| |
A közép-európai térség más nemzeti kisebbségeihez hasonlóan, a rohamosan fogyatkozó létszámú magyarországi horvátság egyike hazánk eredet, nyelvjárás és néprajzi sajátosságok szempontjából legszínesebb, legösszetettebb kisebbségi közösségének. Az egymástól földrajzilag is elkülönülő magyarországi horvát népességen belül a kutatók legalább hét (de egyes vélemények szerint tizenkettő!) különböző eredetű (a horvát anyaország, illetve a teljes horvát etnikai terület, így Bosznia-Hercegovina más-más vidékeiről származó), eltérő nyelvjárást beszélő, szokásaiban, viseletében, hagyományaiban korántsem egységes népcsoportot különböztetnek meg. Ugyanakkor valamennyi magyarországi horvát népcsoportot számos szál köt össze egymással és a horvát anyanemzet egészével is. Mindenekelőtt valamennyi magyarországi horvát népcsoport vallási szempontból egységes: kivétel nélkül - és történelmük során szinte mindig - a római katolikus egyházhoz tartoztak, ül. tartoznak. Ez egyben kultúrájuknak, hagyományaiknak is ad egy egységes, közös alapot, amely megkülönbözteti őket más, nyelvi szempontból közeli rokon délszláv népektől, így pl. a keleti (ortodox) keresztény szerbektől, vagy a mohamedán bosnyákoktól. (Köztudott, hogy a Balkán nyugati vidékén a vallási hovatartozás döntő szerepet játszott a nemzettéválási folyamatokban).
A magyarországi horvát kisebbség mára kialakult etnikai csoportjai maguk sem egységesek eredet szerint. Legtöbbjük a XV-XVIII. században, a török hódítás kezdetén vagy a magyarországi hódoltság időszakában, illetve a Habsburgok balkáni törökellenes felszabadító harcainak kudarca után költözött mai lakóhelyére. Az egyes hazai horvát népcsoportok közötti különbségek részben tehát azzal is magyarázhatók, hogy nem egy időben, nem egy helyről érkeztek. Sőt, több, ma már sok közös vonást mutató népcsoport is, eredetét tekintve, nem volt egységes.
A témával foglalkozó kutatók hét „nagyobb" magyarországi horvát népcsoportot tartanak számon: 1. Nyugat-magyarországi, vagy más néven gradistyei horvátok (Győr-Sopron-Moson, illetve Vas megyében laknak); 2. Mura menti horvátok (Zala megye); 3. Dráva menti horvátok (Somogy és Baranya megye); 4. Bosnyák-horvátok (Baranya megye, Pécs környéke); 5. Sokác-horvátok (Baranya és Bács-Kiskun megye); 6. Bunyevác-horvátok (Bács-Kiskun illetve Pest és Fejér megye); 7. Duna menti horvátok vagy rác-horvátok (Bács-Kiskun megye).
Az említett horvát népcsoportok körében hallhatjuk a horvát nyelv három (a „mi" kérdőszó három különböző alakjáról što, kaj, ca nyelvjárásnak nevezett) fő nyelvjáráscsoportjának szinte valamennyi változatát. Ez a szinte hihetetlen nyelvjárásbeli gazdagság nagy érték, de egyben a múltban megnehezítette a különböző magyarországi horvát népcsoportok közötti érintkezést, illetve korunkban a što nyelvjáráson alapuló horvát irodalmi nyelv terjedését.
Mielőtt az egyes horvát népcsoportok történetét tárgyalnám, meg kell említenem, hogy több horvát, de néhány magyar kutató művében is felbukkan az autochtoni-tás elmélete, miszerint egyes magyarországi horvát népcsoportok, vagy legalábbis egy részük, már a középkorban, jóval a török európai megjelenése előtt mai lakóhelyükön éltek. Különösen a Dráva és a Mura menti horvátok kapcsán merült fel a kontinuitás kérdése. A problémával foglalkozó magyar kutatók általában úgy vélekednek, hogy a rendelkezésünkre álló források nem támasztják alá a horvátság folyamatos jelenlétét a térségben a kora középkortól napjainkig.
A népcsoport elnevezése újkeletű: a horvát Gradišće név a trianoni békeszerződés értelmében Ausztriához került nyugat-magyarországi részekből kialakított Burgenland tartomány német nevének fordítása. A gradistyei horvát elnevezés azonban azóta néprajzi fogalomként fedi nemcsak az ausztriai, hanem a morvaországi, a szlovákiai és a nyugat-magyarországi horvátságot is. A múltban e horvátokat németül Wasser-Kroaten (vízihorvátok) néven emlegették. E horvát népcsoport magyarországi megjelenése közvetlenül összefügg a török hódítók horvátországi terjeszkedésével. Bosznia eleste (1463) után megsokasodtak a nagy pusztításokkal járó török támadások Horvátország és Szlavónia ellen. Az 1493-as korbáviai (Krbava) csata után megindult a horvát lakosság tömeges menekülése részben a velencei uralom alatt levő dalmát városok és szigetek, illetve Isztria, valamint Itália, Magyarország, Ausztria és Morvaország felé. Ez a százezreket megmozgató hatalmas migrációs folyamat egészen 1593-ig, a törökök horvátországi terjeszkedését megállító sziszeki (Sisak) csatáig tartott. Magyarország akkori területén 1515-ben jelentek meg az első horvátok Kismartonban (Zelezno, Eisenstadt, ma Ausztria). A legelső spontán bevándorlást 1524-től kezdve felváltotta a horvátországi, szlavóniai és egyben nyugat-magyarországi birtokokkal is rendelkező főurak (először a Batthyányak, majd Jurisich Miklós, a Nádas-dyak, Erdődyek és Zrínyiek) által kezdeményezett szervezett áttelepítés, amely Szulejmán 1532-ben Kőszeg alatt elszenvedett veresége után gyorsult fel. Több hullámban, más-más helyről (Lika, Krbava, Pounje, Pokuplje, Szlavónia) érkeztek a horvát telepesek, összesen mintegy százezren, és közel 200 helységben telepedtek le. A horvát bevándorlás, jóval kisebb méretekben, 1593 után, még a XVII. század közepén is folyt.
A gradistyei horvátok között a ca nyelvjárás az uralkodó, mivel azonban nem egy vidékről származnak, a što (a ca-val keverten) és a kaj nyelvjárás is fellelhető köztük. Győr-Sopron-Mosón és Vas megyében élnek 14 községben: Bezenye (Bizonja), Horvátkimle (Hrvatska Kemlja), Fertőhomok (Umok), Hidegség (Vedesin), Kópháza (Kolj-nof), Und (Unda], valamint Felsőcsatár (Catar), Horvátlövő (Hrvatske Sice), Horvátzsidány (Hrvatski Zidan), Narda (Narda), Ólmod (Plajgor), Peresznye (Prisika), Szentpéterfa (Petrovo Selo) és Tömörje (Temerje). Ezenkívül Sopronban, Szombathelyen és Budapesten is számos gradistyei horvát lakik.
A Nyugat-Magyarországra költöző horvátok I. Ferdinánd királytól különböző privilégiumokat kaptak. Általános volt a horvát községekben a szabad plébánosválasztás. A protestantizmus a XVI. század második felében kezdett elterjedni közöttük, de többségük katolikus maradt, sőt, az ellenreformáció hatására a kevés protestáns horvát is reka-tolizált. A XVIII. században a vegyes lakosságú (magyar, német, horvát) községekben megindult a horvátság asszimilációja, de volt olyan példa is, hogy a horvát többség asszimilálta a vele egy faluban lakó németeket vagy magyarokat.
A gradistyei horvátok a XVI-XVIII. században főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, bár akadtak köztük kereskedők és iparosok is. A XIX. század második felében, a jobbágyfelszabadítás (1848) után a földtulajdonnal nem rendelkező falusi népességi ipari munkássá vált - bejárt dolgozni a környék nagyobb városaiba (Bécsbe, Sopronba, Szombathelyre, Győrbe). Ez a társadalmi rétegződés politikai következményekkel is járt: a munkásság a Szociáldemokrata Párthoz húzott, míg a parasztság körében a Katolikus Néppárt volt népszerűbb. A gradistyei horvátság sorsában negatív fordulat állt be 1918-2l-ben. A trianoni békeszerződés kettészakította az addig egységes, kb. 75 ezres népcsoportot: 1921 után nagyobbik részük Ausztria fennhatósága alá került. Ugyanakkor a határrendezés körüli politikai küzdelmek megosztották a gradistyei horvátságot. A papjaik szavára hallgató parasztság általában Magyarország mellett foglalt állást, míg a szegényebb rétegek és a munkások inkább a szociáldemokraták kormányozta Ausztriával rokonszenveztek. A két világháború között a Magyarországon maradt gradistyei horvátok körében, ha eleinte lassan is, megindult az asszimiláció, de erőteljesebbé csak a második világháború után, sőt még inkább csak az utóbbi néhány évtizedben vált.
A gradistyei horvátok kapcsán mindenképpen meg kell említeni, hogy náluk is, akárcsak más hazai horvát népcsoportnál - az anyanemzettől évszázadokon át elkülönülve -kialakult egy sajátos regionális tudat. A múlt században a gradistyei horvátok átvették a Gaj-féle horvát helyesírást, de a horvát irodalmi nyelv elfogadása helyett saját, a ca nyelvjáráson alapuló irodalmi nyelvet kezdtek kialakítani, s ezen a nyelven tanítottak az iskolákban is. A második világháború után a délszláv egységtörekvések jegyében a nyugat-magyarországi horvátok iskoláiban is az egységes szerbhorvátnak, sőt „délszlávnak" mondott nyelvet erőltették a tanulókra. Ez a jelenség nagy károkat okozott, s nemhogy gyengítette, inkább erősítette körükben az elma-gyarosodás folyamatát.
Zala megye délkeleti csücskében, Nagykanizsa közelében, a Mura folyótól nem messze él egy kaj-horvát nyelvjárást beszélő, zalai vagy Mura menti horvátnak (Pomurski Hrvati) nevezett népcsoport. Eredetüket tekintve nagyjából azonosak a horvátországi Muraköz (Medimurje) lakosságával.
Zala megyében már a magyar honfoglalást megelőzően számottevő szláv népesség lakott, sőt Zalavárott szláv fejedelmi székhely is volt a IX. században. Ez a szláv népesség azonban a középkor folyamán alighanem mindenhol (a Muraközt kivéve) asszimilálódott, és nem érte meg a mai horvát lakosság tömeges beköltözését, amely a XVII-XVIII. század fordulóján zajlott le. A Mura menti horvátok részben a Zrínyiek által a törökök ellenében jól oltalmazott, s emiatt a XVII. század végére túlnépesedett Muraközből (ezt a forrásokon túl az is igazolja, hogy a Zrínyiek elevenen élnek a zalai horvátok történelmi hagyományaiban), részben pedig Horvátország más, kaj-horvát nyelvjárást beszélő vidékeiről (Hrvatsko Zagorje) költöztek mai lakóhelyeikre. Ma a Mura menti horvát népcsoport hét községben lakik, ebből öt falu néprajzi, nyelvi szempontból egységet alkot: Tótszentmárton (Sumarton), Tótszerdahely (Serdahelj), Molnári (Mlinarce), Semjénháza (Pustara), Petrivente (Petriba), míg kettő, Murakeresztúr (Kerestur) és Fityeház (Ficehaz) eltér tőlük. Valaha jóval több zalai faluban laktak horvátok (pl. Belezna, Bajcsa, Szepetnek), de ők századunkra elmagyarosodtak.
A Mura menti horvátok a XVIII. század folyamán még szoros kapcsolatban álltak az anyanemzettel: több falu területe horvát birtokosok kezén volt (Bedekovic, Kusevic, Zajgar családok), s ami ennél fontosabb, egészen 1778-ig e falvak egyházjogilag a zágrábi püspökséghez tartoztak, amely mindig gondoskodott arról, hogy a horvát falvakba horvát papok kerüljenek.
A XIX. században ezek a kapcsolatok gyengültek. Az iskolák tanítási nyelve a XVIII. század végén, a XIX. század elején a horvát volt, de a múlt század közepétől még a ma is horvát többségű falvakban szintén a magyar nyelv vált egyeduralkodóvá. A jobbágyfelszabadítás, noha 1848-ban a zalai horvátok lelkesen üdvözölték (s emiatt, valamint a horvát határőrök garázdálkodásai miatt a Mura menti horvátok nem álltak Jelacic oldalára, hanem inkább a magyar forradalom mellé), nem hozta meg számukra a várt eredményt. Valamennyi horvát falura a törpebirtokosság és a szegénység volt jellemző a XIX. század második és a XX. század első felében. Emiatt (akárcsak a gradistyei horvátoknál) viszonylag magas volt az Amerikába (és részben Nyugat-Európába) kivándorlók száma. Gazdálkodásukban jelentős szerepet játszott az állattenyésztés, ezen belül is az erős muraközi lovak tenyésztése és eladása. Még a pesti lóvasút is szívesen vásárolt belőlük. Ugyancsak élénk kapcsolatokat tartottak fenn az említett községek horvátjai a muraközi, sőt a horvátországi rokon népcsoporttal, de a trianoni békeszerződés ezeket az összekötő szálakat elszakította. Mivel a Mura menti horvátok erősen kötődtek a katolikus egyházhoz, a XIX. század szocialista agrármozgalmaiban nem vettek részt, de a XX. századi kommunista mozgalomban már többen szerepet vállaltak.
A zalai horvátok számára (akárcsak a többi hazai horvát számára) az 1945 és 1949 közötti átmeneti időszak fellendülést hozott mind a kultúra, mind az oktatás terén. Hasznuk volt a földosztásból, s részben az iparosításból is, de őket szintén sújtotta a szovjet-jugoszláv ellentétek miatt a hazai délszlávokra (horvátokra, szerbekre) nehezedő nyomás, az erőszakos kollektivizáció, a körzetesítés és (1960 után) a kisebbségi tannyelvű iskolák elsorvasztása. Mindez felgyorsította körükben is az asszimiláció folyamatát.
A Szlavóniával határos magyarországi Drávamelléken a kora középkortól napjainkig szinte minden időszakban találhatunk horvát népességet. Somogy megye területén a XVI-XVII. században is számottevő horvát lakosság élt, kiknek lelki szükségleteiről a zágrábi püspökség gondoskodott. A Dráva menti horvátok közül azonban a XVI. században többen csatlakoztak a reformációhoz, ma viszont valamennyien újra katolikusok. Ugyan a XVII. század végi törökellenes felszabadító háborúk a Dráva mentén is nagy pusztulással jártak, de az erdős, mocsaras terep (a mainál sokszorta nagyobb területet borítottak erdők) esélyt adott a megye lakosságának a túlélésre, s ahogy a somogyi magyarság jelentős része átvészelte a nehéz időket, nem lehet teljességgel (a források hiányára hivatkozva) kizárni, hogy egy-két mai Dráva menti horvát falu lakosainak egy része is a túlélők vagy a visszatelepülök közé tartozik. Természetesen a somogyi-baranyai Drávamelléken ma is létező horvát népcsoport, illetve Somogy megyében másutt, pl. a Balatonhoz közeli egykori horvát falvak keletkezésében nagy szerepet játszottak a Szlavónia, sőt, a Bosznia irányából kiinduló bevándorlások a XVII. század végén, illetve a XVIII. század második-harmadik évtizedében.
A Dráva menti horvát népcsoport a XX. század második felére 8, egykor Somogy, ma Somogy és Baranya megyéhez tartozó faluban maradt fenn: Lakócsa (Lukovisce), Tótújfalu (Novo Selo), Szentborbás (Brlobas), Drávake-resztúr (Krizevci), valamint Felsőszentmárton (Martinéi), Potony (Potonja), Drávasztára (Starin), Révfalu (Drav-ljanci - ez utóbbi ma már csak üdülőtelepként létezik). Az első négy falu lakói kaj nyelvjárást beszélnek, míg az utóbbi négy község horvátjai a sto nyelvjárás e-ző, igen archaikus változatát használják. Valamikor a Dráva mentén sokkal több helységben laktak (többnyire kaj nyelvjárású) horvátok, pl. Berzence, Babocsa, Baras, Vízvár stb. Külön meg kell említeni a Balaton mellékének egykoron horvátok lakta falvait: Tótgyugy, Somogyszentpál, Táska, Bucsák stb. E községek lakói a sto nyelvjárás kaj elemekkel kevert változatát beszélték.
Visszatérve Dráva menti horvát község történetéhez: a XVIII. század folyamán, a Rákóczi-szabadságharc utáni évtizedekben stabilizálódott az említett községek népessége. A migrációk megszűntével a főútvonalaktól kissé távol eső zárt vidéken minden feltétel adott volt, hogy kialakuljon egy nyelvjárásában különböző, de kultúrájában, szokásaiban, viseletében egységes népcsoport. A Dráva menti horvát falvak különböző uradalmakhoz tartoztak, több közülük egyházi birtok volt. A lakosság földműveléssel és állattenyésztéssel (szarvasmarha és főleg sertés) foglalkozott. A községek közül kissé kiemelkedett Felsőszentmárton, melynek vásártartási joga is volt (évente kétszer). A jobbágyfelszabadítás után - bár nagyobb jelentőségre tett szert a gabonatermesztés - a sertéstenyésztés továbbra is fontos ágazat maradt. A nyolc horvát falu lakossága élénk kereskedelmi tevékenységet is folytatott és kapcsolatban állt a Dráva túlpartján fekvő Horvát-Szlavón-ország-beli helységekkel.
A rendelkezésre álló földterület szűkössége miatt (amit csak átmenetileg enyhített a Dráva szabályozása révén nyert föld) sokan Szalvóniába, sőt Amerikába voltak kénytelenek kivándorolni, de sok Dráva menti horvát vállalt segédmunkát a közelebbi városokban. Az első világháború itt is sok áldozatot szedett. A Dráva menti horvát falvakat 1918 és 1921 között átmenetileg a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai szállták meg, s élénk agitációt fejtettek ki annak érdekében, hogy a terület lakossága a délszláv államot válassza. A két világháború között nem történtek alapvető változások e községek életében. Ami az iskolahelyzetet illeti, az eredetileg a XVIII-XIX. században létesült, jobbára horvát tannyelvű iskolákban már a XIX. század végén előtérbe került a magyar nyelvű oktatás, és a két világháború között már csak magyarul tanulhattak a horvát falvak iskolásai. Ez azonban a zárt falusi közösségeknél nem gyorsította fel az asszimilációt, s a Dráva menti horvát falvak többségében csak az 1945 utáni modernizációs folyamatok, illetve a hagyományos társadalmi szerkezetet szétromboló kollektivizáció következtében indult meg az elmagyarosodás - eleinte még mindig viszonylag lassú - folyamata.
Amint nevük is elárulja, ez a magyarországi horvát népcsoport, mely ma Pécs környékén kilenc községben él (de a XVII-XIX. században Szigetvárott és Pécsett is laktak katolikus bosnyákok), Boszniából származik. Az említett helységek bosnyákjai - sok más hazai horvát népcsoporttal ellentétben - tudatában voltak származásuknak, eredetüknek. A nyelvtudomány, a dialektológia is igazolta, hogy valóban boszniai eredetű tájszólást beszélnek: a sto nyelvjárás e-ző - je-ző, archaikus, Észak-Boszniára (Tesanj és környéke) jellemző változatát.
A katolikus bosnyákok már a török hódoltság alatt megjelentek a mai Baranyában (egyes adatok szerint már a mohácsi csata előtt). Jelentős számban élnek Pécsett, Szigetváron, de több, ma is általuk lakott községben. A törökellenes felszabadító harcok során (főleg 1686-87-ben) ugyan jórészt elmenekültek, de sokan visszatértek. Új betelepítések is folytak, a katolikus horvát népesség letelepítését a pécsi püspökség birtokain nagy igyekezettel szorgalmazta Radonay Mátyás Ignác pécsi püspök (1686-1703), hogy erősítse a katolikusok arányát a püspökség nem katolikus népességével szemben. E telepítések során, majd a Rákóczi-szabadságharc utáni migrációkban Szlavóniából, sőt a horvátországi Ogulin környékéről is érkeztek ide horvátok, de a boszniai eredetűek mindvégig meghatározták e népcsoport jellegét. A Rákóczi-felkelés súlyosan érintette Baranya lakosságának egészét, különösen sokat szenvedett a baranyai horvátság, mert őket egyaránt pusztították a kuruc csapatok és a császári szolgálatban álló fegyelmezetlen szerb határőrök (bár volt példa együttműködésre is kurucok és horvátok között). Baranya megye horvát (bosnyák és sokác) községei azonban csak átmenetileg néptelenedtek el. A bosnyákok többsége visszatért, az 1688-1700 között a pécsi anyakönyvekben felbukkanó 300 horvát családnévből 1720 után 184 újra szerepel. Bosnyák horvátok ma Pécs környékén a következő községekben laknak: Áta (Ata), Kökény (Kukinj), Pécsudvar (Udvar), Pogány (Pogan), Szalánta (Salanta), Személy (Semelj), Németi (Nijemet), Szőke (Suka), Szőkéd (Sukit).
A XVIII. században a letelepült bosnyákok elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak, és viszonylag nehezen lehetett őket intenzívebb földművelésre rávenni. (Egyrészt azért, mert nem kifejezetten földművelő vidékről jöttek, de főleg azért, mert az állattenyésztés jövedelmezőbb volt.) A bosnyák falvak lakossága szőlőtermesztéssel, bortermeléssel és gyümölcstermesztéssel (főleg szilva) is foglalkozott.
A XIX. század második felében a bosnyákok áttértek az intenzívebb földművelésre, és az ősi legeitetőről az istál-lózó állattartásra. Az első világháború utáni szerb megszállás idején köztük is erőteljes propagandatevékenység folyt, hogy rávegyék a bosnyákokat az SZHSZ Királysághoz való csatlakozásra, de nem sok sikerrel. Sőt - a baranyai szerbekkel ellentétben - 1921 után a bosnyákok Magyarországon maradtak, nem optáltak. A két világháború között erőteljes asszimilációs nyomás nehezedett rájuk. Ennek ellenére - akárcsak a többi hazai horvát népcsoport esetében - elmagyarosodásuk csak az utóbbi évtizedekben gyorsult fel.
A sokácok zöme ma Horvátországban, Eszéktől délre, Vinkovci, Zupanja vidékén él, de eredetét tekintve ez a horvát népcsoport is Boszniából származik. A sokác népnév eredete tisztázatlan; tény viszont, hogy Boszniában ez a katolikusok gúnyneve. Az egykori Dél-Magyarországon a boszniai menekültek (köztük valószínűleg sokácok is) már 1463 után megjelentek, de mai magyarországi lakhelyükre a török hódoltság idején, a XVI-XVII. században, illetve 1686-1699 között érkeztek, valamint a Rákócziszabadságharc utáni évtizedekben. A XVIII. század eleji írásokban egyébként sokác néven szerepelnek a sokác etnikumhoz nem tartozó horvátok (így a Pécs környéki bosnyákok is). A mai magyarországi sokácokat Sarosácz György néprajzkutató négy - néprajzi jegyeik alapján egymástól elkülöníthető - alcsoportba sorolta:
A sokácok általában a horvát nyelv sto nyelvjárásának í-ző változatát, illetve annak régies hangsúlyozású formáját beszélik. Egy baranyai sokác község, Kátoly lakói azonban egy sajátos je-ző változatot használnak.
A baranyai sokácok történelme a bosnyákokéhoz hasonlóan alakult. Őket is szétszórta 1704-ben és utána a kuruc- és rácdúlás, de a Rákóczi-felkelést követő évtizedekben visszatelepültek. Akárcsak a bosnyákok, a baranyai sokácok is eleinte a legeltető állattartást részesítették előnyben, és csak nehezen lehetett őket földművelésre (és jobbágysorba) kényszeríteni. Legjelentősebb központjuk Mohács volt, ahol a sokácság iparűzéssel is foglalkozott. A jobbágyfelszabadítás után a sokácok többsége is kisbirtokosként, nehéz körülmények között élt, ez alól némiképp kivételt képeztek a termékeny dél-baranyai, és mohácsi-szigeti síkságon élők, valamint a hercegszántóiak. Az I. világháborút, és a szerb megszállást követően a so-kácok közül többen optáltak az SZHSZ Királyságba, de egy részük visszatért Magyarországra. A sokácság, különösen a hercegszántóiak, keményen ellenálltak a magya-rosítási törekvéseknek mind a múlt század végén, mind a két világháború között. A már említett Hercegszántó (noha a sokácok kisebbségben vannak) ma is egyike a legelőbb hazai horvát településeknek.
A bunyevácok az egyik legnagyobb mai horvát népcsoportot alkotják. A horvátság egészének (tehát a Horvátországban, Kis-Jugoszláviában és Bosznia-Hercegovinában élő horvátoknak) közel egynegyede bunyevác származású. Őshazájuk a dalmáciai Svilaja-hegység, a bosnyák-horvát határon magasodó Dinári-Alpok, illetve Délnyugat-Bosznia és Nyugat-Hercegovina. Részben a Balkán romanizált (s a középkorban elhorvátosodott) őslakóitól, a (katolikus vallású) vlachoktól származnak, de a történelem során (legalábbis a magyarországi bunyevácok) más, főleg boszniai, horvát néptöredékekkel is keveredtek. A bunyevác név eredetét a régebbi kutatók a kelet-hercegovinai Buna folyóval hozták kapcsolatba, azonban a Neretvától keletre nem laktak bunyevácok (ráadásul a horvát nyelvben hang-tanilag sem vezethető le a Buna szóból a bunyevác). Manapság inkább a kőből készült pásztorkunyhók (bunje) nevéből eredeztetik e népcsoport elnevezését. Régebbi kutatók, Vuk Karadzic nyomán, katolikus szerbnek nevezték a bunyevácokat, azonban Vuk Karadzic tévedett. A múlt századi szerb kutató a mai horvátság közel hetven százalékát - valamennyi sto nyelvjárást beszélő katolikust - szerbnek tartott. A Karadzic-féle nagyszerb nézetek ellenpárjaként viszont a horvát Ante Starcevic minden horvátországi szerbet ortodox horvátnak nevezett.
A bunyevácok ma zömmel Horvátországban élnek, Lika, Krbava, Horvát Tengermellék, Gorski Kotar és Dalmácia (Zadar mögötti rész) területén. Kisebb részük Bácska ma Jugoszláviához, illetve Magyarországhoz tartozó északi vidékén él, a Baja-Zombor-Szabadka háromszögben. Magyarországon a következő településen laknak még bunyevácok: Baja, Bácsalmás (Aljmaš), Gara, Vaskút (Baškut), Bácsbokod (Bikić), Felsőszentiván (Sent-ivan), Csávoly (Čavolj), Katymár (Kaćmar), Bácsszent-györgy (Durić), Csikéria (Čikerija), Mátételke (Matević), Bácsborsod (Boršot), Mélykút (Milkut).
Sok szerző külön kategóriába sorolja, de eredetüket, nyelvüket tekintve a bunyevácokhoz kell tagolni a Fejér megyében Ercsiben (Erein) és Pest megyében Érden (Anzabeg), Tökölön (Tukulja) lakó horvátokat is, sőt, bár bosnyákokkal keveredtek, Buda XVIII. században népes horvát közössége is a bunyevácokkal rokonítható.
A bunyevácok a horvát nyelv što nyelvjárásának í-ző változatát, azon belül is az ún. újšto dialektust beszélik, melynek hangsúlyozása nagyon közel áll a horvát irodalmi nyelv hangsúlyaihoz.
Az első horvát telepesek a Duna mentén már a XV-XVI. században megjelentek, de a bunyevácok bácskai tömeges letelepedését az 1606-1620 közötti, illetve az 1687 utáni időszakra tehetjük. Mind a Buda környéki, mind a bácskai horvátság hódoltságkori jelenlétéről számos adatunk van. A bunyevácok utolsó nagy beköltözési hulláma 1687-88-ban volt, amikor is Markovié és Vidaković kapitányok vezetésével mintegy 5000 (bosnyák és bunyevác) horvát települt le királyi (császári) engedéllyel Baja-Zombor-Szabadka és Szeged térségében.
A bunyevácok története jelentősen eltér a többi hazai horvát népcsoport történetétől. AXVII-XVIII. század fordulóján a bunyevácok közül sokan katonai szolgálatot vállaltak a Habsburgok oldalán, egy részük a XVIII. század első évtizedeiben is még a határőrök szabad státuszát élvezte, s katonai érdemeiért több tucat bunyevác család kapott nemességet III. Károlytól. A bunyevácok tehát rendelkeztek birtokos nemességgel, sőt (Baja, Szeged, Zombor, Szabadka, illetve Buda) számottevő iparos és kereskedő polgársággal is. Bár a Rákóczi-szabadságharc idején a bunyevácok is elmenekültek a Bácskából (főleg a Szerémségbe), 1710 után visszatértek.
A XVIII. század és a XIX. század eleje a bácskai bunyevácság fénykora. 1848-ban, a szerbekkel ellentétben, a bunyevácság lojális maradt a magyar forradalomhoz. A jobbágyfelszabadítás után tovább tagolódott a bunyevác társadalom. A többi hazai horvát népcsoporttól eltérően, a bunyevácok között a XIX-XX. században is jelentős volt a közép-, sőt a nagybirtokosok száma (ami persze nem azt jelenti, hogy ne lettek volna szegény sorsú bunyevác parasztok). A XIX. században a bunyevácok a városok egy részében háttérbe szorultak, részben az urbanizáció, részben kulturális autonómiájuk megszüntetése folyamán megindult elmagyarosodásuk miatt. (Szegeden és Budán ez a folyamat be is fejeződött.) A bajai (szabadkai, zombori) bunyevácság körében azonban a múlt század utolsó harmadában és a századelőn egy nemzeti megújulási folyamat zajlott le, mely kulturális szintről (lapok alapítása stb.) politikai síkra is átterelődött a Bunyevác-Sokác Párt megalakításával.
Az I. világháborúban (más hazai horvátokhoz hasonlóan) a bunyevácok vérvesztesége is számottevő volt. A bajai háromszög 1918 és 1921 közötti szerb megszállása alatt a bunyevácság többsége passzív maradt, és csak kevesen tették magukévá az egységes délszláv államhoz való tartozás eszméjét. A két világháború között ennek ellenére erőteljes asszimilációs nyomás nehezedett rájuk.
A II. világháború végén több hazai bunyevác (és sokác) fiatal csatlakozott Tito partizánseregéhez, majd 1945 és 48 között a bunyevácok különösen aktív szerepet játszottak a rövid ideig tartó magyarországi délszláv megújulásban. Emiatt 1948 után súlyos csapást mértek rájuk a rákosista hatóságok, sok bunyevác tanítót, aktivistát, de egyszerű földművest is bebörtönöztek vagy internáltak. Mindennek, valamint az erőszakos kollektivizációnak és - 1960 után -a horvát tannyelvű iskolák bezárásának következtében az 1945-ben még a magyarországi horvátság legöntudatosabb, legerősebb csoportjának számító bunyevácság körében rohamosan tért hódított az asszimiláció, és ma a teljes eltűnés előtt állnak.
A hazai horvátsággal foglalkozó kutatók a Kalocsa melletti Bátya (Baćin) és Dusnok (Dušnok) községek, valamint Kalocsa városának (egykori) horvát lakóit illetik ezzel a névvel. Egyesek pusztán a „rác" elnevezés alapján e csoporthoz sorolják - tévesen - a Fejér és Pest megyében lakó horvátokat is. Maga a rác elnevezés a középkortól kezdve a magyar nyelvben a szerbek (Raška, Rascia) lakóit jelölte. A török uralom alóli felszabadulás után a Budai Királyi Kamara jórészt osztrák tisztviselői valamennyi hazai (što nyelvjárású) délszlávot rácnak neveztek (Raitzen), illetve csak vallás szerint különböztették meg őket (Rasciani catholici, Rasciani non uniti - katolikus „rácok" és nem egyesült - görögkeleti - „rácok").
Hiba viszont a budai kamarai tisztviselők szóhasználatát alapul véve magyarul e horvát népességet (amely az idők folyamán maga is elfogadta a ráragasztott rác nevet) katolikus szerbnek nevezni. Annál is inkább, mert pl. a baranyai XVIII. századi iratok világosan megkülönböztetik a „tót" néven nevezett horvátokat (Szlavónia régi magyar neve Tótország) a „rác" néven emlegetett ortodox vallású szerbektől. A XVIII. századi forrásokban egyébként teljes a terminológiai zűrzavar. Ugyanazt a horvát népességet rác, dalmata, bunyevác, sokác, illír, tót, bosnyák néven is emlegetik. Maguk a bunyevácok, de a dusnoki, bátyai horvátok is önmagukat (latinul) dalmatának (vagy illírnek) nevezték. Ez utóbbi elnevezések a reneszánsz óta a horvát név szinonimái (lásd: Verancsics Fausztusz 1595-ös ötnyelvű szótárát.) Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a XVIII. században a bécsi adminisztráció a szerbekre is alkalmazni kezdte az illír nevet.
A Kalocsa környéki horvátok alighanem már a XVI. században beköltöztek mai lakóhelyükre Szlavóniából, amint azt nyelvük, a sto nyelvjárás nagyon archaikus e-ző változata is igazol. Ez az ősi szlavóniai dialektus hangtani és hangsúlyozási szempontok szerint is élesen eltér pl. a bunyevácok, s a velük rokon, Buda környéki horvátok beszédétől, függetlenül attól, hogy egynéhány í-ző kiejtésű szót is használnak Dusnok és Bátya lakói. Szokásaikban és viseletükben persze e kicsiny etnikai töredék hasonult a mellette élő nagy létszámú bunyevác népcsoporthoz, s történelme is hasonlóképpen alakult.
A XX. század közepén a magyarországi horvátok döntő többsége falun lakott (vagy lakik ma is), és a mezőgazdaságban dolgozott. Nem volt ez azonban mindig így. A korábbi évszázadokban több magyar városnak számottevő horvát polgársága is volt. Már a török hódoltság idején a XVI., majd a XVII. században katolikus bosnyák (horvát) iparosok és kereskedők jelentek meg Budán, Pesten, Pécsett és Szegeden. Még nagyobb jelentőségre tettek szert a horvátok egyes magyarországi városok (pl. Baja, Pécs, Mohács) életében a XVII-XVIII. század fordulóján, amikor is a Boszniát 1686-97 között teljes mértékben elhagyó katolikus (horvát) polgárok áttelepültek magyar, illetve horvát földre.
A horvát polgárok jelentős szerepet játszottak a magyarországi újjáépítésben. Van olyan magyarországi város -Baja -, mely elsősorban nekik (és a kisebb létszámú szerb polgároknak) köszönheti a török idők utáni újjászületését. A XVIII. században horvát polgárság lakott Budán a Vízivárosban és a Tabánban, Szentendrén (e két utóbbi hellyel kapcsolatban a magyar köztudatban csak a szerbek szerepelnek), Pécsett, Baján, Szegeden, Mohácson, Szigetváron, Kalocsán. A horvát iparosok külön horvát (illír) céhekbe tömörültek, melyeknek céhkönyveit horvát nyelven vezették. Legismertebbek a pécsi bosnyákok céhei: a taba-kosok (bőrösök - ők adták a budai Tabán nevét is), csizmadiák, szűcsök, molnárok, de híresek voltak a mohácsi korsósok és fazekasok, míg Budán a XVIII. században horvát (feltehetően bosnyák származású) aranyművesek és ötvösök is működtek. Voltak kereskedő horvát (dalmata) polgárok is Budán, Baján, Szegeden.
A horvát polgárok részt vettek a városok irányításában, tagjai voltak a magisztrátusnak. Baján például 1765-ig három „náció" adta a magisztrátus tagságát, és a bíró személye is közülük került ki felváltva: a három „nemzet" a dalmát (Natio Dalmatica), a német és a szerb volt; 1765-től a bajai bunyevácok a Natio Hungarica tagjaként szerepelnek, de még 1768-ban is a megválasztott bíró horvát nyelven teszi le esküjét a bajai ferencesek templomában.
A XVIII. században a horvát polgárság kultúrára, művészetre is áldozott, a budai vízivárosi Szent Ferenc Sebeitemplom, illetve a bajai és a mohácsi ferences templomok nagyrészt az ő adományaikból épültek. Az említett városokban már a XVII. század végétől, a XVIII. század elejétől működtek horvát elemi iskolák, de nagy számban látogatták horvát fiatalok a ferencesek által létrehozott (persze latin nyelvű) középiskolákat is. Buda pedig a bosnyák (horvát) ferencesek főiskolájává (Stúdium Generálé), valamint annak tanárai révén a XVIII. századi horvát tudomány és kultúra jelentős központjává vált.
Az urbanizáció, valamint a XIX. századi magyar nemzeti megújulás erős asszimiliációs hatásai révén a XX. századra a pécsi, budai, szegedi horvátság teljesen elmagyarosodott, s napjainkra eltűnőfélben van Baja és Mohács horvát lakosága is. Más kérdés, hogy manapság Pécs, Budapest, Szombathely (részben az ott működő horvát kisebbségi intézmények, részben a környék horvát falvaiból történő beköltözés révén) újabban számottevő horvát lakossággal rendelkezik.
*
A magyarországi horvátság vallási életében különösen nagy szerep jutott a ferences szerzeteseknek. A magyarországi török hódítással és a horvátság magyarországi beköltözésével párhuzamosan jelentek meg a bosnyák ferences szerzetesek (Bácson 1533-ban, Tökölön, majd Budán 1541-ben), sőt, a XVI. században, pápai engedéllyel, a bosnyák ferences rendtartomány, a Provincia Bosnae Argentinae kiterjesztette működését a teljes magyarországi hódoltsági területre. A bosnyák ferenceseknek döntő szerepük volt a katolicizmus, s ezzel együtt a horvátság fennmaradásában, bár meg kell jegyeznünk, hogy 1612-től Pécsett a jezsuiták, sőt, a XVI-XVII. században a Dráva menti horvát falvakban a zágrábi egyházmegye világi papjai is tevékenykedtek a horvát hívek körében. A nyugatmagyarországi horvátság fennmaradásában különösen jelentős szerepet játszottak a jobbára közülük származó papok. A török elleni felszabadító háborúk során a bosnyák ferencesek nagy segítséget nyújtottak a boszniai horvátok Magyarországra, illetve Szlavóniába menekítésében.
A XVIII. században sok magyar helységben a horvátok adták a katolikusok zömét. Saját plébániatemplomaik voltak (pl. Baján a ferences plébániát Parochia Illyrica néven emlegették), a bosnyák ferences rendtartomány budai központja „ontotta" a horvát nyelvű sto nyelvjárásban írt vallási irodalmat (a zalai horvátoknak kaj nyelvjárásban írt imakönyveket stb. a zágrábi püspökség adott). Noha a pápa 1757-ben a bosnyák rendtartomány magyarországi részéből megszervezte a Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett új magyar rendtartományt, ez nem jelentett változást a hazai horvátok számára, mert a szerzetesek jelentős része továbbra is horvát származású volt. Nem tett jót viszont az, hogy a XVIII. század közepétől kezdve elvették a ferencesektől plébániáikat, s ezáltal horvát jellegük is visszaszorult.
A magyarországi horvát népcsoportokra még századunkban is jellemző volt az erős vallásosság. Életükben különösen fontos szerepet játszottak a különböző Máriakegyhelyekre történő zarándoklatok. Több dél-magyarországi horvát népcsoport legkedveltebb zarándokhelyének számított a Siklós melletti Máriagyűd (Dud, Jud), ahol a zarándokok mindig horvát istentiszteleten vehettek részt.
A XIX. századi magyar nemzeti törekvések hatást gyakoroltak a magyarországi katolikus egyházra is, s bizonyos magyarosítási elképzelések egyházi körökben is megjelentek. A hazai horvátok viszont eleinte különösen rossz néven vették nyelvi jogaik csorbítását a templomokban. A legsúlyosabb eset 1897-ben Hercegszántón történt, ahol a helyi sokácok a horvát nyelvű istentisztelet rendjét megváltoztató magyar pappal szemben fellázadtak, és testületileg csatlakoztak a szerb ortodox egyházhoz. A kalocsai érsekség csak nagy üggyel-bajjal tudta közel háromnegyedüket visszatéríteni katolikus hitre.
A horvát hívek ma Magyarországon sajnos csak kevés helyen vehetnek részt horvát nyelvű istentiszteleten (ahol a teljes mise, a prédikációt is beleértve, horvátul hangzik el). Mindössze négy faluban van horvát származású plébános, bár több magyar lelkész is igyekszik, legalább részben, horvátul misézni (a hitoktatás s a vallási élet más megnyilvánulásai azonban magyarul folynak). A magyar és a horvát katolikus egyház közötti újabban kialakult jó kapcsolatnak köszönhetően Budapesten és Baján horvát misszió működik (ez utóbbi helyen egy bosnyák ferences), valamint Pécsett és Mohácson tevékenykednek a hazai horvát hívekkel is törődő horvátországi menekült papok.
*
A korábbiakban már szó esett az 1945 előtti oktatásról. A felszabadulást követően az első horvát tannyelvű iskolák a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának kezdeményezésére alakultak meg. A tanítóhiányon az 1946-ban megalapított pécsi tanítóképző középiskola próbált segíteni. A horvát falvakban - a szervezési nehézségek ellenére - tucatjával alakultak iskolák, 1946-ban megjelent az első horvát olvasókönyv. Az oktatás színvonala persze nem volt kielégítő, és az iskolák népszerűsítése a szülők körében nem mindig volt sikeres, amit részben a magyarországi horvát etnikumok egységes nemzeti tudatának hiányával (ami az anyaországtól való évszázados elszigeteltség és a magyarosító politika következménye), részben azzal magyarázhatunk, hogy az MSZAF erős kommunista kapcsolatai miatt nem keltett bizalmat a mélyen vallásos dunántúli horvát falvakban.
Az 1948-49-es év, a Tájékoztató Iroda határozata után, a magyar-jugoszláv viszonyok gyors megromlását hozta, ami az iskolaügynek is ártott. Végül 1960-tól kezdve három kivételével (Pécs, Budapest, Hercegszántó) megszüntették a horvát (illetve akkor szerbhorvátnak nevezett) tannyelvű iskolákat, de a megmaradtak is valójában kétnyel-vűek voltak. A többi, horvátok által is lakott helységben csak heti 4 órában (ma 6) volt „anyanyelvi" oktatás.
Időközben a Budapestre költözött tanítóképzőből gimnázium lett, s pozitív változásként Pécsett is alakult horvát (szerb) tanítási nyelvű (valójában kétnyelvű) középiskola, s az akkori Tanárképző Főiskolán horvát (szerb) tanári szak is indult. Baján a tanítóképző főiskolán horvát tanítókat képeznek, nemrégiben Szombathelyen is indult horvát tanári szak. A középiskolai tanárképzésről az ELTE BTK Szláv Tanszéke gondoskodik. Az 1970-es évektől kezdve, eleinte ugyan erősen korlátozott számban, jugoszláviai egyetemeken is tanulhattak hazai horvát fiatalok. Jugoszlávia széthullása után Magyarországon is minden szinten különvált a horvát és a szerb kisebbségi oktatás.
*
Amilyen sokszínű történelmében és nyelvében a hazai horvátság, viseletében és szokásaiban is az. Ideköltözésekor természetesen a dinári vidékre jellemző viseletet hordott. Textíliáinak motívumkincse, szokásai és hiedelemvilága is a balkáni délszlávságra jellemző vonásokat mutatott. A sok évszázados magyarországi tartózkodás életük minden területére hatással volt, s ahogy az egyes népcsoportok tájnyelve bővelkedik magyar (vagy éppenséggel német) jövevényszavakban, úgy anyagi kultúrájuk sem maradt mentes az idegen környezet hatásaitól. Ráadásul a XIX. század végén, a XX. század elején jelentősen megváltozott a hagyományos viselet, hogy azután már ez megváltozott, gyári anyagokat is használó öltözködési forma végképp múzeumokba vagy néptáncegyüttesekhez vándoroljon.
A hét fő hazai horvát népcsoport viselete sokban különbözött. A gradistyei horvátok és a bunyevácok kezdtek el először gyári anyagokat használni (bár ez utóbbiak igen sajátos gazdag női viseletet alkottak ezekből). A Dráva menti horvátok, bosnyákok, sokácok körében tovább élt a saját maguk által szőtt anyagokból készült öltözet. A férfiak eredetileg vászoninget és -gatyát viseltek, télen bocs-kort (opanke) és subát (kožuh) vagy ködmönt (kabanica). Később divatba jött a nadrág és a csizma. A nők általában hosszú szoknyában jártak (kivéve a rövid szoknyás Dráva menti horvátokat), fehér (gyakran hímzett) inget (rubača, rubina), elöl szőtt mintájú kötényt (pregača) viseltek. Fejüket különféle díszes, hímzett főkötők (poculice, žnore, džega, kapica) díszítették, de más, kifejezetten díszítést szolgáló darabjai is voltak a viseletnek.
Téli-őszi viseletük a kožušak, kožuh vagy ćurak volt. A gyári anyagok terjedése nyomán megjelentek a kasmír kendők, népszerű lett a selyem. A hagyományos és nemcsak díszítést szolgáló (ágy- vagy asztalterítő), hanem a szokásokban (lakodalom, temetés) is szereplő szőttesek (pl. otarak vagy peškir a vőfélynek) tovább éltek. A szőttesek és a hímzések motívumkincse számos ősi vonást őriz. Természetesen az egyes népcsoportok más-más színes motívumkombinációkat alkalmaztak. Közös bennük azonban, hogy a legünnepibb viseletnek a fehér öltözet és a fehér hímzés számított. Kevesen tudják például, hogy a neves buzsáki hímzés voltaképpen horvát eredetű.
A hazai horvátok népszokásai között sok a hasonlóság. Mivel valamennyien katolikusok, a naptári ünnepekhez kötődő szokásaik időben egybeesnek. Ugyanakkor szinte mindegyik népcsoport megőrzött egy-egy, a másiktól elütő régi szokást.
A magyarországi horvátok legismertebb, idegenforgalmi látványossággá vált népszokása a mohácsi sokácok farsangi alakoskodása, a busójárás. A sokác hagyomány szerint e szokás a török kiűzésének emlékét őrzi, a busójárás azonban valójában sokkal régebbi, a kereszténység előtti időkből származhat. A busók fából faragott álarcot viselnek, s csoportos felvonulásuk rituális szabályok szerint történik.
A népszokások között említhető még a dusnoki rác horvátok Aprószentek napi koleda éneklése, ami az Európa-szerte ismert újévi köszöntők délszláv változata. A Dráva menti horvátok egyedülálló húsvéti, nők által gyakorolt népszokása a vuzmeno kolo, a gradistyei és a zalai horvátok között dívik a Borbála napi szerelmi jóslás, a bunyevácok és sokácok megőrizték az ősi szövegű dalokkal kísért pünkösdi királynő járást (kraljice), de jellegzetes bunyevác szokás az aratóünnep, a dužijanca is.
A magyarországi horvátok népi kultúrájában egyedülálló a Dráva menti horvátok gazdag hiedelemvilága vagy a bunyevácok gazdag népballadakincse. Egyes hazai horvát népcsoportok dalaiban, táncaiban erős magyar hatás is megfigyelhető, így pl. a gradistyei horvátok egyik kedvenc tánca a csárdás, a Mura menti horvátok népdalai pedig ősi pentaton jellegű dallamokat őriznek. A hazai horvátok többségének legkedveltebb tánca a kolo, ez a régi, balkáni eredetű körtánc, amelyhez a talpalávalót tambura-zenekar játssza. A tambura - a Dráva menti horvátokat leszámítva - századunkra mindenhonnan kiszorította a régebben használt dudát.
Az úgynevezett magas kultúra a magyarországi horvátoknál a korábbi évszázadokban elsősorban a katolikus egyházhoz kötődött, bár a gradistyeiek számára az első horvát nyelven írt könyvet protestáns prédikátorok, Stefan Konzul és Anton Dalmatin állították össze, 1568-ban. Ám náluk is a következő jelentős vallási irodalmi alkotás egy 1609-11-ből származó énekeskönyv, amely egy katolikus pap, Grgur Mekinić műve. A későbbiekben a vallási témájú könyvek kiadásáról náluk is a ferences szerzetesek gondoskodtak.
Külön meg kell emlékeznünk a Bosna Argentína, majd a Kapisztrán Szent János ferences rendtartományhoz tartozó horvát ferencesek XVIII. századi, illetve XIX. század eleji munkásságáról, az ún. budai kultúrkör tevékenységéről, amely az egyetemes horvát kultúrtörténet szempontjából is kiemelkedő jelentőségű. Itt elsősorban a horvát nyelvészet kiváló művelőit, Stjepan Vilovot és Lovro Bračuljevićet kell megemlíteni, akik 100 évvel a szerb Vuk Karadžić előtt már az „írj úgy, ahogyan beszélsz!" helyesírási elvet propagálták.
Jelentős e kultúrkörből a történész és filozófus Mirko Pavic, valamint a szintén a történetírásban jeleskedő Grgur Cevapović. A Budán tevékenykedő horvát tudósok és irodalmárok között persze a legjelentősebb Matija Petar Katančić volt, de e felsorolásban megemlíthetnénk Katančić barátját és egykori rendtársát, Martinovics Ignácot is, aki természetesen a magyar kulturális és történelmi örökségnek is része lett.
A XIX. század közepére, a budai horvát polgárság megfogyatkozásával, Buda is elvesztette horvát kulturális központi szerepét, bár meg kell még jegyezni, hogy a horvát helyesírást megreformáló Ljudevit Gaj a magyar fővárosban nyomtatta ki híressé vált helyesírási szabályzatát.
A XIX. század végi, XX. század eleji nemzeti kulturális megújulás a magyarországi horvát népcsoportok közül kettőnél, a gradistyei horvátoknál és a bunyevácoknál volt tapasztalható. A gradistyeieknél meg kell említeni a tankönyvíró és pedagógus Mihovil Naković, valamint a költő és tudós Mate Mersic Miloradić nevét, s a részben általa 1910-ben elindított horvát újságot, a Naše novinét. A bunyevácoknál a megújulás elindítója Ivan Antunović kalocsai segédpüspök volt, aki 1870-ben hetilapot indított Bunjevačke i šokačke novine címen (irodalmi melléklettel), s az egész bunyevác mozgalom irányítója volt. Említésre méltó a katymári Mijo Mandić is, aki 1884-ben Baján indított hetilapot Nevén címmel, vagy a kor legismertebb bunyevác költője, a bácsalmási születésű Ante Evetović Miroljub. A bunyevác kulturális mozgalmat a két világháború között a népszínműíró Iván Petreš vitte tovább, s az ő munkáságának folytatója volt Antun Karagić, aki nemcsak színdarabokat írt, de saját költségén színjátszó köröket is szervezett.
A magyarországi horvát irodalom és kultúra a második világháború után szinte valamennyi hazai horvát népcsoportnál fejlődésnek indult. Az első (szerbekkel közös) versgyűjtemény 1969-ben jelent meg. Azóta számos hazai horvát költő kötete látott napvilágot, mutatóba néhány név: Marko Dekić, Stipan Blažetin, Mate Šinković, Roza Vidaković, Marija Vargaj, Josip Gujaš Džuretin, Duso Šimara Pužarov, Stjepan Blažetin. Az utóbbi ötven év hazai horvát kultúrájára az irodalomcentrikusság a jellemző. A legutóbbi időkig nem volt professzionális horvát színjátszás, s a horvátság múltjának és jelenének kutatását is kevesen végezték. Leginkább a néprajztudomány területén jeleskedtek a hazai horvátok, közülük is elsősorban a mohácsi múzeum vezetője, Duro Šarošac. A folklór, különösen a néptánc, fontos szerepet játszott a hazai horvátok életében. Sok népi együttes alakult, a koreográfusok közül Antun Kričković neve vált legismertebbé.
*
A magyarországi horvátok a második világháború előtt nem rendelkeztek semmilyen országos politikai szervezettek. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjából 1946-ban kivált Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségét tekinthetjük az első olyan politikai szervezetnek, amely valamennyi horvát népcsoportot összefogta. Az MDDSZ-nek voltak vitathatatlan érdemei is a hazai horvát kulturális élet megszervezésében, de a délszláv (szerb, horvát, szlovén) egység eszméjének erőltetése károsan hatott a történelmi okokból amúgy is fejletlen nemzeti tudattal bíró hazai horvát kisebbségre. Bár a hazai horvátság rohamos asszimilálódását elsősorban a társadalmi modernizációs folyamatok és a kommunista korszak nemzetiségi politikájának rovására kell írnunk, azért ebben a délszláv egység eszméjének identitásproblémákat okozó hatása is szerepet játszott. 1990-ben szétesett az MDDSZ, és megalakult a Magyarországi Horvátok Szövetsége, amely azonban nem minden tekintetben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az 1994-es, illetve 1995-ös választások nyomán 57 helyi horvát kisebbségi önkormányzat alakult. Az Országos Horvát Kisebbségi Önkormányzat 1995 áprilisában alakult meg, elnöke Mijo Karagić.
Bár már az előzőekben több neves, horvát származású névvel is megismerkedhettek az olvasók, a legjelentősebbekről egy kicsit részletesebben is szólunk.
Matija Petar Katančić: tudós és költő (1750-1825). A budai horvát ferences kultúrkör kiemelkedő alakja. A magyar és horvát régészet egyik megalapítója. 1795-1800 között a pesti egyetem tanára. Számos filozófiai, nyelvészeti, régészeti és numizmatikai munka alkotója. Az első teljes horvát bibliafordítás is az ő nevéhez fűződik. Magyar hatásra megpróbálta meghonosítani a horvát költészetben a klasszikus verselést. Latin és horvát nyelvű versei 1791-ben jelentek meg Fructus auctumnales címen, de magyar nyelven is verselt.
Ivan Antunović: a bunyevác kulturális és nemzeti megújulás vezéralakja (1815-1888). Papi pályára lépett, kalocsai segédpüspökként a bunyevác kulturális és nemzeti megújhodás kezdeményezőjévé vált. Bunjevačke i šokačke novine címmel 1870-ben hetilapot indított, majd 1875-ben Bunjevačka i šokačka vila címen irodalmi mellékletet is létrehozott. Rendszeresen komoly összegekkel segítette a bunyevác fiatalok iskoláztatását. Rasprava o podunsvskih i potisanskih Bunjevcih i Šokcih címmel elsőként írta meg e két bácskai horvát népcsoport történetét.
Mate Meršić Miloradić: gradistyei horvát költő és tudós (1850-1928), a gradistyei horvát nemzeti megújulás kiemelkedő alakja. Katolikus pap, filozófiai, matematikai és fizikai tanulmányok szerzője. 53 évesen kezdett verselni, költeményeivel a gradistyei horvátok nemzeti tudatára igyekezett hatni. Kötetben csak halála után jelentek meg válogatott versei (Zibrane jačke).
Iván Petreš: bunyevác irodalmár, katolikus pap (1876-1937). Az Antunovic püspök által alapított lapok szerkesztője, a Danica ili kalendar za u Ugarskoj živeće Bunjevce, Šokce, Hrvate, Bošnjake i Dalmatince című kalendárium kiadója. Költő és népszínműíró.
Antun Karagić (1914-1963). Módos bunyevác földműves családból származott, de vagyonát népe kulturális felemelésére fordította. Részben a magyar népszínművek hatása alatt álló, részben realista színdarabokat írt, színjátszó köröket szervezett. 1945 után aktív szerepet vállalt a hazai horvátság kulturális és politikai megújulásában, ezért a Rákosi-korszakban bebörtönözték. Egyes darabjait (Rastatkinja, Katica) a pécsi Horvát Színház ma is játssza.
Josip Gujaš Džuretin: költő és történész (1936-1976). A Dráva menti horvát falu, Felsőszentmárton szülötte, a magyarországi horvátok legjelentősebb költője. Verseivel jelen volt az U kolo című 1969-ben kiadott antológiában, de önálló kötete Povratak u Podravinu (Visszatérés a Dráva mentére) csak 1977-ben, halála után jelent meg. Történettudományi munkásságát a magyarországi horvátság asszimilációs problémáinak, illetve a szlavóniai magyarok múlt századi sorsának szentelte.
*
A magyarországi horvát népcsoportok népi építészetét több tájház mutatja be (Kópháza, Tótszerdahely, Lakócsa, Bajaszentistván stb.), de néprajzi anyaguk megtalálható több múzeumban is (Zalaegerszeg, Pécs, Baja). A leggazdagabb hazai horvát néprajzi gyűjteményt a mohácsi múzeum őrzi. Mivel a magyarországi horvátok katolikusokként nem rendelkeztek önálló egyházszervezettel, az általuk alapított és a XVIII. században illír plébániaként számon tartott templomaik ma mind magyar jellegűek. A hazai horvátsághoz köthetőek azonban a bosnyák ferencesek egykori templomai, a mohácsi, a bajai volt ferences templomok, a budai Szent Ferenc Sebei-templom, a Kapisztrán Szent János ferences rendtartomány budai, Margit körúti temploma és kolostora, melynek könyvtára számos horvát nyelvű művet őriz. Ebben a templomban nyugszik a budai horvát ferences kultúrkör több jeles alakja, köztük Matija Petar Katančić, akinek horvát nyelvű emléktáblája is van.
*
Befejezésül három, a magyarországi horvátság körében kedvelt étel receptjét ismertetjük meg az olvasókkal.
Cserépfazékban főtt bab (U zemljenom loncu kuhan grah)
A bab lehet fehér, sárga vagy tarka. Személyenként jó félmaréknyi babot számítunk. A levesbe zöldséget, vöröshagymát és paprikát rakunk. Ehhez adhatunk húsos szalonnát, füstölt körmöt, oldalast, bőrkét vagy kolbászt. A babot, valamint a füstölt húsokat ajánlott a főzés előtt beáztatni. A cserépfazekat a szabadban rakott tűz fölé tesszük. Ügyeljünk arra, hogy a tűznek erős parazsa legyen. A sót csak hosszabb főzés után tegyük a levesbe, a kevés tört paprikát már előbb. Általában tészta nélkül készülő, laktató egytálétel. Egykor - és gyakran ma is -szőlőhegyen vagy eredeti favágáskor készítették, mert a munka mellett így délre meleg ételt is tudtak enni.
Tüdő-máj leves (Čorba od džigerica)
A májat és a tüdőt apróra vágjuk. Egy kilónyi belsőséghez két tojás nagyságú vöröshagymát számítunk. A májat és a tüdőt a hagymával együtt bő zsírban megpirítjuk. Mielőtt vízzel felöntenénk, tört paprikát, majd a levesbe babérlevelet teszünk, sót pedig csak akkor, ha a tüdő és a máj már puhulni kezd. A levest fokhagymás habarással sűrítjük, s végül ecettel ízesítjük. ízlés szerint felvert tojással is tálalhatjuk. Disznóvágáskor ebédre készítik.
Rétes (Gibanica)
A tésztát lisztből, savóból, vízből és tojásból állítjuk össze. A tésztát pihentetés után nyújtjuk, majd zsírral és tejföllel locsoljuk meg, erre tesszük a tölteléket, majd fölcsavarjuk. A töltelék lehet: sós túró, édes túró, mák, dió, mákos-meggyes, almás-meggyes, grízes-meggyes, sárgarépa, szilva és káposzta.
A magyarországi horvátok számának alakulása a XX. századi népszámlálások adatai alapján
| 1920 | 58 931 (bunyevácokkal és sokácokkal együtt)* |
| 1930 | 47 337 |
| 1941 | 127 441** anyanyelv szerint |
| 12 346 nemzetiség szerint | |
| 1949 | 20 423 |
| 1960 | 31 567*** anyanyelv szerint |
| 14 710 nemzetiség szerint | |
| 1990 | 17 577 anyanyelv szerint |
| 13 570 nemzetiség szerint |
Az anyanyelv szerinti és a nemzetiség szerinti besorolás között állandóan eltérés mutatkozik; nem szerencsés ez a kétféle besorolás, ez a tendencia érvényesült 1970-ben, valamint 1980-ban is.
A helyi tanácsok és saját becslései alapján Urosevics Danilo 1969-ben 85 294 horvát származású személyt mutatott ki. Az 1990-es népszámlálási adatok által jelzettnél a horvát kisebbségi szervezetek többre becsülik a hazai horvátok létszámát, kb. negyven-negyvenötezerre.
* 1920-ban a hazai horvátok száma becslések szerint még elérhette a kilenc-venezret.
** 1941-ben a visszacsatolt Muraköz és a Bácska horvátsága is szerepel a statisztikában.
*** 1949-ben a rákosista represszió is szerepet játszhatott abban, hogy a horvátok száma alacsonyabbnak mutatkozott a valóságosnál, amit jelez az 1960-ban kimutatható növekedés is.
| |