Előző fejezet Következő fejezet

6. FEJEZET

A nemzeti kisebbség fogalmának meghatározási kísérletei

 

Az ENSZ, az EBÉÉ és az Európa Tanács dokumentumainak kölcsönhatása

Az ENSZ, az EBÉÉ és az Európa Tanács dokumentumainak elemzése azt mutatja, hogy mindezek a munkák, különböző érvelésekkel ugyan, de ugyanarra az eredményre jutottak: a nemzeti kisebbségek fogalmára nem sikerült egy minden fél számára elfogadható meghatározást találni. Sajnálatos, hogy a nemzeti kisebbségek és az etnikai kisebbségek fogalmának tisztázása körül igen heves, mondhatni megszállottan makacs viták bontakoztak ki a különböző nemzetközi szervezetekben anélkül, hogy kielégítő eredményre jutottak volna. Még a nemzetközi szervezetek legutóbbi dokumentumait áttekintve is illuzórikusnak tűnik, hogy belátható időn belül pozitív eredmény szülessék.

Az ENSZ, az EBÉÉ és az Európa Tanács tapasztalatai azt támasztják alá, hogy egy minden fél számára elfogadható, pontos definíció legfőbb nehézsége a kisebbség és az úgynevezett kisebbségi csoportok értelmezésében rejlik.

Mindhárom nemzetközi szervezet egyetért abban, hogy a kisebbségi csoportok a világon mindenütt, Európában pedig különösen igen nagy változatosságot mutatnak. Vannak olyanok, amelyek egy meghatározott körzetben telepedtek le; vannak, amelyek az adott állam területének egészén vagy a nagyobb részén szórványosan élnek; vannak, amelynek tagjai megoszlanak a szomszédos államok között, s vannak vándorló (nomád) életmódot folytató csoportok. így nem is lehetséges olyan meghatározást találni, amely magában foglalná a kisebbség fogalmának valamennyi jellemzőjét. Ezért a három nemzetközi szervezet azt a gyakorlatot követte, hogy egyes objektív mutatók és néhány szubjektív mutató alapján próbálta a kisebbségeket meghatározni. (Ilyen objektív mutatók voltak: a nyelv, az etnikai csoport, a vallás, a kultúra, az adott állam össznépessége felénél kisebb lélekszám, nem domináns helyzet, állampolgárság; a szubjektívak pl.: meg akarják őrizni kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat, nyelvüket; kissé tudományosabban: a kollektíva csoportként akarja folytatni életét.) Az előző fejezetekben idézett nemzetközi dokumentumokban használt „nemzeti kisebbség" és „etnikai kisebbség" kifejezések jelentése azt a felfogást tükrözi, hogy a kisebbség tagjainak egyúttal az adott ország állampolgárainak, illetve letelepedett lakosainak is kell lenniük. „Az állampolgárság mint megkötés nem egyértelmű, ha az a nemzeti vagy a kisebbség szóval, vagy a kettő kombinációjával kapcsolatos." E téren a nemzetközi jogban még nem alakult ki végleges állásfoglalás.1

Az ismertetett objektív és szubjektív mutatók alapján mindhárom nemzetközi szervezet szerint meg kell adni a kisebbségi státust minden olyan csoportnak, amely erre igényt tart.

A többi kategória más ismérveken nyugszik: a külföldi állampolgárságú lakosokat, bevándorlókat, vendégmunkásokat, a gazdasági kisebbségeket, szexuális kisebbségeket, az elnyomott többségeket, az uralkodó kisebbségeket stb. ezért a három nemzetközi szervezet dokumentumai nem is veszik figyelembe.

Az objektív és szubjektív elemek alapján a kisebbségi státus kétségtelenül leszűkíthető egy jól meghatározható csoportra; nem segít azonban annak a zavarnak a tisztázásában, amely azokon a csoportokon belül alakul ki, amelyeket az említett objek­tív és szubjektív mutatók alapján ismernek el.

Mindhárom nemzetközi szervezet szinonimaként használja a „kisebbség" és a „nemzeti kisebbség" kifejezéseket, mivel a nemzeti és az etnikai kisebbségek közötti különbséget mindeddig nem sikerült kellőképpen tisztázni. A három nemzetközi szervezet dokumentumainak szövegtervezetét előkészítő munkákban a „nemzeti" szó olykor az adott kisebbség sajátos történelmi körülményeire is utal, vagyis azokra a körülményekre, amelyeken nemzeti kisebbségi mivoltuk alapul.2

A másik kérdés, amiben a három nemzetközi szervezet közös nevezőre jutott: az egyéni és a kollektív kisebbségi jogok problémája. Jóllehet a három szervezet e kétféle joggal kapcsolatban különböző megfogalmazásokat hangsúlyoz, abban mégis egyetértenek, hogy a kisebbségi jogok a csoport védelmének eszközei, és fontos, hogy ezeket kollektíván gyakorolják. Szemléletük szerint tehát e jogok csoport-dimenzióba helyezett egyéni jogok, s nem szoros értelemben vett kollektív jogok.3 A csoportok jogai kollektív jogok, de a nemzetközi jogi gyakorlat a jogokat csak a csoportokhoz tartozó személyek számára adja meg.

Az idézett dokumentumok tanulmányozása is alátámasztja, hogy a nemzeti kisebbségek fogalmi meghatározásának kérdésében mielőbb eredményre kell jutni. Egy jó meghatározás végre elméletileg is tisztázná a „kisebbség" kifejezés jelentését (amelyre etnikai kisebbségként utalnak), valamint a „nemzeti kisebbség" fogalmát (mely utóbbira mint sajátos történelmi körülmények között létrejött csoportra utalnak). Mint már említettem, e két kifejezést nem szabadna szinonimaként használni. A dokumentumok valójában összemossák e két különböző típusú kisebbséget, pedig a terminológiai tisztázás új megvilágításba helyezné az egész kisebbségi kérdést és mindkét kisebbségi csoport speciális jogainak elismerését eredményezné.

A nemzeti kisebbségek fogalmának meghatározását nemcsak ezen elméleti hiányosság kiküszöböléseként kell majd üdvözölnünk, hanem olyan megoldásként is, amely hozzájárul az érintett területeken élő kisebbségek követeléseinek és igényeinek jobb kielégítéséhez és problémáik rendezéséhez.

A nemzetközi szervezetek pesszimizmusa a nemzeti kisebbségfogalom meghatározási kísérleteivel kapcsolatban csak e szervezetek közötti együttműködés fokozásával küzdhető le. A jelenlegi (különösen az ENSZ, az EBEE és az Európa Tanács közötti) együttműködés sajnálatosan főleg abban merül ki, hogy egymást kölcsönösen meghívják titkárságaik üléseire. Nem lebecsülendő azonban az 1990. évi események után kialakult együttműködés az EBÉÉ és az Európa Tanács között, amely ha lehet még szorosabbá vált a „Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről" előkészítő munkálatai során. Bár a kisebbségi kérdés területén a jól megalapozott együttműködés csak hosszú távon alakulhat ki, a már működő együttműködés képes lehet arra, hogy megszüntesse a pesszimizmust és a politikai vonakodást.

 

Szakvélemények a kisebbségek fogalmáról

A fogalommeghatározással kapcsolatban a nemzetközi szervezetek megállapításaiból érdemes kiindulni. Fontos annak ismerete is, hogy mit tart az elmélet a kisebbség fogalmáról. A következőkben nyolc fogalommeghatározási kísérletet idézek.

 

P. De Azcárate

P. De Azcárate tizenkét éven át vezette a kisebbségi ügyek osztályát még a Népszövetség keretében, a kisebbségi egyezmények időszakában. „Személyes tapasztalataim nyomán ... arra a következtetésre jutottam, hogy ... a nemzeti kisebbség egy létező nemzettudatot jelent, amelynek nyelvi és kulturális különbségek is velejárói."4 A nemzeti kisebbségekről szólva a szerző megállapítja: „A nemzeti kisebbség kifejezés általában egy állam polgárainak olyan többé-kevésbé jelentős hányadára utal, akiknek nemzetisége különbözik a többségétől."

P. De Azcárate hajlik arra, hogy - a nyelv és a kultúra megtartása mellett - a vallást kizárja a kisebbséget meghatározó ismérvek közül. Hangsúlyozza, hogy a modern államokban a lelkiismereti- és vallásszabadság a kisebbségek vallási jogainak külön garantálását feleslegessé teszi.

P. De Azcárate kisebbségmeghatározásában a „nemzettudat megléte" kitüntetett szerepet kap.

 

T. Modeen

T. Modeen eleve kizárja a kisebbségek köréből azokat, akik nem rendelkeznek az adott ország állampolgárságával, s az adott csoport lélekszám szerinti kisebbségét tartja ismérvnek: „Nincsenek tipikus nemzeti kisebbségek," - írja - „csak számos egymástól különböző csoport van, amelyeket mint ilyeneket lehet leírni."5

Ez a vélemény a nemzeti kisebbségek meghatározásának csupán egyetlen ismérvére utal és nem foglalkozik az identitás kérdésével.

 

Az Ohridi Szeminárium (Jugoszlávia, 1974.)

A Szeminárium egyik résztvevője a „kisebbség" kifejezésre a következő meghatározást javasolta: „Az állampolgárok olyan csoportja, amely számban elég nagy ahhoz, hogy csoport-célkitűzései legyenek, de lélekszámban kisebb mint a népesség többi része, s amelyet történelmi, etnikai, kulturális és vallási vagy nyelvi szálak kötnek össze, s ezeket a kapcsolatokat -amelyek különböznek a népesség többi részének hasonló kapcsolataitól - meg is kívánják őrizni."6

E meghatározás néhány objektív ismérven alapul, de nem utal arra, hogy a kisebbség nincs domináns helyzetben.

 

B. Elles

B. Elles szerint fontos az etnikai kisebbségek és a nemzeti kisebbségek megkülönböztetése. A „nemzeti kisebbség" kifejezés „olyan csoporthoz tartozó személyekre utal, amely csoport nemzeti származása okán nem annak az országnak tartozik hűséggel, amelynek lakosa, és e csoport tagjai számszerűen kevesebben vannak, mint annak az országnak lakói, amelyben laknak."7 Ez a meghatározás a nemzeti kisebbség sajátos identitását emeli ki, de nem veszi figyelembe az állampolgárságot. Ezért ez a kisebbségfogalom akár az adott országban élő külföldiekre is érvényes lehet.

 

F. Capotorti

F. Capotorti kitartó erőfeszítéseket tett a kisebbség fogalmi meghatározásának tökéletesítésére. Munkájának eredménye: a kisebbség „olyan nem domináns csoport, amely lélekszámban kisebb az állam népességének többi részénél, s amelynek tagjai - mint az adott állam szülöttei [nationals] - olyan etnikai, vallási vagy nyelvi jegyekkel rendelkeznek, amelyek különböznek az állam népességének többi részétől és olyan szolidaritásérzést tanúsítanak, még ha csak burkolt formában is, amely kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk vagy nyelvük megőrzésére irányul."8

Ez az egyik legteljesebbkörű definíció, amelyet a kormányok is megvitattak. A témakörrel foglalkozó legújabb tanulmányok is mindig hivatkoznak rá. Magam is úgy vélem, hogy ez a meghatározás áll legközelebb jelen könyvemben kifejtett célomhoz, bár a nemzeti kisebbségek kifejezés jelentése még e meghatározás mellett is tisztázásra vár.

A következőkben röviden utalok néhány kormányzati észrevételre, amelyet Capotorti meghatározásával kapcsolatban tettek.

Franciaország állandó ENSZ-képviselője Capotorti tanul­mányával kapcsolatban 1976-ban azt mondta, hogy a francia kormány - a Francia Köztársaság Alkotmányában foglaltak szellemében - a tanulmánynak már az alapelvével sem érthet egyet. A francia nép ugyanis nem ismer el semmilyen etnikai elven alapuló megkülönböztetést, s így mindenféle kisebbség­fogalmat eleve elutasít.9

Finnország képviselője arra mutatott rá, hogy „a Capotorti meghatározásában használt ,az adott állam szülöttei' [nationals] kifejezés elég homályos, mivel egy államban igen sok különböző nemzetiség élhet, mint ezt az oktatásügyön belüli diszkrimináció elleni UNESCO egyezmény (UNESCO Convention Against Discrimination in Education) is kimondja. Ezért pontosabb lenne az, ország állampolgárai' kifejezés használata."

A kanadai kormány javaslata szerint a „kisebb" és a „többi" szavakat a „kisebb, mint a ... összege", illetve a „többiek" szavakkal kellene behelyettesíteni.10

 

A. Eide

A. Eide, az ENSZ egyik referense, szintén megpróbálkozott egy definícióval, amely szerint: „A kisebbség olyan személyekből álló csoport, akik egy szuverén állam lakosai, az illető nemzeti társadalom lakosai felénél kisebb részt alkotnak, s tagjai közös etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a népesség többi részétől."11

Ez a meghatározás azért nem egyértelmű, mert nem tesz különbséget az állampolgárok és a nem állampolgárok, a hagyományos csoportok és a bevándorlók, a „régi" és az „új" betelepedők között. Inkább csak munkaszövegnek, semmint a meghatározás tudományos igényű megközelítésének tekinthető. E meghatározás gyakorlati alkalmazhatósága is kérdéses.

 

A Közép-Európai Kezdeményezés és a kisebbségi jogok védelme

A Közép-Európai Kezdeményezés (KEK) tagállamai (Olaszország, Ausztria, Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Macedónia) 1994 novemberében egy olyan dokumentumban állapodtak meg, amely kimondja, hogy kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket csak egy igazán demokratikus politikai keretben lehet megoldani.

Ebben a dokumentumban a nemzeti kisebbség fogalmát a következőképp definiálták: „olyan népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai az adott ország állampolgárai, a lakosság többi részétől etnikai, vallási és nyelvi sajátosságok különböztetik meg, és az az akarat vezérli, hogy megőrizze kultúráját, hagyományait, vallását vagy nyelvét" (1. cikkely).

E meghatározás azért fontos, mert ez az első olyan hivatalos, írásos dokumentum, amelyet több olyan állam fogadott el egyhangúlag, amelyek határain belül nagy számban élnek nemzeti kisebbségek. Mindenképpen újszerű az is, hogy e definíció sok olyan elemet tartalmaz, amely egybeesik a nemzeti kisebbségek céljaival. Ilyen például: „az az akarat vezérli, hogy megőrizze kultúráját, hagyományait, vallását vagy nyelvét" (más meghatározásokban többnyire a „fennmaradás óhaja" kifejezés szerepel, ami szabatosabb és határozottabb jelentést hordoz). Amit a nemzeti kisebbségekről ír, az az etnikai kisebbségekről vagy akár más kisebbségi csoportokról is elmondható. Nem említi továbbá a nemzeti kisebbség anyaországát, pedig az „etnikai, vallási és nyelvi sajátosságok" az anyaországhoz kötődnek.

Bár e definíció a KEK tagállamok jó munkáját tükrözi és komoly lépést jelent a nemzeti kisebbségek fogalommeghatározásának megoldása felé, gyenge pontja, hogy nem tesz különbséget a nemzeti és az etnikai kisebbségek között.

Hiányzik tehát belőle a történelmi háttér. Ezt azonban úgy kell tekinteni, hogy végül is ez egy politikai dokumentum, amely politikai kompromisszumok révén jött létre.

 

J. Deschénes

J. Deschénes az ENSZ-nek a diszkrimináció megelőzésével és a kisebbségek védelmével foglalkozó albizottságának benyújtott szakvéleményével együtt egy kisebbségmeghatározást is javasolt „az Ohridi Szeminárium és Capotorti úr munkájának alapján".12 Meghatározása a következő elemekre terjedt ki: megkülönböztethető csoportok; etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságok; a csoport lélekszáma nem éri el az adott állam össznépességének felét; nem domináns helyzet; állampolgárság; szolidaritás; a sajátos csoportként való továbbélés kollektív igénye. Ezek alapján a következő meghatározást javasolta: a kisebbség „egy állam polgárainak olyan csoportja, amely számszerű kisebbséget alkot, az adott államban nincs domináns helyzetben, s olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságai vannak, amelyek különböznek a népesség többségének ilyen jellemzőitől, olyan összetartozás-érzésről (szolidaritásról) tanúskodik, hogy - ha burkolt formában is - kollektív akarat alapján sajátos csoportként kíván fennmaradni, és célja, hogy a törvény előtt a többséggel egyenlő jogokat és elbírálást élvezzen".13

J. Deschénes meghatározása az Ohridi Szeminárium és F. Capotorti definícióinak elemeire épül, s pontosan írja körül azt a célt, aminek elérésére a kisebbségek tulajdonképpen törekednek: meg akarják őrizni identitásukat. Deschénes meghatározása ezt még kibővíti a kisebbség sajátos csoportként való továbbélésének kollektív akarásával és a törvény előtti egyenlőség követelésével.

E meghatározás már kielégítőnek tűnik, de még ez sem világít rá a Tiemzeti és az etnikai kisebbség közötti különbségre. A meghatározás mindkét kisebbségi csoport esetében egyenlő státust tételez fel. Véleményem szerint ez a meghatározás a „kisebbség" kifejezés jelentéstartalma tekintetében általánosságban elfogadható, de nem utal a nemzeti kisebbségek történelmi hátterére. Vagyis a „nemzeti kisebbség" kifejezés továbbra is fogalmi tisztázásra szorul.

A kisebbségfogalom elmélete jó magyarázatot adott mindazokra a kritériumokra, amelyeket a fogalom általánosan elfogadható meghatározásában figyelembe kell venni. Néhány fent említett ismérv már szerepel a nemzetközi szervezetek kisebbségekkel foglalkozó dokumentumaiban (pl. az állampolgárság, a nem domináns helyzet, a csoportként való fennmaradás óhaja, az etnikai, nyelvi és vallási ismertetőjegyek), másokat azonban számos állam még mindig nem szívesen fogad el (ilyen az identitás részét alkotó „nationals" szó jelentése [amit szövegünkben az adott állam szülöttjének, tehát nem állampolgárának fordítottunk], s ilyen a szolidaritásérzés, a nemzettudat és történelmi vonatkozása miatt a nemzeti szó is).

A kisebbségfogalom elmélete megvilágítja ezeket a fogalmakat a politikusok számára is. Az ő feladatuk, hogy ezeket megfelelő módon felhasználják a vonatkozó politikai dokumentumokban.

 

Kétoldalú egyezmények

Az etnikai kisebbségek és a nemzeti kisebbségek fogalmi meghatározása azon államok és kormányok számára is időszerű kérdéssé vált, amelyek törvényhozás útján kívánják rendezni a területükön élő kisebbségek jogait. A mai Európában már bevett gyakorlattá kezd válni, hogy kétoldalú egyezmények születnek olyan államok között, amelyek területén ugyanaz a kisebbség él, vagy olyan államok között, amelyeknek saját etnikai csoportjukhoz tartozó személyek élnek a másik állam területén.

Ilyen kétoldalú egyezmények jöttek létre például Magyarország és Szlovénia, Olaszország és Szlovénia, Lengyelország és Litvánia, Magyarország és Ukrajna vagy Németország és Lengyelország között.

E kétoldalú egyezményeknek, noha mind tartalmukban, mind formájukban különbözőek, van négy közös vonásuk:

  1. Együttes nyilatkozatok, amelyek a szigorú értelmezéseket megkerülő „puha jogot" képviselnek (vagyis jogilag nem kötelező érvényű dokumentumok), mert a szigorú értelmezéseket a nyilatkozatban külön nem említett kisebbségi csoportok is számon kérhetnék.
  2. A kisebbségek jogai nem csoportos jogok, hanem a csoportot alkotó személyekre vonatkozó egyéni jogok.
  3. Azoknak a jogoknak a felsorolása, amelyek a nemzetközi szervezetek dokumentumaiban szerepelnek, s így választási lehetőséget nyújtanak.
  4. A kölcsönösség elvének betartása a nyilatkozatban vállalt kötelezettségek teljesítése terén.14

A kétoldalú egyezményekben alkalmazott nemzeti kisebbségfogalom pragmatikus jellegű és a polgárok olyan csoportjára vonatkozik, amely számban kisebbségben van az adott állam népességének fennmaradó részével szemben, továbbá tagjait etnikai, kulturális, vallási és nyelvi sajátosságaikon alapuló identitástudat fűzi össze, s ezt az identitást meg akarják őrizni még a nemzettársaikkal fenntartott határokon túli kapcsolatok útján is.

Ezek a kétoldalú egyezmények tulajdonképpen a kisebbségeknek csak egy meghatározott csoportjával, a nemzeti kisebbségekkel foglalkoznak. E nemzeti kisebbségek a két világháborút követő határátrendezések nyomán jöttek létre. A területükön nemzeti kisebbséggel rendelkező államok az ilyen kisebbségeket erősen megkülönböztetik a többi etnikai csoporttól. E megkülönböztetés magában foglalja azt a speciális kisebbségi jogot is, hogy fenntarthassanak határon túli kapcsolatokat, elsősorban korábbi anyaországukkal (csupán identitásuk megőrzése érdekében, és természetesen kizárva az úgynevezett „külső" önrendelkezést vagy az elszakadás jogát).

A nemzetközi szervezetek dokumentumaiban, de még a kisebbségelméletben is, a nemzeti kisebbség fogalma általában egybemosódik az etnikai kisebbségekével. A béke világnapján kibocsátott „A béke megszilárdítása érdekében tiszteljétek a kisebbséget" című Pápai Üzenet (1989. január 1.) is a kisebbségekre mint olyan közösségekre utal, amelyek saját kulturális, etnikai, nyelvi vagy vallási hagyományokkal rendelkeznek és saját történelmük van.15

A nacionalista mozgalmak újjáéledése Európában arra késztette az államokat - s a nemzetközi szervezeteket is -, hogy gondolják újra a „nemzeti kisebbség" kifejezést, mert az korántsem azonos az etnikai kisebbség fogalmával. Az új felfogás érvényesülését látszik alátámasztani, hogy 1990 óta a „nemzeti kisebbség" kifejezés jóval gyakrabban fordul elő a nemzetközi szervezetek dokumentumaiban.16

 

Néhány közép- és kelet-európai ország kisebbségekre vonatkozó hivatalos dokumentumai

A kisebbségek jogait általában vagy az ország alkotmányában, vagy külön törvényben rögzítik. A közép- és kelet-európai országok közül itt csak hármat választottam ki, hogy példájukkal némi képet adjak azokról a kormányzati erőfeszítésekről, amelyeknek az a célja, hogy a kisebbségi jogok védelme érdekében valóban konkrét intézkedések szülessenek.

 

A magyar törvény

A közép- és kelet-európai kommunista rendszerek bukása után a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól elfogadott törvények sorában az elsők között szerepel az 1993. évi LXXVII. törvény, amelyet a magyar Országgyűlés 1993. július 7-i ülésén fogadott el. Mint ismeretes, 1919 óta Magyarország egyike azoknak az országoknak, amelyek a legnagyobb határon túli kisebbségi csoporttal rendelkeznek. A magyar törvény szerint „nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely a lakosság körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan etnikai vagy nemzeti összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul" [1. fejezet, 1. bekezdés (2).]17

A 2. bekezdés kimondja: „E törvény hatálya nem terjed ki a menekültekre, a bevándorlókra, a letelepedett külföldi állampolgárokra és a hontalanokra."

E meghatározás a vallást külön nem említi a kisebbségi csoport megkülönböztető jegyei között, viszont az etnikai vagy nemzeti összetartozás-tudat elemeit kiemeli (e megkülönböztetés nagyon fontos). A meghatározás egyébként P. De Azcarate megfogalmazására emlékeztet. A kisebbség azonosítására szolgáló ismérvek között találjuk a saját nyelvet, kultúrát, hagyományokat. A „történelmileg kialakult közösséghez" való lojalitás világosan kitűnik. A honosság egy évszázados kikötése valószínűleg inkább Magyarország sajátos történelmi hátterére utal és nem tekinthető diszkriminációnak semmilyen kisebbségi csoport elismerése szempontjából. A magyar meghatározás további objektív elemei a vonatkozó nemzetközi dokumentumok fogalomtárából már ismertek.

E törvényt jónak tartom, és remélem, hogy eredményei a gyakorlatban is meg fognak mutatkozni.

 

A román alkotmány

Románia alkotmánya,18 amelyet népszavazás útján 1991. de­cember 8-án fogadtak el, a kisebbségvédelem ügyében is tartalmaz intézkedéseket és jogokat.

Az Alkotmányban az „Általános elvek" című rész 4. cikkelye világosan kimondja a nemzeti kisebbségek védelmének kötelezettségét és garantálja számukra a jogot etnikai, vallási, nyelvi és kulturális identitásuk megőrzésére. Ugyanez a cikkely kifejti, hogy a kisebbségek identitása nem jelent diszkriminációt, jogaik egyenlőek minden más román állampolgáréval.

Érdekes megfigyelni, hogyan emelik ki a kisebbségi csoport identitásának fogalmát: Románia olyan ország, amelynek határain belül nagy kisebbségi csoportok élnek, s az identitás fogalma azért fontos, hogy minden egyes kisebbségi csoport etnicitása egyaránt védelmet kapjon. így a kisebbségekkel kapcsolatban az etnikai és a nemzeti jelzőt az Alkotmány egyaránt használja.

A kisebbségek jogait az Alkotmány a nemzetközi dokumentumok normáinak megfelelően sorolja fel.

Az Alkotmány nem határozza meg a kisebbség fogalmát, ezt valószínűleg a jelenleg parlamenti vita alatt álló kisebbségi törvény fogja tartalmazni.

 

Az albán törvény

Az albán törvény „A jogok chartája" című részében utal a kisebbségekre és a kisebbségek jogait felsoroló 26. cikkely a felsorolás után csupán annyit mond: „a (kisebbségi) nemzetiséget az általánosan elfogadott nemzetközi normák alapján kell meghatározni." Ez a megfogalmazás ugyan újszerű, de egyben elég homályos is. Olyannyira, hogy még ösztönzést is adhat az illetékes nemzetközi szervezeteknek a nemzetiség fogalmának meghatározására.19

 

A nemzeti kisebbség meghatározása

Mint azt eddigi fejtegetéseim során már említettem, a nemzeti kisebbség fogalmi meghatározásának kérdése sokkal messzebb vezet, mint azt első látásra gondolnánk. A nemzetközi szervezetek sokéves kitartó erőfeszítéseik után is annak beismerésére kényszerültek, hogy nem sikerült egy minden szempontból kielégítő és elfogadható definícióra találniuk. Az 1989-es és 1990-es események után azonban olyan helyzetek jöttek létre, amelyek jelezték, hogy milyen irányba kellene mennie egy helyes meghatározásnak. 1989-ben a „kényszer-stabilitás" területén, azaz Kelet- és Közép-Európában, egy sor mélyreható és meghatározó változás ment végbe az országok politikai, gazdasági és kulturális életében. E változások az európai béke és demokrácia stabilitásával szemben kihívást jelentettek. A nemzetfogalom, amelyet a marxista-leninista ideológia a proletár internacionalizmus jegyében törölni kívánt szótárából, ismét az újságok címlapjára került. Nyugat-Európában nemzetiségi szempontból egyfajta egyensúlyi helyzet kezdett kialakulni, bár ezt a véleményt nem minden kisebbség osztja, mint ahogy azt a meg­megújuló erőszakhullámok jelzik (Korzika, Baszkföld, Dél-Tirol). Közép- és Kelet-Európában a nacionalizmus erőszakos megnyilvánulásaival kell szembenézni, amit a volt Jugoszláviában az utóbbi években kialakult tragikus helyzet is bizonyít.

A „nemzeti kisebbség" kifejezés használata továbbra is számos nehézség forrása marad, elsősorban azért, mert nincs pontos meghatározás, amely megkülönböztetné a nemzeti és az etnikai kisebbségeket. A nemzeti kisebbség fogalmának fokozatos beolvasztása az etnikai kisebbségébe már-már elfogadott gyakorlattá kezd válni a nemzetközi szervezetek dokumentumaiban, s maga a kisebbségelmélet sem mindig tekinti a nemzeti kisebbségeket különálló, speciális kisebbségnek. De talán az elmúlt négy évtizedben nem is volt olyan nagy szükség a kétféle kisebbségfogalom közötti pontos különbségtételre, hiszen az etnikai kisebbségek jogainak többsége egyben a nemzeti kisebbségek joga is.

Az újabban ismét lábra kapó nacionalista kisebbségi mozgalmakra a nemzeti kisebbség fogalmának tisztázása lehetne a legjobb válasz. A nemzeti kisebbségek sajátos jellemzői az I. világháború után még teljesen világosak voltak. Ezért a nemzeti kisebbség fogalmának meghatározásához talán hasznos segítséget nyújthat egy rövid történelmi visszatekintés.

 

Mire tanít a történelem?

Ahhoz, hogy világosan értsük Európa jelenlegi helyzetét, idő­ben legalább 1919-ig kell visszamennünk. „Egy 1900-ban élő diák és tanár nálunk bizonyára avatottabban foglalkozott volna a nemzetiség fogalmával",20 amely az elmúlt négy évben sok gondot okozott nekünk.

A vasfüggöny eltűnése még egyértelműbbé tette azt a történelmi tényt, hogy a 20. században Európa térképét a két világháború következtében kétszer is átrajzolták. A Közép- és Kelet-Európában 1989 óta tapasztalható heves nacionalista fellángolások egyenesen következnek azokból a határmegállapításokból, amelyekről a győztes hatalmak 1918-ban döntöttek. Az 1919-es helyzet természetesen nem hasonlítható össze az 1989-essel. Ugyanakkor figyelmen kívül sem hagyhatjuk azokat a fogalmakat és megoldásokat, amelyek alapján a nemzeti kisebbségek problémáit az I. világháború után rendezni próbálták.

Könyvem első fejezetében már igyekeztem bizonyítani, hogy a „nemzeti kisebbség" kifejezés olyan kisebbségre vonatkozik, amelynek történelmi gyökerei vannak: őket az új államok létrejötte szakította el korábbi honfitársaiktól, de megtartották identitásukat és jellemzőiket még akkor is, amikor olyan állam polgáraivá váltak, amely eredetileg nem az ő hazájuk volt. Ezt a helyzetet példázzák a Magyarország és Törökország jelenlegi határain túl élő magyarok, illetve törökök.

A kisebbségek másik típusa, amelyet „etnikai kisebbségnek" nevezek, olyan csoportokat jelent, akik jól körülírható (kulturális, nyelvi, vallási stb.) identitással rendelkeznek, s évszázadokon át olyan államok területén éltek, ahol valódi, külön közösséget alkottak. Ilyenek például a katalánok, a baszkok, a skótok, a korzikaiak stb.21

 

Lehetséges-e egyetlen definíció a kisebbségek fogalmára?

Erre a kérdésre csak akkor lehetne igennel válaszolni, ha egy definíción belül megfelelő különbséget tennénk a nemzetiség fogalma (történelmi gyökerekkel bíró kisebbségek) és az etnikum fogalma (olyan sajátos identitással rendelkező kisebbségek, akik századokon keresztül egy adott államban élnek) között. Ez a megkülönböztetés azért is fontos, mert éppen a nemzeti kisebbségeknek garantált speciális jogok között szerepel a határon túli, azaz az anyaországgal való kapcsolattartás joga, amely azonban nem sértheti az államok szuverenitását és területi integritását. A szeparatista mozgalmaknak nem szabad tápot adni. Ha a kisebbségvédelem jogi megoldásai közül választani lehetne az egyéni és a kollektív jogok között, én személy szerint kétségkívül a kollektív jogokat választanám, mert a kisebbségekkel kapcsolatos jogok közül sok már a meghatározásánál fogva is kollektív jog. De nagyon is jól tudom, hogy a nemzetközi szervezetek dokumentumai az egyéni jogokra helyezik a hangsúlyt. Ezért az egyetlen megoldás: minden olyan személynek, aki egy nemzeti kisebbséghez tartozik, „kollektív dimenzióba helyezett egyéni jogokat" kell biztosítani.22

 

Mi is az a nemzeti kisebbség?

Nem én vagyok sem az első, s bizonyára nem is az utolsó, aki megpróbálkozik megfogalmazni egy definíciót. Mindazok alapján, amit az előzőekben kifejtettem, a nemzeti kisebbségek fogalmi meghatározására az alábbi javaslatot teszem:

„Egy állam polgárainak olyan csoportja, amely az állam lakossága többi részéhez képest számszerű kisebbségben van, nincs domináns helyzetben, s amelynek tagjai történelmi események folytán elszakadtak szülőhazájuktól, de megőrizték annak az országnak vallási, nyelvi és kulturális jellemzőit, s közös akarattal törekednek a fennmaradásra és arra, hogy a többséggel egyenlő elbánásban részesüljenek mind ténylegesen, mind a törvények szerint, s tiszteletben tartják az adott állam szuverenitását."

Ez a meghatározás bizonyos mértékig F. Capotorti, az Ohridi Szeminárium és J. Deschénes meghatározásaival mutat rokonságot, de annyiban különbözik is tőlük, hogy tartalmazza a történelmi eredet szempontját és a nemzeti kisebbségek kapcsolatát az anyaországgal, s kinyilvánítja a nemzeti kisebbség lojalitását is azáltal, hogy a nemzeti kisebbség tiszteletben tartja új állama szuverenitását.

A nacionalista jelenségek konstruktív és békés rendezésének szükségessége és sürgőssége miatt is nagy figyelmet kell szentelni a nemzeti kisebbség fogalmának tisztázására. Ez egyrészt a nemzeti kisebbségek igényeinek, elvárásainak mélyebb megértését eredményezheti, másrészt arra indíthatja az államokat és a kormányokat, hogy nagyobb toleranciát tanúsítsanak az ilyen igények vagy elvárások iránt.

 

Milyen multikulturális társadalomra van szükség?

Könyvem elején azt állítottam, hogy a multikulturális társadalom fogalma meglehetősen homályos és sok félreértés forrása. Gyakran előfordul, hogy a multikulturális és a soknemzetiségű társadalom kifejezéseket szinonimaként használják. Pedig a kultúra sokkal tágabb fogalom, mint az etnicitás. A közös kulturális hagyományokkal rendelkező csoportok bizonyos közös értékeket és magatartásformákat vallanak magukénak (mint például a diákok). Az etnicitás viszont olyan sajátos jellemző, amely az etnikai hovatartozás „örökletes" formáira utal, és egy adott csoport minden más jellemzőjénél előbbre való.

A nemzeti kisebbségek fogalmának kérdése ahhoz a folyamathoz is kapcsolódik, amelynek során egy nemzeti csoportot történelmileg áthelyeznek egy másik nemzetállamba. Ez az áthelyezés nem az adott népcsoport szabad akaratából megy végbe, hanem bizonyos szerződések vagy egyezmények útján elért politikai kompromisszum eredménye. A multietnikus pluralizmust nem szabad összekeverni vagy összemosni azzal a multikulturális pluralizmussal, amely a bevándorlók, külföldi állampolgárok, menekültek stb. letelepedése nyomán jön létre, mert ez utóbbi csoportok elvárásai tartalmilag nagyon különböznek azoktól a jogoktól, amelyeket az etnikai és nemzeti kisebbségeknek kell biztosítani. Itt elsősorban az úgynevezett „belső önrendelkezésről" van szó (ami nyelvi és kulturális, s bizonyos esetekben még közigazgatási autonómiát is jelent). Bár sok bevándorló csoport él kisebbségi helyzetben, a nemzetközi szervezetek dokumentumai a bevándorlókat vagy egyéb kisebbségi csoportokat sohasem sorolják az etnikai és a nemzeti kisebbség közé.

A fogalmi tisztázás hozzásegíthet ahhoz, hogy a multikulturális társadalom meghatározásával összefüggésben elkerüljük például az alábbi nem egyértelmű megfogalmazásokat:23

  1. Ha a társadalmat a szervezett közösségek olyan mozaikjaként jellemeznénk, amelyben a kulturális, etnikai vagy vallási csoportok egyszerűen egymás mellett élnek, e meghatározásunk a társadalom „statikus" felfogását tükrözné, mivel az egyének és a csoportok között interakció és kommunikáció is van. Ezért helytelen azt feltételezni, hogy az egyik vagy másik csoporthoz tartozó személyek minden kommunikáció nélkül csak saját életstílusuk folytatására szorítkoznak.
  2. Ha pedig a társadalmat valamilyen Észak-Amerikához hasonló „olvasztótégelynek" tekintjük, ahol különböző kultúrák olvadnak be egy kozmopolita kultúra konglomerátumába, akkor ismét téves úton járunk, mivel minden egyénnek meg kell tartania saját etnikai identitását, különösen akkor, ha saját csoportja etnikai csoportként akar tovább élni.
  3. Ha a kisebbséget általában (tehát beleértve a nem etnikai kisebbségeket is) valamiféle nemzeti parknak tekintjük, ahol az emberek szép fákat és növényeket csodálhatnak anélkül, hogy megérintenék őket, vagyis ahol a kisebbség egyfajta rezervátumban él, akkor megint csak tévedünk, mert ily módon a kisebbségi csoportokat az állam politikai ellenőrzése alá vetnénk, s még a csoport társadalmi beilleszkedését is gátolnánk.

A multikulturális társadalmat legcélszerűbben olyan valóságként lehet meghatározni, amelyben „az emberi közösségek társadalmi szervezetek rendszereként működnek, s szolidaritásérzésüket és autonómiájukat el kell ismerni".24 Attól tartok azonban, hogy ezt a megfogalmazást sokan idealistának fogják tartani.

 

1995. január 15.

 

Lábjegyzetek:

  1. The Council of Europe ..., i. m. 12-13. o.
  2. Lásd: AS/Jur (43), i. m. 13. o.
  3. The Council of Europe .... i. m. 17. o.
  4. Proposal concerning a definition of the term „minority" submitted by Mr. J. Deschénes (Javaslat a „kisebbség" fogalmának meghatározására. Előterjesztő: J. Deschénes). Doc. E/CN.4/Sub. 2/1985/31, 1985. május 14., 24. o.; lásd még: De Azcárate, P.: League of Nations and National Minorities: An Experiment (A Népszövetség és a nemzeti kisebbségek: megoldási kísérlet). Washington, 1945.
  5. Proposal concerning ... i. m. 25. o.; lásd még: Modeen, T.: The International Protection of National Minorities in Europe A nemzeti kisebbségek nemzetközi védelme Európában). Ábo, 1969.
  6. Proposal concerning ... i. m. 25. o.
  7. Uo. 15-16. o.
  8. Doc. E/CN.4/Sub. 2/1977/385, rev. 1, 102. o.; lásd még: Capotorti, F.: I diritti dei membri delle minoranze: verso una dichiarazione delle Nazioni Unite? (A kisebbségi tagokra vonatkozó jogok: lépések egy ENSZ deklaráció felé?). Rivista di Diritto Internationale, LXVl (1981), 30-42. o.
  9. Proposal concerning ... i. m. 27. o.
  10. Uo. 28. o.
  11. Doc. E/CN.4/Sub. 2/1993/34, 29. bekezdés.
  12. Proposal concerning ... i. m. 30. o.
  13. Uo.
  14. Buonomo, V.: i. m. 13-14. o.
  15. II Messaggio per la Giomata della Pace 1989: Per costruire la Pace rispettare le Minoranze. Giovedi 8 Dicembre 1988 (Békenapi üzenet 1989: A béke érdekében tiszteljétek a kisebbséget). In: Insegnamenti di Giovanni Paolo II - XI, 4, Cittá del Vaticano, 1788-1797. o. (2. bekezdés).
  16. Buonomo, V.: i. m. 15. o.
  17. Az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Magyar Közlöny, 1993. 100. sz. (július 22.) 5274. o.
  18. The Constitution of Románia (Románia alkotmánya). Lásd: Le Cadre Législatif et Institutionnel pour les minoritás nationales de Roumanie (A romániai nemzeti kisebbségek törvényi és intézményi kerete). Institut Roumain pour les Droits de l'Homme, Bucharest, 1994.
  19. Az 506. számú albán törvény, 1993. március 31.
  20. Európa Tanács, DECS/SE/BS/Sem. (91) 2, 21. o.
  21. Doc. 6749, i. m. 10. bekezdés.
  22. The Council of Europe ..., i. m. 17. o.
  23. Lásd még: Perotti, A.: i. m. 9-19. o.
  24. Council of Europe: Community and Ethnic Relations in Europe (A Közösség és az etnikai viszonyok Európában). MG-CR (91) 1, Final E, 33. bekezdés.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet