Tóth István

A magyarországi szlovákok történeti, kulturális sajátosságai

Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket, köszönöm a meghívásukat! Elöljáróban annyit mondanék, hogy a magyarországi szlovákok történeti és kulturális sajátosságairól beszélni 40 perc alatt, s mindenre kitérni elég felelősségteljes dolog. Én ezért jobbára a XIX. század, valamint a XX. század történetét nézném át! Annál is inkább, mert az én értelmezésemben a magyarországi szlovákok kifejezés 1918-tól érvényes. 1918-cal van magyarországi szlovákság. Azelőtt a korabeli Magyarország szlovákságá­ról beszélünk, az én értelmezésem szerint. Viszont, hogy ne legyen előzménynélküli, és ne egyszerűen csak a trianoni Magyarország kebelébe pottyant szlovákságról beszéljünk, ezért néhány bevezető szót mondanék: hogyan is kerültek valójában a szlovákok Ma­gyarország jelenlegi területére?

Három nagyobb tájegységbe csoportosíthatók: a pilisi a Dunántúlon, az Északi-közép­hegység, Nógrád, Cserhát és Miskolc környéke, valamint az Alföld. Ez is nagy egység a Nagy-Alföld, ezt is számíthatjuk egész Budapesttől, vagy Pesttől Nyíregyházán keresztül a déli határig. A korabeli Alföld pedig egészen a Bácska, Bánát területén élő szlovákságot is magába foglalta. Ez meghatározza a sajátosságokat, elsősorban az első történeti sajátosságot. A magyarországi szlovákok mindig is magyar államiság keretein belül éltek. Már az Árpádok idejében is. Itt találkoznak és ettől kezdve szimbiózis - együttélés van. Van egy csomópont, van egy terület: az északi, felvidéki vármegyék, ahol a szlovákság lakóterülete van. Itt tömbösen laknak.

Addig, amíg a XVIII. században a török kiűzése után nagy, üres területek nem lesznek, nem maradnak, addig valójában a jelenlegi Magyarország déli részén a Nagy-Alföld területén vagy a korabeli Magyarországnak a területén Bácska, Bánát területén a szlová­kok nem voltak jelen. Hacsak nem olyan formában, mint tudjuk, mint gyolcsosok, olejkárok, vagy, mint üzletkötők. Tudjuk jól, korábban ezek a szlovákság elitjét képező vállalkozó szellemű drótosok, olejkárok - finom parfürmériákkal kereskedők, valamint vásznasok nem csupán Magyarország és a korabeli királyság területén fordultak elő, hanem egészen Kairőlg eljutottak. Örményországba, Görögországba, sőt a Szentföldre is eljutottak. Az ő vándorlásuk, vagy egyáltalán jelenlétük a világban nem szokatlan, nem ismeretlen.

A XVIII. század legelején tömegesen van rá lehetőség, hogy a török kiűzése után üresen maradt területeket benépesítsék. Tudunk arról Fügedi Erik, Sziráczky János munkája alapján, sőt, Wellman Imre munkája alapján is, hogyan települtek és vándorol­tak a szlovákok az Alföldre.

Az 1690-es évek - a XVII. század végén már elindulnak a szlovákok, megmozdulnak. Észlelik gyakorlatilag a teret, és azt a túlnépesedett, kicsit szűkreszabott életvitelt, életmódot, ami az északi hegyvidéken volt. Tehát, kénytelen egyrészt egy természetes -a gazdasági - kényszer, egzisztenciális érdek hatására kimozdulni. Ebben is különböznek a többi történeti nemzetiségtől, mert belső migrációnak tekintjük ezt. A németek, vagy a francia származású telepítések a XVIII. században - Merci gróf vezetésével - bánáti részeken annyira részletesen és annyira mindenre kiterjedő telepítési formát öltött, hogy meghatározták azt is, kik, foglalkozás szerint hányan települhetnek meg. A szlovákságnál ez így nincs és nem érvényes. Tény és való, hogy talán módosítandó az a nézet, miszerint csak szegény és nincstelen lakosság települt az Alföldre. Ha megnézzük azokat az adatokat, amelyek azt mutatják, hogy a XVIII. század első két évtizedében megjelennek az Alföld részén - a királyi kincstári kamaránál - kopogtatnak letelepedésért, akkor látjuk, hogy gyakorlatilag az a Békéscsabát telepítő, a telepítését megkezdő három vállalkozó szellemű ember nem nincstelen. Azon felül, hogy vállalkozó szellemű, van hozzá eszköze, állatállománya, tehát nem egyszerűen gyalogosan és egy kis batyuval láttak hozzá a nagy úthoz. Nem tudtak volna 35 hektányi területet maguknak kihasítani a békéscsabai határból akkor, ha nincs a megműveléshez alkalmas eszközük, vagy csak azt ott helyben kezdték volna el gyártani. Tehát olyan indulásról van szó, amely vállal­kozás a kor színvonalán való komoly vállalkozást jelentett.

Ráció volt ez nagyon sok szempontból. Racionális érdek, mert kedvezményeket kaptak ezek a telepesek. Nem kellett annyit adózni, vagy egyáltalán nem kellett adózni. Gya­korlatilag más egyéb kedvezmények is járultak: nem nézték a vallásfelekezeti megosz­lást. Akár a vallásuk miatt üldözték őket, vagy megkülönböztetésben volt részük akkor itt menedéket találtak.

Ez a település az északi vidékekről egyértelműen logikus. Az északi vidékektől a magyar-szlovák nyelvhatártól kezdődően, egyre sűrűbben Nógrád, Pilis, Pest környéki településekig - ezek mintegy köztes állomásként szerepeltek a dunaegyházi, kiskőrösi, békéscsabai telepítések végső állomásaihoz. Nem utolsó sorban azt is megfigyelhetjük, hogy a többi nemzetiség nem települ és nem bocsát ki rajokat magából, mint a szlovákok. A szlovákok szinte minden második, harmadik évtizedben az Alföldre település után rajokat bocsátanak ki magukból. Így kezdődik gyakorlatilag Mezőberény, Szarvas tele­pítése. Sőt, ezek után 1746-ban Tótkomlós telepítése, 1753-ban Nyíregyházáé. Sajátos­sága ugyancsak ennek a dolognak hogy nem csupán a Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, vagy tótkomlósi szlovákság megy el, ad ki csoportokat magából, hanem mindig párosul Nógrád, Gömörkishont, Turóc megyei, felvidéki lakosokkal. Tehát vegyes település történik. Ez a mozgás egészen az 1800-as évek végéig megfigyelhető.

Csak példaként említeném, hogy az alföldi települések sorából Pitvaros 1816-os telepítésekor érdekes rnódon nemcsak csabai, tótkomlósi, nagylaki szlovákok jönnek, hanem ugyanígy a Mudron család tagjai is megjelennek, akik később a magyarországi szlovákok nemzeti mozgalmában jelentős szerepet töltenek be, mint ügyvédek, mint pártvezérek. A korabeli Tótbánhegyes, Nagybánhegyes település is, Tótkomlós, Békés­csaba, Pitvaros, Nagylak is felvidéki szlovákok telepítésének is köszönhető. Érdekessége még ezeknek a telepítéseknek az, hogy kezdetben pár évig ezeket bérlik és később próbálják kieszközölni, hogy itt települést hozzanak létre. Így gyakorlatilag a jelenkorban megnézhetjük még mai napig is: a szlovák elem Magyarország mintegy 360 településén van jelen. Nemzetiségként pedig 164 településen regisztrálható a statisztikák szerint. Ezek szlovák nemzetiségűnek vallják magukat ezeken a településeken. A Magyarországi Szlovákok Szövetsége regisztrálása szerint 104 településen van valamilyen formában szervezettségük, szervezetük s ezek a szövetséghez tartozóknak, egyáltalán magyaror­szági szlováknak, mint nemzetiségnek vallják magukat. A legújabb, 1990-es népszám­lálási adatokban is megtalálható ez, egyenként is meg lehet számolni. Van olyan telepü­lés, ahol egy-két ember vallja magát nemzetiségnek, van, ahol 100-200 ember, de ebbe a 360 településbe természetesen ezeket is belesoroltam, mert előfordulnak ott. Meglehet, hogy csak diaszpóraként, vagy ideiglenes lakóként tartózkodnak, vagy a munkahely miatt tartózkodnak ott, mégis jelen vannak. Nemcsak ilyen ismertebb települések vannak -például Békéscsaba, Mezőberény -, ahol tömegesen fordulnak elő, hanem érdekes módon, ha megnézzük az egyik legmagyarabbnak tartott nagyvárost, Szegedet ott is a statisztikai felmérések idejétől kezdődően mindig is jelen van a szlovák elem. 1828-ban találunk egy ilyen feljegyzést is, hogy van úgynevezett „tótok utcája" Szegeden. Amikor ezt az iratot, ezt a statisztikát megnézzük, kiderül, persze, hogy a „tótok utcája" ez gyűjtőnév. Znyováraljai kereskedők is vannak, olejkárok, gyolcsosok, de ugyanígy megfordulnak a szlovén, horvát és dalmát kereskedők is. Ezek gyűjtőneve volt a „tótok utcája". Érdekes módon a kontinuitásuk ebben a városban a mai napig is érvényes. Tehát mondhatjuk, hogy folytonos, mivel az 1880-as évektől a 10 évenkénti népességösszeírá­sok 260-tól 150-ig - mindig bevallás alapján - regisztrálnak szlovákot. Ez a legutóbbinál 116-ot jelent. Tehát jelenleg a nagyvárosok közül Szegeden ugyancsak van, aki nemze­tiséginek vallja magát. Ezek száma 116. Érdekességként elmondanám azt is, hogy Szeged Budapestről kapta kezdetben ezt a ma már honos lakosságot. A budapesti építkezések után egy nagy tömeg munka nélkül maradt. Várt a munkaalkalomra, s ekkor talán a szerencsétlenségben szerencse is ezeknek a munkanélkülieknek, Szegedet elöntötte az árvíz 1879-ben, s már a rákövetkező pár hónapban az újságok jelentik - a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló - hogy „tótok" vándorlása indult meg az Alföldre tömegével, ezer szám indultak meg a munkaalkalmat sejtve. Tehát ott voltak mindenütt, ahol munkás­kézre volt szükség.

Ez már kicsit behatárolja azt is, hogy a társadalmi szerkezetük milyen. Nemességük gyakorlatilag a pár 100 év alatt a magyarsággal együttélve beolvad, hungarusok lesznek, majd magyarrá válnak. Így ők önálló, vezető nemességgel nem rendelkeznek. Értelmi­ségük tanítókra, papokra és később a XIX. században ügyvédekre korlátozódik. Ezek száma sem túl nagy. Többnyíre mezőgazdasági foglalkozásúak, de a hegy vidékes részen bányászattal is foglalkoznak. Akár egy-két elnevezés alapján is következtethetünk: hutákban, tehát üveghutákban dolgoznak, ipari foglalkozást is űznek, de nem túl sokan. A nagyobb részük földműves.

A vallási megoszlásuk: kezdetben sokan azt hitték, amíg nem fejtették ki részleteseb­ben, hogy a szlovákok többnyire evangélikusok. Ez tévhit, nem igaz; a szlovákok nagyobb része katolikus, jelentős számban vannak evangélikusok, de pont a protestáns magatartásuk miatt elég sok üldöztetésnek voltak kitéve a felvidéki evangélikusok. Erre számos irodalmi példa is van, amely megörökítette ezt, de történelmi dokumentum is. Van közöttük görög katolikus vallású is, úgynevezett óhitű nem egyesült is, ezek többnyire a Miskolc környéki kelet-szlovák területhez tartoznak.

Nyelvészek vitatkoznak, hogy igaz-e vagy sem: körülbelül a vallási megoszlásnak megfelelően tagolható nyelvjárásokhoz való tartozásuk is. Míg a pilisiek, azt mondják, a nyugat-szlovák nyelvjárást beszélik, a Pest környéki, nógrádi és az alföldi szlovákság zömmel a közép-szlovák nyelvjárást beszéli és a kelet-szlovákok pedig a görögkeletiek a kelet-szlovák nyelvjárást beszélik. Ezek vannak kevesebben. Ebből a közép-szlovák nyelvjárásból alakul ki a XIX. században Stúr, Hurbán és Hodzsa, vagy később Hattala közreműködésével a mai, szlovák irodalmi nyelv, melynek elfogadtatása igen komoly akadályba ütközött. Több, mint 10 évig folyt a huzavona az értelmiségi vezetők körében, hogy egyáltalán ezt elfogadják, vagy sem. 1853-ra azért bármennyire is demonstráló volt Kollár után elfogadni ezt, mégis elfogadták. Attól kezdve a sajtó is ezen a nyelven publikált, ezen a nyelven jelent meg. A Králici Biblia, mely eredetileg cseh nyelvű, szlovakizált formáját használták a szlovákok, gótbetűs volt, úgynevezett „svabachkal" nyomtatták. Hozzászoktak ehhez. Tudunk olyanról hogy a szarvasi szlovákok például visszautasították a Tranovszky Kalendáriumot, mert nem „svabachkal" nyomtatták, hanem latinikával, s így már bizalmuk is elveszett, nem vették. Mihelyt „svabachkal" nyomtatott könyvet kaptak kezűkbe, rögtön nagyobb bizalommal voltak iránta, s rögtön 150 példányt tudott eladni Koreny István gimnáziumi tanár Szarvason. Tehát ez is egy bizonyos mérce, a szokás hatalma. Amit megszoktak, azt mindig is szívesebben fogadták.

A másik: ebből is látható - az imént említett dologból -, hogy kapcsolatuk a tömbösen lakott szlovák területekkel nem szakadt meg. Részint azért sem, mert amikor a telepítések megtörténtek, tanárokat, papokat a felvidéki szlovák lakosság köréből, vagy szlovák egyházközségekből kértek és hívtak magukhoz. Mindig is törődtek azzal, hogy alapis­kolázottságuk legyen, hitéletük pedig gondozott, nem elhanyagolt. Ezeket követhetjük nyomon a Canonica vizitációkban, vagy a XIX. század sajtóközleményeiben. Hiszen nem akarták ezt véka alá rejteni; az újságokban, a Pest budínsky Vedomostiban, vagy később a Národni Hlásnikban mindig leírták a helyi közélet eseményeit. Különböző levelek formájában: levelek Bánhegyesről, Szarvasról, Csabáról, és Pilis aljából, vagy Piliscsa­báról, különböző helyekről. Ezek a cikkek megjelentek, tájékoztatót adtak arról, hogy mi történt ott. Ha az egyesületeket nézzük, nemcsak magyar sajátosság volt ez, hanem törvényadta lehetőség: 1868. 44. törvénycikk, amit nemzetiségi törvénynek hívunk. Ez a törvény biztosította az egyesülés szabadságát mindenkinek az országban.

Ugyanezzel a joggal éltek a szlovákok is. Azonkívül, hogy a törvény ezt biztosította Dániel Lichard volt az, aki komoly munkát és komoly energiát fejtett ki annak érdekében, hogy a magyarországi szlovákság egyesületeket alakítson. Gyakorlatilag ezek a civil társadalom szervezői sok esetben egy-egy község szervezését is magukra vállalták, mint ezt egyik kollégám, Bezdán Sándor kutatásaiból tudjuk. Nem maradtak el, az igény nem volt elkésett az egyesülésre. 1866-ban már az egyik eldugott Csanád megyei puszán egyesületet, olvasókört alakítottak a szlovákok. Igaz, nagy szerepe volt ebben Kutlik János papnak - aki már harmadik generációja a Kutlik családnak -, aki az Alföldön evangélikus papként szolgált. Először Petrőcön, majd Pitvaroson és utána a jelenlegi Nagy bánhegyesen, Tótbánhegyesen. A kapcsolat a tömbösen lakott szlovák területekkel - mint mondottam - ilyen formán is fennállt. Hán Lajos leírásai alapján is, vagy Dedinszky Gyula munkáiból is tudhatjuk, hogy ezek az alföldi szlovákok - ide beleso­rolom gyakorlatilag a Nagy-Alföld szlovákságát - sok esetben még a Felvidékről házasodtak az első pár évtizedben. Tehát szoros volt ez a kapcsolat, nem elszigetelt. A politikai életbe is bekapcsolódtak, s nem tudom elfogadni azt a nézetet, hogy '67 után elszigetelődnek az alföldi települések a tömegesen lakott szlovák területektől. Akkor minek tudható be az, hogy 1905-ben a passzivitás feladása után a bácskai kerületben Milán Hodzát választják meg országgyűlési képviselőnek? Ha ez igaz lenne, akkor ez így egy csoda. De nem, hiszen tudjuk jól, hogy a családok gyermekei akárcsak a Maróthy családnak, Elena Maróthy Sóltésovának a rokonságából, vagy Ambró Pietro családjából, vagy a Stefánik családból, vagy a Vajánszky és Skultéti családból, a szarvasi Líceumban, a szarvasi Gimnáziumban, a Petrőczi Gimnáziumban tanulnak. Jelen vannak, sőt, iskolai végzettségük után oda kerülnek vissza papnak vagy valamilyen jegyzőnek. Ez azt mutatja, hogy a szlovák nyelvű írásbeliség jelen van és folytonos. Ez igaz annak ellenére is, hogy a legnagyobb szlovák település, Békéscsaba esetében már az 1830-as években Hán Lajosnak köszönhetően a magyar nyelv tanítása rendszeressé válik a szlovák diákok körében. De ettől függetlenül még hosszú évtizedeken keresztül szlovák nyelven folyik a dobolások jegyzőkönyvének készítése, az adminisztráció, az egyházi és a világi adminisztráció is.

A világi adminisztráció és az egyházi adminisztráció például megfigyelhető 1934-ig Tótkomlós esetében is. Csak 1934-ben szűnik meg Tótkomlóson főszolgabíről ráhatásra a szlovák nyelvű adminisztráció. De 1938-ban, amikor lehetőség nyílik rá, újból kérvé­nyezik ezt, csak akkor már erősebb és magasabb hatalmak ezt akadályozzák. Az 1868-as törvény - biztosítja, hogy akár önálló választókerületek is lehetnek nemzetiségek, vagy önálló járások is alakulhatnak -, ezzel próbálnak élni. Magyarország közigazgatási területe és beosztása olyan volt 1876-tól, hogy ezt lehetetlenné tette. De a tótkomlósiak - megint csak őket hívom példának - 1893-tól folyamatosan ügyeltek arra, mivel helyzetük olyan, Csanád megye szélén vannak, Csanád megyei szlovák településekkel határosak - hogy új közigazgatási beosztást próbáljanak kierőszakolni. Így egy önálló 40%-os szlovák nemzetiségi járást alkothatnának Tótkomlóssal, mint járási központtal. Azt hiszem, hogy mindenki számára világos volt, hogy ezt a közigazgatás és az állam kormányzata nem engedhette meg; nem fogadta szívesen, de nem is engedélyezte. Amivel csak tudta, amilyen módon csak tudta, különböző formai kifogásokra hivatkozva, különböző alkotmányos kifogásokkal akadályozta. Nem lehetett egyik vármegyéből a másik vármegyébe, csak bizonyos szavazati aránnyal átcsatolni településeket. El kellett fogadni a megyei önkormányzatnak is, a képviselőtestületnek is. Gyakorlatilag ezeken a fórumokon megbukott a kísérlet. De legalább 4 alkalommal 1918-ig megpróbálták ezt a fajta közigazgatási egységet létrehozni, sikertelenül.

Én nem akarok az asszimilációról részletesen beszélni, mert erről Szarka László majd beszél. Az iskolapolitikát tekintve 1875-től kezdve folyamatosan, az elemi iskoláktól a középiskolákig, - azaz hogy az 1874/75-ös tanévtől nincs is középiskolájuk a szlovákok­nak - ugyanis három középiskolájukat: a znyóváraljait, a nagyréceit és a turócszentmár-tonit bezárták. A Matica Slovenskát különböző pánszláv bélyegek alapján hasonlókép­pen bezárták, 1875-ben. Így gyakorlatilag középiskola nélkül maradtak. A törvény ugyan biztosította, hogy tanszékük is lehet, de egyetlen ilyen tanszéket sem hoztak létre. Az elemi iskolákat pedig többé-kevésbé az egyházak tartották fenn. A század végére a katolikus egyház egyre inkább fejet hajtott a magyarosodás előtt, az evangélikus egyhá­zon belül többnyire megmaradtak. Ezért az evangélikus egyházaknak a magyarországi szlovákok körében óriási a szerepe a nemzetiség-megtartást illetően. Nem beszéltünk pejoratívan a katolikus egyház magatartásáról sem Pilisben mert a mai napig 80-90%-os népességről beszélhetünk, tehát ott is megtették a magukét. Csak egyszerűen a statiszti­kák manipulált adatai alapján nem észleljük őket, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek. Ugyanakkor nem szabad elfogadnunk Ján Sveto nak a munkáját, eredménye végkicsen­gését, 1942-ben jelent meg, mely szerint gyakorlatilag asszimiláció nem is történt csak statisztikailag; ez nem igaz, asszimiláció van.

Én nem különböztetek meg két módot - erőszakost és természetest - hiszen csak asszimiláció van. - Ez magától értetődő ott, ahol etnikumok találkoznak. Amely már erőszakos asszimiláció, az már nem asszimiláció. Az asszimiláció önkéntes. Az erőszak alkalmazása már magyarosítás, beolvasztás, beolvadás. Az asszimiláció az én felfogásom szerint mindig jelen lévő oda-vissza ható folyamat. Bár, a disszimiláció lehetetlennek tűnik olykor, de erre is vannak példák. Az asszimiláció komolyan érinti őket, de nem annyira, hogy azt lehetne mondani, hogy nevüket megmagyarosítják. Bella János mun­kájában írja, hogy a Békés és csanádi szlovákság nagyobb része 1900-ra már a nevét megmagyarosítja; ez nem igaz. „A századunk névmagyarosítása" című kötetet és egyál­talán a BM nyilvántartásokat végiglapozgatva ezt nem igazolhatjuk vissza. Ez a vélemé­nye maximum az akkori pillanatnyi benyomás alapján keletkezhetett. Én szerintem a nyilvántartások ezt nem támasztják alá. Az asszimilálódás, vagy ennek egyik ilyen jele, látható jele a név magyarosodása, megmagyarosítása 1920 után indul meg tömegesen. Ebben is inkább egyfajta kormányzati, közigazgatási kényszert látok, mert többnyire a közigazgatásban foglalkoztatott emberek kérik a nevük megmagyarosítását. Majd az 1930-as években egy hatalmas hullám indul meg, ekkor már iparosok, kereskedők s a már valamilyen formában polgárosultak változtatják meg neveiket.

Csak egyes rétegek kezdik a nevüket megmagyarosítani - legalábbis az akkori szlo­vákság esetében. Kovács Alajosnak született 1936-ban egy munkája „Tótok helyzete Csonka Magyarországon" címmel; ebben Békéscsaba és Nyíregyháza asszimilálódását hasonlítja össze. Az a megállapítása, hogy Nyíregyháza gyorsabb asszimilálódása, beolvadása a magyarságba annak köszönhető, hogy ott tirpákok vannak - tehát kevésbé öntudatos szlovákok - meg egyáltalán a gazdasági helyzetben elfoglalt helyük más, mint a békéscsabaiaké. Gyakorlatilag erre is ki lehetne térni, ezt is egy sajátosságnak lehetne nevezni. Ezj elenleg-a jelen korban —pejoratív megjelölés. Nagyon sok munka született, nyelvészeti elemzés, hogy hogyan is kaphatták ezt a nevet és miből is eredeztetik. Én nem vagyok nyelvész - (Németh Zoltán munkáját is tisztelem), de egyetlen egy munká­ban sem láttam azt, hogy például a kor szótárának szóanyagát figyelembe vették volna. Bernolák Antalról van szó - aki a XVIII. század végén gyűjtötte ötkötetes szótárának anyagát. Ez ötnyelvű, ötkötetes szótár, amely cseh, szlovák, német, magyar és latin szótár, amelyben megnézzük a „tropi-tropák" nevezetű szót, egyszerű magyar fordítását adja Bernolák: „tót nyelvnek rontója". Gyakorlatilag jelenthetett ez annyit, hogy olyan elemek kerültek Nyíregyháza lakosságához - annak idején, 1753-ban - akik a békési, szarvasi szlovák nyelvet beszélőkön kívül a magyar-szlovák nyelvhatáron Gömör-Kishontból érkezve kevésbé tudtak szlovákul, vagy ha tudtak is, akkor, ahogy mondjuk „kutoráltak, butoráltak," tehát eléggé zavarosan beszéltek. A kifejezésmódjuk nem volt világos, nem voltak annyira műveltek. Ez a településszerkezetükben is kimutatható. Van egy csabai rész, van egy szarvasi rész és van egy felvidéki települési rész. Tehát egyértelműen látható ez. Valószínűnek tartom, hogy ez a név innen ragadt rájuk, mert nem tudom a tanulmányaim alapján igazolni azt, hogy a „teprv" vagy bármelyik más szóból alakulha­tott volna ki ez a megnevezés. A szláv palatalizáció során elsősorban a mássalhangzók fixálódnak legkorábban. Nem értem a „tirpák"-nál a „trp" és a „teprv"-ben a „tpr", hogyan cserél helyet. Jóval későbbi időben születik ez, tehát inkább a szenvedni, „trpér, trpák" de annak korabeli megfejtése, szóhasználata, vagy értelmezése Bernolák szerint is „tót nyelvnek rontója", tehát a szlovák nyelvet rosszul beszélő lakosságról van szó. Ez az én véleményem. Én ezt megnéztem: mások eddig nem fejtették ki. Lehet, hogy nyelvészek ezt tudják cáfolni, de bármelyik munkát, amit eddig olvastam, nem tudtak meggyőzni arról, hogy ez a „teprv" szóból alakult ki, vagy valami más eredője lenne.

A két világháború közötti szlovákság lélekszáma a korszak kezdetétől a végéig 141 000-ről 104 000-re csökken. A pilisi vidéken 12 és 20%-os a csökkenés aránya. Növe­kedést is tudunk említeni. Ez történik Csanád megyében, kisebb településeken, mint Pitvaros és Nagybánhegyes. A legtöbb esetben Dunántúl és az Alföld településein azonban óriási számbeli csökkenést látunk. Hozzá kell tennem, hogy ez is többnyire az önbevallásra alapozó statisztikának köszönhető. Gyakorlatilag ez nem jelenti, hogy ilyen mérvű igazából a szlovákság fogyása. Inkább egy kicsit a tudati csorbulást lehet ezen észlelni.

A két világháború közötti szlovákság arra a kulturális szerkezetre és művelődési szerkezetre volt utalva, ami gyakorlatilag a dualista korszakban kialakult. Egyesületek, főként olyanok, amelyek nemzetiségi politika szempontjából aktivizálódtak korábban -1923 után nem kaptak engedélyt. Így csak olyanok kaptak engedélyt, akik a kormányzat által is elfogadott tevékenységet folytattak. Ez azért, ha meggondoljuk, elég szűk lehetőséget biztosít a számukra. Az elemi iskoláik ugyancsak az evangélikus egyház, azaz csupán az egyházak területére korlátozódtak. Állami szlovák nyelvű iskolák gyakorlati­lag nem voltak. Tiszta szlovák nemzetiségi iskola egyáltal nem létezett. Ha a Klebelsberg féle „A, B, C"- típusú iskolát figyeljük, az „A" az lenne a tiszta nemzetiségi, a „B" a szlovákot, mint nyelvet és irodalmat, vagy néhány tantárgyat még szlovákul tanító, gyakorlatilag kétnyelvű, a „C" pedig csak a szlovák nyelvet, mint idegen nyelvet, mondhatnánk írás olvasásig az első három osztályban tanították. Gyakorlatilag „B" és „C"-kategóriájú iskoláik voltak a szlovákoknak; 52 iskola volt a 104 000 lakosra. Ez annyit jelent, hogy ha az Alföldön élt a 60%-a a két világháború közötti szlovákságnak, akkor ebből lemérve mintegy 8000 elemi iskolaköteles nem kapott anyanyelvi oktatást. Tehát nem részesülhetett anyanyelvi oktatásban, ezt Kovács Alajos munkája alapján számoltam ki.

Az a folyamat, ami megindult a sajtókiadásokban, a sajtó kiadványozásban, az a két világháború közötti időszakban eléggé szomorú képet mutat. Egyedül Szeberényi Lajos Zsigmondnak jut eszébe, hogy Cabiansky Kalendár néven egy szlovák kalendáriumot, évkönyvet adjon ki. 1919 őszén kezdi ezt szervezni és 1920-ban meg is jelenik román engedélyezéssel. Ezután minden évben 1948-ig megjelent. Volt sajtója a szlovákságnak 1923-ig is egy Slovák Emigránt nevezetű, amelyet Pechány Adolf szerkesztett és az ő köre. Az alföldi szlovákság köréből indul ki az a tendencia is, hogy önálló közművelődési intézményt és sajtót próbálnak maguknak teremteni, de ehhez kormányzati engedélyre van szükség. Dorkovics Mihály próbálkozik elsőként, aki 1923-ban több hónapon keresztül próbálja a közigazgatáson átvinni azt a szándékát, hogy önálló, szlovák sajtót tudjon kiadni Slovenske Novini címen. Ez meghiúsul. Nemet mondanak, majd ugyan­olyan néven pár hónappal később - mintegy két hónappal később -, Pechány Adolf az, aki megjelenteti ezt a lapot. Gyakorlatilag szinte a teljes kulturális autonómiát biztosító egyesület létrehozását is megakadályozzák. Az 1884-ben alakult Magyarországi Tót Közművelődési Kör „csipkerózsika"-álmából 1930-ban kezd újra éledni. Pechány Adolf az, aki feléleszti ezt az egyesületet, mert egyre inkább próbálják ostromolni a hivatalos közigazgatási szerveket az alföldi szlovákok, hogy legyen valamilyen egyesületük, hogy engedélyezzék ezeket. Sikertelenül, hiszen akkor az a tót közművelődési társulat, egye­sület alakul meg, s rögtön kormányzati segítséggel a vidéken is kultúresteket szervez, mutatva azt, hogy milyen nagy érdeklődés van iránta. Igaz, a szlovák szóra, a szlovák művelődési lehetőségre a szlovákok úgy reagáltak, hogy elmentek. A véleményük azonban az volt, hogy nekik legtöbb esetben ez a fajta hozott kultúra nem kell, szeretnék a sajátjukat inkább továbbadni és művelni. Így aztán úgy a szlovák újság, a Slovenske Novini, mint a társulat is - legalábbis a vidék szlovákságának ellenállásába - ütközve nem tud igazából olyan szerepet betölteni, amilyet szánt volna a kormányzat, vagy egyáltalán, amilyenre szüksége lett volna a szlovákságnak.

Az igazi, nagy csapást a szlovákság számára valójában nem is az asszimiláció okozta, az én véleményem szerint, hanem az 1946-48. közötti lakosságcsere. Ezután a lakosság­csere gyakorlatilag az összes hatalmak szentesítése nyomán lehetővé vált. A németek esetében nem egy választható, hanem a kötelező kitelepítés formája valósult meg. A szlovákok és a magyarok esetében - Csehszlovákia a győztesek oldalán fejezte be, ugye a háborút -, Csehszlovákia és Magyarország közötti kétoldalú megállapodásnak volt a lehetősége. A magyar kormányzat abban az időben, mint vesztes fél került ki a háborúból - bárhogy is próbált ellenállni - Gyöngyösiek nem tudtak kitérni a rájuk nehezedő nyomás elől - így Magyarországra erőszakolták a lakosságcserét.

Gyakorlatilag az 1946 februárjában létrejött lakosságcsere-egyezmény keretén kívül korábban is magyarok tömegét dobálták át a határon, vagy üldözték el. Ugyanígy - én azt mondtam kezdetben - a magyarországi szlovákok sem önként mentek el. Mindig csodálkoztak ezen. Mindig megrökönyödtek ezen. Kezdtek védekezni - kollégáim is -, hogy a magyarok nem kergették őket. Nem is mondtam egy szóval sem. Én azt állítottam, hogy nem önként mentek el, vagy legalábbis nem önszántukból, hanem, ha választották is, akkor is megtévesztés áldozatai voltak. A korabeli, csehszlovák propaganda nagyon csúnya viccet űzött velük, mert azt, amit ígértek azt egyetlen egy esetben sem tudták ezeknek a szlovákoknak sem biztosítani. Személyes tapasztalatom, hogy az 1970-es években, az 1980-as években még azt a vádat is sütötték rájuk, hogy azért jöttek Dél-Szlovákiába, hogy ott szlovákosítsanak és ezt a szerepet nem töltik be. Gyakorlatilag a lakosságcserét végzőknek kellett volna jobban megfontolniuk. Megfigyelni, hogy itt kétnyelvű lakosságról van szó és tudatukban egyáltalán nem olyanok, mint a csehszlo­vákiai szlovákok. A nemzeti, tudati fejlettségi szintje nem olyan - egyáltalán nem az -ezt elvárni tőlük lehetetlenség volt, vagy legalábbis ezt a szerepet bízni rájuk. Egyrészt nem volt etikus, másrészt nem volt átgondolt. Ekkor - Kugler József szerint, aki legújabban részletesen foglalkozik ezzel a témával - 61 000 körül volt a tényleges áttelepülők száma. Mások szerint, akik már korábban ezzel foglalkoztak, több - Balogh Sándor is 75 000-ról, vagy akárcsak Ján Bobák szlovák történész, ő is egy 75 000-es szlovák tömbről beszélt. Most ahhoz képest, hogy 435 000 szlovákról beszéltek és ezt szerették volna áttelepíteni, gyakorlatilag csak 75 000 ment el, vagy 70 ezer körülit átlagolhatunk. Ettől függetlenül is azt kell mondjam, hogy a tapasztalatok alapján vérveszteség érte a szlovákságot. Mégpedig nagyon komoly. Az aktív szervező réteg, a vállalkozó szelleműek, a műveltebbek, akik lehetőséget láttak ebben, elmentek. Nem utolsó sorban természetesen hatott az, hogy a szlovák településeken családok összefonódása, összeházasodása révén elég szoros családi kapcsolatok alakultak ki. Sok esetben természetesen ilyen is előfordult, hogy egyik család a másik után ment. Eljutottunk a jelen korhoz.

A jelen korban szociológiai felmérések készültek - nem túl sok - Szántó János munkáját említhetném, vagy a jelenlévő Demeter Zayzon Mária munkáját vagy Gyivi-csán Anna munkáit. Ezek mind azt tanúsítják, hogy ugyan a szlovákság jelen van Magyarországon, de sok szempontból hiányt szenved. Hiányt szenved az oktatási struk­túrából, kellő támogatásból és akaratból, kellő szervezettségből és így ennek eredménye­ként - Krupa András néhány évvel ezelőtt állapította meg - nem is nemzetiségi tudata van a magyarországi szlovákoknak, hanem inkább etnikai tudata. Inkább egy etnikai csoporthoz hasonlítanak, mint egy nemzetiségi csoporthoz.

Annyit azért még megemlítenék, hogy a legújabb időkben, az elmúlt 4 esztendőben, a magyarországi szlovákság is differenciálódott. Azelőtt csak az engedélyezett, vagy elfogadott Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége létezett. Átalakult az is a Magyarországi Szlovákok Szövetségévé. Ezen kívül a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségén belül kezdeményként korábban megalakult az Ifjúsági Bi­zottsága, ez később egy önálló Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezetévé alakult. Majd megalakult a Szabad Szlovákok Szervezete, magasan kvalifikált értelmiségi, budapesti csoport. Elmondhatjuk azt is, hogy ezek a szervezetek, mint egyesületek - vagy társadalmi csoportok - mint társadalmi szervezetek léteznek. A magyarországi szlová­koknak van és volt Magyarországi Szlovák írók Szervezete, mely átalakult a közelmúlt­ban Magyarországi Szlovák írók és Művészek Szervezetévé. Önálló néptánc együttese is volt, amely váltakozó sikerrel és váltakozó intenzitással -, ha jól tudom, még mindig van. Milyen eredménnyel? Gondolom én, ez az anyagi támogatás függvénye - hogyan aktivizálódik és hogyan van jelen a magyarországi szlovákok életében.

Körülbelül erre gondoltam, amikor arról volt szó, hogy a magyarországi szlovákok történeti és kulturális sajátosságairól beszéljünk. Amennyiben van még kérdés, akkor szívesen válaszolok, mert mindenre sort keríteni nem lehetett ennyi idő alatt. Valószínű, már túl is léptem az időmet. Köszönöm szépen a figyelmüket!

Ajánlott irodalom

Garami E. - Szántó J. 1991. Magyarországi szlovákok. Kutatási jelentés. TÁRKI. Budapest, 89 old.

Gyivicsán A. 1991. Látlelet egy nemzetiségről: a magyarországi szlovákok, in: Hitel, 1. sz. 26-29 old.

Horváth István. 1994. A nógrádi szlovákok. 1920-1938. Salgótarján, 80. old.

Janics Kálmán. 1989. A hontalanság évei. Bp. 358. old. Harmadik, első magyarországi kiadás.

Pechány Adolf. 1913. A magyarországi tótok (A tótok). Budapest.