Előző fejezet Következő fejezet

IX. UDVARDI HAGYOMÁNYOK ÉS NÉPSZOKÁSOK

 

Az udvardi népszokások közül igen sok már feledésbe merült, az év bizonyos napjaihoz fűződő szokásokra azonban még sokan emlékeznek. Az Újév napját általában szerencsehozó és gonoszűző napnak tartották. Ezen a napon tilos volt baromfihúst fogyasztani, mert aki Újévkor szárnyast eszik, annak a babona szerint elrepül a szerencséje, elúszik a pénze. Annál ajánlatosabb volt sertéshúst fogyasztani, mivel a malac előre túr, és kitúrja a kincset. Az időjáráshoz az a hiedelem kötődött, hogy „Újév napja ha világos, a gabona nem hiányos. Ám ha csepeg az eresz, a termés majd nem kedvez".

A farsang, a népi mulatságok és lakodalmak időszaka Vízkereszt napjától (január 6.) hamvazószerdáig tart. A múltban különösen „Farsang utolja" volt rendkívül vidám. Farsang vasárnapján, a litánia után a Népházban megkezdődött a farsangi bál, amely kisebb megszakításokkal egészen húshagyó kedd éjszakájáig tartott. Báloztak a fogyasztási szövetkezet nagytermében is. Húshagyó kedden éjfél előtt a községi elöljáróság megbízott tagja véget vetett a mulatságnak. Éjfélkor aztán harangszó jelezte, hogy megkezdődött a nagyböjt, amikor a mulatságok már tilosak.

Január 6. — Vízkereszt, másként Háromkirályok napja. Ezen a napon szentelték a vizet és a házakat. A község papja és az egyházfi sorra látogatták és megszentelték a gazdák házait. Az egyházfi az ajtófélfára krétával ráírta a Háromkirályok (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) nevének kezdőbetűit: G + M + B. A népi hiedelem szerint ha Vízkeresztkor süt a nap, várható még kemény fagy.

Január 22-én, Vince napján szokás volt kimenni a szőlőbe, és meglocsolni egy kis borral a szőlőültetvény négy sarkát, hogy jó bortermés legyen. A néphit azt tartotta, hogy ha Vince-napkor besüt a nap a pincébe, sok bor fog teremni. Egy Vince-napi rigmus viszont ezt mondja: „Ha megcsordul Vince; tele lesz a pince!"

Január 25-én, Szent Pál megtérése napján — népiesen: Pálfordulón — az öregek azt mondták, hogy ha szép, derült idő van, akkor még annyi hideg napra kell számítani, mint amennyi Újév napjától eltelt. Udvardi hiedelem volt, hogy ameddig a nap besüt az ajtón, olyan magasan fújja be az udvart a hó.

Február 2-ról, Gyertyaszentelő Boldogasszony napjáról azt tartották, hogy ha ezen a napon a medve kibújik a barlangjából és meglátja a saját árnyékát, vagyis szép idő van és süt a nap, akkor visszabújik a barlangjába, mert még zord idő várható. De ha borús és zúzmarás, hideg az idő, akkor kint marad, mert nemsokára jön a meleg. Gyertyaszentelő napján szentelték meg a gyertyát, amelyből általában egy párat tartottak a házban. Ezt gyújtották meg nagy vihar idején vagy ha súlyos beteg volt a családban. Ilyen gyertya égett az újszülött bölcsőjénél is, hogy a gonosz a keresztelőig el ne vihesse a még megkereszteletlen gyermeket.

Február 3., Balázs napja: a templomban a pap Balázs-áldást osztott a híveknek, hogy ne fájjon a torkuk.

Február 4-én, Veronika napján ha a lány rokolyát varr magának, akkor esztendőre férjhez megy.

Február 24-én, (Jégtörő) Mátyás napján „Mátyás jeget ront, ha talál, de ha nem talál, csinál".

Március 15-én a Népházban ünnepség keretében emlékeztek meg az 1848-as szabadságharcról.

Március 19-én, József-napon szerencsés dolognak számított a marhát először kihajtani a legelőre, és kiereszteni a méheket, de ha ácsmunkát kellett végezni a házon, azt is ezen a napon volt ajánlatos elkezdeni, mivel Szent József az ácsmesterek patrónusa is.

Március 25., Gyümölcsoltó Boldogasszony napja a facsemeték szemzésének és oltásának ideje volt, mert a hagyomány szerint Szűz Mária ezen a napon fogadta méhébe Jézust, az oltás így sikeres lesz. Ha ezen a napon brekegnek a békák, májusban fagyok várhatók.

Április 24., Sárkányölő Szent György napja a pásztorok ünnepe volt. Ezen a napon hajtották ki a háziállatokat a legelőre, s ez a nap jelentette a tavasz kezdetét. A gyermekek mondókával köszöntötték a napot: „Süss fel nap, Szent György-nap, kertünk alatt a kis bárány majd megfagy." Vagy: „Süss fel nap, fényes nap, kertem alatt a lúdjaim megfagynak." Április 25-én, Szent Márk evangélista ünnepén vagy az azt követő vasárnapon a hívők a pappal az élen zászlós körmenetben vonultak ki a határba a búza megszentelésére, hogy a jó Isten bő termést adjon. Ezért hívták ezt a napot Búzaszentelőnek is. Hogy a kukorica jól teremjen, ezen a napon kellett elvetni.

Május l-jén szokás volt, hogy hajnalban a legények a lányos házak előtt zöld gallyakkal és színes pántlikákkal feldíszített májusfát állítottak. Május 4-én, Szent Flórián napján az udvardi hívők, tűzoltók, kéményseprők, kovácsok és pékek a Szent Flórián-szoborhoz vonultak. A tűzoltó egyesület zászlóval vonult ki. A szobrot felvirágozták és imádkoztak a szenthez, hogy óvja meg a falut tűztől, veszedelemtől.

Május 25., Szent Orbán ünnepe igen nevezetes ünnep volt Udvardon. Ezen a napon vagy az ezt követő vasárnapon a szőlősgazdák templomi zászlókkal, a körmenet élén a plébánossal kivonultak a szőlőhegyi Szent Orbán-kápolnához, ahol misét tartottak, a plébános megáldotta a szőlőket, a hívek pedig arra kérték Orbánt, hogy védje meg a szőlőket fagytól, betegségtől, jégveréstől. Ha történetesen mégis fagyott (ami ritka eset volt), a szőlősgazdák sárral dobálták meg Orbán kápolnáját.

Június 8., Szent Medárd püspök napja: ha ezen a napon esik az eső, a hagyomány szerint még negyven napig esős időjárás lesz. Tilos fürödni tóban, folyóban, patakban, mert a vizek szellemei ezen a napon szedik áldozataikat.

Június 24., Szent Iván napja a fény és tűz ünnepe volt. A fiatalság Szent Iván-tüzet rakott a határban; ez a hagyomány a pogány időkre vezethető vissza. Szokás volt a tüzet átugrani, aminek megtisztító és szerelemvarázsló ereje volt.

Június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén kezdték meg az aratást. A régmúltban az udvardi királyi halászok ünnepnapja is ez volt, mivel Szent Péter a halászok patrónusa is.

Július 2., Sarlós Boldogasszony ünnepe: a hagyomány azt tartotta, hogy ha késik is a búza érése, ezen a napon sarló, kasza alá érik. Ezen a napon kellett sarlóval levágni és begyűjteni a különböző gyógynövényeket, amelyeket főzet vagy borogatás formájában orvosságként használtak. Július 20-án, Illés napján a pásztoroknak nem volt szabad dolgozniuk. Gonoszjáró napnak számított. Ebben az időszakban folyt a gabona behordása a földekről a szérűskertekbe. A boszorkányok ezen a napon zivatart, forgószelet támasztottak és felborították a gabonakévékkel megrakott szekereket. A hagyomány azt tartotta, hogy ha Illés napján megdördül az ég, meg kell hemperegni a földön, hogy elűzzük a zivatart és a derékfájást.

Július 25., Jakab napja bortiltó nap volt: a hiedelem szerint ha a szőlősgazda ezen a napon bort iszik, akkor megrohad a szőlője. Augusztus 6., az Úr színeváltozása napja Udvardon a borszentelés napja volt.

Augusztus 10., Lőrinc napja: ha Lőrinc rápislog a dinnyére és körtére (népiesen: ha belevizel), annak rossz lesz az íze.

Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján a hívők gyalogszerrel vagy szekéren (később már vonaton is) a jeles búcsújáró helyekre — Sasvárra, Nyitrára, az ausztriai Máriacellbe — indultak. A zarándokút több napig tartott.

Augusztus 20., Szent István király napja valaha jeles ünnep volt, a templom körül körmenetet tartottak.

Szeptember 29., Szent Mihály arkangyal napja: a hiedelem szerint ha ezen a napon összebújik a birkanyáj, hideg tél várható. Ezen a napon terelték haza a Szent György napján kihajtott jószágot, ez volt a gazdasági év fordulónapja, a szolgák elszerződésének napja. A pásztorok ezen a napon számoltak el a gazdának a jószággal. Ezen a napon volt tanácsos új lakásba költözni, mert aki ekkor költözködött, azt Szent Mihály szem elől tévesztette, így sokáig nem jön érte, azaz hosszú életű lesz a földön. Október 20., Szent Vendel napja a jószágtartó gazdák, pásztorok, juhászok ünnepe volt. A templomból körmenet vonult Szent Vendelnek a Koltai út kanyarulatában álló szobrához, s a hívők arra kérték a szentet, hogy óvja és őrizze meg állataikat minden rossztól, betegségtől. A hagyomány szerint ezen a napon poharat kell üríteni Vendel egészségére, a poharat aztán a hátunk mögé kell hajítani, hogy állataink a leghidegebb napokat is egészségben vészeljék át.

Október 26-át, Dömötör napját Juhász újévnek is nevezték. A juhászok ilyenkor mulatságot tartottak.

November 11-én, Márton napján volt szokás a Márton-napi lúdevés. A hiedelem ezzel szemben azt tartotta, hogy aki Márton napján lúdhúst eszik, az egész évben éhezni fog. Ha havazott, azt mondták, „Márton fehér lovon érkezik". Ezen a napon kellett megkóstolni Márton poharát, vagyis a már kiforrott újbort.

November 25., Katalin napja: a hiedelem szerint „ha Katalinkor locsog (vagyis enyhe, esős az idő), karácsonykor kopog (vagyis fagy)", és fordítva. December 3., Xavéri Szent Ferenc napja volt a disznóvágások megkezdésének időpontja.

December 4-én, Borbála napján kellett az eladósorban levő lánynak egy cseresznyefaágat levágni és vízbe tenni. Ha az ág kihajt, a lány hamarosan férjhez megy — tartották.

December 6-án, Szent Miklós napján hosszú fehér ingbe öltözött, szakállas, püspöki süveget viselő Mikulások járták a falut egy-egy ördög és angyal kíséretében: az ördög virgáccsal megfenyítette a gyerekeket, majd a Mikulás megimádkoztatta, és a házbeliek anyagi lehetőségei szerint almával, dióval, mogyoróval, esetleg cukorkával ajándékozta meg őket. De az is szokás volt, hogy a gyerekek este kitisztították s az ablakba állították cipőjüket, csizmájukat, s abba került a Mikulás-napi ajándék.

December 13., Luca napja a jóslások és jövendölések napja volt. A nap estéjén minden családtagnak otthon kellett tartózkodnia. A kanász nagy ostorpattogtatással járta a falut, és tülkölve arra kényszerítette a rossz szellemeket, hogy hagyják el a gazdák házait, amiért a gazdák megajándékozták, borral vagy pálinkával kínálták. Luca napján a ház népe fokhagymás kenyeret evett, hogy a boszorkányok, akik irtóznak a fokhagymaszagtól, ne hatoljanak be a házba. Az ólak, istállók ajtaját és az állatok fejét ugyancsak bedörzsölték fokhagymával, hogy ne érje őket rontás. A házban található söprűket elrejtették, hogy ne nyargalhassanak rajtuk a boszorkányok. Ezen a napon kellett továbbá elkezdeni a Luca székének készítését. December 24-ig, Ádám-Éva napjáig mindennap dolgozni kellett rajta, hogy karácsonyig elkészüljön, szeget azonban nem volt szabad használni hozzá. Amikor a Luca széke elkészült, készítője magával vitte a templomba az éjféli misére. Ha háttal az oltárnak felállt rá, meglátta a falu boszorkányait. Luca napján tilos volt a varrás, fonás, kenyérsütés, s nem volt szabad semmit kölcsönadni; aki ezt megszegte, azon Luca bosszút állt, s nagy veszteség érte. Szabad volt viszont tollat fosztani és forgácsot lopni, hogy a tyúkok jól tojjanak. Ilyenkor készítették a Luca fát is. Ehhez élő fa gallyát kellett levágni és vízbe tenni, hogy karácsonyig kisarjadjon. Ezzel mentek aztán a lányok az éjféli misére, ahol megérintették vele a szeretőjüket, hogy magukhoz kössék, s ne legyen hűtlen hozzájuk. A hiedelem szerint a Luca-naptól Ádám-Éva napjáig eltelt tizenkét nap időjárása a következő esztendő tizenkét hónapjának az időjárását vetíti előre.

Luca-napon Luca-járást is tartottak a faluban. A legények lepedőkbe burkolóztak, s fejük fölé söprűnyélre erősített kendőt emeltek, amitől a sötétben óriásoknak tűntek. Jaj volt annak a lánynak vagy gyereknek, akit az utcán elkaptak, mert alaposan elverték. A gyerekeket egyébként Luca napján is szokás volt megajándékozni.

A három karácsonyi nap (december 24—26.) mindig is az év legjelesebb napjai közé tartozott. A múlt századtól általános szokás karácsonyfát állítani, bár Udvardon nem mindig volt fenyőfa. Ilyenkor megtette a búrfenyő, a buxus — népiesen: gruspán — vagy más örökzöld bokor ága is. Ahol tehették, megajándékozták a gyerekeket ruhával, cipővel, a tehetősebbek játékkal is. A nagyobb gyerekek, legények csoportosan Betlehemet készítettek, hosszú fehér inget öltöttek, fejükre arany- vagy ezüstpapírral burkolt papírkoronát tettek, s így járták a falut. Velük járt az „öreg", aki kifordított báránysubába volt öltözve. A betlehemesek „csörgőbotot" tartottak a kezükben, egyikük a Betlehemet vitte. Énekeltek, verseket mondtak. Egyiküknél tarisznya volt, ebbe kerültek a faluban kapott ajándékok: kalács, alma, szalonna, néha kolbász is. A betlehemezés karácsonytól Újévig tartott. E szokás az ötvenes évekig maradt fenn Udvardon, mára teljesen feledésbe merült.

Nagykarácsony, István vértanú, majd János napján muzsikus cigányok járták a falut, minden háznál eljátszották a „Mennyből az angyal" vagy más karácsonyi ének dallamát, és boldog karácsonyt kívántak. A gazda ajándékot vagy pénzt adott nekik, s pálinkával vagy borral is megkínálta őket. Újév napján ugyanígy muzsikáltak. Nem illett előttük bezárni a „verőekét".

December 24-én, Ádám és Éva napján a pásztorok, juhászok és kondások járták végig a falut. Egy hosszú vesszővel végigvertek minden háziállaton, hogy azok meg ne betegedjenek, de megsuhintották a gazdasszonyt meg a lányait is, hogy ne kapjanak kelést. A gazda természetesen megkínálta és megajándékozta őket. Ez a szokás egészen az egységes földműves-szövetkezet megalakulásáig fennmaradt, amikor is a gazdák kénytelenek voltak beadni állataikat a szövetkezetbe, s a pásztorok, juhászok, kondások munka nélkül maradtak. A lányok Ádám és Éva napján söprűvel járták körül a házat és lesöpörték a falait, hogy ne támadják meg férgek, bogarak. Az éjféli mise után a pásztorok és a gyerekek hangos ostorpattogtatással köszöntötték Jézus születését.

Sajátos menete volt az Ádám-Éva-napi böjti ebédnek vagy vacsorának. A ház népe körülülte az asztalt. A gazdasszonynak nem volt szabad felkelnie az asztaltól, ilyenkor a család többi nőtagja szolgált fel. Az ima után először is feltörtek egy-egy diót. Akinek a diója egészséges volt, az az egész elkövetkező évben jó egészséget remélhetett, ha viszont a dió férges volt, feltörőjét betegség fenyegette. Ezután szentelt ostyát fogyasztottak mézzel és fokhagymával, majd megettek egy szelet almát. Utána következett a vajon készített bab- vagy lencseleves. A gomba- vagy káposztaleves Udvardon nem volt divatban, s a halleves meg a rántott hal is csak századunk közepe táján lett karácsonyi eledel. A leves előtt a felnőttek megittak egy kupica finom kisüsti pálinkát. A leveshez kemencében sütött perecet fogyasztottak. A leves után túrós, mákos, diós vagy tejfölös guba (Udvardon: pomposka) következett. A gubát megsütötték, majd leforrázták, meglocsolták egy kis olvasztott vajjal és meghintették túróval, dióval, mákkal. A guba után „borsatót" (forralt bort) ittak, majd kemencében sült kalácsot fogyasztottak. Az ünnepi asztal fehér abrosszal volt leterítve, alatta pedig, a hídláson egy nagyobb rostában széna, szalma és gabona volt. A római katolikus családok — mivel Ádám-Éva napján szigorú böjtöt tartottak — karácsonyi pulykát, libát és egyéb húsokat csak Nagykarácsony napján fogyasztottak. Az éjféli misén az egész család részt vett. Éjfélig kártyázással, beszélgetéssel, malmozással töltötték az időt.

December 25-én, Nagykarácsony napján tilos volt látogatóba menni; mindenkinek otthon kellett tartózkodnia. István és János napján viszont körbejárták, s bőséges poharazás közben felköszöntötték az ilyen nevű rokonokat, ismerősöket.

December 28-án, Aprószentek napján szokás volt frissen vágott vesszővel megsuhintani a gyerekeket, hogy egészségesek legyenek. A gyerekek persze várták is a vesszőzést, mert az bizony nemigen fájt, s „fájdalomdíjként" cukorkát vagy egyéb nyalánkságot kaptak.

December 31., Szilveszter napjának éjszakáján a hiedelem szerint emberi hangon szólalnak meg a háziállatok. Ha a gazdasszony mosott és kiteregette a ruhát, azt Szilveszter reggelén le kellett szedni, mert ha még délben is kint volt, szegénység szállt a házra. Ami törött vagy kopott volt, ki kellett dobni, az új dolgokat pedig a szoba közepére kellett rakni, hogy az új esztendő bőséges legyen. Szilveszter estéjén a hívők hálaadó misén vettek részt, majd a Népházban, a kocsmákban és a szövetkezet tánctermében kezdetét vette a szilveszteri mulatság. Éjfélkor a pásztorok, juhászok és kondások nagy tülköléssel és ostorpattogtatással köszöntötték az Újévet. A lányos házaknál ólmot öntöttek: az ólomdarab formája alapján próbálták megállapítani, milyen lesz az eljövendő vőlegény.

Újév délutánján a falu fiatalsága nevetve-dalolva sétált az utcán. A húsvét nincsen pontos időponthoz kötve, de erre is mindig alaposan felkészültek az udvardiak. Fényes Elek is megemlíti, hogy a 18—19. században még szokás volt itt a „mátkatál" küldése. Ha a leány húsvétkor ún. mátkatálban díszes, cifra tojást küldött választottjának, ezután már „mátkának" szólították egymást. A húsvét előtti nagyböjtöt az udvardiak szigorúan betartották. Disznózsírt nem használtak, ezt házi készítésű napraforgó-, kender-, repce- vagy lenolajjal helyettesítették. Főleg a nagyhéten naponta megjárták a Kálváriát. A színjátszó csoport kiválasztott tagjai nagypénteken a templomban elénekelték a Passiót. E szerepek gyakran apáról fiúra szálltak. A Nagypénteki Passióhoz egy kedves adoma is fűződik. A múltban rendszeresen járták a falvakat a trencséni, árvái, liptói drótosok, akik megfoltozták a kilyukadt lábasokat, fazekakat. Hangos „drótozni, foltozni!"-val adták tudtul érkezésüket. Az udvardi parasztházakban mindenkor szívesen látott vendégek voltak, mert az edények bizony ki-kilyukadtak, s nem mindenkinek állt módjában mindjárt újat venni. A jól végzett munka után a fizetségen kívül a gazdasszony étellel is megkínálta őket, s számos háznál meg is hálhattak, ha éppen rájuk esteledett. Egyszer egy ilyen drótosmester éppen akkor tért be az udvardi templomba egy imára, amikor a Nagypénteki Passiót énekelték. Ahogy belépett, egyszer csak ezt hallja: „Te vagy-é a zsidók királya?", mire a drótosmester igen készségesen válaszolt: „Én bizony nem vagyok, Trencsén megyei drótos vagyok, szitát, rostát árulok, fazekakat foltozok, ha veszik, viszik, ha nem veszik, visszaviszik!"

Nagypéntek és nagyszombat reggelén a templom közelében lakó gazdasszonyok elmentek a templomkertbe, s ott a márványkeresztnél imádkoztak. Ez a szokás egészen az ötvenes évekig fennmaradt. Nagypénteken és nagyszombaton némák maradtak a harangok — a legenda szerint Rómába mentek —, s az ájtatosságok kezdetét kereplőkkel jelezték.

Nagyszombaton mindenütt sütöttek-főztek. Csaknem minden háznál volt kemence, ebben sült a kalács, perec, túrós lepény. Katlanban főtt a húsvéti sonka, majd a kolbász és tojás. A csípős reszelt tormát a gazda készítette. A feltámadási körmenet után, amelyen az egész család részt vett, nekiláttak a felséges lakomának, amely főtt sonkából, kolbászból, tojásból, reszelt tormából és foszlós kenyérből állt. Erre aztán jól csúszott a bor. Valamikor az is szokás volt, hogy a húsvéti eledelt elvitték a templomba megszenteltetni.

Húsvéthétfő a locsolkodás napja. A kisebb gyermekek a reggeli kismise után azonnal indultak locsolni. Végiglátogatták a rokonokat, szomszédokat. A házba lépve ezt mondták: „Kiskertemben jártam, szép virágot láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?", vagy: „Eljöttem én meglocsolni a szép rozmaringot, hogy el ne hervadjon!" Aztán meglocsolták a ház asszonyát és leányait. Eleinte tiszta vízzel locsoltak, később szagos vízzel, kölnivel. A fizetség piros vagy hímes tojás volt, hozzá kivarrott zsebkendő, később már cukorka, csokoládé, esetleg játék és pénz. A legények többnyire csoportosan jártak locsolni. A lányok ezen a napon bizony többször is kénytelenek voltak átöltözni, mért a locsolás a kútnál vagy a pataknál folyt, kannával. A gazdasszony vagy a gazda aztán megvendégelte a locsolókat: kisüstivel, sonkával, kolbásszal, süteménnyel és borral kínálta őket. A húsvéthétfőt követő kedd a lányok napja volt, Udvardon „suprálókeddnek" is nevezték. A kisebb lányok ilyenkor elmentek azokhoz a fiúkhoz, akik előző nap meglocsolták őket, s fűzfavesszőből készített korbáccsal „megsuprálták" a legénykéket. Fizetségül ők is hímes tojást, hímzett zsebkendőt vagy fejkendőt kaptak. Ez a szokás még a közelmúltban is dívott.

Végül érdemesnek tartok feljegyezni egy régi udvardi adomát. Élt Udvardon egy Szekula és egy Mikula nevű gazda. Mikulát szerfelett bosszantotta, hogy Szekula nevét — mivel akkoriban még latinul miséztek — a plébános úr mindig kiénekli: „in saecula saeculorum..." Elment hát a plébánoshoz, hogy legalább egyszer az ő nevét is énekelje ki a misén. A plébános úr szabódon, hogy azt nem lehet, mivel így van írva a misekönyvben. Mikula ekkor kijelentette, hogy ha a plébános úr az ő nevét is kiénekli, ő lovat ad a plébániának. Ebben aztán megegyeztek, s a következő vasárnap a plébános úr a hívek felé fordulva elénekelte: „...Mikula, Mikulórum". A kántor ezt furcsállotta, s szóvá tette: „Nem jól van, barát!", mire a plébános úr: „Hallgass, mester, lovat ád!" A kántor felismerte a helyzetet, s így felelt: „Ha lovat ád, jó, barát, ketten hordunk rajta fát, Mikulórum!"

Udvardon a 19. század közepe táján Majthényi Adolf plébános honosította meg azt a szokást, hogy a legkiválóbb legények közül tisztlegényeket, a legpéldásabb magaviseletű lányok közül pedig tisztlányokat választottak. A tisztlegények közül egyet legénybírónak, a tisztlányok közül pedig leánybírónénak választottak. A nyolc tisztlegény és nyolc tisztlány állt a templomban a sorok élén. A tisztlegények nagypénteken és nagyszombaton Krisztus koporsójánál álltak őrt a templomban, de a polgári életben is elsőknek számítottak: ők voltak a búcsúi, szüreti, farsangi és egyéb mulatságok rendezői, akik ügyeltek a rendre. Ez a szokás egészen századunk ötvenes éveiig fennmaradt.

Az udvardi mulatságokon századunk derekáig többnyire cigányzenekarok húzták a talpalávalót. A nagyobb kocsmákban — mint pl. a szövetkezeti, a Balogh-féle vagy az Istenes-kocsma — még hétköznaponként is muzsikáltak, különösen télen, amikor kevés volt a munka. Hajdanán főleg dudások, citerások, hegedűsök játszottak a csárdákban és fogadókban. Udvardon lantról, tekerőlantról vagy rezesbandáról nem esik említés, ezt inkább a szlovák és német falvakban kedvelték. Udvardon mindig híres cigányzenészek voltak, akiket messze vidékekre is szívesen hívtak. Századunk leghíresebb udvardi cigányzenészei: Bocska Farkas József, Gatya Farkas Károly Ferenc, Bíró Farkas Győző, Jegyző Farkas Rezső, Lajó Munka Lajos, Kuki Gyula, Viri Farkas Gyula, Munka Jenő stb. Bocska, Gatya és Kuki fiai ma is híres, konzervatóriumot végzett, képzett zenészek, akik gyakran játszanak külföldön, Európa nagyvárosaiban.

Bocska Farkas Józsefet, az egyik leghíresebb udvardi cigányzenészt a csehszlovák kormány az „Érdemes népművész" címmel tüntette ki, de ezen kívül is számos díszoklevelet és elismerést kapott munkásságáért.

A mulatságokon a mai modern táncok elterjedése előtt a férfiak főleg verbunkot táncoltak, mégpedig magányosan vagy csoportosan. A legények ilyenkor összefogózva — verbunkolva — vonultak be a táncterembe, s először verbunkot, majd lassú csárdást jártak. Rövid szünet után aztán táncba hívták a lányokat. Igen kedvelt tánc volt a csárdás, amely napjainkig fennmaradt. A tánc elején a lassú csárdást vontatott, libbenő léptekkel járták, majd fokozatosan felgyorsultak. A táncot „figurázással" és „cifrázással" tarkították, a figurák gyakran improvizált mozdulatok voltak.

A nemesek és a járási tisztségviselők farsang idején nemesi bált rendeztek. Az eredeti magyar táncokon kívül itt már a keringőt („valcert"), a francia négyest, a polkát, a mazurkát stb. is táncolták. A bál megnyitó tánca   a palotás volt. Ezt már jó előre betanították a nyitópárokkal, mert elég bonyolult volt. A főhelyeken általában a főszolgabíró, az országgyűlési képpviselők és a járási tisztségviselők ültek, élükön a „bálanyával". A mára feledésbe merült táncok közé tartozik a karikás, a seprűtánc és a csibetánc. A „váska" táncról, amelyet az egész környéken ismertek, Udvardon nem esik említés. Az udvardi juhászok előszeretettel járták a „botos" táncot, amely rendkívüli ügyességet igényelt. A falu lakossága körében csak később jött divatba a polka, a mazurka, a keringő, majd századunk húszas éveiben a simi, a charleston, a tangó, az angolkeringő, a foxtrott, a slowfox stb. A Tardoskedden, Fűrön, Kürtön ismert „színalázás" nevű táncról nincs említés Udvarddal kapcsolatban, bár lehet, hogy itt is ismerték.

A gyerekeknek a múltban kevesebb idejük jutott a játékra, s játékszerük sem igen volt. Kisiskolás koruktól befogták őket libák, kecskék, bárányok őrzésére és legeltetésére, könnyebb mezőgazdasági és házimunkákra. Ha mégis játszottak, egy-egy rongylabda vagy édesanyjuk készítette rongybaba, nagyapjuk vagy apjuk faragta falovacska, kisszekér, taliga, kard, puska vagy huszár volt a játékszerük. Ha idejük engedte, jól el tudtak játszani. Hóolvadáskor a csörgedező erecskékbe vagy a patakba állítottak vízforgatta lapátos kereket, zsendülő fűzfavesszőből készítettek sípot. A lányok koszorút fontak a gyermekláncfű virágaiból. Tavasszal és nyáron „csapócskát" vagy „hunyócskát" (bújócskát) játszottak, ez utóbbit egyébként a mai gyerekek is szívesen játsszák. A „csapócskában" egy ütőfával minél messzebbre kellett elütni a rongylabdát. Hasonló játék volt a „méta" is. Ha jutott rá néhány krajcár, a gyerekek csigát vettek, amelyhez ostor is kellett. Az ostorszíjat a csiga rovátkái köré tekerték, és hirtelen rántással elindították, majd ostorcsapásokkal továbbhajtották a csigát. Udvardon Csigás-Nagy faesztergályos készítette a csigákat. Az ő műhelyéből kerültek ki a sodrófák, gyúródeszkák, fakanalak, sótartók, hordócsapok, dugók és más fából faragott tárgyak is. A karikázás ugyancsak kedvelt gyerekjáték volt. A módosabbak vásárolták, a szegényebbek maguk készítették a karikát, de sokan egy kimustrált hordóabronccsal is megelégedtek, azt hajtották hajtópálcával utcahosszat. A harmincas évek kedvelt játéka a „jojó" volt. Két félgömb alakú fa volt összeillesztve egy tengellyel, amelyre zsinórt tekertek. A jojót a zsinór kiengedésével hirtelen elindították és fel-le futtatták. Szórakoztató időtöltés volt a golyócskázás, melyhez különféle színű, 1,5 cm átmérőjű égetett agyaggolyókat használtak. Lyukat vájtak a földbe, szétdobták a golyókat, s azokat be kellett gurítani a lyukba. Aki elsőként tudta begurítani a golyót, az nyerte meg a többit is. Valóságos kincsnek számított a szivárványszínű nagy üveggolyó vagy a fényes csapágygolyó. Ezt a játékot néha még ma is játsszák az udvardi gyerekek.

Kedvelt játék volt még a pilickézés vagy bigézés. A pilicke vagy bige egy 15—20 cm hosszú, mindkét végén meghegyezett henger alakú fadarab volt. Ezt egy földbe vájt mélyedésre helyezték, majd egy bottal kidobták, s el kellett kapni, ami nem mindig sikerült. Az elkapott bigével aztán el kellett találni a vajat felett keresztbe fektetett botot. A másik változat szerint a bigét úgy helyezték a lyukba, hogy az egyik vége kiállt, erre kellett rácsapni, hogy felpörögjön, majd ügyesen elütni.

Liba-, kecske- vagy birkalegeltetés közben „lovas huszárt" játszottak a fiúk. A kisebb és könnyebb gyerekek voltak a huszárok, az erősebbek a lovak. A kisebbek felültek az erősebbek nyakába, ezek aztán egymásnak rontottak és birkóztak, míg csak egyikük le nem győzte a másikat. Népszerű volt persze a fára mászás és a fészekrablás is, forró napokon a fürdőzés a Zsitvában, a kassal való halászás és rákászás, hiszen — mint tudjuk — a Zsitva annak idején halban-rákban gazdag folyó volt.

A csoportos játékok közül a kislányok az „aranykaput" („Bújj, bújj, zöld ág..."), fiúk-lányok vegyesen a „Benn a bárány, kinn a farkas"-t vagy a „Lánc, lánc, eszterlánc"-ot játszották.

A gyerekek ősszel a betakarított kukorica- és burgonyaföldeken „bengéztek". Ha megfelelő kukoricacsövet találtak, pálcára tűzték és tűz felett sütögették, a burgonyát pedig izzó parázsra gurítva megsütötték. Ez valóságos csemegének számított. Kedvező széljárás idején a fiúk nádszálakból és papírból készített sárkányt eregettek az őszi tarlókon. A faluban egykor több nagy vízfelületű tó volt: a Hingyi-tó, a Kis-tó, a Malom-tó, a Longa-tó, az Ürge-tó, az Angyalka-tó. Ezeken nyaranta fűzfateknőben eveztek a gyerekek, „tengeri" csatákat vívtak, s gyakran el is süllyedtek. A Hingyi-tó, amely olyan mély volt, hogy lovakat is úsztattak benne, bizony áldozatokat is követelt.

A téli mulatságok legnépszerűbbike a szánkózás volt. Kiadósabb havazások után nagy gyereksereg ereszkedett le házilag készített szánkókkal az Újvári úton, Szent Vendel dombján, a Zsombékban és másutt. A befagyott tavakon „patkóztak" a gyerekek, azaz a felnőttek patkós sarkú csizmájában vagy bakancsában korcsolyáztak. Az ügyesebbek, ha nekifutottak, nagyszerű íveket kanyarítottak a ferdén tartott patkósarkon. Az igazi korcsolyát csak a vagyonosok gyerekei engedhették meg maguknak. Az udvardi gyerekek persze a korcsolyakészítésben is leleményeseknek bizonyultak. Hajlított fadarabból szántalphoz hasonló talpat készítettek, s ha találtak régi abroncsdarabot, még meg is vasalták. A fatalpat aztán átfúrták, s madzaggal vagy szíjjal a bakancsra vagy csizmára erősítették. Havazás után hóembereket építettek és óriási hócsatákat vívtak. A hógolyózás, már ha van hó, ma is népszerű a gyerekek körében.

Az Újvárba és Gyallára vezető országutakat az ötvenes évekig szederfák szegélyezték. Ide jártak a gyerekek szedrezni, mert a szeder ugyanolyan csemegének számított, mint a szőlők mentén álló hatalmas madárcseresznyefák gyümölcse. A fákat azóta sajnos kivágták.

Az udvardi lakosoktól sikerült összegyűjtenem néhány mondókát. íme, egy csokorra való:

 

1.   Hajlik a meggyfa, nagy az árnyéka,

Alatta ül egy barna kisleányka.

Akit szeretsz, kapd el!

Ezt szeretem, ezt kedvelem.

Van nekem kertemben szép piros rózsa,

Azt is majd fölkötöm párosi módra.

Zíbodrom, zábodrom, egy kerek alma

Két katonája, Kata, Kata, Kata lánya,

Kocsis Ilonája, aki felköti a kardom,

Annak adom a lányom.

Felkötöm a kardodat, add nekem lányodat!

Kit? A valakit!

 

2.   Kenderguba, mag van benne,

Ha kiütik, nem lesz benne.

Kacs, kacs, kacsorina,

Megdöglött a Rézi lova.

Ha megdöglött, nem sajnálom,

Mert van neki ezer morzsa.

Cservená, bílá ruzsicska,

Ami hajszálicska a gonosz tulicska.

Amely kútból tekints ki!

Hajad szálát szakítsd ki!

Hej, de jó volna ezt a kisasszonyt

Kivetni, bevetni, jól megugratni.

 

3.   Arattam, arattam, kévét is kötöttem,

Galambom tarlóján meg is betegedtem.

Arass, babám, arass, megadom a garast,

Ha én meg nem adom, megadja galambom.

Évám, Évám, most érik a szívám,

Terítsd meg az alját, felszedjük hajnalba',

Bárcsak ez a hajnal sokáig tartana,

Hogy a szerelemnek vége ne szakadna.

Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem!

Mért nem virágoztál minden fa tetején,

Minden fa tetején, diófa levelén,

Hadd szakajtott volna minden szegénylegény.

Én már szakajtottam, el is szalajtottam,

Szelíd galamb helyett vadgalambot fogtam.

 

4.   Beültettem kiskertemet a tavasszal,

Rózsa, szegfű, liliommal, rezedával.

Ki is nyíltak egyenkint, el szeretném adni mind,

De most mindjárt!

 

5.   Fürdik a kacsa az aranytóba',

Fiához készül Lengyelországba.

Hajlatából hajlott, termetéből termett

Szép menyecske, öleld, akit szeretsz!

Ezt szeretem, ezt kedvelem,

Ez az én édes kedvesem.

Járd, járd, jó katona,

Hadd dobogjon ez a szoba,

Ez a barna jó kislány!

 

6.   Guguliszti fakszi,

Fák alatt a lagzi.

Aki fogát vicsorítja,

Zálogot kell adni.

Falu végén két vasvella,

Mégis bejött a korela.

Sem urakra, sem papokra,

Csak a szegény parasztokra.

 

7.   Varga vagyok, varga,

Ki a sarut varrja.

Van énnekem bicsakom,

Ha jóllakok, becsukom.

Várom, várom, mindig várom,

Míg szememre jön az álom,

Ajtóm, ablakom bezárom.

 

8.   Lánc, lánc, eszterlánc,

Eszterlánci cérna,

Cérna volna, selyem volna,

Mégis kifordulna.

Pénz volna, karika, karika,

Forduljon ki Mariska,

Mariskának lánca.

 

9.   Már minálunk az a szokás,

Aludttejjel él a szakács.

Végigszalad az utcában,

Lotyog a tej a hasában.

 

10.   Kukoricát ettem, kicsírázott bennem.

Apró krumplit ettem, mindjárt jobban lettem.

 

11.   Csem-csem, gyűrű, aranygyűrű,

Kinél van az aranygyűrű?

Lányok mennek a toronyba

Gyöngyös koszorúba'.

A legények meg utánuk,

Sárga sarkantyúba',

Bújj, bújj, gyöngyös koszorú!

 

12.   Mariska ül a kövön, a kövön,

Elkezd akkor sírni.

Gábor veszi elő a nagykést,

Beleszúrja szivibe.

Ördög lesz-e? Vagy angyal?

 

13.   Híd alatt, pad alatt van egy ház,

Abban lakik Mikulás.

Süti-főzi a kalbászt,

Kértem tőle darabkát.

Azt mondta, hogy pofon vág.

Vágd pofon a lovadot,

Akinek adsz abrakot!

Ha pofon vágsz, meghalok,

Elvisznek a bivalyok!

Inty, pinty, palapinty,

Te vagy kint!

 

14. Apa cuka, funda luka,

Funda kave, kaman duka.

Apcuk, fundaluk,

Funda kave, kaman duk!

 

15. Bújj, bújj, zöld ág,

Zöld levelecske,

Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta.

Nyisd ki, rózsám, kapudat, kapudat,

Hadd lássam meg váradat, váradat!

Szita, szita, péntek,

Szerelemcsütörtök, babszerda.

 

16.   Gólya, palica! Mitől véres a lábad?

Török gyerek vágta, magyar gyerek gyógyította.

Kést a gólyának, kést!

 

17.   Fecskét látok, szeplőt hányok,

Vidd el, fecske, a ragyámot!

(A gyerekek ezután meghemperegtek a földön,hogy ne fájjon a derekuk.)

 

18.   Gyűjtik a csordákat,

Hajtják a marhákat.

Tinó-binó jószágocska,

Nyakában a harangocska,

Csengnek az utcában.

Nőjön a fű előttük,

Baj ne essék közöttük,

Hízzanak meg mind egy szálig,

ígérjenek száz forintig

Értük a vásárba'.

 

19. Három fehér szőlőtőke meg egy fekete,

Dicsértessék az Úr Jézus drága szent neve!

Uram, Jézus, segíts meg, ezt a kis bort igyuk meg!

 

20. Gyere, rúzsám, tilold meg a kenderit, kenderit,

Hogy varrják meg belőle a pentölit, pentölit!

 

21. A mezei kis pacsirta

Szárnya az eget hasítja.

Hasítja a magas eget, mert a babám már nem szeret.

 

22.   Igyunk arra, aki búsul, kinek könnye földre csordul.

Földre csordul, patakot mos, kiben babám gyolcsinget mos.

 

El kell mennem, ha esik is, akár nehezen esik is.

Nehezen esik a járás, tőled, babám, az elválás.

 

Bár csak esne, bár csak fújna, hogy a gulyám beszorulna.

A számadóm, hogy számolna, hogy a bojtár szabadulna.

 

Voltam csikós, voltam gulyás, az Alföldön magyar kondás.

Nem őriztem senki nyáját, csak egy özvegyasszony lányát.

 

23.   Egyedem, begyedem, tengertánc, hajdú sógor, mit kívánsz?

Nem kívánok egyebet, csak egy darab kenyeret.

Ló, ló, harmadik, baribárány tizedik.

Ecki, pecki, penderecki, Pál, Péter, eredj ki!

 

24.   Elmentem én az erdőbe fát szedegetni,

Utánam jött édesanyám jól megveregetni.

Nád közé ugrottam, nádsípot csináltam,

Sípom mondta: dí, dá, dú, te vagy az a nagyszájú.

 

25. Ketten mentek egy gödörbe, hárman jöttek ki belőle.

Á, bé, kú, nagy kátyú, Szegény Lázár leesett a padlásrú',

Úgy múlt ki a világbú'.

 

26. Életemnek végóráját töltöm a kocsmába',

Onnét visznek az angyalok fényes mennyországba.

Az angyalok is azt mondják odafent az égbe',

Uram, ezt a jó borivót vegye kegyelmébe!

 

1920-ban igen színvonalas amatőr színjátszó társulat jött létre Udvardon. (Korábban, már 1910-ben is volt itt egy színjátszókör, de a háború alatt felbomlott.) Népi jellegű színdarabokat és daljátékokat (János vitéz, A bor, Sári bíró, A három árva, Nagymama stb.) adott elő a Népházban. A csoport megalakításában és működtetésében Siposs Antal és Petressél János plébánosok, valamint Szabó János és Dinnyés Károly főtanítók jártak elöl.

Közülük Simonyi Lajos tűnt ki, aki önképzéssel jó nevű festőművész lett. Pasztelleken, akvarelleken és olajfestményeken örökítette meg a régi Udvardot és környékét.

Az Olvasókör 1923-ban alakult meg. Épületét, amely a mai községi hivatal helyén állt, a lakosok maguk építették. A kör könyvtárat működtetett és újságokat járatott, a falu lakossága a körben ingyen olvashatott, művelődhetett.

Az Udvardi Újság című hetilap 1909—1911-ben jelent meg. Az iskola tanítói és a káplánok szerkesztették. Sok verse jelent meg benne Szabó János főtanítónak. Egy szám 4 krajcárba került, s a fennmaradt példányokból ítélve színvonalas kiadvány lehetett.

Az udvardi legényeket a legényegylet (KALOT), a leányokat pedig a KALÁSZ egylet tömörítette; ennek énekkara is volt, mely a különböző ünnepeken kórusműveket adott elő.

Udvard híres volt gyékényfonóiról, akik nemcsak a faluban, hanem vidéken is árulták műveiket: gyékényszatyrokat, -kosarakat stb. A régmúltban az asszonyok kócfonással is foglalkoztak. Összejöttek a házaknál, s vidám beszélgetés közben pergették az orsót meg a rokkát, amelyet lábbal kellett hajtani, így sodorták fonallá a kócot. A kócfonás csak századunk húszas éveiben szűnt meg.

Az asszonyok azelőtt a Zsitva vagy a Csészka vizében mostak. A mosnivalót szekéren vagy szamaras kordén, esetleg taligán vitték a folyóhoz, patakhoz. A fehérnemű többnyire háziszőttes len- vagy kendervászonból készült. A Zsitvát vagy Csészkát egy vastag deszkával áthidalták, s arra állva szapulófával és házilag készített szappannal mostak.

Egészen az ötvenes évekig szokás volt az esténkénti kukoricafosztás, amelyet a szomszédok, rokonok közösen végeztek. A kukoricafosztók között mindig akadt egy mesélni tudó személy, aki régi történeteket, adomákat, meséket, mondákat adott elő a többiek szórakoztatására, hogy a munka jobban haladjon. A fosztás befejezésekor áldomást adott a gazda, megkínálta a fosztókat kaláccsal, egy-egy pohár borral. A kukorica lefosztott leveleit, a „sústyát" a tehenekkel etették meg.

A múltban kendert is termesztettek Udvardon. Ebből fonták az asszonyok a kendervásznat, a lepedők, ingek, gatyák, törülközők anyagát. A kendermagból pedig finom kenderolajat sajtoltak. A községben 3-4 olajütő is működött.

Csaknem minden házban volt kenyérsütő kemence. Ezt „ízíkkóróval" fűtötték fel, s kenyeret, kalácsot, túrós lepényt, lángost, kacsát vagy libát sütöttek benne. A harmincas évektől, amikor megnyílt az udvardi pékség, már ide hordták az asszonyok megsüttetni a kenyeret. A házi kenyérsütés 1977-ben szűnt meg a faluban.

A legfontosabb mezőgazdasági munka az aratás volt. A kisebb gazdák maguk arattak családtagjaikkal, a nagygazdák részes aratókat fogadtak. A részen kívül a gazda köteles volt az aratópároknak reggelit, ebédet, uzsonnát és vacsorát adni, illetve ivóvizet biztosítani. A reggelit meg az uzsonnát (szalonnát, esetleg füstölt sonkát és kenyeret) általában előre kiadta a gazda. A vizet úgynevezett „golyós" égetett agyagkorsókban tartották kévével letakarva, így megőrizte hűvösségét. Az aratópárt egy kaszás és egy marokszedő alkotta. Együtt készítették a gabonaszárból a kévekötelet, együtt hordták keresztekbe a gabonakévéket. A kereszt tetejére került a „pap", vagyis az egyházi tized. Az aratók már hajnali három-négy órakor munkához láttak. Ebéd után pihentek egy sort a határi földeket szegélyező facsoportok alatt, majd dolgoztak uzsonnáig, s egészen alkonyatig. Az aratók tizedrészért arattak. Ha az aratópárt nem házastársak alkották, a kaszás a kereset egyharmadát adta a marokszedőnek.

A falu álmát századunk negyvenes éveiig a „bakterek" (németül: „Wachter") őrizték, akik egyúttal sírásók is voltak. Este 9 órától hajnali háromig járták az utcákat, s minden órában elénekeltek egy verset. Fizetségük a „mecka" volt: minden lakos egy véka gabonát adott nekik évente. Az egyes órákra szóló versek a következők voltak:

 

Este 9 óra:

Kilencet ütött az óra,

Hallod-e ezt, háznak ura?

Vigyázzon ki-ki házára,

Cselédjére, gyertyájára,

Hogy tűz ne legyen kárára.

Mitől óvja égnek Ura,

Kilencet ütött az óra.

Dicsértessék Jézus Krisztus!

 

Este 10 óra:

Tizet ütött már az óra,

Vigyázz, ember, ezen szóra!

Elmész, ember, nyugovóra,

De nincs írva homlokodra,

Mire virradsz fel holnapra,

Örömre kelsz-e vagy búra.

Imádkozzál, tíz az óra!

Dicsértessék Jézus Krisztus!

 

Éjjel 11 óra:

Elütötte már a tizenegy órát,

Minden lélek dicsérje az ég Urát!

Tiszteljük Szűz Máriát,

Jézus Krisztus édesanyját.

Elütötte már a tizenegy órát.

Dicsértessék Jézus Krisztus.

 

Éjfél:

Tizenkettőt az óra vert,

Lefolyt napunk végbúcsút nyert.

Isten segítsen ez új napon,

Áldás, béke uralkodjon!

Tizenkettőt az óra vert.

Dicsértessék Jézus Krisztus!

 

Éjjel 1 óra:

Éjfél után ütött egyet,

Már egy nappal értünk többet.

Várja Isten kérésünket,

Azért nyújtja életünket.

Éjfél után ütött egyet.

Dicsértessék Jézus Krisztus!

 

Hajnali 2 óra:

Éjfél után óra kettő,

Dicsértessék a Teremtő!

Mit használ a városőrző,

Ha nem segít a Teremtő?

Éjfél után óra kettő.

Dicsértessék a Teremtő!

 

Hajnali 3 óra:

Éjfél után óra három,

Aludjatok, én nem bánom.

Szemem álomra bezárom,

Éjfél után óra három.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

 

Egy másik feljegyzés szerint éjfélkor így dalolt az éjjeliőr:

Tizenkettőt ütött már az óra,

Aludjatok békességben

Az úr Jézus szent nevében!

Tűzre, vízre vigyázzatok,

Hogy le ne égjen a házatok!

Kérjétek a Szent Flóriánt,

Hogy oszlassa el a nagy csapást!

Tizenkettőt ütött már az óra,

Térjetek már nyugovóra.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

 

Karácsony éjjelén pedig egy órakor ezt énekelte:

Éjfél után egy az óra,

Most született Isten fia.

Ökör, szamár jászolába',

Mellette van a Szűzanya.

Szentegyházunk pártfogója,

Ki a világ Megváltója,

Nem született palotában,

Hanem rongyos istállóban.

Éjfél után egy az óra.

ssék a Jézus Krisztus!

 

Az egyes versek eléneklése előtt az éjjeliőr annyiszor fújt a kürtjébe, ahány óra volt.

Mikor Udvard még város és járási székhely volt, járási és megyei választásokat is tartottak itt, ami együttjárt a képviselőjelöltek hadakozásával és a kortesek acsarkodásával. Szabó János udvardi igazgató-kántortanító versben adta vissza a választási küzdelem hangulatát. Tréfás verse az Udvardi Újság 1910. május 29-i számában jelent meg:

 

A KÉPVISELŐJELÖLT KESERVEI A.-B.-C. SORRENDBEN

 

Adok ételt, adok italt és ígérek jó hivatalt,

Míg jön a választási nap, aztán lássa ki-ki mit kap.

Borban lakik az igazság, választóim hadd ihassák,

Úgysincs igazságom nékem, hát legalább nekik légyen.

Cirógatok kicsit, nagyot, sok maszatos puszit kapok,

Nedves orrok, ráncos képek, hja! ...szeretni kell a népet!

Csillagot is leigérem, hiszen marad még az égen,

Üstököst és holdvilágot, hitegessük a világot!

Disznó szomjasak a torkok, mind kiapadnak a hordók.

Hol itt, hol ott inog a párt, ha szomját nem oltom mindjárt.

Egy az Isten... sok az ember, a bendőjük száraz tenger.

Ha a tenger mind bor volna, e tengeren mind lefolyna.

Éljen, éljen! Harsog a nép. Istenem, de gyönyörű szép!

Csakhogy jaj, baj, nincs ez ingyen, leszedik rólam az ingem.

Feketék a kilátások, választóim a sírásók.

Mikor megittak, megettek, megbuktatnak, eltemetnek.

Gatyás paraszt!... de most nagy úr! Agyarába trabukót szúr.

Azt sem tudja, mi az ára, s füstöl mint a kémény szája.

Hordó mostan minden pocak, jaj de a hordók laposak!

Bor, sör, pálinka tölti meg, így veszik be elveimet.

Iszok, iszok, sok bort iszok, mert a pálinka most piszok!

Ordít a választó polgár — s én fizetem, szegény tatár.

Jaj, mintha a fogam húznák, mikor azt a nótát húzzák:

„Mindnyájunknak el kell menni..." (torkig inni, nyakig enni).

Korteseim, korteseim, kiürülnek a zsebeim:

Mind piócák és szúnyogok, szipolyoztok, kifosztotok!

Leng a zászló, rajta, Éljen! Búsan nézem szomjan, étien.

így spórolom meg a garast, míg lakmározik a paraszt.

Mungóország, drága népem! Ne szívjátok már a vérem!

Nem illik inni annyira... üssön meg az istennyila!

„Nem is iszunk, dehogy iszunk — csak míg lábon állni bírunk,

Ha nem bírunk, lecsücsülünk, ha úgy se megy, lefeküszünk.

Nyavalya tör, bizony látom, napról napra fogy a pártom.

Édesgetem: mi köll? Nesze!... hiába, megjött az esze.

Oh, a sorsom de infámis, jajgathat az unokám is.

Óh jaj, ajvé, kutyafékom! Pénzes zsákom cefetvékony.

Ökreimet pénzzé tettem, látom, ökör magam lettem —

Szinte nőnek már a szarvak, választóim felszarvaznak.

Pedig mennyit ittak, ettek! Kitartanak... egy se retteg.

Csak ígértek, oh a csúnyák! De hát tőlem eltanulák...

Rengeteget lótok-futok, járni már csak alig tudok.

Iszik a választó polgár, pálinkát, bort csak tőlem vár.

Szereti, ha ingyen kapja, issza apraja és nagyja,

Míg deciként kóstolgatják, a nevemet tanulgatják.

Serény pórnép hazafias. Jólét? Azt sem tudja, mi az!

Nem nyílt ki még szeme néki, olyan jámbor, csendes, régi.

Tud ő kezet is csókolni, s alázatosan bókolni,

S ha az eszem-iszom jó sok, rám adja le majd a voksot.

Ugatnak rám mind az ebek, hogy a falun végigmegyek.

Érzik rajtam a mungószag, s megutálnak a gonoszat.

Vége lesz már nemsokára, kész is a szám szájkosára,

Itt kint sokat jár a szájam, hallgathat az országházban.

Zsidó! Hol a számlafüzet? Majd a nagyharang megfüzet!

Préseld ki a választókból, ott a pecsenye, a jó bor!

 

Udvardon még századunkban is szokás volt, hogy a szegényebb gazdák vagy zsellérek, de gyakran a muzsikus cigányok is a gazdagabb parasztokat kérték fel, hogy legyenek gyermekük keresztszülei. Az ez irányú kérést egyébként nemigen illett visszautasítani. így aztán megesett, hogy egy-egy módosabb személynek egy iskolaosztálynyi keresztgyereke volt, ami nem is mindig volt előnytelen, hiszen a nagyobb munkák idején komák és keresztgyerekek egyaránt segítettek a keresztapának. A komának hívás komoly feladatot jelentett az újszülött apja számára. Nem illett ugyanis „ajtóstul rontani a házba": először az időjárásról, a termésről, miegyébről beszélgettek, s csak azután került sor a tulajdonképpeni felkérésre. Szabó János erről is verset írt:

KOMÁNAK HÍVÁS

Nyitra folyó partja mellett lépeget a gólya,

Babát akar becsempészni egy kis házikóba.

 

Az ajtóba áll a gazda s hesseget keményen,

Hanem az ármányos gólya beszállt a kéményen.

 

Gyerek már van, koma még nincs, mit csináljak már most?...

Bús örömmel szól a gazda, meghívom a Jánost!

 

Jó szíve van, gyereke nincs, tán nem is lesz soha;

Gyerektelen jóbarát a legfinomabb koma!

 

Hát ez igaz... Huszonhat kis angyal nyomja vállam,

Akiknek a feje mellett komaképpen álltam.

 

Megyek, pajtás, nagyörömest, tudod, hogy szeretlek:

Hadd szaporodjék a magyar! Nagy öröm a gyermek.

 

Jó az Isten, ád mezőcskét a kis báránykáknak...

Én meg annak örülök, ha barátim komáznak.

 

Ha majd mérlegre tesz Isten, esdekelnek értem

Az angyalok... Megyünk, Bandi. Ott leszünk Nagykéren!

 

Végül az udvardi lakodalomról ejtünk néhány szót, amely mindig is nagy eseménynek számított. Valaha általában kedden tartották a lakodalmakat, méghozzá szüret után, farsang idején vagy húsvét után. Nagyböjt vagy Ádvent idején tilos volt, vagy legalábbis nem illett lakodalmat tartani, s ha valamilyen rendkívüli esemény folytán mégis ilyenkor kerítettek sort a lakodalomra, az kevésbé volt vidám, mint a megszokott időszakokban tartott lagzik. A lakodalom főszereplője — az ifjú pártól eltekintve — a vőfély volt. A vendéghívástól a menyasszonytáncig ő szervezte a lakodalmat, ő irányította az események menetét. Udvardon több híres vőfély élt a múltban, ma azonban már nemigen tartják be azokat a szokásokat, amelyek annak idején íratlan törvénynek számítottak. A lakodalmi rigmusok szerencsére nem mentek teljesen feledésbe, az egykor ugyancsak híres vőfély, Galla Menyhért jóvoltából nekünk is sikerült feljegyezni őket.

 

A lakodalom előtt a menyasszony és a vőlegény szülei felkeresték a vőfélyt, átadták neki a meghívandók névsorát, s felkérték, hogy hívja meg őket a lakodalomba. A vőfély aztán felpántlikázott vőfélybottal a kezében végigjárta a meghívandókat, s a következő vendéghívó verset mondta el nekik:

 

Adjon Isten áldást, csendes békességet,

Amint e házba követként belépek.

Hozom a gazdámnak szíves üdvözletét,

Lakodalom lesz, hát kedves ott a vendég.

Nagy András küldött, s azt üzeni szépen,

Mivelhogy fiának (lányának) lakodalma lészen,

Ne vessék meg házát ezen a szép napon,

Mert vendég nélkül bús a lakodalom!

Jóska és Juliska, ők az egybekelők,

Hűséget esküsznek a szent oltár előtt.

Egy egész életre szóló komoly dolog,

Imádkozzunk értük, hogy legyenek boldogok.

Esküvő után pedig ráteszi a cigány,

Lesz ott minden, amit szemünk és szánk kíván!

Az öregek ülnek, szépen borozgatnak,

Míg a fiatalok ropogós csárdást ropnak.

Tart a lakodalom világos reggelig,

Míg a borocskától nem alszanak el, addig.

Befejezem én már vőfélyi köszöntőm,

A viszontlátásra! Mindenki eljöjjön!

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

 

Az esküvő napján, miután a menyasszonyt az édesanyja, keresztanyja és leánybarátnői felöltöztették és pártát tettek a fejére, a vőfély elmondta a menyasszonybúcsúztatót:

 

Kedves édesapám, tudom, mindig szerettél,

Mint gyenge virágot ápoltál, neveltél.

A jóra tanítottál, a rossztól intettél,

És most pedig szárnyamra eresztettél.

Köszönöm, édesapám, a szívességedet,

Az Isten áldja meg minden lépésedet!

Most hozzád fordulok, kedves édesanyám

Ki voltál e koromig gondviselő dajkám.

Tudom, hogy nagyon fáj anyai szívednek,

Midőn elválását látod gyermekednek,

Kit édes tejével tápláltad emlődnek,

Most át kell engedni a titkos jövendőnek.

Köszönöm, jó anyám, a szeretetedet,

Az Isten áldja meg minden lépésedet!

 

A vőfély ezután a barátnőitől búcsúztatta el a menyasszonyt:

Kedves leánybarátaim, kik eddig voltatok,

Most könnyes szemmel körülöttem álltok.

A mirtuszkoszorúmtól most elválok,

És nektek az Istentől minden jót kívánok!

 

Ezután a lakodalmas menet a templomba vonult, ahol megtörtént az esketés. A polgári esküvő nem volt szokásban, ezt csak 1945 után vezették be. A szertartás után a plébános a templom ajtajáig kísérte az ifjú párt, s onnan már zeneszó kíséretében vonultak vissza a lakodalmas házba. A vendégek útközben ún. „kulcsos kalácsot", kemencében sütött csemegét osztogattak a bámészkodóknak. A vőfély és társai borral is meg-megkínálták ismerőseiket, mert a lakodalmi menetből a teli boros üvegek sem hiányozhattak.

A lakodalmas házhoz érve a vőfély megkocogtatta botjával a kaput, s e szavakkal kért bebocsájtást a ház gazdájától:

 

Jó napot (jó estét) kívánok a ház urának,

A ház vendégfogadójának!

De messziről jöttünk, el is fáradtunk,

Azért egy kis pihenőt kívánunk.

De a fáradságunk nem esett hiába,

Mert szép menyasszonyt hoztunk a ház hajlékába.

Itt is van közöttünk az ékes menyasszony,

Akit e ház ura szívesen fogadjon!

Tessék, örömapa és örömanya,

Itt a fiuknak a szép menyasszonya.

ő a menyük, nem más,

Öleljék meg egymást!

 

Amikor a násznép helyet foglalt az ünnepi asztalnál, a vőfély a násznagyhoz fordult: „Tisztelt násznagy uram! A mi menyasszonyunk e kendővel kívánja megajándékozni, amit fáradságáért és jóságáért ad jó szívvel. Azt kívánja az Istentől, hogy sokáig éltesse, amit szívemből kívánok én is!" Aztán e szavakkal osztotta szét a vendégek között a „nászrózsákat":

 

Midőn a világot Isten teremtette,

Fákkal és füvekkel felékesítette.

Mi is ehhez méltán ékesítjük fel,

Midőn az ifjú pár e napon egybekel,

Keblünket e szűzi bokrétával,

Szép menyasszonyunk drága ajándékával.

 

Ezek után megkezdődött az ünnepi lakoma, amely számos fogásból állt. Ilyenkor senki sem sajnálta az ételt a vendégektől. A lakodalom előtt több napig is főztek. A vőfély minden egyes étel behozatalakor megállt az ajtóban, s mondott egy-egy vidám rigmust. A levest így jelentette be:

 

Kedves vendégek! Nem üresen jöttem,

Étellel terhelve vagyon mindkét kezem.

De mielőtt hozzányúlnának a kanálhoz,

Buzgó szívvel hálát adjanak az egek Urának!

(rövid ima után folytatta)

De hogy én itt sokat ne papoljak,

A forró táltól sebeket ne kapjak,

Vegyék el hát kezemből ezt a forró tálat,

Melyet a kezem már tovább nem állhat.

A hátam mögött is még sok vénasszony vagyon,

Azoknak a kezét is süti igen nagyon.

Ne tántorogjon most előttem senki,

Mert bizony a nyakát leforrázom neki!

Itt tehát a leves, melyet adott jó hús,

Azért itt a szíve senkinek se legyen bús!

Nosza, muzsikusok, hadd szóljon a virtus,

Ezzel dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

 

A leves után a tormás hús következett, melyhez ez a rigmus dukált:

Gyenge borjúhús ez, mit hoztam tormával,

Csak harminc tavasszal járt az anyjával.

Gyengesége miatt a szénát nem ehette,

Szegény gyenge állat csak a korpát nyelte.

Ezért a tormáért én sokat fáradtam,

Az ország több részét érette bejártam.

Ezt a keveset is kertünkben találtam,

Szerencsének tartom, hogy reá találtam.

 

A főtt tyúkhúst így ajánlotta a vendégeknek a vőfély:

Kedves vendégeink! Egy titkot mondanék,

Ami rajtam történt, de ki ne beszéljék!

Mert senkinek sem lehet hinni a világon,

De ha már elkezdtem, mégiscsak elmondom.

Tegnap a kertünkben egyedül sétáltam,

És egy nagy fekete tyúkot a kazlunkon láttam.

Ejnye hát! Mennydörgős adta! Felkaptam egy darab fát,

És én eltaláltam a tyúknak a derekát.

Eszembe jutott hirtelen, hogy holnap

Tartanak e háznál egy nagy lakodalmat.

Elhoztam én ide, hogy jó lesz a konyhára,

Ennek a háznak a lakodalmára.

Be is hozom mindjárt. De jól összemetéljék,

Minden darabkája a tányérról elkeljék!

Hogy se farka, se füle,

Sőt egy hírmondó falat se maradjon belőle!

 

Udvardon kedvelt lakodalmi étel volt a tejfölös becsinált, melyet a vőfély a következő szavakkal kínált:

Kedves vendégeink! Itt a jó becsinált.

Ecettel, babérral,

Meg van ijesztve tejföllel és zsírral.

Kedves eledel a magyarnál, németnél,

Éhség ellen pedig jobb a patikaszernél.

Ide nézzetek, szép lányok, ne beszélgessetek,

Mert éhen maradtok, azért siessetek!

Itt a jó becsinált, ebből jó sokat egyetek,

Mert hogyha ebből nem esztek, férjhez nem mehettek.

 

Az ételek sorában a tyúkpecsenye sem volt éppen megvetendő falat.

 

A vőfély ezt a következő szavakkal tette az asztalra:

Pecsenyét is hoztam, mégpedig kétfélét.

Behoztam a kakast és vele a jércét.

Hogy jutottam hozzá, szépen elmesélem,

Hallgassanak rám egy kis figyelemmel.

Szaladgált a kakas a jérce nyomába,

És én magam is futottam utána.

El is csíptem mind a kettőt szerencsésen

És leöltem őket, leforráztam szépen,

Lábaikat szépecskén össze is kötöztem

És őket egy tepsibe belegyömöszöltem.

Szép piros-barnára sült meg ott a bőrük,

Lett királynak való pecsenye belőlük.

Nyúljanak utána, ízes a falatja,

Tessék, násznagy uram! Bátran kóstolhatja!

 

Ha nyúlpörköltet is szolgáltak fel a lakodalomban, a vőfély azt így kínálta:

Ez a hamis állat nagyon tudott futni,

Alig tudtam vele idáig eljutni.

Meg is van pörkölve,

Jó édes tejföllel van az bekeverve,

Ezért jó étvággyal egyenek belőle,

A borocska is majd jobban csúszik tőle.

 

A marhapörkölt különösen kedvelt étel volt a lakodalmakban.

 

Tálalását a következő vers kísérte:

Imént megjöttem, uraim, sokára,

De merem mondani, nem jártam hiába.

Oly ételt hoztam én most valójába',

Ami az első az ételek sorába'.

Ezért az eledelért én nagy próbát tettem,

 

Egy szilaj bikával két nap verekedtem.

Kicsibe múlt, hogy a fogam ott nem feledtem!

De oda se neki! Csakhogy legyőztem,

Fejét a nyakától egyszerre lemetsztem.

Ezt a jó eledelt abból készítettem,

Megvallom, uraim, ezt én is szeretem.

 

A felszolgált bort az asszonyoknak ezekkel a szavakkal ajánlotta a vőfély:

Nem siralmas ház ez! Félre a bajjal!

Mert bort is hoztam egynéhány kulaccsal,

Mert ahol az nincs, ott szomorú az asztal.

Asszonyok, menyecskék, csak hozzá kell nyúlni,

Mert a jó bor az asszonyoknak is le szokott csúszni.

De a fehérnép a borból csak képesen igyon,

Mert nincs rútabb látvány, mint a részeg asszony.

A múltkor én is láttam egyet, hej, meg is utáltam,

Hogyha rágondolok, még mindig borsókázik a hátam!

 

Aztán a férfiakhoz fordulva folytatta:

Igyanak, uraim, ezen jó borból,

Mert reggel savanyúra fordul.

Szívesen adja a ház gazdája,

Csak a vendégeit jókedvében lássa.

Hisz Noé apánknak is ettől jött meg kedve,

Ugrált, táncolt örömébe' a vén bolond, mint medve.

Mi se legyünk hát búsak, elkeseredve.

Igyunk hát! Most töltöttem jó bort az üvegbe.

 

Az asztalra rakott sült húst reggelig lehetett fogyasztani, kinek mikor támadt rá étvágya. Ami azt illeti, kitűnő borkorcsolya is volt. A vőfély ezt a következő szavakkal tálalta:

 

Itt hozom a sülteket, számtalan sokfélét,

Köszörülje meg ki-ki az ő kése élét.

De ki ne csorbítsák a tányérnak szélét!

Te, cigány, meg húzd rá a rekedt hegedűjét!

 

Végezetül a díszes tortákat meg a sokféle aprósüteményt, kalácsot rakták a lakodalmas asztalra. A vőfély ezeket imigyen kínálta:

Itt a finom lisztből készült sütemény,

Nincsen ebben sem mustár, sem kömény.

Cukorral van vegyítve, nem is igen kemény,

Aki ebből eszik, nem bántja a köszvény.

Itt a finom torta,

Jó, hogy a szél el nem hordta.

Bátran lehet enni, gyomornak nem nehéz,

Fogjon meg minden darabot kilenc kéz.

Adjuk szívességgel,

Fogyasszák egészséggel!

 

Udvardon az is szokás volt, hogy a cigány muzsikusok számára „tányéroztak" a vendégek között. Ki-ki módja szerint adott néhány koronát a tányérba. A vőfély ezt így kérte:

 

A mi zenészeink nagyon szomorúak,

Hegedűik eddig biz' csak nyikorogtak.

Húrjaik is mind elszakadnak,

Hogyha a zsidótól jó gyantát nem hoznak.

Csak hát, hogy nincs pénzük, ezen búslakodnak,

Vennének gyantát, húrt, de már azt sem tudnak.

Ezért hát, szegények, azt mondják,

Hogy a nótáinkat tovább is húzhassák,

Vessünk a tányérba egy-két koronácskát!

 

Éjfélkor került sor a menyasszonytáncra. Ezt minden egyes vendégnek illett eljárnia a menyasszonnyal, majd az előkészített tányérba vagy szakajtókosárba betennie az új párnak szánt pénzajándékot. A menyasszonytáncot a vőfély kezdte, ő adta tovább a menyasszonyt a következő vendégnek, hangos szóval hirdetve: „Eladó a menyasszony!" Amikor e felhívásra már senki sem jelentkezett, a vőlegény kimenekítette újdonsült asszonyát a vendégek közül, hogy átöltözhessen menyecskeruhába, s a fejére főkötőt köthessen. A menyasszonytáncot — mellyel kötelességei tulajdonképpen véget értek — a vőfély így jelentette be a násznépnek:

Kedves vendégeink! Hála az Istennek,

Hogy megmutathatjuk minden embernek,

Hogy nem volt hiába fáradozásunk,

A vőlegényünknek szép menyasszonyt hoztunk.

Itt is van közöttünk az ékes menyasszony,

Hogy menyecske fejjel először jót mulasson.

És az ajándékból új cipőt varrasson.

Táncoljon vele mindenki egy kurtát,

Csak le ne tiporják a cipője orrát!

Gondoljanak arra, hogy drágáért varrták,

Azért hát tömjék meg bankóval a markát!

Asztal közepén lesz az üres tányér,

Én kezdem a táncot, a többi még ráér:

Te meg, cigány, húzd a szokott versecskét

Ennek az új párnak az egészségéért!

 

A menyasszony néhol már menyecskeruhában táncolta a menyasszonytáncot, de általában még menyasszonyként táncoltatták meg. Az est folyamán alaposan elfáradt vőfélynek csak a menyasszonytánc befejeztével volt szabad együtt mulatni a többi vendéggel.

A régmúltban Udvardon kedvelt lakodalmi dal volt a Kánai menyegző, mely a bibliai történetet idézte tréfás formában:

 

Az igazi Messiás már elérkezett,

Sokféle csodákat köztünk tett.

A vizet borrá tette,

A násznépet megvendégelte,

Kána menyegzőbe'.

 

Az első tál ételt felhozták,

Jézust pedig azzal kínálták.

Tetszik mindenben az étek,

De a borba' vala vétek

Kána menyegzőbe'.

 

Jézus anyja hogy ezt látta,

Fogyatkozásukat megszánta.

„Fiam — mondja —, borunk nincsen,

Azért semmi kedvünk sincsen

Kána menyegzőbe'".

 

Jézus, hogy vígasságot tenne,

Anyja kérésére hogy meglenne,

Parancsolá kútból meríteni,

Hat vödröt tölteni

Kána menyegzőbe'.

 

A szolgák frissen sietének,

Kútból hat vödröt megtöltének.

Jézus borrá változtatta,

Első csodáját bemutatta

Kána menyegzőbe'.

 

A bort adták násznagy elébe,

Hogy adja a vendégek elébe,

Násznagy a bort megkóstolá,

Mindjárt a vőlegényt szólítá

Kána menyegzőbe'.

 

Minden ember, úgymond, az elsőbe

Jó bort ad a vendég elébe.

De te eddig a jót tartád

És az alattvalót hozád

Kána menyegzőbe.

 

Jó bor mellett duda nélkül,

Bolond táncot ugrás nélkül,

Olyat mi dicsérjünk

Kána menyegzőbe'.

 

Ha a menyasszony más községbe ment férjhez — s ez gyakran megesett —, lovas kocsira pakolták a kelengyéjét, ugyanerre a kocsira ült fel a menyasszony is a vőlegénnyel, a barátaik pedig további szekereken kísérték őket. A kocsisor az úgynevezett „kislakoma" után—amelyen megvendégelték a násznépet — indult a másik faluba. A falu legényei közben lesbe álltak a falu végén, ahol lánccal, rudazókötéllel vagy egyébbel „elkötötték" az utat, megállítva így a kocsisort, és megvámolták a vőlegényt. Miután megkapták a vámot — úgy 50—100 koronát, mikor hogy sikerült —, útjára engedték a násznépet. Néha — különösen ha már dolgozott a legényekben a bor — az is megtörtént, hogy a mókás alkudozás komoly szóváltássá, sőt tettlegességgé fajult, s előkerültek a lőcsök, istrángok, furkósbotok is. Ez a szokás a húszas évektől elmaradt.

Miután az egyes családtagok úgy-ahogy kipihenték a lakodalom fáradalmait, meghívták a szűkebb rokonságot — a keresztszülőket, nagyszülőket, testvéreket — meg a vőfélyt, s úgynevezett „tyúkverőt" tartottak, ami felért egy kisebb lakodalommal, mert hiszen étel, ital, sütemény bőven maradt a lakodalom után. A „tyúkverő" persze már csendesebb volt az igazi lakodalomnál, s estére be is fejeződött.

Ennyit sikerült hát összegyűjtenünk az egykori udvardi népszokásokból, melyek egykor gazdagabbá, színesebbé tették a község dolgos hétköznapjait.

 

1930 körüli viselet, Galla Menyhért, a híres udvardi vőfély 1940-ben
 
Kovácsoltvas sírkereszt Udvard, 1801
 
Faragott ládák. Udvard, 1843
 
Faragott ládák. Udvard
 
Faragott kapu. Udvard
 
Kovácsoltvas kapukilincsek és fogantyúk

 

  
Előző fejezet Következő fejezet