Előző fejezet Következő fejezet

A HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS TILALMÁRÓL

Halmai Gábor

 

Az igazságos társadalom alapelve a mindenkit egyenlően megillető emberi méltóság kanti normája. E felfogás magáénak vallja a klasszikus liberalizmus két fő jogelvét: a negatív szabadság és a törvény előtti egyenlőség elvét. Az előbbi J. S. Mill klasszikus megfogalmazásában: „Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogos lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben - akarata ellenére - erőszakot alkalmazni: mások sérelmének megakadályozása." A törvény előtti egyenlőség eszméje pedig megtiltja az államnak, hogy az alapvető jogok és kötelességek meghatározása során önkényes megkülönböztetést alkalmazzon polgárai között. Ugyanakkor John Rawls a közelmúltban végre magyarul is megjelent, az alkotmányos demokrácia erkölcsi alapjait tárgyaló Az igazságosság elmélete című munkájában belátja azt, hogy a szükségképpen létező társadalmi különbségek nem feltétlenül igazságtalanok is egyszersmind. Az egyenlőtlenségek igazságossága feltételéül a méltányos esélyegyenlőség megvalósulását állítja. Ezzel kapcsolatban fogalmazza meg az igazságosság két alapvető elvét. Az egyik szerint az, hogy egyesek kevesebbet kapjanak mások boldogulása érdekében, lehet ugyan célszerű - vagyis kielégítheti a haszonelvűség követelményét -, de nem lehet igazságos. A másik elv értelmében viszont az nem igazságtalan, ha egyesek azzal a feltétellel jutnak másoknál nagyobb előnyökhöz, hogy az javít a kevésbé szerencsések helyzetén.

A következő, immár a gyakorlat felé vezető kérdés, hogy vajon az igazságosságnak ezek a morális elvei - vagy ahogy Rawls fogalmaz: a helyes nézőpontnak megfelelő eljárás - hogyan és kik által érvényesülnek egy alkotmányos rendszerben. Egy másik amerikai jogfilozófus, Ronald DworkinLaH>'.s Empire című munkájában kifejtette: az alkotmány absztrakt cikkelyeit a jogászoknak általában, és különösen a bíráknak kell tolmácsolniuk és alkalmazniuk, mégpedig úgy, hogy azok az igazságosság erkölcsi elveinek megfeleljenek.

Az önkényes megkülönböztetés tilalmával kapcsolatos felfogások persze alapvető változásokon mentek keresztül Rawls és Dworkin hazájában, valamint annak legfőbb bírói testülete gyakorlatában is. A múlt század utolsó éveiben, a hírhedett Plessy v. Fergusson-ügyben a testület nem találta az alkotmánnyal ellentétesnek azt, hogy Louisiana államban a vasúttársaságok kötelesek voltak„colored" feliratú külön szerelvényben szállítani a fekete utasokat. A bírák 8:1 arányú döntésének többségi indokolása szerint az alkotmány 14. kiegészítése, mely az egyenlőségi klauzulát fogalmazta meg, nem szándékozta eltörölni a bőrszín alapján meglévő megkülönböztetéseket. A nyolc bíró felfogásában ez volt az „elkülönített, de egyenlő" (separate but equal) elve. Az egyetlen különvéleményt John Marshall Harlan bíró képviselte, aki úgy vélekedett, hogy az alkotmány „bőrszínvak" (color-blind), és sem nem ismeri, sem nem tűri az állampolgárok osztályozását. A feketékkel kapcsolatos pozitív diszkrimináció mai ellenzői Harlannak az adott időpontban és kontextusban kétségtelenül progresszív egyenlőségpárti szavait úgy értelmezik, hogy az a bőrszín alapján való megkülönböztetés minden formáját, így a pozitív diszkriminációt is kizárja.

A Legfelső Bíróság 1954-ben hozott, mindenféle faji szegregációt elutasító, korszakos Brown-döntésének indokolásában Thurgood Marshall bíró egyszer s mindenkorra elveti a „separate but equal" doktrínáját, mondván: „ha elkülönített, szükségképpen egyenlőtlen" (if separate, inherentfy unequal). A 60-as években azután elindul a feketék pozitív diszkriminációjának kormányzati politikája, amit a legfőbb bírói fórumnak a Grigg v. Duke Power-ügyben, 1971-ben hozott ítélete minősít alkotmányosnak. A Legfelső Bíróság mindmáig legfontosabb döntése kétségkívül a Bakke-ügyben 1978-ben hozott ítélet. Az ügy előzménye, hogy a Kaliforniai Egyetem orvosi fakultása elutasította Allan Bakke 33 éves fehér fiatalember felvételi kérelmét, jóllehet felvételi átlageredménye (3,44) jobb volt, mint azoké a kisebbségi hallgatóké (2,42), akiket az egyetem segítő programja (affirmatív akciója) alapján felvettek. Az egyetemi segítő program abban állt, hogy a rendelkezésre álló 100 helyből 16-ot elkülönítettek faji kisebbségiek hátrányos helyzetű tagjainak. Bakke végül is megnyerte a pert, mert a bírák többsége úgy vélte, hogy az egyetem nem tagadhatta volna meg felvételét. Ugyanakkor a bírák többsége úgy is döntött - és az ilyen eljárások jövője szempontjából talán ez volt a fontosabb -, hogy sem a törvény, sem az alkotmány nem zárja ki egyéb szempontok mellett a származás figyelembevételén is alapuló pozitív diszkrimináció alkalmazását az egyetemi felvételeknél. Ennek indokolásaként az afrikai-amerikai származású Thurgood Marshall bíró a következőket írta: „Az amerikai olvasztótégely-álom még nem való­sult meg a feketék számára, akiket bőrszínük miatt soha nem is tettek be a tégelybe... Az egyenlőtlen kezelés öröksége miatt meg kell engednünk a társadalom intézményeinek, hogy tekintetbe vegyék a fajt, araikor arról döntenek, ki legyen befolyásos, jómódú és tekintélyes Amerikában."

Ronald Dworkin a Bakke -döntésnek a konzervatív támadásokkal szembeni védelme során mintegy újrafogalmazza Rawls már említett igazságossági elvét, amely azt a követelményt támasztja az állammal szemben, hogy polgárait egyenlően kezelje a különböző lehetőségek elosztásakor.

A magyarországi rendes bíróságok gyakorlatában - részben az ilyen hagyományok hiánya miatt, részben az ezt nehezítő eljárási szabályok okán is - meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a bíró „vegye magának a bátorságot" a pozitív jogi szabályoktól való elrugaszkodáshoz, és olyan alkotmányos elvekre alapozza ítéletét, mint amilyen a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az egyenlő bánásmód követelménye. A ritka kivételek közé tartozik az a bírósági döntés, amelyben a bíró nem egyszerűen értelmezte az alaptörvényt, hanem rendelkezését részben az Alkotmányra alapozta, mégpedig az egyenlő elbánás Alkotmányunk által is garantált morális elve kapcsán. A Monori Városi Bíróság 1998 tavaszán, személyhez fűződő jogok megsértése iránt indított perben született elsőfokú ítéletében ugyanis megállapította, hogy a Profi Magyarország Rt. mint alperes azzal, hogy a Népszabadságban közzétett fizetett hirdetésében a cégnél betöltendő asszisz­tensi állást csak 25-35 év közötti férfiak számára hirdette meg, megsértette az 51 éves női felperes hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó alkotmányos és polgári jogait. Az ítélet indokolása kifejezetten hivatkozik az Alkotmánynak a férfiak és nők egyenjogúságát biztosító 66. § (1) bekezdésre, a hátrányos megkülönböztetés általános tilalmát előíró 70/A §-ra.

Természetesen a hátrányos megkülönböztetés, illetve az esélyegyenlőség hiánya nemcsak a jogalkalmazás, hanem legalább ugyanolyan mértékben a jogalkotás problémáira vezethető vissza. Az Alkotmány, a Munka Törvénykönyve, a Ptk., a Btk., a közoktatási törvény tartalmaz ugyan antidiszkriminációs rendelkezéseket, ezek gyakorlati alkalmazásaira azonban - mint említettem - ritkán kerül sor. Az Alkotmány említett 70/A §-ának (1) bekezdése nemzetközi összehasonlításban is rendkívül széles körű diszkriminációs tilalmat fogalmaz meg. Azzal ugyanis, hogy „bármely megkülönböztetést, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerintit" tilt, nemcsak a megkülönböztetett személy természeti adottságán, hanem például a nézetein alapulókat is bevonja a tilalom körébe. Miután pedig a szöveg nem szól kivételekről, semmi okunk azt gondolni, hogy az alkotmányozó ne kívánta volna tiltani a magánjellegű hátrányos megkülönböztetéseket is. Sőt azokat a különbségtételeket is, amelyek olyan adottságra épülnek, ami egy feladat ellátásának igazolható akadálya, csak azzal az értelmezéssel lehet kizárni az alkotmányszöveg által tiltott körből, ha azt állítjuk, hogy ezek az esetek nem minősülnek megkülönböztetésnek. A 70/A § (2) bekezdése kimondja a hátrányos megkülönböztetés szigorú törvényi büntetését, jóllehet ezt a kötelezettségét a magyar jogalkotás mind ez ideig nem teljesítette. Magyarország megerősítette a faji diszkrimináció minden formáját tilalmazó egyezményt, az egyezmény közvetlen bírói alkalmazására azonban nincsen példa.

A magyar jogszabályok nem ismerik a közvetett vagy rejtett diszkrimináció fogalmát, amelynek pedig nagy jelentősége lenne az egyenlőség érvényesítésében. Mindebből levonható az a következtetés is, hogy szükség van egy, az etnikai diszkriminációval foglalkozó külön törvény megalkotására és egy annak betartását felügyelő szervezet létrehozására. A cigányságot sújtó hátrányos társadalmi helyzet, amelynek olyan elemei vannak, mint a munkaerőpiacról való kiszorulás, az alacsony iskolázottsági szint, a súlyos szociális és lakáskörülmények, rossz egészségügyi állapot, indokolhatja akár egy, csak a cigányságot érintő esélyegyenlőségi törvény megalkotását is. (Jelenleg esélyegyenlőségi törvény csupán a fogyatékos személyekkel kapcsolatban létezik.) Ugyanakkor más jogász szakemberek és a jelenlegi igazságügyi kormányzat amellett érvelnek, hogy a meglévő törvényekben kellene a hátrányos megkülönböztetést tiltó szabályokat és szankciókat bővíteni. Rövid előadásomban ezzel a dilemmával kapcsolatos néhány szempontot szerettem volna mindenekelőtt az önálló antidiszkriminációs szabályozást ellenzők figyelmébe ajánlani.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet