Következő fejezet

Magyar népzene

(Dr. Pávai István)

 

Népzenekutatásunk története

Korai források


Zongorakíséretes népszínmű-dalokat tartalmazó gyűjtemény címlapja

A magyar népi közösségek tradicionális zenekultúrájára vonatkozó első szórványos adatok nem tudományos adatrögzítés igényével készültek, de pontosan a korabeli szakszerű adatgyűjtés hiánya miatt jelentőségük igen nagy, hiszen időben visszafelé haladva egyre ritkábbak a zenéről, táncról szóló források.

Az egyik legkorábbi, népdaléneklésre vonatkozó adatot Szent Gellért püspök nagyobb legendája tartalmazza. Egykorú irodalmi alkotások, képi ábrázolások, tiltó rendeletek, prédikációk, periratok, útleírások tudósítanak a zene és tánc egyes formáiról.

Weigl–Dworzak: Magyar tánc
Litográfia Liszt Ferenc Mélodies hongroises (d'apres Schubert) címlapján, 1840

Ezeknek a nem kutatási szándékból keletkezett forrásoknak a módszeres számbavételére természetesen csak a népzene- és néptánckutatás létrejötte után került sor. Irodalmi művek, képzőművészeti, sőt népművészeti alkotások forrásként való használata, megfelelő körültekintéssel, még a 20. században keletkezett művek esetében is indokolt, hiszen számos író, művész, népművész jó megfigyelőképességgel, hitelesen rögzített népéleti jeleneteket, eseményeket.

A tényleges kutatást megelőző időszak forrásainak másik csoportja már a folklór felfedezésével kapcsolatos adatgyűjtésből származik.

Népzenekutatásunk romantikus korszaka

Vikát Béla fonográfra rögzíti a medeséri zenekar játékát
(Udvarhelyszék, 1900)

A 19. század derekán még nem volt kialakult maga a népdalfogalom sem, ezért a gyűjtemények nagyobb számban tartalmaznak műzenei alkotásokat, népies műdalokat (képen: a Cserebogár-nóta, a 19. század egyik legjellemzőbb népies műdala).

Ezek országosan elterjedtek az ún. népszínművek és a városi cigányzenészek vendéglátóipari szolgáltatói tevékenysége által. Utóbbi hatására kezdte a korabeli köznyelv a magyar népies műzenét cigányzenének nevezni, ami már akkoriban félreértéseket okozott, s még Liszt Ferencet is megtévesztette.

Tamás Kata Vikár Béla fonográfja előtt
(Kalotaszeg)

A cigányzenészek külföldi turnézásai révén ez a tévedés a nyugat-európai zenei köztudatra is hatott, s részben máig is hat. A városi cigányzenészek ugyanis zeneileg nem azonosultak a falusi cigány közösségek valódi zenefolklórjával, azt rendszerint nem ismerték, etnikailag igyekeztek a magyarság polgárosuló rétegeihez asszimilálódni, ezért az általuk játszott zenét nem lehet sem cigány, sem magyar zenefolklórnak tekinteni.

A divatszerűen terjedő és országosan közismert népies műdalok mellett a 19. századi gyűjteményekben megjelennek autentikus magyar népdalok is, ha nem is mindig hiteles lejegyzésben. Mátray Gábor (1797-1875) és Bartalus István (1821–1899) tevékenysége nyomán létrejönnek a magyar tudományos népzenekutatás kezdeményei, felismerik a dallam- és szövegvariálódás jelentőségét, a táji sajátságok fontosságát, felmerül a népzenei összkiadás megvalósításának gondolata. A 19. század végén megjelenik Kiss Áron (1845–1908) gyermekjátékdal gyűjteménye, amely a korabeli óvodákban felülről terjesztett mesterséges tandalokkal szemben a falusi magyar közösségek gyermekjátékvilágát, annak dallamait gyűjti, s adja közre. Nem véletlen, hogy Bartók ezt tekintette a legjobb 19. századi kiadványnak.

Edison fonográf

Hiteles adatrögzítés: gyűjtés fonográffal

Igazi áttörést hoz a népzenekutatásban a századforduló előtt Vikár Béla munkássága, aki nem lévén képzett zenész, Európában elsőként használja a fonográfot népdalok gyűjtésére. Ez már a gépi adatrögzítés korszaka, amely a pontos megismételhetőség által lehetővé teszi az aprólékos lejegyzést, az előadásmód részleteinek tanulmányozását és a zenei adatok megőrzését az utókor számára. Vikár publikációiban a dalok szövegére, a népköltészetre koncentrált. A dallamok vázlatait Kereszty István írta le, majd később Bartók készített aprólékos, minden részletre kiterjedő lejegyzéseket. Vikár nyomán Erdélyben Seprődi János (1874–1923) kezdi a fonográfot alkalmazni a népzenegyűjtésben. Fontos az a felismerése, hogy az igen változékony és virtuóz hangszeres népzene lejegyzéséhez nélkülözhetetlen a gépi rögzítőeszköz.

Kodály gyűjtés közben

Tudományos népzenekutatás: Kodály Zoltán és Bartók Béla

Kodály Zoltán (1882–1967) 1903-ban kezdi tanulmányozni Vikár fonográfhengereit, majd 1905-től Bartók Bélával együtt megkezdik a magyar nyelvterület egészét átfogni próbáló módszeres népzenegyűjtést. Ezzel kezdetét veszi a tudományos magyar népzenekutatás, amelynek eredményei hamarosan a nemzetközi összehasonlító népzenekutatást is gazdagítják.

Bartók a törökországi gyűjtőúton
(1936)

Már Kodály észak-magyarországi és Bartók kelet-erdélyi gyűjtései nyomán feltűnik számukra a pentatónia jelentősége a magyar népzenében, amelynek keleti kapcsolatai után kezdenek nyomozni a Volga vidéki finnugor és török népek körében. Bartók kutatásait kiterjeszti a szomszéd népek (román, szlovák, szerb), majd később távolabbi népek (török, arab) zenéjének feltárására is. Kodály a keleti kapcsolatok feltárása, valamint a magyar népzenének a történeti dallamkinccsel való egybevetése területén ér el jelentős eredményeket.

Kutatás a két világháború között

A Bartók által megállapított négy magyar népzenei dialektusterület, a később megállapított ötödikkel:
I. Dunántúl; II. Felvidék; III. Alföld; IV. Erdély (és Bukovina); V. Moldva

Az első világháború nyomán kialakult új országhatárok megnehezítik a terepkutatások folytatását a magyar nyelvterület más országokhoz csatolt archaikusabb peremterületein. Ekkor adja közre Bartók az első átfogó elemzést és tudományos összefoglalást (A magyar népdal, 1924), amelyben a dallamokat egy régi stílusú, egy új stílusú és egy vegyes kategóriába sorolja, s meghatározza a zenei dialektusterületeket.

Domokos Pál Péter gyűjtés közben
Moldvában (1930)

Ezt követi néhány évtized múlva Kodály összefoglalása (A magyar népzene, 1937), amely dallamegybevetésekkel igazolja a keletről hozott réteget a magyar dallamvilágban, zenetörténeti párhuzamaival pedig a középkorban és újkorban a magyaroknál meghonosodott európai dallamokra mutat rá. A két világháború közötti időszak jelentős eredménye még az igen archaikus kultúrájú legkeletibb magyar népcsoport, a moldvai csángók zenéjének felfedezése (Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, Veress Sándor, Balla Péter), továbbá a magyar népzenei gramofonlemez-sorozat („Pátria-felvételek”) megvalósítása, amely a fonográfnál tökéletesebb technikával és sokszorosított formában tette hozzáférhetővé a népdalok jelentős részét.

Lajtha László és munkatársai

Az 1940-es évek első felében Észak-Erdély, valamint Szlovákia déli részének Magyarországhoz való visszacsatolásával a kutatók figyelme ismét a peremterületekre irányult.

Lajtha László
kisgyőri pásztoroktól gyűjt
(1929)

Ennek nyomán születtek meg az első falu- és hangszer-monográfiák.

A hangszeres zene kutatása egyre nagyobb lendületet kapott a gramofonos, majd később a magnetofonos hangrögzítési technika által, amely lehetővé tette a többszólamúság, a zenekari összjáték megörökítését és tanulmányozását. Ennek a munkának vezéralakja az 1940-50-es években Lajtha László (1992–1963), aki a népi tánczenekutatás megalapozásában is jelentős szerepet játszott.

A Lajtha vezette kutatócsoport figyelme ezen kívül kiterjedt olyan korábban mellőzött műfajokra is, mint a vallásos népének és az apokrif ima. Lajtha korábbi munkatársa, Rajeczky Benjamin a népzene és a gregorián kapcsolatának kutatásában, valamint az első népzenei mikrobarázdás hanglemezsorozat kiadásában szerzett érdemeket.

Vargyas Lajos szerepe

Kodály Zoltán Ág Tiborral,
a felvidéki magyar népdalok
jeles gyűjtőjével

Kiemelkedő népzenekutatói teljesítményt mutatott fel az ötvenes évektől kezdve Vargyas Lajos (1914-2007), aki Kodály összefoglaló munkájához készített zenei példatárat, Szabolcsi Bence kutatásainak folytatásaként a magyar népzenében kimutatott egy, az obiugorokéval rokon dallamréteget, kutatta a francia magyar népzenei kapcsolatokat, átfogó európai ballada-összehasonlító kutatásokat végzett, kitérve a műfaj zenei vonatkozásaira is, újabb összefoglalást készített a magyar népzenéről, s ugyancsak jelentős eredményeket ért el a magyar népi verselés zenei szempontú értékelésében.

Jagamas János és Domokos Pál Péter lujzikalagori hejgetőkkel

Határon túli magyar népzenekutatás

Az 1950-es években kezd fellendülni és intézményes kereteket ölteni a szomszédos országokban a magyar népzene gyűjtése. A kutatási eredmények szempontjából is jelentős Romániában a Jagamas János vezette csoport tevékenysége, majd annak megszűnte után tanítványainak – Almási István, Kallós Zoltán, Szenik Ilona – egyéni munkája. A 20. század második felében Felvidéken különösen Ág Tibor és Méry Margit, a Délvidéken Bodor Anikó ilyen irányú tevékenysége kiemelkedő.

Dallamrendszerezés, összkiadás

A második világháború utáni időszaktól napjainkig a magyar népzenekutatás legjelentősebb vállalkozása a népzenei összkiadás megkezdése (Magyar Népzene Tára), amelyet már 1913-ban szorgalmazott Kodály és Bartók, de csak 1934-től teremtett lehetőséget a Magyar Tudományos Akadémia arra, hogy Bartók ennek előkészítéseként elkezdje a dallamok zenei szempontú rendszerezését (Bartók-rend). Amerikába való távozása után (1940) Kodály vállalta át ezt a feladatot. Bartók stiláris alapú ritmus-rendjéhez képest Kodály az Ilmari Krohn-féle kadencia-rend módosított változatát alkalmazta (Kodály-rend). A Magyar Népzene Tára első öt kötete alkalomhoz kötött dallamokat tartalmaz, amelyek nagyrészt zeneileg is sajátos jellegűek. Ezek zenei rendjének kidolgozásában jelentős szerepet vállalt Járdányi Pál, aki időközben az alkalomhoz nem kötött strófikus népdalok nagy tömegének közreadásához is új rendszert dolgozott ki. Ennek lényege a dallamsorok magasságbeli viszonya szerint való rendezés.

Sárosi Bálint

Kodály egyetértésével ebben a rendszerben kezdődött el a strófikus dallamtípusok összkiadásának előkészítése, eszerint jelent meg napjainkig az első öt típuskötet, s vannak jelenleg is előkészítés alatt továbbiak. Később Dobszay László és Szendrei Janka, a Járdányi-rendtől függetlenül, kialakított egy stílusok és típusok szerinti osztályozást, amely számos tényező együttes figyelembevételével állítja fel a dallamok rendjét. Az új stílusú népdalok közreadásához Bereczky János dolgozott ki egy hasonlóan sajátos, a Járdányiétól eltérő rendszert. A Bartók-rendnek, mint lezárt tudománytörténeti dokumentumnak is elkezdődött a publikálása, s teljes anyaga már az interneten is elérhető.

További kutatási témák

A gyűjtés, lejegyzés, dallamrendszerezés és a népzenei összkiadás mellett számos más kutatási témával foglalkoztak a magyar népzenekutatók. Ezek puszta felsorolása is meghaladná a jelen összefoglalás terjedelmi korlátait, néhány életműnyi méretűt viszont meg kell említenem. Vikár László több évtizeden keresztül a helyszínen kutatta, majd publikálta a Volga vidéki finnugor és török népek zenéjét. Sárosi Bálint (1925- )nevéhez fűződik a népi hangszerek módszeres feltérképezése és leírása, a hangszeres népzenekutatás megalapozása, amelynek folytatására az újabb kutatógenerációból többen is vállalkoztak. A magyar népzenekutatás intézményi kereteit kezdetben a Néprajzi Múzeum Népzenei Osztálya, majd a Kodály által alapított akadémiai Népzenekutató Csoport biztosította. Utóbbi 1974-től részévé vált az MTA Zenetudományi Intézetnek.

 

 

 
Következő fejezet

Technikai tartalom Impresszum Források