Előző fejezet Következő fejezet

M. Kozár Mária

Szlovének

 

Az 1100 évvel ezelőtt a Kárpát-medencében letelepedett magyarok különböző népeket találtak itt, melyeket vagy elűztek vagy beolvasztottak. A Kárpát-medence nyugati részét 900-ban hajtották uralmuk alá az itt élő szlovénekkel együtt. Az új határok a szlovéneket elszakították etnikai tömbjüktől, így nagyobb részük már az Árpád-kor végéig beolvadt a magyarságba. A nyelvüket, etnikai öntudatukat megőrzők magukat és nyelvüket azóta is szlovénnek nevezik, és ma az egyetlen őslakos nemzeti kisebbséget képezik Magyarországon. A magyaroktól a tót, vendus-tót, vend neveket kapták, melyeket a trianoni békeszerződés előtt (1920) a „szlovén" szinonimájaként használtak.

A tót etnonima egykor az összes szlávra vonatkozott. Később csak azon népek megnevezésére használták, melyek tagjai magukat szlovéneknek nevezték (a szlavóniai horvátok a XVI. század végéig, a Vas és a Zala megyei szlovének és a felső-magyarországi szlovákok).

A vend elnevezés német eredetű, a középfelnémet Wint, Winde és az ófelnémet Winid alakokon keresztül összefügg a már klasszikus latinban is meglevő Venedi, Veneti népnévvel. Aszlávokra, mint a vénetek helyére kerülő népre, a germán keleti határon ment át a név. A magyarban az -us szóvég latinosítás eredménye. A vendus, vindus alak létrejöttében a német wendisch, windisch -német területen élő szlávokra vonatkozó - kifejezés is közrejátszhatott. A magyarországi - Rába és Mura között élő - szlovének megnevezése esetén is a letelepedésük előtt a területen élt néptől származó névátruházásról van szó.

A „vend nem szlovén" elmélet az evangélikus vallásért és a Trianon előtti határokért való küzdelemben keletkezett. Az 1848-49-es szabadságharc idején a magyarországi szlovén katolikus lelkészek és híveik a katolikus Habsburgok, az evangélikusok pedig Kossuth Lajos oldalán álltak. Kardos János (1801-1875) evangélikus lelkész a katolikus szlovén kisebbségen belül kialakult evangélikus kisebbség fennmaradásának zálogát abban látta, ha támogatja a kiegyezés utáni magyarosítási törekvéseknek azt az elméletét, miszerint a Rába és a Mura között „vendszlovének" élnek, akiknek „ősszláv" nyelve nem azonos a krajnai szlovénekével. A Kardos Jánost követő evangélikus lelkészek és híveik a XIX. század végén arra a meggyőződésre jutottak, hogy evangélikus vallásukat csak úgy gyakorolhatják tovább, ha a magyarok kívánságára „vendeknek, vendszlovéneknek" vallják magukat vagy asszimilálódnak.

Trianon után a szlovénai kutatók írásaikban az ősi szláv és szlovén elemeket igyekeztek feltárni az egykori „Vendvidék" (Slovenska krajina) népi kultúrájában. A magyarok pedig éppen ellenkezőleg, a nem szlovén eredetet és nem szlovén nyelvet szerették volna bebizonyítani, bár nem tudományos, hanem politikai körökben.

A második világháború utáni határmegállapítások egybeestek a nemzetiségi összeírásokkal. A szülőföldjükhöz ragaszkodó Szentgotthárd környéki szlovének - félve a kitelepítéstől - az 1949. évi népszámláláskor magyar nemzetiségűnek és szlovén anyanyelvűnek vallották magukat. Ez a kettős identitás abból is adódik, hogy a szlovén lakosság nem érti a különbséget a két kategória - anyanyelv és nemzetiség - között.

A „vend nem szlovén" elmélet az 1990-es években éledt fel újra, amikor ismét a politika figyelmének középpontjába kerültek a trianoni békeszerződés alapján Magyarországtól elcsatolt területek, köztük a Murántúl (Prek-murje). Az 1992-ben Kétvölgyön alakult Vend Szövetség tevékenységének - minden jó szándéka ellenére - csak egyetlen „eredménye" lehet: a teljes asszimiláció. A következő népszámlálásnál az emberek sem vendnek, sem szlovénnek nem fogják vallani magukat, hanem magyarnak, ami a szülőföldjükhöz ragaszkodó emberek természetes önvédelmi reflexének tekinthető. Hátuk mögött az ötvenes évek kitelepítéseinek, előttük a délszláv szomszédok testvérháborújának rémével, inkább az asszimilációt fogják választani. A szövetséget egyébként többnyire magyarok és elmagyarosodott szlovének alakították, akik a nyelvet nem beszélik. A kérdés tisztázására általuk felkért Gallup Intézet véleménye szerint a Szentgotthárd környéki szlovének dánokkal vagy szorbokkal meg hasonló leszármazással kapcsolatos feltevései a „történeti mítoszok kategóriájába" sorolhatók. Az úgynevezett „vend kérdés" tehát nem tudományos, hanem politikai kérdés. A magyar tudományos publikációk nem vonják kétségbe a „vendek" szlovén voltát, a „vend", a „Vendvidék"kifejezéseket történeti kategóriaként kezelik.

A „vend" (magyarországi szlovén) egyébként olyan archaikus nyelvjárásra az indoeurópai nyelvek délszláv nyelvcsaládjába tartozó szlovénnek, mint a „csángó" (moldvai magyar) a magyar nyelvnek. A szlovén nemzeti központtal való gyér kapcsolat és a pannon nyelvi elemek miatt ez a nyelvjárás sajátos fejlődésnek indult. Amióta a Szentgotthárd környéki szlovéneket politikai határok választják el a murántúli (Prekmurje) szlovénektől, azóta a nyelvjárásnak itteni változata a murántúlitól is eltér (pl. a jellegzetesen szlovén kettős szám helyett a többes szám használata, a magyaros hangsúlyozás, a semlegesnemű főnevek nőneművé válása stb.) Egyébként a szlovén irodalmi nyelv és a Szentgotthárd környékén élő szlovének nyelvjárása közötti különbségek nem nagyobbak, mint a szlovén irodalmi nyelv és a többi periferikus szlovéniai nyelvjárás között.

*

A szlovén nép elődei, mint a déli szlávok legnyugatibb nemzetsége, a VI. század vége felé érkeztek a Kárpátoktól keletre fekvő őshazából, és telepedtek le mai lakóhelyükön, a Rába, Dráva, Mura, Száva és Szocsa felső folyásának vidékén.

A Rába és a Dráva közötti terület a IX. században Pribina és Kocelj alsó-pannóniai fejedelemségéhez tartozott. A magyar honfoglalás a X. században érte a Kárpát-medencének ezt a részét. A vármegyék és egyházmegyék létrehozásánál a nyugati védősáv (ún. gyepűelve) figyelmen kívül maradt. A Rába és Mura közötti szlovén községek közigazgatásilag a XI. században kerültek Vas és Zala vármegyéhez. A vidéket, ahol a szlovének éltek, a magyarok Tótságnak, majd Vendvidéknek hívták.

A magyarországi szlovének száma betelepítés révén is növekedett, amelyet - a III. Béla által 1183-ban alapított -szentgotthárdi cisztercita apátság szorgalmazott. Birtokuk - a „gyepűelve" erdős, mocsaras területe - megműveléséhez munkaerőre volt szükségük. Ezért a már itt lakó szlovénekhez Stájerország szlovének lakta részéből és a szomszédos horvát területekről telepítettek be szlovéneket.

A mai Szentgotthárd környéki szlovén községek az apátság, illetve a Széchy és Batthyány család birtokain keletkeztek a XIII. és a XVI. század között. Az 1664. évi szentgotthárdi csata emléke ma is él az itteni szlovének emlékeiben.

A XVII. században, a törökök elől menekülve telepedtek le katolikus szlovének a Somogy megyei Agarév, Há-romfa és Tarany községekben. Taranyban ma is beszélnek még szlovénül. A XVIII, században a surdi evangélikus egyházközséghez tartozó Mihályd, Sand, Liszó, Szt. Péter, Bükkösd, Szt. Pál, Porrog, Path falvakban telepedtek le evangélikus szlovének, mindkét esetben egykor Zala megyéhez tartozó falvakból. A XIX. században legalább tizenhat, szlovének által is lakott községről tudunk Somogy megyében.

Az első világháború után a történeti Vas és Zala megye területén fekvő „Vendvidék" nagyobbik részét (Prekmurje - Murántúl) a párizsi békekonferencia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélte, s a határvonalat a Rába és a Mura vízválasztójánál húzta meg. Az Ezüst-hegy és a Rába szentgotthárdi szakasza közötti közel 94 km2-en fekvő kilenc község ötezernyi szlovén lakossága továbbra is kisebbségben maradt- Magyarországon. Tízezernyi Vas és Zala megyei magyar viszont ekkor került nemzetiségi sorba - Szlovéniában.

A magyarországi szlovének többsége ma is a Vas megyei Szentgotthárd (Monošter) városban és hat környező községben: Felsőszömök - Gornji Senik, Alsószölnök -Dolnji Senik, Szakonyfalu - Sakalovci, Apátistvánfalva -Števanovci, Orfalu - Andovci, Kétvölgy - Verica-Ritka-rovci él. (Permisét és Ritkaházát Kétvölgy néven egyesítették, Újbalázsfalvát Apátistvánfalvához, Rábatótfalut Szentgotthárdhoz csatolták. így lett mára a Trianon utáni kilenc községből hat.) Laknak még szlovének Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott, Budapesten és szétszórtan Magyarország egész területén. Becsült létszámuk 5000 fő.

A Szentgotthárd környéki szlovéneket az 1920-as évektől kezdve Szlovéniában „rábai" szlovéneknek (rabski Slovenci), az 1940-es évektől pedig „rábamenti szlovéneknek" (porabski Slovenci), a vidéket pedig „Rábamentének" (Porabje), „Szlovén Rábamentének" (Slovensko Porabje) nevezik.

A Szentgotthárd környéki szlovénség társadalomszerkezetére 1945 előtt a nagyszámú kisparasztság (2-3 hektár birtokkal) volt jellemző. Sokan éltek idénymunkából. A második világháború után ez a társadalomszerkezet megváltozott. Az egyéni gazdálkodók mellett egyre nagyobb lett a kétlakiak és a munkások száma. A fiatalabb korosztály a szentgotthárdi ipari üzemekben vagy Magyarország más vidékein helyezkedett el. A szentgotthárdi selyem- és kaszagyár fokozatos leállásával, átalakításával 1989 óta nagyon sok szlovén munkanélkülivé vált. Csak kis részük tudott a külföldi tulajdonosok által privatizált, majd átalakított, valamint az újonnan létrehozott üzemekben elhelyezkedni. Többségük a falvakban maradt, és szüleik, nagyszüleik birtokán - azokkal együtt - gazdálkodva gondoskodik megélhetéséről.

*

A Rába és a Mura között élő szlovéneket a keresztény hitre Nagy Károly salzburgi püspökei kezdték téríteni a VII. századtól. A hittérítés Pribina fejedelemsége idején is folytatódott. Fia és utóda, Kocelj kérésére II. Adorján pápa 869-ben kinevezte Metódot, a szlávok apostolát a pannó-niai szlovének első érsekévé.

A XVII. században a szlovén jobbágyoknak is át kellett térniük uraik evangélikus vallására. Mária Terézia a szombathelyi püspökség megalapításával (1777) a magyarországi katolikus szlovéneket is egyesítette. Az első szombathelyi püspök, Szily János (1777-1799) támogatta Küzmics Miklós (1779-1790) tótsági esperes szlovén nyelvű könyveinek kiadását.

A három szlovén plébánia közül a legrégibb a felsőszöl-nöki, ahol már 1377-ben volt kápolna. Apátistvánfalván Szily püspök állíttatott templomot 1785-ben. Azelőtt a kethelyi plébániához tartoztak az itteni és a környező falvak hívei. Az alsószölnöki templomot 1821-ben építették. Korábban az emberek az ausztriai Szt. Mártonba jártak misére.

A katolikus lelkészek közül Kossics József (1788-1867) a legnevezetesebb, aki nemcsak plébános volt, hanem szakíró is. Az utolsó helyben lakó szlovén plébános, Kühár János halála óta (1987) magyar lelkipásztorai vannak a Vas megyei szlovéneknek. A felsőszölnöki határátkelő megnyitása, 1993 óta a szomszédos, szlovéniai Martinje plébánosa mond szlovén nyelvű misét vasárnaponként a felsőszölnöki templomban.

*

A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban az iskolák alapítása a XVI-XVII. századra nyúlik vissza. A gyerekeket az evangélikus, majd a katolikus egyház oktatta anyanyelvükön. A kiegyezés utáni időkben még általános volt az anyanyelvi oktatás a szlovéneknél. A XIX. század végétől azonban fokozatosan kiszorult az anyanyelv az iskolából. A XX. század elejétől már magyar tannyelvűek voltak a szlovén falvak iskolái, egy anyanyelvi órával. Az 1950-es évektől fokozatosan vezették be a nyelvoktató típusú anyanyelvi oktatást az óvodákban, általános iskolákban, gimnáziumban. Tanítókat és tanárokat a szombathelyi Tanárképző Főiskola Szláv Filológiai Tanszékén, valamint a Ljubljanai Egyetem Bölcsészkarán képeznek.

Szlovén könyvek kölcsönzésére az apátistvánfalvi, sza-konyfalui, rábatótfalui és alsószölnöki községi könyvtárban, valamint a felsőszölnöki összevont iskolai és községi könyvtárban, a szentgotthárdi városi, illetve a szombathelyi megyei könyvtárban van lehetőség. Utóbbi a szlovének báziskönyvtára, mely 1974 óta csere útján szerzi be a szlovén könyveket a muraszombati Tanulmányi Könyvtártól.

Apátistvánfalván 1975-1982 között falumúzeum volt. Szentgotthárdon 1983 óta látogatható a Pável Ágoston Múzeum, mely a magyarországi szlovének bázismúzeuma. Iskolai báb-, tánccsoport és énekkar, felnőtt énekkar, zenekar és tánccsoport ápolja a hagyományos szlovén kultúrát. A Szentgotthárd környéki szlovének oktatási és kulturális intézményei évtizedek óta szoros kapcsolatban vannak a szomszédos Murántúl hasonló intézményeivel. A csoportokat az anyaország szakemberrel és anyagiakkal is támogatja. A kulturális tevékenység nagy része Felsőszöl-nökön összpontosul. A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének hetilapja - Narodne Novine/Ljudski list - 1970 és 1990 között Za naše Slovence címmel szlovén oldalt közölt. Az évente kiadott közös -horvát, szerb és szlovén - kalendáriumban kb. 30 oldal jutott a szlovéneknek. Az első önálló szlovén kalendárium (Slovenski koledar) 1986-ban látott napvilágot (1000 példányban). 1990. október 27-én megalakult a Magyarországi Szlovének Szövetsége, amely Porabje címmel kétheti lapot indított 1991. február 14-én (800 példányban).

Az újság szerkesztősége Szentgottárdon van, a nyomdai előállítást az anyaország Muraszombaton biztosítja, a költségek egy részét a Szlovén Köztársaság fedezi. A Magyar Rádió Győri Stúdiója 1979. május 27-től hetente félórás szlovén nyelvű adásokat sugároz, a Magyar Televízióban pedig 1992 ősze óta kéthetente jelentkezik a 25perces szlovén anyanyelvű műsor. A vasi szlovén községekbenjói foghatók a muraszombati rádió és a ljubljanai televízió adásai. Ezek között vannak nemzetiségi adások is. Szlovén nyelvű könyveket a Magyarországi Délszlávok Szövetsége (1990-ig), a Savaria Múzeum és a Magyarországi Szlovének Szövetsége adott és ad ki.

*

A magyarok és a szlovének közötti interetnikus kölcsönhatások színtere kezdetben Alsó-Pannónia egy része volt, majd a mai határmenti terület lett: a szlovéniai Murántúl a Szentgotthárd környéki szlovén falvakkal (történeti Tótság, Vendvidék) és a Vas megyei Őrség, valamint a Zala megyei Göcsej és Hetes. A magyarok a szlovénektől elsősorban a földművelés és állattartás, a szlovének a magyaroktól a viselet köréből vettek át tárgyakat és munkaszokásokat. A magyarországi szlovének folklórjában találkozunk magyar hatással (pl. népdalok, vőfélyversek, betle-hemezés).

A magyarországi szlovének politikai érdekképviseletét 1947 és 1990 között a budapesti székhelyű Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége látta el, melynek 1972-től szlovén referense is volt. Szentgotthárdi székhellyel 1986-1990 között működött szlovén szekció. A Magyarországi Szlovének Szövetsége 1990. október 27-én alakult meg, Felsőszölnökön. Székhelye: Szentgotthárd. Települési kisebbségi önkormányzat Felsőszölnö-kön, Apátistvánfalván és Orfaluban van, kisebbségi önkormányzat pedig Kétvölgyön, Alsószölnökön és Szentgotthárd-Rábatótfaluban. Szakonyfalut elektor képviseli az Országos Szlovén Kisebbségi Önkormányzatban, melynek székhelye Felsőszölnök. A magyar és a szlovén kormány 1992. november 6-án írt alá egyezményt a Magyar Köztársaságban élő szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élő magyar nemzeti közösség külön jogainak biztosításáról.

 

Ki kicsoda?

 

A magyarországi szlovének két kiemelkedő egyénisége Kossics József és Pável Ágoston.

Jozef Košič (Bagonya/Bogojina, 1788-1867, Felső-szölnök/Gornji Senik): r. k. lelkész, néprajzi író, helyismereti kutató. Kőszegen és Szombathelyen tanult, 1811-ben szentelték pappá. 1816-1829 között Alsószölnökön, 1829-től haláláig Felsőszölnökön volt plébános. A magyar és a szlovén néprajztudomány őt tekinti az első tájmonográfia szerzőjének (A magyarországi Vendus-Tótokról 1824). írt egy - sok néprajzi adatot tartalmazó - illemtant (Zobriszani szlovén i szlovenka med Mürov i Rábov - A művelt szlovén férfi és nő a Mura és a Rába között 1845-1848), és megírta a magyar és a muravidéki történelem áttekintését (Zgodbe vogrszkega kralesztva - A magyar királyság története 1848; Sztarine zseleznihino szalaskih szlovenov - A Vas és Zala megyei szlovének régiségei 1845), valamint szlovénre fordított egy magyar nyelvtankönyvet (Krátki návuk vogrszkoga jezika - Kis magyar nyelvtan 1833). Két vallásos témájú könyvet is kiadott, melyeket a Szentgotthárd környéki szlovének ma is használnak (Jézus moje pozselenye - Jézushoz kívánkozom 1843; Krizsna paut na XIV. stácie ali posztojaliscsa -Keresztút XIV stációval 1851). Mindkettőnek ma is nagy jelentősége van a Vas megyei szlovének nyelvének és nemzetiségi tudatának a megőrzésében. Munkásságának tanulmányozását és tevékenységének folytatását egyházi és oktatási területen a budapesti székhelyű Kossics Alapítványtűzte ki céljául.

Avgust Pavel (Vashidegkút/Cankova, 1886-1946, Szombathely): költő, néprajztudós, nyelvész, irodalomtörténész, muzeológus. Az első hivatásos hazai szlovén tudós, aki első néprajzi értekezésében éppen a Szentgotthárd környéki szlovén falvak tipikus tüzelőberendezését és lakáskultúráját mutatta be (Nyílttűzhelyű konyhák a hazai szlovénoknál 1927). A fenyőrigó léppel való fogását e falvak szlovén nyelvjárásában magyarul is lejegyezte a legapróbb részletekig (Rigászás a Vendvidéken és az Őrségben 1942). Tudományos pályája egyébként anyanyelvének - saját kifejezésével „a hazai szlovén" nyelvnek - vizsgálatával indult (A vashidegkúti szlovén nyelvjárás hangtana 1909). Majd délszláv-magyar összehasonlító irodalomtörténeti közleményeket is publikált.

*

A Vas megyei szlovén falvakban - a periferikus földrajzi helyzet és az 1980-as évek végéig tartó politikai elszigeteltség (határsáv!) miatt is - a hagyományos szlovén népi kultúra elemei a mai napig fennmaradtak. Ilyen például a tökmagolaj sajtolása és használata a táplálkozásban, a menyasszony „ajándékgyűjtése" (podaraj) a faluban lakodalom előtt, a, lakodalmi „vendéghívó" (zvač, družban) tisztje, a gyermekágyas anya étellel való ellátása a szülés utáni első hetekben (bütra), a virrasztás (varastüvanje) a ravatalozóban, majd a halotti tor (trobina), a farsangi rönkhúzás (borovo gostüvanje) és alakoskodás (fašenki), a nagyszombati durrogtatás az örömtüzek mellett, a lucázás és az újévi köszöntés.

A Vas megyei szlovének jellegzetes hagyományos ételei kukorica- és hajdinalisztből készültek. Salátáikat házi almaecettel és tökmagolajjal ízesítik. Meleg nyári napok kedvelt vacsorája a tejfeles uborka: a (személyenként 1 db) legyalult uborkához vörös- vagy fokhagymát vágnak, sózzák és állni hagyják. Kifacsarás után borssal, pirospaprikával meghintik, egy liter (négy személyre) aludttejjel és 2 dl tejföllel jól összekeverik. Hűtve, meleg sült vagy főtt burgonyával fogyasztják.

A SZLOVÉN KÖZSÉGEK NÉPESSÉGE 1869-1990

Község 1869 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1949 1960 1970 1980 1990
Alsószölnök 573 681 726 723 687 711 713 726 717 567 569 497 451
Apátistvánfalva 830 776 833 897 753 777 779 779 794 662 615 517 438
Felsőszölnök 1169 1178 1283 1398 1456 1476 1497 1612 1603 1319 1154 922 756
Kétvölgy 345 398 423 431 399 400 390 385 369 316 286 226 160
Orfalu 292 311 340 364 288 281 259 263 253 189 146 98 77
Rábatótfalu 501 631 727 870 798 764 790 812 762 617 675 680
Szakonyfalu 464 460 630 678 558 579 579 642 655 532 525 462 386
Összesen 4174 4435 4962 5361 4939 4988 5007 5219 5755 4202 3970 3402 2268

 

A SZLOVÉN ANYANYELVŰ NÉPESSÉG NÉPSZÁMLÁLÁSONKÉNT

Év 1900 1910 1920 1930 1941 1949 1960* 1970 1980 1990
Magyarországon 7922 6915 6087 5464 4816 4473 7752 4205 3142 1945
Budapesten   312 423 76  
Városokban 1252 299 206
Községekben 6188 3483 2860
Nemzetiségi kulturálisigényű népesség(tanácsi minősítés)   3518

* Horváton és szerben kívül egyéb délszláv (bunyevác, sokác stb.) is.

 

A SZLOVÉN ANYANYELVŰ ÉS NEMZETISÉGŰ LAKOSSÁG SZÁMA ÉS ARANYA A SZLOVÉN KÖZSÉGEKBEN

Év Össznépesség Ebből szlovén
    anyanyelvű százalék nemzetiségű százalék
1960 4202 2860 68,1 1028 24,5
1970 3970 2515 63,4 - -
1980 3419 1939 56,7 1457 42,6
(a tanácsi minősítés szerint)   2251 84,9    
1990 2268 1404 61,9 1310 57,8

 

Ajánlott irodalom

 

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára III. Budapest, 1976. 1113. p.

Angyal Endre: A vend kérdés. In: Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 120. Budapest, 1972. 269-291. p.

Kozar-Mukič, Marija - Mukicsné Kozár Mária: Slovensko Porabje - Szlovénvidék. Ljubljana - Szombathely, 1984.

M. Kozár Mária: Kölcsönhatások. In: Tanulmányok a szlovéniai magyarság köréből. Budapest, 1994. 91-114. p.

Arday L.-Joó R.-Tarján G. G. (szerk.): Magyarok és szlovének. A.-B. Budapest, 1987.

Székely András Bertalan: A Rábától a Muráig. Budapest, 1992.

Stipkovits Ferenc: Szlovének a Rábamentén - Porabski Slovenci. Celldömölk, 1994.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet