| |
1848 márciusában a nálunk élő lengyelek is lelkesedéssel fogadták a magyar forradalmat, az első felelős magyar kormány megalakulását. A pesti lengyelek fáklyás felvonulással köszöntötték a Pestre érkező és a magyar kormánnyal kapcsolatot kereső galíciai lengyelek képviselőit. A bécsi forradalom lengyel, illetve a poznani felkelés résztvevői is magyar földön kerestek menedéket, sőt 1848 őszén, a magyar honvédség gyors iramú szervezésekor Kossuth örömmel fogadja a nagy harci tapasztalatokkal rendelkező lengyelek felajánlkozását a magyar szabadság ügyéért.
A hazánkba érkező lengyelek lehetőséget láttak a magyar forradalomban, hogy a megfelelő pillanatban a függetlenségi harcot kiterjesszék Galíciára és a másik két megszállt lengyel területre. Bem, Dembiński, Wysocki, Bulharyn kiválóan képzett lengyel tisztek voltak, majd a császári seregből is sok lengyel tiszt szökött magyar földre. Ezek sorába tartózott Mieczysław Woroniecki herceg is, aki lengyel önkénteseivel már 1848 őszén bekapcsolódott a délvidéki harcokba. A lengyelek célja egy Légió szervezése volt, bár ettől eltérően Bem a lengyelek részvételét a honvédség sorain belül képzelte el. Bulharyn, Woroniecki lengyel századai, zászlóaljai Damjanich, Görgey seregében harcoltak, míg Bem tábornok az erdélyi hadsereg élére állt. Miközben Wysocki tábornok Kossuthnál sürgette a Légió felállítását, 1849 tavaszán Kossuth Lajos a magyar főparancsnokságot Henryk Dembiński tábornokra bízta, akit aztán a Kápolnánál történt vereség után leváltottak, de ez mit sem változtatott azon, hogy a tavaszi hadjáratban a lengyel egységek mindvégig az első vonalakban harcoltak. Szolnok alatt (1849. március 5-én) Poninski ulánusai, Hatvannál Józef Jagman lovasai, Bicskénél ugyancsak az ulánusok tüntették ki magukat. Kossuth Lajos előttük tisztelgett Gödöllőn, levett kalappal. A Vácot, Nagysárlóst ostromlók első rohamát ugyan a lengyelek támadásai vezették be, de az igazi, 1849. május 6-án megalakult lengyel erőt a Wysocki tábornok vezényelte Lengyel Légió adta, amelynek első tűzkeresztsége Buda visszavétele lett. A lengyel emigráció - Magyarországon Lengyel Légió néven - önálló katonai egységet szervezett a szabadságharc támogatására. Valamennyi lengyel harcoló egységet a Lengyel Légióba vezényelték, ide kellett irányítani az osztrák hadseregbe besorolt, de a magyarokhoz szökött összes lengyelt is. A légiót 4 ulánus hadosztályra, 3 gyalogos zászlóaljra és 6 tüzér ütegre tervezték. Bem erdélyi hadseregében is szerveztek egy lengyel légiót, amelynek nagyon nagy része volt az 1849 júniusában bekövetkezett orosz támadás feltartóztatásában. Az 1849 augusztusi, súlyos vereséggel végződött temesvári csatában a csapatokat Bem, majd sebesülése után Dembiński tábornok vezényelte. A Magyarországon volt lengyelek sorsa is megpecsételődött, a harcoló egységek katonái emigrációba kényszerültek. A magyar szabadságharc mártírjai között, közismerten, ott vannak a lengyelek is: Mieczysław Woroniecki, d Abancourt és. az orosz hadseregből honvédséghez átszökött Konrád Kulikowski.
1848-49 forradalmainak veresége csak átmenetileg csendesítette le a lengyel függetlenségi mozgalmakat, a lengyelek továbbra is ott voltak mindenütt, ahol egy-egy nép, például az olasz a szabadságáért küzdött. Orosz-Lengyelországban 1863-ban újabb lengyel felkelés tört ki, amelyet támogatott az 1849-es magyar emigráció is. Több száz magyar küzdött a lengyelek soraiban, a felkelés hősi halottai között ott találjuk, sok magyar ifjú mellett, Eszterházy Ottó lovaskapitányt, Nyáry Ferenc őrnagyot, Wallis Béla és Bátori hadnagyot. A bukás után mintegy négyezer lengyel menekült hozzánk, a magyar társadalom ismét széleskörű gyűjtéssel segítette mind a menekülteket, mind a felkelők családjait.
Eközben a több részre szabdalt lengyel földön a porosz uralom alatt élő lengyelek sorsa az egyre erősödő németesítéstől függött, s például Bismarck alatt teljes gazdasági jogfosztottságban éltek. A 19. század végén hatalmas méreteket öltött a kivándorlás. Látszólag még az autonóm Lengyel Királyság volt a legkedvezőbb helyzetben, mert ezt csupán a lengyel királlyá választott cár személye és a királyságban tartózkodó orosz katonaság fűzte a cári birodalomhoz. De mivel ez az autonómia ellentmondott a cári önkényuralmi rendszernek, fokozatosan megszigorították az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat. Ez viszont egyre nagyobb ellenállásra sarkalta a Lengyel Királyság alattvalóit. A gazdaságilag elmaradott Galíciában 1868 után nem korlátozták a lengyel nemesség jogait és a lengyel anyanyelvűséget, ezért ott az emberek viszonylag békés körülmények között élhettek. A megszállt lengyel területeken az ipari fejlődés, a mezőgazdasági nagyüzemű gazdálkodás előretörése - az 1864. évi cári jobbágyfelszabadítási törvény ellenére - a lengyelek milliói távoztak elsősorban Galíciából megélhetést és munkaalkalmat keresve Európában és Amerikában. Így alakult ki az Egyesült Államokban a 6 milliós, Franciaországban a 750. Kanadában a 300, Brazíliában a 400, Argentínában a 120, Ausztráliában az 50 ezres lengyel népesség, de még Belgiumban is 30 ezernél több volt a lengyel.
| |