Előző fejezet Következő fejezet

LENGYEL MENEKÜLTEK MAGYARORSZÁGON A II. VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN

 

Európa és a világ 1939 tavaszától aggódva figyelte a német-lengyel ellentétek elmélyülését, de reménykedett abban, hogy a nyugati nagyhatalmak összefogása megakadályozza a tragédiát. A magyar-lengyel barátságot mélyen átérző Teleki-kormány 1939 áprilisától - a maga korlátozott eszközeivel - megkísérelte a német-lengyel ellentéteket elsimítani, illetve határozottan kiállt a magyarlengyel barátság mellett, és semmilyen körülmények között nem akart a németek oldalán Lengyelország ellen háborúba keveredni. Lengyelország is számított Magyarország diplomáciai segítségére, különös fontosságot tulajdonított a két nép hagyományos rokonszenvének. Magyarország nehéz helyzetben volt, hiszen erőteljes német nyomás nehezedett a magyar kormányra, különösen, hogy 1939 márciusától a két ország határos volt. Ebben a súlyos helyzetben írta meg Teleki Pál híres levelét Hitlerhez, amelyben pontosan meghatározta a magyar magatartást Lengyelországgal kapcsolatban. Ezen még annyiban sem volt hajlandó módosítani, hogy Lengyelország ellen német csapatokat engedjen át az ország területén. Ennél nagyobb tettnek bizonyult a lengyel menekültek közel százezres tömegének befogadása.

1939. szeptember 17-ét követően, a Németországgal szövetségre lépett Szovjetunió támadása után megsemmisültek azok a lengyel elképzelések, hogy a németek ellen Lengyelország keleti vidékein alakítanak ki védelmi vonalakat. A lengyel hadsereg gyakorlatilag két tűz közé került, visszavonulási lehetőséget a déli területek, a magyar-lengyel és a lengyel-román határ térsége adhatott. 1939 szeptember közepétől megindult a lengyel menekültek áradata Magyarország és Románia felé. Az utóbbi esetében a politikai megfontolás vezette őket, hiszen a két állam 1929-től érvényes katonai és politikai együttműködési szerződésben állt egymással. Ennek ellenére a román hatóságok a katonai, de még a politikai menekülteket - többek között a román földre lépett lengyel kormányt - is internálták, igen rossz körülmények között tartották őket.

Magyarországra az évszázados barátság és a Teleki-kormány nyílt lengyelbarát politikája is sodorta a menekülteket. A magyar-lengyel határon az első lengyel menekültcsoport 1939. szeptember 10-én jelent meg, de 1939. szeptember 17-e után már tízezrével érkeztek. A magyar kormány bizonyos fokig felkészült a lengyel menekültek fogadására, de ekkora tömegre nem számított. Viszont nem változtatott lengyelbarát politikáján, nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait a lengyel kormánnyal, és szabad teret engedett a lengyelek mellett tüntetők rokonszenvének. A németek erőteljes nyomást gyakoroltak Budapestre: követelték a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, a már itt tartózkodó lengyelek kiadatását, a magyar lakosság lengyelbarát megnyilvánulásainak felszámolását, a magyar hatóságok a lengyelek iránt tanúsított kivételes bánásmódjának a megtiltását stb. A magyar hatóságok tudtával kaptak segítséget mindazok, akik tovább menekülni szándékoztak Jugoszlávián át Franciaországba.

Az első menekültcsoportok megjelenése idején a magyar kormánynak még nem volt határozott menekült politikája. Azt egyértelműen kinyilvánította, hogy maradéktalanul betartja és betartatja a genfi egyezményeket, senkit nem ad ki Németországnak, de azt is világosan látta, hogy a menekültügyet hosszabb távra kell megszervezni. 1939. szeptember 15-étől a Belügyminisztériumban a polgári menekültek gondozása a IX. szociális osztály - vezetője id. dr. Antall József (1896-1974) 1945 után kisgazdapárti képviselő, újjáépítési miniszter 9 - feladata, míg a katonai személyek a Honvédelmi Minisztérium jogkörébe tartoznak. A rendőrség dolga a nemzetközi egyezményben foglalt, idegen állampolgárokra kötelező nyilvántartása.

A lengyel kormány Hory András varsói magyar követ útján jelezte, hogy tárgyalni kíván Budapesttel a lengyel menekültek befogadásáról és arról, hogy Magyarország milyen magatartást tanúsít velük szemben. 1939. szeptember 17-én, már gyakorlati megbeszélésekre került sor Budapesten, ahol hazánk képviselői ismét kinyilvánították, hogy maradéktalanul betartják a nemzetközi egyezményekben foglaltakat, senkit nem ad ki Németországnak és a menekülteknek megfelelő életkörülményeket biztosítanak. E tárgyalások következménye lett, hogy a Teleki-kormány 1939. szeptember 21-én hivatalosan is megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt, amikor már amúgy is mintegy negyvenezer lengyel tartózkodott magyar földön. Külön nyilatkozott arról, hogy engedélyezi a lengyel érdekvédelmi szervezetek megalakulását, lehetővé teszi a lengyel kormány és más segélyező külföldi társaságok anyagi támogatásának beáramlását. Megegyezés született a magyar földre lépő lengyel katonai erők fegyverzetének közös magyar - lengyel bizottság által történő átvételéről, tárolásának módjairól, a lengyel katonai személyek elhelyezéséről, táborainak kialakításáról. Ezzel egy időben a lengyel katonai főparancsnokság utasította zárt és szétszórt egységeit, hogy lépjék át a magyar - lengyel határt, és az előírásoknak megfelelően adják át fegyvereiket. A tartósan vagy rövid ideig magyar földön tartózkodó lengyel katonák mindenkori honvédségi ellátást kaptak, sőt még zsoldkiegészítést is.

A menedéket keresőket a magyar rendőri hatóságok nyilvántartásba vették, ami egyben a magyar állam jogvédelmének rájuk történő kiterjesztését is jelképezte. Ellátták őket - katonákat és polgári személyeket egyaránt - igazolványokkal. A külföldi és belföldi segélyeket koordinálta a Magyar Lengyel Menekültügyi Bizottság, amit hivatalosan a Magyar Vöröskereszt kezdeményezett, de indítványát előzetesen a belügyminisztérium jóváhagyta. A magyar földre menekült lengyelek létszáma a második világháború éveiben körülbelül 100 ezer embert jelentett. Többségük 1939/1940-ben lépett magyar földre. A menekültek jelentős számban 1940 tavaszára csatlakozott a lengyel emigrációs kormány nyugaton szervezett hadseregéhez. A nálunk maradt katonai és polgári személyek végleges táborokba kerültek, kialakultak érdekvédelmi és kulturális egyesületeik, megteremtődtek az oktatás és az egészségügyi ellátás feltételei. A polgári menekülttábor nem felelt meg a szó igazi értelmének, hiszen a település közigazgatási határain belül a menekültek szabadon mozoghattak, családoknál és a belügyminisztérium által bérelt panziókban, szállodákban laktak. Részükre - a család nagyságától és képzettségétől függően - differenciált napidíjat biztosítottak, amelynek havi összege megfelelt a hazai átlagjövedelemnek. 1940 tavaszától engedélyezték a táboron kívüli életet is, a munkavállalást. A munkalehetőségek zömét a belügyminisztérium szervezte, ezzel az adott körülmények között jelentősen hozzájárult a menekültek beilleszkedéséhez.

A belügyminisztérium IX. osztálya 1939 szeptemberétől támogatta azt a lengyel kezdeményezést, hogy önszervező módon koordinálják az emigráció kulturális életét, a fiatalok összegyűjtését, oktatását, a segélyek szétosztását, megbízta és kinevezte a táborok lengyel parancsnokait stb. Meg is alakult a Lengyel Menekülteket Védelmező Polgári Bizottság (röviden Lengyel Polgári Bizottság), melynek vezetője Henryk Slawik a szejm volt szociáldemokrata képviselője, újságíró lett. A bizottság személyi összetétele igazodott a lengyel kormány koalíciós pártösszetételéhez. Slawik fontos szerepet töltött be a lengyel titkos szervezetekben is. A LPB-nek volt alárendelve a budapesti Lengyel Intézet és Könyvtár, ahol az emigrációs sajtót és könyvkiadást intézték. A belügyminisztérium IX. ügyosztálya a Lengyel Intézetet és Könyvtárat külön ellátásban részesítette, munkatársait menekült státusba helyezte, részükre kiemelt napidíjat biztosított. Ez az intézmény biztosította a lengyel iskolák tankönyveit. Ugyancsak önálló szervezetként működött a Lengyel Vöröskereszt magyarországi kirendeltsége és a Lengyel Orvosok Csoportja. A Magyarországon működő lengyel táborok külön egészségügyi ellátásban részesültek, intézményi hálózatukhoz tartozott a győri Lengyel Katonai Kórház, a budapesti Lengyel Rendelő, a szentesi, a mátraházi tbc részleg, a tábori betegházak stb.

Lengyel bíróság is működött magyar földön, amely különböző lengyel belső ügyekben hozott ítéletet. A Magyarországon működő titkos lengyel katonai szervezetek a lengyel követségen - amely 1941 januárjáig szabadon működött Budapesten - szervezte az evakuációt, és azt a nagy katonai akciót, amelynek során mintegy 70 ezer lengyel katona és tiszt jutott el hazánkon át Franciaország­ ba és a Közel-Keletre. Ezen az akción belül jelentős számú, magasan képzett műszaki és katonai személy menekült, közöttük több tábornok akik a harcoló lengyel hadsereg magas beosztású parancsnokai lettek.

A hazánkban működő titkos lengyel katonai parancsnokságok összekötő kapocsként szerepeltek a nyugati szövetségesek oldalán harcolt lengyel hadsereg és a hazai ellenállok között. Magyarországon keresztül futottak a futárvonalak, nálunk képezték ki a harcba indulók többségét. Nem véletlenül kísérte élénk figyelemmel a német elhárítás és hírszerzés a magyarországi lengyel emigráció tevékenységét és a magyar hatóságokkal való kapcsolatát.

A lengyel emigrációs szervezetek különös figyelmet szenteltek a fiatalok tanulására, amire a genfi egyezmények nem kötelezték a magyar hatóságokat. Az elemi iskolák megszervezése könynyebb feladatnak bizonyult, hiszen ezek a gyerekek voltak többségben és szüleik közelében éltek. A második világháború éveiben nálunk közel harminc lengyel elemi iskola működött. Nagyobb gondot okozott a középiskolások oktatásának megszervezése, hiszen az szakképzett tanárokat is igényelt. 1939 októberében a belügyminisztérium utasítására Balaton - Zamárdiban mintegy 400 lengyel fiatalt gyűjtöttek össze és Lengyel Ifjúsági Tábor néven középiskolát állítottak fel, amit 1941 nyarán Balatonboglárra, Varga Béla plébános, kisgazdapárti képviselő, (1945 után a Nemzetgyűlés elnöke, 1947 után az emigrációban működő Magyar Nemzeti Bizottmány elnöke) védelme alá helyeztek. Ez a gimnázium és líceum volt az akkori európai kontinens egyetlen lengyel nevű és tanrendű középiskolája. Az itt tanult lengyel fiatalok érvényes érettségit kaptak, (sokuk az 1945 utáni lengyel értelmiség értékes tagjai lettek.) Még nagyobb problémát okozott az egyetemisták taníttatása, hiszen hivatalosan nem tanulhattak magyar felsőoktatási intézményekben, mert a Vallás és Közoktatási Minisztérium ezt nem engedélyezte, csak azok tanulmányához járult hozzá, akiknek a megszállt lengyel területeken a németek is engedélyezték volna. (Ilyen viszont nem volt). Végül a Miniszterelnöki Hivatal engedélyezte a mintegy 500 lengyel egyetemistának a tanulás lehetőségét a második világháború éveiben.

1939 őszén 3-4 ezer lengyel zsidó is érkezett Magyarországra, akiknek a befogadását akadályozta az 1939. évi IV., úgynevezett második zsidótörvény. Ezt velük szemben is alkalmazni kellett volna, amit viszont a menekültügyben tevékenykedők nem hajtottak végre, nem törődve a szélsőjobboldaliak és a németek tiltakozásával. A IX. osztály vezetője 1939 szeptember végén utasította a menekülteket fogadó határkörzetek közigazgatási vezetőit és a nyilvántartásokban működő munkatársait, hogy egyetlen zsidóként jelentkezőt se vegyenek nyilvántartásba, mindenkit keresztényként jegyezzenek be. Csak az lehetett kivétel, aki végsőkig ragaszkodik a tényleges vallási bejegyzéshez. Mindenkit megkülönböztetés nélkül helyeztek el táborokba, a zsidóságukhoz ragaszkodókat pedig a budapesti és a vidéki hitközségek gondjaira bízták, természetesen nekik is folyósították a segélyeket és a szeretetadományokat. Számuk 1941-ben tovább növekedett, mivel ekkor a németek megszálltak Lvov, Stanislawow és Kolomija környékét.

A lengyel zsidó értelmiség jelentős részét a Dunakanyarban helyezték el, ahol számukra, illetve családjaiknak óvodákat és iskolákat működtettek. Kollégiumi rendszerű lengyel zsidó elemi- és középiskola ekkor Rákosfalván és Csillaghegyen működött. Balatonbogláron is jó néhány lengyel zsidó tanult, sőt az egyetemisták között is szép számban akadtak zsidó vallású lengyel fiatalok. A sorozatos német tiltakozások miatt 1943-ban hivatalosan változtatni kellett az eddigi gyakorlaton. Ezért a Dunakanyarban és a Budapest környékén működő zsidó lengyel iskolákat megszüntették. Teljesen titkos körülmények között megszervezték Vácott a 150 férőhelyes „Lengyel Tiszti Árvák Otthonát", ahol az előbbi iskolákban tanulókat helyezték el. Közöttük sok olyan gyerek is volt, akiket szüleik a lengyelországi gettókból, illetve a koncentrációs táborokba való szállítás elől menekítettek ki. Az árvák álcázása olyan tökéletes volt, hogy a helyi hatóságok csak 1944 márciusában, a német megszállás után tudták meg az árvaház igazi rendeltetését.

A lengyel menekültekkel való bánásmód 1944. március 19-e után a német megszállást követő hetekben megváltozott: a megszálló német gestapósok letartóztatták a lengyel emigráció majdnem teljes tisztikarát: Henryk Slawikot, Opoka-Loewensteint, Filipkiewicz professzort stb. Ekkor tartoztatták le Edmund Fietowicz-Fietz diplomatát, aki a titkos lengyelszervezeteket koordináló bizottság elnökeként a lengyel kormányt képviselte a magyarországi emigrációban. Őket Mauthausenben gyilkolták meg. A megszállás napján a budapesti Lengyel Rendelőben lőtték agyon Jan SrzednickiKollqtaj orvos tábornokot, Kadaffer főorvost és még két lengyel vöröskeresztest. A megszállást követően elsősorban a polgári táborok lakói kerültek veszélybe, a katonai táborokat egyelőre nem „bántották". A megvont segélyek, a munkavállalási engedélyek visszavonása létükben veszélyeztették a menekülteket, akik magyar barátaik segítségére szorultak. 1944 augusztusában a Nemzetközi Vöröskereszt kiterjesztette védelmét az összes magyarországi lengyel menekültre, bár ekkor már nem működtek a lengyel iskolák, feloszlatták a balatonbogiári lengyel gimnáziumot, legfőbb védelmezőit - Antall Józseffel az élükön - a németek letartóztatták. Varga Béla bujdosott. A nyilas hatalomátvétel újabb megpróbáltatást jelentett: a lengyel katonai táborokba is betörtek, sok lengyelt gyalog hajtottak el Németországba. A németek magyar földről történt kiverése után a lengyelek többsége nem várt semeddig. Ahogy jöttek, úgy mentek haza. Gyalog, hegyeken és völgyeken keresztül. Sokan itt maradtak, a magyar föld lett a második otthonuk.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet