Előző fejezet Következő fejezet

A nemzetiség, nemzeti kisebbség fogalma és történeti, jogi megközelítései

 

„A mérvadó hazai tudományos és politikai irodalom a németeket, szlovákokat, délszlávokat (szerbeket, horvátokat, szlovénokat) és románokat tekinti nemzetiségeknek. A mai Magyarországon a cigányok etnikai csoportnak minősülnek; a zsidóságot mint önálló csoportot elsősorban vallási közösség értelmében határozzák meg."1 Ez az 1980-as évek közepén publikált meghatározás és terminológia a második világháború befejezésétől az alkotmány módosításáról szóló 1989:XXXI. számú törvényig, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól alkotott 1993:LXXVII. számú törvény megalkotásáig de jure és de facto érvényben volt.

A nemzetiség, nemzeti kisebbség mint történelmi-politikai és társadalmi-szociológiai fogalom máig sem tisztázódott egyértelműen, pedig az egységes elnevezés hiánya tulajdonképpen minden tudományágnak gondot okoz.2 Ezzel együtt is vannak azonban olyan, tértől és időtől el nem választható ismérvek, amelyek jellemzők lehetnek. A nemzeti kisebbség (csakúgy, mint a nemzet) fogalma a polgári fejlődés szülötte. A nemzeti kisebbség olyan nemzeti-nyelvikulturális stb. közösség, amely egy nemzeti, etnikai többségnek, azaz az „anyanemzetnek", anyaetnikumnak a szerves részét alkotja; mégis attól elválasztva, államjogilag külön, más állam fennhatósága alatt él. Ebből következően a nemzeti kisebbség tagjai egyúttal a „befogadó", az „uralkodó" állam állampolgárai, az államalkotó nemzet létszámához képest pedig ugyancsak kisebbségben vannak. A nemzeti kisebbségekre, illetve azok tagjaira - többek között - ez a kettős kisebbségi jelleg, illetve kettős kötődés a jellemző.

A közép- és délkelet-európai, közelebbről a magyarországi nemzetiségi kérdés kapcsán is valójában nemzeti kisebbségeket, nem pedig nemzetiségeket értünk, bár a második világháború utáni politikai és közgondolkodásban, sőt a szakirodalomban is tulajdonképpen a nemzetiség szóhasználat terjedt el szinte kizárólagosan, ám az első világháború után túlnyomórészt a kisebbség fogalmat használták. A kérdéskör állami, államközi vagy nemzetközi szintű jogi szabályozása, politikai vagy tudományos megítélése során azonban nem egyszerűen felcserélt, vagy esetlegesen használt kifejezésekkel van dolgunk, hanem sokkal inkább egyfajta sajátos gondolkodás- és szemléletmóddal, amelynek a szóhasználat csupán hű és következetes kifejezője. (Természetesen a lényeget nem kizárólagosan a szóhasználat fejezi ki, hanem sokkal inkább a gondolkodás- és szemléletmód, valamint a nemzetiségpolitikai gyakorlat.)

A nemzetiség fogalomhasználata arra utal, hogy nem a nemzetben, vagy a nemzetben és az államban történő egyidejű gondolkodásról, hanem mindenekelőtt az államban, illetve az államot alkotó „uralkodó" nemzetben történő gondolkodásról van szó. Pontosabban arról a 19. században gyökerező, de a 20. század második felében minden korábbinál jobban megerősödő szemléletről, amelyben vagy az állam és a nemzet kapcsolatát illetően rendelődött az állam a nemzet fölé, vagy fordítva. Ez a fajta megközelítés az állam elsőbbségéből kiindulva, csak az „uralkodó" nemzetet ismerte el nemzetnek, a kisebbségben élőket viszont csak állampolgárokként kezelte, így tulajdonképpen nem tekintette őket saját „anyanemzetük" szerves részének.

Közép- és Délkelet-Európában e szemléletmód megszilárdulásának irányában hatott az a tény is, hogy sem az első, sem a második világháború után nem valósult meg a nemzetek önrendelkezése, hanem csak a győzteseké.3 Továbbá hogy az állami-területi és a nemzeti-etnikai status quo nem került szinkronba egymással, a győztes hatalmak vélt vagy valós érdekeinek megléte, vagy éppen annak hiánya következtében.

Az első világháború után a nemzeti kisebbségek kollektív-nemzetiségi és egyéni-állampolgári jogait a nagyhatalmak nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerbe igyekeztek foglalni, amelynek a békeszerződések csak az egyik, de kétségtelenül a leglényegesebb alkotóelemét jelentették. A békeszerződések kisebbségvédelmi intézkedései jogi szempontból nagyobbrészt az egyéni-állampolgári, kisebb részben pedig a kollektív-nemzetiségi jogok tárgykörében mozogtak.4 A békeszerződések mellett az egyes „érdekelt államok" részéről külön szerződések, kétoldalú egyezmények vagy egyoldalú deklarációk is tartalmaztak kisebbségi jogi kötelezettségvállalásokat.5 Más kérdés, hogy ezeknek a vállalásoknak milyen mértékben tettek eleget az egyes államok, annál is inkább, mert a garanciák rendszere gyenge, könnyen megkerülhető és kijátszható volt.

A második világháború után - mivel a közép- és délkelet-európai államhatárok gyökeresen nem módosultak - a kisebbségi, nemzetiségi kérdés továbbra is változatlanul megmaradt, sőt egyre akutabbá vált. Ennek ellenére nemhogy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kiépítésére nem került sor, de még a békeszerződésekből is kiszorult a kisebbségi kérdés, azaz nemzetközi jogi szinten teljesen rendezetlen maradt. A békeszerződések - az első világháborút lezáró békékkel ellentétben - a nemzetiségi, kisebbségi kérdést azon kormányok belügyének tekintették, amely államok keretében a kisebbség élt.6 Az ENSZ alapokmánya szerint és annak szellemében csupán a kisebbségek tagjai egyéni-állampolgári jogainak deklaratív elismerésére szorítkoztak. A szövetséges nagyhatalmak mindezt azzal indokolták, hogy abban az államban, ahol ezen egyéni-állampolgári jogokat elismerik, nincs szükség a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak külön, nemzetközi szabályozására. A nemzetiségi, kisebbségi kérdés tisztázásának és szabályozásának elmaradását nem pótolta és nem is pótolhatta az állampolgárok egyéni, emberi szabadságjogainak elismerése és az ENSZ alapokmányának az elfogadása. Az azokban megfogalmazott jogokkal ugyanis csak abban az esetben élhetett volna valójában a nemzetiségi lakosság, ha - az alap- és előfeltételt jelentő - kollektív nemzetiségi jogokat jogszabályban is rögzítik és ténylegesen érvényre juttatják. Erre a garanciára annál is inkább szükség lett volna, mivel a békekonferencia minden esetben anélkül döntött, hogy megkérdezte volna a nemzetiségi lakosságot: mely állam keretein belül óhajtana élni. Ezen kívül néhány állam képviselője már előre kifejezésre juttatta azon véleményét, hogy nem áll szándékában az ENSZ alapokmányában rögzített szabadságjogok biztosítása.7

A kisebbségi jogok nemzetközi jogi szabályozásának elmulasztása azt eredményezte, hogy a nemzeti kisebbségeket és „anyanemzeteket" immár nemcsak a területi, de a nemzetközi jogi status quo is elválasztotta. A kisebbségek számára tehát a létezés intézményes feltételeit kizárólag az „uralkodó" állam nemzetiségi politikája határozta meg - amennyiben az adott állam szuverenitásának birtokában volt -, s ezáltal a nemzeti kisebbségek védtelenné váltak az érdekeiket csorbító többségi törekvések tendenciáival szemben. A nemzeti kisebbségek politikai, gazdasági, kulturális és jogi helyzetének alakulása - tulajdonképpen tértől és időtől, illetve létszámtól és etnikai összetételtől függetlenül - a politikai demokrácia egyik mércéje lett.

 

 

Jegyzetek:

A nemzetiség, nemzeti kisebbség fogalma és történeti, jogi megközelítései

 

1 Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984. 161.

2 Dobö Attila: Néhány gondolat a nemzetiség fogalmának dialektikus és formállogikai elemzéséhez. In: A III. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai. Budapest-Békéscsaba, 1986. 695-702.; Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945-1990. Kossuth Könyv kiadó, Budapest, 1993. 20-27.; Für Lajos: Kisebbség és tudomány. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989. 9.; Joó Rudolf: Nemzetiségi kérdés - kisebbségtudomány. Magyar Tudomány, 1981. 11-12. sz, 957.; Joó Rudolf: A nyugat-európai kisebbségek sajátosságai és típusai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983. 8.; Joó Rudolf: Etnikum, kisebbség, szórvány. Confessio, 1986. 3. sz. 3-9.; Kővágó László: Kisebbség - nemzetiség. Második kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978. 60-61.; Kővágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981. 33.; Lipcsey Ildikó: Kisebbségi jogi fogalomtár. Erdélyi Magyarság, 1991. 8. sz. 55.; Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam. Kelet- Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998. 9-15.; Stark Ferenc: A szavak csapdájában. (Kisebbség, nemzetiség, népcsoport, államalkotó többség.) Magyar Nemzet, 1989. június 12.; TÓth Károly: Nemzetiség vagy nemzeti kisebbség? Regio, 1990. 1. sz. 160-165.

3 A népi demokratikus forradalmak elméleti és történeti kérdései. Elméleti tanácskozás. Budapest, 1985. október 24. Szerk.: Csonka Rózsa, Harsányi Iván. Bu dapest, 1986. 389. (Balogh Sándor hozzászólása.)

4 Galantai József: Trianon és a kisebbségvédelem. Maecenas Kiadó, Budapest, 1989. 229.

5 Szabó Imre: A békeszerződés és a kisebbségek. Jogászegyleti Szemle, 1947. 3. sz. 46.

6 Tóth Károly Antal: A kisebbségek nemzetközi jogi helyzete. Kézirat. Országos Idegennyelvű Könyvtár, Budapest. Nemzetiségi Archívum. ISZ. 168. 10-14.

7 Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1950. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988. 238.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet