| |
E részben négy település német kisebbségi önkormányzatainak működési tapasztalatait összegezzük. (E kutatást A Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány, az OTKA [T 022906], valamint az OKTK [A. 1052/ VI] támogatta, témavezető Váradi Mónika Mária.) Példáink kiválasztásában ügyeltünk arra, hogy mind a regionális különbségeket, mind a kisebbségi önkormányzatok eltérő típusait megjelenítsük.
Németbóly és Nagynyárád a két világháború között sváb többségű népesség által lakott dél-baranyai települések. Nyárád belterületén szinte kizárólag német parasztok éltek; Németbóly társadalomszerkezetét a parasztok és az asszimilációra, nyelvváltásra fogékonyabb iparosság közel azonos súlya jellemezte. A második világháború után a szervezett ki- és betelepítések, valamint az ország keleti vidékeiről fölkerekedett szegénység önkéntes betelepülése megváltoztatta a két falu etnikai összetételét. Nem könnyű jelenleg megállapítani a német nemzetiségűek arányát a helyi társadalmon belül, az 1980-as ún. tanácsi becslés alapján Bólyban 54, Nagynyárádon 48 százalékosra tehető részesedésük; a helyiek mindkét esetben egyértelmű sváb többségről beszélnek.
Bólyba, a település megerősödő központi funkcióinak, a Mezőgazdasági Kombinát, a sajtüzem, valamint a német gyermekotthon által kínált munkahelyeknek köszönhetően, jelentős számban érkeztek a környező községekből magyar és vegyes etnikumú családok. Bóly 1997-ben lett várossá. Az „eminens" község a kilencvenes években kiugróan dinamikus fejlesztések színtere volt; az önkormányzat, a vállalkozók, és a Kolping-egyesület 1990 óta, hitel felvétele nélkül, 1 milliárd forint értékű összeget fektetett beruházásokba, s mindezt csupán a közösségi és szolgáltató szférában. A községi infrastruktúra kiépítésében a Németországból érkező, főként állami és alapítványi források rendkívül nagy szerepet játszottak, s a helyi gazdaságban is mind erőteljesebb a német magántőke jelenléte.
A térségi központ sikereivel a szomszédos falu nem dicsekedhet.Nagy-nyárádon a rendszerváltozás után nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt sokan remélték. A helyi közösség erejéből arra futotta, hogy kezdeményezze a Majs-központú téesz szétválását, s megalakítsa saját faluszövetkezetét. Hiába azonban a híres nyárádi határ, a faluszövetkezet, megfelelő vezetés híján, súlyos veszteségeket halmozott föl. Gazdaságföldrajzi adottságai okán a település erőteljes és aligha megállítható fogyatkozásnak indult, ám a nyugodt, szép és egészséges környezet igen vonzóvá teszi olyan, főként nyugdíjas korú külföldiek szemében, akik az itt vásárolt házakban szeretnék eltölteni öregkorukat. Az elöregedő községbe csupán saját tradícióinak vendégcsalogató felelevenítése és a faluturizmus lehel valamelyest életet.
Pilisvörösvárt a bányász népesség dominanciája, a tisztviselői, polgári, értelmiségi rétegek súlytalansága okán a két világháború közötti időszakra vonatkozóan ,,kvázi-város"-nak nevezi a szakirodalom (Tímár J. 1993). A szocializmus idején végbement agglomerálódás, a fővárosban letelepedni nem tudó, ám napi ingázó munkás, alkalmazotti egzisztenciák megtelepedése a faluban lényegében máig nem változtatott ezen a képleten, a meglévő körzeti szerepkör, a mindinkább izmosodó vállalkozói réteg és a kilencvenes évek jelentős beruházásai dacára, s annak ellenére, hogy Pilisvörösvár 1997-ben megkapta a városi címet. A községet a helyi szénbányászatnak köszönhetően kerülte el a kitelepítés, s így csupán a század elejétől folyamatos betelepülés eredményezi, hogy a svábság nem alkot abszolút többséget, noha ebben a tekintetben a hivatalos adatok (30%) és a helyiek becslése (60%) között jelentős eltérés mutatkozik (VáradiM. 1996a, 1996b).
Solymár az egyetlen választott településeink között, ahol bizonyosan állítható, hogy a svábság kisebbségbe szorult. Igaz, a szomszédaihoz képest szerencsésnek mondható faluból „csupán" az őslakosság felét telepítették ki, ám a vonzó fekvésű, Budapesttel határos Solymár már a szocializmus éveiben is szuburbán céltelepüléssé vált. A község azonban abból a szempontból is szerencsés, hogy a különböző időszakokban betelepült intelligencia és vállalkozó réteg értékeli az őslakosság hagyományait, gazdasági, kulturális és politikai sikereit, s ugyanakkor maga is hozzájárul ahhoz a képhez, amely Solymárról mint igen jómódú és egyben kulturált faluról kialakult (Várnái M. 1997).
A kisebbségi törvény által kínált alternatívák közül Bóly és Nagynyárád választása a közvetett megoldások egyikére esett, települési önkormányzataikat egyben kisebbségi önkormányzattá nyilvánították. Abban, hogy az érintettek így döntöttek, több tényező is latba esett: mindenekelőtta nemzetiségi lét nyilvános megjelenítésétől, a nemzetiségi kérdés elszínre kerülésétől való félelem. A bólyiak mindig óvatosak voltak ebben a tekintetben. Nem arról van szó, hogy megtagadták volna múltjukat, hisz az oktatási intézményekben mindig a lehető legnagyobb hangsúlyt kapta a német oktatás; itt működött a térségi kollégium német nemzetiségű diákok számára, és a falu tanácselnöke a hetvenes évektől a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének választmányi tagja volt. A szocializmus éveiben azonban elbizonytalanodott a bólyiakat a két világháború között jellemző öntudatos kettős identitás. Ebben szerepet játszott az, hogy a helyi sváb kultúra, szemben a környező, kisebb, zárt közösségű falvakkal, a nyíltan városi és magyar mintákat követő iparos rétegek domináns jelenléte miatt, már a korábbi időszakban sem volt homogén. E helyi kultúra azután a tervszerű és spontán betelepüléseknek köszönhetően tovább oldódott; jellemző, hogy a környékről betelepülő svábok kultúráját, mint parasztosat, falusiast néztek le a bólyiak. Nem hatott a sváb kultúra ápolásának irányába az sem, hogy a gazdálkodó szervezetek, az intézmények, a község első emberei soha nem a helyi sváb származású családokból kerültek ki. Tovább súlyosbította a helyzetet a kulturális egyletek feloszlatása, azaz 1947 után a formális közművelődés a bólyi válságágazatok közé tartozott. Noha a kilencvenes évek, éppen a kultúra tekintetében, jelentős változásokat hoztak - a nyolcvanas években újjáalakult énekkar mellett megalakult a fúvószenekar, és a helyi kábeltévében német rovat is működött. A bizonytalanság, a félelem jelei fölbukkantak a helyi nyilvánosságban, igaz, alkalomadtán a kettős identitás öntudatos megvállói is megszólaltak.
Egy, az idősebb generációhoz tartozó olvasó a Bólyi Hírlap 1994. áprilisi számában reagált az egyik önkormányzati képviselő kopjafaállítás kapcsán írott borongására, éspedig nevének vállalása nélkül. Ez önmagában sokatmondó, hisz a lap alig másfél éves történetében az egyetlen olyan olvasói levélről volt szó, amelynek írója nem vállalta szerzőségét. Anonymus a magyar állampolgári öntudat mellett nyíltan megfogalmazta aggodalmát, hogy tudniillik felborul a falu nemzetiségi békéje.
„Biztos vagyok benne, hogy többen éreznek úgy, mint én, ezért próbálom meg gondolataimat leírni.... Magyarázattal tartozom azért, hogy miért írok névtelenül. Nem szeretném a falu nemzetiségi csendjét megzavarni, bár tudom, hogy erre előbb vagy utóbb sor kerül [...] Talán megérdemelt volna egy kis közvélemény-kutatást, hogy akarja-e a falu a kopjafákat, hiszen ünnepelni, aki akart, eddig is tudott, s hogy a falu lakossága mennyire akarta megünnepelni az új helyen március 15-ét, azt a helyi televízió híven közvetítette. (Nagyon kevesen voltak ott.) Én még emlékszem arra, mikor március 15-én a Legényegylet zsúfolt termében szavalta el egy fiatal a Nemzeti dalt, énekelte a falu apraja-nagyja a Himnuszt, és a Szózatot. Pedig akkor a falu lakosságának majd 100%-a nemzetiségi volt."
Nem csak a svábok között akadtak, akik féltek attól, hogy a nagypolitika valahogyan megzavarja a falu „nemzetiségi csendjét". Egy Negyedről áttelepített magyar családból származó, de már Bolyban született képviselőjelölt szavaiból is érződött némi aggodalom 1994-es megválasztása előtt.
„Én a nemzetiségi kérdést csak úgy tudom elképzelni, ahogy eddig volt. Azaz nem volt. A további békét és egymás mellett élést tartom a legfontosabbnak. Olyan ez, mint a szív: ha érezzük, az már nem jót jelent. Nekem, mint cseszkó gyereknek, ezek a sváb gyerekek a barátaim. Mikor Jugoszláviában ez a háború kitört, gondolkodtunk azon, hogy minket mi tudna egymásnak ugrasztani. Olyanok jutottak eszünkbe például, hogy ha mennénk haza a pincéből, én mennék leghátrébb, megvernének, és mikor másnap rám találnának, az volna rám írva, hogy »Te piszkos cseszkó«. De megegyeztünk abban, hogy bennünket nem lehet összeugrasztani."
Ugyanez az óvatosság volt tapasztalható a ki- és betelepítésekről való megemlékezés ünnepségei során, amelyet 1997. augusztus 30-án, a Bóly várossá avatását megelőző napon, kitelepített bólyiaknak és betelepített felvidéki magyaroknak együtt tartottak. Önmagában sokatmondó az, hogy a valamikor eltérő érdekeltségű, mégis nagyon hasonló sorsú érintettekről együtt és közösen emlékeztek meg. A „Szülőföldről idegenbe" címet viselő rendezvényen először egy köztiszteletnek örvendő történész doktor előadásában hangzott el tárgyszerű ismertetés az eseményekről, majd a polgármester beszélt saját kettős érintettségéről; édesapja a kitelepítés által érintett szajki sváb, édesanyja negyedi magyar családból származik. Ezt követően egy kitelepített, de visszaszökött bólyi mesélte el meghurcolásuk történetét. Őutána egy másik transzporttal kivitt férfi emelkedett szólásra, aki csak a rendszerváltást követően költözött vissza Bolyba, majd a felvidékiek képviseletében egy idős úr mondta el a velük történteket. Az elbeszéléseket, beleértve a polgármesterét is, gyakran szakította meg fel-feltörő zokogás; a jelenlévők igazán osztoztak egymás fájdalmában. A megemlékezést kísérő kultúrműsorban patikamérlegen volt kiegyensúlyozva sváb és magyar viselet, német és magyar kitelepítettek által énekelt dalok. Emlékművet emelni azonban nem akartak Bólyban.
„ Végül is a testület úgy döntött, hogy ne legyen sem emlékmű, sem zászló, emlékezzünk meg róla, de aztán felejtsük el és éljünk békességben továbbra is, mint eddig; hogy ne tépje fel egy emlékmű újra és újra a sebeket."
Nagynyárádon csak a magyarok szerveztek megemlékezést, igaz, hogy 1995-ben a Fulda környékéről történt letelepedés 200 éves évfordulóját nagy csinnadrattával és történész konferencia szervezésével ünnepelték a nyá-rádiak. Nem jutott eszünkbe, hogy a németek kitelepítéséről is megemlékezzünk - ismerte be a felvidékiek nagynyárádi betelepítéséről szóló rendezvény egyik szervezője.
„Mi csak arra törekedtünk, hogy nehogy megbántsunk valakit. De szerencsére nem volt semmi ilyen, sőt, nagyon jól esett, hogy szinte mindenki eljött, tele volt a kultúrház, és nagyon kedvesek voltak az emberek. Anyukámhoz odajött például egy sváb asszony, és azt mondta neki, hogy »mi tudtuk, hogy maguk nem hibásak, de azért sok mindenről csak most szereztünk tudomást«."
Noha az új civil szervezet körül bábáskodók közül kevesen gondoltak arra, hogy alig több, mint fél éven belül a helyhatósági választásoknál meghatározó szerepet játszik majd, a bólyi Kulturális Egyesület 1994. májusi megalakulása kapcsán is tetten érhető a nemzetiségi kérdés felszínre kerülésétől való félelem.
„Először úgy volt, hogy német nemzetiségi lesz a kulturális egyesület -emlékezett a polgármester-, de az idősek ellene voltak, mert a Volksbund is kulturális egyesületnek indult. Azt mondtuk, igazuk van, különben sem csak németek laknak a faluban, legyen akkor német-magyar egyesület."
Így is történt, olyannyira, hogy azon kívül, hogy a magyar mellett németül is megnevezi magát az egyesület (a Kulturverein, igaz, kisebb betűkkel, de a pecséten is szerepel), az alapszabályban semmi nem utal arra, hogy itt a hívek a német kultúra ápolására szövetkeztek volna. Idézet az Alapszabály 2. § (1) bekezdéséből: „Az egyesület olyan nyitott, önszerveződésen alapuló kulturális és érdekvédelmi szervezet, amelynek célja a különböző nemzetiségek kultúrájának feltárása, a hagyományápolás, a kulturális szerveződések, amatőr csoportok tevékenységének összefogása, képviselete, azok tárgyi, működési feltételeinek biztosítása, szervezettebbé tétele, kapcsolatok kiépítése és ápolása a Magyarországon élő nemzetiségekkel, kulturális szervezetekkel, a határainkon túl élő magyarokkal és más nemzetekkel, hasonló intézmények támogatására."
Az idézett megfogalmazások aligha indokolják, hogy az egyesület támogatásával indult képviselőjelöltek kisebbségi státust kapjanak, és ezzel jogot formáljanak arra, hogy megválasztásuk után egyszerű többséggel kisebbségi önkormányzattá nyilvánítsák a települési önkormányzatot. Márpedig Bólyban, néhány más baranyai településhez hasonlóan, ez történt.
Az eszmei szerző Nagynyárád akkori polgármestere volt, aki sikerrel győzte meg a szomszédos települések polgármestereit: használják fel ők is a (nem utolsósorban német pénzek fogadására alakult) kulturális egyesületeket arra, hogy a zászlajuk alatt befutó képviselők kisebbségivé nyilvánítsák a települési önkormányzatot, megőrizve ezzel a községi irányítás egységét e sváb többségű mikrorégióban, vagy ,,autonómia-szigeten", ahogy a polgármester úr becézte a reményei szerint aktívan együttműködő önkormányzatokat. A polgármestert tehetsége az 1994-98 közötti választási ciklusban a megyei önkormányzat alelnöki székéig repítette, 1998-ban a Fidesz - MPP és a Keresztény Demokrata Szövetség közös képviselőjeként jutott a parlamentbe. Noha ekkor visszavonult a német kisebbségi politizálástól, mondván, a két pozíció nem kapcsolható tisztességesen össze, tanácsaira az új német országos önkormányzat szakértőként továbbra is számít. Azt, hogy mindenütt, ahol lehetőség van rá, kisebbségi önkormányzatot kell alakítani, némi bizonytalankodás után a polgármesterek és a megjelentek többsége eldöntötte, még jócskán az 1994-es helyhatósági választások előtt, amikor az illetékes államtitkár jelenlétében gondolkodtak arról, mit és mennyire érdemes forszírozni a kisebbségi önkormányzatok megválasztása kapcsán. Mert az érintettek sokrétű problémával álltak szemben. Legelsősorban: a svábok és magyarok lakta településeken nem akarták felborítani a nemzetiségek békés egymás mellett élését. Más oldalról, az országos léptékben kisebbségnek számító nemzetiség gyakorlatilag számos községben többséget alkotott, azaz a többségi nemzethez tartozó helyi kisebbséget arról kellett biztosítani, hogy - bár ők nem alakíthatnak kisebbségi önkormányzatot - a települési önkormányzat nemzetiségi önkormányzattá nyilvánítása nem irányul ellenük. Végül: Bólyban például a jelöltek nem szívesen látták volna a nevük mellett a „kisebbségi" címkét, nemcsak azért, mert kevés volt közöttük a tisztán sváb származású, és nem volt olyan, aki ne legalábbis kettős identitást vallott volna, hanem azért is, mert, ahogy fogalmaztak, „az egész falu képviseletében szándékoztak indulni". Kisebbségi képviselői státust szerezni anélkül, hogy a „kisebbségi" címkét vállalni kelljen; ezt a problémát kellett megoldani, és mindkét faluban erre használták fel a kulturális egyesületeket: a bólyi Kulturális Egyesületet és a Nagynyárád/ Grossnarad Magyar-Német Baráti Kört.
A képviselők ódzkodása a nemzetiségi hovatartozásukról való színvallástól nemcsak azzal magyarázható, hogy ez ügyben jól ismerik „titkos" népszavazási ívek alapján kitelepített szüleik, nagyszüleik élményeit és véleményét. Éppen a sváb származásúak voltak azok, akik nem akartak, de nem is tudtak volna választani: inkább svábnak vagy inkább magyarnak gondolják magukat?
„Ezt nem is lehet, és nem is szabad megkérdezni emberektől. Itt kettős identitás van. Én a magam részéről nem szeretném megsérteni egyik ősömet sem, egyik oldalon tiszta sváb, a másik oldalon tiszta magyar vagyok. Nem tudok rendesen németül, de ha jó zenét hallok, és az nem csárdás, bizsereg a talpam. Sokan vannak így, hogy vannak gyökereink, vannak vonzódásaink, de nagyon nehéz volna választani. Ugyanakkor, ha muszáj volna választani, azt mondanám, hogy magyar vagyok, mint ahogyan az édesapám is elment önkéntes katonának a magyar hadseregbe, pedig tiszta sváb gyerek volt."
(Bóly polgármestere)
Nagynyárád első embere ugyanezt így fogalmazta meg 1997-ben:
„Hazudnék, ha csak a magyar mellé vagy csak a német mellé tenném oda az »X«-et. Rossz lenne, ha nem lehetne kettős identitás, és ennek nem lehetne ilyen jól működő keretet adni, mint ami nálunk működik. Ki kéne fordulnom a zakómból, ha ezt nem tehetném meg, de nincs Nagynyárádon 15 ember, aki ne rakna »X«-et a magyar mellé. [...] az asszimilációnak ezen a szintjén álló svábok vagyunk."
A legutóbb idézett vélemény megalkotója a kettős identitás kérdését érzelmi és intellektuális problémaként határozta meg, a megfelelő szervezeti forma megteremtését azonban racionális szakmai feladatnak tartja. Ebbe a körbe tartozik az önkormányzat esetleges „megkettőződésének" problematikája is, ami a hivatalban lévő polgármestereknek, érthető okokból, amúgy sem tetszett. Azzal érveltek, hogy az egyre szűkösebb forrásokat kéne még tovább osztani, ez pedig civakodáshoz vezetne, és a falu népét óhatatlanul is megosztaná, ha a települési önkormányzatok mellett kisebbségi önkormányzatok is alakulnának.
„Ha egyszer odakerül egy épület cégtáblájára, hogy nemzetiségi önkormányzat, oda nem megy többé más, csak nemzetiségi."
(Nagynyárád polgármestere)
A német nemzetiségi szövetség megyei vezetői kezdetben inkább amellett érveltek, hogy a németek által lakott falvakban nem érdemes forszírozni a kisebbségi önkormányzatok megalakulását, végül azonban csatlakoztak ahhoz a többségi állásponthoz, amely nem a térségi polgármesterek határozott álláspontjának, hanem mindenekelőtt nagynyárádi kollégájuk logikus érveinek köszönhetően alakult ki, s amelynek értelmében élni kell a kisebbségi önkormányzatok megválasztására vonatkozó törvény adta lehetőséggel. „Mert pénz van mögötte, ha kicsi is, meg kell fogni" - hangzott a mindenki számára meggyőző érvelés.
„Most, hogy kicsit több néz ki számunkra, butaság lenne nem élni a lehetőséggel, a 40 évvel ezelőtti eseményekre hivatkozva. Persze csak akkor, ha az emberek értik, hogy miről is van szó. Nem a helyi szintet kell nézni" - szólt a második érv -, „hanem a térséget kell látni, amely most esélyt kapott arra, hogy belekavarjon a nagypolitikába: Baranya domináns pozíciót szerezhet az országos kisebbségi önkormányzati választásokon. Továbbá: nagypolitikai, össznemzeti érdekről van szó: Pesten jobban akarják, hogy kisebbségi önkormányzatok alakuljanak, mint a helyiek, hogy legyen mit felmutatni a románoknak, a szlovákoknak: lássák, így kell demokratikus kisebbségi politikát csinálni."
A nemzetiségi szövetség ugyanakkor - biztos, ami biztos alapon - arra ösztönözte küldötteit, hogy ahol csak lehet, indítsanak kisebbségi jelölteket. Bólyban a volt tanácselnök az utolsó pillanatban keresett kisebbségiként is induló jelölteket, már az után, hogy eldőlt: a bólyi települési önkormányzat kisebbségi önkormányzattá fogja magát nyilvánítani, amelynek garanciája az, hogy a képviselőjelöltek 90 százaléka erre, a Kulturális Egyesület színeiben induló jelöltként, előzetesen kötelezettséget vállalt. Az egyesület zászlaja alatt indulók közül ketten is ráálltak, hogy kisebbségiként is induljanak, és Nagynyárádon is volt egy kettős jelöléssel indult, megválasztott képviselőnő.
„...végül is biztonsági tartalékként indultam mind a két listán", „mert mi van akkor, ha mégsem nyilvánítja magát nemzetiségivé a megválasztott testület? Ha esetleg nemcsak a magyarok, de a svábok is konfrontálódnak azzal, hogy magukat kisebbséginek kell nyilvánítani?!"
Felesleges volt az óvatosság, mert alakuló ülésén a testület, ígéretéhez híven, kisebbségi önkormányzatnak nyilvánította magát, amivel kapcsolatban 1994 és 1998 között szemernyi kétely nem fogalmazódott meg. Minden megkérdezett elégedett az akkor hozott döntésével, és még az egy szem (magyar származású) képviselő sem talált kivetnivalót a testület kisebbségi és többségi politikájában, aki annak idején független jelöltként került a testületbe. A megkérdezett önkormányzati képviselők egyike sem emlékszik olyan esetre, hogy valaki is azzal a panasszal jött volna hozzájuk, hogy nem képviselik eléggé a kisebbség (helyben többség) érdekeit, vagy éppen ellenkezőleg, hogy túlontúl is képviselnék azt, ami a helyi társadalmakban kisebbségi helyzetű magyarok oldalán merülhetett volna fel. Ha Nagynyárádon panasz merült is fel az önkormányzat működésével kapcsolatban, akkor sem a helyi nemzetiségi politika miatt panaszkodtak a képviselőkre, hanem érdektelenségük, vitatható beruházási döntéseik, passzivitásuk stb. miatt. Bólyban pedig egyenesen bajkeverőnek tartottak volna minden panasztevőt, hiszen a település fejlődése ebben a választási ciklusban is töretlen maradt. Teljesült az az ígéret is, amely a térség országos önkormányzatban való súlyára vonatkozott: Bólyról ketten is küldöttként képviselték a régió érdekeit.
Soha hasonló gesztust a Bólyban lakó felvidéki magyarság a helyhatóságtól nem kapott, mint éppen ezekben az években: képletes áron, négyzetméterenként egy forintért jutott telekhez a falu központjában, hogy fél évszázad után végre felépíthesse templomát, s az első adományozó is az önkormányzat volt, amely még az idősek szülőfaluja, Negyed templomának rekonstrukciójához is hozzájárult.
„ Itt nincsenek nemzetiségek szerint elkülönült érdekek, mert az már nagy baj volna, az már Jugoszlávia!" „Itt csak település-üzemeltetés van, amit végzünk, nagy nehezen, de még bírjuk". „Itt békevan." „És Pécstől kezdve Mohácsig és Harkányig mindenki irigyel bennünket. Itt minden egy kézben van, eggyel kevesebb konfliktushelyzettel kell bajlódnunk. Mert ha a települési és a kisebbségi önkormányzat külön volna, akkor, ha a kisebbségi önkormányzat tényleg dolgozni akarna, máris hatásköri viták alakulnának ki, kitörne a veszekedés, hogy egy német vendégfogadásakor ki fogadja, ki pályázzon a német belügyhöz stb. És akkor talán a német magyar probléma is felmerülne. De kinek a kárára akarná exponálni magát a németség!?"
(Helyi képviselők, polgármester)
Solymáron a kisebbségben lévő német nemzetiség tagjai nem gondolkodhattak a közvetetten megalakuló önkormányzatokról, annak ellenére, hogy az 1994-ben megválasztott képviselő-testület többsége maga is a német származású közösség tagja volt; pozitív vagy negatív értelemben, sokan csak ,sváb testület"-ként beszéltek róluk.
Az 1989-ben alakult Heimatverein/Falukör által indított jelöltek az önkormányzati választások idején fölsorakoztak az első ciklus eredményeivel, ám főként az első polgármester teljesítményével elégedetlen, „Így ne tovább!" név mögött tömörülő, független választási csoport mellé. Noha az 1990-1994 között működő testület fele sváb származású volt, az akkori polgármester, s a képviselők másik része „nem értette a nemzetiségi törekvéseket, az ünnepeiken felkészületlenül beszélt, egy olyan faluban, ahol a lakosság harminc százaléka, és a mozdítható mag a svábokból áll". Ezekkel a szavakkal egy háromnemzetiségű faluban fölnőtt, szlovák ősöktől származó, erős magyar érzelmű tanárember ítélte meg az elődök munkáját. Ő úgy gondolja, „aki később érkezik, az ne adja föl ugyan magát, de valamelyest alkalmazkodnia kell"; ezt az alkalmazkodó, az őslakosok kultúrájának, hagyományainak tisztelettel adózó attitűdöt, no meg a tanár úr következetességét, munkáját Solymár azzal hálálta meg, hogy alpolgármesterré választotta. Büntette viszont a község első polgármesterét, betelepült műszaki értelmiségit, aki az egybehangzó vélekedések szerint ugyan igen okos, tehetséges, ám a kommunikációra és együttműködésre képtelen ember volt, s aki a maga részéről a törzsökös sváb lakosság leszármazottairól, mint endogám, összetartó, már-már kirekesztően zárt közösségről nyilatkozott.
Az 1994-ben megválasztott, sváb származását nyíltan vállaló polgármester szerint Solymáron, ahol a lakosok háromnegyede származását tekintve nem a kisebbséghez tartozik:
„Nem lehet túldimenzionálni a sváb ügyeket. Még a látszatát is el akartuk kerülni annak, hogy a települési és kisebbségi önkormányzat összefonódik, az volt az igen helyes álláspont, hogy ne csináljuk ezt, mert a hatezer ember rosszul fogja magát érezni, s lehet, nem is szavaztak volna ránk ennyien, szóval mindenképpen apolitikus dolog lett volna."
A mindenre kiterjedő, s a választási kampány során mindkét fél oldalán nyilvánosan megfogalmazott programokban is jelentkező konszenzus célja, lényege a helyi társadalom különböző csoportjai közötti egyensúly fenntartása. Ha úgy tetszik, Solymáron a „nemzetiségi béke" kulcsa éppen a kiegyenlítettségre való törekvés, amelynek egyik lényeges eleme a települési és kisebbségi önkormányzat szétválasztása. Solymár azt példázza, hogy kisebbségi és települési önkormányzat között mintaszerű lehet az együttműködés. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszik a polgármester és a kisebbségi önkormányzat elnökének személye; a német nemzetiség országos szervezeteivel, elitjével mindkettőjük által ápolt kapcsolatok; mindenekelőtt azonban a józan belátás és intelligencia, és egy alapvető konszenzus az értékek, normák, célok és feladatok vonatkozásában.
A települési önkormányzat biztosította a kereteit mindazon jogok gyakorlásának, amelyeket a törvény előír, s pénzzel támogatott minden jelentősebb nemzetiségi eseményt. Ennek fejében a kisebbségi önkormányzat maximális lojalitással viszonyult a testülethez, a polgármesterhez. Az elnök mindössze egy alkalommal húzta elő a kisebbségi önkormányzat tarsolyából a vétójoggal való élés lehetőségét, amikor egy önkormányzati képviselő sokallotta az általános iskola támogatására fordított összeget. Mindez csupán figyelmeztetés maradt, de a solymári kisebbségi önkormányzat képviselői az elnökkel együtt úgy látták, az önálló kisebbségi önkormányzat olyan legitimitással rendelkezik, amivel még a legjobban működő kulturális egyesület sem.
„ Végső esetben élhetek a vétójoggal, és ha a plébános nem akar német misét tartani, én mondhatom, hogy a püspökéhez megyek, vagy az om-budsmanhoz fordulok."
A kulturális egyesületek támogatása megmaradt önkormányzati feladatnak, ebben a vonatkozásban a kisebbségi önkormányzat szervezőmunkát, egyeztetést és az esetleges konfliktusok elsimítását vállalta. Nagy részt kért és kapott azonban az óvodai és iskolai nemzetiségi nevelés ellenőrzésében, támogatásában. Kitüntetett feladatának tekintette a helyi értékek, a nemzetiségi identitás fölmutatását, előadás-sorozatot szervezett a régió betelepüléséről, majd helybe hozva az azonos című konferencia előadóit és tematikáját, a magyarországi németek hozzájárulásáról a közös haza építéséhez. Ambícióból arra is futotta, hogy megszervezzék az első Magyarországi Német Gyermek Táncfesztivált; e rendezvény országos elismerést hozott, s hagyományt teremtett. Sikerült elérniük, hogy a legnagyobb ünnepek kivételével, ezentúl minden vasárnap tartanak német misét. E győzelemhez küzdelmeken át vezetett az út; noha az egyházközségi képviselő-testületben a törzsökös lakosság van többségben, a plébános úr sokáig vonakodott, mondván, a magyar hívek némelyike nehezményezné, hogy a svábok a templomban is előretörnek. 1996 az ünnepek éve volt.
„ Üdvözítőnk anyja Mária I hálatelt szívvel köszönik /pártfogásodat a kitelepítettek és az I itthon maradottak, I akik a nehéz években is bíztak / oltalmadban. Hirdesse az emlékmű/a megbocsájtást és az egymás iránti szeretetünket II Szolgáljon mementoként a jelenkor I és a jövő nemzedékei számára örök I tanulságul."
Ez a szöveg német nyelven is szerepel a kegytemplom nyugati falán, a márványtalapzaton álló bronzból öntött emlékművön; a solymári Segítő Szűzanya köntöse oltalmazóan terül a kitelepítettek szomorú, elcsigázott csoportja köré. Mária az ország és a solymáriak védőszentje, és mielőtt a kitelepítendők elindultak a vasútállomásra, a templomban gyűltek össze az utolsó otthoni misére. A művelődési ház gondozásában megjelent kétnyelvű kiadvány magyar és német nyelven közölt visszaemlékezéseket; életük sorsfordító élményéről nyolc solymári svábot és három Solymárra telepített felvidéki magyart kérdeztek meg. Az emlékmű avatása azonban a svábság ünnepe volt; a közös szenvedéstörténet megjelenítésével, az emlékművel a kitelepítés a solymári svábok identitásának elidegeníthetetlen, legsa-játabb részévé vált, s egyúttal a község, Solymár identitásának is része lett. 1997-ben a képviselőtestület a hivatalos községi ünnepek sorába emelte a kitelepítés évfordulójának méltó megünneplését, „mert a következő generációnak sem szabad megfeledkeznie a történelméről". Az emlékműavatás révén, amelyet prominens politikai személyiségek mellett a magyarországi németek országos önkormányzatának elnöke is megtisztelt jelenlétével és szenvedélyes beszédével, Solymár bekapcsolódott abba a német nemzetiségi diskurzusba, amelynek egyik fő témája az elmúlt években a kitelepítés, s ezzel összefüggésben a honi németség történelmi és jelenlegi teljesítménye volt.
A solymári svábságot érintő esemény mellett eltörpült ugyan a mille-centenárium jelentősége, a képviselő-testület ünnepi ülést tartott, és a helyi sajtóban közreadta „Hittel és felelősen" című nyilatkozatát. Ebben a község nemzetiségi mivolta, történelme említésre sem kerül, a középpontban a „ nehéz sorsú nép " közös nemzeti történelme áll, a tatár és török uralom, a „ trianoni tragédia ", a „nagy vörös keleti birodalom ". A közös csapást túlélt nemzet előtt közös feladat is áll, egy „életképes és igazságos társadalom" építése, az emberek hitének, optimizmusának, szilárd erkölcsi értékrendjének és a nemzettudatnak helyreállítása, valamint a határokon túli magyarság pusztulásának megállítása.
Solymár község megadta a kisebbségnek, ami a kisebbségé, a nemzetnek, ami a nemzeté, s megteremtette a maga össz-solymári ünnepét is, amelyet 1997-ben, a kitelepítésről való megemlékezéshez hasonlóan, községi ünneppé ütött a testület. A szeptemberi solymári búcsú is a kegytemplom Segítő Szűz Máriájához,„Solymár szép csillagához"kötődik. 1996-ban ez az egyházi ünnep az egész falut megmozgató, kulturális, sporteseményekkel tarkított össznépi kavalkáddá vált. A búcsú előkészítésében és lebonyolításában a kisebbségi önkormányzat „visszafogottan" vesz részt, a többnapos rendezvénysorozatban egy délután jut a sváb hagyományoknak. A Solymári Búcsú új hagyományával a községbe betelepült embereket szeretnék integrálni, bevonni, s többségük szívesen jön, hisz tudják, a befogadás gesztusát elutasítani vétek, de legalábbis butaság.
Pilisvörösvár, a „svábország fővárosa"- ként is emlegetett település nemzetiségi ügyekben elkötelezett képviselőinek többsége a választások előtt abban a meggyőződésben élt, hogy itt a svábság dolgai alapvetően rendben vannak. E széles körben elterjedt vélekedést táplálta a valóban igen aktív nemzetiségi kulturális élet; az ötvenes évek közepe óta működő, országos, sőt nemzetközi hírű tánccsoport mellett a rendszerváltó években gombamód jelentek meg civil szervezetek, 1994-ben, vagy félezer taggal, hat német kulturális egyesület működött, a rendezvényeiken részt vevők köre ennél természetesen jóval szélesebb volt. Az oktatási intézményrendszer minden szintjén tanítanak német nyelvet; a nevében is német önkormányzati óvoda, általános iskola, a nemzetiségi gimnázium és külkereskedelmi szakközépiskola mellé fölsorakozott az összes intézmény, legalábbis, ami a fejkvótát illeti.
Noha először az egyesületek vezetői úgy gondolták: nincsen szükség önálló kisebbségi önkormányzat létrehozására, váljék a települési önkormányzat egyben kisebbségi önkormányzattá - az akkori testületben a sváb származásúak elegen lettek volna ehhez -, álláspontjuk lassan módosult. A közvetlen kisebbségi önkormányzat mellett eleinte csupán a nem nagy meggyőződéssel képviselt érv, „ha már a törvény lehetőséget ad rá, akkor csinálni kell", merült fel. A határozatlanságból két mozzanat mozdította ki az egyesületek képviselőit: egyrészt a hír, „hogy a cigányok már jelentkeztek", másrészta helyi községi választásokon induló pártokhoz való viszony kialakításának kényszere.
1990 és 1994 között a pilisvörösvári nagyközségi képviselő-testület működését erős politikai konfliktusok kísérték, amelyek mögött a helyi hatalomnak a túlsúlyban lévő MDF-frakció, s különösen a polgármester által képviselt koncepciója állt, amely a helyi és országos politikai küzdelmek között mindenkor szoros összefüggéseket lát, s amely a kilenc települési önkormányzat képviselőit mindenekelőtt pártpolitikusoknak tekinti. 1994-ben egyfelől a szétzilálódott, belső harcokban felőrlődött testület, másfelől az újonnan alakult, illetve a parlamenti választások után föléledt pártok álltak a porondon, egy sor független jelölttel együtt. A helyi hatalmi struktúrát tehát erős polarizáltság jellemezte 1994-ben, a választások során pártok mérkőztek egymással a választók kegyeiért.
Ugyanakkor, egyetlen kivétellel, sem a régi testületi tagok, sem az újonnan porondra lépők között nem akadt, aki magát kisebbségi jelöltként is indította volna, elsősorban éppen a helyi közélet erős átpolitizáltsága miatt. Abban azonban, hogy a gondolat komolyan föl sem merült a mérkőzők soraiban, nyilvánvalóan szerepet játszottak további tényezők is. A német szövetség tagjai ebben a régióban nem végeztek olyan erős missziós és fölvilágosító tevékenységet a kisebbségi önkormányzatok megalakítása érdekében, mint a dél-dunántúli megyékben, ahogy a vörösvári politikusok sem álltak kapcsolatban az országos német kisebbségi elittel. Akik a kisebbségi kultúra és oktatás területén dolgoztak, vagy éppen a szövetség küldöttei voltak, nem vettek részt intenzíven a helyi politikában.
A község politikai porondjára lépő vörösváriak között senki nem helyezte előtérbe, hangsúlyozta nyilvánosan sváb származását, más szóval ki-ki magánügynek tekintette a maga s mások nemzetiségi identitását, s nem fogalmazott meg saját elképzelést a nemzetiségi politizálással, hát még a kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatban. E tényen az sem változtatott, hogy a 94-es önkormányzati választások kampányidőszakában természetesen minden párt és pártkoalíció hangsúlyozta erős kötődését, elkötelezettségét a helyi (sváb) társadalomhoz és tradíciókhoz. A nemzetiségi egyesületek vezetőit, s a tagság többségét ugyanakkor nem fűtötte olyan ambíció, hogy részt vegyen a vörösvári „nagypolitikában". A helyi közélet elmérgesedő konfliktusai csak mélyítették az egyesületek vezetőiben a pártpolitizálással és a pártokkal szembeni averziót, amely, sokak szerint, amúgy is jellemzője „a sváboknak", „mi svábok mindig ráfáztunk arra, ha politizálni kezdtünk", mindenesetre nagy szerepet játszottak abban, hogy az egyesületi vezetők az alábbiak szerinti döntést hozták:
,,Alakuljon kisebbségi önkormányzat, amelyik nem végrehajtó, nincs az a felelőssége és bírálhatja a nagy önkormányzatot, szükséges a független pozíció. Aki most oda bekerül, az csak négy évig lesz, de svábok mindig lesznek, hosszú távban kell gondolkodni."
Pilisvörösváron a települési és kisebbségi önkormányzat közötti viszony, munkamegosztás, legalábbis formálisan, zökkenőmentesnek látszott. A két testület együttműködési megállapodást írt alá, amelyben a község átadta a külkapcsolatok ápolásának, valamint az egyesületek támogatásának jogát, ő maga pedig, a protokolláris alkalmakat kivéve, lényegében félrehúzódott a kisebbségi közélet terepéről.
Ami a külkapcsolatok ápolását illeti: a kisebbségi testületen belül az elnök hatáskörébe tartozott e feladat. Ő maga hozta tető alá az első németországi partnerkapcsolatot is, ezzel egy időben alapozta meg német-magyar építőipari vállalkozását is, amely igen gyakran elszólította Pilisvörösvárról. Nem jutott tehát elég ideje e feladat elvégzésére, másrészt kitette magát annak a vádnak, hogy csupán azokat a kapcsolatokat preferálja a számos közül, amelyek személyes érdekkörébe esnek. Más, ám fontos kérdés, hogy a partnertelepülések önkormányzatai nem nagyon tudták értelmezi s kezelni a kisebbségi önkormányzat szerepét, s zavarba hozta őket a protokoll megkettőződése is, hiszen alapvetően a polgármestert tekintették partnerüknek. A sok bába között valóban gyakorta elveszett a gyermek.
A német kisebbségi önkormányzat kultúratámogató tevékenysége azt jelentette, hogy 1994 után azt a pénzt osztotta el az egyesületek között, amit a községi testület azok támogatására szánt. A csoportok nem kaptak kevesebb pénzt, mint előzőleg, igaz, többet se nagyon. A kisebbségi önkormányzat, a mindenkinek egyformán járó támogatáson fölül, kísérletet tett az egyesületi programok pályáztatására, ez azonban vehemens ellenállásba ütközött, s a továbbiakban sértődéshez vezetett azok esetében, akik nem kaptak meg egy-egy remélt pénzösszeget. A német nemzetiségi önkormányzat, kissé félreértelmezve az egyesületi autonómia fogalmát, elkövette azt a hibát, hogy nem folytatott rendszeres párbeszédet a nemzetiségi civil szervezetekkel. Ugyanakkor az egyesületek vezetőiben és tagságában kialakult az a szívósnak látszó vélekedés, hogy a kisebbségi önkormányzat dolga végső soron a német kulturális egyesületek financiális támogatása.
E felfogás a kisebbségi önkormányzatban a szűkös forrásokat bíró, s azok elosztása fölött őrködő „intézmények" egyikét látta, s a helyzet rosszhiszemű vetélkedést gerjesztett az érintett egyesületek között. Hasonló logika szervezte az oktatási intézmények és az önkormányzat kapcsolatát is. Abban a helyzetben, amelyben egyrészt az állami támogatás szerint hat óvoda, két általános iskola és egy középiskola „tartozik" a nemzetiségi önkormányzathoz, másrészt, amelyet egy, az oktatási intézmények vonatkozásában erősen átpolitizált települési képviselő-testület, és az „úthálózat versus iskola" körüli állandó huzavona jellemez, könnyen érthető, hogy az oktatási intézmények is kiegészítő forrásokhoz szeretnének jutni a nemzetiségi önkormányzatnál.
Ha a külkapcsolatok ápolása és az egyesületekkel való együttműködés végül kudarccal végződött is, a nemzetiségi önkormányzat sikereket is elkönyvelhetett. Működésének második időszakában a várostól átvett pénzeszközök mellett saját forrásait is mobilizálva - s ebben a képviselők tiszteletdíja is elfért -, a nemzetiségi oktatási intézmények felújítási munkálatainak, beruházásainak kivitelezésében vett részt. Az eredmény, pl. a nemzetiségi gimnázium új kollégiumi szárnya, mindenki számára látható volt, az örömre csupán az vetett árnyékot, hogy a kivitelezésben az önkormányzat elnökének vállalkozása is érdekelt volt. Ez a tény élezte az önkormányzattal, illetve annak elnökével szembeni, elsősorban politikai forrásból fakadó indulatokat, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt,„a nemzetiségi önkormányzat pénze jó helyre került".
A ciklus végére a pilisvörösvári nemzetiségi önkormányzat tagjai, egy kivétellel, eljutottak önmaguk fölöslegességének beismeréséig. Ketten teljesen visszahúzódtak, az elnök és helyettese azon morfondírozott, 1998-ban települési képviselőként indul a választásokon.
„Hiába magyarázom az embereknek, hogy mi a különbség a két önkormányzat között, mind azt mondják, te is ott vagy (ti. a városi testületi üléseken), te is felelős vagy. Én is azt mondom, ne a három hónapja betelepült legyen képviselő, hanem a tősgyökeres sváb. Bele kell szólni mindenbe, ami a kisebbséget érinti, és minden kisebbségi ügy is, ha innen fúj a szél, ha onnan fúj, az is érinti... ez mégis csak egy sváb falu volt."
Mire a nemzetiségi önkormányzat képviselőiben e gondolatok megfogalmazódtak, a politikai küzdőtéren is átrendeződés kezdődött, elsősorban az újjáalakult, s 1997 végére a legnagyobb taglétszámúvá vált FKGP helyi szervezetének köszönhetően. A párt megalakította a hangsúlyozottan apo-litikus Goethe-klubot, kulturális programjavaslataival, valamint a német nemzetiségi egyesületek, csoportok integrálására tett lépéseivel egyértelművé tette, hogy a városi és nemzetiségi politika átalakítására törekszik. Ezt az üzenetet azután megértették azok az intézmény- és egyesületi vezetők, akik elégedetlenek lévén az önkormányzatok működésével, s főként támogatási-elosztási rendszerével, hamarosan a párt tagságát és értelmiségi holdudvarát alkották. Ebben a helyzetben számolni lehetett azzal a veszéllyel, hogy az 1998-as helyhatósági választások során a nemzetiségi adu megjelenik minden oldalon, vagyis, hogy a német nemzetiség önkormányzatának megválasztása politikai játszmák tétjévé válik.
A mégoly különböző adottságokkal és fejlődési esélyekkel rendelkező helyi társadalmak esetén is azonos megoldás születhetett a német önkormányzatok vonatkozásában, mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy volt olyan ember, aki mélyen gyökerezett a sváb társadalomban; hiteles politikai személyiségként, tehetséges önkormányzati vezetőként a régióban is egyöntetű tekintélynek örvendett; szoros kapcsolatban állt a német nemzetiségi elit tagjaival, s így közvetíteni tudott az országos elképzelések és a regionális érdekek között.
Az országos és helyi, regionális szint közötti kommunikáció kulcskérdésnek bizonyult, különösen egy olyan időszakban, amikor az országos elit kezdeményezte egy olyan történelmileg példa nélkül álló intézmény megszületését, mint a kisebbségi önkormányzat.
A megkérdezett képviselők körében - különösen a közvetlenül választott önkormányzatok esetében -jószerivel egyöntetű volt a vélemény, hogy a kisebbségi törvény, a kisebbségi önkormányzatok léte mindenekelőtt külpolitikai szempontoknak alárendelt belpolitikai döntésnek köszönhető, s mint ilyen, összecsapott, át nem gondolt szabályozást eredményezett. Abban, ha más-más megfogalmazásban is, mindenki egyetértett, hogy a kisebbségi önkormányzatok léte nem egyfajta szervesen kifejlődő, alulról megindult folyamat eredménye, hanem egy, a politikai és a kisebbségi elit megegyezéseként előállt helyzetnek köszönhető.
Ha viszont a helyzetet már megteremtette, akkor eszközöket miért nem ad hozzá a kormányzat, vetették föl a következő kérdést, „ez így nesze semmi, fogd meg jól helyzet". Ugyanakkor természetesen kevesen vitatják, hogy ezzel a kész helyzettel, amelyet a hazai németség mint egy néhány mérettel nagyobb kabátot vett magára, élni kell; bele kell nőni, vagy át kell igazítani, kinek-kinek adottságai, igényei szerint.
A közvetetten megalakult kisebbségi önkormányzatok megtakaríthatták maguknak a struktúrák megkettőződéséből fakadó konfliktusokat, melyek elsősorban a nemzetiségi intézményi és egyesületi finanszírozás területén támadhatnak az érintettek között. Nem kell megküzdeniük azzal a problémával sem, amelyet a kisebbség, a nemzetiséghez tartozók meghatározása, más oldalról pedig a választás rendje okoz. Azt a tényt, hogy származástól, identitástól függetlenül bárki szavazhat kisebbségi jelöltekre, a legtöbben pozitív fejleménynek tartják.
Részben, mert úgy vélik - némi joggal -, a kitelepítés sokkja és az elmúlt évtizedek sikeres asszimilációs politikája után jóval kevesebben vallják magukat német nemzetiségűnek, mint ahányan leszármazás szerint oda tartoznak, s az anonim szavazást a gyökerekhez való kötődés egyfajta bevallásának tekintik. Részben - s ezt az értelmezést az országos elnök sem győzte eléggé hangsúlyozni -, mert a várakozásokat és a németek becsült számát jóval fölülmúló voksokat a magyarországi németség melletti szimpátiatüntetésként lehet fölfogni. A svábok helyi arányánál nagyobb szavazati arány az általunk megismert közvetlenül választott önkormányzatok esetén gyakran érvvé szilárdult a települési képviselő-testülettel folytatott vitában, amikor arról a kérdésről volt szó, miért nem kapnak azonos jogállást a települési és nemzetiségi képviselők, ha ugyanaz a választói kör szavazhat rájuk. A „kiket is képviselünk, kik is szavaztak ránk" dilemmája a mindennapi működésben, főként azonban a helyi önkormányzatokkal folytatott csatározásokban legitimációs nehézségeket okoznak.
A dél-baranyai települések esetében látszott, hogy a kózvetett önkormányzattá alakulás hátterében ott húzódott a nemzetiségi kérdés napirendre kerülésétől, s mélyebben a saját identitás nyilvános bevallásától való félelem is. Emögött nyilvánvalóan ott van a kitelepítés élménye, emléke, az„akit a kígyó megmart, a gyíktól is fél'' tapasztalata, főként az idősebb generációban. Másfelől ott húzódik az a zavar is, amely a származás, nyelvhasználat, identitástudat vonatkozásában érezhetően jelen van a hazai németség soraiban. Noha vizsgálatok tanúsítják, hogy e három dimenzió ma már nem esik/ eshet egybe, az érintettek körében nem indult még meg a nyilvános diskurzus arról, hogy a huszadik század végén sokféle nemzetiségi, kisebbségi identitás létezhet, egyenrangúan, egymás mellett. E nyilvános és tisztázó párbeszéd hiányában a mélységesen elkötelezett nemzetiségi politikusok kényelmetlen kényszernek éreznék a színvallást - amely ősrégi minta szerint a vagy-vagy formulákat kedveli -, s szégyenkezve visszahúzódnak a képviselőségtől azok, akik a német vagy sváb nyelvet gyengén vagy egyáltalán nem ismerik.
A települési önkormányzat kisebbségi önkormányzattá alakulása ott volt lehetséges, ahol az áttekinthető méretű település lakói között működik a helyi társadalom kívánatos nemzetiségi békéjére, a különböző csoportok együttélésének normáira, mikéntjére vonatkozó minimális konszenzus; s ahol e konszenzus fontos részeként a többség abban érdekelt, hogy a nemzetiségi problematika mint olyan ne legyen a helyi nyilvános beszéd tárgya.
A budai agglomerációban a települések városias lélekszáma, az itt élők származási, kulturális heterogenitása eleve, s nem egy esetben a németség egyértelműen kisebbségi pozíciója, csak a közvetlen önkormányzat létrehozását tette lehetővé, ott is, ahol a települési testületben többségben vannak a német származású és/vagy identitású képviselők.
A közvetlenül választott német kisebbségi önkormányzatok, ha napi működésük során szembesülnek is a választási rendszer, a törvény teremtette ellentmondásokkal, korlátokkal, jó esetben ki tudják tölteni értelmes tartalommal tevékenységüket, s megtapasztalhatják, hogy a mégoly szűkös jogi eszközök is érnek valamit a ma még igencsak távolinak látszó kulturális autonómia megteremtésében.
A sikeresen, eredményesen működő közvetlen önkormányzat esetében az alapfeltételek között ugyancsak szükség volt arra a konszenzusra, amely a községi és kisebbségi szférák funkcionális szétválasztásán, az egymás lojális támogatásán nyugvó együttműködésen alapul, s a lokális társadalom (nemzetiségi) egyensúlyának fenntartását szolgálja. Ott, ahol a helyi közélet átpolitizálódott, s párt- vagy éppen egyéni gazdasági érdekek szerint tagolódik s változik, a nemzetiségi önkormányzatok tevékenysége is veszélybe kerül. Az ilyen keretfeltételek ugyanis elbizonytalanítják, s a mindenkori (helyi) kurzus belátásától, jóindulatától teszik függővé a kisebbségi önkormányzatot.
Azt pedig az 1998-as parlamenti választásokon szereplő Nemzetiségi Fórum látványos bukása is jelezte, amit beszélgetőtársaink mind hangsúlyoztak: a félelmet a nemzetiségi, kisebbségi ügyek átpolitizálódásától, pártérdekeknek való alárendelésétől. A döntő többség alapvetően, s a törvény intencióinak megfelelően, a kultúrát és oktatást tekinti a német önkormányzatok tevékenységi területének. Egyik példánk azonban jelzi, e területen sem magától értetődő a felek együttműködése, s a nemzetiségi színpadon elegáns, kulturált gesztusok helyett tülekedést láthatunk, tülekedést a forrásokért. A hiányzó ismeretek pótlása, a megrögzött kommunikációs minták föloldása, a minden résztvevőtől elvárható jóhiszeműség, s a kölcsönös érdekek fölismerése, reményeink szerint, segíthet ezen a helyzeten.
Éppen e példa jelzi: a kisebbségi önkormányzatok esetében is egy éppen csak megkezdett tanulási folyamatról van szó, van, aki adottságai, lehetőségei, tehetsége révén a többieknél előbbre tart, s van, aki lemaradni látszik.
A Komárom-Esztergom megyei Tarján község a megyeszékhely Tatabánya közvetlen vonzáskörzetében, egyúttal a fővárossal is igen jó közlekedési kapcsolatban található. Adottságai folytán egyfajta alsófokú centrum szerepet mindig betöltött, a rendszerváltás óta dinamikus fejlődésével, látványos felemelkedésével kitűnik a régióban. Ütőképes kommunális stratégiája, sikeres beruházások, és nem utolsósorban németországi támogatások révén mára infrastrukturális ellátottsága teljes. Nem vonatkoztathatunk el azoktól a tényezőktől, társadalmi, gazdasági folyamatoktól, amelyek közrejátszanak a német nemzetiségi identitás, a falu nemzetiségi jellegének megőrzésében. Az elmúlt évtized alatt gazdasági fejlődése szemmel láthatóan nagy a környék községeihez képest. Több külföldi befektető is létesített Tarjánban kisüzemet, amihez a sikeres helyi nagyvállalkozók mintája, az idegenforgalom húzóereje, nem utolsósorban németországi támogatások is hozzájárultak. A kisvállalkozók létszáma növekszik: a 90-es évek elején félszáz volt, ami az akkori viszonyok között sem volt kevés, mára ez háromszorosra nőtt. Jóllehet a munkanélküliek száma megkétszereződött a nyolcvanas évek végéhez viszonyítva (ma 160-an vannak), de nem borult fel a helyi társadalom szerkezete. Az aktív foglalkoztatottak aránya igen közel van az országos átlaghoz: a lakosság 42 százaléka tartozik ide; 1997-ben szám szerint 1150-en voltak aktív keresők.
A közel 2700 lakosú település népességének többsége - becslések szerint 85 százaléka - a német nemzeti kisebbséghez tartozik, akiknek őseit 260 évvel ezelőtt telepítették e helyre Schwarzwaldból: az évfordulót 1997 májusában ünnepelték. A falu népessége megőrizte és ápolja a sváb hagyományokat. A második világháború után, a munkaerőhiánnyal küszködő bányavidék sajátos megoldásaként, Tarjánban sem volt kitelepítés -jóllehet a vagyonelkobzás, az összetelepítés tragikus élményeit az itteni németek sem kerülhették el -, így helyi szinten többségben maradt meg a kisebbség. Ez a történelmi demográfiai sajátosság, akárcsak az utóbbi évtized általános társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális folyamatainak alakulása, nemkülönben regionális vagy helyi jellegzetességek hatása mind olyan tényezők, amelyek a nemzeti kisebbség megmaradását itt sajátos erővel segítették és segítik elő.
Tarjánban a kilencvenes évek eleje a kisebbségi önszerveződés élénkülését hozta: a korábbi, „népfrontos" időszak erős helyi hagyományápoló mozgalmának alapjairól indulva létrejöttek először civil szervezetek, majd 1994 decemberében német kisebbségi önkormányzatot választottak; a Komárom-Esztergom megyében megválasztott 10 német kisebbségi önkormányzat egyike a tarjáni volt. (Itt jelezzük, hogy 1998 őszén újonnan megalakult, tagjait újraválasztották.) A kisebbségi önkormányzat élénk helyi nemzetiségi hagyományápolásra, óvodai, iskolai német nyelvoktatásra, sokrétű anyaországi/anyanemzeti kapcsolatokra, aktív civil szervezetekre, sőt a nemzetiségi közélet szereplőinek folytonosságára is építhetett. Visszatekintve a kisebbségi önkormányzat első választási ciklusának tapasztalataira, elnöke úgy értékeli, hogy ilyen előzmények után az új jogi keretek létrehozása„po-litikailag hatalmas teret nyitott".
Kutatásunk két szempontból közelített e kisebbségi önkormányzat megalakulásának, tevékenységének tudományos vizsgálatához: a szervezetrendszeren belüli mechanizmusok feltárása, mindennapi létének, működésének megismerése egy funkcionális megközelítés révén vált lehetővé. Arra a kérdésre adandó válaszhoz, hogy milyen változásokat hozott - ha igen - a kisebbségi önkormányzat a tarjáni német nemzeti kisebbség életében, hogy miként alakítja tágabb összefüggésekben az identitástudat átörökítésének feltételrendszerét, egy szociológiai szempontú, akár koncepcionáló megközelítést éreztünk szükségesnek. Annál inkább, mivel ezáltal a korábban -1989-ben, 1992-ben, 1997-ben - ugyanitt végzett nemzetiségszociológiai felméréseink megállapításaihoz viszonyíthattunk, amelyek szintén jelezték a kisebbségi lét feltételeinek kiteljesedését. Jelen kutatásunk fő forrásai: a helyi kisebbségi önkormányzat munkatervei, beszámolói, jegyzőkönyvei, megyei közgyűlési előterjesztés dokumentumelemzései, 12 mélyinterjú a települési és a kisebbségi önkormányzat vezetőivel, intézményvezetőkkel, megyei nemzetiségi referenssel, nemzetiségi bizottsági elnökkel. A nemzeti kisebbséghez tartozás tudatosabb, erőteljesebb vállalása már a népszámlálási időszakban is érezhető volt a településen: míg az 1980. évi népszámlálás alkalmával Tarjánban 103-an vallották magukat német nemzetiségűnek, 1990-ben 578-an. A 90-es évek elején megtörtént a település helytörténeti feltárása, az önkormányzati jelképek alkotása, amelyek felhívták a figyelmet a nemzetiségi elem súlyára a község múltjában és jelenében.
Tarjánban a kisebbségi önkormányzat közvetett módon alakult: miután volt három olyan képviselőjelölt, aki hivatalosan a jelölések során a kisebbség jelöltjének nyilvánította magát, a választások után kisebbségi önkormányzatot alakítottak.
A kisebbségi önkormányzat tagjai egyúttal képviselők a települési önkormányzatban is (az elnök egyúttal elnöke a települési önkormányzat Oktatási, Kulturális és Sportbizottságának), melynek sajátossága, hogy egy kivételével minden tagja a német nemzeti kisebbséghez tartozik, akárcsak a polgármester. A települési és a kisebbségi önkormányzat közötti kapcsolat emiatt is sajátosan jó, hiszen a települési önkormányzat, a polgármester egyértelműen azonosulni tud a kisebbségi önkormányzat céljaival.
Rendkívül fontos elem, hogy a kisebbségi önkormányzat tevékenységének hátterét a települési önkormányzat ekként biztosítja, megteremtette és fenntartja a német nyelv oktatásának, a hagyományápolásnak, az anyaországi kapcsolattartásnak infrastrukturális és intézményes hátterét, fokozta a lakossági participációt.
A kisebbségi önkormányzat tevékenységének székhelye - az 5/1996. (IV. 15.) sz. határozata értelmében - az általános iskola épülete, melynek felújítása, bővítése megtörtént, akárcsak korszerű berendezése egy megpályázott németországi támogatás (BM Bonn) révén.
Tarjáni adataink igazolják, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos tevékenység eredményessége nagymértékben személyifüggő. Ott, ahol megvannak az átalakulást, a folyamatokat generálni képes egyéniségek, a gyakran többszörös szerepet és felelősséget vállaló közéleti emberek, a nemzetiségi kulturális élet is más intenzitással folyik. A községben adottak ezek a személyi feltételek, azok a helybeli elkötelezett nemzetiségi vezéregyéniségek, akik tekintélyt szereztek maguknak, a felvállalt ügyeket eredményesen képviselték, s akiknek személyét a helybeliek elfogadják. Helyi szinten, különösen a hosszabb távú fejlesztési programok szempontjából nem közömbös, hogy ezek az emberek jelentős időbeli folytonossággal tölthettek/tölthetik be - a választói akaratnak megfelelően - vezetői posztjaikat. A helyi önkormányzati választások második ciklusában, 1994-ben egyetlen helycsere kivételével ugyanaz a testület, ugyanaz a polgármester került megválasztásra. Összetétel: 9 nemzetiségi, 1 magyar. Ugyanez volt az első ciklusban is. A váltás a magyar oldalon történt, és 1 nemzetiségi cserélt helyet. „ Gyakorlatilag ugyanaz a stáb viszi tovább, együtt húz a csapat és nincs széthúzás. Azt hiszem, a község jól választott. Vannak konfliktusok, más vélemények, de a másság az még nem ellenség. Jó az összhang. "Itt jegyezzük meg, hogy az 1998. októberi helyhatósági választásokon harmadszorra is újraválasztották a község polgármesterét.
„ Olyanról nem tudok, sőt, egész biztosan nem volt olyan, aki itt most színre lépett volna, meglátva a lehetőségeket. Azok, akik pillanatnyilag itt nemzetiségi vonalon tevékenykednek, egyesületek vezetőire gondolok, polgármesterre, vagy a kisebbségi önkormányzat tagjaira, azok régen is ugyanúgy dolgoztak, csak nem mint kisebbségi önkormányzati tagok meg egyesületi vezetők, de tulajdonképpen ugyanazt a munkát végezték, amit most végeznek."
Kétségtelen érdemei vannak a település polgármesterének, akárcsak a kisebbségi önkormányzat elnökének abban, hogy a község a megyében és országos szinten is gazdasági, politikai húzóerejével jelenik meg. A nemzeti kisebbség érdekeit hangsúlyosan támogató polgármester tagja volt a vizsgált ciklusban a megyei önkormányzat nemzetiségi bizottságának. A kisebbségi önkormányzat elnöke többszörös felelősségvállalással nemcsak helyi, de megyei és országos szinten is szerepet vállalt a nemzetiségi érdekek érvényesítésében: egyúttal a nemzetiségi oktatást folytató iskola igazgatója; az MNEK Közalapítvány kuratóriumában a hazai németség érdekeit képviseli, a Komárom-Esztergom Megyei Német Kisebbségi Önkormányzatok Szövetsége tagjaként delegálták - négy másik elnökkel egyetemben - a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata Közgyűlésébe, amelynek ezáltal tagja, részt vesz munkájában. A kisebbségi önkormányzat bizottsági tag személyére tett javaslatot az Országos Német Önkormányzat Kulturális Bizottságába. E sokszintű munkája garantálja a személyes kapcsolatot, gyors információcserét, együttműködést a tarjáni német kisebbségi önkormányzat számára, mint ahogy mindezekről üléseinek jegyzőkönyvei is tanúskodnak.
„A magyarországi német kisebbségi önkormányzatok a korábban képzeithez viszonyítva is nagyobb társadalmi aktivitást és eredményeket értek el, helyzetüket azonban egyrészt a társadalmi környezet, másrészt a rendelkezésre álló pénzügyi források határozzák meg, beleértve a ritkán megszerezhető, de fölöttébb nagy segítséget jelentő külföldi felajánlásokat"-szól az 1997. évi Komlói Önkormányzati Akadémia egyik megállapítása. A kisebbségi önkormányzat működésének, munkatervében foglaltaknak anyagi feltételeit többcsatornás finanszírozási rendszer biztosítja: költségvetési, normatív, országos, megyei és helyi közalapítványok támogatásai. Két helyi közalapítvány él, a Tarján Községért és a Nemzetiségi Tábor közalapítvány. A megyei önkormányzati alapítványok egyike - a Komárom-Esztergom Megye a Nemzetiségekért - szintén nyújt támogatást. A tarjániak a forrásteremtésben gyakorlottak, sikeresen lobbiznak. Az MNEKK támogatott tarjáni rendezvényeket, a baráti kör kétszer is kapott az MNEKK-tól, ugyanígy az óvoda, iskola nemzetiségi programjai is, nagyobb vagy szerényebb összegű támogatást.
A többcsatornás finanszírozási rendszer egyik alkotóelemeként bekapcsolódtak a helyi civil társadalom erői, a szponzoráló helyi vállalkozói réteg. Újfajta polgárosulásnak lehetünk tanúi: azt, hogy,, van itt hadra fogható és áldozni tudó vagy szándékozó a faluban", nemcsak a baráti kör tagjainak vagy a lakosoknak aktív közösségi részvétele mutatja, hanem az az utóbbi években tapasztalt jelenség is, hogy helyi (nagy)vállalkozók évek óta szponzorálják, támogatják a rendezvényeket. A részvételt, a participáció szándékát más közeg is érzékelteti, például az adó 1 százalékáról történő ilyen irányú rendelkezéssel.
„A lakosság partner abban, amit az önkormányzat, az egyesületek csinálnak. Partner abban, hogy részt vesz a rendezvényeken, és partner abban, hogy támogatja, egyébként nem csak a zenei fesztivált. Előtte megjelenik a Falutévében a támogatók hosszú listája, a támogatás összege 200-300 ezer forint körüli. De amikor gyereknapot szervez az iskola, amikor az óvoda szervez hasonló programot, akkor ugyanúgy megjelennek a támogatók. Nem ebben a nagyságrendben, de 20-30-50 vállalkozó ott is segít, és támogat. Van ezekben a kérdésekben összefogás."
A baráti kör szimbolikus (évi 300 Ft) tagsági díja célirányos felhasználásra kerül, ugyanígy a testvérvárosi egyesület kirakodóvásár-napján szerzett saját bevételük, amelyet visszaforgatnak nonprofit tevékenységükbe.
A kisebbségi önkormányzat jelentős szerepet játszik a német fiatalok továbbtanulásának elősegítésében: rendszeresen tájékoztat az MNEKK középiskolai és felsőoktatási ösztöndíj-pályázati kiírásairól, az országos vagy a fővárosi német önkormányzatok ösztöndíj-pályázatairól, s az információközvetítésen túl javaslatokat tesz a pályáztató felé.
A tatjáni fiatalok között „rengeteg ösztöndíjra pályázó van most is, a közalapítványhoz nyújtottak be középiskolások, akik a német gimnáziumba járnak. Pillanatnyilag nekünk a német gimnáziumban megint van talán 20 tanulónk. Minden osztályban van 4-5 tanulónk, akik pályáztak. Akik egyetemen vannak, azokból összejön most szintén 15 pályázat".
A rendelkezésünkre bocsátott jegyzőkönyvek is tájékoztatnak arról, hogy a kisebbségi önkormányzat lehetőségeihez mérten maximálisan támogatja a civil szervezetek, intézmények munkáját. Álljon itt példaként az 1996. évi 235 E Ft költségvetési támogatásának felhasználása: hagyományőrző csoportok támogatása: 100 E Ft, partnerkapcsolat támogatása 50 E Ft, működési költségek 30 E Ft, tájház felújítására 55 E Ft. A ciklusban anyagilag közvetlenül is támogatott programok közül megemlítjük: az óvoda fennállása 100. évfordulójának megünneplését, ahol az emléktábla elhelyezését 10 E Ft-tal támogatta, a Tarjáni Dalkör 15 éves jubileumának megünneplését, az 1997-ben szervezett iskolatörténeti kiállítást. Közvetett támogatást jelentettek a kisebbségi önkormányzat által az MNEKK-hoz benyújtott pályázatok, például a tarjáni németek betelepülése 260. évfordulójának megünnepléséhez 1997. május 17-18-án. Egy-egy nemzetiségi program megvalósításához az óvoda és iskola a kisebbségi önkormányzattól is kapott támogatást: így például 1997-ben 25-25 E Ft összeget.
A község életének jelentős eseményeit a települési önkormányzat, a kisebbségi önkormányzat és a társadalmi szervezetek összehangoltan szervezték. A kisebbségi önkormányzat ülésein a napirendi pontokhoz kapcsolódóan részt vettek, akár előterjesztést tettek egyes intézmények vezetői, társadalmi szervezet elnöke, a község polgármestere. Kiemeljük a kisebbségi önkormányzat egyik határozatát, mely példázza ezt.
„A Tarján Községi Német Kisebbségi Önkormányzat 1997. május 17-18-ai dátummal a Tarján községi önkormányzattal, a helyi baráti körrel és a műv. házzal közös szervezésben megrendezi a tarjáni német nemzetiségi lakosság betelepülésének 260. évfordulóját." Az együttműködés a közösségformálás húzóerejévé, a társadalmi integráció elősegítőjévé vált. A Tarján Községért Baráti Kör Alapszabálya tartalmazza a tagság lényegét: >rAlapító tagok demokratikus, önkormányzati alapon működő társadalmi szervezet létrehozását határozzák el a községben élők, az itt dolgozók, illetve az innen elszármazottak, továbbá a faluhoz bármilyen formában kötődők kezdeményezéseinek összefogására."
Tagdíjfizető tagságának létszáma 120 körüli, de tevékenységébe akár 200 tagot is bevon. Megalakulásakor a tagok átlagéletkora 45 év körül mozgott, mára legtöbbjük nyugdíjas. Nem csak a német kisebbséghez tartozók vesznek részt munkájában, de erőteljesebben reprezentáltak ebben.
A Tarjáni Zene- és Ének Hagyományőrző Egyesület kimagasló eredményeket mutat fel; ugyanígy a sportegyesületek. A kisebbségi önkormányzat terveiben szerepel egy ifjúsági szervezet létrehozása a GJU helyi egységeként: a fiataloknak egy sajátos korcsoportja - a 20-30 évesek - nem mindig találja meg azt a szervezett környezetet, ahol az identitástudatot, hagyományokat ápoló tevékenységet folytathatná, s ami a továbbiakban közelebb vinné őket a közéleti feladatvállaláshoz is. Rétegigényként merült fel egy olyan szervezet, klub létrehozása, amely összefogja őket, miután kikerültek a helyi általános iskola, majd esetleg egy további, budapesti nemzetiségi gimnázium padsoraiból. A kisebbségi önkormányzat munkatervébe foglalta egy ifjúsági egyesület/klub/szervezet létrehozását.
Tény és való - interjúalanyaink is felvetették -, a kisebbségi önkormányzat egész mivolta nagyon új volt mindenkinek. A kezdeti útkeresésnél a megyei önkormányzat jogi, szakmai segítségére kifejezetten szükség volt. Megalakulásuk után a helyi és az országos kisebbségi önkormányzatok között amúgy is „űr tátongott": kezdetben, amíg létre nem jöttek - önkéntes alapon - a megyei szervezetek. A megyei önkormányzat a középszint közvetítő szerepét töltötte be, képzéseket szervezett a kisebbségi önkormányzati képviselők számára, népfőiskolát a közélet résztvevőinek a magyarországi nemzetiségek történetéről, tudományos kutatási programot valósított meg. Az elmúlt években a megyei közigazgatási szervezési szint szerepe a kisebbségek számára teljesen átalakult, ami egyrészt épp a kisebbségek szervezettségének köszönhető, másrészt annak a rugalmasságnak, amellyel a megyei önkormányzat a változó körülményekből kiszűrte a megfogalmazódó igényeket, s azoknak megfelelően kereste megújuló feladatait. Interjúalanyaink kihangsúlyozták a megyei önkormányzat koordináló szerepének fontosságát.
„Mindennemű segítséget megkaptunk a megyei önkormányzattól, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatától...úgy vélem, az a szerencsénk, hogy a »nagy« testületnek is (a települési önkormányzatnak -szerző megj.) tagjai vagyunk. [...] Tartjuk a kapcsolatot a többi kisebbségi önkormányzattal, 1996-ban regionális tapasztalatcserén vettünk részt. [...] Az országos önkormányzattal közeli munkakapcsolatban vagyunk, rendszerespartnereink, nem beszélve arról, hogy elnöke tagja a közgyűlésnek, közvetlen információkkal is tud szolgálni. Számtalan pályázatunk, programjainksikerében segített az MNEKK, maximálisan támogatják a munkánkat..."
Széles körű törvényi jogosítványok elvben biztosítjáka kisebbségi nyelv használatának különböző hivatalos színtereit. Tarjánban gyakorlatilag is megvannak a nemzetiségi nyelv hivatalos használatának lehetőségei: a polgármesteri hivatalban, az önkormányzatnál ügyintézők, képviselők, polgármester, beszélik a nyelvet. E lehetőség igénybevételének mértéke természetesen más kérdés, melynek elemzése felvetheti a bagatellizált, illetve a felnagyított kisebbségi szükségletek kérdését. Kutatói állásfoglalás helyett idézzük a helyi nemzetiségi közélet vezető szereplőjét. A tarjáni 9 tagú települési önkormányzati képviselő-testületben 8-an értenek, beszélnek németül, közöttük a kisebbségi önkormányzat 3 tagja. ,A testületi ülésen teljesen nyilvánvaló, hogy magyarul beszélünk, mert annyira nem műveli senki a nyelvet - talán T.-t leszámítva a testületből - hogy kellő árnyaltsággal, ilyen szinten beszélhessük "Kérdésünkre, hogy a jegyzőkönyvek németre fordítására felmerül-e igény, az alábbi választ kaptuk az egyik illetékestől.
„Nem, akik itt élnek, azok tudnak magyarul, mindenki tud magyarul. Ez lenne az a bizonyos kirakati része a dolognak, ha most azért, mert német nemzetiségi település, akkor itt mindent paralel németben is futtatni kéne. Ahol szerepe, jelentősége, praktikuma van, ott jelen van a kétnyelvűség. Ahol meg csak kirakat lenne, fölöslegesen az ember nem teszi... Egy biztos, hogy itt a hivatalban ha valaki németül kíván beszélni, akkor megértik, használhatja a nyelvet. Ezt megtehetik az idős nénik is, és a külföldi is, ismerik itt a nyelvet, rendelkezésre tudnak állni. Nem utolsósorban a polgármester jól beszéli a nyelvet. A rendezvényeinken, amikor vendégeink vannak, akkor az ünnepi beszédek, köszöntők több nyelven zajlanak, párhuzamosan németül és magyarul... Én nem akarom szidni az elmúlt 40 évet, de azt sajnos visszahozni nem lehet már, hogy én vagy a gyerekeim nem tanulták meg azt a német nyelvet, amit a nagymamától tanulhattak volna. Az, hogy itt követeljük, hogy kétnyelvű felirat legyen a tanácsházán, ez egy jó dolog, de nem feltétlenül biztos, hogy kell oda egy diplomás német szakos, aki az anyakönyvet németül vezeti."
A tarjáni német kisebbségi önkormányzat a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosához panasszal, kérdéssel nem fordult.
„Nálunk nem is fordult elő semmi olyan, hogy az ombudsmanhoz kellett volna fordulnunk, bármilyen problémával."
Problémákat a kutatónak sem jeleztek, ellenben megemlítették a tervezett programok anyagi feltételeinek megteremtésével kapcsolatos erőfeszítéseiket.
A tarjáni kisebbségi önkormányzat egyik első ülésén, 1995 márciusában fogadta el Szervezeti és Működési Szabályzatát. Feladatait éves munkatervekben fogalmazta meg, elsődlegesen az identitástudat kialakítása terén. Kiemelt figyelemmel kísérte a nemzetiségi oktatással foglalkozó intézmények munkáját; a nyelvoktatás, a hagyományőrzés, nem utolsósorban a testvérkapcsolatok ápolása terén vállalt feladatokat.
A Komárom-Esztergom megyei német kisebbségi önkormányzatok és ezek megyei szövetsége „fő feladatuknak tekintik: az identitástudat erősítését, az anyanyelvi oktatás fejlesztését, a kulturális és vallási hagyományok ápolását, tárgyi és szellemi értékek felkutatását és megőrzését, partnertelepülési kapcsolatok ápolását és újak kiépítését a német nyelvterületen".
A tarjáni kisebbségi önkormányzat éves munkaterveiben olyan - a későbbiekben sikeresen megvalósított - programok szerepelnek, mint a zenei fesztivál, a nemzetiségi karácsony, a megye nemzetiségi programjain -értekezlet, svábbál, gyermekfesztivál -való részvétel, jelentős évfordulós események szervezése, folyamatos működtetése, a vallási hagyományok ápolása, egyes szociális vonatkozású, de nemzetiségi tartalmú események támogatása: sérült gyermekek helyi otthonának felújítása-felavatása, öregek napja, nyugdíjasok bálja, a helyi nemzetiségi ifjúsági tábor.
„A tábor '94-től működik. Kapacitása 60 fő. Van egy központi épület, társalgó, étterem, melegítőkonyha. Német pénzből épült úgy, hogy az épületet a falu bocsátotta rendelkezésre. Egyébként már a tábor előtt minden évben itt a tarjáni iskolában rendeztük meg megyei szinten a nemzetiségi olvasótábort, ez adta az ötletet a saját táborhoz. Ez most nemzetiségi ifjúsági tábor."
A kisebbségi önkormányzat munkatervei felhívják a figyelmet a tájnyelv és egyes hagyományok eltűnésére, az értékmentés fokozott aktualitására. Mélyinterjú-alanyaink egyöntetűen pozitívnak értékelték a kisebbségi önkormányzat eredményeit a hagyományápolás, az emberek mozgósítása, nemzetiségi identitástudatuk alakítása terén. Kutatásunk megállapította, hogy a kisebbségi önkormányzat tevékenysége, programjai, munkatervei „ráéreztek" aktuális vagy hosszabb távú feladataikra.
Konkrét példaként íme az 1995. évi munkatervben kitűzött feladatok tömör felsorolása: „Tarján község nemzetiségi jellegének megtartása érdekében az anyanyelv ápolása, intézmények ez irányú tevékenységének figyelemmel kísérése, vezetőinek éves beszámoltatása; a nemzetiségi kultúra ápolása, intézmények - általános iskola, zeneiskola, óvoda, művelődési ház - ez irányú tevékenységének figyelemmel kísérése; a tájház felújítása, szponzorok és a baráti kör bevonásával; testvérvárosi kapcsolat ápolása, szorosan együttműködve a községi önkormányzattal, intézményekkel, egyesületekkel; közvetve segíti a templom és a kálvária felújításának kezdeményezését; figyelemmel kíséri a nemzetiségi ifjúsági tábor építését, segítséget nyújt működésében; szorgalmazza a falusi nemzetiségi rendezvényeket, segíti azok szervezését; szoros kapcsolatot kíván tartani a megyei és az országos nemzetiségi önkormányzatokkal."
1996-ban és 1997-ben jelentős részt vállalt a tarjáni zenei fesztivál előkészítésében, amelyen több ezer résztvevő között meghívott vendégként hat németországi tartomány küldöttjei is jelen voltak.
A kisebbségi önkormányzat meglétének, tevékenységének jelentőségét híven tükrözik a programjában megfogalmazott célok, az elért eredmények, a lakossági részvétel mértéke. Az áttanulmányozott éves beszámolók, testületi ülési jegyzőkönyvek, a mélyinterjúk, akárcsak a kutató személyes tapasztalata a résztvevő megfigyelés során azt mutatják, hogy megnőtt a nemzetiségi tartalmú tömegrendezvények iránti igény. A tömegrendezvény szó itt nem műfajra, hanem a több ezres résztvevői létszámra utal. ,,Az is igaz, hogy vannak olyan falvak, ahol ezeket a dolgokat még csak most kezdik... Amikor itt mi kezdtük a dolgokat, 15-20 évvel ezelőtt, lehet hogy itt is úgy volt, csak mi már ezt kinőttük. Itt már egy rendezvény igazán rendezvény."
Az elmúlt évtized változásairól így vélekedik a kisebbségi önkormányzat elnöke:
„...ami változás van: közben kijött egy nemzetiségi törvény. Gyakorlatilag ez a törvény legalizálja, írásban megfogalmazza azt, amit mi eddig a gyakorlatban is csináltunk, tehát tulajdonképpen megerősíti. Ez a törvény a hétköznapi emberre nincs olyan hatással, mint azokra, akik esetleg valamilyen tisztséget viselnek nemzetiségi vonalon... Számomra a törvény azért jó, mert nagyon sok minden olyat megtalálok benne, amire tudok hivatkozni."
1997-ben interjúalanyaink azt is kiemelték, hogy erősödött az identitástudat, nyíltabban és szívesebben ápolják a német nyelvet, kultúrát, mert
„azt, hogy valaki szabadon vallhatja magát nemzetiséginek, ezt még egy nemzetiségi törvény jogilag meg is védi... ez egy akkora pluszt adott..."
Az általános iskola igazgató/kisebbségi önkormányzati elnök az elmúlt évek legnagyobb változásai között látja azt hogy megalakultak a helyi kisebbségi önkormányzatok.
„Ez megint egy nagyon jó dolog, egyrészt azért, mert az ember bizonyos törvényi keretek között tud valamit megvalósítani, segít nekem abban, hogy ezekre hivatkozva tudjak különböző dolgokat megszervezni, és azért is jó, mert feladatokat is tűz ki azáltal, hogy bizonyos dolgokat megfogalmaz... A nemzetiségi oktatás egy nagyon frekventált területe a nemzetiségi létnek és kérdésnek. A törvényre hivatkozva az ember nyugodtabban és biztosabban tud dolgozni az iskolában. Nem úgy van mint régen, hogy elbizonytalanodtunk... nem olyan értelemben, hogy esetleg féltünk, hanem most tényszerűen tudom, mi az, amit csinálni kell. Mert a törvény ezt is megfogalmazza: a nyelvoktatás szempontjából és a hagyományápolás szempontjából. Mert egy nemzetiségi iskolában a kettő elválaszthatatlan. A hagyományápolás - mint a levesben a só, vagy a fűszer, mert különben csak idegennyelv-oktatás lenne, ha én a német nyelvet oktatnám az iskolában... Mint igazgató, a tantestület elé is úgy tudok kilépni, hogy ezek azok a dolgok, amelyeket egy általános iskolának, nemzetiségi nyelvoktató iskolának meg kell valósítani. Nem lehet, hanem megkell."
Említettük, hogy a községben két-három évtizede - népfrontos indulással - töretlenül folyt a helyi kulturális hagyományok ápolása. A nyelvoktatást, hagyományápolást végzők minden évben„építkeztek".
„Nemzetiségi oktatás Tarjánban 1957 óta van, de az egy nagyon kezdetleges dologvolt... csatlakozó órák. '70-ben, amikor én idejöttem, még így volt, én vezettem be azt, hogy a német órákat építsék be az órarendbe. Később ez már minden iskolában gyakorlattá vált, mert ezt elő is írták."
Ha nem is volt még általános a jelenség, de már több és jobb németórát tartottak. „Klinger Lőrincné tanárnő a németórákat teljesen német nyelven tartotta - tudósított a Neue Zeitung -, korábban a nemzetiségi órák zömét magyar nyelven tartották. A németórán nem hangzik el egyetlen magyar szó sem. Ezt a gyerekek megszokták már. A tanárnő utasításait megértik és követik anélkül, hogy fordítani kellene." Tíz évvel ezelőtt bevezették a kétnyelvű oktatást, szorgalmazták a korszerű tárgyi és személyi feltételek megteremtését. Az óvodában, iskolában a nemzetiségi nyelv oktatása szintén hosszú ideje folyamatos. Az oktatási intézmények szerepe, jelentősége és felelőssége megnőtt: az identitás kialakításának legfőbb pilléreivé váltak - mint ahogy hosszan idézhetnénk erről interjúalanyainkat.
Akárcsak a kisebbségi önkormányzat több más célkitűzése, a német nyelv újraélesztése, újratanulása is közös célkitűzése volt a települési és a kisebbségi önkormányzatnak. Így vall erről a település polgármestere:
„1990-ben az új testület feladatait prioritási sorrendbe állította... Például a kábeltévé kiépítésnél a németektől rengeteg segítséget kaptunk, mindezzel párhuzamosan partnerkapcsolatot is kötöttünk. Kábeltévé kellett az anyanyelv ápolása és a német nyelvnek az újraélesztése, újratanulása miatt. Ragyogóan megoldódott. Természetesen oktatási szinten az iskolában kétnyelvű oktatás folyt, folyik, ugyanígy az óvodában is."
Korábbi, 1997-es kutatásunk megállapította, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszakban Tarjánban hatványozottan erősödtek, bővültek a kapcsolatok „külfölddel", ami főként, de nem csak Németországot jelenti. Jelenleg több szinten kialakult, pontosabban: rendszeres kapcsolatépítő munkával kialakított, több pályán működő kapcsolatrendszerrel, kapcsolati tőkével rendelkezik. E kapcsolatrendszer a nemzetiségi kulturális turizmussal indult, folytatódott az iskola partnerkapcsolatával, majd az 1990. április 24-én megkötött hivatalos testvérvárosi szerződéssel a németországi Stauffen-berggel. A későbbiekben bekapcsolódott egy megyei vonal, szintén hesseni kapcsolat. Más, egyesületi vagy önkormányzati, de nem szerződéssel megerősített kapcsolatok is élnek. Hatványozott fejlődésükből eredően Tarjánban minden második család személyes kapcsolatban áll németországi családdal. A támogatások, amelyek testvérkapcsolatokon, nemzetközi szervezeteken, kulturális intézményeken, alapítványokon keresztül érkeznek a községbe, technikai eszközöket, berendezéseket, pénzügyi, szakmai segítséget, ugyanakkor kapcsolati tőkét, aspirációsegítést is jelentenek.
A kisebbségi önkormányzat munkatervei, üléseinek jegyzőkönyvei tájékoztatnak arról az aktív szerepről, amelyet külkapcsolatok működtetésében vállaltak az elmúlt években akár a Tarjánba érkező - például osztrák és dániai német - csoportok, vagy a megye partnerkapcsolatát jelentő Main-Kinzing járási küldöttség, akár a tesvérváros Stauffenberg küldöttségének fogadásában, akár az általános iskola partnerkapcsolatán keresztül érkező tanulók fogadásában, vagy saját tanulóinak külföldre utaztatásában, vagy lakossági csoportoknak a stauffenbergi eseményeken való részvételében.
A tarjáni legifjabb korosztályoknál az erősödőnek észlelt, határozottabb nemzetiségi identitástudat a német azonosságtudat sikeres intézményes rekonstruálását jelzi. A helyi oktatási intézmények ilyen irányú eredményei egyúttal a nemzetiség fennmaradásának egyik garanciáját jelentik olyan korcsoport esetében, amely nem részesülhetett a nemzetiségi anyanyelv átörökítésének családi, egyúttal érzelmi mikéntjében. A családokban a -főként a második világháború után kényszerűségből, de mindinkább a nagyszámú vegyes házasságok miatt is - feladott németnyelv-használat kevésbé teszi lehetővé a természetes nemzetiségi anyanyelvi szocializációt ebben a körben. Az iskola jelentős szerepet játszik a nemzetiség megmaradásában és tagjainak későbbi önbesorolásában is.
,,Az iskolában is törekszünk arra az oktatáson keresztül, hogy a gyerekek merjék majd egyszer vállalni azt, hogy ők Magyarországon nemzetiségi származásúak, a másságot. Hogy majd felnőtt korukban merik-e vagy sem? Remélem, hogy igen."
E vállalást befolyásolhatja a népszámlálási kérdések megfogalmazása is. Idézzük a kisebbségi önkormányzat elnökének ide vonatkozó javaslatát, amely az anyanyelv kettős megjelölésének lehetőségét szorgalmazza:
„ Vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy ők a német nyelvet nem olyan szinten beszélik, mint ahogy kellene, és ezért - ha rosszul fogalmazták meg a kérdést - lehet, hogy negatív választ adnak. Az országos önkormányzati ülésen is felmerült, hogy milyenek legyenek a népszámlálási kérdések. Javasoltam: miért ne lehetne valakinek két anyanyelve? mert mikor úgy teszik fel a kérdést, hogy mi az anyanyelve, a magyart diktálja be, mert azt jobban beszéli. De szíve szerint talán a németet diktálta volna. Miért ne lehetne valaki két anyanyelvű ? Hány olyan gyerek van, aki úgy nő föl, hogy mind a két nyelvet anyanyelvi szinten beszéli? És akkor már lehetne vállalni azt, hogy ő kétnyelvű: nemzetiségi származású, magyar és német anyanyelvű. "
Erőteljesen él a tarjáni mindennapokban és ünnepeken a sváb zenei hagyományok vonulata, amelyet színvonalasan művelnek és sikeresen menedzselnek, olyannyira, hogy Tarjánban„a fél falu zenél", hat-hét zenekara, iskolai zeneoktatása van, újabban magán-zeneiskolája is. A község életének legjelentősebb közösségi eseménye a zenei fesztivál, amelyet hatodik éve tartanak évente. A tarjám gyermek- és ifjúsági sramlizenekarok folyamatos hazai és külföldi fellépése önmagán túl stabil egzisztenciális perspektívát, sőt újabb pragmatikus motivációt is nyújt a németség vállalásához. A nemzetiségi iskolában a nyelv oktatása mellett nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományok bemutatására, ápolására.
A nemzetiségi anyanyelvi vallási és hitéletre alkalmanként van lehetőség. Interjúink viszonylag egyöntetűen jelzik, hogy ennél nagyobb teret szeretnének biztosítani itt a nyelv gyakorlásának, a vallási hagyományok ápolásának. Ennek érdekében hatáskörön belül történtek és történnek próbálkozások.
Jóllehet Tarjánban léteznek olyan hatékony információs fórumok, mint a Falutévé, a helyi média lehetőségeinek kiaknázása mélyíthető. Adataink szerint reális igényt elégítene ki egy helyi önkormányzati időszakos kiadvány, sajtótermék. Az említett falutévé lehetőségei szintén további kiaknázásra érdemesek. A nagy volumenű infrastrukturális befektetés után, ami megteremtette a kábeltévé hálózatát, most a személyi feltételek erősítése irányába folytatható erőfeszítések hozhatnának nagy hatósugárral eredményeket nemcsak aktuális információk, hirdetések terén. Távlatilag a nemzetiségi nyelvű és tartalmú adásokkal történő bővítés a kulturális értékek közvetítését hatékonyan szolgálná.
Az erősen integrált helyi társadalomban az együttélés nagyon jó.
,,A magyar lakossággal - mert volt itt egy ősmagyar lakosság - kimondottan jó a kapcsolat. De azokkal is nagyon jó, akik ide (a háború utáni években) betelepültek és a német vagyont kapták meg. Nincsenek már túl sokan... közülük nagyon sokan elhagyták a falut... Amint az évek múlnak, egyre kevesebbet foglalkoznak ezzel az emberek... A tarjániakra az jellemző, hogy előrenézünk."
Sajátos módon a kisebbség figyel, élénken, a velük együtt élő, számbeli kisebbséget alkotó magyarság érzékenységére (mint tette például az önkormányzati jelképek alkotásánál). Községhatáron belül íratlan szabály, sőt tudatos törekvés, hogy:
„Egymás rendezvényeire meghívjuk egymást, mindenki felsorakoztatja itt a zenekarait, egyleteit, kultúrájáról, szokásairól számot ad... Mi mindig igyekszünk arra, hogy a rendezvény ne csak sváb legyen, hanem egy össz-nemzeti valamit adjunk."
A vegyes házasságok tapasztalt nagy száma is egyfajta jelzőrendszere egymás elfogadásának.
„A gyermekotthont a sérült gyermekeknek, szintén német - DOH - segítséggel csináltuk. Sok mindent, rengeteg dolgot - tűzoltóautót, munka gépet, nem lehet fölsorolni, mi mindent adtak már... ez mind anyagi segítség, nem csak a nemzetiség élvezi, mert aki itt lakik, mind részese annak, amit kaptunk."
A magyar gyermekek az iskolában ugyanúgy tanulják a német nyelvet, mint nemzetiségi társaik; a magyar pedagógusok, oktatók szívesen, sőt lelkesen vesznek részt a nemzetiségi oktatási programokban. A nemzetiségi oktatásban kezdettől résztvevő oktató így vall erről 1997-ben:
„A tanfelügyelő először nem tudta, hogy én nem német származású vagyok, mert ahogy átfogtam az egészet és csináltam, beöltöztem én is sváb ruhába... Mikor kiderült, nagyon meglepődött... Mondtam, hogy nem baj az, én megszerettem, nekem tetszik ez a kultúra és szívesen fölvállalom."
A megyei önkormányzat negyedszázada működteti a megyei nemzetiségi napok interetnikus fórumát. Ez a rangos rendezvénysorozat egyúttal a nemzetiségek kölcsönös bemutatkozásának, találkozásának és ismerkedésének, közeledésének színtere. Sikeréből kiindulva, s tekintettel a nagy létszámú jelentkezőre néhány éve a gyermekek számára külön szerveznek nemzetiségi fesztivált. Alkalmanként a felnőtteknél 50 együttes összesen 1200-1300 tagja lép föl, a résztvevők száma általában 5-6000 körüli, de volt arra is példa, hogy meghaladta - a klastrompusztai rendezvényen - a tízezret. A tarjáni csoportok rendszeresen részt vesznek ezeken az eseményeken, melyek egy része községükben zajlik.
Az identitástudat alakulása nem független a rendszerváltás utáni falupolitikától, a helyi önkormányzati kommunális stratégiától, olyan területi folyamatoktól és törekvésektől, mint a lakosság helyben tartása, a fiatalság megmaradása a községben, a foglalkoztatottság megteremtése. Az utóbbi évtized kezdetén a gazdasági, társadalmi változások - a kritikus helyzetbe került iparágak (mint a bányászat) működési területén található településen - megpróbáltatást jelentettek a lakosság, valamint az önkormányzat számára. A helyi gazdasági és infrastrukturális fejlesztések, a humán erőforrások fejlesztése, az önkormányzat erőfeszítései révén megindult a társadalmi-gazdasági átrétegződés. Tarján esetében a felemelkedés látványosan ment végbe, amihez a sikeres helyi nagyvállalkozók mintája, az idegenforgalom húzóereje, nem utolsósorban anyaországi anyagi támogatások is hozzájárultak. A létbiztonság minden tekintetben segítette a pozitív jövőkép kialakulását.
Erős kisebbségi önszerveződő aktivitás előzte meg a kisebbségi önkormányzatot, hozta létre kereteit, tölti meg tartalommal. A kisebbségi önkormányzat élénk helyi nemzetiségi hagyományápolásra, óvodai, iskolai német nyelvoktatásra, sokrétű anyaországi kapcsolatokra, aktív civil szervezetekre, sőt a nemzetiségi közélet szereplőinek folytonosságára is építhetett. Visszatekintve a kisebbségi önkormányzat első választási ciklusának tapasztalataira, elnöke úgy értékelte, hogy az új jogi keretek létrehozása„po-litikailag hatalmas teret nyitott".
A község vezetői, a kisebbségi önkormányzat is élni tudott a jogi keretek adta lehetőségekkel, a civil szervezetek hatáskörénél erősebb jogosítványokkal, a helybeli nemzetiségi és nem nemzetiségi közösséget is szolgáló forrásteremtés új módozataival.
| |