Előző fejezet Következő fejezet

V. A rutén törzsek

 

A rutének ősei a halics-volhiniai fejedelemség területéről — a későbbi Lengyelországból — vándoroltak Kárpátaljára. Különböző időkben, különböző helyekről jöttek, és új hazájukban a már kifejtett okok folytán nem forrtak egy nemzetté, hanem megőrizték törzsi sajátosságaikat és nyelvjárásaikat.

Földrajzi elhelyezkedés szerint két főcsoportot különböztetünk meg. Az Alföld közelében, a síkföldön és a Kárpátok alacsony nyúlványain vannak a völgy-, illetve síklakók, míg a Kárpátok gerince közelében, a hegyvidéken, a hegylakók. így nevezik magukat, vagyis a magyar elnevezés a ruténnek szó szerinti fordítása.

 

1. A síklakók (dolisnyánok)

Ruténeink nagyobb fele Gácsországból került Kárpátalja eladományozott, tehát földesúri birtokaira. Ha nyelvüket és ruházatukat vizsgáljuk, a hegylakó törzsekről pontosan meg tudjuk állapítani, hogy honnan, Galícia melyik vidékéről jöttek. Hanem a Máramaros délnyugati, Bereg és Ung déli részén és Ugocsában — tehát az egykori gyepűvonal közelében — lakó rutének megfelelő törzsét nem találjuk Gácsországban, amiért is másutt kell keresnünk őshazájukat. Hogy hol, a kutatáshoz elsősorban a nyelv adja meg a kulcsot.

A dolisnyánok őshazáját minden valószínűség szerint a volhiniai Po-leszjében és Podóliában találjuk meg. A dolisnyánok ugyanis az etimológiai hosszú o helyén zárt szótagban ó, ö, u-t vagy ü-t ejtenek, az e helyén pedig ju-t vagy jü-t. Az összes többi hazai (és külföldi) rutén (kisorosz) nyelvjárásokban i van. Pl. az orosz kony „ló" szó a rutén és ukrán nyelvjárásokban kiny-nek hangzik, de Poleszje egy-két járásában és a dolis-nyánoknál kony, köny, kuny, küny.25 Sőt van számos nyom, mely a dolisnyánok vándorlási útjára is rávezet bennünket. Valószínűleg Moldávián és Erdélyen keresztül jutottak el Kárpátaljára. A mai Székelyföldön tartózkodhattak előbb hosszabb-rövidebb ideig, s onnan vándoroltak észak felé, mai lakóhelyeikre. Háromszék tele van szláv eredetű helységnévvel, és a székely nyelvjárásba is belekerült több rutén szó, mely másutt a magyarságnál ismeretlen. Számos köztük az olyan szó, mely a kárpátaljai ruténben sincs meg mindenütt, csak a dolisnyánoknál és esetleg a huculoknál járatos, akik szintén Moldávia felől vándoroltak a Prut és Cseremos, onnan a Tisza forrásvidékére. A székely a gyapjúnadrágot harisnyának nevezi, ami a rutén cholosnyi-nak felel meg, de ez a szó csak Podólia déli részén, a székelyeknél és a dolisnyánoknál ismeretes. A székely a reggelit ebédnek mondja, mint a dolisnyán rutén a többi rutén és a magyarok a délebédet jelölik e szóval. Az is feltűnő, hogy a dolisnyánok és a huculok nyelvében több szót találunk, mely a moldovai XIV—XVII. századbeli oklevelekben is előfordul és a többi ruténeknél teljesen ismeretlen; pl. kvár (kár), hitlen, tokmezs, tukma, vámes, zsold, vig (végvászon), terh (teher) stb. A dolisnyánok a XVIII, századig egyhá-zilag is Moldáviával állottak összeköttetésben, ami csak azzal magyarázható, hogy arról a vidékről jöttek. A hegyvidéki rutén törzsek régente Gácsországból kapták papjaikat. Érdekes, hogy a gácsországi ruszinok életében nagy szerepet játszó lembergi Stauropigia semmiféle összeköttetésben sem állott a dolisnyánokkal, sőt nem is tudott róluk, míg a hegylakó ruténeket számon tartotta. A Koriatovits-legenda is közvetett bizonyítékul szolgálhat. A legenda állítása szerint Koriatovits podoliai herceg a XIV. században 40 000 embert telepített le Kárpátalja délkeleti részébe, tehát a dolisnyánok lakta földekre. Noha kétségtelen, hogy egyetlenegy telepes se jött Kárpátaljára a hazájából futva menekülő po-dóliai herceggel, a legenda annyiból fontos, hogy Podóliát mondja a dolisnyánok őshazájának. A legrégibb bevándorlók emlékezetében élt egy ideig régi hazájuknak, Podóliának és Volhiniának az emléke és később, mikor az unokák már nem ismerték a bevándorlás részleteit, beköltöz-ködésüket Koriatovits herceg nevével hozták kapcsolatba.

A síklakók tehát mintegy 600—700 éve telepedtek meg Kárpátalján. Mindig érintkeztek a magyarsággal és sok tekintetben hozzájuk simultak. Életmódjuk, lakásuk, ruházatuk nagyjából olyan, mint a magyaroké. Técső, Huszt, Nagyszőlős, Beregszász, Munkács, Ungvár vidékén csak vallása és nyelve különbözteti meg a rutént az ottani református vagy római katolikus magyartól. A 600—700 évvel ezelőtti szláv vonásokat javarészt levetkőzte és magyar vonásokat vett fel. Még észjárásában, gondolkodásmódjában is a magyarsághoz simult.

A rutének nagyobbik fele síklakó (dolisnyán). Mivel a magyarsághoz idomult, néprajzi tekintetben nem annyira érdekes, mint a hegylakó (a verhovinai). A külsőségekben megnyilvánuló különbség olyan nagy közöttük, hogy az is észreveszi, aki nem is tud ruténul és sohasem foglalkozott néprajzzal. Más a viselet, más a lakásberendezés, más az életmód, mások a szokások. A verhovinai zabon és burgonyán él, a sík-földi kukoricán és részben búzán. A magyar és a síkföldi rutén táplálkozásában a legnagyobb különbség, hogy míg a magyar fő tápláléka a búza, a ruténé a kukorica, bár újabban a síkföldi rutén is a búzakenyérhez kezd szokni.

A legnagyobb válaszfal közöttük a vallás, illetve az egyház. A rutén a keleti szertartást követi. Sok az ünnepnapja, sokat böjtöl és máskor ünnepel, mint a római katolikus magyar. Míg a magyar a nyugati kultúrához tartozik, a rutén részben a nyugati, részben a keleti műveltség követője. Nem szakadt el teljesen kelettől, de nem vált nyugativá sem. Földrajzilag is a kelet és a nyugat mezsgyéjén áll. Tétova lelkek hazája Kárpátalja alföldi része, mert lakossága még mindig nem tudja, hogy kelethez vagy nyugathoz tartozik-e.

A határvonal a síklakók és a hegylakók között Máramarosban, Lon-kánál kezdődik és Béreznek, Szinevér, Ökörmező községeken keresztül, valamint Bereg megyén át, csaknem egyenes vonalban az Ung megyei Perecsény községig húzódik. Innen a Zemplén megyei Homonna felé halad. Ettől a képzelt vonaltól délre laknak a dolisnyánok (a síklakók), északra a verhovinaiak (a hegylakók).

A síklakó rutének szokásban, erkölcsben, viseletben csaknem egységesek és legfeljebb lényegtelen nyelvi különbséget találunk náluk, aszerint, hogy zárt szótagban az etimológiai o hangot o, ö-nek, vagy u, w-nek ejtik.

 

2. A hegylakók (verhovinaiak)

A verhovinaiak több népcsoportra oszlanak. Egymástól eléggé élesen eltérők és könnyen elválaszthatók: a huculok,  a bojkók és a lemkók.

a) A huculok

Az Erdős-Kárpátok északkeleti csücskében, a Tisza forrásvidékén: Bilin, Gyertyánliget, Kaszópolyána, Kőrösmező, Lonka, Rahó, Tiszabog-dány, Tiszaborkút és Terebesfejérpatak községekben, valamint a Romániához csatolt Havasmezőn, Visóorosziban és Oroszkőn él a rutének legkisebb és legérdekesebb törzse: a hucul. Számuk kereken 30 000.

Galíciából és Bukovinából vándoroltak be lassan, észrevétlenül a XVI—XIX. század folyamán.

A Tisza forrásvidéke úttalan, lakatlan terület volt még a XVI. sz. elején is, amelyet buja legelői miatt csak rutén pásztorok kerestek fel nyá-jaikkal. A Kárpátok gerince volt az ország határa. De mert a magyar határőrség a lakott terület közelében, tehát valahol Bocskó mellett volt elhelyezve, Gácsország, Bukovina és Moldávia felől szabadon járhattak át nyájaikkal a rutén és az oláh pásztorok. A Felső-Tiszavidék mint kincstári birtok (bona cameralia vagy bona sacrae coronae) eleinte a rónaszéki sókamara igazgatása alatt állott. A sókamara írásaiból kitűnik, hogy az első rutén bevándorlók Rahón telepedtek le, ahol 1598-ban már 14 pásztor élt, míg ugyanakkor Terebesfejérpatakon csak egyet talált a kincstár. A 14 rahói pásztor már adót fizetett, tehát 1598 előtt legalább 12 évvel telepedett le. A ter ebesfej érpatakinak még 12 évi adómentessége volt, tehát abban az évben vált állandó lakossá.

A pásztorok és a nyájak gazdái fokozatosan, lassú beszivárgással népesítették be a mai huculfóldet. A huculok mondái szerint a pásztorok eldicsekedtek Halicsban és Bukovinában, hogy kövér fű, egészséges levegő" és gyógyító erejű borkút (ásványvíz) van a két Tisza vidékén, mire több halicsi és bukovinai gazda felkerekedett, és családjával, minden jószágával itt ütötte fel tanyáját.

A pásztorkodó népségen kívül sok szökevény és közönséges gonosztevő' is új otthonra talált a Tisza bölcsőjénél. A Tisza és a Prut forrásvidékén találkozott Törökország, Lengyelország és Magyarország határa. Itt a Csorna Hora (Feketehegy) és vidéke sok alkalmas rejtekhelyet nyújtott mindenféle gyanús népségnek, ezért az itt tanyázó rutén betyároknak csornyi hlopci (fekete fiúk) volt a nevük.

Kétféle oprisok, azaz betyár, útonálló volt. Nagyobbik része közönséges gonosztevő, kisebbik része a szerencsétlen körülmények folytán lett útonállóvá, és állítólag nemes cselekedetekre is hajlandó volt. Segített a szegényeken, védte az elnyomottakat. Nem gyilkolt, és csak azokat a földesurakat és kereskedőket fosztogatta, akiken bosszút akart állani. Az opriskok eredetileg szökevények voltak. A kegyetlen lengyel földesurak, a hosszú katonáskodás, vagy az igazságszolgáltatás elől menekültek Csorna Hora erdeibe, és bandákba verődve messzi vidék rémeivé váltak. Máramarosszigettől a halicsi Delatinig veszélyeztették a közbiztonságot. A köznép hősökké eszményítette őket. A hucul népköltészet középpontjában az opriskok állanak. Még ma is róluk zeng a legtöbb ének, róluk szólnak a legszebb mondák és regék.

Az első haramiavezér, aki hírnévre tett szert, Piszklivij Iván volt 1703-ban, utána Pinta 1704-ben. A legismertebb oprisok, aki ma is elevenen él a máramarosi huculok emlékezetében, akiről ma is sokat és büszkén mesél a hucul anya gyermekeinek, Dovbus Oleksza volt. 1738-tól 1744-ig állott bandája élén, amikor egyik társa megölte. Bandája a népmondák tanúsága szerint 30 tagból állott, mindegyikük lovon járt. A közmondás azt vallja róluk, hogy a „gazdagokat fosztogatták, szegényeket támogatták, így nem vetkeztek". Egyházi célokra is adakoztak. A rahói hucul szentül hiszi, hogy temploma harangjaira Dovbus adta a pénzt. Rahói mesemondóm, néhai Vintonyek harangozó, a falu egyik tekintélye, esküvel erősítgette hallgatóinak, hogy igazat mond. El is hitték neki, hisz öreg és tapasztalt ember volt. Fiatal korában 12 évig katonáskodott Majlandban, Bécsben és más nagyvárosokban. „Okos volt és nagyon sokat tudott", mondta róla a rahói nép. ő magyarázta a falujabeli-eknek, hogy Rahovo (Rahó) is onnan kapta nevét, hogy Dovbus ott szám-lálgatta rabolt pénzét (rahuvaty=számlálni, rechnen).

A Dovbus-mondák és énekek elmondják, hogy amikor Dovbus hal-doklott, körülállták társai és így szóltak:

— Urunk, vezérünk, ki fog minket árvákat vezetni, ki fog rólunk gondoskodni?

Így válaszolt erre Dovbus, a betyárok ura:

— Osszátok szét magatok közt a pénzt, házasodjatok meg, telepedjetek le a Sebes-Tisza vidékén, és úgy éljetek, mint rendes pásztor és földmíves emberek.

A rablóvilág romantikája Máramarosban a XVIII. sz. végéig tartott. A legtöbb betyár megházasodott, és utána rendes polgári életet élt. Senki sem hinné a mai huculokról, hogy közönséges útonállók is akadtak ó'seik között.

Mivel a románok az útonállókat a maguk nyelvén hoc-ul, huc-ul-nak hívták, ez a név rajta maradt a Tisza forrásvidékén lakó ruténeken. Eredetileg gúnynév volt, később törzsnévvé vált. Az oláhoktól a szláv irodalom is átvette; végül hozzájuk is eljutott, noha a huculok sohasem nevezik így magukat, és másoktól sem szívesen hallják e nevet. A név nem régi, mert például Hacquet, a lembergi egyetem egykori tanára, aki a XVIII. sz. második felében írt róluk, még nem ismeri.

Nyelvi és néprajzi tekintetben a hucul erősen eltér a többi szlávtól, különálló rutén törzset alkot. Ezért egy-két műkedvelő' író még szláv származását is kétségbe vonta és az uzok, a pecsenyegek és a jó Isten tudja miféle népek utódainak mondja őket. Ezek az alaptalan feltevések még a magyar sajtóban is visszhangra találtak.

Az etnológiai tudomány, főleg Volkov kutatásai, kétségtelenül bebizonyították, hogy a huculok nemcsak hogy szlávok, de szláv eredetűek is. A különbségeket a többi ruszin törzstől egyrészt földrajzi helyzetük, másrészt a románsággal és részben a magyarsággal való érintkezésük, keveredésük magyarázza meg.

A hucul eredetileg pásztornép volt, csak az állattenyésztéshez értett. Ma kiváló erdőmunkás és tutajos. Ezt a mesterséget a németektől tanulta.

Rákóczi szabadságharcának leverése után Kárpátalján hiány volt munkáskezekben, főleg mesteremberekben. Ezért az 1723. évi 103. te. hatéves adómentességet biztosított az önként bevándorló idegeneknek, de a kincstár a német szakmunkásoknak és mesterembereknek ezenfelül még más messzemenő kedvezményeket is nyújtott. Ingyen adott háztelket, földet, épület- és tüzelőfát, plébániát épített nekik, gondoskodott papjuk eltartásáról. Az első német telepesek a törvény életbeléptetése után csakhamar megjelentek Kőrösmezőn, és megépítették az első völgyzáró gátat, a nagy vízfogót (clausura) a Fekete-Tiszán a Lazescsina fölött. Ezután több ilyen völgyzáró gátat építtetett a kincstár a Fekete- és a Fehér-Tisza és mellékfolyói felső folyása mentén, hogy alacsony vízállás idejében is lehessen tutajozni. Hetenként kétszer-háromszor megnyitják a vízfogók zsilipjeit, és a kiömlő víz mintegy 12 órára annyira megduz-zasztja a folyókat, hogy a tutajok könnyen lesiklanak rajta. Ennek az intézkedésnek szinte forradalmi jelentősége volt. Lehetővé tette az őserdők fáinak leszállítását az Alföldre.

Az erdők tervszerű kitermelése és értékesítése Mária Terézia és II. József királyaink korában kezdődött. E két királyunk a huculok lakta községek közül Kőrösmezőre, Tiszabogdányba és Rahóra ügyes német famunkásokat telepített Gmündenből, Ischlből és Ebenseeből. De mert a német munkáskéz kevés volt és drágának is bizonyult, a kincstár elhatározta, hogy a huculokat is famunkára és tutajozásra fogja. 1774-ben ösz-szeírták az addig kizárólag állattenyésztéssel foglalkozó huculokat, és a kincstári munkások közé vették fel őket. Ettől az időtől fogva a kincstár jobbágyai lettek. Minden összeszámlált és jegyzékbe vett kincstári jobbágymunkásnak 35 hold földet adtak, hogy irtsa ki magának, azonkívül megengedték, hogy az addigi pásztorkunyhó helyébe rendes házat építsen, szabadon legeltesse állatait a havasokon és az erdők tisztásain, s annyi épületfát és tűzifát használjon, amennyire csak szüksége van. Évente 100 napot tartozott dolgozni a kincstár által kijelölt helyen és munkában, tehát favágásnál, útépítésnél, folyók szabályozásánál, tutajozásnál. Ezekre a munkákra a német telepesek tanították őket. Azelőtt a huculok még a fűrészt sem ismerték, mert csak fejszével dolgoztak. A huculok olyan jó tanítványoknak bizonyultak, hogy híres erdőmunkások és tutajosok váltak belőlük.

Galíciából és Bukovinából tovább is szivárogtak be huculok, ezért a kincstár időnként újabb összeírást rendelt el és az új jövevényeket is munkára fogta. Például Kőrösmezőn 1774 és 1828 között 145 új kincstári munkást vett fel a közben beszivárgott huculokból, 1836-ban megint 76-ot.

A hucul eredetileg lovasnép. Lovon járt a havasokra, a szomszéd falvakba, sőt régente még esküvőre is lovon ment a templomba. Persze ma már jobbára gyalog jár. Elszegényedett, nem telik lóra. Jó ismerőseiknek, barátaiknak rendszerint arról panaszkodnak, hogy alig van lovuk, és pisztolyt sem szabad tartaniuk. „Kossuth háborúja után" a csendbiztos parancsára a pandúrok elvették pisztolyaikat, és azóta se adták vissza azokat. Pedig csak akkor legény a hucul, ha fegyvere van. A huculfokos, az úgynevezett toporec nem elég. Azzal nem lehet durrantani, hogy visszhangozzanak a hegyek.

A hucul egyike a legszebb embertípusoknak. Erős testalkatú, izmos, magas, szélesvállú, karcsú. A férfiak középmagassága 169,5 cm, a nőké 144,6. Ugyanakkor a lengyel és az orosz férfi átlagos magassága csak 165,5 cm, tehát a hucul 4 cm-rel magasabb a lengyelnél és az orosznál. Sűrű szemöldöke alatt tüzes szem villog. Haja és szeme sötét. A férfiak 83,3%-a, a nők 66,7%-a barna és csak 2,8%-a köztük szőke. Az öregember haja a vállára omlik, az újabb nemzedék nyírja. Érdekes, hogy nem kopaszodik. Igen sok hucul kérte, áruljam el, mivel kenik az urak a hajukat, hogy megkopaszodnak. A nőket valóban megilleti a szépnem elnevezés. Fehér az arcuk, karcsú a termetük. Folyton mosolyognak, mint akik tudatában vannak szépségüknek.

A csekélyszámú görögkeleti1 kivételével majdnem minden hucul görög katolikus vallású. Görcsösen ragaszkodik hitéhez, illetve szertartásához, de emellett rendkívül babonás is. Akármilyen messze lakik a templomtól, nagyobb ünnepkor nem mulasztaná el a szentmisét. Az esküvőt, keresztelőt és a temetést el sem tudja képzelni pap és templom nélkül. A karácsony nem a gyermekek, hanem a felnőttek ünnepe. Nem gyújt karácsonyfát, s a gyermekeknek sem ad ajándékot. Ősi hucul szokás szerint karácsony ünnepét kell a legbőségesebb lakomával megszentelni. Szabály szerint — aki teheti — tizenkétféle ételt készít karácsonyra. Persze ez a sokfogásos vacsora nem mondható lucullusi lakomának, mert étlapja se nem változatos, se nem ízletes. Fő tápláléka a kukoricalisztből készült puliszka (kulesa). Keményre keveri és tejjel vagy túróval eszi. Egyéb eledelei a burgonya, tej, sajt, vaj, túró, tojás (rendszerint rántotta alakjában), bab, káposzta, töltöttkáposzta, galuska, zab- vagy kukoricalepény kenyér helyett, túróskalács. Húst csak nagy ünnepeken eszik. Mást is szívesen lát asztalánál, nagyon vendégszerető.

Szereti a mesét, a dalt és éneket, bár igen kevés a zenei érzéke. Házát fenyőfából építi, és hasított deszkával fedi be. Kívülről nyersen hagyja, de belülről rendszerint kimeszeli. A ház három részből áll: lakószobából, pitvarból és kamrából. A lakószobában hosszú kemence van, amely ágyul is szolgál, ezenkívül durván ácsolt ágy, asztal, egy-két szék, a fal mentén lócák és egy kis szekrény az edénynek. Kémény rendszerint nincs a házon. A füst a pitvarba és onnan a tető deszkái között a szabadba húzódik ki.

A hucul szereti a szabadságot. Gyermekeit is minél előbb önállósítani igyekszik, hogy ne legyenek sokáig apai hatalom és felügyelet alatt. Csak az a gyereke marad mellette, aki házát örökli.

A hucul igen tehetséges. Ügyes ács, bognár és kerékgyártó. Egy-két kovács is akad köztük. Más mesterséget nem űz. Nagy mestere a faragásnak. Pagodaszerű fatemplomai (Bilib, Havasalja) a népies építészet remekei. A nők gyönyörűen kézimunkáznak, hímeznek, varrnak. Az in-gujj, váll és előrész díszítésében nagy fényűzést fejtenek ki, s valóban művészi hímzéssel látnak el csaknem minden ruhadarabot.

A férfiak vastag darócból készült fekete vagy piros nadrágot viselnek. Nyáron ujjatlan, télen ujjas, gazdagon hímzett báránybőrbekecs (kozsuh) van rajtuk vagy fekete darócból készült ködmön (szerdák). Télen-nyáron ugyanazt a ruhát viselik, csakhogy esőben, hóban vagy nagy melegben a báránybőrbekecset prémével kifelé fordítva hordják.

Nagyon szeretik a ragyogókat, a különféle fényes díszeket. Táskájuk és tüszőjük rézveretekkel, érmekkel, gombokkal van díszítve. A mintegy 25—35 cm széles bőrszíj, a tüsző, a hucul férfi büszkesége. Ebben van a kése vagy a tőre. Minden vágya, hogy pisztolya is legyen.

A nők ruházata gazdagon hímzett, bokáig érő ing, és elől-hátul egy-egy vastag kéziszőttesből készült, főidig érő díszes kötény. Lábbelijük bocs-kor. Ünnepnapon a tehetősebbek csizmát vagy bakancsot húznak. Gyöngyhímzésból készült igen szép szalagot viselnek a nyakukon.

A hucul nő sohasem pihen, még az utcán is dolgozik. Nyeles guzsalyt köt a bal oldalára, a guzsalyra gyapjút teker, s fonalat fon belőle. Bal kezével a gyapjút sodorja, jobb kezében az orsót tartja s pörgeti ujjaival. Érdekes látvány, amikor begyesen lépked az utcán, vagy férfi módra lovagol és szüntelenül pörgeti az orsót.

A hucul főfoglalkozása az állattenyésztés, az erdei favágás és a tutajozás. Szarvasmarhát, lovat, juhot és disznót tart. Nyáron a szarvasmarhát és a juhot a havasi legelőre hajtja, ahol 3—4 hónapig őrzik a pásztorok. Maga a gazda vagy valamelyik családtagja csak akkor megy fel a havasra, ha a neki járó sajtot, juhtúrót (brinzát) veszi át, hogy hazaszállítsa.

A havasi pásztor élete meglehetősen nehéz. Nappal a szabadban ázik-fázik, éjjel nyitott kalyibában alszik, ahová befúj a szél és becsurog az eső. Hogy a férgek ne bántsák, vajban főzi ki ingét, s ez a fekete ing van rajta, amíg el nem szakad. Noha a hucul elsősorban pásztornép, mégsem ért a tejgazdasághoz, s így nincs is belőle megfelelő jövedelme. A magyar kormány századunk elején a hegyvidéki akció során mintagazdaságot rendezett be a Tiszaborkúthoz tartozó Mencsul-havason és Tiszabogdányban. Mindkét helyen ementáli sajtot és kitűnő csemegevajat készítenek.

A lótenyésztés erősen visszafejlődött, pedig a kis hucul ló (huculik) igen erős, kitartó és munkabíró. Étlen-szomjan 12 órán keresztül egyforma teljesítményre képes, amit a világháborúban a katonai szakértők is megállapítottak. A turjaremetei állami ménes most azon fáradozik, hogy hucul lovakkal lássa el a verhovinai gazdákat. Jó tenyészállatokat szerzett be, és megtiltotta a tisztavérű hucul kancák kivitelét Kárpátaljáról.

Kereskedéssel nem foglalkozik a hucul. Egyetlen jövedelmező foglalkozása az erdei favágás és a tutajozás. Télen a fenyvesben dolgozik. A kivágott fenyőt lecsúsztatja a völgybe, lehántja kérgét, a sudár gömbfát összerakja, majd tavasztól őszig tutajt készít belőle, s a Tiszán leúsztatja. Veszélyes foglalkozás. Éles sziklák közt kanyarogva suhan a tutaj, s ha nem vigyáz a legény, vagy nem eléggé ügyes, sziklába ütközik, s könnyen életével lakol. Azonban a hucul ügyes és bátor. Nem fél a haláltól, mert mint a közmondása mondja, az élettől kell félnie az embernek, s nem a haláltól. Szembeszáll a farkassal, birokra kél a medvével, miért félne a Tiszától, a kenyeret adó magyar folyótól? A Tisza bölcsője mellett van a huculok bölcsője is. A hucul nem megy aratni az Alföldre, mint a többi rutén, mert nem ért hozzá, őt a Tisza viszi le az Alföldre.

Az Erdős-Kárpátok legszebb vidéke a huculok földje. A több mint 2000 méter magas Hoverla, a Pop Iván és a Pietrosz állanak őrt fölötte.

A hucul szenvedélyesen szereti szülőföldjét. Ha olykor otthagyja kedves, szép hegyeit, emésztő honvágy fogja el. Alig várja, hogy visszatérhessen. Mihelyt átadta tutaját, siet vissza falujába és a primitív, naiv ember büszkeségével mondja, hogy az Alföld legszebb palotájáért sem adná cserébe faviskóját.

A csodák hazájának nevezi a hucul szülőföldjét. Az öreg emberek mesélik, hogy Isten és az ördög együtt teremtette a tengerből hozott fövényből. Az Úristen egyenletesen kezdte szórni a hegyek és a síkfóldek magját, mire az ördög darázzsá változott és megcsípte az Úr kezét. Az Úristen ijedtében kibocsátotta markából a sok hegymagot, és az egész Máramarosban esett le. Ezért csupa hegy és havas a huculok földje.

 

b) A bojkók

A huculoktól nyugatra a Szopurka folyótól a Laborc folyóig elterülő hegyvidéken (Verhovinán) élnek a bojkók. Ha a büszke hucult a hegylakó rutének arisztokratájának tekintjük, a szerény bojkó igazi demokrata. Amikor az Erdős-Kárpátok ruténjairól írnak a szépírók, a hu-culokat választják elbeszéléseik hőseiül. Például az ukrán Fegykovics, I. Franko, M. Kocubinszkij, H. Hotkevics, M. Sztarickij, a lengyel J. Korze-niowski, I. Turczynski, s német K. C. Franzos, Blumenthal stb. A szegény bojkót nemigen veszik tollúkra.

A bojkó szülőföldje se olyan pompás és fenséges, mint a huculé. Az örök természet az Északkeleti-Kárpátokban a Tisza forrásvidékére, a huculok földjére vitte legtisztább zöld és kék színeit, és ide tette legmagasabb hegyeit. A bojkók földje, a Vihorlát és a Beszkidek vidéke, sokkal szerényebb. Nem annyira fenségesek és zordak, mint inkább kedvesek az egymás mellé sorakozó, kupola alakú, aránylag alacsony hegyek. A legmagasabb csúcs a festői Borzsova-csoportban a Sztoj, csak 1860 méter magas. Érdekes, hogy a vízválasztó Kárpát-gerinc itt alacsonyabb, mint az előtte húzódó hegylánc, ezért igen szépek a völgyek, pl. a Tarac, Talabor, Borzsova (Borsava, Borsa) völgye.

Mint a hucul, a bojkó is gúnynév. Eredetét nem tudjuk. Egyesek a rutén bojkij „ügyes, élénk" szóval, mások a bője „igenis van, úgy van" szóval hozzák kapcsolatba, mert a bojkó a közbeszédben igen gyakran használja. Természetes, hogy nemcsak a huculok, hanem a bojkók neve kapcsán is találkozunk fantasztikus magyarázatokkal, bár kétségtelen, hogy semmi szín alatt sem származtathatjuk a kelta bojoktól. ők maguk verhovinaiaknak, hegylakóknak nevezik magukat, de szomszédaik, főleg a huculok és a síklakó rutének bojkóknak hívják őket. Egyébiránt a huculok minden más hegylakó rutént lekicsinylőén, sőt gúnyosan bojkónak neveznek. A legnagyobb sértés egy huculra, ha azt mondják neki, hogy pecsenij bojko,  „te sült bojkó", ami azt jelenti: te sült paraszt. A huculok általában gúnyolják a bojkókat, és bosszantásukra ezt a dalt éneklik:

 

Hucul, kedves hucul

Hová tetted a bojkónkat?

Megsütötted avagy

Elevenen meg is etted?

Meg sem ettem,

Se meg nem sütöttem,

Gombaszedni ment el,

Farkas falhatta fel.

 

A síkfóldi rutén csak kedvesen évődve, tréfálkozva mondja azt, hogy bojkó. Például a következő versben:

 

Bojkó vagyok, te is az vagy, Mind

a ketten bojkók vagyunk.

Nyújtsunk kezet, És táncoljunk

egyet.

 

A bojkó gyorsan táncol, aprózza lépteit, és ezért évődve gúnyolják a síklakó rutének, mint azt a dal is elárulja:

 

Felmegyek a hegyekbe,

Hol a bojkók laknak,

Ott a nótát aprózgatják

S mégis jól vigadnak.

 

A bojkó nem olyan szép, mint a hucul és átlagban mintegy öt centiméterrel alacsonyabb nála. Melle széles, izmai erősek. Homlokcsontja széles, ajka vékony. Arcjátéka sem olyan élénk, mint a huculé. Egyhangú és vontatott a beszéde. Haja szőke, de a sok kenéstől idővel megbámul. A lányok csinosak, kerekarcúak, vidámak. Fő szórakozásuk a fonó, ahol sokszor nem a legépületesebb módon töltik estéiket.

A bojkó általában barátságos, beszédes. Rendes találkozóhelye a templomudvar vagy a kocsma. Itt beszélik meg az ügyes-bajos dolgaikat és a világ eseményeit. Jólelkű, megbízható, engedelmes és szolgálatkész. De hirtelenharagú és akkor mindjárt verekszik. Sokkal passzívabb természetű, mint a hucul. Vállalkozó szellem nincs benne. Szívesen dolgozik, ha rá van utalva, de nem töri magát a munka után. Kissé fatalista, könnyen beletörődik sorsába, pedig tehetséges, és ért a házalókereskedéshez is. A drótostóthoz hasonlóan egyik-másik bojkó messze földet bejár. Magyar gyümölcsöt visz a lengyel piacokra. Néha borral is kereskedik.

Nagy szegénysége miatt a népiskolán kívül nem küldi más iskolába gyermekeit, és így nem tudja fejleszteni tehetségét, főleg kereskedelmi hajlamait.

Az összes rutének között a legerősebb a családi érzése. Szereti szüleit, gyermekeit és tiszteli az öregeket. Baj vagy veszély esetén a legnagyobb áldozatra képes a családjáért. A bojkó az egyetlen rutén néptörzs, amelynél a régi házközösség nyomaival találkozunk. Míg a hucul individualista, a bojkóban erős a közösség érzése. Nemcsak az urbáriumok említik a nagy családot, hanem Bidermann is azt állítja, hogy az ő korában, a XIX. század közepén látott 3—4 családot egy fedél alatt élni és ugyanezt mondja a cseh J. L. Pic is.26 A bojkó házközösség (dvoriscse) hasonló volt a délszláv házközösséghez (a zadrugához). A nős fiúk otthon maradtak szüleik házánál és együtt gazdálkodtak. A család feje az apa vagy a nagyapa. Az apa halála után a testvérek nem váltak el, hanem a legidősebb fiú vezetése alatt együtt maradtak. Ő a gazda, felesége a gazdasszony. Közös minden ingó és ingatlan vagyon, csak az asszonyok hozománya magántulajdon. A közös vagyonnal a gazda rendelkezett. Ő adta ki mindenkinek a munkát, ő végezte közös számlára az eladásokat és a bevásárlásokat. A gazdának feltétlenül engedelmeskedtek, mindenben szigorúan ragaszkodtak szokásaikhoz.

A házközösség emléke ma is él a népben, és gyakran előfordul, hogy a nős fiú — ha nincs saját háza — a szüleinél marad hosszabb ideig, és együtt gazdálkodik velük, amíg nem szerez magának annyit, hogy különváljon. A hucul fiú nem akar addig megházasodni, amíg nem biztosított magának otthont. A bojkó fiú azt mondja, hogy a házasság után is ráér otthonról gondoskodni, addig meglesz a szüleivel. A bojkó ma is azt vallja, hogy jó volt az a régi szokás, hogy rendszerint csak az unokák közt került a sor az ingatlan felosztására és a házközösség megszüntetésére, de hát abba kellett hagyni a régi jó szokást, mert az asszonyok nem fértek meg egymással.

A bojkó ősidőktől fogva úgy tartja, hogy a parlagon heverő föld, az erdő, a szabadon folyó víz, patak, természetes tó köztulajdon. Bárki szabadon használhatja, ha szüksége van rá. Csak az emberi ész és kéz alkotása, az emberi munka eredménye magántulajdon. Saját használatára bárki szabadon szedhet az erdőn, mezőn szamócát, málnát, szedret, áfonyát, mogyorót, gombát, vadalmát, vadkörtét.

Egyes bojkó falvakban ma is patriarchális az élet. Ha a bojkónak valami kisebb dologra van szüksége, pl. karóra, és szomszédja udvarában látott egyet, megkérdezés nélkül elviszi, vagy pedig bemegy szomszédja kertjébe, erdejébe és vág magának. Ezért a szomszédja nem jelenti föl, mert hasonló esetben ő is így cselekszik. Azt is természetesnek találja, hogy a kölcsönkért kisebb tárgyat (fűrészt, talyigát, teknőt, baltát, kalapácsot) nem siet visszaadni. „Majd érte jön a gazdája, ha kell neki." Sőt a kölcsönvett tárgyat másnak is továbbkölcsözi, és a tulajdonos bejárhatja a fél falut, amíg megtalálja.

A hegylakó rutének többsége bojkó. A Kárpát-gerinc közelében élnek. Nem hívásra jöttek, nem rendszeresen telepítették le őket, hanem csendesen, észrevétlenül szivárogtak be a XVI—XVIII, században Ha-lics bojkó lakta hegyvidékéről, Turka, Stryj, Drohobycz, Dolina, Kalusz és Sambor járásaiból. A hegyek közt a patakok völgyeiben és a partok lejtőin helyezkedtek el.

Mint a Tisza forrásvidékére, a Verhovinára is sokáig szabadon átjárhattak a Kárpátok túlsó oldaláról nyájaikkal. Senki sem őrizte a Kárpát-gerincen vonuló határt, sőt ki sem volt pontosan jelölve. Hanem a kincstár is, a magán uradalmak is, hamarosan megtudták, hogy idegen pásztorok járnak havasaikon és megadóztatták őket.

A munkács-szentmiklósi uradalom a XVI. század végén minden juh-és kecskenyájért (500—600 darab) egy forintot és egy sajtot szedett nyaranta. Ha pedig a halicsi emberek a magyar Verhovinán kaszáltak, szénát gyűjtöttek és ott teleltették nyájaikat, akkor „vátrapénzt" szedtek tőlük, vagyis minden akol (kosár) után egy forintot. A munkácsi uradalom 1649. évi urbáriuma szerint idegenektől akár úr, akár jobbágy volt, három pénzt szedtek minden szarvasmarhacsorda után és egy sajtot minden juhnyáj után. Később az adókat emelték.

A Verhovinán legeltető juhászok, pásztorok és gazdák egy része a neki tetsző helyen végleg letelepedett. így keletkeztek idővel a bojkó hegyifalvak, amelyek új jövevények bevándorlása folytán egyre szaporodtak. Az 1549. évi urbárium már Nagyberezna fölött is említ bojkótelepeket (Kosztrina, Sztavna, Voloszanka).

A XVIII, századbeli huklivai (zúgói) latin krónika, amelyet az ottani parochus vezetett, azt írja, hogy „minden valószínűség szerint ennek az egész Verhovinának a benépesülése a múlt század elején vagy nem sokkal előbb kezdődött". Igen sok halicsi bojkó vándorolt be Rákóczi szabadságharcának a leverése után, 1711—1720 között.

A Verhovina csak állattenyésztésre alkalmas terület, azért a bojkó nem is igen foglalkozik mással. Csak állattenyésztésből, pásztorkodásból megélni nem tud. A múltban sem tudott. A munkács-szentmiklósi és az ungvári uradalom bojkói már a XVI. századtól kezdve a magyar alföldre jártak aratni. A XVII. században az alföldi földesurak egész aratóbandákat alkalmaztak a negyedik, ötödik, hatodik vagy hetedik kéve ellenében, s azonfelül a kicsépelt magot is hazaszállították az aratóknak. A Verhovina földesurai szívesen vették jobbágyaik évadmunkáit, mert így ők is biztosan megkapták járandóságaikat. Az aratómunkán kívül földesuraik tudtával szőlőmunkásoknak is elszerződtek.

A bojkó legények és lányok szívesen mennek az Alföldre aratni. Megtanulnak valamit magyarul és otthon a faluban kérkednek magyar tudásukkal. Télen a fonóban szívesen énekelnek magyar dalokat, eredeti magyar szöveggel, vagy szó szerinti fordításban. Magyarszeretetüket jellemzi, hogy ha kedveskedni akarnak valakinek, azt mondják neki, hogy „olyan, mint egy magyar".

Legszebb mondáik a pásztorkodáshoz és a havasi pásztorkürthöz fűződnek:

... A régi időkben, amikor még minden bojkónak juhnyáj a legelt a havasokon, a leggazdagabb gazdának csodaszép leánya volt, aki olyan mesterien tudott bánni a havasi kürttel — trombitával —, hogy nemcsak érzéseit, hanem gondolatait is kifejezte. Megesett, hogy halicsi rablók megtámadták a pásztorokat, és elhajtották nyájaikat. A legmódosabb gazda pásztorait is megtámadták egyszer. El akarták vinni lányát és nyáját. A lány kérte a rablókat, engedjék meg, hogy búcsút vegyen kedves hegyeitől és hogy belefújhasson a pásztorkürtbe. A rablók megengedték. A lány játéka annyira elbűvölte őket, hogy nem vették észre, a lány apját figyelmezteti a veszélyre. Az apa megértette lánya hívó szavát, és a falu embereivel a havasra sietett. Elfogta a rablókat, és lányát is, nyáját is megmentette.

A bojkó ipart nem űz, de mert nem lehet meg kovács nélkül, azt tartja, hogy minden falunak szüksége van cigányra. Felsőhidegpatakon 1930-ban két kovács volt, egy cigány és egy zsidó. A nép mind a kettőt cigánynak nevezte. Ha valaki a bojkók közül kitanulja a kovácsmesterséget, ami elég ritka eset, azt mondják róla, hogy kitanult cigánynak. A többi iparos német vagy zsidó.

Egy régi közmondás szerint három dolgot nem szeret a rutén: a lovat, a cserjést és az utat.

Ez a közmondás csak részben igaz. A hucul él-hal a lóért, a síkföldi rutén is szereti. A bojkó nem becsüli sokra, mert nem tudja kellőképpen kihasználni. A bojkó az ökröt szereti, abból van a legtöbb haszna. Az ökör megelégszik fűvel és szénával, a lónak hébe-hóba zabot vagy kukoricát is kell adni, ha dolgozik. — Ha a lónak is zabot vagy kukoricát adunk, mi marad nekünk? — mondja a bojkó méltatlankodva, amikor valaki me-jegyzi, hogy sovány vagy gyenge a lova.

Nem szereti az erdőt, a cserjét, mert nagy munkát adott apáinak azok kiirtása, hogy házhelyet, egy kis szántót és kertet szerezzenek maguknak.

A Verhovinán csaknem minden talpalatnyi földet az erdőtől kellett meghódítani. A Halicsból bevándorolt bojkó a patak mellett, ahol a völgy kiszélesedik, vagy a hegyoldalon kiirtott egy darab földet és annak közelében kunyhót, házat épített. Itt élt elszigetelten, szomszéd nélkül. Később egyre több és több házikót ragasztottak a patak partjára vagy a hegy oldalára, és megvolt az új telep, az új falu. Utakról, utcákról szó sem lehetett. A forgalom a patak mentén bonyolódott le. Onnan ösvények vezettek az egyes kunyhókhoz. Később a patak mentén utat építettek és a hegyoldalakon elszórt kis rutén házakat közigazgatásilag falvakba osztották, sőt a kincstári falvakban — ahol lehetett — a lakosság egy részét is levitték az út mellé, utcák azonban nem épültek és most sem épülhetnek.

A patak közelében vagy a hegyoldalon meglapuló kis faház három részből áll: lakószobából, pitvarból és kamrából. Berendezése olyan, mint a hucul házé. A kemence tetején a család legidősebb és legfiatalabb tagja alszik. Kéményt nem építenek, mert azt tartják, hogy annál erősebb és tartósabb a tetőszerkezet, minél jobban átjárja a füst.

Táplálkozása a huculénál is gyengébb. Fő tápláléka a zablepény, burgonya, káposzta, bab és kukoricalisztből készült puliszka. Ünnepi eledele a rántotta, sült szalonna, tejbenlaska, töltöttkáposzta, tepertősgaluska, hering. Ritka ínyencfalatnak tartja és csak nagy lakomák alkalmával kerül asztalára a töltött tyúk. Kiszedi a tyúk belső részeit, kukoricalisztből és édestejből készült péppel megtölti, bevarrja, megfőzi és utána megsüti. A töltött tyúk a bojkó álmainak netovábbja.

A hucul rendkívül szereti szülőföldjét. Csak a huculok lakta területen belül változtat lakóhelyet, házasság vagy más ok folytán. A bojkó könnyen elköltözik, ha azt gondolja, hogy jobb sora lesz új lakóhelyén. Sok bojkó vándorolt már Torontálba és a Bácskába. Pénzzé tette kis vagyonkáját, mert több és jobb földet kapott érte másutt. Pedig az ő hazája is szép. A Borzsova legmagasabb csúcsáról csodás kilátás nyílik a bojkók lakta Verhovinára, sőt észak felé Lengyelországba és dél felé az Alföldre is ellátni. Az egész Verhovinát átszövi az Ungvárról kiinduló jubileumi út, amely a Rónahavason, Volócon, a Borzsova havasokon, Bruszturán át vezet a huculföldre. Érdekes látnivalók a havasok, hegycsúcsok, hágók, erdők, a gyönyörű fatemplomok. A bojkók földjén számos ásványvíz és primitív fürdőhely is van (Rónafüred, Polenafürdő, Kékesfüred, Zanyka, Királymező), de mert nehéz a megélhetés, mindezt köny-nyen otthagyja, ha másutt jobb anyagi viszonyok közé kerül.

Szomorú évszaknak tartja a bojkó a nyárutót, amikor kis termését meg kell védenie a vadaktól. Silány földjében zabot, árpát és burgonyát, a völgyekben kukoricát termel.

Amikor érni kezd a termése, rákap a vaddisznó, ez ellen kell megvédelmeznie. Fegyvere nincs, nem lőheti le. Úgy segít magán, hogy a burgonyatábla közepébe kalyibát épít, esténként hatalmas tüzet gyújt előtte, és ha hallja a vaddisznó közeledését, éktelen lármát csap, hogy elűzze.

Szomorú látvány őszidőben a hegyoldalakon lobogó tűz, és fülünket is bántja, ha a szél elhozza a lárma foszlányait. Az öreg bojkó ilyenkor a kalyibában a tűz melett a régi jó időkről mesél, amikor szabad volt vadászni és nemcsak kára, hanem haszna is volt a vaddisznóból. „Bőréből bocskort csináltunk, a húsát megettük. Minden szabadnapra jutott hús elég."

 

c) A lemkók

A bojkóktól keletre, a Latorcától Poprádig húzódó hegyvidéken, az Alacsony-Beszkidek lejtőjén élnek a lemkók. így hívják őket a többi rutének, mert a magyar „csak" szócskának megfelelő „lis" vagy „ano" helyett lem-et, len-et mondanak. Eredetileg ez is gúnynév, akár a hucul vagy a bojkó. Ők ruszinoknak vagy rusznákoknak (rusznyákoknak) nevezik magukat.

Ha megkérdik tőlük, hogy lemkók-e, így válaszolnak:

— Mi ruszinok, rusznákok (rusznyákok) vagyunk. A lemkók ott élnek valahol a bojkók között.

A lemkók földje alacsony hegyvidék. Hosszan húzódnak a széles hegyhátak nyugat, kelet és délkelet felé. Lejtőik olyan mérsékelten emelkednek, hogy kocsival is könnyű feljutni a hegyekre, ami igen megkönnyíti az érintkezést közöttük.

A Kárpátok gerince is alacsony ezen a vidéken. A Duklai-hágó például 502 méter a tenger szintje fölött, a Zborói-hágó 592 méter.

E földrajzi adottságnak igen fontos a szerepe a lemkók életében. Míg a magyarországi huculok és bojkók a terep nehézségei miatt bevándorlásuk óta alig érintkeztek a Kárpátok északi oldalán lakó huculokkal és bojkókkal, a Kárpátok két oldalán élő lemkók nem szakadtak el egymástól.

A Lisko, Sanok, Krosno, Gorlice, Gribów, Jaslo és Nowy-Sac járásokban élő halicsi lemkók gyakran átjártak magyarországi testvéreikhez, akik viszonozták a látogatásokat.

Nemcsak a magyarországi, hanem a halicsi lemkók is régente aratni jártak a magyar Alföldre. Sőt a múlt század elején a nagyobb magyar uradalmakban sok halicsi lemkó kondás volt. Ezért például a halicsi Msanec faluban ma is sok a Kondás nevű ember. Arra a kérdésre, honnan kapta nevét, így válaszol:

— Valamelyik öregapám disznópásztor volt Magyarországon, ott pedig a disznópásztort kondásnak hívják.

Halicsból Magyarországra jöttek vásárolni, sőt régente, amíg könnyen ment és nem volt hatósági engedélyhez kötve, itt is házasodtak meg.

Számos halicsi lemkó dalban magyarországi helységnév fordul elő. Például Oljehovecben ezt éneklik:

Kezeit tördelte, zokogott Ancusa, Mert nem hozott almát Tokajból Andrusa. Csitt, Ancusa, ne sírj, ne hullasd könnyedet, Lőcse városából hozok almát neked.

A halicsi lemkók dalaiban és meséiben a magyar városok közül Debrecen   fordul   elő   legtöbbször,   mert   Hajdú   megyébe  jártak   aratni.

A magyarországi lemkók is átjártak a halicsi lemkókhoz szórakozni vagy vásárolni. A Sáros megyei Venéce faluban van egy öreg fatemplom. 1654-ben építették a halicsi Nowa Wies nevű lemkó faluban, 1724-ben megvette Venéce. Szétszedte, hazavitte, újra összerakta és ma is abban imádkozik.

A hegylakó rutének közül a lemkók jöttek be hozzánk legelébb. A rutének lakta terület — a régi északkeleti gyepűelve — eladományo-zása és benépesítése a XIII. században Szepesben kezdődött és innen haladt kelet felé. Utolsónak Máramaros népesült be.

A rutének Szepesben sem az első telepesek. Hatvanhat szepesi falut ismerünk a XII—XIII. századból, de egy rutén sincs köztük. Ha lettek volna ruténok a tatárjárás előtt, legalább egy oklevél említené őket. A rutének későbbi jövevények, mint a lengyelek, tótok, németek és magyarok. Terméketlen, sivár földeken laknak, márpedig az első telepesek a termékeny síkföldet, folyóvölgyeket, védett helyeket szokták megszállni.

Szepes, Sáros, Abaújtorna és Zemplén néprajzi tekintetben rendkívül tarka. E vegyes ajkú, vegyes vallású és vegyes nemzetiségű területen magyarok, szlovákok, németek, lengyelek és lemkók laknak. Sok a vegyes lakosságú község, de tiszta lemkó, vagy lemkótöbbségű falu is szép számmal akad. Legkevesebb van Szepesben, ahol a lemkó az egész lakosság 7 százaléka. Itt összesen 20 lemkó község van.

Nyelvi és nemzeti hovatartozás szempontjából vitás terület mindenütt van, ahol rokon népek érintkeznek. Oroszországban nem tudják pontosan megvonni az orosz—ukrán, a Balkánon a szerb—bolgár nyelvhatárt. Ezt a faji és nyelvi vitát a tudomány fegyverével eldönteni nem lehet, mert az egymásba folyó nyelvjárásokat mindegyik fél magának követeli, és egyik sem nyugszik bele szívesen a tudományos ítéletbe.

A rutének minden görög katolikus keleti szlovákot rutén eredetűnek tartanak, ők szerintük elszlovákosodott rutének. A megállapítás téves. A vallást nem fogadhatjuk el nemzeti vagy faji ismertető jegynek. Kárpátalján is nemcsak rutén, hanem román és magyar görög katolikusok vagy görögkeletiek is vannak, miért ne volnának keleti szertar-tású szlovákok is. Tudjuk, hogy Szepesben és Sárosban is az ellenreformáció korában több protestáns falu a görög katolikus hitre tért át. Ezek szlovák falvak voltak.

A cuius regio eius religio elve néhány esetben a lemkó ruténeknél is érvényesült. Olsavszky Emanuel munkácsi püspök rendeletére 1750—1767 között megvizsgálták a zempléni, sárosi, szepesi és abaúji görög katolikus parókiákat. A vizsgálatokról (visitatio canonica) felvett jegyzőkönyvek a parókiák és leányegyházaik nevét, a templomok alapítási évét, állapotát, felszereléséről szóló leltárát tartalmazzák. Megírják, hogy ki és mikor szentelte fel a parochust, mi a hívők kötelessége papjuk és egyházközségük iránt. Egyik-másik jegyzőkönyv egyéb érdekes adatot is tartalmaz.

A Homonna közelében fekvő Cserninán felvett vizsgálati jegyzőkönyv azt mondja, hogy „emberemlékezet szerint a kőtemplomot egykor a római katolikusok építették, ezután a luteránusok birtokába került, később pedig — mintegy ötven évvel ezelőtt — a teljesen elpusztított templomot a rutén hívők kijavították, és azóta békében használják". Lenartóról azt jegyzi meg, hogy „templomát latin szertartásúak alapították, de már sok év óta a görög szertartású parochus misézik benne". Malcó látogatási jegyzőkönyve szerint „a kőtemplomot római szertartásúak építették, azután a luteránusok birtokába került, és körülbelül harminc évvel ennekelőtte a ruténeknek adta a földesúr". Petyanki (Peklén) parókiáján felvett jegyzőkönyvben olvassuk, hogy „a fatemplo-mot regente a luteránusoktól kapták". Andrasovecben (Andrásvágás): „a templomot a luteránusoktól vettük el". Az Abaúj megyében Bistelben felvett jegyzőkönyv azt mondja, hogy „a fatemplomot... nyolc évvel ezelőtt a földesurak a kálvinistáktól vették el".

Kétségtelen, hogy sok rutén és lengyel olvadt be idők folyamán a keleti szlovákságba. Ez a beolvadás azonban önkéntes volt. A rutének és a lengyelek saját akaratából történt.

Érdekesen állapította meg Czambel a szlovák terjeszkedés okait.27

Az első az, hogy a rutén köznép a szlovákot úri nyelvnek (panski jazik) tartotta a rutén és a lengyel nyelvhez viszonyítva. A második, hogy a világháború előtti időkben szlovák nyelven számos népirat, füzet és egyéb nyomtatvány jelent meg, míg a rutén nyomtatott betű ritka volt, mint a fehér holló. Nemcsak szlovák papok, hanem a szlovák földesurak családtagjai is és a szlovák származású világi urak is szívesen beszéltek szlovákul (po nasim), a lengyelekkel és a ruténekkel is csak szlovákul érintkeztek. Ha a világháború előtt egy ottani magyar család valamilyen szláv nyelvre akarta taníttatni gyermekét, mindig szlovák lányt vett dadának vagy nevelőnőnek, rutént vagy lengyelt soha. Ezt a nép észrevette, és a szlovák nyelvet a lengyellel, a ruténnel szemben úri nyelvnek tartotta; a rutén legény és lány is úri módon, szlovákul igyekezett egymással társalogni. Ezt annál is szívesebben tette, mert saját rutén papja családjában (egy-két kivételtől  eltekintve) csak magyar szót hallott.

Érthető, hogy a szlovákok között és a szlovákok szomszédságában élő rutének nem ragaszkodtak ahhoz a nyelvhez, amelyet papjuk sem becsült meg és legtöbbször hibásan is beszélt. A keleti szlovák területen lakó rutének elszlovákosodása természetes folyamat volt, kivált ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szlovák műveltség magasabb volt a ruténnél.

A szlovákon kívül a lengyel is erősen hatott a lemkók nyelvére. A huculok és a bojkók nyelvjárásában csak elvétve akad egy-két lengyel szó, amit bevándorlásuk idejében hoztak magukkal, és mai napig is megőriztek. A lemkók nyelve tele van lengyel szavakkal. Olyan nagy volt a lengyel nyelv hatása, hogy még a hangsúlyozást is átvették. Az összes orosz, ukrán és rutén nyelvjárásokban változó a hangsúly. Egyedüli kivétel a lemkó, ahol az utolsó előtti szótag hangsúlyos, éppúgy, mint a lengyelben.

Mint a többi rutén, a lemkó is főleg fóldmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik. Földje sovány, köves, agyagos. Annyit nem tud termelni, hogy megéljen belőle. Veteményei ugyanazok, mint az ottani szlovákoké. Zabot, kukoricát, burgonyát, babot, lencsét, kölest és borsót, ipari növények közül lent és kendert termeszt.

Ma nagyon szegény. Csaknem minden kereseti forrása elapadt. Pedig még ötven-nyolcvan évvel ezelőtt jómódban élt. Nemcsak állatot nevelt, hanem kereskedett is vele. Szepes, Sáros és Zemplén lemkó-ruténjei minden tavasszal juhokat és bárányokat vásároltak Máramarosban, Erdélyben, Bukovinában és Moldáviában. A juhnyájakat hazahajtották és nyáron át legeltették. Kettős hasznot húztak belőlük. Sovány földjeiket megtrágyázták. A juhok gyapját lenyírták, tejéből sajtot készítettek, amit azután hazai vagy külföldi piacokon eladtak. Ősszel a juhokat és bárányokat a Sáros megyei Hanusovecbe (Hanusfalu) vagy Olmützbe hajtották és eladták. A hanusoveci juhvásáron sok csehországi, sziléziai és Posen tartománybéli kereskedő jelent meg, és jó áron megvette a kövér füvön hizlalt állatokat. Olyan lemkók is akadtak, akik minden évben külföldi piacokra hajtották nyájaikat.

Lóval és szarvasmarhával is kereskedtek. A lovakat és ökröket Lengyelországban, Bukovinában és Moldáviában vásárolták. Az eladást novemberig lebonyolították, és kezdetét vette a disznókereskedés, amely december közepétől Pál napjáig (január 15.) tartott. Áprilisig aztán otthon maradtak, hogy a hó eltűnte után újból kezdjék a vázolt életmódot. A múlt század közepe táján a náluk jóval mozgékonyabb és élelmesebb zsidók kiszorították őket az állatkereskedésból.

Amikor a lemkó a régi jó időkről beszél, az állatkereskedésre gondol.

— Nagy ünnep volt, amikor megérkeztek a juhnyájak, az ökörcsordák, a ménesek. Szétosztották a különféle legelőkön. A falu apraja-nagyja a szabadban élt és pásztorkodott. Víg nóta járta, furulyaszó hangzott a lobogó pásztortüzek mellett. „Ma mindennek vége — mondotta az osztornyai öreg pásztor szomorúan. — Mehetünk Amerikába, ha élni akarunk, de már oda se engednek be bennünket."

A lemkó vállalkozó természetű és messze földre elmegy a kenyérért. A szepesi lemkók között vándorkereskedők, házalók és drótostótok is akadtak szép számmal. Bejárták egész Ausztriát, Magyarországot és olajat, lenvásznat, vajat, sajtot, üveget és egyéb apróságokat árultak. Külföldre is elmerészkedtek. Dél-Oroszországban szívesen látott vendégek voltak az istenháta mögötti kis ukrán falvakban. Csakhogy az orosz kormány kitiltotta őket, mert állítólag híreket vittek forradalmakról, parasztlázadásokról.

A lemkó drótostótok és üveges tótok a Szepes megyei rutén falvakból kerültek ki. Kora tavasszal útnak indultak, és csak késő ősszel tértek haza. Rendszerint egy mester és a tanítványa jártak együtt. Egyik-másik községben rövidebb-hosszabb időre megszálltak. Kiegészítették árukészletüket, drótból különféle apró tárgyakat csináltak, és házról házra járva, árusítgatták. Vándorkereskedők és iparosok voltak egy személyben. A drótostótok foltoztak és drótoztak, az üveges tótok a kitört ablaktáblákat cserélték ki újakra.

Drótozáson, üvegezésen kívül egyéb iparral alig foglalkozik a lemkó. A vászonszövésben ügyes, azonban ez sokáig csak háziipar volt a Sze-pességben és Sárosban. Egyéb ipart a múltban nem is igen űzhetett, mert Felvidéken németek voltak az iparosok és a céhekbe nem vették fel őket. Különben is az iparos rendszerint városi lakos, a lemkóknak pedig éppúgy, mint a többi ruténeknek, nem volt városuk.

A lemkó még a bojkónál is gyengébb testalkatú és alacsonyabb. Arca sovány, beesett, és nem mondható szépnek. Nézése hideg, merev, réve-dező, járása lomha, bizonytalan. Szorgalmas és istenfélő, de nem olyan szolgálatkész, mint a bojkó. Több benne az önzés, ami régibb foglalkozásának, az állatkereskedésnek és a drótos mesterségnek folyománya, hisz haszonra kellett dolgoznia. Felfogásában, gondolkozásmódjában, szokásában és életmódjában közelebb áll a nyugathoz, mint a bojkó és a hucul, ami érthető is, hisz nyugati népek (magyarok, németek, tótok, lengyelek) veszik körül, és csak kelet felé, keskeny folyosón át érintkezik rutén testvéreivel. Öltözetében is közelebb áll a tóthoz és a lengyelhez, mint a többi hegyvidéki ruténhez. Nem visel tüszőt, a többi rutén büszkeségét. Viszont van nyakkendője, ami ismeretlen a bojkónál. Ruházata rövid, ráncos gatya és ing. Rajta fekete pitykés mellény, fölötte hosszú csuha, fekete-fehér rojtos átvetővel, vagy otthon a térdigérő barna gúnya (szerdák). Kozsuhot (bőrkabát) nem visel. A nők öltözete eléggé csinos és ízléses. Asszonyok fehér vagy kék kendővel kötik be fejüket, a lányok hajadonfővel járnak. Szoknyájuk többnyire egyszínű. A szegény lemkó kora tavasztól késő őszig mezítláb jár. Egyébként lábbelije bocskor vagy vásári cipő, ritkán csizma.

Minden munkáját, játékát, szertartását énekkel kíséri, mint a többi rutén is. Sok magyar dalt ismer szó szerinti fordításban és sok magyar társasjátékot. Ezeket aratáskor tanulták az Alföldön. Régi daluk alig van, eredeti dalaiknak nagy részében visszatérő motívum Amerika. Kevés a regéje, mondája. Talán legrégibb emléke, amely apáról fiúra szállt és amelyről ma is mesél, a krasznibródi leányvásár.

A XVIII, század elejéig évente kétszer-háromszor leányvásárt tartottak Krasznibródon (Laborcfő, Zemplén megye). Ez volt a rutének egyetlen leányvására. Voltaképpen csak a lemkók jelentek meg, a többi rutén — ha tudott is róla — közlekedési nehézségek miatt nem tudott elmenni. Néphagyományaiban sincs nyoma, pedig a bojkóknak és a dolisnyánoknak régebb időkből származó mondáik is vannak.

Száz és száz rutén család gyűlt össze a bazilita rend monostora mellett. A lányok virágokkal díszített leeresztett hajjal, az özvegyek koszorúval a fejükön sétálgattak, és kellették magukat. A vőlegényjelöltek is szüleikkel és rokonaikkal jelentek meg. A legtöbb fiú és lány most látta egymást először. Amikor a legény kinézett magának egy lányt, hozzálépett, kezét nyújtotta és így szólt: — Ha férj kell neked, itt vagyok, gyere a paphoz. — Ha a lánynak is tetszett a legény, kezet fogott vele. Ezután a legény megegyezett a leány vételárában, mind a két család és rokonsága bement a monostorba, ahol a jámbor szerzetes azonnal összeadta az ifjú párt. Azt sem kérdezte, hogy hívják őket, s merre van hazájuk. (Így szól a monda, mely hallgat arról, hogy házasságlevelet kiállított-e az eskető pap.) Az esküvő után ettek, ittak, táncoltak, és azután hazamentek. Ki jobbra, ki balra. Megesett, hogy a szülők nem is látták többé lányukat, sőt azt sem tudták, melyik faluba és kihez ment feleségül.

Nem minden házasságkötés ment ilyen simán. Gyakori volt a veszekedés és verekedés. Ha a lánynak nem tetszett a legény és a szülei is pártját fogták, a legény pedig nem tágított, verekedés volt a vége. Sokszor a lánynak nem tetszett a legény, de mert nagy árat kínált érte, a szülei hozzákényszerítették. A leányszöktetés is gyakori volt. Ha a legény látta, hogy sem a lánynak, sem a szüleinek nem kell, rokonai és barátai segítségével alkalmas pillanatban erőszakkal a monostorba cipelte a lányt, ahol azután a szerzetes pópa jópénzért a lány tiltakozása ellenére is összeadta őket.

Minden leányvásár botrányba fulladt. Gyakori volt a leányrablás és a verekedés, amiért is a hatóságok 1720 körül, a lemkók és főleg az ottani bazilita szerzetesatyák nagy szomorúságára, betiltották.

1 Vagyis ortodox.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet