Kisalföld északnyugati és déli részén, majd egész területén, így Udvardon is egy Amerikából behurcolt kártevő, a filoxéra (Phyloxera vastatrix) pusztította el csaknem teljesen a szőlőültetvényeket. De terjedt egy másik veszélyes betegség is, a peronoszpóra (Plasmospora viticola), amely ugyancsak jelentős károkat okozott az udvardi szőlőkben. Ez 1878-ban fordult elő először. A szőlőpenész (Oidium Tuckeri) 1850-ben jelent meg Udvardon.

A Szőlőhegyen ezek után mintegy hetven évre teljesen megszűnt a szőlőtermesztés. Fokozatosan lepusztultak a hajiokok is, mára már hírmondó sem maradt belőlük, csupán a Szent Orbán-kápolna árválkodik a Szőlőhegy tetején, s dacol az idővel.

A szőlőültetvények csupán az immunis homokos talajokon maradtak meg. Mikor ezt az udvardi gazdák felismerték, ilyen talajokon kezdték telepíteni a szőlőt: az Esztergomi út mentén, a Kétholdakon, a Vasúti dűlőben és a vasút túloldalán. Feljegyezték, hogy a bajcsi prímási uradalom főintézője — megállapítva, hogy a homokos talajokon nem pusztít a filoxéra — csereföldeket ajánlott az udvardi gazdáknak. Néhány gazda kapott is az alkalmon, hogy jól trágyázott földhöz jusson, ám ha oda szőlőt telepített, azt a filoxéra elpusztította. A szőlészeti szakemberek megállapították, hogy azokon a homoktalajokon, ahol a szilíciumtartalom eléri a 60 %-ot, nem fordul elő ez a kártevő. A filoxéra elleni hatásos védekezés 1900 után kezdődött, amikor szénkéneggel kezelték a tőkék gyökérzetét. A franciaországi Bordeaux-ban viszont a peronoszpóra ellen kísérleteztek ki hatékony permetezőszert, az ún. „bordói levet". Ennek alkotóelemei a rézgálic (népiesen kékkő) és az oltott mész. Víz hozzáadásával kb. egyszázalékos oldattá hígítják, s ezzel permeteznek. Ennél hatásosabb permetlé ma is alig akad.

A filoxéra pusztítását követően honosodtak meg hosszú évtizedekre Udvardon is az igénytelen és jó ellenállóképességű ún. „amerikai hibridfajták", amelyek rendszeresen elfogadható termést hoznak, bár a boruk csak gyengén átlagos minőségű. Ezek egészen az 1950 utáni határrendezésig domináltak, amikor is a helyi szövetkezet kiszántatta az udvardi szőlősgazdák szőlőit. Ilyen fajták voltak a fekete és fehér Othello, a piros, sárga és fehér Delaware, a Noah vagy Nova, az Izabella vagy Eperszőlő, a Százszoros, a Feri-szőlő vagy Seibel.

A filoxéra pusztításának idejéig több olyan nemes szőlőfajta volt köztermesztésben, amelyek mára már feledésbe merültek. A fehérbor-szőlők közül ilyen volt a Fehér Gohér, a Margit (a Kövidinka változata), a Fehér Dinka (Rákszőlő), a Pozsonyi Fehér, a Sárfehér vagy Szagos Sárfehér, a Zöldkozma, az Aprófehér, a Schlamper és a Rózsamuskotály. Vörösbort adó fajta volt a Vörös Dinka, a Fekete Budai (a Budai Kadarka változata), a Vörös Gohér, a Rác szőlő, a Szilva szőlő stb.

Az évek múlásával fokozatosan köztermesztésbe kerültek olyan — ma is termesztett — fajták, mint az Oportó vagy Kék Portugál, a Mézesfehér, a Hárslevelű vagy Lipovina, az Ezerjó, majd az Olasz Rizling, a Piros Veltlini, a Zöld Szilváni, a Szlankamenka, a Szürkebarát, a Piros Burgundi, a Cabernet Sauvignon, a Kékfrankos, a Merlot, az André és a Szentlőrinci. A filoxéra pusztítása előtti időkben a Szőlőhegy kedvelt kirándulóhelyük volt az udvardi szőlősgazdáknak. Vasárnap délután, a litánia után sógor, koma, szomszéd társaságában szekerezett vagy gyalogolt ki a gazda a Szőlőhegyre. Hajlokában mindig volt a gerendán füstölt kolbász, füstölt sonka vagy oldalszalonna, csak kenyeret kellett vinnie magával. Falatozás közben jobban esett a hegy leve, s vidám beszélgetéssel, sőt néha nótázással múlatták az időt. Sorra látogatták egymás hajlokát, s értékelték egymás borát.

Télen, ha leesett a hó, szán elé fogták a pihent lovakat, a lószerszámra csengőt akasztottak, s vidám csilingeléssel hajtattak a Szőlőhegyre. Télen ilyesmi hétköznap is megesett, ha éppen nem volt munka. Esténként hangos nótaszóval mentek hazafelé. Egyik kedvenc daluk a Noé apánk dala volt, melynek dallama egyezett a Gólya, gólya, hosszú lábú gólya kezdetű népdaléval, szövege pedig így hangzott:

 

Szólt az Isten: édes fiam, Noé,

Kóstoljuk meg, hogy a szőlő jó-é.

Szólt a Noé: már megöregedtem,

De még ilyen jó bogyót nem ettem!

Szólt az Isten: édes fiam, Noé,

Kóstoljuk meg, hogy az újbor jó-é.

Szólt a Noé: ihaj, csuhaj, Sári,

Kezdek én már három Istent látni!

Szólt az Isten: édes fiam, Noé,

Kóstoljuk meg, hogy az óbor jó-é.

Szólt a Noé: iszom reggel óta,

Gyere, pajtás, van még a hordóba'!

 

Az udvardi gazdáknak általában 3—7 kapás szőlejük volt, de a módosabbaknak akár 10—15 kapásuk is. Amíg a szőlők a Szőlőhegyen voltak, a szüretet a hegybíró által meghatározott napon kellett elkezdeni és befejezni. A faluban aztán nagyszabású szüreti mulatságot rendeztek a szőlősgazdák. Miután a helyi földműves-szövetkezet az új tagosítás és határrendezés során kiirtotta az udvardi szőlősgazdák szőleit az Esztergomi út mentén, a Vasúti dűlőben és a Kétholdakon, 15 hektár nemes szőlőt telepített a Baromlaki út bal oldalán. A fajtaösszetétel igen vegyes volt. Kellő szakértelem hiányában olyan fajtákat is telepítettek, amelyek az udvardi viszonyok között nem váltak be. Amikor aztán több mint hetven esztendővel a filoxérapusztítás után, 1971-ben újrakezdték a Szőlőhegyen a szőlőtelepí tést, a Baromlaki úton levő szőlőket ötáranként kiosztották azoknak a szőlősgazdáknak, akiknek a szőleit annak idején kiirtották.

A szövetkezet 1985-ig fokozatosan 89 hektárra növelte a szőlőhegyi szőlőterületet. 1983—86-ban korszerű pincegazdaságot is létesített a Szőlőhegyen. Az épületben nagy teljesítményű présház, hatalmas bortárolók (hordók és tartályok), modern palackozó részleg, borarchívum és -laboratórium, valamint egy igen szép borozóhelyiség van. A pincegazdaság átlagos kapacitása 4000 hektoliter kitűnő minőségű bor. Az EOS típusú borok színmustból és első préselésből készülnek. A legismertebbek közülük a Zöld Veltlini, a Müller-Thurgau, az Olasz Rizling (ez egyébként a legelterjedtebb), a Leányka (az udvardi viszonyok között ez rendkívül jó minőségű), a Cabernet rose, az igen kedvelt Szentlőrinci vörösbor és az Alibernet. A Szőlőhegyen termelt borok számos magas szintű elismerést szereztek a különböző hazai és külföldi borversenyeken. A szőlőtermés az időjárástól függően — a gyengébb 40—50 mázsástól egészen a 190 mázsásig — változó. Az udvardi lakosok kertjeiben és szőleiben persze ugyancsak sokezer jóféle szőlőtőke van. Az udvardi ember mindig is szerette a szőlőt, de főképp a zamatos bort. Az udvardi bor, ha mértékkel isszák, ma is fel tudja vidítani a szórakozni vágyó embereket.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet